Gondolat és árvaság
|
|
Közben megjegyzéseket tesz Kodály, bólintgat, mosolyog, biztat – látszik, hogy kedvében van.
Egy felvonásnak vége. Pár perc alatt órákat haladott előre. Búcsúzni kell és menni kell. Künn a kertudvaron Viski Jánoska még felállítja a fényképező masinát, és megörökíti a három férfit.
Azt, gondolom: Isten tervezte talán.
Még egy új Kodály-kotta, amit Szentimreinének szívesen emlékül dedikál, aztán kikísérnek egészen az útig, kedvesen eleresztenek és fut velünk a villamos.
Talán jobb lett volna gyalog jönni, még visszanézhettünk volna néhányszor legalább.
A hivatkozás helye
Látogatás Kodály Zoltánnál. Pásztortűz 1928. dec. 2. II. 24. sz. 564–565. Keltezése: 1928. december. Újraközölve: Tiszta beszéd (65–67.) és Jégtörő gondolatok I. kötet (183–186.). Tamási Áronnak erre az első találkozójára Kodály Zoltánnal 1928 októberében került sor, amikor az erdélyi (helikoni) írók egy csoportja magyarországi felolvasókörúton járt. Egy későbbi, 1933-as találkozás emlékét szintén cikk őrzi (Kodály Zoltán. Egy botfülű székely naplójából).
Az idő különös szeszélye úgy hozta magával, hogy én legyek az idén a karácsonyi Angyal hűséges krónikása. Az alábbi, lehetőleg meleg sorokban el fogom tehát mondani az olvasónak, hogy Erdélyben intézményeknek, újságoknak, főszemélyeknek, íróknak, politikusoknak s más neves embereknek mit is hozott az Angyal.
A karácsony gyermekké változtat közéleti férfiút, gyárost, bankárt, tudóst, politikust, írót és munkást végig az élet frontján. Csupán a kritikust és a papot hagyja meg hivatásának magaslatán. Minő üde, örvendetes érzés, amikor a gyermekké változott ember hiszi és tudja azt, hogy az Angyal bizonyosan elhozza, amire legnagyobb a szükség. S ímé, ha hittünk benne, meg is tette. Mert soha olyan gazdag angyali áldás nem hullott Erdélyre, mint az idén. Mindenkinek elhozta, amire legjobban szüksége volt, vagy aminek hiányosságát nyűgösen érezte ő maga, sőt igen sokszor még az a közösség is, melynek boldogításán serénykedni látszik.
Mindenekelőtt el kell híresztelnem a magam nagy örömét. Mert nekem végre egy töltőtollat hozott az Angyal, hogy azzal az ő útjait és erdélyi ajándék-hordását megírjam. Halljátok tehát, hogy micsoda kincseket hozott Erdélybe az Angyal:
INTÉZMÉNYEINK KÖZÜL:
A református Egyháznak hozott az Angyal egy munkásruhát, amelyben bátran törhesse az öntudatos erdélyi magyarság útját, amíg mások villonganak körülötte.
A katolikus Egyháznak hozott a pápától egy különös készüléket, amellyel igen eredményesen pogányokat és ortodoxokat lehet fogni.
Az unitárius Egyháznak hozott egy színtelen kenőcsöt, amellyel ha békenik a papok és a hívek magukat, olyannak látszanak, mintha reformátusok vagy katolikusok lennének.
Az Erdélyi Múzeum-Egyesületnek hozott az égből egy kiváló román férfiút, aki küldetésszerűen hirdeti, hogy az itt lévő nagy nemzeti kincs az erdélyi magyarságé.
Az EMKÉ-nek hozott egy fiatal, rajongó ügyvezető alelnököt, aki viszont, mint hajdan a fehér galamb az olajágat, a szájában hozta a jóváhagyott alapszabályokat.
A Magyar Színháznak hozott egy nagyszerű darabot. A szerző, akiről azt beszélik, hogy egy vidéki orvos, azzal a szenzációs trükkel élt, hogy „Pesti” álnéven küldötte be a darabját.
Az Erdélyi Irodalmi Társaságnak nagy-nagy közönséget hozott a Népből. Erről, közönségről azonban, fájdalom, kisült, hogy a felolvasóüléseken csak aludni akar.
A Helikonnak hozott száz új előfizetőt a katolikus papság köréből. Ezek azonban mind egyöntetűen azt kívánták, hogy Nyirő József és én térjünk meg a pogány hitből, az ott található zsidók keresztelkedjenek meg, és végül, hogy az egész írói tömörülésnek adjanak a Helikon helyett egy keresztény nevet.
A Magyar Pártnak hozott három hatalmas fekete csomagot. Amikor azonban bontani kezdték, felrobbant mind a három s megölte az egész vezetőséget. A hatóságok kinyomozták, hogy a három hatalmas csomagban a három székely vármegye panaszai voltak bepakolva, amiért velük csak választások idején törődik a Magyar Párt.
A Minervának hozott egy hatalmas szobrot, amelyen a mellékalakok a főalak ellen vannak lázadásban. A nagy ajándékot megmutatták Kelemen Lajosnak, a tudós professzornak, aki rögtön felismerte, hogy a főalak Gyalui Farkas, a mellékalakok pedig Kolozsvár megboldogult nagyjai.
ÚJSÁGJAINK ÉS FOLYÓIRATAINK KÖZÜL:
A Keleti Újságnak hozott egy új zengzetes trombitát a régi trombita helyett, amely a Monostori út felé volt állandóan irányítva s onnét rozoga volta miatt nem lehetett elmozdítani. Az Angyal azonban kijelentette, hogy az újat bármilyen irányban mozgatni lehet. A nagy elcsüggedésre végül azt is kijelentette, hogy trombitást is hoz a trombitához jövő Karácsonyra.
Az Ellenzéknek visszahozta a régi irodalmi mellékletet. Azonkívül demokrata eszméket is hozott, de kijelentette, hogy ezekért az eszmékért cserébe néhány mágnást és dzsentrit a szűkölködő vidékre viszen.
A Mai Világnak pénzt hozott Amerikából. A pénzt Ford küldötte azzal a meghagyással, hogy állítson be végre egy szerkesztőséget, másrészt pedig fedezze a Néppárt kortes útjait. A fennmaradó részt pedig jutalmul adja Ford azért, mert a Mai Világ igyekszik a régi típusú kétlábú motrokat kivonni a forgalomból.
A Helikon című folyóiratnak hozott egy nagyszerű novellát, amelynek tárgya a mai Erdély életéből van merítve. A szerkesztő azonban azt felelte, hogy a legőszintébb sajnálatára sem közölheti, mivel a novellának nincs aktualitása.
A Pásztortűznek hozott nagyon sok fiatal leány és viruló asszony előfizetőt. Ezek azonban kikötötték, hogy Gyalai Pap Domokos ne írjon a lapba, mert az nekik igen unalmas és mindig elalusznak mellette, hogy Kuncz Aladárt lássák álmukban.
A Hírnöknek hozott egy névjegyzéket, amit azonban nem használhattak, mert a vallási rovat nem volt kitöltve benne. Erre egy székely ballada- és mesegyűjteményt adott az Angyal, miről a szerkesztő azt hitte, hogy az egy görög mitológia s mindjárt elhatározta, hogy kitűnő témákat merít belőle.
EGYHÁZI FÉRFIAINK KÖZÜL:
Balázs András státusi referensnek hozott kilenc új pápai és három püspöki kitüntetést, de azzal a meghagyással, hogy legalább kettőt a pápaiak közül adjon át Hirschler József főesperesnek a katolikus lelkekhez illő békesség kedvéért.
Vásárhelyi János református püspökhelyettesnek meghozta azt az örömet, hogy a hóstátiak megválasztották „Hóstáti császár”-nak s kijelentették, hogy a képviselőválasztáson csak azért nem szavaztak rája, mert ő nagyobb címet érdemel.
Kecskeméthy Istvánnak hozott egy olyan köpönyeget, amelyben nem fogja őt a politika. A professzor azonban büszkén eldobta a köpönyeget s a csalódások után kémiailag előállított emberekkel kezdett politikát csinálni, azonban a harmadik napon ez a tömeg is zajongani kezdett, mire kiderült, hogy valamennyit Kós Károly találmánya alapján csinálták.
Tavaszy Sándor ref. teológiai tanárnak hozott egy olyan álmot, amelyben minden filozófust felraktak az Ördögszekérre, csak éppen őt hagyták itt, hogy a legszabadabban érvényesüljön.
Boros György unitárius püspöknek hozott egy olyan csodálatos botot, amely a végével felfelé fordítva gazdája helyett köszön, nyugalmi állapotában pedig hangyasavat ereszt.
A POLITIKUSOK KÖZÜL:
Bethlen Györgynek, a Magyar Párt elnökének hozott egy nagyon szép Buddha-szobrot a következő felírással: „Ne mozogj és ne gondolkozzál, hogy boldog lehess!”
Gyárfás Elemérnek hozott egy önműködő rózsafüzért.
Willer Józsefnek hozott egy színházat s abban egy kórust, mely mind miniszterekből állott. Azonban az ajtónállóknak meghagyta, hogy mihelyt lejárnak a választások, székelyeket ne engedjenek a színházba, mert azok műveletlen emberek s ha faluról jönnek, még szagjuk is van.
Sándor Józsefnek hozott mandulatejet és a könnyzacskóit megtöltötte annyira, hogy a nemzeti bánat fáját kellő időben bármikor öntözhesse.
Paál Árpádnak üzenetet hozott Ázsiából, hogy csak szedje össze bátran az itteni magyarságot és Inczédy Joksman Ödön zene- és énekkísérete mellett vezesse oda vissza.
Sulyok Istvánnak egy levelet hozott, amelyben a mennyei orvosok tanácsa ezt írta neki: „Nem találtuk alkalmasnak a mártír szerepre.”
Zágoni Istvánnak hozott egy motorbiciklit, hogy azon üstökös módjára száguldjon a magyar horizonton és úgy mondogassa közben: „Nézzétek, ez vagyok én, akit nem választottatok meg képviselőnek!”
ÍRÓK, ÚJSÁGÍRÓK ÉS KRITIKUSOK KÖZÜL:
Benedek Eleknek hozott egy kéziratot Szabó Dezsőtől a következő sorok kíséretében: „Az erdélyi drága magyar gyerekek sorsa miatt már nagyon régen nem tudok aludni. Kérem, osszuk meg a gondokat és közölje le az írásomat, amely a legjobb, ami szerény tehetségemből kitelt.”
Gyallay Domokosnak hozott egy nemzeti színű szalaggal felékesített varázstollat, amely önmagától is megírja a szokott kerek novellákat.
Kós Károlynak Kalotaszeg mellé hozott egy másik szeget, amellyel legjobb barátai az íróasztalhoz akarták szegezni, de ő megnézvén ezt a különös ajándékot, kijelentette, hogy ez lesz az ő új pártjának jövőben a választási jele.
Nyirő Józsefnek hozott egy nagy székely témát és egy szemüveget, hogy jól megnézze azzal mindazokat, akik hízelegnek neki.
Kristóf Györgynek hozott egy új esztétikai becslést, azonkívül meghozta Borbély Istvánnak az irodalomtörténetét a következő dedikációval: „Szíves felhasználás végett irodalmi előadásaidon.”
Gyalui Farkasnak hozott egy beszélő társat, akiről azonban huszonnégy órai beszéd után kisült, hogy süket.
György Lajosnak hozott egy kitűnő besúgó készüléket, amelyet mindjárt ki is próbált, de ő azt mondotta, hogy még tökéletesítésre szorul, mivel az általa művelt besúgás az irodalmi ténykedésnek legdiszkrétebb formája.
Szász Endrének elhozta az erdélyi gondolatot, mitől ő megijedt és annyira futni kezdett, hogy még a mozi előtt sem állott meg.
Olajos Domokosnak hozott egy okmányt, amely rendőrfőnökké nevezi ki, mire ő minden kiadót és minden írót lefogatott s azokat a malomárokba vetette, ahonnan azonban egy óvatlan pillanatban gazdag tapasztalatokkal valahányan kiúsztak.
Ligeti Ernőnek elhozta Pap József maszkját, amellyel ő rögtön Párizsba utazott s ott az Eiffel-torony tetejéről egy gyújtó előadás kíséretében ledobta.
Gaál Gábornak hozott egy díszes iratot, amelyben Erdély őt díszpolgárának megválasztja, jutalmazásául annak a lelkiismeretes munkának, mellyel ő nálunk a nyugati kultúrát meghonosította.
Szentimrei Jenőnek hozott egy sereg ellenséget, de ez a sereg mindjárt szétoszlott és különböző helyeken ki-ki beásta magát, hogy alkalmas időben hátulról támadjon.
És végül egész Erdélynek elhozta az Angyal Szabó Dezsőt, aki azonban kijelentette, hogy nem fog az éjféli misére menni, mert ő az Élet kacagását és sírását akarja látni. Erre egy eunuch a Caesar című korcsmát ajánlta neki, ahol Homérosz álnéven meg is szállott.
A hivatkozás helye
Gazdag erdélyi karácsony. Mai Világ (Kolozsvár) 1928. dec. 25. Újraközölve a hagyatékból – Ablonczy László bevezetőjével –: Tiszatáj 1985. 1. sz. XXXIX. évf. 47–50. és Népújság (Marosvásárhely) 1999. dec. 31. (Nagy Pál bevezetőjével.)
Ablonczy jegyzetében olvasható: „Mind ez ideig Tamási Áron írását nem ismertük. A Szépirodalmi Könyvkiadónál Tamási Ágota és Z. Szalai Sándor gyűjtésében és gondozásában közreadott Jégtörő gondolatok című, közírásait, publicisztikáit tartalmazó kétkötetes gyűjteményben sem olvashatjuk. S nem tartalmazza a Tiszta beszéd című, a bukaresti Kriterionnál Bernáth Ernő által összegyűjtött, Dávid Gyula jegyzeteivel közreadott publicisztikai könyv sem. Alapos feltáró filológiai munka végére még nem ért az irodalomtudomány Tamási Áronnal kapcsolatban sem – erre utal az a tény, hogy a közelmúltban Tamási Ágota rábukkant a Vadrózsa ágában említett cikkre.”
Az egyik budapesti napilap, amely minden vicc nélkül megtehetné, hogy a címét sietve „Régi Nemzedék”-re változtassa, valami erdélyi névtelentől hosszabb cikket közölt. Ez a cikk félti és vádolja az Erdélyi Helikont „radikális” törekvései miatt, meditál a magyar nyelv közösségén, amelyet én állítólag meg akarok bontani, és végül helyi érdekűnek nevez egy magyarosan emberi eszmét: a transzszilvanizmust.
Távol állok attól, hogy az említett cikk fátyolos írójával vitatkozásba bocsátkozzam: ez tényleg helyi érdekű dolog volna. Hanem az érintett és a mi életünkbe súlyosan belevágó irodalmi hitvallás, a halálig őrzött magyar nyelv szentsége és az erdélyi eszme parancsolják reám a beszédet. Remegve félek és sokan félünk attól, nehogy szűk látású alakok félrebeszélése hitelt nyerjen a magyar nyelv főhadiszállásán, Budapesten.
