Lengyelországon keresztül^*

Varsó, augusztus hó. Bukovina szegénysége dombok hátán, szomorú fák alatt s nagy, lakatlan földeken megnyugvással nyújtózkodott. A gyorsvonatból hosszan nézi az ember ennek az országrésznek végtelen hosszú, öröm nélküli képét, s beleun keresni a végét annak az egyetlen hatalmas országnak, amit itt a lengyel határ felé olyan közönyösen végighúzott az Isten.

Vasút mentén tarka ruhájú, egészséges lányok csodálkoznak a vonatra, s az egyik incselkedve az ablakra kiáltja:

– Ugye szép leány vagyok?

– Ölbevaló – kiáltom vissza, s a magyar szótól meglepődve elszégyellné magát a leány, ha el nem futna orra előtt a vonat.

Ghica Vodán, az utolsó romániai vasútállomáson, három Nyárád menti legény puskával a vállán tölti az időt a kocsik között. Arcájukon a megmaradt kicsi színt a rózsájuk gondolata őrzi.

A határ-híd fonnyadt cserefa koszorúkkal teleaggatva, s olyan lassan megy rajta a vonat, mintha időt akarna magának, hogy a lógó szegeket s a rothadó gerendákat végigtapogassa. A lengyel szélen, a bokor szélén a burján között úgy áll a zöld ruhás lengyel katona, mintha a határon Romániába áthajtott szeretőjét tartaná szemmel.

Otthon inkább a száját tátogatja sűrűn az ember, az idegenben, úgy látom, a szemét. Mert ezek a lengyelek hadarnak, mintha pénzért beszélnének, s szaporán nyüzsögnek, mintha likat keresnének, hol a világból kibújjanak. Mindegyiknek sovány, szőke ábrázatja s akkora pénzes tárcája, hogy három-néggyel betakarhatná magát az ember. Az egész ország azt a benyomást kelti, mint egy eleven vérű szegény ember, ki most kötött házasságot, s megijedve kenyér után szaladgál.

Fináncforma emberek a leszálló utast visszakommandírozzák, a kocsi két végén feljönnek s a csomagokat gazdástul együtt szemügyre veszik. Oldalukon nagy, szennyes bőrtokban akkora pisztoly, hogy lövés nélkül is agyonütésre bátran elégséges. Útlevelek előkerülnek, csomagok felnyílnak, de titok nemigen derül. Senki sem visz dollárokat rakáson, sem akkora aranyat, mint a fejem. Vénemberek nyomorúságát, fiatalok vágyait, asszonyemberek baját világért sem vámolják meg. Hanem az egyik valamire mégiscsak ráakad, mert csillog a szeme s feszítőrudat kerít. Ahogy nézem, hát egy szászrégeni, Amerikába menő mészáros kosarának nekifeküdt, s feszegeti a kosár fenekét. Gondolom, ha ez a lengyel macska volna, minden likból kiszedné az egeret. Óvatosan odakerülök s hát csak akkor veszem észre, hogy a mészáros kosarának két feneke van. A kettő között csakugyan lesz valami, gondolom én is, de a szász se jobbra, se balra nem világosít, csak áll, mint a vénasszony a szenteltvíz előtt, s meg se rebben a szeme. Ez bizonyára szadista hajlamú ember, teszem fel magamban, mert íme, kéjeleg abban, hogy hogy kínozzák a kosarát. De már ekkor megvillan valami, s három vadonatúj, hatalmas kés kihull a kosár fenekéből a földre. A szász kacag, a finánc a kések nyelét akarja kicsavarni, mert bizonyára arany van ott, majd a pengét vizsgálja, mert gyanús neki, hogy az igen fényes. A vége mégis egészen az élet rendje szerint történt: a kések maradtak a mészárosnak, s a fináncnak a nyugodt lelkiismeret.

Még ott, megmaradt kicsi román pénzét mindenki beváltotta, s annyi lengyel márkát kapott érte, hogy amíg megolvasta, legalább kétszer annyit keresett volna más, becsületes munkával.

Amikor vasútjegyért negyedmillió márkát fizettem, hirtelen eszembe villant, hogy ezzel a cédulával a másvilágra is akadály nélkül elmehetek, sőt azon túl is jussom van.

Annyi jó földje van ennek az országnak, hogy az ember szeme azoknak végét soha nem éri, hanem belészédül a látásukba. Mind olyan föld, amin szinte magától megterem minden jó, ami egy népnek örök drága takarója lehet a szegénység, a nyomorúság elől; aminek termő jósága ki nem apad egy örökké búsuló, sírdogáló nép gondatlansága mellett is. Sűrű búzatáblák mérhetetlen arany-óceán tengerbe összefolynak. Hatalmas kaszálók hátukon dús füvet tartanak a nap elébe. Ember aránylag kevés, falvak egymástól nagy messzeségben, s ott is néhány egyedül gondolkozó ház, mintha valaki szétkergette volna őket.

