Ketten jól küzdenek székelyül^*

Kolozsvár. Úgy jő, mintha csak a minap lett volna, hogy láttam kedves Ambrus Palit mogorván állingálni az udvarhelyi katolikus internátus előtt. Oláhfalusi gazdaembernek volt a fia, a harisnya jól megfeszült magán s fián egyaránt. Egyébként valahányszor láttam a bácsit, örökké Rákóczi nagyságos kurucfejedelmünket sajnáltam, hogy korai halála miatt nem veheté ezt az embert karába, mert alakja, arcjátéka s méltóságos kuruc kemény feje után más keretbe nem illett belé.

Pali fia már valahogy dacosabb volt. Termett erő, mozgó termésvas. Buksi fejét, mint egy óriási életharang ütejét, úgy lógatta, s látszott, hogy nem veszi templomba járásnak s virágszagolásnak az életet, mint a lelkem nadrágosok.

Tudom, servitor volt, s látszott, hogy nem neki való a szolgaság. Mikor hozta s letette jól az ételt, mintha mondta volna: egyél, savadj meg időnap előtt.

S lám, milyen kedves mégis a gondviselés: Pesten jártomban az első fertályórában reámentem. Ki hitte volna, hogy némelykor jól fungál a székelyösztön!

A Vilmos császár úton igen jóleresztő internátusa van az erdélyi fiúknak. Bémegyek, s találok egy igen kedves fiút, Bakónak hítták. Viszen a gondnok úrhoz, azt mondja. Kérdém: hát ki az?

– Ambrus Pali.

– Menjen el – mondom.

Beléptem egy igen uras szobába. Elémbe áll Pali egy barna pipálóujjasban, helyben áll, mint az oszlop, s néz merően egy-két pillanatig.

– Te vagy.

– Te es te vagy – mondom s örvendezünk egymásnak. Két nagy kép a falon: az apjának s anyjának ábrázolása. Finom, jó bútorok, dicsérő okmányok, érmek s ajándék drága tárgyak és serlegek seregivel s közöttük a Pali nagyocska mellszobra, igen metsző komolyra kivágva, s csak éppen nem mondja, hogy: csend legyen, mert a munka, becsület és szív beszél.

– Ördögöd van, te Pali.

– Menj el, neked is van híred.

– Tán köröznek? – teszem magamat.

– Igen, a leányok, hogy örökké csak szerelmeken jár az eszed írásban is.

– Hadd el, böjt is vala Udvarhelyt.

Erre ő is rabul esett, s mohón seperte orrunk elé a múltat.

– Tudod, hogy kicsaptak volt az internátusból. Ma is kesereg ez bennem, s hát még, amikor eszembe jut, hogy annak utána az egyik tanárom bé sem eresztett, hogy kihozzak egy könyvet, miből tanulnom kellett volna másnapra. S ugyanő levelet írt apámnak, hogy tekergő lesz a fiából s ember soha.

– Látod, ő már ekkor ember volt, mert tévedett – vigasztalom.

– Egész nyáron fát hordtam akkor Udvarhelyre, hogy télvíz idején legyen mi mellett tanuljak s miből könyvet vellegessek. Gyermek létemre versenyt dolgoztam szolgalegényekkel, s magát a forrasztott vasat is kettőbe rágtam volna, mert meg akartam mutatni, hogy minden ájtatos szentencia dacára is ember leszek, ki nem hagyom értelembeszédbe száradni a székelyek kicsi hírnevit. Sajgott örökké, hogy alig vagyunk vajegyen, s azok is esszük egymást. S hogy el vagyunk s voltunk örökké zárva a világtól! Se vasutunk napi járóföldekre, se szekérútaink valamirevalók, se pártfogónk, mióta a világ, csak mélázik minden, s rothadnak temérdek kincseink…

– Hagyjuk el nagypéntekre – szakasztom félbe, mert félek, hogy magam is elkezdem a székely ábécét.

Megenyhült, hogy ne riasszon, mint vendégét.

– Nézd meg, be lovason vagy – hangolom tovább.

Haját megsimítja, s szemével bekacagja a szép szobát.

Felvázolja nagyjából a történetet, kezdve, hogy kiment Erdélyből tizenkilencben.

