Tabéry Géza: Vértorony^*

Alig néhány hónappal ezelőtt, a Wesselényi-regény kritikájával kapcsolatban, robusztus frázisnak nevezte Tabéry Géza azt a véleményt, amely száműzni szeretné a történelmi regényt mint írói feladatot. Indokolatlan megvetéssel felületesnek és ostobának nevezi a „plajbászirodalom” dogmatikusainak jelszavát: „El a históriával, el a kérődzéssel!” Pedig ez a vélemény nem éppen megvetendő, különösen, ha észreveszi valaki, hogy nem is a dogmatikusok kalapja alatt lakik, hanem ifjú szívekben. Nézzen végig bárki az új, vajúdó generáción: azoknak nem erősen kell a történelmi regény, sem írásra, sem olvasásra. Ez nemcsak érthető, hanem természetes is, hiszen a világháború, mint egy dühöngő áradat, a történelem kapujába népeknek, trónoknak sorsát, hullákat és társadalmak roncsait hordta magosra. Én is azt mondom: ezt a fekete hegyet, ezt a test- és vérkonglomerátumot megkerülni érdekes lehet, de átvágni hősibb cselekedet. És a „hős” katonák után hadd lássuk azokat a hősöket is, akik írnak!

Tabéry maga is tisztít: a történelmi stílusregényt sajnálat nélkül ledobja a feladatok hegyéről, mondván, hogy egyszerű játékosokká már aztán igazán nem süllyedhetünk. Ellenben a történelmi szintézisregényről az a véleménye, hogy „végeláthatatlan kifutás eredményeit hordja magában”. Ezzel nem értek egyet. Nem tudok ilyen bravúrosan széjjelütni a történelmi regények között. Mert én szintézis alatt ebben a kérdésben a regény koncepcióját szeretném tudni, a stílusregény pedig ezt a koncepciót művészi formában hozza. Különben mindegy. Nem elméleten és nem szavakon múlik egy könyvnek a nagysága, még kevésbé a sorsa. A Tabéry osztályozása alkalmából megelégszem azzal a kézzelfogható eredménnyel, hogy a Vértorony szintézisregénynek készült, vagyis a kornak, amelyről ír, különböző patakjait egyetlen nagy folyóvá akarja dagasztani.

A kritikus, ha nálunk szokatlan is, a szeretet hangulatával vonul meditációba, ha írni akar egy könyvről. És rájön, hogy akkor igazságos, ha bírálatának tengelyéül az író szempontjait fogadja el. De egyben az olvasók előőrse is a kritikus. Ez pedig olyan kötelességet jelent, amelynek teljesítése közben az író hadi mozdulatokat tesz. Tabéry azonban nem fogja ezt megtenni, legalábbis úgy érzem. Mert az első kérdésre büszkén vetheti fel a fejét: mit adott eme örökösen nyugtalan írónk a maga magyar népének a Vértoronyban?

Igazságot adott, emberileg tehát a legtöbbet.

Mondhatnám azt is, hogy rehabilitálta a magyar népet. A kegyeletnek, a szívnek lángját gyújtotta meg a pórok sírja felett, akiknek csontjai ma is megzörrennek országos veszedelmek idején: azalatt, amíg az „urak” vagyon és dicsőség miatt torzsalkodnak, kettő együtt, és a másik kettő megint együtt.