Ha már a magyar szemekre kiált valaki, hogy lássák meg azok a mostani Erdélyt, s ha már a magyar fülekre kiált valaki, hogy hallják meg azok az erdélyi magyar szót: akkor legyen az teljes és igaz.
Ezért jövök én.
*
Az Erdélyi Helikonnak nincs szüksége arra, hogy én megvédjem. Ha szükségét látná, megteszi azt Kemény Jánoska vagy Bánffy Miklós, kezdve a névtelen által nagyon kifogásolt Lipótvárosi Kaszinótól az erdélyi magyar városok kis dobogójáig. Én csak azt a művihart akarom elágyúzni, amely ilyen hideg téli napokon a Helikon „balszárnya” fölé ereszkedett. Vagy talán mondjam úgy, hogy bátor vagyok erre a balszárnyra lőtt golyókat meztelen marokkal kifogni, mert aki igaz úton jár, annak neve van és azt nem lopja el a halál.
Csodálkozom: én nem tudtam, hogy a Helikonnak balszárnya is van, amely annyira mohón tör előre, hogy sietségében elszakíthatja magát a Helikont az egyetemes magyar irodalomtól.
Kérdem: mi az, hogy balszárny? Valószínű, hogy valami irodalomstratégiai elnevezés, amelyhez én hála Istennek nem értek. Mert én, irodalomról lévén szó, csak egyféle szárnyakat ismerek: a költő szárnyait, melyekkel népe előtt repül. Itt azonban adódik a bal mellé egy jobb szárny is, hiába rágja le a névtelen kannibál.
Szálljunk le azonban ebből az alkalomból a közönséges elme síkjára és kezdjünk okoskodni: kikből áll ez a balszárny? A krónikás három nevet vet egymás mellé: Ligeti, Kádár, Szentimrei. Egészen komikus hármas. Hiába gyötröm a fejemet, nem tudom elképzelni, mit akarhatnak ezek hárman, s éppen pont ezek?! Hiszen ha ezek komolyra vennék ezt a csoportosítást, bizonyos vagyok benne, hogy egyszerre három nyilatkozat jelennék meg a sajtóban: az egyiket Ligeti írná, a másikat Kádár, a harmadikat Szentimrei. És mind a hárman azonos szövegben jelentenék ki, hogy semmi irodalmi közösséget nem vallanak a másik kettővel. Mert Ligeti ma a legjobb fiú, ő nem forradalmi, ő nem vaskalapos, hanem ő az egyéni és az uralkodó hangulat embere. És Kádár? – ő bizonyára nagyon boldog volna, ha megélhetne irodalom nélkül és egy új vallás megalapításával fejezhetné bé életét. Szentimrei pedig nagyon egészséges ember: harcos, józan, a legigazibb konstruktív természet és elme.
Ez tehát a „balszárny”, amelyik annyira mohón nyomul előre, hogy a Helikont elszakíthatja az egyetemes magyar irodalomtól? Vagy az talán az a „balszárny”, amelynek veszélyes előretörése miatt a Helikon el fogja veszíteni a konzervatív magyarság, illetőleg a magyar többség rokonszenvét?
Istenem, olcsó vicc lett az egészből.
De hó, várjunk csak! Most villant meg valami az eszemben: hiszen itt szándékos, gonosz heccelés történik: a két zsidót egymással s a keresztényt két zsidóval akarja üttetni a névtelen Lucifer.
Istenem, milyen szomorú magyar vicc lett belőle!
De vigasztalanul látjuk legalább, hogy nincs balszárny és nincs jobbszárny, hanem csak bátrak vannak és gyávák.
És nincs radikális és konzervatív író, hanem csupán tehetséges író van és tehetségtelen.
És most hullani kezdenek a könnyek, mivelhogy némely irodalmi kalandorok meg akarják bontani a magyar nyelv egységét. Ezt az egyetlen, utolsó egységet, most: ezer keserves, egységben átszenvedett esztendő után! S ezt is a Helikon egyes tagjai teszik, illetőleg túlteszik, magukat teszik túl a nyelv közösségén. És olyan egyszerűen, olyan egykedvűen teszik túl magukat, mint egy kerítésen.
Butább, íztelenebb váddal még nem támadtak írót.
És itt kénytelen vagyok kiugrani: én vagyok az! Én vagyok az, akire rámutatnak a dühtől és irigységtől megsárgult ujjak: ímé, ez az első ember, ez az első felelőtlen magyar író, aki máris túltette magát a magyar nyelv közösségén! S tettem ezt azáltal, hogy „székely nyelven” írtam meg Szűzmáriás királyfi című könyvemet.
De elég volt már az aktuális névtelennel egy síkon beszélni. Nincs szívem leírni most egyetlen komolytalan, vérben meg nem feresztett szót. Aminthogy nem volt szívem az én székely népemet megírni sem a Mikszáth palóc nyelvén, sem a Tömörkény szögedi nyelvén.
Hanem magához a néphez mentem, mint gazdájához a szolga.
És újra nincs szívem vitázni eme szent dologban, sem beszélni megfontolt, okos szavakkal.
Jöjjenek a szárnyak!
Én édes székely falum, aki eljöttél hozzám és homlokon csókoltad a belőled kiszakadt székely fiút: tiéd az én két látó szemem és tiéd a belőle kiáradó jeremiási könny.
Vedd emberi szolgálataimat, én drága székely falum, aki boldogult apám barátait, súlyos szívű harisnyás székelyeket elküldötted hozzám és megüzented általuk, hogy büszke vagy reám, mert jót cselekedtem.
És ti tizenkét falusi székely emberek, ti tizenkét édesapám, akik el is indultatok és el is jöttetek hozzám, mint ama nevezetes tizenkét kőműves magos Déva várhoz: ti vagytok az én oszlopaim, melyeken nyugszom, s amelyekről se vádak mocskos vize, se irigyek ágyúi, se ellenségek viharai nem fognak leseperni soha.
És ráhull a könnyem az egyszerű írásra, melyet a falum küldött általatok s amely engemet, kicsi embert és igaz harcost, „legnagyobb kitűnő írónak” titulál. S akkor mondom: Ti külön szín vagytok a magyar tengerben, s így külön szín leszek én is a magyar írás tengerében. Ti ősi, igaz magyar nyelvet beszéltek, s így ősi igaz magyar nyelven fogok írni én is. Ti elődje vagytok mindennek, ami magyar, azonképpen elődje vagyok én is. Ti legköltőibb törzse vagytok a magyarnak, arra segítsen engemet is az Isten. Ti a számtalanszor megjelent halál felett is éltetek, úgy éljek én is.
Ti hoztatok a világra engem.
És én csak Nektek tartozom a földön számadással.
Távozzál tehát, sátán!
És a harmadik nagy stációnál egy különös, véghetetlen tavat lát az imádkozó zarándok, aki tollára támaszkodva bandukol ezen az erdélyi földön. Csodálatos tó ez, mint ama Szent Annáról nevezett: mélysége feneketlen, vizének színe nagy horizontok színével rokon, felette három jajgató madár és rajta a színen háromszínű, soha nem hervadó virágok úsznak.
Az erdélyi Földnek az erdélyi Emberrel való találkozása idején Isten teremtette ezt a csodálatos tavat, melynek neve: transzszilvanizmus.
Bevallom: nem tudom érthető módon nevén nevezni ezt a fogalmat. Csak megközelíteni tudom és sejtetni tudom körülrakott képekkel. Talán maga a történelem sem tudta teljesen kifejezni még ezt a valamit, ami nem is fogalom tán, hanem értelem és érzés, vajúdás és sors, valóság és titok.
Vagy divatos szavakkal így tudnám mondani talán: a transzszilvanizmus különböző fajok életének találkozása fenn az emberi magaslaton.
Én ezt vallom erdélyiségnek. De ez nem új, ez nem háború utáni gondolat, hanem örök erdélyi hitvallás. És vajon miért annyira aktuális mégis, miért annyira szemet szúró és támadott és kárhoztatott mostanában az erdélyi magyar transzszilvanizmusa?
Megpróbálok felelni erre is:
A háború utáni idők, ha látja valaki, ha nem, arra kényszerítik az erdélyi magyarságot, hogy a transzszilván gondolatot a maga valóságos életévé formálja, mert máskülönben összeroppan, szétmorzsolódik, beolvad, egyetlen szóval: elvész.
Az erdélyiség gondolata az örök önállóság gondolata. És kérdem: Van-é a mi jövendőnkre nézve más biztató és megnyugtató út, mint az önállóság útja. Az az út, amely két gyanakvó gondolat között, Budapest és Bukarest között vezet el? Az az út, amelyet testvér és idegen egyformán rontanak, de amely egyedül és örök jusson a miénk. Ne bántsanak tehát minket és ne rontsák a mi egyetlen, kálváriás utunkat, amíg ennek a helyébe csak temetőt, vagy maszlagot, vagy kábító délibábot tudnak adni csupán, de sohasem más utat, de még egy kicsi rongyos ösvenkét sem.
Ezt kiáltja és ezt sírja néhány erdélyi magyar író. Sajnos kevesen, mert elöljárni a bátrak kiváltsága, és bátrak kevesen vannak. Sokkal könnyebb nemzeti színű szalaggal köhögni, mint fájdalmas magyar szívvel dolgozni azon, hogy mentsük, ami menthető és találjunk helyet magunknak ezen az erdélyi földön. Helyet, amelyen magyar gyanánt megállani és ember gyanánt élni tudunk.
És nem rólunk van szó: nem írókról és nem irodalomról van szó már, hanem mindarról, ami az egészet teszi: az erdélyi magyar népről s főleg ennek gerincéről, a székelységről. Mert a nép erősebb és okosabb annál, semmint délibáb világba csalogatni lehetne. Ennek kenyér kell, a maga ősi földje és magyar szó. És lehet-é erdélyi magyar írónak más hivatása, mint megadni neki a három közül legalább az utolsót, amikor ő megszerzi maga az elsőt, és megtartja a másodikat?
Könnyű vádakat emelni az ellen, aki népével él, és neki áldozván magát, azt írja, ami neki és népének keserves élete. Könnyű az 1918-as magaslatról műérzéssel magyar bánatot csaholni. Vagy könnyű ülni a Királyhágó tetején, véglegesen meggémberedve és örök semmittevő bánatba esni, mint egy buddhista mártír.
De nehéz leselkedő testvér és leselkedő idegen között dolgozni azért, hogy magyarnak és embernek maradjunk akkor is, ha elpusztul körülöttünk minden. Nem könnyű az egyetlen, a számunkra már egyetlen erdélyi országúton felemelt fővel járni. És nem könnyű magának a népnek életét élni és írni, amikor kutyák ugatnak minden égtáj felől.
De én ezt teszem mégis.
És vallom, hogy ezt kell tennie minden igazi erdélyi magyar írónak.
S amikor ezt tesszük, megtalált úton vagyunk végre.
Ne féltse tehát senki se a magyar eszmét, se a magyar nyelvet azoktól a „baloldali erdélyi titánoktól”, mert ők tudják, hogy mit cselekszenek.
A hivatkozás helye
Azok a baloldali erdélyi titánok. Brassói Lapok 1929. márc. 4. 51. sz. 4. Alcíme: Az Erdélyi Helikon, a magyar nyelv közössége és a transzszilvanizmus. Keltezése: 1929. március. Újraközölve: Tiszta beszéd (67–72.) és Jégtörő gondolatok I. kötet (187–193.).
A cikk első mondatában említett „egyik budapesti napilap, amely minden vicc nélkül megtehetné, hogy a címét sietve »Régi Nemzedék«-re változtassa” a szélsőjobboldali Új Nemzedék volt. Ennek névtelen munkatársa éles támadást intézett a Helikon írói – Bánffy Miklós, Kemény János, Makkai Sándor, Szentimrei Jenő s nem utolsósorban Tamási Áron ellen, mondván egyebek között ez utóbbiról, hogy a Szűzmáriás királyfit „nem is magyar nyelven, hanem székely nyelven írta meg”, ezért ez a könyv még a született erdélyiek számára is „érthetetlen és élvezhetetlen”. Ugyanitt az Új Nemzedék szerzője az egész transzszilvanizmust „kenyéririgységből” fakadó mozgalomnak nyilvánította. Ezekkel a vádakkal szállt szembe Tamási.
Alig néhány hónappal ezelőtt, a Wesselényi-regény kritikájával kapcsolatban, robusztus frázisnak nevezte Tabéry Géza azt a véleményt, amely száműzni szeretné a történelmi regényt mint írói feladatot. Indokolatlan megvetéssel felületesnek és ostobának nevezi a „plajbászirodalom” dogmatikusainak jelszavát: „El a históriával, el a kérődzéssel!” Pedig ez a vélemény nem éppen megvetendő, különösen, ha észreveszi valaki, hogy nem is a dogmatikusok kalapja alatt lakik, hanem ifjú szívekben. Nézzen végig bárki az új, vajúdó generáción: azoknak nem erősen kell a történelmi regény, sem írásra, sem olvasásra. Ez nemcsak érthető, hanem természetes is, hiszen a világháború, mint egy dühöngő áradat, a történelem kapujába népeknek, trónoknak sorsát, hullákat és társadalmak roncsait hordta magosra. Én is azt mondom: ezt a fekete hegyet, ezt a test- és vérkonglomerátumot megkerülni érdekes lehet, de átvágni hősibb cselekedet. És a „hős” katonák után hadd lássuk azokat a hősöket is, akik írnak!
Tabéry maga is tisztít: a történelmi stílusregényt sajnálat nélkül ledobja a feladatok hegyéről, mondván, hogy egyszerű játékosokká már aztán igazán nem süllyedhetünk. Ellenben a történelmi szintézisregényről az a véleménye, hogy „végeláthatatlan kifutás eredményeit hordja magában”. Ezzel nem értek egyet. Nem tudok ilyen bravúrosan széjjelütni a történelmi regények között. Mert én szintézis alatt ebben a kérdésben a regény koncepcióját szeretném tudni, a stílusregény pedig ezt a koncepciót művészi formában hozza. Különben mindegy. Nem elméleten és nem szavakon múlik egy könyvnek a nagysága, még kevésbé a sorsa. A Tabéry osztályozása alkalmából megelégszem azzal a kézzelfogható eredménnyel, hogy a Vértorony szintézisregénynek készült, vagyis a kornak, amelyről ír, különböző patakjait egyetlen nagy folyóvá akarja dagasztani.
A kritikus, ha nálunk szokatlan is, a szeretet hangulatával vonul meditációba, ha írni akar egy könyvről. És rájön, hogy akkor igazságos, ha bírálatának tengelyéül az író szempontjait fogadja el. De egyben az olvasók előőrse is a kritikus. Ez pedig olyan kötelességet jelent, amelynek teljesítése közben az író hadi mozdulatokat tesz. Tabéry azonban nem fogja ezt megtenni, legalábbis úgy érzem. Mert az első kérdésre büszkén vetheti fel a fejét: mit adott eme örökösen nyugtalan írónk a maga magyar népének a Vértoronyban?
Igazságot adott, emberileg tehát a legtöbbet.
