Benedek Elek halálára*Vándor, te drága ember, most az egyszer szívesen veszem, ha velem tartasz. Nem olyan órában vagyok most, hogy fennen hordozhatnám a fejemet, testemnek ezt a zúgó, forrongó, színt váltó gömbjét. Nagyon gyenge vagyok. A test elnyerte a megpróbáltatás szaggató óráját. Fogd meg a kezemet, vagy inkább ölelj meg, és menjünk csendesen. Vándor, olyan különös itt minden. Mintha ismerném ezt a kicsi, hetyke templomot, ezt a kanyargós, puha sétautat, ezeket a gyönyörű szál fenyőket, a négy égbe törekvő jegenyét, s legfőképpen ezt a tiszta házat. Állj csak meg. Látsz te valami írást ennek a háznak a homlokán? Mert ettől függ itt minden. Csakugyan látsz? No, az jó akkor! És mi van oda írva? Az, hogy „Mari”? Hiszen akkor egészen jó helyen vagyunk, a legeslegjobb helyen egész Erdélyben. Ne félj, mert kapunk itt mindent, ami éppen magyarnak kell. Ez mesehely, barátom. Tudod, hogy ki lakik itt? Maga Benedek Elek. Várj, kiáltok egyet: – Elek bácsi, itt vagyunk. Adjon az Isten jó napot! Úgy látszik, nem hallja. Vagy nincs itthon talán. Pedig nemigen szokott ő elmenni hazulról. Mindig itthon ül és dolgozik. Leveleket ír a gyermekeknek. Azt mondod, hogy most nem ír? Hát mit csinál akkor? Fekszik? Ilyen fényes nappal? Ezt nem hihetem, hiszen soha nem tette még. Beteg sem lehet, hogy amiatt feküdnék. Tudod mit? Eredj, keresd meg s mondjad, hogy jöjjön ki, mert valaki várja. Én azalatt megbúvok ide a nagy jegenye mögé, s amikor kijön, megijesztem. No, siess, mert látni szeretném. Mi az, hát egyedül jössz? Elek bácsi hol van? Szólj! – Meghalt! Hazudsz! Ő nem halhatott meg! Gonosz ember vagy, béállottál te is azok közé, akik örökké rossz híreket mondanak Erdélyben. Menj el előlem, tűnj el akárhová, mert csalódtam benned is. Hagyj magamra, mert majd kiderítem én a valót.
*
Jaj! Szemeim ne lássatok, lábaim fussatok: igazat mondott ez a gazember! Istenem, egy helyet, egy kicsi szűk helyet, ahol ne lásson engemet senki…! Bujdosó akarok lenni, földönfutó siralmas ember. Ne is lássak emberi teremtményt. Se síró szemeket, se jajgató szájat. Csak egy mákszem hely kell nekem, ahol Isten világosságában magamra lehetek. Óh, mennyire fáradt vagyok. Tisztára rongy lett a testem, hitvány, utolsó, elkínzott darab. De nem baj. Mintha tisztán látnám, hogy megérte. Mert végre mégis találtam egy magamnak való helyet. Ha meg is szenvedtem érte, ha lenézett, rossz utakon jöttem is, ha éktelen kövek és mérges gyümölcsű bokrok között is, ha gonosz emberek és vadak leselkedtek is örökösen reám, de itt vagyok! És megerősített az Isten, hogy ne vegyek mérges gyümölcsöt magamhoz, és ne nyugodjak le, amíg e jelhez el nem érek. És ez a Jel egy sírhant. Itt ülök tegnap este óta és föld feletti örömeim vannak. Hiába bámultok reám, mert igaz, amit mondok. Mennyei módon megkönnyebbültem, egyenes vonalban vagyok a végtelenség felé. Felséges jó állapot. Embernek szinte elviselhetetlen. De nehogy félreértsetek, mert ez nem olyan jó érzés, amilyent ti éreztek, amikor boldog szerelmesek vagytok, vagy amikor megütitek a főnyereményt. Mit is mondjak nektek? Hogy jelezzem világra szóló örömömet? Nem mondhatok egyebet, mint hogy ez az én mostani állapotom hasonlít az angyaléhoz; aki szárnyat kap