Hétesztendős találkozóm a Lipótmezőn^*

Kolozsvár. Itthon s Amerikában s mindenütt, ahol valék, sokszor felrebbent előttem a László Feri neve, mint egy felhőt riasztó hollómadár. Nagy múltja van ennek, amit a diákesztendők őriznek a Küküllő parton.

Ha jól veszem, 1910-ben találkoztunk össze. Akkor vitt bé apám engemet az udvarhelyi gimnáziumba, hogy az akasztófa elől eldugjon. Akkor hozta őt is az apja, a fenyédi kántortanító, egy fekete arcú, jóízű bácsi.

A fia is setét volt, egymásba futó szemöldökű, akaratos, szó nélkül is látszott rajta, hogy mindenben az első akar lenni. Sorra járt minket már az első napokban, s küzdésre biztatott, mert hogy ő rakásba hányja az egészet. Nem szerettem a dolgot, mert ha tudományban nem is, de ebben sokat adtam magamra. Hozzákaptam egyszer, de mindjárt kibújtam a karjai közül, mert megéreztem, hogy jobb lesz ez így.

Aztán megbarátkoztunk, mert együtt kellett vinnünk a hadat a kollégisták s miegymás csiszlik-raj ellen. Fegyverszünet idején, míg én puskát csináltam, vagy mókaszóval tartottam a többi naplopót, ő malmokat épített, számtant kitalált, székely házakat tervezett. A negyedik felé azon vettük észre, hogy tiszta szótár és számmasina a feje, s azonkívül gyönyörű építmények születtek keze alatt. Egy székely házra szerfelett emlékszem, mely lehetett akkora, miben egy gyermek elfekhetik, de aztán legapróbb részletekig gyönyörű faragás és eredeti stílusban. A gimnázium múzeumába is került ez a házacska, biztosan ott turbékolnak a pókok most is az eresze alatt.

Egyszóval igen eredeti és merész fejű gyermek volt, kit nem lehetett az „arany középút” kötelén vezetni.

Fordult a szél. Királyért és hazáért hadba mentünk. Hallottam, hogy a gépfegyverek atyamestere lett, s visszavetett egy „nagyezüstöt”, mert még az „arany” se tudta megközelíteni merész bolondságait.

Elborulva, kedve vesztetten találtam meg tizenkilencben Udvarhelyt, a barátok előtt. Szinte nyögött a mindenek kudarcán, mintha az egész világ reáomlott volna.

Aztán odaveszett. Csak a neve s fekete arca tünedezett fel előttem az emlékek vizén, s mikor igen egyedül voltam, magamban legendákat szőttem ismeretlen útjáról, melyen nagy erejét és tehetségét cipelte. Lehetetlen – gondoltam –, hogy át ne vágja a felhőt, mint a villám.

Nem éppen így történt.

Jöttem Párizs felől a minap, s Pesten két napot kivágtam az időmből. Ott hallom, hogy a tébolyultak között van Feri.

– A tehetség átbukott egy szalmaszálon s őrült lett belőle – gondoltam –, sodort, felkavart és megrázott a borzasztó hír, de nyomban nekikészültem, hogy felkeresem.

Elindultam a budai hegy felé. Az áhítatos fák között felértem a kapuhoz.

– László Ferencet keresem.

– Húszas szoba, vallási mánia.

A várakozóba megyek s hívatom.

Végigszánt ismét bennem az emlék: nagy tehetség volt, híres faragó, stíluskitaláló, éles eszű s most megborzongtam a gondolatra, hogy elveszett.

– Tán meg sem ismer!?

De már közeledik, igen nyugodtnak látszik, és szelíden mosolyog, mint vallásalapítókhoz illik.

– Szervusz! Vártalak – köszön, s látom, hogy igen jólesik hűséges tettem.

Szemem végigfut rajta hirtelen: arcba igen szőrös, cipője mezítlábra húzva, rabingét a nyakán spárga tartja, rongykabát lóg róla.

– Boldog bolondot láttál-é? – kérdi s megint mosolyog szelíden.

– Látok – mondom.

Kartőn fog, s leülünk egy idétlen asztalhoz, szembe egymással.

– Ne szomorkodj, hogy itt látsz. Minden hely egyforma. S ne nézd gyatra öltözetemet; nem kívül, hanem itt kell rendbe lenni – s mutatja a szívét.

Erősen figyelem, hogy valami „kórjelt” észrevegyek rajta, de nem sikerül. Kezdem akkor beszéddel:

– Mikor is látók egymást utoljára?

– Tizenkilencben, Udvarhelyt, a barát-templom előtt.

Hiszen ez nem bolond, örvendek, s megkérem, hogy mondja el, miken ment ő keresztül, amíg ide jutott. Nagyon nyugodtan beszélt, szavait és beszédjének részleteit a legvilágosabb értelem fűzte össze.

