Champion Keresztes*Éppen nyáron, ezelőtt két esztendővel egy cikket írtam holmi székely fiúkról, akik már akkor földhöz vertek számtalan nációt. Nevezetesebben két fiúról volt itt szó. Az egyik Ambrus Pál, udvarhelyszéki Oláhfaluból. A másik Keresztes Lajos, szintén udvarhelyszéki Alsósófalváról. Palinak hírét se hallottam azóta, pedig alig húsz esztendejével bajnoka volt akkor pehelysúlyban Magyarországnak. Vártam neki is a hírét, de nem jött. Eltűnt, mint a ködben a hegycsúcs. Nálunk nyomorúságnak hívják a ködöt, amelyben székely fiúk és magyar fiúk tűnnek el. Sokan. Soknál is többen. De mindig megmarad egy, hogy hirdesse saját magát, és magán keresztül a fajt, azokat, akik beborulva élnek, vagy elestek otthon és idegenben. És most itt van újra ez az Egy, akinek országokon keresztül száll a neve: Champion Keresztes.
*
Amerikából jöttem haza 1926. május végén. Három napot töltöttem Budapesten. Régen nem voltam együtt kedvemre való emberekkel. Székely fiúk után kutattam. S így vetődtem el a Vilmos császár út 55. szám alá. Itt volt és itt van máma is egyik tanyájok. Jórészt diákok és álmodozó nagyhitűek. – Szervusz, hogy vagy? – Ne is kérdezd! De aztán jöttek az emlékek, mint a kacagó virágos leányok. Arcunk kipirult, ereinkben melegebb lett a vér. Ebédelni mentünk. Néhányan ott ültek már. Egyik zöldségkereskedő kofamódra, a másik villanyoskalauz, a harmadik pincér. És Istenről beszéltek, aki még mindig nem vette észre a székelyeket. S ott ült közöttük egy nyurga, barna arcú, szelíd fiú. Bemutatkoztam. – Keresztes Laji vagyok – mondta. – Hova való, ugyanbiza? – Én alsósófalvi, Udvarhelyszék. – Akkor szervusz! Még egyszer kezet fogtunk. Keveset beszélt. Inkább mosolygott, mint egy gyermek. Akkor már Európa bajnoka volt. Csak később tudtam ezt meg. S csodálkoztam is rajta: Ilyen szerény, sugár, szinte alázatos fiú, aki olyan naiv, mint egy népdal! Aki még innen van a huszonötön, és diáknak látszik, és szinte vékony, mint akármelyik nyomoru székely! Csodálatos! De igaz volt. Sőt több igaz máma: Világbajnok! Alsósófalváról.
*
Az ő élete is olyan, mint a többi székelyé: áldatlan, árva. Egyszerű, szegény, bajlátott embereket nevezett édesanyának és édesapának. A taníttatása is nehezen ment. Aztán a háború után felkerült Pestre. Sokan szerették, mert érezték benne a székely faj eljövendő dicsőségét. És szerették, mert áldott jó fiú volt, emberszerető, kedves, nem pökhendi, mint sok más. Néhányan, akik birkózni látták, csodát meséltek őserejéről, amely sugár s szinte izomtalan, szikár testében volt, és Istennek hála, van. – Olyan a küzdelemben – mondták –, mint a vihar: nem nyugszik addig, amíg valaki lábon áll előtte. De hiába volt olyan, mint a vihar, mert ott állott egyedül, szegénységben. S akiket a földhöz vert, azok sem fizettek neki, hogy élhessen valahogy mégis. Később hallottam, hogy valami üzleti vállalkozásba fogott. Félredugott helyen kicsi mészárszéket vállalt, azt hitte, megélhet abból. Telt az idő, s már nem nagyon hitte ezt. Nem vette bé a természet az életnek ezt a módját. Azon jártatta az eszét, hogy eladja azt az egyetlen „bázist” is. S akkor még kevesebbet beszélt. Szinte semmit. Látta, hogy beborul előtte a világ, és nem akart élni tovább: revolvert szerzett, hogy ő meglövi magát. Éppen a kilencedik olimpia előtt. Valahogy megmentették. És elvitték Amszterdamba. S akkor fellobbant még egyszer a székely fiú, és veretlenül állotta végig a világversenyt, mint egy sugár, gyönyörű szálfa abban az országban, amelynek dicsőségére született ő, hogy immár sokáig éljen.
A hivatkozás helye Jegyzet
Champion Keresztes. Keleti Újság 1928. aug. 9. Újraközölve: Jégtörő gondolatok I. kötet (176–178.). A lap augusztus 8-i híradása szerint „székely fiú nyerte az amszterdami olimpia első magyar világbajnokságát”. A könnyűsúlyú birkózásban győzött Keresztes Lajos, aki Parajdon született s a háború végén Budapesten telepedett le. |