Székely legény levelei Ámérikából^*

Kedves Ángyom,

akárhogy-mint forduljon ez a világ, de én Kelmedet soha meg nem felejtem, mint a kicsi Jézus madara a likas fát. Pedig most egyenesen a másik oldalára fordult minden az ég alatt, ami nem volna még szerfelett szomorú, ha Kigyelmed nem maradott volna a régi oldalán, s nem nyomná most is az a hitvány nyomorúság. De így elválottunk erősen egymástól, mint az szárnyas angyalok olyan más angyaloktól, akiknek szarvok vagyon.

Kigyelmed, tudom, nem felejtheti azt soha, hogy az én eszem otthon is az ágak tetején járt, amiért mondogatta is örökkétig, hogy: te időnap előtt megháborodol, vagy megkínoznak s bosszúságból megszekereztetnek a boszorkányok, vagy siralmas állapotod lészen örökösön, s a kenyeredet, amíg a szíveddel bajlódsz, kilopják a tarisznyádból.

Mikor én az szép Erdélyországot elhagytam, kezdettem is hinni, hogy béválik a Kelmed igaza. Egyedül a kenyeremet nem féltettem, mert az nem volt, hiszen tudja Kigyelmed, hogy annak irányába jöttem ilyen szörnyű távolságra. Hanem, mikor az mérhetetlen hajóra felhelyeztettek s az ég alá szállottunk s sok napokig háborodó töngörvízen kívül semmit sem láttunk, hanem a sűrű ködben s az ijesztő vihar haragjában csak fohászkodtunk, gondoltam is, hogy égbelakó Isten, most megháborodom. S az is tiszta bizonyos, hogy a víziboszorkányoknak a kezükben voltunk s azért szekereztettek úgy meg, mert a jó szívünk miatt ellenük vétkezők voltunk. Az kedves sirálymadarak is mind elbújtak, csillagot se láttunk, s még virágnak illatját se hozta a szél, tán, hogy búcsúzzunk s felejtsük el azt a szépséges világot, ahol lábbal jár az ember az kemény, díszes földön…

De lám, a bujdosó legény örvendező nagyuraknál többet kibír, pedig kenyér helyett veszedelemmel él, s mégsem változik. Azonképpen én is kalács módjára tápláltam magamat hazulról hozott szeretettel, s úgy virágzik most is a szívem s a Kelmed iránti hívségem s minden dolgokról való bevallásom, mint annak előtte.

Hanem én úgy tartom, hogy aki egyszer bujdosásba fog, menjen el az Isten szeme elől a föld háta megé, s vigyen szörnyű nagy tarisznyát, hogy kenyere fogytán abba rakja keserűségét. Így teszen, akinek esze s bátorsága vagyon, mert ki tudja, nem az egybegyűjtött bánatból sarjadzik-e majtég a csoda. Kigyelmed máris lelkendezik, hogy én megháborodtam, de töltsük csak nyugalomban s békességvel a napokat; hátha végtére reánk cseppen az angyalok öröme, mit vigadozóan kihullatnak a szívükből. Vagy az ítélő Jézus a bal felé állított gazdagok kincsét tán csak nekünk adja?

Vagy tán azt akarja Kelmed mondani, hogy addig olyan okulárét vesznek nekünk a kegyes szentek, amivel meglátjuk az örökvilágosságot…? Hiszen nevezetesebb ajándék volna az a Bakk Marci bá pipaszáránál, minek a csutoráját halálos órájában harapá ketté.

De akármint forduljon s színtelenedjék az idő, Kigyelmed csak üljön a füttő mellett s jó fiatal bükkfával örökösen szítogassa a tüzet, de még a leghitványabbik atyjafiát se eressze errefelé, hanem inkább borítsa le a szoknyájával, mint a tyúk a kicsi csirkét. Mert a Jóisten a madarat a fára, az pillancsot a virágra, az egeret a likba, s az embert a föld kemény színére teremtette, s csak a futkosó halnak vette el az eszét, hogy a nagy töngör-hazájában addig keressen nyugodalmat, míg a csontját is mind elhullatja.

Magam is úgy számítok, hogy amire vissza akarnék menni, ezek a nagyeszű ámérikaiak likat fúrnak az nagy vizek alá, s azon aztán visszabújok szép Erdélyországba. Hanem addig még sokszor a lába közé dugja Kigyelmed is a guzsaját, s én is a fejemet. Mert biza, annyi látnivaló van itt, hogy az ember kétrét hajlik alattuk, s ha el akarja mondani, csak tikkadozik, mint a boldogtalan pipe, s nem kapja a szót, láncosadta csoda világfának.

