Benedek Elek emléke körül^*

1. Rágalom, hogy néhai jó Benedek Elek „népi kultúránk ügyét nem a vallásfelekezetek autonómiájának keretében tartotta volna megszervezendőnek”. Ha így lett volna, nem tart vala ingyen és nemegyszer egészsége kockáztatásával felolvasásokat a székelyudvarhelyi, sepsiszentgyörgyi és nagyenyedi református kollégiumok, legutóbb a székelyudvarhelyi ugyancsak református tanítónőképző felsegélyezésére. Kisbaconban, Bodokon és más erdővidéki falvakban a református vasárnapi iskolákban nem tartott volna előadásokat. Nem beszélt volna legutóbb Brassóban a református templom szószékéről az anyanyelv és az iskola iránti kötelességekről. A Székelyföldön tűzzel-vassal románosító kultúrzónában ezenfelül szívesen látta volna, ha a székely kultúrautonómia megvalósításával a magyar felekezetek iskolái még biztosabb alátámasztást nyernek, amit a konkordátum megkötése óta a katolikus státus és a református egyházkerület közgyűlései is szükségesnek és megvalósítandónak tartanak. Ez azonban csak az ő prófétai előrelátása mellett bizonyít, de semmi esetre amellett, hogy Benedek Elek nem lett volna lelke mélyéig a magyar egység híve, noha ezt Gyallay valami bájos kizárólagossággal csupán a maga számára tartja fenn, s Benedek Elektől még koporsójában is megvonná.

2. Rágalom, hogy éppen Benedek Elek lett volna a „szellemi élet koncentrációjának” ellensége. Jól tudja Gyallay, hogy 1921–22-ben hányszor utazott fel Kolozsvárra, költséget és fáradságot nem kímélve az öregúr, hogy a lelkek mélyén rég óhajtott irodalmi egységet megteremtse. Mennyit tárgyalt, vizitelt, persvadeált, míg ezt a koncentrációt nyélbe ütötte. S hogy ez néhány év múlva anyagi erők híján megbomlott, de rövidesen a Helikon keretei között újra létrejöhetett, ennek ő örvendett legjobban. Bár magas kora miatt nem volt tagja a Helikonnak, az irodalmi egység ügyét változatlanul szívügyének tekintette, s nemegyszer erélyesen megvédelmezte a Gyallay köréből nyíltan és alattomban indított támadások ellen.

3. Rágalom, hogy a „székely írók egy részének külön csoportosításával a magyar szellemi erők megoszlását idézte volna elő”. Önmaga hangoztatta és hangsúlyozta mindenütt, hogy még csak külön erdélyi irodalmat sem ismer, legfeljebb erdélyi ízű írásokat. A székely írók elé csupán azt a többletfeladatot tűzte, hogy a székely népi kultúrkincs feltárásával gazdagítsák az egyetemes magyar irodalmat, ahogy ezt Mikes, Kriza és mások cselekedték. „Megoszlást” sem idézhetett tehát elő, hiszen az ő írócsoportja változatlanul tagja az erdélyi írókat egybefoglaló Helikonnak, s mint budapesti lapok szívesen látott vendégei, az egyetemes magyar irodalomból sem szakították ki magukat.

4. Hol van hát a „megoszlás”, melyet egyedül Gyallay lát és siet károsnak tartani?

Megmondjuk. 1924-ben Benedek Marcell cikket írt az erdélyi lapokba, melyben Gyallay és társai munkásságát és tehetségét elmulasztotta egekig magasztalni. Itt robbant ki az a bizonyos „elvi” ellentét, de nem Benedek Marcellel, hanem apjával, Benedek Elekkel szemben. Fokozódott ez a „komoly meggyőződés” alapján álló „elvi ellentét”, mikor a Kisfaludy Társaság legutóbbi tagválasztó gyűlésén Benedek Elek Áprily Lajost méltóbbnak jelentette ki a tagságra, mint Gyallayt. A meggyőződéses, de szerény Gyallayt erről értesítették, s ekkor történt, hogy bizalmas körben szegény Benedek Eleket a „a vén karvaly” és a „gonosz vénember” jelzőkkel tüntette ki, ami Benedek Eleknek e körből fülébe jutott és érthetően fájt, hiszen jellemétől éppen a gonoszság állott a legtávolabb. Hogy ettől kezdve Gyallay a Benedek Elek nevét csak dühös szidalmak kíséretében ejtette ki, arra tanúm egyik legbizalmasabb barátja, aki a Magyar Hírlapban megjelent levelünk olvasásakor őszintén és többek füle hallatára kijelentette: „Kérem, ez szóról szóra igaz, hiszen ez köztudomású.”

5. Való igaz, hogy Gyallay és Benedek Elek között nem volt gyűlölködés, miután ez Gyallay részéről teljesen egyoldalú volt. Benedek Elek ismerte Gyallay kicsinyes hiúságát és törtető ambícióit, s a békesség kedvéért mindent megtett, hogy ezeket tőle telhetően kielégítse. „Jövőre – mondotta a tavalyi Kisfaludy Társaság-i eset után –, ha egyedül Gyallayt jelölik, mellette leszek, hogy megmutassam, hogy én nem vagyok bosszúálló és nem akarom érvényesülésének útját vágni.”

Mi sem a Gyallay megválasztása ellen emeltünk „vétót”. De tudjuk, hogy a Kisfaludy Társaság házi szabályai szerint az újonnan beválasztott tag székfoglalóképpen arról az íróról köteles emlékbeszédet mondani, akinek székére megválasztották. Ezért éreztünk egyenesen kegyeletsértést már a puszta gondolatra, hogy őt éppen a Benedek Elek székére válasszák meg.

Egyébiránt ünnepélyesen kijelentjük, hogyha azt vennők hírül, hogy a mennyei szüzek seregének esett híja, s annak betöltésére Gyallay találtatott legméltóbbnak, mi azt sem tudnók ellenezni, pillanatig sem. De a Benedek Elek helye nekünk szent, azt tisztán akarjuk megőrizni s megőriztetni másokkal is, amíg élünk s amíg véges erőinkből futja. Erre tettünk fogadalmat a kisbaconi koporsó mellett.

 

 

A hivatkozás helye

Jegyzet

Benedek Elek emléke körül. Brassói Lapok 1930. jan. 11. 8. sz. 4. Alcíme: A székely írók csoportja válaszol Gyallay Domokos nyilatkozatára. Keltezése: 1930. január 6. Újraközölve: Tiszta beszéd (87–90.).

„A székely írócsoport nevében” Szentimrei Jenő és Tamási Áron írta alá ezt a cikket, melyet a lap a következő jegyzettel közölt: „A Brassói Lapok legutóbbi számában az »audiatur el altera pars« elvénél fogva közöltük Gyallay Domokos nyilatkozatát. A megboldogult Benedek Elek körül zajlott fel a mindenképpen tisztító erejűnek ígérkező vihar. Benedek Elek munkás élete utolsó pillanatáig lapunk munkatársa volt. Gyallay Domokos nyilatkozata több tekintetben kedvezőtlenül állította be Benedek Elek munkásságát az erdélyi magyarság előtt, s ezért különös kötelességünknek érezzük, hogy a székely írók és hírlapírók csoportjának válasznyilatkozatát is leközöljük.” A nyilatkozatot Gyallay Domokos újabb válaszcikke követte, Gyallay Domokos zárószava Az Erdélyben élő székely írók csoportjához címmel (Brassói Lapok 1930. jan. 16.). Erre a zárószóra írta meg aztán Szentimrei és Tamási ezt a vitazárót.