Látogatás Kodály Zoltánnál*Mielőtt feledésbe menne, felemlítem, hogy a Helikon zászlója alatt néhányan felmentünk Budapestre. Miután lezajlottunk a dobogón s irodalmi emlékeink közé eltettük, hogy bizony itt a népek nagyon pártolták az irodalmat, gondoltuk: no, most elmegyünk egy tiszta forráshoz, hadd igyanak lelkeink a nagy munka után. A vállalkozó szellemek hárman voltunk: Szentimrei Jenő, a felesége s végre én. Nem véletlen dolog, hogy mi hárman találkoztunk egy gondolatban. Abban a gondolatban, hogy elmegyünk Kodály Zoltánhoz, akit tiszta forrásnak neveztem gondolkodás nélkül. Mondom, nem véletlen, mert mindhárman elszánt tagjai vagyunk annak a székely igehirdető vándorcsapatnak, amely a mesekirály – más néven Benedek Elek – vezetése alatt az elmúlt esztendő alatt valami tizenhat erdélyi városban és városkában hirdette, hogy: 1. Van nép, amely jobban megérti az irodalmat az uraknál. 2. Vannak írók és művészek, akik ezt tudják. 3. Van egy jövendő magyar művészet, melynek két oszlopa Bartók és Kodály. Mondhatnám tehát, hogy ezeken az irodalmi vándorutakon velünk volt Kodály Zoltán is, aki Szentimreiné énekén, játékán keresztül jelentette a népnek, hogy otthon találja magát. S viszont mily sokszor láttuk, hogy az ősi akkordok hangjaira egyszerű emberek buktak fel az öröm és a bánat tavain! Mi már akkor tudtuk, hogy el fogunk Kodályhoz menni, ha elvetődünk egyszer arra a helyre, ahol ő található lesz. Tudakozódtunk utána, s mondták, hogy nagyon kivonja magát a látható világból, magányban él feleségével, sőt a látogatókat sem igen szereti. Azon voltunk, hogy ezektől a hírektől megriadjunk-e vagy éppen ne. A szívünk azt mondta, hogy megriadásról szó se legyen. S íme, a forgandó szerencse mindjárt pártunkra jött: akadt egy kedves kalauzunk is, egy kolozsvári fiú, tehetséges muzsikus, Kodály Zoltánnak kedves tanítványa: Viski Jánoska. Jelentette nekünk, hogy a professzor úr örömmel veszi látogatásunkat. Most már határ nélkül örvendettünk, hogy előbb is szívünkre hallgattunk. S másnap délelőtt elindultunk négyen ki a Hűvösvölgybe, hogy a magyar gondolat és magyar érzés jegyében a lelkünk tiszteletét tegye Kodály Zoltánnál. Mit mondjak? Vagy mit írjak? Vannak találkozások, amelyeknek melegét és szent titokzatosságát szóval nem lehet megközelíteni. Talán egy végtelenbe hangzó székely nótával lehetne a mi találkozásunkat éreztetni, olyannal, amelyből égre vetődik a tragédia és a humor. Tapasztalható az életben, hogy összevissza minden haszontalanságot beszél az ember, ha olyan valakivel találkozott végre össze, ki után nagyon vágyott. Talán most is így történt, legalább az elején így. De a szemeink mást beszéltek, mint amit a szánk mondott. Fák között, az ősz bölcs színeiben áll a villa. Úgy áll ebben a környezetben, mintha egy remete laknék benne, s mintha az – társa, akivel együtt lakik – maga volna az Isten. – Talán nem lesz hideg – mondja Kodály. Egy kajla kalapot nagy, erős hajára, Viski Jánoska párnákat ragad fel, s megyünk a ház bütüjéhez, s ott egy szabad asztal mellett padokra telepszünk. Örömsugarak csillognak az ősz színeiben, lassan szavak hullanak levelek módjára, és a szívek, mint kicsi piros madarak, már éneklik Erdélyt. Erdélyt, ahol a székelyek laknak, ahol nótafolyók áradnak néha, melyeken székelyek bolyongnak, a tragédia és a humor remegő tutajain. És itt ül közöttünk, aki szabályozta és világba vezette eme nótafolyók medreit. – Meg kell próbálni – mondja Kodály Zoltán –, hogy a népre építsük kultúránkat. De sietni kell, amíg ki nem húzzák azt az utolsó fundamentumot is a lábunk alól. Sietni kell, ha élni akarunk… A fák zizegnek. Hangjuk alig hallik, mint a nagyon vén ember szava: – Sietni kell! És jön a ház asszonya. Amit ő tesz: kedveltségnél is több. Úgy etet és úgy szól hozzánk, mintha minket választott volna ki a legnagyobb örömre. Százszor szeretnénk egyetlen szavára felelni, és talán egyszer sem tudunk úgy, ahogy benne van szívünkben. – Énekeljen valamit nekünk – mondja Kodály, és mosolyog Szentimreiné felé. Felállunk és már bent vagyunk a szobában. Kodály zongorához ül, magunk székekre húzódunk, hogy lássuk és halljuk a nagy dolgot. A művésznő Bartókkal szeretné megtörni a jeget. Kodály mosolyog, ő drága ember… Jánoska ott áll a kotta mellett. És felhangzanak a kesergésnek, az átoknak szavai: Aztán jön, mintha a nap kacagna ki a vihar után „Istenem, istenem – áraszd meg a vizet…” Kodály: „Én elmentem a vásárra félpénzzel…” És utána egy ballada, ama híres Mónár Anna:
Közben megjegyzéseket tesz Kodály, bólintgat, mosolyog, biztat – látszik, hogy kedvében van. Egy felvonásnak vége. Pár perc alatt órákat haladott előre. Búcsúzni kell és menni kell. Künn a kertudvaron Viski Jánoska még felállítja a fényképező masinát, és megörökíti a három férfit. Azt, gondolom: Isten tervezte talán. Még egy új Kodály-kotta, amit Szentimreinének szívesen emlékül dedikál, aztán kikísérnek egészen az útig, kedvesen eleresztenek és fut velünk a villamos. Talán jobb lett volna gyalog jönni, még visszanézhettünk volna néhányszor legalább.
A hivatkozás helye Jegyzet
Látogatás Kodály Zoltánnál. Pásztortűz 1928. dec. 2. II. 24. sz. 564–565. Keltezése: 1928. december. Újraközölve: Tiszta beszéd (65–67.) és Jégtörő gondolatok I. kötet (183–186.). Tamási Áronnak erre az első találkozójára Kodály Zoltánnal 1928 októberében került sor, amikor az erdélyi (helikoni) írók egy csoportja magyarországi felolvasókörúton járt. Egy későbbi, 1933-as találkozás emlékét szintén cikk őrzi (Kodály Zoltán. Egy botfülű székely naplójából). |