Új pásztor.
Szilágyi András könyve^*

A sok üresen hemzsegő jelszó között van egy, amelyet fontoskodó bárgyúsággal, lehetőleg ferencjóskában így fogalmaz meg a kritikus: „Az irodalom válságban van!” És éppen ebben a „válságos” időben akad olyan könyvekre az ember, amelyek nemcsak kiáradó hitükkel és művészi erejükkel, hanem az irodalomnak újból megtalált igazi feladatával is azt bizonyítják, hogy nem válságról, hanem megújhodásról van szó. A kritikus mindig lecsúszott gavallér volt, aki kedvenc nótáit maga húzta az irodalom ablaka alatt, s ha a jól nevelt író és közönség világot gyújtott neki, boldogan tűnt el az éjszakában. Ma már, örömmel legyen mondva, nincsen jól nevelt író, se jól nevelt közönség: az élet kidobta mind a kettőt az irodalom eddigi lakásából. Szegényes fertályba, kitörött ablakos házba hurcolkodott, és nem tartotta érdemesnek erről értesíteni a kritikust, aki hoppon maradva, még mindig odajár a régi ablak alá.

Szilágyi Andrást is ezért nem találják meg a kritikusok. De az író, aki a szomszédjában lakik, különös örömmel mond el egyet-mást róla. Róla, aki pirosra gyúlt arccal és szemérmetlen egészséggel áll a fiatalabb írók rendetlen sorában; áll és makacsul nem dicséri az előtte elmenő urak érdemeit, – hanem Pávelről és Demeterről, eme két erdélyi pásztorról beszél szükséges szavakkal. Pávelről és Demeterről, akik ott szolgálnak valami román faluban egy gazdasági kiskirálynál, akinek se az egyik pásztor, se a másik pásztor nem más, mint egy csodálatos értelmű disznó, amelyik az egész csordára vigyáz.

De nem is részesíti semmi emberi bánásmódban őket, kivéve azokat a gyakori eseteket, amikor szidalmazó beszéddel szóba áll velök, és azokat a ritka eseteket, amikor a bérüket váratlan leütésekkel kiadja. És ez éppen olyan természetesnek látszik, mint a humanizmus. Mind az egész világ, s még az égi hatalom is ott áll a gazda pártján, és annyira természetesnek tartja ezt a rendszert, hogy még azt hinni se jut eszébe: mindennek így kell történnie. Zavartalan, sőt idillikus világ ez a csúnya világ, míg jön egy író, ki a sok eddigi íróktól eltérőleg, felháborodik a szolgatartás megszokott módja ellen, és nemcsak a pásztorról énekli, hogy ember, hanem még a meghizlalt disznókról is kideríti, hogy vértanúk ők!

És igaza van.

Mert a világ egy egész, és azt a csodálatos összefüggést, amely a világ dolgai között fennáll, az ilyen szolgatartók és sokdisznós gazdagok megzavarják. Betörnek más emberek életének szelíd lankáira, megcsúfolják a disznók örök szabadságát, és elveszik tőlük azt az isteni falánkságot és rengeteg jó ízt, mely csak az ő számukra termett.

És nemcsak mint embernek, hanem mint művésznek is igaza van.

Mert a szavak piros tégláit úgy rakja egymás mellé Szilágyi András, mint aki mesternek született. És a felrakott templom, amelyben a szegény emberek örök szelídségéről és jóra törekedéséről beszélnek, a maga külön díszeivel, frissen és a jövőnek nekifeszülve hirdeti, hogy –

Mit hirdet?

Végre nem a transzszilvanizmust, hanem a bedugott szájú, munkára ébredt emberek reggeli köszöntését a falvak, a városok, a síkságok és a hegyek felé. És Szilágyi András tudja, hogy nem fogja mindenki viszonozni ezt a köszöntést. De meg is van a véleménye azokról: „Kicsi és nagy semmiháziak: vallás és nemzetiségre való tekintet nélkül.”

Úgy beszél, mint a gazda a pásztorokról.

 

 

A hivatkozás helye

Jegyzet

Új pásztor. Szilágyi András könyve. Erdélyi Helikon 1931. 1. sz. 86–87. Újraközölve: Tiszta beszéd (102–103.) és Jégtörő gondolatok I. kötet (225–226), ez utóbbiban „Új pásztor” címmel s Szilágyi András könyve alcímmel.