Firtos népénél a munka számkivetésében^*

Kolozsvár. A napokban kétesztendős fordulója van ennek a történetnek, mely csak kereteiben volt külső, de értékében és meg nem lazuló erejében az egymásra talált, számkivetett lelkek története volt.

Az emlékezés eleven, félrevonja az idők fátyolát, határokat egymásba olvaszt, s csak az embert látja, az erős akaratú embert, fajának élő fáját, a munkába temetkezőt és álmában Firtos-látót.

Amerikában történt. Talán ezért olyan különös, megható és emlékbíró.

Abban az időben hivatalomból és vágyaimból is kifolyólag jó reggelenkint gyakran kibújtam városomból, s jártam a szenes utakat, szép mezőket teregettem képzeletben magam elé, rothadó erdők felett búslakodtam, s emberek gondjait hallgattam.

Kicsi bányahelység volt, ahol egyszer jártam. Elszórtan néhány ház, a rekedt naplementi melegben egy-két lézengő az utcán, szénkormos fehérek, alig cammogó négerek. A házak felett ásított a megkezdett bánya torka, s kimúlásban feküdtek a portól megfojtott erdők.

Elmentem a ház előtt. Gondozott és tarka színű kert vette körül, az egyik saroknál borjú lógatta fűre a fejét. Megálltam és ügyelgettem ezt a szokatlan dolgot. A ház széles tornácán összebújt embereket vettem észre, s nyomban kivettem egy mondást a beszédből:

– Dénkó es eleget vekkedezik.

Egyet lódítottam a karjaimmal, s rögtön benyitottam.

Úgy tudtam, hogy székelyek, mint a pap a bűnt. Köszönés nélkül, s még oda se értem, s próbára tettem.

– A Nyikó kiszáradt, s Firtos lova vérzik jobb hátulsó lábán.

Egy öregen kívül mind felálltak, s felém néztek felriasztott arcákkal, melyeken a vágyakozás és a csalódástól való félelem látszott.

– Ha nem bánják, leülök egy mákszemet. Egyébként udvarhelyszéki ember vagyok.

Egyelőre még csak fészkelődtek, lassan és pislogva mindenfelé, mintha arra ügyelnének, hogy valami gyermekjátékot el ne törjenek. Aztán a háziasszony magához jött, s még ki sem nyitotta a száját, már ott lebegett rajta, mint az illat, a székely beszéd.

– No, az úr is jól megjeszte, mert biza mi is odatartozunk.

Megértettem, hogy Udvarhelyszékre célzott.

– S melyik kösségbe, ugyanbiza?

– Énlakára.

– A Firtossal jó helyt járok akkor.

Az öreg székely, ki az előbb nem álla vala fel, csak annyit mondott erre:

– Eddig a patkaját elhánta.

– Kied megvasalja, csak a „küs tavat” kell átalúszni – szólt a házigazda, s ezek után reám nézett, maga iránt önérzettel, merthogy ő is eltalálja a szót, s egyben jókedvre csillant szemmel, hogy azért ő szívesen lát, csak éppen a tempó végett kellett eddig hallgatni.

Hárman voltak férfiakul, maga a háziasszony s megint egy legényke, ki lehetett úgy tizenkét esztendős.

– Mióta élnek itt?

– Tizenhárommal ezelőtt jöttünk. Úristen, meg sem kapjuk már az utat, ahol hazamennyünk – eredett meg az asszony beszédje.

– Az enyimnek húsz lesz az őszön – búsulta a vénember, s emelgette a lábát nyomatékul, s akkor láttam meg, hogy az rongyokban van s papucsban. Elmondta, hogy a bánya tevé kárré szegény lábát, s minden keresetét, közel húsz esztendő verejtékét elvették az orvosok, s még most sem bírja meg, ha becsületesen menni akar.

– Az otthoniak sem tudják mire vágynak, amikor ide vágynak.

– Egyet se szóljon, aki születése földjén toldhatja egymás után a napokat, a lelketlen világ, a szénpor s az örökös sóvárgás jutott nekünk. A szegények mü vagyunk, akik üsmerjük e világot, s akiknek torkán egy pohár ital s egy falás kenyér nem menyen le anélkül, hogy meg ne akadjon.

– Hazamenyen immár, csak ne búsuljon, s még megházasodik s a gerendákat a kalapjába tűzi. – Ezt az asszony mondta vigasztalásul, s láttam, hogy az öregnek kiesett a könnye a szíves szóra.

Később tudtam meg, hogy a jegyet megveszik neki közösen, s úgy küldik haza a vénembert. S tán a kicsi legénykét is véle.