Mondhatnám azt is, hogy rehabilitálta a magyar népet. A kegyeletnek, a szívnek lángját gyújtotta meg a pórok sírja felett, akiknek csontjai ma is megzörrennek országos veszedelmek idején: azalatt, amíg az „urak” vagyon és dicsőség miatt torzsalkodnak, kettő együtt, és a másik kettő megint együtt.
Ha azt az írói kezet nézem, amely ebben a regényben a baromi sorsba lökött és abban kegyetlenül tartott parasztok keserveit írja fel a fekete táblára, akkor Tabéry Gézáról azt kell mondanom, hogy: íme, itt az Író! Az író, aki szintetizáló törekvéseibe majdnem belefulladt, aki több lett, mint ahogy elméletben azt előre kiszámította, akit nem a tudása és nem a mestersége mentett meg a Vértoronyból, hanem a szíve, amelyet a föld megindított, és a szája, amely az igazat kiáltotta. Kiderült most is, mint annyi sokszor, hogy a mesterkedésnél, a hatalom és a fény felé csúszásnál még üzletnek is jobb az igazság. Még a mai időkben is jobb, pedig soha több megalkuvást nem láttam, mint a mi utolsó tíz esztendőnkben. Íróink között is már alig akad valaki, aki ne számolna azokkal, akik látszólag felette állanak, vagy ne hódolna a divatnak, amely hamis nevet és talán hamisított pénzt kínál. Tabéry még itt van, ezek között a nagyon kevesek között. De nagyon féltem, őszintén és aggódva. Mert ha azokkal szemben, akik látszólag vagy pillanatnyilag az író felett állnak, tartja is keményen a derekát, a divat már kezdi tollára rakni undok petéit. Alább megmondom, hogy miből látom ezt. Most azt az örömömet akarom beszélni tovább, hogy rátette kezét a magyar igazságra: nem a mohácsi vész volt annak a kornak magyar tragédiája, hanem a pórlázadás. Mert Mohácsnál csak húszezer úri vitéz hullott el, de a Dózsa nyomor-lángjába százezer magyar gyökeret dobtak azok, akik elestek Mohácsnál később. A húszezer helyébe sarjadott és nőtt másik húszezer, de a kiirtott magyar jobbágyok helyébe idegen jobbágyok jöttek Moldovából.
Mennyi sok hasonlósága van az akkori magyar életnek a mostanival. Akár Drágffyt nézem, akinek fontosabb a bosszúállás, mint a haza sorsa: aki hatalmas úr létére egész hadsereggel üldöz egy „tucat szerzetest”, mert elvette tőle a nőt. Mintha egy jó nőhöz sem lehetne már jutni nyilvános címer nélkül! Vagy nézzük Werbőczit, a nemzet eszét. Tabéry szerint óvatos, sunyi férfiú volt, aki szakállat is mintha csak azért viselt volna, hogy alkalomadtán közéje húzhassa fejét, mint a sün. A bálvány leomlott: egyszerű törvénykereskedő lett belőle, aki annál többet keresett, minél jobban elszaporodtak a véres magyar föld felett a varjak. Nem kellemes mindezt hinni, de az író tényeket állít fel karók helyett. És a csalódáshoz hozzájárul az a szomorúság is, hogy Werbőczi mint típus nem maradt utódok nélkül. Vagy vegyek talán egy másik alakot? Itt van Hippolit, ez a „hercig” kicsi fiú, ez a nyolcéves legfőbb magyar egyházi férfiú. Hamarjában meg sem lehetne számlálni, hány példány jutott nekünk később is belőle, amíg a Habsburgok írták elő a keresztvetést a magyarnak. De ne legyünk hálátlanok: volt nekünk vérbeli főpapunk is. Ott van mindjárt Bakócz, aki úgy vonul át az Adrián, mintha egy ázsiai, káprázatos cirkusznak volna a fejedelme. Ma is él sok kicsi Bakócz: annál jobban szeretik a fényt, minél nagyobb, és annál jobban a keresztet, minél nemesebb anyagból van; csak porond kell nekik, és ők játszani fognak. Vagy említsem a nagy humanistát, Vitéz János püspököt, aki legyint, és úszik az árral? Szinte kéri a bocsánatot, hogy ez így van, ha tőle függne, éppen ellenkezőleg volna. De a humanizmus lényege nem a humanizmus, hanem az, hogy felülről jön, a Vatikán felől: ugyanazon helyről, ahonnan a konkordátum.
Az ember azt hinné, hogy mindennek a szintézishez szoros köze van. Pedig csak látszat az egész. A kornak egy-egy színét megadják néha, a Vértorony egységét ellenben helyből nem engedik épülni. Kínos diszharmóniát keltenek. Különböző helyeken felfakadt források, amelyek makacsul megrekednek és nem folynak a főmeder felé. Az egész első kötet olcsó játék: húrok pengetése csupán. És amikor „jöttek, vonultak, ringtak” mottóval végre dalolni kezd az idő, mégsem a megpengetett hangon teszi azt, nem giccsesen, hanem véresen, nem rózsaszín fényben, hanem a föld nehéz terhében. Szinte ösztönösen menti meg magamagát. Mert sem Estei Hippolitnak, sem a Borgiáknak, sem Ariostónak, sem Dzsemnek, sem a fehér ménnek, sem Beatrixnak nem otthona ez a regény. Ne gondolja Tabéry, hogy ezekkel adta meg azt a korfestést, amelyben lángot vetett Dózsa. Ezek csak cifra sallangok, afféle pikáns falatok az olvasónak, mutatós, de az egész mű szempontjából komolytalan, sőt néha bántó citerázások. A történelmi kutatás egyetlen érdemét viselik magukon, de százszorosan eltemeti a művészi becsületnek az a fitymálása, amely hatásvadászó, olcsó, néhol érzelgős, néhol zugromantikus részleteket írat Tabéry Gézával. Ezért mondottam, hogy féltem attól a divatáramlattól, amelyet alkalomszerűleg irodalmi „humanizmusnak” is nevezhetnék. Ne legyen ő Hippolit kanonokja, aki egy préposti vagy püspöki stallumért hintáztatja a beteges Divatot, mert Darvadó Gergelynek maradni mégiscsak több.
A Vértorony tehát mint regény nem nevezhető egységes műnek. Még hangulati vagy színbeli egysége sincs. A szintézisnek a gerince pedig az egység, minélfogva szintézisregénynek sem nevezhetem. Annál kevésbé stílusregénynek. A Tabéry felfogásából tudom, hogy ő erre nem is törekedett. Nem egy érdekes, művészi szempontból különleges témát igyekezett korzamatú stílusban megírni, hanem többet markolt: kort akart magyarázni és abban a korban egy nemzetnek a tragédiáját. Idegen földről, Ariostóval és a Borgiákkal azonban nem lehet nekem azt a terhes, dübörgő magyar talajt megmagyarázni, amelyen „jöttek, vonultak, ringtak” a magyar jobbágyok. Ha Tabéry nem akar kápráztatni, ha itthon marad és elvisz minket az asszonypataki bánya mellett a lihegő pórok közé, ha az Avasban vagy a Szamos lankáin prédikál, úgy valószínűleg megmenti a Vértorony művészi nagyságát is. Talán még a stílus lekicsinylése mellett is, ámbár sohasem fogja a magyar olvasó elfelejteni, hogy a Tündérkert mégiscsak a magyar történelmi regények teteje. Pedig tisztán és ragyogóan stílusregény.
Nagyon sok problémát felvet az emberben a Tabéry regénye. Egy ilyen rövid kritika azonban nem enged teret a részletek számára. Hiszem ellenben, hogy erről a regényről sokat fognak írni, majd talán akkor egyéb dolgokra is sor kerülhet. Egy bizonyos: a Vértorony sikere nagy lesz. A giccses, olcsó részeinek vesszük legalább annyi hasznát, hogy vinni fogják a magyar föld népének egy bátor kiáltását. Ha ugyan megértik ezt a kiáltást a fülek. Mert a történelmi regény mégiscsak közvetett eszköze a mondanivalónak. Távolból, az élők életének háta megül szóló harsona. A Vértorony és a mai élet között éppenséggel négyszáz esztendő alagútja van, amelyben elvész a kiáltás éle. Ez minden történelmi regény biztos vesztesége. Ezért végül sem mondhatok mást, mint az írás elején: ne öltözzék páncélba az író, ha meg akarja mondani az igazságot. Lássuk meztelen karral őt, elszánt hadakozásban jelen sorsunk kínjai között!
A hivatkozás helye
Tabéry Géza: Vértorony. Ellenzék 1929. aug. 18. 186. sz. 70. A cím alatt: (Történelmi regény két kötetben, az Erdélyi Szépmíves Céh kiadása). Újraközölve: Tiszta beszéd (73–76.) és Jégtörő gondolatok I. kötet (194–198.).
Vándor, te drága ember, most az egyszer szívesen veszem, ha velem tartasz. Nem olyan órában vagyok most, hogy fennen hordozhatnám a fejemet, testemnek ezt a zúgó, forrongó, színt váltó gömbjét. Nagyon gyenge vagyok. A test elnyerte a megpróbáltatás szaggató óráját. Fogd meg a kezemet, vagy inkább ölelj meg, és menjünk csendesen.
Vándor, olyan különös itt minden. Mintha ismerném ezt a kicsi, hetyke templomot, ezt a kanyargós, puha sétautat, ezeket a gyönyörű szál fenyőket, a négy égbe törekvő jegenyét, s legfőképpen ezt a tiszta házat. Állj csak meg. Látsz te valami írást ennek a háznak a homlokán? Mert ettől függ itt minden. Csakugyan látsz? No, az jó akkor! És mi van oda írva? Az, hogy „Mari”? Hiszen akkor egészen jó helyen vagyunk, a legeslegjobb helyen egész Erdélyben. Ne félj, mert kapunk itt mindent, ami éppen magyarnak kell. Ez mesehely, barátom. Tudod, hogy ki lakik itt? Maga Benedek Elek. Várj, kiáltok egyet:
– Elek bácsi, itt vagyunk. Adjon az Isten jó napot!
Úgy látszik, nem hallja. Vagy nincs itthon talán. Pedig nemigen szokott ő elmenni hazulról. Mindig itthon ül és dolgozik. Leveleket ír a gyermekeknek.
Azt mondod, hogy most nem ír? Hát mit csinál akkor? Fekszik? Ilyen fényes nappal? Ezt nem hihetem, hiszen soha nem tette még. Beteg sem lehet, hogy amiatt feküdnék. Tudod mit? Eredj, keresd meg s mondjad, hogy jöjjön ki, mert valaki várja. Én azalatt megbúvok ide a nagy jegenye mögé, s amikor kijön, megijesztem. No, siess, mert látni szeretném.
Mi az, hát egyedül jössz? Elek bácsi hol van? Szólj!
– Meghalt!
Hazudsz! Ő nem halhatott meg! Gonosz ember vagy, béállottál te is azok közé, akik örökké rossz híreket mondanak Erdélyben. Menj el előlem, tűnj el akárhová, mert csalódtam benned is. Hagyj magamra, mert majd kiderítem én a valót.
*
Jaj!
Szemeim ne lássatok, lábaim fussatok: igazat mondott ez a gazember!
Istenem, egy helyet, egy kicsi szűk helyet, ahol ne lásson engemet senki…! Bujdosó akarok lenni, földönfutó siralmas ember. Ne is lássak emberi teremtményt. Se síró szemeket, se jajgató szájat. Csak egy mákszem hely kell nekem, ahol Isten világosságában magamra lehetek.
Óh, mennyire fáradt vagyok. Tisztára rongy lett a testem, hitvány, utolsó, elkínzott darab. De nem baj. Mintha tisztán látnám, hogy megérte. Mert végre mégis találtam egy magamnak való helyet. Ha meg is szenvedtem érte, ha lenézett, rossz utakon jöttem is, ha éktelen kövek és mérges gyümölcsű bokrok között is, ha gonosz emberek és vadak leselkedtek is örökösen reám, de itt vagyok! És megerősített az Isten, hogy ne vegyek mérges gyümölcsöt magamhoz, és ne nyugodjak le, amíg e jelhez el nem érek.
És ez a Jel egy sírhant.
Itt ülök tegnap este óta és föld feletti örömeim vannak. Hiába bámultok reám, mert igaz, amit mondok. Mennyei módon megkönnyebbültem, egyenes vonalban vagyok a végtelenség felé. Felséges jó állapot. Embernek szinte elviselhetetlen. De nehogy félreértsetek, mert ez nem olyan jó érzés, amilyent ti éreztek, amikor boldog szerelmesek vagytok, vagy amikor megütitek a főnyereményt. Mit is mondjak nektek? Hogy jelezzem világra szóló örömömet? Nem mondhatok egyebet, mint hogy ez az én mostani állapotom hasonlít az angyaléhoz; aki szárnyat kap és sikeresen repüli az elsőt.
Csodálom, hogy ti ezt nem értitek.
Pedig az is igaz, hogy gondolhattam volna erre. Utóvégre még voltak ebben a Tündérországban dolgok, amiket szintén nem tudtatok megérteni. De talán nem úgy születtetek, talán éppen a foglalkozástok volt az, hogy gyűlöljetek mindent, ami egy új hajnal fényében dereng és megvessetek mindenkit, akit szívetek kifreccsenő mérge nem tud megölni.
Ti olyan különösek vagytok. Azt gondoljátok, hogy csupán azért él az ember, hogy egy büdös koncot kerítsen e földi életre magának. A halottról pedig azt mondjátok, hogy: szegény… Bocsássatok meg, de nem érdemlitek meg az isteni kéznek azt a fáradságát, amellyel teremtett.
Vagy értitek talán ezt a jelt, amely mellett én olyan boldog állapotban ülök? Értitek ezt a sírhantot, amely a Gondviselés kegyelméből újonnan rakatott ide, ennek a kicsi székely falunak a temetőjébe? Értitek az édes Anyaföldnek ezt a friss domborodását, amely világít a mi éjszakánkban, ezt a lobogó zászlót, amelynek alatta egy egész napja ülök immár? Megengedem, hogy mindezek miatt a felelősség nem reátok omlik egészen. Mert ti azt mondjátok, hogy nektek vezéreitek vannak, akik minderre fel nem hívták a figyelmeteket. És igazat adok nektek. Ugyanakkor azonban ki kell mondanom azt is, hogy a ti pásztoraitok nagyon jól tudják, hogy mit cselekszenek. De nektek is tudnotok kell, hogy ők abból élnek, amit éjjel elrekkentenek és amit nappal elhevernek.
De mégis. Nagyon fáj az embernek, hogy nem kiáltó, igazságot ordító közösség vagytok ti, hanem hasonló nyáj amahhoz, amely birkákból vagyon. Mégis nagyon rosszul tennétek, ha most reám haragudnátok, aki megszenvedtem ezen a napon az igazság útját, virrasztván eme szent jel mellett egész éjszakának idején. Kérlek, értsétek meg, hogy nem azért vagyok én itt, hogy bántsalak titeket, hanem azért, hogy ennek a sírnak az igazságát beszéljem. Nem bánom, mondjatok bármit, csak azt ne, hogy szavaimnak nem adtok hitelt. Mondjátok, hogy összeomlott testemmel nem vagyok bizalomgerjesztő. Mondjátok, hogy a szemeim különös fénnyel riasztók, az arcom furcsán vonaglik. Mondjátok, hogy nem szerettek, mivel jóízű tréfát várnátok tőlem s nem szúrós szavakat. Ámbár akkor is tévednétek, ha ezeket szegeznétek ellenem, mert nem a tréfás ember és nem a derűfakasztó ember szabadít fel titeket a hazugság és a vakság igája alól, hanem az, aki igazat beszél.