Hanem a másik levelemben attól mégis belékezdek egyet-másba, de Kigyelmed csak kucorodjék le aztán a kicsi székre s tátogassa a száját, mint a csóré madárfiú.

S ha van még egy kicsi látása, tellegesse a régi lámpáshoz énmiattam is az „Isten irgalmasságát”, mert immár én mondom, hogy időnap előtt elmegyen az eszem.

El biza, a keservit ennek a hitvány világnak… s Kigyelmednek minden jót.

New York, szeptember közepén.

 

Kedvelt Ángyomasszon,

éppen az éjszaka, olyan tájban, amikor otthon a kakas elsőt szólana, értelmes hazai álmot láttam. Mert a Kelmed kicsi leánkája, ahogy a kalendáriumból szakasztott papirossal a régi kicsi likat akarta megfódani az ablakvégen, kettőbe törte a nevezetes korondi cserepet, amelyikben régtől fogva kedves rozmaringbokrát tartja Kigyelmed. Én valami kúdustarisnyával a nyakamban éppen akkor érkeztem meg, s ahogy látom az Ágniska műveletét, mondom neki:

– No, kecskebékája, kárré tevéd ugye? De cseppents hamar vizet egy kicsi lisztlangba, hadd ragasszuk meg, mert anyád felakaszt mind a kettőnket.

Szepegni kezd a leánka, s én éppen találtatom a cserép két felét, amikor Kigyelmed belépik az ajtón s egy sereg őszirózsát hoz az ölében. Én odaszököm Kelmed elejébe, s kotorászom a zsebeimet s mondom:

– Az Isten megfizeti, meg ne verje kicsi Ágniskát, inkább ehejt van két dollár s vegyen véle tizenhárom korondi cserepet es.

De leereszti Kelmed az ágy lábához az őszirózsákat, s látom, hogy nem kap az ámérikai pénzen, hanem szorgosan keres valamit a cserép körül.

– Hiszen tiszta épen megvagyon a rozmaring, ángyó.

– De odatettem vót a leveledet es, amit Amérikából írtál vala két hete…

Jaj, be jólesett az én szívemnek, hogy Kelmed így féjti a betűimet. Segítettem is keresni a levelet, s végtére az ablak alatti kicsi kertben kaptunk reá, hova a szél kivitte a cserépből. Tudom, ahogy felvette Kigyelmed, jól megrázta a kezét s így pajmolódott:

– Disznyósadta, be összerágók a kezemet ezek a kövér csihányok.

Én csak elszomorodtam, a fejemet lehajtottam, a keserű igazságot éreztem: Jóisten, örökké szenvedni kell a betűért, ha íródik is, ha megőriztetik is…

Tovább csak arra emlékszem, hogy a tálas tetejére tette Kigyelmed a levelet: abba a kotojába, hol örökkétig köhögés ellen való egérfarkú füvet tartogat.

Amikor felébredtem, az álom értelme szomorúan elémbe állott s mind azt hitegette velem:

– Kicsi Erdélyországban köhögés ellen használják az vérrel írott betűket…

Hát ha arra használják is, én csak írok, mert ott erős a tél, s sok köhögős ember vagyon. S kiváltképpen Kigyelmednek olyan a természetje, hogy minden minutában köhincsel egyet. – Azért, hogy mégse maradjak hazugságban, küldök is Kigyelmednek ez levélben ámérikai pénzt, hogy vasárnapján a legékesebb virágcserepet vegye meg véle. S addig tartsa csak leveleimet az egérfarú füvek között, hadd lenne annak is baj- s szomorúsággyógyító ereje…

Most, hogy álmomba kúdustarisznyával jártam otthon, kezdek erősen félni. Kelmed ugyanbiza mit szól hozzá: ejszen csak nem űz csúfot rajtam ez a kegyetlen sors, amelyik ilyen éktelen messze elvezérelt engemet? Mert én amikor eljöttem, ugye azt mondottam, hogy amiket Erdélyországból elviszek, azokat mind meggyarapítva viszem haza, csak éppen a szegénységemet hagyom itt. S még hozzá Kigyelmed s az apám s az egész atyafiságom nincstelenségét is elhoztam, hogy azokat is erős munka közben letellegessem. De a keservit ennek az életnek, nem is megyek én úgy haza, hogy minden kicsi nyomorúság megtáncoltasson, inkább beleásom magamat az nagytengerbe, ahol a halak pénzét osztán, míg az örök s a világ, számolgathatom.