Erre odaintem kicsi Ferit, karom nyaka köré teszem s barna fejét mellemre vonom.

– Hazamész-é, fiam?

– Ha apám ereszt, hazamegyek.

Látom, hogy könny fut le az asszony arcán, mire a férfi békéltető hangon beígéri, hogy nem csak Ferike megy haza, hanem mind mennek néhány esztendő múlva.

– Elég szénport megettünk azért a vajegy dollárért, legalább haljunk úgy meg, hogy virágot hányjanak reánk a gyermekek.

A komoly és munkába merevedett székelynek megered a szava. Az élet értelméről beszél, minek a nyugodalom a temploma.

– Sok vágyam volt, hogy valamikor pennához jussak, de árván maradtam, s minden jutott, csak éppen az nem, amire vágytam. Szerettem örökké dolgozni, s nemcsak magamért, hanem mások javáért.

Elhallgatott. Mind közel ültünk egymáshoz, s éreztem, hogy most az ősi föld beszél, a meg nem rontott, másokért való, kinccsel és vággyal teli föld, melynek gazdagsága dacára mégis örökké a szegénység tragédiája jut.

– Most a családomért dolgozom. S inkább le nem fekszem éjfél előtt soha, de két fiamból csinálok valamit.

Az asszony szomorúan jegyezte közbe:

– A nagyobbik nem az apja immár.

– Úgy is megmarad a küsebb – gyere ide, fiam!

A gyermek odabújt az apjához, s csillogó két szeme szomjasan várta a beszédet.

Akkor mondta el az apja, hogy miképpen ütközött össze a két gyermeki lélek:

– Ezt a Ferikét négy esztendőre hazaküldtem a menőktől Erdélybe, s iskolába adattam. Akartam, hogy az én nyelvemen tanuljon az itteni elemi után, mert ott mutatják meg a szépet a gyermeknek s állítják a legjobb útba.

Keményebb arccal mondta aztán:

– A másikat pedig magam mellett hagytam, amíg ez visszajő, s úgy gondoltam, hogy csak akkor küldöm aztán. Hát kaptuk is örökké a levelet, hogy elsőnek tanul a gyermek, s egyszer csak visszajött szépen megnőve s kinyílott kicsi eszével. Együtt van első este a két gyermek, s az anyjokkal ketten innét nézzük, hogy miképpen barátkoznak, s hallgatjuk beszédjüket.

– Pontosan úgy volt – erősíti az asszony.

– Egyszer azt mondja Ferike, hogy neki vannak szép könyvei. Azzal kihoz egyet s kinyitja.

– Ez aztán a könyv, jere, megtanítlak olvasni.

– Mert bolond vagyok, nem kell a te könyved.

– Hát szégyelld, hogy nem is tudsz magyarul olvasni.

– Hát te is szégyelld, hogy nem tudsz autót hajtani.

– Butáknak való az.

– Hallgass, csak loptad az időt, te vagy a buta – s azzal megragadta Ferikét, s csak arra ijedtek fel, hogy nagyot kiáltott a gyermek, s mire az anyja odarohant, már folyt fejéből a vér.

Mindenkit szíven ért a szavak értelme. Talán nem is tudták ők, hogy két világ ütközött össze a két gyermekben.

A civilizációnak és a kultúrának lélekbe markoló csatája volt az.

Sokáig hallgattunk az elbeszélés után.

Egyszer megszólalt a kicsi fiú:

– Azért is hazamenyünk, ugyé édesapám?

– Ha anyád nem sír, hazamegyünk.

De az asszony szepegett bizony. Ferike fia vigasztalta:

– Immár ne sírjon, mert otthon nagyon jó lesz. Van ott kicsi nyúl is, galamb, kicsi csikó, virág s szép erdők, s nemcsak szénpor s autó, mint itt.

Az asszony zokogásba tört ki. Alig lehetett kiérteni a szót:

– De a másik fiam, ő itt szereti…!

Rettenetesen megdobbant a szívem. Az apa azt szereti, amelyik olyan, mint ő, de az édesanya mind a kettőt, számára porba hullnak egyszerre a tervek, a gondolkozás, különbségtevés, ő csak szeretni tud, végzetesen és tragikusan.

Ma is érzem, hogy ez a barátkozás egyetlen órám volt három esztendő alatt Amerikában, amikor lélekben egynek éreztem magamat emberekkel.

Emlékezésem teljesen az övék, a munkában erősé, a lélekben gazdagé: az apáé és anyáé, kik a Firtos lovának állhatatosságát s a székely mezőknek illatát megvédelmezték Amerikában is.