Így van^*

Úgy érzem, hogy megnyílt végre egy ablak, amelyen ki lehet irodalmi életünkbe nézni. Ez az ablak az Erdélyi Helikon ankétja. A megindult vitának első mozdulata egy kérdőjel, amelyet a történelmi regények homlokára rajzolt. Ezt a kérdőjelet én már odaálmodtam régen, sőt a minapjában, írván a Vértoronyról az Ellenzékben, nyíltan is megvontam a tetszésemet a történeti regényektől. Most úgy kéne, hogy részletesebben is megokoljam álláspontomat. Ezt meg is cselekszem, azonban nem a megszokott módon, nem okoskodással és nem kigondolt érvekkel, mert ebben a fülledt levegőben undorodik minden ilyentől a vérem. Nem tudok megállani, hogy felszedjem az érvek apró kavicsát. Lelkemnek valami különös szele kelt, a nyers igazság ereje feszít és lök. Bocsássatok meg, de nem tudok hűvös, elvi kérdések közé hasalni, hogy ott esztétikát és regényfilozófiát makogjak.

Rohannom kell, mert az élet ösztöne kerget.

Nyögni és nyikorogni hallom irodalmunk egész sorsát. Ebben az egészségtelen zajban kapja el fülem a kérdést: a mi jelen életünkben van-é létjogosultsága a történelmi regénynek? Olyan kérdés ez, mintha egy kedves tanár vissza akarna az iskolapadok közé engemet csalni. Ki kell jelentenem: jobban szeretem az országúton. Innen akarok felelni. De jeleznem kell, hogy sokkal többről van szó, mint amit ez a felvetett kérdés magában foglal. Mert halálos biztonsággal érzem, hogy itt, Erdélyben, ezekben a napokban, a vajúdó irodalom ügyének csak egyetlen szava az, amely mellette vagy ellene kiált a történeti regénynek. Nálam is egy régen hordozott gyötrődésnek csak első hangja volt, amely alkalomadtán kiugrott: ne öltözzetek páncélba, hogy megmondhassátok az igazságot!

Ebben a síró és panasztermő órában nem lehetek olyan cinikus, hogy abszolút művészi magaslatra másszak és onnan az irodalmi műformák ragyogását hirdessem. Az erdélyi országúton állok, aki ember vagyok és akinek igazán Erdély az egyetlen hazája. Nekem most nem műformák és elvi kérdések jelentik az irodalmat, hanem a fájdalom és az öröm, a panasz és a gyermekes kuncogás, a népem sorsa, amely bennem vonaglik, a harc minden hazug és gonosz ördögfia ellen: egyszóval az élet.

Kérdem tehát: hogyan gondoljátok, hogy a történeti regényről folyjon egyedül a vita? Engemet Undset nem izgat. A panaszom sem az, hogy történeti regény van egyáltalában a világon, bár sohasem tartottam a legszűzibb feladatnak a múmiák költögetését. Nekem az a betegség fáj, amely a történeti regények takarója alatt egyre terjed az erdélyi vérben. Én egy hőskorszak megindulását álmodtam erre az időre tikkadt hegyeink közé. Márpedig ki az a fantasztikus ember, aki hinni meri, hogy egy irodalmi hőskorszak olyan történeti regényekkel indul, amilyeneket magyarul írtak a háború óta! Hol és mikor vágtak a mi életünk elevenébe ezek a könyvek? Hol és mikor dúltak körülöttük harcok? Kár volt a csillogásért, a cifra ruhákért, az izgatószerekért.

Tagadom, hogy ez a sereges múltba gyaloglás ösztönös, szükségszerű cselekedet lett volna. Egyszerűen tünet az, ragadós írói gesztus vagy ha úgy tetszik: divat. És nemegyszer kibúvás az író feladata elől. Hiába kerülgetem, mert ki kell végre is dobni a keserű szót: itt országos bajok vannak. Ha nem egyéb, itt a beteges rügyek megett beteg lesz maga a törzs is.

És beteg valóban.

Erről kell tehát írnom, hogy felelhessek a felvetett kérdésre.