és sikeresen repüli az elsőt. Csodálom, hogy ti ezt nem értitek. Pedig az is igaz, hogy gondolhattam volna erre. Utóvégre még voltak ebben a Tündérországban dolgok, amiket szintén nem tudtatok megérteni. De talán nem úgy születtetek, talán éppen a foglalkozástok volt az, hogy gyűlöljetek mindent, ami egy új hajnal fényében dereng és megvessetek mindenkit, akit szívetek kifreccsenő mérge nem tud megölni. Ti olyan különösek vagytok. Azt gondoljátok, hogy csupán azért él az ember, hogy egy büdös koncot kerítsen e földi életre magának. A halottról pedig azt mondjátok, hogy: szegény… Bocsássatok meg, de nem érdemlitek meg az isteni kéznek azt a fáradságát, amellyel teremtett. Vagy értitek talán ezt a jelt, amely mellett én olyan boldog állapotban ülök? Értitek ezt a sírhantot, amely a Gondviselés kegyelméből újonnan rakatott ide, ennek a kicsi székely falunak a temetőjébe? Értitek az édes Anyaföldnek ezt a friss domborodását, amely világít a mi éjszakánkban, ezt a lobogó zászlót, amelynek alatta egy egész napja ülök immár? Megengedem, hogy mindezek miatt a felelősség nem reátok omlik egészen. Mert ti azt mondjátok, hogy nektek vezéreitek vannak, akik minderre fel nem hívták a figyelmeteket. És igazat adok nektek. Ugyanakkor azonban ki kell mondanom azt is, hogy a ti pásztoraitok nagyon jól tudják, hogy mit cselekszenek. De nektek is tudnotok kell, hogy ők abból élnek, amit éjjel elrekkentenek és amit nappal elhevernek. De mégis. Nagyon fáj az embernek, hogy nem kiáltó, igazságot ordító közösség vagytok ti, hanem hasonló nyáj amahhoz, amely birkákból vagyon. Mégis nagyon rosszul tennétek, ha most reám haragudnátok, aki megszenvedtem ezen a napon az igazság útját, virrasztván eme szent jel mellett egész éjszakának idején. Kérlek, értsétek meg, hogy nem azért vagyok én itt, hogy bántsalak titeket, hanem azért, hogy ennek a sírnak az igazságát beszéljem. Nem bánom, mondjatok bármit, csak azt ne, hogy szavaimnak nem adtok hitelt. Mondjátok, hogy összeomlott testemmel nem vagyok bizalomgerjesztő. Mondjátok, hogy a szemeim különös fénnyel riasztók, az arcom furcsán vonaglik. Mondjátok, hogy nem szerettek, mivel jóízű tréfát várnátok tőlem s nem szúrós szavakat. Ámbár akkor is tévednétek, ha ezeket szegeznétek ellenem, mert nem a tréfás ember és nem a derűfakasztó ember szabadít fel titeket a hazugság és a vakság igája alól, hanem az, aki igazat beszél. Az igazság pedig az, hogy ez a sírhant minden feléje csődülő setétség dacára lángol. Tehát van okom örömben kiáltani fel: – Csakugyan Jézus tanítványa volt! Ne tévesszen meg titeket, hogy itt ma minden olyan különös. Rejtett helyeken van ma az igazság. Látjátok, már az is igen furcsa, hogy én boldognak mondom magamat, holott ti olyannak láttok, mint aki szenved. A külső nem igaz, drága testvérem, aki olvasod betűimet. A test hazudik, csak a lélek kiáltja az örömet. A karok gyengék, mert csak eszközök, hogy leírják a lélek szavát, amely élhet örökké. A szemeim is sírhatnak, az ne tévesszen meg titeket, mert a gyarlóságaim közé tartozik a sírás éppen úgy, mint a hazugság vagy a sötétben való botorkálás. Az egész test arra való csupán, hogy a szenvedések lépcsőin felemelje a lelket a mennyei boldogságba. Nézzétek