Mégis jól teszi Kigyelmed, ha sűrűre fogja az imádságot az ép eszemért s az erőmért, mert nem lehessen tudni, mikor s hova tekint le az Isten. S vegye számításba, hogy a székelyek közé eddig úgysem tekintett, s éppen ezért tán most jött ideje s sora annak. És még ha régi módon, bánat- s árvaságban s Isten letekintése nélkül járna is tovább ott az idő, legalább Kelmed, amíg imádkozással tőti az időt, kétség nélkül hiszi, hogy engemet a drága Jézus megsegít s jó darab földek vevődnek, s olyan magas ház építődik, minek az ablakából vénségünkre jól láthatjuk, hogy vén Balogh Tamás, vagy ejszem a fia, mindjárt-mindjárt kétrét hajlik a toronyban s szakad istenesen az verejték róla, de szól is úgy a harang, hogy zeng a Nyikó kedves feje belé.

Én csak írom ezeket jámborsággal s jó előre vetett reménységgel, de még nem vallám bé Kigyelmed előtt, hogy tegnap óta nem nyughatom, s nem lelem helyemet, mint kívánsággal teli fehérnép. Mert hallgassa meg, azt mondja egy szívbéli barátom a tegnap reggel:

– Ugyan ne sokat akarj te Erdélyországban, mert mi úgy jártunk, mint a nyughatatlan csirke, amelyik addig vergelődik s fireg-forog, amíg csak kibújik a borító alól a seregből, s amikor idő teltével vissza akarna menni, csak nem ismerik, de ha érhetik, csípik elöl-hátol.

De megvillant nekem is az eszem, s gondolom: e csakugyan nem tündérmese. Hanem mégis belévágtam, mint a törhetetlen székely legény a bogos fába:

– Jól elfuta a szád: tán sasmadaracskát tennél a csirke helyébe, s borítónak a szép csillagos eget. S aztán így vennéd a példát.

Rám néz, s keserűre húzza a száját.

– Az bátor sasmadár sincs vasból…

Erre aztán titokban nyeltem egyet, de hát a nyakam mégiscsak kemény:

– Hej, hogy seperje el a hitedet a vihar, tán üsmersz te varjúmadarat, amelyik letaszítja a sast a fáról?

Tovább nem folytatta, csak kicsire húzta a szemét s legyintett a kezével:

– Aggyon az Isten sok magas helyet s kemény sziklát kicsi Erdélyországban.

Hát én megmondom Kigyelmednek, hogy akármint legyen, de vénségemre még bujkáló szalonkamadárnak is visszamegyek a mi nagyerdőnk tövibe, mert nagyapám sok kincset mutatott ott nekem, s én azt mind széjjel akarom osztani.

S meglátja Kigyelmed, még a sasmadaraknak is adok belőle.

Hanem addig még annyi levelet írok Kigyelmednek, hogy szorultság esetén meg se kapja közöttük az egérfarkú füvet. S hogy mik lesznek írva azon levelekben, az a Jóistennél vagyon jegyzékben, de annyit tudok, hogy mindegyikbe belé lészen írva:

Tisztelem s becsülöm s szeretem Kigyelmedet, amíg élek.

Ángyomasszon lelkem,

no én bezzeg sokat próbálék, mióta elküldém vala azt az urusságnak való levelemet. Igaz, hogy már rég nem vetettem betűt a Kelmed tiszteletére, de attól méges sok, ami itt végbemegyen. Mert itt, édes ángyom, másodszor is a világra kell jőni a székely embernek, mivelhogy az első levés csak a Küküllő mellyékire szól. S ezek a hitván ámérikaiak nem teszik biza rámába sem a kedves Küküllőt, sem az onnét jövőket, hacsak a kicsi kézbelit úgy nem találja a másikhoz értetni, hogy azt a veres helyben ellepje s ott es maradjon. Ekkor pedig olyan nagy úri székbe ültetik, hogy annak csinálásával a kovács megérné félesztendeig, mert tuggya meg Kigyelmed, hogy e szék vasból vagyon s réta darótszálak, de annyi, mint a fecskefonal a herében, s ezen szálakat mind az ember nyakára s vállára s minden eleven részire aggatják, s akkor mozdulni se lehet, se szivart siríteni, sem kortyot leereszteni, de ül peckesen az ember, mint egy hitván király, s még ekkor jön a jova: futóáramot eresztnek a darótokba, s valahogy van azoknak a járása, az ember feje csak lekonyul, s még karácson szent napján se veti fel többet.

Ilyenformán teszik itt rámába az embert, hogy a küs Jézus ezen nagy megbecsülést ne adja semmiféle lelkes állatnak. Mer aztán vajon mi lesz a másvilágon, mikor az ember kéredzkedik a nagy kapunál, s kérdi belölről valaki:

– Honnét jössz?

– Biza, egy ámérikai vasrámából szökék ki.