– Tudod, én egészen megrendültem, amikor elvesztettük a háborút és mindenünket. Egyszer nekibúsultam magamat s tiszta gyalog mentem el Udvarhelytől egészen Szatmárig, s keresztül a határon. A szüleim nem is tudták, hogy hova lettem. Aztán Szegedre mentem, beiratkoztam az egyetemre, de pénzem elfogyván abba kellett hagynom, mert a felajánlott segélyt nem akartam elfogadni.

– S miért nem? – kérdem megnyúlt arccal.

– Hát a magam erejéből akartam s akarok mindent tenni.

– S osztán mi lett?

– Valami urasághoz kerültem házitanítónak, de néhány hónapon túl nem bírtam lekicsinylő modorukat, s különben is éreztem a lelkek bűzét, s odahagytam. Ugyanez aztán megismétlődött egy másik „uraságnál” is.

Kicsit ideges lett, a visszaidézett keserűségtől védte magát.

– Felmentem Pestre. Ide jártam, oda jártam, senki jó szót sem adott. Nem csak azt éreztem, hogy velem érzők, biztatók és jóakarók nincsenek, hanem azt is láttam, hogy mindenkinek idegen vagyok s rúgni szeretnének rajtam, hogy: te csavargó, hitvány székely, eredj haza, ahonnét jöttél s ne edd meg a kenyerünket…

– Egészen válságba sodródott a lelkem, s az a rögeszmém támadt, hogy be kell állanom a szerzetesrendbe, mert az az én hivatásom. Be is állottam, de a szomorúságom nem múlt el, sőt végképpen búskomor lettem. Hiába rótták reám a penitenciát, hogy legyek víg, közlékeny és beszéljek sokat, mert szó sem jött a számon, hiábavaló volt minden akarat és erőfeszítés. Egy év múlva kiléptem és megint ott állottam letépett szárnyakkal, egyedül. Most már minden végképpen összeomlott, és elborult az elmém. Behoztak a Lipótmezőre, s nem emlékszem, hogy jó néhány hónapig mi történt.

Fájdalmas arcát leejtette. Magam is velőkig éreztem a tragédia szelét.

– Aztán mégis jobban s jobban jövögettem helyre. Unalmamban faragni kezdtem, egy doktor meglátta, s kért, hogy csináljak efféle munkát neki. Bévittek az asztalosműhelybe, dolgozgattam s egészen megszerettek. Egy esztendeig inas voltam, a végin felszabadultam s már mint segéd dolgoztam, s a magam tervei szerint igen szép berakott munkákat végeztem. Mestertársammal egy oltárt építettünk a legfinomabb faragással és berakásokkal. Mikor elvégeztük, egy kicsit nyugodni akartam s ki-kimentem a városba. Úgy látszik nem szerették, mert folyton figyeltettek, s akármit tettem, megint azt akarták kihámozni, hogy újra megzavarodott az elmém.

– S miken akadtak fenn? – kérdem.

– Hát, például, olvastam Müllernél, hogy nagyon egészséges, ha csak harisnya nélkül húzza fel valaki a cipőjét, s itthonjában úgy tettem. Meglátták az apácák s már ijedeztek, hogy bolond vagyok. Hiába magyaráztam meg mindent, behoztak megint ide, azt mondják, hogy csak megfigyelnek. S most itt vagyok, s tűröm, hogy figyeljenek.

Megértettem, hogy különcködései miatt vetődött vissza ide megint, de fülembe csengett, amit a kapunál hallottam: vallási mánia.

– Hogy vannak a papok, Feri? – kérdem.

Ezt eltaláltam, mert belekezdett s két óra hosszat tartott szóval. A háborún kezdve, s felboncolva a mai időket is, bebizonyította nekem, hogy a papság mennyire eltávolodott a keresztény vallás igazi eszményképeitől.

– Ki mondhatja el máma, hogy „Aki titeket hallgat, engem hallgat”?

– Nincs katolikus és nincs protestáns, csak keresztény van. Le kell hányni minden átkot, pénzszomjúságot, nacionalizmust, fajgyűlöletet, és visszatérni egyenkint az igazi keresztényi alapra, hol mindenkinek át kell formálódnia a maga erejéből, és meg kell találnia az örökké tartó harmóniát.

– Egy új társadalmat, hol mindenki megteszi a magáét, ahol csak ember él, szeretet és kötelességtudás – felségesen egyszerű minden.

Megborzongtam. Ide kellett jönnöm, és egy bolondnak nevezett fiútól kellett meghallanom a mai társadalomnak lélekrajzát, és látnom az emberiség közös útját a keresztény szeretet jegyében, ahogy ő ezt kiépítette a bolondok házában.

– Jere haza, Feri. Szeretjük Erdélyben az ilyen embert, mert szeretetben kéne dolgoznunk erdélyi népekül.

– Immár jön az idő s hazamegyek, mondd meg. Belőlem örökké csak Erdély beszél, s csak ti értitek meg az ilyen beszédet.

Az idő lejárt. Felálltam. Megöleltem.

– Várlak, Feri.

– Üdvözlom Erdélyt.

Erdély is üdvözli őt.