Az igazság pedig az, hogy ez a sírhant minden feléje csődülő setétség dacára lángol.
Tehát van okom örömben kiáltani fel:
– Csakugyan Jézus tanítványa volt!
Ne tévesszen meg titeket, hogy itt ma minden olyan különös.
Rejtett helyeken van ma az igazság.
Látjátok, már az is igen furcsa, hogy én boldognak mondom magamat, holott ti olyannak láttok, mint aki szenved. A külső nem igaz, drága testvérem, aki olvasod betűimet. A test hazudik, csak a lélek kiáltja az örömet. A karok gyengék, mert csak eszközök, hogy leírják a lélek szavát, amely élhet örökké. A szemeim is sírhatnak, az ne tévesszen meg titeket, mert a gyarlóságaim közé tartozik a sírás éppen úgy, mint a hazugság vagy a sötétben való botorkálás. Az egész test arra való csupán, hogy a szenvedések lépcsőin felemelje a lelket a mennyei boldogságba.
Nézzétek ezt a sírt: ebben Benedek Elek fekszik. Azért nevezem az idehantolt testet Benedek Eleknek, mert gyarló vagyok az én beszédemben: nem tudom egyenesen azt mondani, ami a lelkemben fénylik. Mert ha tökéletes volnék, akkor nem szabadna ezt a nevet rámondanom a testre, amely anyag már csupán, és egyedüli hivatása, hogy része legyen a földnek. Az én Benedek Elekem nincs a föld alatt, ő a föld felett van. A test eszköz volt nála is csupán, amely nyugodtan porrá lehet, mert elvégezte feladatát: világba trombitálta a szeretet igazságát, felemelte a föld fölé az örökké élő lelket.
Eltűnt a délceg porhüvely, hogy ne zavarjon minket az igazság követésében.
Tehát joggal örülök hazug testem álarca megett. Joggal és a legtisztább boldogsággal, mert az ő lelkén keresztül az Istenhez jutottam.
Rossz emlékeim vannak csupán. Visszaemlékszem vonagló arccal. Csak az emlékeim forgatják fel a szívemet. Lázadva gondolok arra, hogy mennyit gyötrődött ez a test, amíg Erdély fölé emelte az igazság lelkét. Többet, mint ahogy más földön és más nemzet fiának kellett volna. És itt titeket vádollak és mindenekfelett a ti pásztoraitokat, hívják, nem bánom, őket vezérnek, elnöknek, kiadónak vagy bármiféle irányító faktornak.
A tény kiált: a vakság, a közönyösség bűne rajtatok!
Erdély csak egy öböl, sötét, nyugtalan, viharos, de mégis az egyetlen, amely számunkra adódott. És amikor a Sors dühöngő szelei legjobban zaklatták ennek az öbölnek a vizét, akkor jött ő ide. Amikor gyáva vitorlások menekültek erről a fekete vízről, akkor vetette ő ebbe a háborgó öbölbe magát: hajó nélkül, csónak nélkül, deréköv nélkül, a maga két úszó karjában és Istenben bízva egyedül.
Pedig hatvan esztendőt élt már akkor.
És állotta a viharokat mégis. A jelenvaló vitorlásoknak sokszor csalafinta játéka és gonosz tréfája ellenére. Egyedül, segítség nélkül, Erdélynek sűrű harapásai között: lám, meddig bírja?!
Az öröm sugara süvít fel a sírnál: Benedek Elek bírta! Egészen végig, amíg bejárhatta ennek az öbölnek minden vajúdó hullámmezejét, amíg mindenütt elhangzott a szava: ímé, így cselekedjetek az én népemért.
Végigcsinálta az isteni játékot, jobban és igazabban, mint Erdélyben bárki. Hős volt, bátor és igaz: ennek a földnek egyetlen szemünk előtti vértanúja, testvére a régieknek, akiket úgy szeretett: Apáczainak, Mikes Kelemennek, Kőrösi Csornának, a keveseknek, az örökké élőknek.
Istenem, olyan boldog vagyok, hogy ölelhettem, hogy csókolhattam, amíg közöttünk járt; hogy nézhettem őt: a tiszta Férfiút, az útmutató nagy Fát, az Embert az erdélyi embertelenségben, akinek a teste Igévé lett az elmúlt éjszaka.
A hivatkozás helye
Benedek Elek halálára. Erdélyi Helikon 1929. 7. sz. 481–483. Újraközölve a Virrasztásban: Benedek Elek. A lelki gyermek háborgása a halál idején. Keltezése (mindkét helyen): Kisbacon, 1929. augusztus 20. Újraközölve még: Tiszta beszéd (77–81.) és Jégtörő gondolatok I. kötet (199–204.). Ez utóbbiban címe és alcíme ugyancsak: Benedek Elek. A lelki gyermek háborgása a halál idején.
A lírai hangvételű búcsúzón kívül Tamási még három cikket írt akkoriban Benedek Elek halálával kapcsolatban. (Örökítsük meg Benedek Elek emlékét, Benedek Elek emléke körül, Még egyszer a végszó jogán).
Úgy érzem, hogy megnyílt végre egy ablak, amelyen ki lehet irodalmi életünkbe nézni. Ez az ablak az Erdélyi Helikon ankétja. A megindult vitának első mozdulata egy kérdőjel, amelyet a történelmi regények homlokára rajzolt. Ezt a kérdőjelet én már odaálmodtam régen, sőt a minapjában, írván a Vértoronyról az Ellenzékben, nyíltan is megvontam a tetszésemet a történeti regényektől. Most úgy kéne, hogy részletesebben is megokoljam álláspontomat. Ezt meg is cselekszem, azonban nem a megszokott módon, nem okoskodással és nem kigondolt érvekkel, mert ebben a fülledt levegőben undorodik minden ilyentől a vérem. Nem tudok megállani, hogy felszedjem az érvek apró kavicsát. Lelkemnek valami különös szele kelt, a nyers igazság ereje feszít és lök. Bocsássatok meg, de nem tudok hűvös, elvi kérdések közé hasalni, hogy ott esztétikát és regényfilozófiát makogjak.
Rohannom kell, mert az élet ösztöne kerget.
Nyögni és nyikorogni hallom irodalmunk egész sorsát. Ebben az egészségtelen zajban kapja el fülem a kérdést: a mi jelen életünkben van-é létjogosultsága a történelmi regénynek? Olyan kérdés ez, mintha egy kedves tanár vissza akarna az iskolapadok közé engemet csalni. Ki kell jelentenem: jobban szeretem az országúton. Innen akarok felelni. De jeleznem kell, hogy sokkal többről van szó, mint amit ez a felvetett kérdés magában foglal. Mert halálos biztonsággal érzem, hogy itt, Erdélyben, ezekben a napokban, a vajúdó irodalom ügyének csak egyetlen szava az, amely mellette vagy ellene kiált a történeti regénynek. Nálam is egy régen hordozott gyötrődésnek csak első hangja volt, amely alkalomadtán kiugrott: ne öltözzetek páncélba, hogy megmondhassátok az igazságot!
Ebben a síró és panasztermő órában nem lehetek olyan cinikus, hogy abszolút művészi magaslatra másszak és onnan az irodalmi műformák ragyogását hirdessem. Az erdélyi országúton állok, aki ember vagyok és akinek igazán Erdély az egyetlen hazája. Nekem most nem műformák és elvi kérdések jelentik az irodalmat, hanem a fájdalom és az öröm, a panasz és a gyermekes kuncogás, a népem sorsa, amely bennem vonaglik, a harc minden hazug és gonosz ördögfia ellen: egyszóval az élet.
Kérdem tehát: hogyan gondoljátok, hogy a történeti regényről folyjon egyedül a vita? Engemet Undset nem izgat. A panaszom sem az, hogy történeti regény van egyáltalában a világon, bár sohasem tartottam a legszűzibb feladatnak a múmiák költögetését. Nekem az a betegség fáj, amely a történeti regények takarója alatt egyre terjed az erdélyi vérben. Én egy hőskorszak megindulását álmodtam erre az időre tikkadt hegyeink közé. Márpedig ki az a fantasztikus ember, aki hinni meri, hogy egy irodalmi hőskorszak olyan történeti regényekkel indul, amilyeneket magyarul írtak a háború óta! Hol és mikor vágtak a mi életünk elevenébe ezek a könyvek? Hol és mikor dúltak körülöttük harcok? Kár volt a csillogásért, a cifra ruhákért, az izgatószerekért.
Tagadom, hogy ez a sereges múltba gyaloglás ösztönös, szükségszerű cselekedet lett volna. Egyszerűen tünet az, ragadós írói gesztus vagy ha úgy tetszik: divat. És nemegyszer kibúvás az író feladata elől. Hiába kerülgetem, mert ki kell végre is dobni a keserű szót: itt országos bajok vannak. Ha nem egyéb, itt a beteges rügyek megett beteg lesz maga a törzs is.
És beteg valóban.
Erről kell tehát írnom, hogy felelhessek a felvetett kérdésre.
*
Készakarva hozom középre a vitát, mert együtt látom a forrását mindenféle bajnak. Nem is tartanám eredményre vezetőnek, ha a részletkérdésekbe beléfulladna az ankét. Itt már nem a Tabéry könyvéről van szó, nem is egyedül a történeti regényről. Nem is elvi kérdésekről, hanem magáról az életről. Az egész és egységes magyar irodalmi életről, mert ahogy én látom, egyformák az irodalom betegségei Budapesten és Kolozsvárt. Mindkét fronton egyformán úsznak a divattal, egyformán futnak mellékutakon a sikerért, egyformán üresen maradtak a posztok, egyformán hitetlenek és gyávák az írók.
Nem az eltökélésben, nem a hitben és a küzdelemben egyek ők, hanem a hallgatásban, abban a hallgatásban, amely a háború utáni keserves és kínlódó magyar életet megüli, mint a köd. Csak így történhetett meg, hogy az anyaországi és az erdélyi új irodalom között lényegében semmi különbség nincsen. Sem mondanivalóban, sem formában, sem hangban, sem próbálkozásban. A tízéves erdélyi termésben alig találhatok négy könyvet, amelyet csak erdélyi ember és csak a háború után tudott volna megírni. És mégis hányszor és milyen sok helyen zengett a dicsekvés: az erdélyi irodalom emelkedettebb, tisztább és emberibb! Miben emelkedettebb? Talán a honoráriumban? Miben tisztább: talán az irodalmi analfabéták garázdálkodásában? És miben emberibb: talán az alattomos áskálódásokban? Nem. Még ezekben is egyformák. És egyformák abban a piszmogásban, amellyel óvatosan és legtöbbször pettyes hátmegetti gondolatokkal az olvasó elé tárják az életet. A pesti és az erdélyi könyv belső élete csak ritka esetben különböző, pedig a mi magyar életünk immár, sajnos, kétféle élet. Nyilvánvaló tehát, hogy az erdélyi magyar irodalom nem a mi valóságos, fájdalmas sorsunknak a képe, hanem egy levegőtlen, fonnyadt, nem eleven, hanem életmímelő irodalom, amelynek talpa alól kihúzták kilencszáztizennyolcban a talajt.
Úgy csináljuk az irodalmunkat is, mint a politikánkat: régi magyarosan, arisztokratikusan, a valóság megvetésével. Nem is fog itt fáklya vagy harsona lenni senki olyan, aki a háta megett érzi Budapestet, ha keménynek, könnyesnek vagy véresnek bizonyul az erdélyi talaj.
Nem titkolom: csak a fiatalokban van némi reményem. A különbség, a kínai fal nem Kolozsvár és Budapest között fekszik, hanem az öregek és a fiatalok között. Egyetlen pillantás is elég arra, hogy meg lehessen állapítani: ma a fiatalok jelentik az új Erdélyt, és a fiatalok jelentik az új Magyarországot is. És az öregek nem jelentenek semmit? De igenis, ők a Monarchiát jelentik, amelyik elmúlt.
Nekem azonban most Erdély a fontos. Essék hát közénk az igazság: az erdélyi magyar írók kilencven százaléka a mai napig nem ismerte fel Erdélynek mint irodalmi erőnek a hivatását. És mert nem ismerték fel, nem is jártak és nem is feküdtek azzal az érzéssel e földön, hogy itt élnem és meghalnom kell. Ők csak tengődnek itt és nem élnek, mert én életnek csak azt az életet látom, amelyben benne van a halál. Ne csodálkozzék tehát senki, ha íróink java része gyökértelen, sőt hitetlen és felelőtlen emberi figura. Azzal a szikrával, amely Istentől van, a lelkem felkiált: nem kísérleti talaj ez a föld és nem rulettasztal Erdély, ahol nyerni is lehet!
A kimondott szó hiánya tátong itt. Minden inkább található, mint az egyenes testtartás és a felemelt homlok. Van itt szentimentalizmus, nyelvtorna, szimbolizmus, irodalmi diplomácia, eszmetakaró, csak éppen abból van kevés, ami magyarul és emberileg ragyogni tudna. Pedig ez a föld egy bátor, emelkedett, faji, sőt erősen nemzeti irodalmat szeretne adni az örök emberi magaslaton.
Fájdalom, Erdélynek szószólói kevesen vannak.
Sokszor az az érzés döbben belém, hogy íróinkat nem maga az erdélyi föld termette, hanem valami mesterséges légkör; hogy nem az élet törvénye szülte, hanem valami mechanizmus. Ismerősebb szavakkal irodalmi közszellemnek is nevezhetem ezt a valamit. Ez a közszellem az, amit fintor nélkül nem lehet belélegezni. Nemcsak beteg ez, talán több annál: hamis. Minden egészséges életnél úgy van, hogy az irodalom közszelleme a föld hőmérsékletét jelzi. Semmit sem tudunk jobban, mint azt, hogy ez a mi erdélyi földünk lázas, a hőmérsékletét azonban mégis langyosnak jelzi az irodalmi közszellem. Olyan az egész, mintha hamisítás történnék itt. És az is történik. Igen sokszor készakarva, máskor könnyelműségből, esetleg felelőtlenségből is. A Föld érverését nem orvosok figyelik. Ha igazságos akarok lenni, meg kell mondanom, hogy tíz esztendő alatt az irodalom kormánykerekénél még nem láttam egy olyan embert, akire rá tudtam volna mutatni kitörő örömmel: íme, ez az, akit vártunk! Kezdve Osváttól Áprilyig még mindig nem volt magvető kézben az irodalom irányítása, mert nem elég az álprófétaság vagy az irodalmi műveltség annak, aki feláll egy ilyen magaslatra. Innen egészséges és bátor, izzó és mégis medret tartó, faji és mégis emelkedett közszellemet kell fújni a föld fölé. Szuggerálni kell a szíveket.