Ha azt az írói kezet nézem, amely ebben a regényben a baromi sorsba lökött és abban kegyetlenül tartott parasztok keserveit írja fel a fekete táblára, akkor Tabéry Gézáról azt kell mondanom, hogy: íme, itt az Író! Az író, aki szintetizáló törekvéseibe majdnem belefulladt, aki több lett, mint ahogy elméletben azt előre kiszámította, akit nem a tudása és nem a mestersége mentett meg a Vértoronyból, hanem a szíve, amelyet a föld megindított, és a szája, amely az igazat kiáltotta. Kiderült most is, mint annyi sokszor, hogy a mesterkedésnél, a hatalom és a fény felé csúszásnál még üzletnek is jobb az igazság. Még a mai időkben is jobb, pedig soha több megalkuvást nem láttam, mint a mi utolsó tíz esztendőnkben. Íróink között is már alig akad valaki, aki ne számolna azokkal, akik látszólag felette állanak, vagy ne hódolna a divatnak, amely hamis nevet és talán hamisított pénzt kínál. Tabéry még itt van, ezek között a nagyon kevesek között. De nagyon féltem, őszintén és aggódva. Mert ha azokkal szemben, akik látszólag vagy pillanatnyilag az író felett állnak, tartja is keményen a derekát, a divat már kezdi tollára rakni undok petéit. Alább megmondom, hogy miből látom ezt. Most azt az örömömet akarom beszélni tovább, hogy rátette kezét a magyar igazságra: nem a mohácsi vész volt annak a kornak magyar tragédiája, hanem a pórlázadás. Mert Mohácsnál csak húszezer úri vitéz hullott el, de a Dózsa nyomor-lángjába százezer magyar gyökeret dobtak azok, akik elestek Mohácsnál később. A húszezer helyébe sarjadott és nőtt másik húszezer, de a kiirtott magyar jobbágyok helyébe idegen jobbágyok jöttek Moldovából.

Mennyi sok hasonlósága van az akkori magyar életnek a mostanival. Akár Drágffyt nézem, akinek fontosabb a bosszúállás, mint a haza sorsa: aki hatalmas úr létére egész hadsereggel üldöz egy „tucat szerzetest”, mert elvette tőle a nőt. Mintha egy jó nőhöz sem lehetne már jutni nyilvános címer nélkül! Vagy nézzük Werbőczit, a nemzet eszét. Tabéry szerint óvatos, sunyi férfiú volt, aki szakállat is mintha csak azért viselt volna, hogy alkalomadtán közéje húzhassa fejét, mint a sün. A bálvány leomlott: egyszerű törvénykereskedő lett belőle, aki annál többet keresett, minél jobban elszaporodtak a véres magyar föld felett a varjak. Nem kellemes mindezt hinni, de az író tényeket állít fel karók helyett. És a csalódáshoz hozzájárul az a szomorúság is, hogy Werbőczi mint típus nem maradt utódok nélkül. Vagy vegyek talán egy másik alakot? Itt van Hippolit, ez a „hercig” kicsi fiú, ez a nyolcéves legfőbb magyar egyházi férfiú. Hamarjában meg sem lehetne számlálni, hány példány jutott nekünk később is belőle, amíg a Habsburgok írták elő a keresztvetést a magyarnak. De ne legyünk hálátlanok: volt nekünk vérbeli főpapunk is. Ott van mindjárt Bakócz, aki úgy vonul át az Adrián, mintha egy ázsiai, káprázatos cirkusznak volna a fejedelme. Ma is él sok kicsi Bakócz: annál jobban szeretik a fényt, minél nagyobb, és annál jobban a keresztet, minél nemesebb anyagból van; csak porond kell nekik, és ők játszani fognak. Vagy említsem a nagy humanistát, Vitéz János püspököt, aki legyint, és úszik az árral? Szinte kéri a bocsánatot, hogy ez így van, ha tőle függne, éppen ellenkezőleg volna. De a humanizmus lényege nem a humanizmus, hanem az, hogy felülről jön, a Vatikán felől: ugyanazon helyről, ahonnan a konkordátum.