ezt a sírt: ebben Benedek Elek fekszik. Azért nevezem az idehantolt testet Benedek Eleknek, mert gyarló vagyok az én beszédemben: nem tudom egyenesen azt mondani, ami a lelkemben fénylik. Mert ha tökéletes volnék, akkor nem szabadna ezt a nevet rámondanom a testre, amely anyag már csupán, és egyedüli hivatása, hogy része legyen a földnek. Az én Benedek Elekem nincs a föld alatt, ő a föld felett van. A test eszköz volt nála is csupán, amely nyugodtan porrá lehet, mert elvégezte feladatát: világba trombitálta a szeretet igazságát, felemelte a föld fölé az örökké élő lelket. Eltűnt a délceg porhüvely, hogy ne zavarjon minket az igazság követésében. Tehát joggal örülök hazug testem álarca megett. Joggal és a legtisztább boldogsággal, mert az ő lelkén keresztül az Istenhez jutottam. Rossz emlékeim vannak csupán. Visszaemlékszem vonagló arccal. Csak az emlékeim forgatják fel a szívemet. Lázadva gondolok arra, hogy mennyit gyötrődött ez a test, amíg Erdély fölé emelte az igazság lelkét. Többet, mint ahogy más földön és más nemzet fiának kellett volna. És itt titeket vádollak és mindenekfelett a ti pásztoraitokat, hívják, nem bánom, őket vezérnek, elnöknek, kiadónak vagy bármiféle irányító faktornak. A tény kiált: a vakság, a közönyösség bűne rajtatok! Erdély csak egy öböl, sötét, nyugtalan, viharos, de mégis az egyetlen, amely számunkra adódott. És amikor a Sors dühöngő szelei legjobban zaklatták ennek az öbölnek a vizét, akkor jött ő ide. Amikor gyáva vitorlások menekültek erről a fekete vízről, akkor vetette ő ebbe a háborgó öbölbe magát: hajó nélkül, csónak nélkül, deréköv nélkül, a maga két úszó karjában és Istenben bízva egyedül. Pedig hatvan esztendőt élt már akkor. És állotta a viharokat mégis. A jelenvaló vitorlásoknak sokszor csalafinta játéka és gonosz tréfája ellenére. Egyedül, segítség nélkül, Erdélynek sűrű harapásai között: lám, meddig bírja?! Az öröm sugara süvít fel a sírnál: Benedek Elek bírta! Egészen végig, amíg bejárhatta ennek az öbölnek minden vajúdó hullámmezejét, amíg mindenütt elhangzott a szava: ímé, így cselekedjetek az én népemért. Végigcsinálta az isteni játékot, jobban és igazabban, mint Erdélyben bárki. Hős volt, bátor és igaz: ennek a földnek egyetlen szemünk előtti vértanúja, testvére a régieknek, akiket úgy szeretett: Apáczainak, Mikes Kelemennek, Kőrösi Csornának, a keveseknek, az örökké élőknek. Istenem, olyan boldog vagyok, hogy ölelhettem, hogy csókolhattam, amíg közöttünk járt; hogy nézhettem őt: a tiszta Férfiút, az útmutató nagy Fát, az Embert az erdélyi embertelenségben, akinek a teste Igévé lett az elmúlt éjszaka.
A hivatkozás helye Jegyzet
Benedek Elek halálára. Erdélyi Helikon 1929. 7. sz. 481–483. Újraközölve a Virrasztásban: Benedek Elek. A lelki gyermek háborgása a halál idején. Keltezése (mindkét helyen): Kisbacon, 1929. augusztus 20. Újraközölve még: Tiszta beszéd (77–81.) és Jégtörő gondolatok I. kötet (199–204.). Ez utóbbiban címe és alcíme ugyancsak: Benedek Elek. A lelki gyermek háborgása a halál idején. A lírai hangvételű búcsúzón kívül Tamási még három cikket írt akkoriban Benedek Elek halálával kapcsolatban. (Örökítsük meg Benedek Elek emlékét, Benedek Elek emléke körül, Még egyszer a végszó jogán). |