S akkor bizonyosan hiába van egy sereg dollár pénze a jövevénynek s olyan akaratja, hogy azokat mind a kapumájszternek a markába nyomja, mert ott éjszen nincs tágítás az kemény poroncs mellől, hacsak nem valami balkáni ember teszi ott es a szolgálatot, de csak elig hinném, mert annyi nagyállat nagynémet hala meg a közeli esztendőkben, hogy azokból jut minden kapuhoz s még minden likhoz es egy. Azok osztán nem irgalmaznak, a ponciusát, még éltökben sem, hát még hótok után? Mert tudja azt Kigyelmed is, hogy koporsóba feküvés után irgalmatlanul megkeményedik az ember szüve, se jóízű beszédre nem pisolyog, se nagy kárvallásra nem pityeredik el, csak vég nélküli megátalkodottsággal fordítja a hátát a földnek, s furt szemben a csillagos éggel, mint Pücsök Gyurka bá a korcsomával. Osztán nagyapám es mondta jó sokszor, hogy: a cudar gyertyáját a németjinek, mert annak éltiben es elhajított békasóból vagyon a szüve, amelyik még az aprószentek kedvire sem hányja a szikrát, még ha jó cigánacéllal es üti valaki.

Főleg azért mondám ezeket, hogy Kigyelmed addig zaklassa imádsággal a Jóistent, amíg valami formában meg nem jelenti, hogy német áll-é mindegyik kapunál, vaj csak egyik-másiknál. S ha csakugyan nem állana német, akkor ugyanbiza miféle nemzetség, mer én es aszerént fordítanám az életemet. Értem úgy, hogy a szükséghez mérten pénzzel, huncutsággal, ékes szóval vaj egy kicsi fenyővízzel szerelném fel magamat. Mert van olyan nemzetség, amelyiknek csak vajegy picula kell, s mehetsz, a másikat esment félrecsalja huncutsággal az ember, a harmadikat pedig ékes beszéddel úgy elbolondítja, akár a kicsi malacot törökbúzaszemekkel, s kiváltképpen akkor használnám ez utóbbi módot, ha asszonyember állaná utamot. S ha csodaképpen székely ember állana a kapunál, csak hunyorítanék neki s azt mondanám:

– Nesze testvér, hújzál egyet a jegésségünkre.

– No, segedelmet – s nyelne egyet, s esment mondaná a székely:

– De most osztán suvadj, mint a sebes szél.

Igaz, hogy kortyintás nélkül is csak béeresztene valahogy az atyámfia, de hadd lám, ital nélkül mi nagy dolog megyen jóízűen? Biza se üsmeretség, se sógorság, se szeretőre kapás, se semmi a kecskebéka.

Ha egy kicsit eszesen vesszük a dógot, reájövünk, hogy tiszta kolontos az ember, mert ni, erről az ámérikai vasrámáról nekem es milyen egyetmás dógok jutának eszembe. De rendjén van ez így, mert ha szív nélkül s tiszta száraz ésszel venné az ember kezibe a pennát, nyilván írni se tudna, hanem úgy járna, mint a mókus a reves csutakon: nem kapna magának se mogyorót, se zöld levelet, hogy egy kicsit űzze szépen az eszit.

Most már azt mondom, édes Ángyomasszon, hogy Kigyelmed többet egyet se kínozza magát azért, hogy se falun, se városon nincs igazság, mert biza itt sincs, s ilyenformán suhutt, ahol ember tipodja a fődet. Mert csak hallgassa meg: a minap egy miljomos ángol ember megölt valami ok miatt egy másikat, s éppen a tegnap addig facsarták holmi nagyeszűek errestova a dolgot, amíg a gyilkos gazdagot elereszték.

Disznyósatta, hát mit szóljon ehhez az ember? Bezzeg csak öltem volna én meg, akár igaz ok mián es: eddig rámában vónék ügyesen.

De heába búsulunk e világ miatt, mer az a mi kedvünkért el se mosolyodik. Csak marad nekünk a fene nagy szegénység, s esment a terű. De osztán szívünk akkora s azon vagyon, hogy olyan a királynak sincs – s ezért tuggyuk mi egyik a mást úgy szeretni, mint Borka nén az áldott jó papot.

Ugye, így vagyon, édes Ángyomasszon?

New York, október elején.

 

Édes Ángyomasszon!

jó, hogy jöve levél Kigyelmedtől, mert már azt számítgattam, hogy ennek hiányában mikor szököm belé a tengerbe.

Szökjék most már a fityfene.

Kigyelmed azt írja, hogy a tiszteletes úr is elolvasta a levelemet, s keserűre vonta száját utána, s mondta:

– Csak nyekergés, mint a szopósgyermek gagyogása, kiből, ha nem jön meg az esze, még költő leszen. S aztán értelmes beszéd kéne nekünk, nem olyan, amilyent a hitván falusi ember is tud, s főképpen szenzáció.

