Üzenet Karinthynak^*

A Brassói Lapok mai számában olvasom, hogy Mikes Imre elbeszélgetett a Pesten nyaraló Karinthyval, aki durcásan cuclit dugott ez alkalommal az erdélyi irodalom szájába. Hadd idézzem rosszkedvű dajkánknak ezt a műveletét:

„Ezután minden átmenet nélkül azt mondja (Karinthy):

– Régen voltam Erdélyben. Szeretnék még egyszer Kolozsvárra menni.

– Talán érdekli Erdély új irodalma? (– kérdi Mikes.)

Rémült és fanyar mosoly a válasz:

– Na… Ámbár a Helikon, a folyóirat egészen biztató. De maga az irodalom gyermekkori emlékeket ébreszt bennem. Hiszen jó az, ha visszamegyünk, de az ő távolságuk infantilis. Minden látszat ellenére is a távolmúlt és távoljövő sokkal inkább alakítják ki a világot, mint a közelmúlt és a közeljövő. S ők itt tapogatóznak. Újrakezdenek.

– Ez az önálló transzszilván irodalom kísérletezése (– veti ellen Mikes.)

– Azt hiszem, ez az elszigetelés csak erkölcsi tőke ahhoz, hogy azt csinálhassák, amit csinálnak.”

Rémült és fanyar mosoly nálam is a válasz. Szeretem legalább a humoristákat komolyan venni. Ezenfelül Karinthyt szeretem is. Ne haragudjanak tehát, hanem menjünk szőrmentire. (Ha jól emlékszem, elég szőrösek vagyunk mind a ketten.)

Csak most, valamelyik télen, itt volt nálunk Karinthy, és egy estét önállóan töltött be nekünk a kolozsvári színházban. Mi is betöltöttük neki a termet. És minden humor nélkül lehet mondani, hogy ő járt akkor jobban. Mert itt nálunk nincs olyan nagyfene demokrácia, olyan háromosztályú, mint Faremido és Capillária kávéházaiban: itt nagyon arisztokratikusan fogadtuk Karinthyt, úgy tüntetvén fel a dolgot, mintha nem az író volna a közösségért, hanem Kolozsvár volna Karinthyért. Úgy nézem azonban, hogy kár volt elkapatni, mert annyira eltúlozta ezt a reánk jellemző előzékenységet, hogy most már egész Erdélyt őérte lenni gondolja (klasszikus értelemben).

Ekkor megnéztük őt, sőt elnéztük egyes színpadi kóklerségeit is, mert a magyar írót tiszteltük benne, aki vette a fáradságot és lejött hozzánk. (Akkor ugyanis még nem tudtuk, hogy olyan nagyon szereti a pénzt és az utazást.) Minden móka nélkül úgy értse, hogy a magyar írót fogadtuk és ünnepeltük szívbéli örömmel benne, mert ha személyre szólt volna a dolog, akkor elképzelheti, hogy például Móricz Zsigmondért egész Erdélyt fel kellett volna fordítanunk.

Mindez nem szemrehányás, hanem csak egy csepp Karinthy Frigyes számára abból az erkölcsi tőkéből, amelyet kitaláltunk azért, hogy azt csinálhassunk, amit csinálunk. S nem is az írónak szól, hanem kizárólag az embernek. Vajha fogna valamit rajta; mert mi nemcsak az írót becsüljük Karinthyban, hanem azt is szeretnők, hogy elfogadható ember legyen a mi számunkra.

Ez nem is jelent annyit, hogy elismeréssel legyen mindenki irántunk, akit a házunkban szívesen látunk. Hanem csupán azt jelenti, hogy pénzzavarában ne mondjon rossz vicceket rólunk, ne tartson baleknak, hanem mondja meg őszintén és komolyan: az irodalmatokba nem érdemes ugyan „belemélyedni”, de a pénzetek kell, úgyis rég nem voltam nálatok. Mert nem jópofa az, aki mocskosan adja a koldusnak a garast, hanem – hát mi lehet az? Még a távolmúlt embere sem lehet.

Tehát több tiszteletet!