Talán Benedek Elek lett volna az egyetlen, aki ezt megtehette volna. Neki azonban nem jutott Erdélyben irányító szerep. Úgy látszott sokszor, hogy éppen azért nem, mert alkalmas erre.
Nem mondom, az utóbbi időben eljutottunk egy biztatóbb állomáshoz. Ez az állomás a helikoni írók csoportosulása. Mai napig azonban ez még csak keret, melyben vázlat a kép. Sokszor elszomorodom, amiért a Helikon nem használja ki azt a nagyszerű alkalmat, amelyet saját maga teremtett. Türelmetlen, eleven szellemmé kellene kiforrnia, és el kellene söpörnie ezzel a szellemmel minden buta és ügyakasztó maradiságot, amit „konzervativizmus”-nak neveznek nálunk is; és el kellene sodornia minden hazug és gyökértelen, kotlós „radikalizmust”, amely csak azért kiabál, mert nem engedik őt lakájnak lenni.
De nem akar megtörténni mindez. Az írók összejöttek és még sincsen kollektivitás sehol. Vagy kérdem: hol van az igazság és a bátorság nyílt és elszánt hirdetése? Hol van a megtisztító kollektív harc, amely ugyanúgy szembeszáll a kormányok sötét ténykedéseivel, mint a magunk felelőtlen elemeivel és álalkotmányos csoportjaival?
Nem látszik sehol ez a szellemi hadviselés.
Ehelyett folyik tovább, ami tíz esztendő alatt eddig is folyt: apró kalandozások a divat, a siker, a megalkuvások felé. Ilyen kalandozások eredményének látom azoknak a történeti regényeknek jó részét is, amelyek Erdélyben születtek. Ez a feleletem tehát az ankét legelső kérdésére. Én azonban nem állhatok meg ennél a feleletnél. Fel kell tennem a kérdést: hát nem fog itt történni semmi?
A hivatkozás helye
Így van. Erdélyi Helikon 1929. nov. 9. sz. 695–698. Újraközölve: Tiszta beszéd. (81–85.) és Jégtörő gondolatok I. kötet (205–210.).
Tamási Áron ezzel az írással kapcsolódott be a „vallani és vállalni” vitába, Kacsó Sándor és Tabéry Géza cikkeit követően.
Ha volt magyar élet, amelyet nem temethet be a halál, úgy Benedek Elek élete ilyen volt. Az ő tiszta szíve, a szeretetnek ez az örök magyar szimbóluma, a test törvényei szerint megtért az Anyaföldbe, de ennek a szívnek melegítő és megtartó melege szétáradva él felnőttekben és gyermekekben, határon innen és határon túl, mindenütt, ahol magyarok laknak.
Mégis nekünk, erdélyieknek jutott a szerep, hogy elöl hordozzuk az ő fehér zászlóját. Mindenkit megelőzve, nekünk kellett gondolkoznunk azon, hogy miképpen örökíthetnők meg legméltóbban az emlékét. A halál hónapokon keresztül a szótalanságig sújtott. A fejek azonban az ő utolsó akarata szerint felemelkedtek ismét, és az abbahagyott munkának folytatására megmozdult újra a toll. Különböző ötletek és tervek vetődtek fel a mi drága Elek Apónk emlékezetének megörökítésére. Voltak, akik szoborról beszéltek, mások díszes emléktábláról gondolkoztak. A leghelyesebb és a legméltóbb utat azonban a Székelyek Kolozsvári Társasága találta meg. Ez a Társaság, amely rövid idő alatt nemcsak Kolozsvárnak, hanem magának a székelységnek is egyik legelevenebb és legösszefogóbb erkölcsi és gazdasági egyesülete lett, egy országos Gyermekotthon felépítésének tervét vetette fel. Ezt a Gyermekotthont, amelyben minden nyáron testileg és lelkileg egyformán felüdülhetnének a mi szegényebb városi gyermekeink, a Benedek Elek nevéről nevezné el.
A Társaság mintegy hónappal ezelőtt meg is indította a Benedek Elek Gyermekotthon-akciót, amelyet, minden eddig megtett lépését és jövendő terveit illetőleg, szükségesnek tartunk nyilvánosságra hozni. Az elnökség, dr. Bernád Ágostonnal az élén, mindenekelőtt összeköttetésbe lépett a különböző magyar társadalmi rétegekkel, amelyek a legnagyobb előzékenységgel nyújtottak máris segédkezet. Bekapcsolta munkájába a székely írók csoportját is, azt a kicsi, harcos írói csoportot, amelynek vezére és apja volt életében Benedek Elek. A székely írók Erdély különböző városaiban művészestélyeket fognak rendezni, amelyeken Benedek Elek irodalmi és emberi, bátor és szókimondó elveit fogják hirdetni, és amelyek tiszta jövedelmének jó részét a felépítendő Gyermekotthon javára fordítják. Az első ilyen művészestélyt november 30-án már meg is tartották Aradon, s nemcsak nagy erkölcsi sikert aratott, hanem valósággal egyik legnagyobb irodalmi élménye volt ennek a nagy magyar városnak.
A Gyermekotthon-akció igen erős támogatókat nyert a könyvkiadó egyesületekben is. Egészen megható, szinte egyedülálló az a nemes gesztus, amellyel elsősorban a budapesti Athenaeum az ő erdélyi képviselete (Lepage, Polyglott) által támogatására sietett az akciónak. Ez a támogatás abban áll, hogy a könyvkiadó minden eladott Benedek Elek-könyv után öt százalékot fizet a Gyermekotthon felépítésére. Tekintettel arra, hogy minden karácsonykor több százezer példányban veszik Elek Apó könyveit, ez az ötszázalékos adomány igen jelentős támogatást nyújt. Egészen bizonyos, hogy még egyetlen karácsonykor sem adtak el annyi Benedek-könyvet, amennyit az idén fognak eladni. Gondoljon arra minden erdélyi magyar szülő, hogy a Benedek Elek Gyermekotthonnak egy tégláját hozza el, amikor a nagy mesemondó könyvét teszi a karácsonyfa alá.
A legmegfelelőbb mindezek mellett mégis az, hogy maga a székelység rögtön megérezte, hogy nagy gyermekéhez nem maradhat hűtlen. Gyergyószentmiklós és Erdővidék volt az első, amely teljes szívével mindjárt megérezte, hogy ezt a Gyermekotthont, ezt az eleven, élő emléket mindenképpen fel kell építeni. Olyan férfiak, mint a gyergyószentmiklósi polgármester, Fábián László szenátor és Biró István baróti bankigazgató álltak az akció mellé.
A Székelyek Kolozsvári Társasága éppen most küldi széjjel azokat a felhívásokat, amelyekkel Erdély magyarságának minden jelentősebb erkölcsi és gazdasági tényezőjét felkeresi és arra kéri, hogy lépjenek be abba az országos bizottságba, amely az itteni magyarság képviseleteként fel fogja építeni a Gyermekotthont; az erdélyi magyarság jövendőjének egyik otthonát.
A hivatkozás helye
Örökítsük meg Benedek Elek emlékét! Brassói Lapok 1929. dec. 12. 283. sz. 2. A cím alatt: A Székelyek Kolozsvári Társasága akciót indított egy országos gyermeküdülő felépítésére. Keltezése: Kolozsvár, 1929. december 10. Újraközölve: Tiszta beszéd (86–87.) és Jégtörő gondolatok I. kötet (211–213.), ez utóbbi helyen ugyancsak A Székelyek Kolozsvári Társasága akciót indított egy országos Gyermeküdülő felépítésére alcímmel.
1. Rágalom, hogy néhai jó Benedek Elek „népi kultúránk ügyét nem a vallásfelekezetek autonómiájának keretében tartotta volna megszervezendőnek”. Ha így lett volna, nem tart vala ingyen és nemegyszer egészsége kockáztatásával felolvasásokat a székelyudvarhelyi, sepsiszentgyörgyi és nagyenyedi református kollégiumok, legutóbb a székelyudvarhelyi ugyancsak református tanítónőképző felsegélyezésére. Kisbaconban, Bodokon és más erdővidéki falvakban a református vasárnapi iskolákban nem tartott volna előadásokat. Nem beszélt volna legutóbb Brassóban a református templom szószékéről az anyanyelv és az iskola iránti kötelességekről. A Székelyföldön tűzzel-vassal románosító kultúrzónában ezenfelül szívesen látta volna, ha a székely kultúrautonómia megvalósításával a magyar felekezetek iskolái még biztosabb alátámasztást nyernek, amit a konkordátum megkötése óta a katolikus státus és a református egyházkerület közgyűlései is szükségesnek és megvalósítandónak tartanak. Ez azonban csak az ő prófétai előrelátása mellett bizonyít, de semmi esetre amellett, hogy Benedek Elek nem lett volna lelke mélyéig a magyar egység híve, noha ezt Gyallay valami bájos kizárólagossággal csupán a maga számára tartja fenn, s Benedek Elektől még koporsójában is megvonná.
2. Rágalom, hogy éppen Benedek Elek lett volna a „szellemi élet koncentrációjának” ellensége. Jól tudja Gyallay, hogy 1921–22-ben hányszor utazott fel Kolozsvárra, költséget és fáradságot nem kímélve az öregúr, hogy a lelkek mélyén rég óhajtott irodalmi egységet megteremtse. Mennyit tárgyalt, vizitelt, persvadeált, míg ezt a koncentrációt nyélbe ütötte. S hogy ez néhány év múlva anyagi erők híján megbomlott, de rövidesen a Helikon keretei között újra létrejöhetett, ennek ő örvendett legjobban. Bár magas kora miatt nem volt tagja a Helikonnak, az irodalmi egység ügyét változatlanul szívügyének tekintette, s nemegyszer erélyesen megvédelmezte a Gyallay köréből nyíltan és alattomban indított támadások ellen.
3. Rágalom, hogy a „székely írók egy részének külön csoportosításával a magyar szellemi erők megoszlását idézte volna elő”. Önmaga hangoztatta és hangsúlyozta mindenütt, hogy még csak külön erdélyi irodalmat sem ismer, legfeljebb erdélyi ízű írásokat. A székely írók elé csupán azt a többletfeladatot tűzte, hogy a székely népi kultúrkincs feltárásával gazdagítsák az egyetemes magyar irodalmat, ahogy ezt Mikes, Kriza és mások cselekedték. „Megoszlást” sem idézhetett tehát elő, hiszen az ő írócsoportja változatlanul tagja az erdélyi írókat egybefoglaló Helikonnak, s mint budapesti lapok szívesen látott vendégei, az egyetemes magyar irodalomból sem szakították ki magukat.
4. Hol van hát a „megoszlás”, melyet egyedül Gyallay lát és siet károsnak tartani?
Megmondjuk. 1924-ben Benedek Marcell cikket írt az erdélyi lapokba, melyben Gyallay és társai munkásságát és tehetségét elmulasztotta egekig magasztalni. Itt robbant ki az a bizonyos „elvi” ellentét, de nem Benedek Marcellel, hanem apjával, Benedek Elekkel szemben. Fokozódott ez a „komoly meggyőződés” alapján álló „elvi ellentét”, mikor a Kisfaludy Társaság legutóbbi tagválasztó gyűlésén Benedek Elek Áprily Lajost méltóbbnak jelentette ki a tagságra, mint Gyallayt. A meggyőződéses, de szerény Gyallayt erről értesítették, s ekkor történt, hogy bizalmas körben szegény Benedek Eleket a „a vén karvaly” és a „gonosz vénember” jelzőkkel tüntette ki, ami Benedek Eleknek e körből fülébe jutott és érthetően fájt, hiszen jellemétől éppen a gonoszság állott a legtávolabb. Hogy ettől kezdve Gyallay a Benedek Elek nevét csak dühös szidalmak kíséretében ejtette ki, arra tanúm egyik legbizalmasabb barátja, aki a Magyar Hírlapban megjelent levelünk olvasásakor őszintén és többek füle hallatára kijelentette: „Kérem, ez szóról szóra igaz, hiszen ez köztudomású.”
5. Való igaz, hogy Gyallay és Benedek Elek között nem volt gyűlölködés, miután ez Gyallay részéről teljesen egyoldalú volt. Benedek Elek ismerte Gyallay kicsinyes hiúságát és törtető ambícióit, s a békesség kedvéért mindent megtett, hogy ezeket tőle telhetően kielégítse. „Jövőre – mondotta a tavalyi Kisfaludy Társaság-i eset után –, ha egyedül Gyallayt jelölik, mellette leszek, hogy megmutassam, hogy én nem vagyok bosszúálló és nem akarom érvényesülésének útját vágni.”
Mi sem a Gyallay megválasztása ellen emeltünk „vétót”. De tudjuk, hogy a Kisfaludy Társaság házi szabályai szerint az újonnan beválasztott tag székfoglalóképpen arról az íróról köteles emlékbeszédet mondani, akinek székére megválasztották. Ezért éreztünk egyenesen kegyeletsértést már a puszta gondolatra, hogy őt éppen a Benedek Elek székére válasszák meg.
Egyébiránt ünnepélyesen kijelentjük, hogyha azt vennők hírül, hogy a mennyei szüzek seregének esett híja, s annak betöltésére Gyallay találtatott legméltóbbnak, mi azt sem tudnók ellenezni, pillanatig sem. De a Benedek Elek helye nekünk szent, azt tisztán akarjuk megőrizni s megőriztetni másokkal is, amíg élünk s amíg véges erőinkből futja. Erre tettünk fogadalmat a kisbaconi koporsó mellett.
A hivatkozás helye
Benedek Elek emléke körül. Brassói Lapok 1930. jan. 11. 8. sz. 4. Alcíme: A székely írók csoportja válaszol Gyallay Domokos nyilatkozatára. Keltezése: 1930. január 6. Újraközölve: Tiszta beszéd (87–90.).
„A székely írócsoport nevében” Szentimrei Jenő és Tamási Áron írta alá ezt a cikket, melyet a lap a következő jegyzettel közölt: „A Brassói Lapok legutóbbi számában az »audiatur el altera pars« elvénél fogva közöltük Gyallay Domokos nyilatkozatát. A megboldogult Benedek Elek körül zajlott fel a mindenképpen tisztító erejűnek ígérkező vihar. Benedek Elek munkás élete utolsó pillanatáig lapunk munkatársa volt. Gyallay Domokos nyilatkozata több tekintetben kedvezőtlenül állította be Benedek Elek munkásságát az erdélyi magyarság előtt, s ezért különös kötelességünknek érezzük, hogy a székely írók és hírlapírók csoportjának válasznyilatkozatát is leközöljük.” A nyilatkozatot Gyallay Domokos újabb válaszcikke követte, Gyallay Domokos zárószava Az Erdélyben élő székely írók csoportjához címmel (Brassói Lapok 1930. jan. 16.). Erre a zárószóra írta meg aztán Szentimrei és Tamási ezt a vitazárót.
Ítéljetek!