Hát ez az, édes Ángyomasszon, szenzáció, hogy rúgja meg a suta bagoly, mert akkor leszen csak híres szenzáció belőle.

Hát jól van: így igazítom magam. S mondok annyi különös dolgot erről az Ámérikáról, hogy azokkal még álmában is megbolygatom a tiszteletes urat.

Kezdem már, csak nyelintek egyet, mert valami erősen facsarja a szívemet. – No, már rigtig is vagyok.

Nagy Ámérika. Még nagyobb szabadság. S még ennél is nagyobb hitványság. Emberölegetés tiszta nappal az út közepén. Fekete ember: néger s indiánus, aki egy kicsit félrebb eső helyen egyszeribe leüti a fehér asszonyembert. S egyéb után tán meg is öli. Részeg ember, ki a fejét füstbe veri, s részeg asszony, aki a boltok előtt összevissza helyzetben lehúzódik a földre. Így még nem bánnám, de engemet egy a minap orvul megcsókola az úton: vót ötvenesztendős, de legalább a hetvenig fel, s a mocsokig leitta magát.

Háziállat nemigen van, s ami vagyon, az is az ágyban lakik. Egy kutya helyett egy ember van itt, egy ökör helyett három ember, s így tovább.

S mi kell még? Mert a legszenzációsabb még hátravan, de most éppen kezdem.

Csak esment nyelintek egyet, mert valami facsarja a szívemet, s azt nem szabad írni.

Hát most vakkantok hármat, mint hajnalban a fázós kutya: Ku Klux Klan. S ezzel kivakkantottam az egyik legnagyobb ámérikai szenzációt, mert ez a három szó nagy hatalom s veszedelem lett itt mostanában. Szép városi beszédben megmondom, hogy s mint.

Ezelőtt csak hónapokkal valami itt született bolond ember fehér lepedőt terített magára s fehér csuhát a fejire. S kiállott egy mezőbe s azt mondta:

– Megalakítom a Ku Klux Klan titkos hatalmú egyesületet, minek ereje lészen a miszticizmus és a fanatizmus. Ruházatja a fehér csuklya, de úgy emberre teregetve, hogy még az orra se látszódjon. Célja: bevándorlót, zsidót, katolikust üldözni s megfogni, s megnézni a vérit.

Jaj, biza úgy is lett, mert azóta borzalmas dolgokat műveltek. S nincs hatalom ellenük. Inkább éjjel járnak s nem ismeri meg őket az ördög sem. Aki eddig ellenük támadott, azt megkerítették, maguk közé vették s rendesen valami pusztába vitték s szertartások között halálig korbácsolták.

Amerre járnak, csak rettegés, mert nő, mint az ár. Valamelyik elmúlt éjjel New York mellett egy nagy mezőben tizenötezer tagot avattak megdöbbentő titokzatos szertartások mellett. Ezen az éjen sok ezer hatalmas kereszt égett körös-körül mindenütt.

Az otthoni fehérek csak kismiska ezekhez képest. Mert ezek titokzatosak, s hasonlatos módon viselkednek a szellemekhez. S a titok vonja az embert, s ott tartja s mélységbe sodorja, mint a vihar az őszi levelet.

Már ejszen nem marad más hátra, mint hogy én is az ágylepedőmet magamra terítem. S aztán így illegessem magamat az ámérikai mezőkön, mintha bujdosó menyasszony vagy vezeklő fehérbarát volnék.

Vajon a tiszteletes úr is nem állana-e be, mert neki szép vakmerő ábrázatja van. Ha igen, hát kerüljön errefelé, s csak egyszer partot érhessen, a többi könnyű, mint a madárnak, mert csak kérdi az állomáson az ember:

– Teheráruként nem visznek el?

– Hogyne, hiszen a marha is úgy megyen.

S akkor lemérik, de fontban, mert itt a kilónak nem hódolnak, s utána cédulát ragasztanak rá, s viszik tiszta hitelben.

Nem utolsó utazási mód, de én, igaz, reá nem állok. Inkább fordítom a lábaimat az ég felé s eresztem a szenzációkat a fejembe, hogy jövendőben rakhassam tele a levelet véle.

Végezetül valami esment erőst facsarja a szívemet, de egy nyelintéssel eligazítom; – már rigtig is vagyok.

Aggyon Isten jót!

 

Édös-aranyos Ángyomasszon,

mielőtt ez a derága esztendő béhunná a szemit, ezt a jóízű dógot még megeresztem. Essék a házasság szentséginek tisztulására a mi gyarlóságunkból s Isten akaratja szerént.

