Az erdélyi magyar irodalom körül^*

Nekünk már van önálló magyar irodalmunk. Ezt írónak és olvasónak egyaránt éreznie kell, mint ahogy megérzi az erdő a melegszívű szellemek jövését, kik korán tavasszal örvendezve jönnek rügyet bontani. A sok keserűség között még nincs is se más adományunk, se más örömünk, mint ez az elindult önálló magyar irodalom.

Erdély mindig egyes-egyedül állott, mint egy hatalmas, szomorú fenyő, amelyik csodát cselekszik a viharban. Emberei is egyedül állottak és állanak, míg a világ világ lesz. A kincs pedig, ami itt nálunk rajta ül a levélen is, csak az erdélyi ember megbabonázására született, s valahogy van, ez a kicsi búbánatos ország szívét soha ki nem tárta, csak a fiának. Virágok itt sokan nőttek, de fél szeme valakinek, aki nem mi voltunk, mindig rajta volt, s így szakasztódtak le a mi virágaink mindig kinyílás előtt. A legtöbbet Magyarország szakasztott le – igaz, hogy Pesten, vagy valahol máshol, de sohasem erdélyi levegőben, cserépbe ültette. Aztán, akik így is megmaradtak, azok színtelenül éltek tovább. Ha egy-egy csodálatos hajnalon ismét erdélyi színben kacagtak, tátott szájal, értelmetlenül állott meg mindenki előttük. Ismét halovány színt, fakót kívántak rájuk – s nekünk ilyenkor, itthon Erdélyben, mindig meghasadt a szívünk és keservesen sírtunk.

Ezért nem volt ennek előtte önálló erdélyi magyar irodalmunk.

Most a föld, ahová ültetett az Isten, más gazdának a kerítésén fekszik belül. Édestestvérünk, ki szívdobbanás nélkül leszakaszthatna, most nincs. Aki egy kertben nő mivelünk, az értelmetlenül csodálkozik mirajtunk, de nem bánt még, mert azon gondolkozik, hogy kertjének ékességei vagyunk-e. Ha pedig egyszer rájönnek a mi képességünkre – s talán már rá is jöttek –, akkor az Idő megtorlása nélkül minket a legkisebb virágtól a legnagyobbig, soha nem bánthatnak. Mert mi olyan erősen eresztettünk sok keservünkben gyökeret, hogy az is erejét veszítené, aki innen kiszakasztani akarna. Mi magunk is tudjuk már, hogy szárazság idején senki meg sem öntöz, hogy hűvös, nagy árnyékunkban fényességet reánk senki sem süt. Könnyeink másnak simogató kezére sohasem hullanak, de lábunk mellett új és új fájdalmak nőnek azokból. Amíg a zivatar hajlítgatott, erősséget senki mellénk nem adott, s amikor fáradtan tántorogtunk, senki, de senki meg nem támasztott. Mert mi egyedül vagyunk, s a bánatos szívünkön kívül semmink sincsen. Minket sírni nem lát, csak a fa, a virág, a kő, a madár, a fű, a bogár – de ezek szeretnek is jobban mindenkinél. Könnyeink ízét az erdélyi földön kívül soha senki nem ízlelte, de ez szívesen fogadta, s ha soványodott is tőle, magába szívta. Ezért öleljük mi éjjel-nappal ezt a földet, s ezért hull vissza rá meghasadt szívünk, ha elszakasztanak tőle. Ha testvérünk, kedvünk, örömünk nincs, legalább ez a sovány földünk legyen, melynek jóságát szomorúan köszönjük, melynek titkát rongyosan is megőrizzük. Ezt a földet nekünk kell fénnyel behintenünk, ezt nekünk kell kedvvel, kultúrával, sok vágy beteljesítésével, mint egy karácsonyfát, feldíszítenünk. Ezt érezzük, ezt valljuk, ezt vállaljuk.

És ezért van most már önálló erdélyi magyar irodalmunk.

S ha így van, s ha ezért van, akkor kik írhatják ezt az önálló erdélyi magyar irodalmat? Azok írhatják, akik íróink közül most is írják, s akik a nyomukban utánuk jönnek, de velük örökké egy úton haladnak. Akik ennek a földnek terhét magukra veszik, akik Erdély bánatát sorsszerűen hordozzák, akiknek idevaló földből gyúrta Isten a szívét. Aki imádkozással eszi azt a kenyeret, amit ez a sovány erdélyi föld csodaképpen termett olyan jónak, aki a magyar, a székely szántóvető hitének és erejének örvend. Aki itt termett, aki innen vétetett, akinek szíve fájdalom, akarata kíméletlen, hite fanatikus, szándéka közénk való, jóakarata nagy, ereje veszedelmek között nagyra nőtt, jó, erdélyi és magyar.

Ezek az írók fogják összegyűjteni a nagy erdélyi magyar kincset, minek tövében megterem minden szépség és kinő az öröm is. De csak olyan írásokból fog ez az erdélyi magyar kincs összegyűlni, amelyeket az erdélyi embernél más és Erdélynél egyebütt meg nem írhatott volna. Így lesz a mi szavunk mindenki szavánál más; a mi szeretetünk mindenkinél nagyobb. Mert olyan lesz a mi irodalmunk, mint maga Erdély: fájdalommal teli, mint minden ember, pompás, mint a virágzó rét, erős, minta szikla, mélységes, mint a zúgó erdő, vadul szép, mint a zivatar, de édes, mint a madárének, jó, mint anyánk szeretete, de mindig egyedül álló, mint mi magunk.

Ilyen lesz a mi önálló erdélyi magyar irodalmunk.

Aki itt termett, ezeket az igazságokat már ösztönszerűleg is adományként szívében hordozza. Aki pedig nem hordozza, az nem erdélyi, de az nem is fog erdélyi magyar kincshez egy mákszemet sem soha hozzátenni.

 

 

A hivatkozás helye

Jegyzet

Az erdélyi magyar irodalom körül. Pásztortűz 1923. máj. 26. 21. sz. 641–642. Kolozsvár keltezésű programcikk a lapszám élén. Újraközölve: Tiszta beszéd (5–7.) és Jégtörő gondolatok I. kötet (69–71.).