Most pedig vegyük a dolog szigorúbb részét: az író Karinthy, aki eme foglalkozás papjaként nyilatkozik. Itt mindenekelőtt barátságosan közölni akarom vele, hogy ebbeli minőségében csak úgy illik neki nyilatkoznia, ahogy, mondjuk, egy litván írónak ildomos volna nyilatkozni. Pardon, ehhez még hozzáadom azt is, hogy nyelvi kritikát, vagy intrikát is űzhet; mivel szintén magyarul ír és bőséges gyakorlattal; mely utóbbi alapos nyelvi szakértelmet eredményezhetett. Egyéb jogcím azonban a testvéri leszólásra ebben a boltban nem található. Ha Móricz Zsigmond akarna, vagy Szabó Dezső akar minket agyonütni, az még hagyján; mert mindig voltak családapák, akik visszaéltek apai hatalmukkal. De Karinthy nem is rokonunk. Ő egy „litván”. Legjobb esetben csak a leírt betűket látja, de a magyar föld porától sohasem dugult bé az ő lelki orralika. Az erdélyi hegyek között sem fáradozott, még infantilis távolságokra sem. Mindössze annyiban közös a mi magyar életünk, hogy egyikünknek sincsen pénze. Nekünk azonban nem egyetlen „keserves istenünk” a pénzünk; más keservesek is vannak itten, amiket egy frakkos lerándulás alkalmával még látni sem lehet, nemhogy élni. És mégsem panaszkodunk annyit, mint ő és mind az ő rokonai, akiknek életadó piacát védjük azzal, hogy az elszakított magyar olvasókat továbbra is magyar betűre ösztökéljük.

Több hálát tehát!

És kevesebb gőzt ilyen dolgokra, mint dobálni minket, mert tisztára hasztalanba megy: minden Karinthy halálbiztatása ellenére is élni fogunk, mert a mi írásainknak nem a pénz az egyetlen rugója. Ehhez még infantilisek vagyunk.

Ami pedig az erdélyi irodalom értékmagosságát illeti, arról lehet beszélni. Én azt hiszem, hogy se nem nagyobb, se nem kisebb, mint a pesti irodalomé. A Fekete vőlegények az utóbbi tíz esztendő történelmi regényeinek az élén áll, a Makkai Ady-könyvénél odakünn sem cselekedtek irodalompolitikailag nagyobbat; a Jézusfaragó ember novellái egészen társtalanul ragyognak odakünn és a Varjú nemzetség is bátran hadat viselhet a körúti írók minden teremtményével. De tessék elolvasni őket, mert ezek nem rossz viccek, amiket anélkül is ki lehetne találni. Egyedül drámairodalmunk nincs, de azt hiszem, hogy Karinthy ezt szívesen elnézi nekünk, aminthogy mi is szívesen elnéznők neki, ha értékmegállapításait valami megnevezett, komoly alapon művelné. Mert az, hogy mi a közelmúlt és a közeljövő fixírozásával alakítjuk ki az életet, holott szerinte ezt a műveletet a távolmúlt és a távoljövő cselekszi meg inkább; ez beszédnek is kerge és viccnek is rossz, nemhogy irodalomszemléletnek. Ennek az üres bölcsködésnek semmi köze nincs az irodalomhoz. És semmiféle bölcsködésnek nincs köze. Csak tehetség van. És ha valaki az, akkor még infantilis távolságokra sem kell mennie, sem arra nincs szüksége, hogy Karinthy megsétáltassa a távolmúltban és a távoljövőben, hanem áll minden távfilozófia nélkül, két égő lábbal a földön, a jelen időben, a saját korában és ordít, ordítja azt, amit lát és érez, és a többi bolondoktól csak az különbözteti meg, hogy az istenek az ő hangját kottába szedik, még mielőtt az a hang elhagyja a száját.

Karinthyt azonban néha semmi sem különbözteti meg.

Azért jöjjön csak le Kolozsvárra bátran. Legalább mulatunk rajta.

 

 

A hivatkozás helye

Jegyzet

Üzenet Karinthynak. Brassói Lapok 1930. aug. 27. 186. sz. 2. Keltezése: 1930. augusztus. Újraközölve: Tiszta beszéd (93–96.).

A cikkben idézett Karinthy-interjú Mikes Imrével a Brassói Lapok 1930. augusztus 22-i számában jelent meg – Karinthy emberekről, politikáról, irodalomról, pénzről címmel.