Magyar irodalmi agronóm^*

Az idő drága, de a történet kedves. Van benne báj, ökonómia, technika, rafinéria, rutin, opportunizmus, optimizmus és minden olyan jó, ami csak idegen szavak alatt található a lexikonban. Valósággal vetekszik azzal a feketeszárú-cseresznyés nagy képpel, amikor „a több éves, de gyermektelen házaspár ablaka alatt éjjeli zenét húzatnak a harctérre induló huszártisztek”.

Azt kell mondanom, hogy végre kiömlött a mi tizenkét éves erdélyi irodalmunk elemi derűje. Pedig az „a két már éppen nem gyermeknyi korú személy”, aki szakértő gyanánt játssza a kedves történetet, nem is humorista.

Mert az egyik P. Gulácsy Irén, a másik pedig Kristóf György.

Kettőjük közül Gulácsy az, aki „nem perlekedik soha, hanem alkot”. Tehát békességszerető regényíró nőben, vagy a legújabb polcon: „kultúrfölényünknek alkotórésze”. Maga Kristóf is bátran alkotórész, mert tanára annak a magyar irodalomnak, mely szerinte „már nem mai keletű”. Ámde nem olyan tanár, amilyenhez hasonló nekünk még „volt volna”, hanem Kolozsvárra elhívatott „esztétikai becslő”.

Vagyis erdélyiesen: irodalmi agronóm.

Főszenvedélye neki, hogy állandóan tolat az erdélyi irodalom keskeny vágányán. Tolat és zakatol, csinálja a vaklármát: fújtat „keresztény etikai” alapon, és prüszköl „nemzettársadalmi” alapon, és mindezt a csekély zajverést ő úgy nevezi, hogy „kritikai eszmélkedés”. Háromezren felül van azoknak az erdélyi könyveknek a száma, melyek felett ő eddig eszmélkedett. És mind a háromezer felnyög azóta időnként a poros polcon:

– Oh, értetlen ember, miért vetted el a hímporomat!?

De van egy közöttük, amely a bécsi udvarban tisztességet tanult, etikettszerűen így szól neki:

– Pax vobis.

Tévedés volna azonban azt hinni, hogy a Gulácsy Irén regényének azért Pax vobis a címe, hogy Kristóf szeresse. A címben hiába keressük az „esztétikai becslés” okát. Valahol egyebütt kell annak lennie, de mindenesetre szokatlan helyen.

Kutassuk ki!

De semmi esetre se tévedjünk belé a kiszemelt művek olvasásába, mert ez szokott eljárás: ott tehát nem rejtőzhetik a magyarázat. Gyerünk hát olyan utakra, ahol eddig átallottunk járni: például olvassuk el főhősünk „kritikai eszmélkedését”, melyet a Pax vobis körül „tőle bírunk”. Aki ezt nem nézheti, „ha muszáj, szökjön meg”. Belékezdünk, s mintha gyaluforgácsban járnánk, úgy olvassuk. A végén azonban így kell szólanunk: „Világos, hogy darabunk hatása megkapó, de darabunkban az indokolás, a valószerűvé elhitetés hiányos, és ha van tézise, ez az, hogy a szerelem mindennél erősebb.”

A szerelem természetesen, amely vakká tesz és a keserűség gyanújába kerget. Fogadjuk el tehát „esztétikai becslőnek” azt a megállapítását, hogy „minden irodalom cipel magával egy csomó ballasztot, amelytől hasztalan igyekszik megszabadulni” – és menjünk tovább. Vegyük azt a közleményt, amely egyik kéthetenként megjelenő irodalmi lapunk legutóbbi számában jelent meg és olvassuk el fennhangon egy kedves levélnek következő sorait:

– „Vallom, hogy kialakulásomban nagy része volt régebbi útmutatásainak, melyeket minden újabb munkám előtt mindég ismét elolvastam. Tartózkodni akartam azoktól a modorosságoktól, melyeket elítélt, és követni azokat a kívánságait, melyeket velem szemben támasztott. Ha sikerült némi örömet nyújtanom a regényemmel, saját lelkiismeretes és gyöngéd munkájának visszasugárzása az…”

Hopp! Kigyúlt a fény, mert ezt a levelet Gulácsy Irén írta Kristófnak, aki viszont maga alá rakta pódiumnak és így szólt:

– Felelet történt arra a vitás kérdésre, hogy van-e, volt-e nálunk megfelelő irodalmi kritika?