 

*

 

Készakarva hozom középre a vitát, mert együtt látom a forrását mindenféle bajnak. Nem is tartanám eredményre vezetőnek, ha a részletkérdésekbe beléfulladna az ankét. Itt már nem a Tabéry könyvéről van szó, nem is egyedül a történeti regényről. Nem is elvi kérdésekről, hanem magáról az életről. Az egész és egységes magyar irodalmi életről, mert ahogy én látom, egyformák az irodalom betegségei Budapesten és Kolozsvárt. Mindkét fronton egyformán úsznak a divattal, egyformán futnak mellékutakon a sikerért, egyformán üresen maradtak a posztok, egyformán hitetlenek és gyávák az írók.

Nem az eltökélésben, nem a hitben és a küzdelemben egyek ők, hanem a hallgatásban, abban a hallgatásban, amely a háború utáni keserves és kínlódó magyar életet megüli, mint a köd. Csak így történhetett meg, hogy az anyaországi és az erdélyi új irodalom között lényegében semmi különbség nincsen. Sem mondanivalóban, sem formában, sem hangban, sem próbálkozásban. A tízéves erdélyi termésben alig találhatok négy könyvet, amelyet csak erdélyi ember és csak a háború után tudott volna megírni. És mégis hányszor és milyen sok helyen zengett a dicsekvés: az erdélyi irodalom emelkedettebb, tisztább és emberibb! Miben emelkedettebb? Talán a honoráriumban? Miben tisztább: talán az irodalmi analfabéták garázdálkodásában? És miben emberibb: talán az alattomos áskálódásokban? Nem. Még ezekben is egyformák. És egyformák abban a piszmogásban, amellyel óvatosan és legtöbbször pettyes hátmegetti gondolatokkal az olvasó elé tárják az életet. A pesti és az erdélyi könyv belső élete csak ritka esetben különböző, pedig a mi magyar életünk immár, sajnos, kétféle élet. Nyilvánvaló tehát, hogy az erdélyi magyar irodalom nem a mi valóságos, fájdalmas sorsunknak a képe, hanem egy levegőtlen, fonnyadt, nem eleven, hanem életmímelő irodalom, amelynek talpa alól kihúzták kilencszáztizennyolcban a talajt.

Úgy csináljuk az irodalmunkat is, mint a politikánkat: régi magyarosan, arisztokratikusan, a valóság megvetésével. Nem is fog itt fáklya vagy harsona lenni senki olyan, aki a háta megett érzi Budapestet, ha keménynek, könnyesnek vagy véresnek bizonyul az erdélyi talaj.

Nem titkolom: csak a fiatalokban van némi reményem. A különbség, a kínai fal nem Kolozsvár és Budapest között fekszik, hanem az öregek és a fiatalok között. Egyetlen pillantás is elég arra, hogy meg lehessen állapítani: ma a fiatalok jelentik az új Erdélyt, és a fiatalok jelentik az új Magyarországot is. És az öregek nem jelentenek semmit? De igenis, ők a Monarchiát jelentik, amelyik elmúlt.

Nekem azonban most Erdély a fontos. Essék hát közénk az igazság: az erdélyi magyar írók kilencven százaléka a mai napig nem ismerte fel Erdélynek mint irodalmi erőnek a hivatását. És mert nem ismerték fel, nem is jártak és nem is feküdtek azzal az érzéssel e földön, hogy itt élnem és meghalnom kell. Ők csak tengődnek itt és nem élnek, mert én életnek csak azt az életet látom, amelyben benne van a halál. Ne csodálkozzék tehát senki, ha íróink java része gyökértelen, sőt hitetlen és felelőtlen emberi figura. Azzal a szikrával, amely Istentől van, a lelkem felkiált: nem kísérleti talaj ez a föld és nem rulettasztal Erdély, ahol nyerni is lehet!

A kimondott szó hiánya tátong itt. Minden inkább található, mint az egyenes testtartás és a felemelt homlok. Van itt szentimentalizmus, nyelvtorna, szimbolizmus, irodalmi diplomácia, eszmetakaró, csak éppen abból van kevés, ami magyarul és emberileg ragyogni tudna. Pedig ez a föld egy bátor, emelkedett, faji, sőt erősen nemzeti irodalmat szeretne adni az örök emberi magaslaton.