A kisbaconi kettős koporsónál nyíltan is fogadalmat tettünk, hogy a Benedek Elek emlékét és szellemi örökségét szívvel és igaz tollal megóvjuk és munkáljuk. Fogadalmunk betöltésének első szava volt, amellyel méltatlannak ítéltük Gyallay Domokost arra, hogy a tiszta életű magyar és író Benedek Elek helyét a Kisfaludy Társaságban betöltse. Ugyanakkor reményünknek adtunk kifejezést, hogy bármelyik másik, szintén betöltésre váró helyre beválasztható lesz.
Ismételten leszögeztük, hogy mi Gyallay Domokossal nem akartunk és nem akarunk vitába szállani ebben a kérdésben. Mellékutakon felszedett gyanúsításait is elnéztük neki, amióta elhangzott Erdélyben egy békességre szólítás, azonban ezt a miatta és ránézve kínos szituációt az önreklám jó alkalmának igyekszik kihasználni, s hol ebben, hol abban a lapban újabb nyilatkozatokat helyez el. Legyen vége ennek a játéknak, amely méltatlan hozzánk!
A közönséghez fordulunk és kinek-kinek a maga szívétől és lelkiismeretétől várjuk a választ olyan kérdésekben, melyeket mi eddig eléhozni sem akartunk. Fájt a tollunkra venni Gyallaynak két olyan kijelentését, amelyek minket elsősorban és főképpen indítottak arra, hogy emlékezetes nyílt levelünket a Kisfaludy Társaság elnökéhez megírjuk.
Még kétnapos volt csupán a kisbaconi sír, még le sem törölték a gyermekek és mi felnőttek az érte kibuggyant könnyeket, amikor Gyallay Domokos többek füle hallatára és megdöbbenésére kijelentette:
„Tíz évvel ezelőtt kellett volna meghalnia Benedek Eleknek!”
Egy másik kijelentése ugyanekkor az volt: „Ő tette tönkre Erdélyben a gyermekirodalmat!”
Értsük meg jól: ezt a két kijelentést arról az emberről tette, aki hosszú esztendőkön át – sok egyéb munka mellett – olyan gyermekirodalom megalapításán dolgozott, amely pótolja a gyermekeknek mindazt, amit magyar mivolta miatt a mai iskola megvon tőle. Aki ezért az apostoli munkáért némán tűrt rágalmakat és gyanúsításokat, és tűrtünk el reá való tekintettel inkább mi is. Akit gyermeklapjának rajta kívül álló okok miatti vajúdása, kikerülhetetlen összeomlása döntött a sírba.
És akkor tette mindezt, amikor a négyfelé szakadt magyarság megtörve állott a kidőlt Mesefánál. Kérdezzük a magyar közönségtől: Kicsoda ez az ember, aki a jóság és tisztaság mindenki által körülrajongott tiszta emberét még a síron túl is így tudta gyűlölni?
Nekünk többet egy szavunk sincs, senkihez, ebben az ügyben. Se vádoló, se mentegetőző, még akkor sem, ha Gyallay minket hóbortos Jorga-féle elméletekkel vagy hazátlan baloldalisággal igyekszik is befeketíteni a magyarság előtt.
Fáj, hogy mindezeket el kellett mondanunk. Elhárítjuk emiatt magunkról a felelősséget. Ő kényszerített rá.
A hivatkozás helye
Még egyszer a végszó jogán. Brassói Lapok 1930. jan. 22. 17. sz. 7. Alcíme a lapban: A székely írók csoportja is utoljára nyilatkozik a Benedek Elek emléke körüli villongásban. Keltezése: Kolozsvárt, 1930. január 16-án. Újraközölve: Tiszta beszéd (90–91.).
A szintén kettős aláírású nyilatkozatnak a szerkesztői jegyzete: „Benedek Elek elhalálozásával a Kisfaludy Társaság hagyományos szokásához híven erdélyi íróval akarja betölteni a nagy mesemondó örökét, és így került kombinációba Gyallay Domokos neve is. A jelölés ellen a székely írók csoportja élesen állást foglalt, azzal az indoklással, hogy a Gyallay megválasztása, ki Benedek Eleknek ellensége volt, sértené a nemrég elhunyt és mindenki által szeretett és nagyra becsült Elek apó emlékét. A Brassói Lapok helyt adott a székely írók nyilatkozatának, és épp úgy helyt adott a Gyallay Domokos válaszainak is. Nem tagadhatjuk meg egyik féltől sem a megnyilatkozás jogát, hiszen lényegében elvi vita volt, és azonkívül Benedek Elek utolsó pillanatáig a mi lapunkhoz állott legközelebb. Alább még egy végső nyilatkozatot közlünk, a székely írócsoport zárószavát, és ezzel le is zárjuk a túlságosan elfajult purpárlét. Az az érzésünk, hogy a látszatra áthidalhatatlan ellentéteket egy kis megértéssel ki lehetne egyenlíteni. Ezt kívánná az általános magyar irodalmi és emberi szempontokon kívül a Benedek Elek harmóniára törekvő mentalitása is.”
Nem tudom megérteni azokat, akik Erdélyben unatkozni szoktak. Földünk bőbeszédű, színes; életünk a legnívósabb kabaré, csak aki konferál, az gyenge néha. De ilyenkor, szinte gondviselésszerűen, mindig megjelenik egy könyv, minden „természetes kiválasztódás” ellenére is.
Nem véletlenül említem ezt a marxi alaptételt: Kádár is operál vele a munkásnyomorúság bemutatása alkalmával, aztán maga a Szépmíves Céh is, nagyon helyesen, mindjobban hangoztatja az utóbbi időben, hogy ragaszkodik a magas irodalmi mértékhez. Szerintem ebben is egyedülálló magyar kiadóvállalat a mi Szépmíves Céhünk. Egészen természetes tehát, hogy ez a felállított mérték hasonló emelkedett, tiszta, komoly és személytelen nézőpontokat követel attól is, aki a nyilvánosság előtt hozzászól ezekhez a könyvekhez.
A Kádár Imre Fekete báránya mély, sőt költői szimbólum. Egyszer a hazáért harcoló katonát menti meg a biztos haláltól, máskor a család tiszta küszöbére fekszik, hogy azon bé ne jöhessen a démon, ha többet is ér, mint a feleség. A polgári erkölcs nemes fantomja tehát a fekete bárány, azé a polgári erkölcsé, amely nagyszerű étvággyal megeszi másnap, s miután megette, fizikailag is felháborodik, de rendes szokás szerint titokban örül, hogy mégiscsak elhárult valahogy az útjából.
A regény tehát egy fiatal, derék polgárférfiú házasságba törésének zegzugos regénye. Énregény. Egy cégvezető és feleségének kilenc hónapját írja le valóban szakértő analízissel és olyan írói erényekkel, hogy örül és élvez minden házasságban sínylődő, és óvatos lesz minden önálló egyed. Ez alatt a 9 hónap alatt a férfi bűnnel terhes, a nő pedig az emberiség áldott gyümölcsével. De a főhős végül is megtisztul az erdélyi Olajfák hegyén, az 1404-es magaslaton, és akkor nemcsak mint jó polgár, hanem mint jó keresztény is azt hirdeti, hogy egy bizonyos tisztulási folyamat elteltével mégis csak a házasságban van az élet értelme: „az öröm és a szépség”. Érdekes írói feladatnak látszik már ilyen gyarló felvázolásban is, de Kádár Imre még ezt is körülszínezte és körülírta a társadalom, a kor, a vallás, a filozófia, a lélektan, Erdély és a kisebbségi élet számos jellemző tulajdonságával, színével és vonatkozásával.
És a regény ilyen érdekes célkitűzése és gazdagsága mellett is keskeny vágányúnak tetszik. Végére érve azt érzi az ember, hogy egy epizódokkal megtámogatott elbeszélést olvasott. Nincs semmi monumentalitása. És valahogy a horizontjára is fel lehet könnyen mászni, ha valakinek kirándulókészségei, turistaesze van. Ámbár lelket elemez folytonosan, mégsem szól a lélekhez ez a könyv. Nem megrázó, nem tisztító, gyorsan vonuló cselekménye ellenére sem sodor, a csaló férjekre pedig, úgy érzem, semmi hatással nincsen. Különös dolog. Mindennek az értelmét először abban kerestem, hogy a család háborgó tava körül csak művirágok a virágok, a kapitalizmus, a szocializmus, a kereszténység, sőt néha a transzszilvanizmus is. Ez a magyarázat azonban nem elégített ki. S ahogy tovább meditáltam, az a kellemetlen érzés kezdett gyötreni, hogy a házasságnak ez a háborgó tava, ahová Kádár Imre elvezetett, nem a természet törvénye szerint lett, hanem a tanulás, a betű-civilizáció vívmánya. És ha ezt megállapítottuk, a könyv értékei rögtön seregleni kezdenek a szemeink elé.
Mert nem csodálatos-e az, hogy az intellektus majdnem megközelíti az alkotó művész kiváltságos birodalmát?
Ebben a megközelítésben Kádár Imre páratlan a mi erdélyi íróink között. Hét esztendő óta figyelem változásait, szorgos keresését és fejlődését a megállapodottság, a higgadtság felé. És úgy érzem, hogy ezzel a könyvvel a lehető legbiztosabb révben kötött ki: a társadalmilag hasznos ember révébe, amelynek partjait egyelőre kemény beton tartja, amíg valami jobb anyagot ki nem találnak ebben a vajúdó időben. Addig is azonban nagyon okos dolog konszolidálódni ebben a révben és bölcs fejjel mosolyogni azokon a vajmi keveseken, akik lázas szemekkel és égő lélekkel szomjasan kóborolnak, énekelvén új bujdosó énekeket.
A hivatkozás helye
A fekete bárány. Kádár Imre regénye. Brassói Lapok 1930. júl. 6. 151. sz. A cím alatt: Kiadta az Erdélyi Szépmíves Céh. Keltezése: 1930. július. Újraközölve: Tiszta beszéd (91–93.) és Jégtörő gondolatok I. kötet (214–216.), ez utóbbiban „A fekete bárány” címmel és a Kádár Imre regénye alcímmel.
A Brassói Lapok mai számában olvasom, hogy Mikes Imre elbeszélgetett a Pesten nyaraló Karinthyval, aki durcásan cuclit dugott ez alkalommal az erdélyi irodalom szájába. Hadd idézzem rosszkedvű dajkánknak ezt a műveletét:
„Ezután minden átmenet nélkül azt mondja (Karinthy):
– Régen voltam Erdélyben. Szeretnék még egyszer Kolozsvárra menni.
– Talán érdekli Erdély új irodalma? (– kérdi Mikes.)
Rémült és fanyar mosoly a válasz:
– Na… Ámbár a Helikon, a folyóirat egészen biztató. De maga az irodalom gyermekkori emlékeket ébreszt bennem. Hiszen jó az, ha visszamegyünk, de az ő távolságuk infantilis. Minden látszat ellenére is a távolmúlt és távoljövő sokkal inkább alakítják ki a világot, mint a közelmúlt és a közeljövő. S ők itt tapogatóznak. Újrakezdenek.
– Ez az önálló transzszilván irodalom kísérletezése (– veti ellen Mikes.)
– Azt hiszem, ez az elszigetelés csak erkölcsi tőke ahhoz, hogy azt csinálhassák, amit csinálnak.”
Rémült és fanyar mosoly nálam is a válasz. Szeretem legalább a humoristákat komolyan venni. Ezenfelül Karinthyt szeretem is. Ne haragudjanak tehát, hanem menjünk szőrmentire. (Ha jól emlékszem, elég szőrösek vagyunk mind a ketten.)
Csak most, valamelyik télen, itt volt nálunk Karinthy, és egy estét önállóan töltött be nekünk a kolozsvári színházban. Mi is betöltöttük neki a termet. És minden humor nélkül lehet mondani, hogy ő járt akkor jobban. Mert itt nálunk nincs olyan nagyfene demokrácia, olyan háromosztályú, mint Faremido és Capillária kávéházaiban: itt nagyon arisztokratikusan fogadtuk Karinthyt, úgy tüntetvén fel a dolgot, mintha nem az író volna a közösségért, hanem Kolozsvár volna Karinthyért. Úgy nézem azonban, hogy kár volt elkapatni, mert annyira eltúlozta ezt a reánk jellemző előzékenységet, hogy most már egész Erdélyt őérte lenni gondolja (klasszikus értelemben).
Ekkor megnéztük őt, sőt elnéztük egyes színpadi kóklerségeit is, mert a magyar írót tiszteltük benne, aki vette a fáradságot és lejött hozzánk. (Akkor ugyanis még nem tudtuk, hogy olyan nagyon szereti a pénzt és az utazást.) Minden móka nélkül úgy értse, hogy a magyar írót fogadtuk és ünnepeltük szívbéli örömmel benne, mert ha személyre szólt volna a dolog, akkor elképzelheti, hogy például Móricz Zsigmondért egész Erdélyt fel kellett volna fordítanunk.
Mindez nem szemrehányás, hanem csak egy csepp Karinthy Frigyes számára abból az erkölcsi tőkéből, amelyet kitaláltunk azért, hogy azt csinálhassunk, amit csinálunk. S nem is az írónak szól, hanem kizárólag az embernek. Vajha fogna valamit rajta; mert mi nemcsak az írót becsüljük Karinthyban, hanem azt is szeretnők, hogy elfogadható ember legyen a mi számunkra.
Ez nem is jelent annyit, hogy elismeréssel legyen mindenki irántunk, akit a házunkban szívesen látunk. Hanem csupán azt jelenti, hogy pénzzavarában ne mondjon rossz vicceket rólunk, ne tartson baleknak, hanem mondja meg őszintén és komolyan: az irodalmatokba nem érdemes ugyan „belemélyedni”, de a pénzetek kell, úgyis rég nem voltam nálatok. Mert nem jópofa az, aki mocskosan adja a koldusnak a garast, hanem – hát mi lehet az? Még a távolmúlt embere sem lehet.
Tehát több tiszteletet!
Most pedig vegyük a dolog szigorúbb részét: az író Karinthy, aki eme foglalkozás papjaként nyilatkozik. Itt mindenekelőtt barátságosan közölni akarom vele, hogy ebbeli minőségében csak úgy illik neki nyilatkoznia, ahogy, mondjuk, egy litván írónak ildomos volna nyilatkozni. Pardon, ehhez még hozzáadom azt is, hogy nyelvi kritikát, vagy intrikát is űzhet; mivel szintén magyarul ír és bőséges gyakorlattal; mely utóbbi alapos nyelvi szakértelmet eredményezhetett. Egyéb jogcím azonban a testvéri leszólásra ebben a boltban nem található. Ha Móricz Zsigmond akarna, vagy Szabó Dezső akar minket agyonütni, az még hagyján; mert mindig voltak családapák, akik visszaéltek apai hatalmukkal. De Karinthy nem is rokonunk. Ő egy „litván”. Legjobb esetben csak a leírt betűket látja, de a magyar föld porától sohasem dugult bé az ő lelki orralika. Az erdélyi hegyek között sem fáradozott, még infantilis távolságokra sem. Mindössze annyiban közös a mi magyar életünk, hogy egyikünknek sincsen pénze. Nekünk azonban nem egyetlen „keserves istenünk” a pénzünk; más keservesek is vannak itten, amiket egy frakkos lerándulás alkalmával még látni sem lehet, nemhogy élni. És mégsem panaszkodunk annyit, mint ő és mind az ő rokonai, akiknek életadó piacát védjük azzal, hogy az elszakított magyar olvasókat továbbra is magyar betűre ösztökéljük.