Az ember azt hinné, hogy mindennek a szintézishez szoros köze van. Pedig csak látszat az egész. A kornak egy-egy színét megadják néha, a Vértorony egységét ellenben helyből nem engedik épülni. Kínos diszharmóniát keltenek. Különböző helyeken felfakadt források, amelyek makacsul megrekednek és nem folynak a főmeder felé. Az egész első kötet olcsó játék: húrok pengetése csupán. És amikor „jöttek, vonultak, ringtak” mottóval végre dalolni kezd az idő, mégsem a megpengetett hangon teszi azt, nem giccsesen, hanem véresen, nem rózsaszín fényben, hanem a föld nehéz terhében. Szinte ösztönösen menti meg magamagát. Mert sem Estei Hippolitnak, sem a Borgiáknak, sem Ariostónak, sem Dzsemnek, sem a fehér ménnek, sem Beatrixnak nem otthona ez a regény. Ne gondolja Tabéry, hogy ezekkel adta meg azt a korfestést, amelyben lángot vetett Dózsa. Ezek csak cifra sallangok, afféle pikáns falatok az olvasónak, mutatós, de az egész mű szempontjából komolytalan, sőt néha bántó citerázások. A történelmi kutatás egyetlen érdemét viselik magukon, de százszorosan eltemeti a művészi becsületnek az a fitymálása, amely hatásvadászó, olcsó, néhol érzelgős, néhol zugromantikus részleteket írat Tabéry Gézával. Ezért mondottam, hogy féltem attól a divatáramlattól, amelyet alkalomszerűleg irodalmi „humanizmusnak” is nevezhetnék. Ne legyen ő Hippolit kanonokja, aki egy préposti vagy püspöki stallumért hintáztatja a beteges Divatot, mert Darvadó Gergelynek maradni mégiscsak több.

A Vértorony tehát mint regény nem nevezhető egységes műnek. Még hangulati vagy színbeli egysége sincs. A szintézisnek a gerince pedig az egység, minélfogva szintézisregénynek sem nevezhetem. Annál kevésbé stílusregénynek. A Tabéry felfogásából tudom, hogy ő erre nem is törekedett. Nem egy érdekes, művészi szempontból különleges témát igyekezett korzamatú stílusban megírni, hanem többet markolt: kort akart magyarázni és abban a korban egy nemzetnek a tragédiáját. Idegen földről, Ariostóval és a Borgiákkal azonban nem lehet nekem azt a terhes, dübörgő magyar talajt megmagyarázni, amelyen „jöttek, vonultak, ringtak” a magyar jobbágyok. Ha Tabéry nem akar kápráztatni, ha itthon marad és elvisz minket az asszonypataki bánya mellett a lihegő pórok közé, ha az Avasban vagy a Szamos lankáin prédikál, úgy valószínűleg megmenti a Vértorony művészi nagyságát is. Talán még a stílus lekicsinylése mellett is, ámbár sohasem fogja a magyar olvasó elfelejteni, hogy a Tündérkert mégiscsak a magyar történelmi regények teteje. Pedig tisztán és ragyogóan stílusregény.

Nagyon sok problémát felvet az emberben a Tabéry regénye. Egy ilyen rövid kritika azonban nem enged teret a részletek számára. Hiszem ellenben, hogy erről a regényről sokat fognak írni, majd talán akkor egyéb dolgokra is sor kerülhet. Egy bizonyos: a Vértorony sikere nagy lesz. A giccses, olcsó részeinek vesszük legalább annyi hasznát, hogy vinni fogják a magyar föld népének egy bátor kiáltását. Ha ugyan megértik ezt a kiáltást a fülek. Mert a történelmi regény mégiscsak közvetett eszköze a mondanivalónak. Távolból, az élők életének háta megül szóló harsona. A Vértorony és a mai élet között éppenséggel négyszáz esztendő alagútja van, amelyben elvész a kiáltás éle. Ez minden történelmi regény biztos vesztesége. Ezért végül sem mondhatok mást, mint az írás elején: ne öltözzék páncélba az író, ha meg akarja mondani az igazságot. Lássuk meztelen karral őt, elszánt hadakozásban jelen sorsunk kínjai között!

 

 

A hivatkozás helye

Jegyzet

Tabéry Géza: Vértorony. Ellenzék 1929. aug. 18. 186. sz. 70. A cím alatt: (Történelmi regény két kötetben, az Erdélyi Szépmíves Céh kiadása). Újraközölve: Tiszta beszéd (73–76.) és Jégtörő gondolatok I. kötet (194–198.).