Az ember értelme mélyre esik és olyan kérdésre alakul, amelyik titokzatosan, egy pillanatra rengeteg földek minden áldását letakarja: kié ez a sok föld, s hová megy innen a megérett élet millió nagy öröme? És ez a kérdés a nagy lengyel mezőkön kínosan titokba fullad. Az élet a faluk, a városok felé mentében nyomorúsággá változik, mintha bűvös átok lebegne az űrben. A falás kenyér drága, mintha csak sziklák tetején kényszerűségből és csodaképpen termett volna. A szemekben aggodalom, mintha a bajból gondtalanságba menekülni akarna, a szemekben olyan tűz, mint aki már éhesen védi az utolsó falat kenyerét. Olyan szomorúan, reménytelenül néznek reám az emberek, mintha biztosan tudnák, hogy jó élet s a bőség még vándorútjában is náluk soha meg nem pihen.

Amíg a lemberg–varsó–danzigi vonalon végigvitt a vonat, többször volt alkalmam kesergő lengyelekkel beszélni. Köztük egy Erdélyből odaszármazott magyar asszonnyal is, ki magyar bánatának a tetejébe rakta a lengyel keserűséget is.

– Hogy él a középosztály? – kérdeztem.

– Nem is él – azt mondja.

Egy magántisztviselőnek havi négymillió márkát ha fizetnek, eltengődik, mert más kedvezményekkel még segíti a munkaadó cég. Ellenben az államtisztviselő csakugyan nem él.

Hatalmas vállalatok részvényei alakjában a tőkének jó része az utolsó időben átment német kézből francia kézbe. S egyébként is mindenütt francia barátkozás, mindenben francia orientáció. Közöttük hasonlóképpen jár most a német, mint az eltévedt szárnyas hangya másik honosoknál.

Feltűnően szokatlan és nagyszámú azoknak a gyermekeknek a csoportja, kik már komoly kenyérkeresők. Nyolc-tíz-tizenkét éves gyermek egyetmást-árulgatásával, üzleti keresetével sokszor családot is eltart. Egyik oka itt van annak a szomorú jelenségnek, hogy a lengyel alsó, sőt középosztály is nagyon kevéssé iskolázott.

Bátran kimondhatom, hogy Európának egyetlen országában sem lóg annyira a levegőben a demokrácia, mint Lengyelországban. A kasztrendszer olyan erős, hogy még véletlenül sem történik olyan eset, amely a társadalmi osztályok erős különállását gyengítné. A lengyel főúr mérhetetlen földek és vagyon birtokosa, ki fényűzés, pompa, jólét tekintetében mindenkin túltenni szeretne. Millióknak szolgaságban görnyed a háta s két kezében tartja az élet minden áldását. Földreformról azért szó sincs, mert a hatalom a földön nyugszik ott is, és valahogy van, a szegényembernek mindig csak a hátát mutatja, de hajlong és kedveskedik a föld ura felé szüntelen.

Felsőbb rétegekben, mely már minden ízében erősen itatódik a francia szellemtől, gond nélkül megy az élet, nagy a vígság szakadatlan, s senkinek nem jó arra a szeme, hogy hétrét görnyedt milliók nyomorúságát meglássa.

Itt kapcsolódik be az a szomorú valóság, hogy szinte az egész lengyelországi szegény, nyomorult népség megmozdult, s veszedelmes arányokat öltött a kivándorlás, válogatás nélkül mindenfelé, de különösen Amerikába. Ezeknek nagy része se írni, se olvasni nem tud, s olyan szánalmasan sokat hordoznak magukban az állat természetéből, hogy az ember szíve vég nélkül kesereg.

Pedig ezt az országot mérhetetlenül gazdaggá lehetne tenni, hol úgy megélne minden ember, mint a méh a virágos réten.

Iskolák gyéren épültek, s olyan kevesen látogatják, mintha azok emberevő szörnyetegek volnának. A szegényember gyermeke nem élhet itt fényesen, hogy iskolába is járjon, mert alig tud átugrani egy kicsi árkot, már a gondot a fejébe, a munkát a kezébe, a nyomorúságot a hátára kell vennie. Ami kevés iskola van, azokban igaz, sovinizmus nem él, hiszen Lengyelországban nincs nemzetiségi kérdés. Az ukránok külön saját iskoláikban, saját nyelvükön tanulhatnak, sőt a lengyel iskolákban is tanítják az ukrán nyelvet.

Irodalmi viszonyok szomorúak, s az ott élő magyarnak nemigen van módjában hazája kultúrájához közel férkőzni.

Annyi katonát láttam Lengyelországban, hogy átutazásomkor komolyan tartottam attól, hogy ki talál ütni a háború. Ezen a téren e nemzetnek meglepő felkészültségét láttam. Jól felszerelt katonák, válogatott, csinos tisztek vezetése alatt.

A legnagyobb meglepetésem mégis az volt, amikor állomásról állomásra láttam, hogy minden vasúti őrház helyén négyszögű kis tornyokban csillogó géppuskák fordították a fejüket nyugat felé.

Ezeknek a lengyeleknek eleven a vérük, s bizonyosan rosszat forgatnak a fejükben. Vajon Németországban is kelet felé állandóan néznek ki a géppuskák az ablakon?

Így ijesztgetik a békességet s minden jókat, miket kitárt karokkal hiába vár az ember. S akkor sétálhat a Nyárád menti három legény idők végéig a gránicon, s búsult a lengyel szegény nagy hazája ölében.

S mi is mind egy szálig várhatjuk, hogy valaki a haragot s a rossz szándékot tüzes szekéren kivigye a világból.