No, segedelmet nekünk, mert kezdem is mán. De bizon isten nem hazudok, legyek akármi, ha igen.

Egy szegedi ember s az ő hites felesége, ennekelőtte Jézus tudja mennyivel, kijöttek vót ide Ámérikába. Szó ami szó, de dolgoztak is, mint a veszedelem. A sok paprikát még az orcájuk színéből is elhullatták, de ami fontosabb, egy jó rakás pénzmagra szert tevének.

– Gyere, asszon, hazafelé, szép karácson napja kapjon otthon – mondta valamelyik nap az ember. Harmadik alvás után mentek is mán egyenesen a hajó felé. De – hogy szavamba ne vétsek – az asszon megáldott állapotban vót, amin eleinte csodálkozni szeretett vóna az ember, ha a sok dologtól s az örömtől reá is ért vóna. Tudniillik azért furcsállotta e szerencsét, mert tíz álló esztendőn keresztül, imádsággal és minden lehető módon, hiába óhajtozta a gyermeklevést.

Mikor az asszon a nagy tengert meglátta, szédülni és háborogni kezdett, mert hogy egyébként is eljött neki az órája. Nem is vót rest mondani mindjárt az urának:

– Furcsán érzem magamat, hallja-é?

A szegedi embert mindez készületlenül érte, mert az ő nagy eszivel csak újesztendőre tette az örömnapot.

– E nem vág a számításommal, asszon – mondá határozottan, mert úgy tartotta, hogy a családfőnek mindent jobban lehet tudni.

Hát akár vágott, akár nem, de az asszont tüstént be kellett vinni a legközelebbi kórházba. S ez egyszer csakugyan az asszonnak vót igaza, mert alig egy óra leforgása alatt megszületett a gyermek. De Uram Istenem, milyen gyermek – egy akkora fekete bőrű legénke (kőhöz legyen mérve), amekkorát még a doktorok sem igen láttak.

A szegedi ember künn a gángon várta Isten ajándékát. Rögtön hírül adták neki, hogy fia lett, de minden szépítés nélkül azt is, hogy egészen fekete bőrű.

– Ejnye, merő csúfság ez – tekergette szomorán a fejit, de hirtelen átmenettel megvillant a szeme, mert eszébe jutott az a néger legén, kivel egy házban laktak, aki folytonosan settenkedett a felesége után, s úgy kacagott neki, mint egy koromba esett angyal. Az már nem tudható, hogy hamarjában miket gondolt összevissza, de futott a feleségihez, hogy megöli.

S bizon baj is lett vóna, ha az asszont olyan nagy ésszel meg nem áldja az Úr. De szerencsére megáldotta a többivel együtt, s félig felülve az ágyban, nagy szemrehányással nekitámadt az urának:

– Ugye no, hánszor megmondtam a fejinek, hogy mikor a bányából hazajő, hát mosdjék meg s ne búgjon hozzám kormosan s szenesen, mert meglátszik a gyermeken…

Erre a szegedi ember ecceribe lelohadt a nagy méregtől, s tanácsért a doktorokhoz fordult. Azoknak pedig annyi eszik vót, hogy a békesség kedviért a tudományon egy ilyen kicsit változtassanak.

– Úgy van hát, ahogy az asszon mondja.

– Ha csakugyan úgy van, elviseljük – mondta megadásssal a szegedi ember s boldogan letelepedett az ágy szélire.

Hát erre mondom én, hogy vagy csoda, vagy csalás. S hogy Kigyelmed mit mond, azt epekedve várom, mert az dönti el a dógot.

Ha ugyan tudtunkon kívül mán eddig el nem dőtötte valaki. Mert vannak a huncut négerek között is nagyeszű emberek.

De minket ketten ne vigy Uram a kísértésbe, ámen.

 

Kedves Ángyomasszon,

mely nagy öröm lepné meg a szüvemet – no, nézzen ide, be falusi módon elfuta a szám. Pedig e nem jó, mert tudja-é, hogy a sükei embernek is elfutott vót, mikor a plébános urat emígy hítta a lakadalomba:

– Naccságos tisztendúr, én tanólatlan szegény embör vagyok, s nem tudom kigyelmedet ügyesen elhíni a vigadalomba, hanem a mennynek-fődnek Istene híjja el.

Csak azt akarám kihozni, hogy nagy örömömre szolgálna, ha az új esztendőben elsőbben is az egésséggel s azután a hosszú élettel találkozott vóna. Ebből a szempontból magam jól állok, mert egy olyan angollal találkoztam, aki szekérrel vitte a pénzt – igaz esment, hogy mind a ketten álmunkban cselekedtük.