Több hálát tehát!
És kevesebb gőzt ilyen dolgokra, mint dobálni minket, mert tisztára hasztalanba megy: minden Karinthy halálbiztatása ellenére is élni fogunk, mert a mi írásainknak nem a pénz az egyetlen rugója. Ehhez még infantilisek vagyunk.
Ami pedig az erdélyi irodalom értékmagosságát illeti, arról lehet beszélni. Én azt hiszem, hogy se nem nagyobb, se nem kisebb, mint a pesti irodalomé. A Fekete vőlegények az utóbbi tíz esztendő történelmi regényeinek az élén áll, a Makkai Ady-könyvénél odakünn sem cselekedtek irodalompolitikailag nagyobbat; a Jézusfaragó ember novellái egészen társtalanul ragyognak odakünn és a Varjú nemzetség is bátran hadat viselhet a körúti írók minden teremtményével. De tessék elolvasni őket, mert ezek nem rossz viccek, amiket anélkül is ki lehetne találni. Egyedül drámairodalmunk nincs, de azt hiszem, hogy Karinthy ezt szívesen elnézi nekünk, aminthogy mi is szívesen elnéznők neki, ha értékmegállapításait valami megnevezett, komoly alapon művelné. Mert az, hogy mi a közelmúlt és a közeljövő fixírozásával alakítjuk ki az életet, holott szerinte ezt a műveletet a távolmúlt és a távoljövő cselekszi meg inkább; ez beszédnek is kerge és viccnek is rossz, nemhogy irodalomszemléletnek. Ennek az üres bölcsködésnek semmi köze nincs az irodalomhoz. És semmiféle bölcsködésnek nincs köze. Csak tehetség van. És ha valaki az, akkor még infantilis távolságokra sem kell mennie, sem arra nincs szüksége, hogy Karinthy megsétáltassa a távolmúltban és a távoljövőben, hanem áll minden távfilozófia nélkül, két égő lábbal a földön, a jelen időben, a saját korában és ordít, ordítja azt, amit lát és érez, és a többi bolondoktól csak az különbözteti meg, hogy az istenek az ő hangját kottába szedik, még mielőtt az a hang elhagyja a száját.
Karinthyt azonban néha semmi sem különbözteti meg.
Azért jöjjön csak le Kolozsvárra bátran. Legalább mulatunk rajta.
A hivatkozás helye
Üzenet Karinthynak. Brassói Lapok 1930. aug. 27. 186. sz. 2. Keltezése: 1930. augusztus. Újraközölve: Tiszta beszéd (93–96.).
A cikkben idézett Karinthy-interjú Mikes Imrével a Brassói Lapok 1930. augusztus 22-i számában jelent meg – Karinthy emberekről, politikáról, irodalomról, pénzről címmel.
A vita rövid volt és tanulságos. Indulatszavakkal beszéltünk. És magyarul, bajtársam pedig pesti tájszólással. Le is zártam mindjárt, nehogy a marslakók is elveszítsék ismert türelmüket.
És azóta kies Erdélyben már ősz lett, szép szomorúsággal, reszkető levelekkel. Költőnek való idő, és azonkívül ebben a hónapban születtem. Tehát lehet beszélni velem, akár a gyerekkel karácsony idején. Különösen egy olyan angyalnak, mint Kosztolányi Dezső.
Tetszik nekem, hogy eljött.
A kedvem bizsereg úri beszédjén, és megőrzöm a szemeimben a neki szánt meleg érzést. Mondja meg Karinthynak, hogy én is rossz kedélyállapotban voltam, de különben nagy tisztelője vagyok, és boldog az az óra, amelyben találtam egy közös barátot vele.
Tehát alapítsuk meg az írói szaklapot, kérjünk egy feketekávét, és aztán beszéljünk arról, hogy rák-e, vagy mász.
Én azt mondom, hogy mász. Ezt világos fővel, sőt a humor igazsága alapján látom a rákról, amely ezúttal a Duna partján mászik. Kedves kicsi jószág, ahogy így elbabrál vele az ember, csak éppen akkor kell fintorokat vágni, amikor bevesz az ollói közé és szorít.
Mert ez a pesti irodalom, ami mász. Mondhatok magyart is bátran a pesti helyett, nehogy sértődés legyen belőle.
Ő is mász, az erdélyi is mász. Csak a sas repülne, ha volna, de azt most költik valahol, s ha a Karinthy szimatja nem csal, akkor a Marsban.
Tehát én nem ellenségeskedem kifejezetten a pesti aszfalttal, nekem nem tetszik kevésbé a koraérett borfiú vagy a vigéc, mint a paraszt vagy a havasi pásztor: ők mind szentek lehetnek, ha akad egy arravaló pápa. Nekem a szellem nem tetszik, amely ahelyett, hogy nézné és gyúrná a neki való „szent” anyagot, folytonosan azt kiabálja felénk:
– Az nem mász ott Erdélyben, hanem rák!
Mert ez nem igaz. Mert mi mászni akarunk és mászunk. Tehát lássák onnan is úgy, hogy ami itt van, az nem rák, hanem mász. Különben ingerültek leszünk és tovább folytatjuk a romboló mesét.
Ami pedig a „litván” családfát illeti, azt félreértették szegényt. Ez nem jelent sem idegen, sem zsidó származást, mely utóbbit megszoktuk a legmagyarabbnak ismerni el. Egyszerűen megint szellemet jelent, mindig éber és kifésült serény szellemet, amely nálunk Magyarországon, eltúlozva a francia hatást, mindig harmadrendű szerepet akar tulajdonítani minden írásnak, cselekedetnek és eszmei törekvésnek, amely a magyar föld ízét, a magyar paraszt tiszta nyelvét, a magyar nép életjogát, bánatát és kedvét akarja előtérbe állítani.
Mert annak ott kell állania.
Aki nem ezt csinálja, az lehet fényes elme is, nagy író is, és lehet joga mindenhez a világon, de ahhoz nincs, hogy cinikusan lenézze azt, aki nemcsak magyarul ír, hanem magyarul született, magyarul él és magyarul döglik meg. És az én véleményem itt megkülönbözik a Kosztolányi véleményével, mert előttem nem az anyag szent, hanem az a hitem, hogy: ennek a szétszaggatott magyar nemzetnek nem az a magyar író az ideálja, aki csak magyarul ír, hanem az, aki magyarból és magyarnak ír.
De boldog, aki olyan előkelő tud lenni, mint Kosztolányi. Neki egy elefántcsonttorony adatott, nekem azonban ott kell másznom a magyar erekben, hogy szörnyű betegségek bacilusait irtsam ki onnét. És hiába van Joseph Conrad és Zola és Anatole France, és hiába van Goethe és Shakespeare, mert én mégis szenvedek, és ők mind nem tudják elfeledtetni velem mindazt a szenvedést, ami bennem, szerencsétlen magyarban zuhog és kiált:
– Élni akarok!
De csak mászni tudok egyelőre.
Ne mondja senki tehát, hogy még azt sem tudok!
*
Erdélyben megint ősz van: az élet és a halál beszélnek egymással. Én az ő árnyékukban gondolok Kosztolányira, az Őszi koncert költőjére, és ő bizonyára meg fog érteni engem, aki nem tévedek már az ifjúság menthető hirtelenségével, mert olyan öreg vagyok már, mint a magyar nép vágya, amellyel immár nagyon türelmetlenül szeretne élni.
Bocsásson meg nekem tehát, ha elrontottam volna a kedvét. De Dózsa György sem gondolt Krisztusra, amikor sütötték, pedig volt olyan nagy felette, mint énfelettem Goethe.
Ez emberi és magyar dolog.
Számomra ez az irodalom szelleme.
A hivatkozás helye
Rák-e, vagy mász? Ellenzék 1930. szept. 7. 201. sz. 5. A cikk teljes címe a lapban: Rák-e vagy mász? kérdezi Tamási Áron, és mindjárt felel is rá. Félreértés a „litván” családfa körül. – Mire gondolt Dózsa György, mikor sütötték? Újraközölve: Tiszta beszéd (96–98.).
Szerkesztőségi jegyzet a lapban: „Közöltük tegnap Kosztolányi hozzászólását a váratlanul szélesre dagadt Tamási–Karinthy irodalmi vitában. Tamási Áront is illő megszólaltatnunk, aki a maga igazát nem közönséges pengével védi. Behozta ma Kosztolányi cikkére írott rövid válaszát, mely nemcsak jellemző Tamási-írás, de jellemző arra a korosztályra is, mely a Kosztolányiék nemzedéke után új célkitűzésekkel ostromolja a magyar Parnasszust és a magyar jövendőt.” Kosztolányi egy – talán Hunyady Sándornak adott – interjúban (H: Eszmecsere a „pesti” és „erdélyi” irodalomról. Ellenzék 1930. szeptember 6.), illetve annak Üzenet Tamási Áronnak című önálló – maga fogalmazta és írásban átadott részletében válaszolt az Üzenet Karinthynak című Tamási-cikkre. Itt fogalmazott így: „Magyar író az, aki magyarul ír.”
Az irodalom életében nem ritka jelenség, hogy valami meg nem nevezhető indulat, vagy forróság lappang és vajúdik nemcsak az írók, hanem a közönség idegeiben is. Aztán elhangzik egy szó, vagy történik egy mozdulat, amely felpiroslik a szemünk előtt, mint a hamu alól kivirágzó parázs.
Természetesen nem mindenki lát, aki mondja, hogy lát. Mert nem nevezem látásnak azt, ha valaki csak a felpirosló szót, vagy mozdulatot látja; nem a bimbók fontosak, és nem a csillagok fontosak, hanem a törvény, amely az ágak hegyire és az égre kiülteti őket.
Szokatlanul és szeszélyesen ide és oda futok hasonlatokért, mert nem tudom másképpen kifejezni, amit mondani akarok: a Szentimrei kis komédiája csak egy mozdulat, nem kiáltó, nem fenyegető, biztosan kiváltságos emlékek nélkül el is múló, de a nép mozdulata, amellyel jelzi, hogy hazugság nélkül szeretne élni. Nem magában, hanem maga körül hozza azt, amire fel kell figyelni és amit az öröm érzésével melengetni kell.
Két okból különösen: az egyik az erdélyi magyar drámairodalom, a másik pedig a magyar népnek hamisítás nélkül való bemutatása a színpadon.
Őszintén szólva, én például csak kétértelmű mosolygással tudok azokra a kísérletekre gondolni, amelyek Erdélyben a magyar drámairodalom érdekében történtek. Ez a mosolygás egyaránt szól a színháznak, íróknak és közönségnek. És ha valamit meg kell jegyeznem, akkor az nem más, mint az: a színházat nem akarom megérteni, az írókat nem veszem túlságosan komolyan és a közönséget hasznosan barátságtalannak tartom, ami az eddigi próbálkozások csődjét illeti. Mert egy-két sikertelenség nem menti fel a színházat az alól a kötelezettsége alól, hogy csináljon erdélyi drámairodalmat; az írók ne duzzogjanak azért, ha még nem tudnak biztosan járni; és a közönség jól teszi, ha csak a jó darabok és a jó előadások iránt barátságos. És ezekről beszélve, a Szentimrei kis komédiájának a bemutatása azért emlékezetes nekem, mert mintha azt láttam volna, hogy a színház komolyan akar, az író ha sok felesleges mozdulattal is, de jár, a közönség pedig meglepően barátságosan mulat.
A rendezést is dicséret illeti, akárki csinálta.
És most néhány szót a népről, amelyet eddigelé a színházak deszkáin láttunk, és amelyről a színlapok, írók és közönség azt mondta, hogy magyar. Én nem mondom ezt. És szerencsére még vannak néhányan, kevesen, akik szintén nem mondják ezt. Szigligetitől és Tóth Edétől kezdve a pesti kabaristákig el egészen, borzongató komédiának tartom mindazt, amit szegény jó magyar néppel a népszínmű és a paraszt-színjátszás ürügye, vagy cégére alatt csináltak. Talán egy-két színésznek egy-két igazi hangján kívül olyan népet lebecsülő, cifra és csuhajos, elevenekkel stilizált bábjáték folyt ezen a téren, amelyen én sírva vigadok, amióta élek.
A Siratóban előadásán egy kicsit megnyugodtam: ha sablonosak is a figurái, ha közhelyeken mozognak is, de nem hamisítványok, hanem emberek. Szükséges és rokonszenves mozdulat volt. De teljes örömömet kéjelegve tartom fenn arra az ünnepre, amikor a magyar színpadról is elhangzik a szó:
Nem vasárnap, hanem hétfő van a magyar faluban!
A hivatkozás helye
„Siratóban.” Erdélyi Helikon 1930. 9. sz. 794–795. Alcíme: Szentimrei Jenő egyfelvonásos parasztkomédiájának bemutatása a kolozsvári Magyar Színházban. Újraközölve: Tiszta beszéd (98–99.) és Jégtörő gondolatok I. kötet (217–218.), ez utóbbi helyen „Siratóban” címmel, Szentimrei Jenő egyfelvonásos parasztkomédiájának bemutatása a kolozsvári Magyar Színházban alcímmel.
Úgy vettem észre, hogy az „írók” szaladt készséggel nyilatkoznak önmagukról. Furcsa dolog tehát, hogy nekem mégis szerfelett nehéz ezt cselekednem. Nyugtalanító és kínos. Úgy látszik, mintha megszokott fogalmak szerint nem volnék író, vagy mintha az író világán kívül egy másik világ is volna bennem, mely a nagyképűség és a reklámcsinálás hasznos illegetését elnyomja bennem, és felállít olyan törvényeket, mint a szemérmetesség, a cselekedetben való ízlés, és az önmagam iránti igazság törvényét. És én annyira korszerűtlen vagyok, hogy alkalmazkodnom kell azokhoz.
Mert az ember több, mint az író.
Engemet legalább a sors kitüntetett azzal, hogy bennem az ember több legyen, mint az író. Úgy születtem, fel is úgy nőttem, s egész életem olyan volt eddig, hogy sírni és nevetni egyformán lehetett rajta. Nemcsak egyformán, hanem egyszerre. A sírás és nevetés pedig nemcsak a legbölcsebb, hanem a legkedvesebb két emberi időtöltés.