Fájdalom, Erdélynek szószólói kevesen vannak.

Sokszor az az érzés döbben belém, hogy íróinkat nem maga az erdélyi föld termette, hanem valami mesterséges légkör; hogy nem az élet törvénye szülte, hanem valami mechanizmus. Ismerősebb szavakkal irodalmi közszellemnek is nevezhetem ezt a valamit. Ez a közszellem az, amit fintor nélkül nem lehet belélegezni. Nemcsak beteg ez, talán több annál: hamis. Minden egészséges életnél úgy van, hogy az irodalom közszelleme a föld hőmérsékletét jelzi. Semmit sem tudunk jobban, mint azt, hogy ez a mi erdélyi földünk lázas, a hőmérsékletét azonban mégis langyosnak jelzi az irodalmi közszellem. Olyan az egész, mintha hamisítás történnék itt. És az is történik. Igen sokszor készakarva, máskor könnyelműségből, esetleg felelőtlenségből is. A Föld érverését nem orvosok figyelik. Ha igazságos akarok lenni, meg kell mondanom, hogy tíz esztendő alatt az irodalom kormánykerekénél még nem láttam egy olyan embert, akire rá tudtam volna mutatni kitörő örömmel: íme, ez az, akit vártunk! Kezdve Osváttól Áprilyig még mindig nem volt magvető kézben az irodalom irányítása, mert nem elég az álprófétaság vagy az irodalmi műveltség annak, aki feláll egy ilyen magaslatra. Innen egészséges és bátor, izzó és mégis medret tartó, faji és mégis emelkedett közszellemet kell fújni a föld fölé. Szuggerálni kell a szíveket.

Talán Benedek Elek lett volna az egyetlen, aki ezt megtehette volna. Neki azonban nem jutott Erdélyben irányító szerep. Úgy látszott sokszor, hogy éppen azért nem, mert alkalmas erre.

Nem mondom, az utóbbi időben eljutottunk egy biztatóbb állomáshoz. Ez az állomás a helikoni írók csoportosulása. Mai napig azonban ez még csak keret, melyben vázlat a kép. Sokszor elszomorodom, amiért a Helikon nem használja ki azt a nagyszerű alkalmat, amelyet saját maga teremtett. Türelmetlen, eleven szellemmé kellene kiforrnia, és el kellene söpörnie ezzel a szellemmel minden buta és ügyakasztó maradiságot, amit „konzervativizmus”-nak neveznek nálunk is; és el kellene sodornia minden hazug és gyökértelen, kotlós „radikalizmust”, amely csak azért kiabál, mert nem engedik őt lakájnak lenni.

De nem akar megtörténni mindez. Az írók összejöttek és még sincsen kollektivitás sehol. Vagy kérdem: hol van az igazság és a bátorság nyílt és elszánt hirdetése? Hol van a megtisztító kollektív harc, amely ugyanúgy szembeszáll a kormányok sötét ténykedéseivel, mint a magunk felelőtlen elemeivel és álalkotmányos csoportjaival?

Nem látszik sehol ez a szellemi hadviselés.

Ehelyett folyik tovább, ami tíz esztendő alatt eddig is folyt: apró kalandozások a divat, a siker, a megalkuvások felé. Ilyen kalandozások eredményének látom azoknak a történeti regényeknek jó részét is, amelyek Erdélyben születtek. Ez a feleletem tehát az ankét legelső kérdésére. Én azonban nem állhatok meg ennél a feleletnél. Fel kell tennem a kérdést: hát nem fog itt történni semmi?

 

 

A hivatkozás helye

Jegyzet

Így van. Erdélyi Helikon 1929. nov. 9. sz. 695–698. Újraközölve: Tiszta beszéd. (81–85.) és Jégtörő gondolatok I. kötet (205–210.).

Tamási Áron ezzel az írással kapcsolódott be a „vallani és vállalni” vitába, Kacsó Sándor és Tabéry Géza cikkeit követően.