Hanem émetten is sok bolond dolgot láttam, amik nagy összevisszaságban mind az újesztendő köszöntésire voltak. Én korántsem rendezem őket, hanem leírom úgy zavarosan, mint a muszka cár a forradalmat.

Olyan vizes köd ereszkedett ide minden oldalról, hogy mi szárazföldi halak lettünk. Csak éppen némelyikünknek pénze nem volt, ami nélkül dísztelen a halállapot.

Az ablakokba világosságot tettek, s az utcán karókat állingattak, s azokra is lámpákat kötöztek. Fényesség vala kívül-belől, amihez fogható otthon csak akkor áll elő, ha valamelyik jó ivónak az erős szilvapálinkától kigyúl a torka.

Az ágyúkat kipucolták szépen, hogy lőjék agyon az óesztendőt. Azok állottak, s nagy fényesen vigyorogtak is, mert csak annyi eszik van, hogy a lövésen kívül egyéb jövedelmező mesterséget itt sem tanulnak.

Amennyi hajóslegény, az mind a kürtőket pucolta, s mondják, hogy a Resolute hajó kürtjébe egy brontosaurus-tojást ütött belé a kapitány, hogy annál veszettebbül szóljon. Kigyelmednek nyilván nem teccik tudni, hogy ez az őstojás kilencedmagával éppen a minap került valamelyik ázsiai barlangban, s hogy egy szikrát se hazudjak: igyenessen huszonegy fontos vót. Most vessen ide, be pazarlás az ilyen, mert az összes elcsapott erdélyi tisztetviselőknek elég lett volna húshagyókeddi vacsorára.

Hanem mégse rekedjünk meg ezen tojásnál, inkább vessünk ügyet egyébre is.

A módosabb legénkék, úgy tizenötig fel, mind maszkurába öltöztek s az utcára tojultak. A szegényebbje elhányt csengő-bongó szerszámokat karisztolt össze, s kapu alá húzódott, hogy az óra érkeztével a maga rendje-módja szerint ijessze a régi esztendőt.

A szakácsnék s hasonszőrű más asszonyemberek palacsintasütőkkel s likas fazekakkal az ablakokba gyűltek, mintha boszorkány ellenfeleiket, kik a férfiakat magiknak meggurucsálják, végképpen elűzni akarták volna.

A nagy mulatóhelyek szépen kireperált hölgyekkel mind teli lettek, s körülöttük számtalan pínzes férfiú, kik rajonganak a festményekért, s ahol csak éppen kellett, hát valahonnét ital is került, mert ez olyan szer, aminek erős tilalomban sem dugul el a forrása.

Most már odáig jutottunk, hogy szilveszter estéjén éppen üti a tizenkettőt: ripp-ropp, bumm, drrr, ojjé, ojjé, gyúrjad, ne hagyd magad, vágjad te is, fújjad, ahogy kitelik, ha te, ha: az ágyúk s hát a harangok, rikóts ember, üssed óra, légy bolond te is, vén baktató, úgysem érsz mán több esztendőt… Happy new year, happy new year, csókoljad az atyádfiát s osztán mást is, akit érsz, de mégis válogasd a javát. Üssed óra, csak a fejemet ne, mert azon úgyis koppintott egy nagyot az idő…

Így biza, édös-lelkem Ángyomasszon, bolond az ember s főleg huncut, amíg él, de azután még huncutabb, mert mással viteti magát. Attól mi mégis másra hagyjuk még egy kicsiddég az ilyen huncutságot, s nem vekkedezünk arra, hogy szekereztessenek, hanem szép leptiben elmendegelünk magunkra.

Meghalálodzni – hogyisne, mert aztán ki mutatna fényes példát a hű szeretetben. Igaz, vaj nem igaz? Mert hogyha igaz, akkor addig élünk, mint a fennebb emlegetett őstojás. Aggya az Isten minden meghányás-vetés nélkül.

Ölelem összevissza Kigyelmedet.

 

Drága Ángyomasszon,

jelenleg kéntelen vagyok elvetni a farsangi jókedvemet s minden járulékait. Csak azért, mert szívem megesett s a kerítéshez, mely búbánatból fonva vagyon köréje, odahengeredett. Jaj, Istenem, Istenem…!

Érzem: Kelmed csak állja, vagy alig sem, hogy megkérdezze tőlem: mi jöve rejád? Reám biza kicsi harag s nagy érzés. Hogy adjam okát? – adom, lelkem, adom.

Ez az Ámérika álszent, véghetetlen nagy álszent. Annál is nagyobb, ki keresztet hányva üti agyon a papot. Fogontozzék hát meg valamibe, nehogy a levelem leüsse a lábáról.