Hát nem olyan ez, mint az a telivér bácskai fordulat, amikor a háziak felkelnek?!

Oh, fordulatos erdélyi világ! Oh, felborult erdélyi irodalom és lélektanilag vitatható erdélyi írók! Mit töritek magatokat az írás titokzatos törvényein, amikor van néktek egy szárnyaló mesteretek, egy Kristóf, akinek útmutatásai szerint mesterműveket írhatnátok!

Ahogy azt Gulácsy Irén cselekedte.

Elsőnek a világon.

De „reméljük és kívánjuk, hogy alkotó kedvének és becsvágyának folytatása következik”.

Addig is azonban egy kipukkadt titoknak a fénye önti el kies hazánkat, s bent az irodalom berkeiben a háziak felkelnek és örömmámorban folyik a mulatság: az írók kacagnak és a közönség közül számosan és szakadatlan kurjantják, hogy:

– „Irodalmunk nem mai keletű!”

És azt, hogy

– „Nálunk szinte monarchikus túlsúlyban levő műfaj az epika!”

Szörnyű hangzavar van és Nyirő Dózsa Endrével s Szántó Gyurka Bánffy Miklóssal járja a kállai-kettőst, miközben Gulácsy és Kristóf megdicsőülve lebegnek a mestergerendák alatt.

Az ember elfelejti a „nemzettársadalmi kapcsolatokat” és minden erejével „keresztény etikai értékké” domborodván ki, felemeli áldó kezeit, és így szól az együttlebegő íróhoz és kritikushoz:

– Pax vobis, Irina şi Gyorgye!

 

*

 

Az idő drága, de Kristóf nagyon hasznos. Megérdemli, hogy „kritikai eszmélkedései”, amelyek immár egy mesterművet is sugároztak nekünk, kezdjenek népszerűek lenni. Százakra rúgnak az ő „eszmélkedésének” cikkelyei, de én csak kettőt ragadok ki.

Milyen nagyszerű például, amikor így jellemzi Petőfit tömören:

– Magas, dióolajbarna, hosszú nyakú, egy foga hibás!

Őt jellemezni is kitűnő ez a módszer:

– Rezes színű, szorgos, egy feje hibás!

De hol marad ez kedvességben attól, amit „eszmélkedett” Kristóf évekkel ezelőtt, amikor megjelent Áprilynak egy könyve Falusi elégia címen. Volt ebben a kötetben egy vers: Búcsú a havastól. Az öreg Herepei professzorról szólt, aki nagyon szerette az Enyed vidéki hegyeket, s aki halála előtt kivitette oda magát, hogy búcsút vegyen a havastól. Vagy ahogy Áprily írja:

 

„Galambfehér volt, nyolcvanéves, Sejtette már a végtelent. S öreg legény a kedveséhez Halál előtt búcsúzni ment.”

 

Kristóf „esztétikai becslésében” ilyenforma dorgálásban részesítette Áprilyt az idézett sorok miatt:

– Hát ez már mégiscsak sok, hogy költőnk az öreg Herepeinek közismerten puritán személyét úgy állítja be, mint egy vén szeladont, aki nyolcvanéves fejjel a havasra jár a kedveséhez!

Hát nem telivér havasi fordulat ez, látni egy csodaszarvast?!

Rajta hát, űzzük őt a rengetegbe!

 

 

A hivatkozás helye

Jegyzet

Magyar irodalmi agronóm. Brassói Lapok 1931. márc. 22. 76. sz. 6. A cím alatt: „Az idézetek kizárólag Kristóf György »műveiből« kerültek.” Keltezése: 1931. március. Újraközölve: Tiszta beszéd (104–106.) és Jégtörő gondolatok I. kötet (227–230.).

Tamási később a Vadrózsa ágában is felidézte a cikk keletkezésével kapcsolatos emlékeit, Dorombai Mártonnak nevezve Kristóf professzort.