„Siratóban”*Az irodalom életében nem ritka jelenség, hogy valami meg nem nevezhető indulat, vagy forróság lappang és vajúdik nemcsak az írók, hanem a közönség idegeiben is. Aztán elhangzik egy szó, vagy történik egy mozdulat, amely felpiroslik a szemünk előtt, mint a hamu alól kivirágzó parázs. Természetesen nem mindenki lát, aki mondja, hogy lát. Mert nem nevezem látásnak azt, ha valaki csak a felpirosló szót, vagy mozdulatot látja; nem a bimbók fontosak, és nem a csillagok fontosak, hanem a törvény, amely az ágak hegyire és az égre kiülteti őket. Szokatlanul és szeszélyesen ide és oda futok hasonlatokért, mert nem tudom másképpen kifejezni, amit mondani akarok: a Szentimrei kis komédiája csak egy mozdulat, nem kiáltó, nem fenyegető, biztosan kiváltságos emlékek nélkül el is múló, de a nép mozdulata, amellyel jelzi, hogy hazugság nélkül szeretne élni. Nem magában, hanem maga körül hozza azt, amire fel kell figyelni és amit az öröm érzésével melengetni kell. Két okból különösen: az egyik az erdélyi magyar drámairodalom, a másik pedig a magyar népnek hamisítás nélkül való bemutatása a színpadon. Őszintén szólva, én például csak kétértelmű mosolygással tudok azokra a kísérletekre gondolni, amelyek Erdélyben a magyar drámairodalom érdekében történtek. Ez a mosolygás egyaránt szól a színháznak, íróknak és közönségnek. És ha valamit meg kell jegyeznem, akkor az nem más, mint az: a színházat nem akarom megérteni, az írókat nem veszem túlságosan komolyan és a közönséget hasznosan barátságtalannak tartom, ami az eddigi próbálkozások csődjét illeti. Mert egy-két sikertelenség nem menti fel a színházat az alól a kötelezettsége alól, hogy csináljon erdélyi drámairodalmat; az írók ne duzzogjanak azért, ha még nem tudnak biztosan járni; és a közönség jól teszi, ha csak a jó darabok és a jó előadások iránt barátságos. És ezekről beszélve, a Szentimrei kis komédiájának a bemutatása azért emlékezetes nekem, mert mintha azt láttam volna, hogy a színház komolyan akar, az író ha sok felesleges mozdulattal is, de jár, a közönség pedig meglepően barátságosan mulat. A rendezést is dicséret illeti, akárki csinálta. És most néhány szót a népről, amelyet eddigelé a színházak deszkáin láttunk, és amelyről a színlapok, írók és közönség azt mondta, hogy magyar. Én nem mondom ezt. És szerencsére még vannak néhányan, kevesen, akik szintén nem mondják ezt. Szigligetitől és Tóth Edétől kezdve a pesti kabaristákig el egészen, borzongató komédiának tartom mindazt, amit szegény jó magyar néppel a népszínmű és a paraszt-színjátszás ürügye, vagy cégére alatt csináltak. Talán egy-két színésznek egy-két igazi hangján kívül olyan népet lebecsülő, cifra és csuhajos, elevenekkel stilizált bábjáték folyt ezen a téren, amelyen én sírva vigadok, amióta élek. A Siratóban előadásán egy kicsit megnyugodtam: ha sablonosak is a figurái, ha közhelyeken mozognak is, de nem hamisítványok, hanem emberek. Szükséges és rokonszenves mozdulat volt. De teljes örömömet kéjelegve tartom fenn arra az ünnepre, amikor a magyar színpadról is elhangzik a szó: Nem vasárnap, hanem hétfő van a magyar faluban!
A hivatkozás helye Jegyzet
„Siratóban.” Erdélyi Helikon 1930. 9. sz. 794–795. Alcíme: Szentimrei Jenő egyfelvonásos parasztkomédiájának bemutatása a kolozsvári Magyar Színházban. Újraközölve: Tiszta beszéd (98–99.) és Jégtörő gondolatok I. kötet (217–218.), ez utóbbi helyen „Siratóban” címmel, Szentimrei Jenő egyfelvonásos parasztkomédiájának bemutatása a kolozsvári Magyar Színházban alcímmel. |