– Kerek hétig munkátlanul lődörögtem ezen szép Pest városában. Alig volt még rongyom is valami. Békerültem egy közös konyhára aztán.

– Hogy, te?

Elmosolyodik, s azt mondja ügyesen:

– Szag után.

– Miféle konyha volt az, te Pali?

– Népkonyha – hamarosan kijavítja –, Népválu, pont a volt, jó, hogy eszembe juta.

Csak egy-egy vonást vet a történelmi idők hátára.

– Hallgasd meg, annyira mentem osztán, hogy erőt s kedvet szedegettem, s béiratkoztam az egyetemre. Délelőtt zsákot hordtam a Duna-parton, délután irodában dolgoztam, s éjjel tanultam.

– Nem mondhatják, hogy loptad az időt.

– Aztán összeraktam vajegy krajcárt s társul állottam J. Áron mellé (ma híres ügyvéd Pesten), s ketten részvénytársaságot alakítva, zöldségkereskedést nyitottunk.

– Kitűnő bizonyíték ez a magyar–bolgár rokonságra – mondom.

– Hadd el, mert jól beütött. Igaz, hogy dolgoztunk, mint a barom, de mikor felszámoltunk, néhány milliónk vala is.

– Hát ezen serlegek s miegymás cifraságok? – jártatom körül a szememet.

Mosolyogva s gyermekes boldogsággal mutogatja sorra őket.

– Ezt Londonból hoztam, ezt német sógoréktől, ezt a finn testvérektől, emezt innét, amazt onnét – s magyarázza szépen.

Mások mondják meg pontosan, hogy Pali csak úgy veri a földhöz más nemzetek fiait, s hogy a pesti sportéletnek szemefénye, s Magyarországon bajnok a pehelysúlyú birkózók között.

Kibeszélvén szívünk titkait, ebédre mentünk az internátusba. Néhányan székelyek összejöttek még a különszobába, s a gyönyörű ételek mellett nyugodtunk egymás szeretetén, akik nem hagyjuk sem testben, sem észben székely kicsi hírünket.

Ezen ebédnél láttam Keresztes Lajit is, s tudtam meg, hogy Udvarhelyszék-sófalvi, az alsóról. Hát ez a Laji nagy kincse ugyancsak a székely erőnek, mert a mai napon az összes amatőr-birkózók között a legelső s mint ilyen, Európa bajnoka. Emellett olyan drága fiú, hogy mellette lenni is kedvesség, s olyan naiv, mint egy népdal. Akik birkózni látták, csodákat mesélnek őserejéről, mely sugár s szinte izomtalan szikár testében vagyon. Egy alkalommal egymásután negyvenötöt vert a földhöz, olyan, mint a vihar, nem nyugszik addig, míg valaki lábon áll előtte.

Soha nem szerettem a sportot, de ezen hős és melegszívű fiúk láttán egészen megenyhültem.

– Jól forgódtatok, no – ismertem el a töltött káposzta után, mire Pali bort keríte, s jó szokás szerint ivánk egymás egészséges erejére, s eszére, hogy tovább is tisztességgel szolgálhatnók kicsi árva népünket, kinek se pártfogói, se jó útjai, de még jó dolga sincsen, csak néhány hűséges fia, akik őt nem felejtik el szeretetben és munkában.

Néhány pohár után felálltam, s mellemet kivetvén, így szóltam:

– Magam is megküzdöm most valakivel.

Egyik szót találva odaveti:

– Tán valami fejérnéppel.

– Mert azt jól mondtad – szólok, s győzelemmel gyönyörűen leültem. Aztán mégis igazságot tettem, védelmembe fogadván a szerfelett kedves női nemet.

– Nocsak, nem olyan könnyű vélök a dolog, várjatok csak, mert még titeket is ők ütnek a földhöz, s akkor kisöprik a sok drága monétát.

Boldogat kacagtak erre. Pali felemelte poharát:

– Menj haza s mondd meg, hogy Isten éltesse őket, azt kívánjuk.

– Kiket, te?

– Hát a fejérnépeket.

– Hát álljunk fel akkor.

S úgy mondottuk teljes jószívünkkel:

– Éljenek az erdélyi leánkák!

– Éljenek!