Most közelebbről jött egy ötgyermekes asszon Ámérikába. Nem parádéból jött, mert testin s lelkin kívül egyebe nem volt – no, hogy ne hazudjak, az említett öt apró gyermek, de ezek is csupán anyai vagyonát tették, mert a legnagyobb is csak akkora volt, hogy pipepásztor ha lehetett vóna csak. De azért kacagtak s szeretgették egymást, egészen míg beérkeztek a kikötőbe. Itt osztán kacagás helyett sírni kezdett az asszon, mert az urak – tudja Kigyelmed: a törvéntevő urak – öt gyermekit az országba beeresztették, ellenben az édösanyát visszaküldték. Okul ezt vetették: a gyermekek olyan országban születtek, amelyiknek a létszáma még nem tőt bé, de az asszon rossz országban született, mert onnét nem jöhet már maga a pápa se. Ez törvén, s azt világért sem lehet megbontani. Ha a szívök megszakad, úgyis: nincs mit tenni, el kell válni. No de ez lehetetlen, tudom, mondja Kigyelmed. E biza lehetséges, mondom én. Mert az asszon pénze nem futotta, sőt még gyengén se járta, hogy visszavihette vóna édeseit. S így ese meg, hogy az öt gyermek maradt valami árvaházban, idegen kézen, s az asszon sírva, nem is sírva, hanem bőgve visszament.

Mert a törvén nem cifraság, Ángyomasszon.

De vessük csak fel: hát a másik törvénnyel mi lett? Hogy melyikkel? Hát ezzel: kicsi gyermeket anyjától s életet embertől elvenni félj! Ki mondja, hogy e nem törvén? De éppen egy mákszemet régebbi, mint a másik, s írva is jobban meg vagyon. Csakhogy türelmes a király, aki írta vót! Ellenben gondolom, hogy a mennyei kikötőben az asszon beléesik a kvótába, s akik véle ezt az embertelenséget megcselekedték, azok alig sem.

Kelmednek is vadnak gyermekei, s mit szól akkor ehhez? Ugye jót nem? Tudtam én azt. – Tartsunk hát ebben is össze, s mondjuk együtt:

Ember teszen istentelenséget.

Most már érti nyilván, hogy miért jöve reám kicsi harag s nagy érzés. Csak azért, hogy legényember vagyok, nekem sincsen jóság nélkül a szívem. S osztán ezt is elgondolom, hogy esnék – mert Isten a majtég kedves jó feleségem után reményleni merem, hogy nekem is lesznek gyermekeim.

Tudom, hogy Kigyelmed nem vekkedezik egy másik ilyen eset után. Pedig van még egy, bizony isten, hogy van. Csakhogy e leánnyal esett meg. Mégis azt mondanám, ha pap vónék:

– Ami az imént történt, az halálos bűn, s ha jól meggondolom, ez is a.

Ez a leány, akit említek, svéd leány vót. Hideg országba való, de azért ott is meleg a vér s ég a leánszív, hogy füttőzhetik mellette a svéd legén.

Itt a kikötőben osztán gyermeke született ennek a leánynak. Az urak azt mondták:

– Ura nincsen, s gyermeke van. Nem lehet béereszteni.

Kár, hogy nem valék ott, mert megmondtam vóna:

– Nohát. Gyermeke van hát, s még elnök lehet belőle. S minek teccik rámondani olyan ápertén, hogy erkölcstelen!? Csak tudnák az urak, hogy hány leány bejött ide, kinek ugyancsak a szerencséjén vagy a praktikáján múlott, hogy nem lett gyermeke s nem is egy! Ezek hitványabbak vótak, mert aki már anya, az jóvátette a vétkit. Tessék ember lenni!

De az urak úgysem hallgattak vóna reám. Még a szívökre sem hallgattak.

A leány ezt megtudta, s gyermekágyban meghalt… Ugyé érzi Kelmed: nem a leány halt meg, hanem az édösanya. De a síró szopós gyermek ezt nem tudhatta, s azért kicsi kacsóival s világba nyitó szemeivel csak kereste az anyját, hogy életre kaphasson általa. De a törvénkező urak még azt sem mondták neki:

– Kicsi svéd legénke, ezen a földön már heába keresed a te jó édösanyádat…

– Keresd, lelkem-fiam, keresd. Legalább éltessön a remény, amíg lehet, addig…

Hanem ma este, mikor imádkozom, megkérdem az Istentől:

– Édös Atyámuram, mit szólnál, ha az emberek eccer törvényt hoznának a Te törvényed ellen?

– Ó, Istenem mondd meg azt, hogy megírhassam derága Ángyomasszonnak – mondd meg, mert én kettőtöket igen szívem mélyiből szeretlek…!