Egyrészt ennek a jegyében beszélem el a következőt:
Kilencesztendős legényke voltam. Helytelennek neveztek, pedig csak a nyughatatlanság volt bennem az, ami ennyire feltűnt. Tekergőnek is címeztek sokszor, pedig csak romantikus voltam. Mondom, kilencesztendős voltam, nagy erős tél takarta bé falumat, s kacagtam azon, hogy a kutyák komolyabban szagolják a nyulak és a rókák nyomait a hóban, mint az emberek. Heteken keresztül minden este összegyűltünk magam korú legénykékkel, hogy karácsonyi kántálásra összetanuljunk. Patrópuskákat készítettünk arra a nagy éjszakára, amikor „jászolban fekszik, barmok közt nyugszik” már a kisded Jézus. El is jött a szép fehér, ropogós éjszaka, s mi Istennek szóló örömünkben végigjártuk azokat a házakat, ahol nekünk való leánykák voltak. Éjféli időben azonban hazaszéledtünk, nem úgy, mint a nagylegények. Lefeküdtem, de úgy felizgatott a szent énekkel való kóborlás, hogy nemigen tudtam aludni. Jó hajnalban fel is keltem, tüzet tettem, s ott üldögéltem egyedül a csendben, amelyet csak a tűz dorombolt tele fénnyel és muzsikával. Csak édesanyám volt otthon s a testvéreim. Apám valahol a korcsmában verte az asztalt, hogy miféle dolog, hogy az Istenfia is ilyen szegénységbe szülessék belé.
Mondom, üldögéltem egy ideig, és összevissza futkosott a képzeletem. Egyszerre eszembe jutott, hogy itt a szomszédban az egyik nagybátyámnál lakik egy nagylegény rokonom, aki nem patrópuskával, hanem gyönyörű kétcsövű pistollyal járt kántálni az éjjel. Szép lassan felkeltem a tűz mellől, átmentem a kerítésen a szomszédba, s bémentem a házba. Egy lámpa égett az asztalon, a nagynéném ott szendergett kicsi fiával az ágyban, a nagybátyám künn volt a gazdaságban. De az én kántáló legényrokonom ott feküdt szép vasárnapi öltözetben a kanapén, s a kétcsövű pistoly felette az ablakpárkányon. Elvettem csendesen a szép fekete fegyvert, és vizsgálni kezdtem: meg volt töltve. De a ravasz alatt nem volt kapszli. Azt is kerestem és rátettem. Szerettem volna a felhúzott kakast szépen leengedni akkor, de nem bíztam örvendező utjaim erejében. Mit csináljak? A kapszlit levettem, s gondoltam, hogy most már bátran le lehet reccsenteni a ravaszt, amely csakugyan ravaszul kunkorodott fent a levegőben. A következő pillanatra nem emlékszem: csak megtelt robbanással a szoba, a lámpa kialudt a légnyomástól, a nagynéném felsikoltott az ágyban, és az én bal kezemet elöntötte a forróság.
Ahogy ijedten kifelé igyekeztem, a sötét ereszben egy nyaklevest kaptam még a nagybátyámtól, aki futva jött szembe velem a lövés hallatára. Továbbmentem, a kerítésen átmásztam, s amikor beléptem nálunk a szobába, édesanyám rám pillantott, felsikoltott és elájult. Akkor vettem észre, hogy a padló tele van vérrel, ahol álltam, és a bal tenyerem olyan, mint a piros rongy.
Valami terűs szekér tetejében vittek Udvarhelyre az orvoshoz, egyenesen a kórházba. Rögtön gyógyítani kezdtek. Egy fiatal főorvos és egy öreg állt mellettem. Kimosták a kezemet, és varrni kezdték össze a sebeket rajta. A lövés pillanatától mostanáig egyetlen jajszó nélkül viseltem a fájdalmakat, de most nem bírtam tovább. A tűt és a kíméletlen „kezelést” nem bírtam tovább. Káromkodtam egyet sírva. És akkor rám ordított az öregebbik orvos. Durván, mintha nem tudná azt, hogy eleven vérző húsomat nagy tűvel varrják, mint a szétszaggatott piros posztót. És én akkor fényes szemekkel megnéztem az orvost: óralánca volt aranyból, szép nadrágja és gondosan megfésült haja.
Ez az úr – gondoltam –, ő jobban tudja, mit szabad egy falusi gyermeknek tenni.
És azután még háromszor operáltak, mindig elaltatás nélkül, de csak a lelkemben gyűlt fel és ordított a fájdalom: a szám mindig és örökké néma maradt.
Tíz hétig voltam a kórházban akkor. És ez alatt a tíz hét alatt minden áldott nap bejött hozzám az édesanyám. Erős cudar téli hidegben. Tizenkét kilométert gyalogolt a falutól a városig, hogy lásson, hogy egy szép kicsi kalácsot vagy egy narancsot hozzon nekem. És bejött az apám is egyszer: azt mondta az orvosoknak, hogy vágják le az egyik ujjamat, és ne kínozzanak többet. És hazament.
Hosszú inges legénykékkel voltam együtt. Sápadtak, kedv nélküliek voltak. Én tartottam élettel és tréfával őket. És azóta ha eszembe jutnak ők, végtelen sajnálat bugyog fel irántuk a lelkemből, mert azt hiszem, hogy vagy meghaltak, vagy író lett belőlük.
És mindezt csak azért mondtam el, mert a sors akarata szerint történnek az emberrel a dolgok, amelyekben benne van az egész élet. Mert a vérben, az idegekben, a koponyában és a szívben van az élet: a száj néma marad a legigazibb pillanatban, mert a szó és betű csak civilizáció. De a gyermeki szenvedés, az édesanya, a lélek nyughatatlan volta, a titok után való kóborlás, a városi ember, akit az orvosban láttam meg először, és minden, ami ott dereng a kilencedik karácsony hajnalán: az nekem az élet.
És az írás? Az csak idétlen gügyögés mindehhez képest.
A hivatkozás helye
Élni és írni. Pásztortűz 1930. nov. 16. 23. sz. 523–524. Újraközölve: Tiszta beszéd (99–102.) és Jégtörő gondolatok I. kötet (221–224.).
Az írás magjául szolgáló esetet, bal kezének gyermekkori megcsonkulását később az Összes novellák (1942) előszavában és a Bölcső és Bagoly befejező részében is megírta, bővebben és némiképp másként.
A sok üresen hemzsegő jelszó között van egy, amelyet fontoskodó bárgyúsággal, lehetőleg ferencjóskában így fogalmaz meg a kritikus: „Az irodalom válságban van!” És éppen ebben a „válságos” időben akad olyan könyvekre az ember, amelyek nemcsak kiáradó hitükkel és művészi erejükkel, hanem az irodalomnak újból megtalált igazi feladatával is azt bizonyítják, hogy nem válságról, hanem megújhodásról van szó. A kritikus mindig lecsúszott gavallér volt, aki kedvenc nótáit maga húzta az irodalom ablaka alatt, s ha a jól nevelt író és közönség világot gyújtott neki, boldogan tűnt el az éjszakában. Ma már, örömmel legyen mondva, nincsen jól nevelt író, se jól nevelt közönség: az élet kidobta mind a kettőt az irodalom eddigi lakásából. Szegényes fertályba, kitörött ablakos házba hurcolkodott, és nem tartotta érdemesnek erről értesíteni a kritikust, aki hoppon maradva, még mindig odajár a régi ablak alá.
Szilágyi Andrást is ezért nem találják meg a kritikusok. De az író, aki a szomszédjában lakik, különös örömmel mond el egyet-mást róla. Róla, aki pirosra gyúlt arccal és szemérmetlen egészséggel áll a fiatalabb írók rendetlen sorában; áll és makacsul nem dicséri az előtte elmenő urak érdemeit, – hanem Pávelről és Demeterről, eme két erdélyi pásztorról beszél szükséges szavakkal. Pávelről és Demeterről, akik ott szolgálnak valami román faluban egy gazdasági kiskirálynál, akinek se az egyik pásztor, se a másik pásztor nem más, mint egy csodálatos értelmű disznó, amelyik az egész csordára vigyáz.
De nem is részesíti semmi emberi bánásmódban őket, kivéve azokat a gyakori eseteket, amikor szidalmazó beszéddel szóba áll velök, és azokat a ritka eseteket, amikor a bérüket váratlan leütésekkel kiadja. És ez éppen olyan természetesnek látszik, mint a humanizmus. Mind az egész világ, s még az égi hatalom is ott áll a gazda pártján, és annyira természetesnek tartja ezt a rendszert, hogy még azt hinni se jut eszébe: mindennek így kell történnie. Zavartalan, sőt idillikus világ ez a csúnya világ, míg jön egy író, ki a sok eddigi íróktól eltérőleg, felháborodik a szolgatartás megszokott módja ellen, és nemcsak a pásztorról énekli, hogy ember, hanem még a meghizlalt disznókról is kideríti, hogy vértanúk ők!
És igaza van.
Mert a világ egy egész, és azt a csodálatos összefüggést, amely a világ dolgai között fennáll, az ilyen szolgatartók és sokdisznós gazdagok megzavarják. Betörnek más emberek életének szelíd lankáira, megcsúfolják a disznók örök szabadságát, és elveszik tőlük azt az isteni falánkságot és rengeteg jó ízt, mely csak az ő számukra termett.
És nemcsak mint embernek, hanem mint művésznek is igaza van.
Mert a szavak piros tégláit úgy rakja egymás mellé Szilágyi András, mint aki mesternek született. És a felrakott templom, amelyben a szegény emberek örök szelídségéről és jóra törekedéséről beszélnek, a maga külön díszeivel, frissen és a jövőnek nekifeszülve hirdeti, hogy –
Mit hirdet?
Végre nem a transzszilvanizmust, hanem a bedugott szájú, munkára ébredt emberek reggeli köszöntését a falvak, a városok, a síkságok és a hegyek felé. És Szilágyi András tudja, hogy nem fogja mindenki viszonozni ezt a köszöntést. De meg is van a véleménye azokról: „Kicsi és nagy semmiháziak: vallás és nemzetiségre való tekintet nélkül.”
Úgy beszél, mint a gazda a pásztorokról.
A hivatkozás helye
Új pásztor. Szilágyi András könyve. Erdélyi Helikon 1931. 1. sz. 86–87. Újraközölve: Tiszta beszéd (102–103.) és Jégtörő gondolatok I. kötet (225–226), ez utóbbiban „Új pásztor” címmel s Szilágyi András könyve alcímmel.
Az idő drága, de a történet kedves. Van benne báj, ökonómia, technika, rafinéria, rutin, opportunizmus, optimizmus és minden olyan jó, ami csak idegen szavak alatt található a lexikonban. Valósággal vetekszik azzal a feketeszárú-cseresznyés nagy képpel, amikor „a több éves, de gyermektelen házaspár ablaka alatt éjjeli zenét húzatnak a harctérre induló huszártisztek”.
Azt kell mondanom, hogy végre kiömlött a mi tizenkét éves erdélyi irodalmunk elemi derűje. Pedig az „a két már éppen nem gyermeknyi korú személy”, aki szakértő gyanánt játssza a kedves történetet, nem is humorista.
Mert az egyik P. Gulácsy Irén, a másik pedig Kristóf György.
Kettőjük közül Gulácsy az, aki „nem perlekedik soha, hanem alkot”. Tehát békességszerető regényíró nőben, vagy a legújabb polcon: „kultúrfölényünknek alkotórésze”. Maga Kristóf is bátran alkotórész, mert tanára annak a magyar irodalomnak, mely szerinte „már nem mai keletű”. Ámde nem olyan tanár, amilyenhez hasonló nekünk még „volt volna”, hanem Kolozsvárra elhívatott „esztétikai becslő”.
Vagyis erdélyiesen: irodalmi agronóm.
Főszenvedélye neki, hogy állandóan tolat az erdélyi irodalom keskeny vágányán. Tolat és zakatol, csinálja a vaklármát: fújtat „keresztény etikai” alapon, és prüszköl „nemzettársadalmi” alapon, és mindezt a csekély zajverést ő úgy nevezi, hogy „kritikai eszmélkedés”. Háromezren felül van azoknak az erdélyi könyveknek a száma, melyek felett ő eddig eszmélkedett. És mind a háromezer felnyög azóta időnként a poros polcon:
– Oh, értetlen ember, miért vetted el a hímporomat!?
De van egy közöttük, amely a bécsi udvarban tisztességet tanult, etikettszerűen így szól neki:
– Pax vobis.
Tévedés volna azonban azt hinni, hogy a Gulácsy Irén regényének azért Pax vobis a címe, hogy Kristóf szeresse. A címben hiába keressük az „esztétikai becslés” okát. Valahol egyebütt kell annak lennie, de mindenesetre szokatlan helyen.
Kutassuk ki!
De semmi esetre se tévedjünk belé a kiszemelt művek olvasásába, mert ez szokott eljárás: ott tehát nem rejtőzhetik a magyarázat. Gyerünk hát olyan utakra, ahol eddig átallottunk járni: például olvassuk el főhősünk „kritikai eszmélkedését”, melyet a Pax vobis körül „tőle bírunk”. Aki ezt nem nézheti, „ha muszáj, szökjön meg”. Belékezdünk, s mintha gyaluforgácsban járnánk, úgy olvassuk. A végén azonban így kell szólanunk: „Világos, hogy darabunk hatása megkapó, de darabunkban az indokolás, a valószerűvé elhitetés hiányos, és ha van tézise, ez az, hogy a szerelem mindennél erősebb.”
A szerelem természetesen, amely vakká tesz és a keserűség gyanújába kerget. Fogadjuk el tehát „esztétikai becslőnek” azt a megállapítását, hogy „minden irodalom cipel magával egy csomó ballasztot, amelytől hasztalan igyekszik megszabadulni” – és menjünk tovább. Vegyük azt a közleményt, amely egyik kéthetenként megjelenő irodalmi lapunk legutóbbi számában jelent meg és olvassuk el fennhangon egy kedves levélnek következő sorait:
– „Vallom, hogy kialakulásomban nagy része volt régebbi útmutatásainak, melyeket minden újabb munkám előtt mindég ismét elolvastam. Tartózkodni akartam azoktól a modorosságoktól, melyeket elítélt, és követni azokat a kívánságait, melyeket velem szemben támasztott. Ha sikerült némi örömet nyújtanom a regényemmel, saját lelkiismeretes és gyöngéd munkájának visszasugárzása az…”
Hopp! Kigyúlt a fény, mert ezt a levelet Gulácsy Irén írta Kristófnak, aki viszont maga alá rakta pódiumnak és így szólt:
– Felelet történt arra a vitás kérdésre, hogy van-e, volt-e nálunk megfelelő irodalmi kritika?
Hát nem olyan ez, mint az a telivér bácskai fordulat, amikor a háziak felkelnek?!
Oh, fordulatos erdélyi világ! Oh, felborult erdélyi irodalom és lélektanilag vitatható erdélyi írók! Mit töritek magatokat az írás titokzatos törvényein, amikor van néktek egy szárnyaló mesteretek, egy Kristóf, akinek útmutatásai szerint mesterműveket írhatnátok!
Ahogy azt Gulácsy Irén cselekedte.
Elsőnek a világon.
De „reméljük és kívánjuk, hogy alkotó kedvének és becsvágyának folytatása következik”.
Addig is azonban egy kipukkadt titoknak a fénye önti el kies hazánkat, s bent az irodalom berkeiben a háziak felkelnek és örömmámorban folyik a mulatság: az írók kacagnak és a közönség közül számosan és szakadatlan kurjantják, hogy:
– „Irodalmunk nem mai keletű!”
És azt, hogy
– „Nálunk szinte monarchikus túlsúlyban levő műfaj az epika!”
Szörnyű hangzavar van és Nyirő Dózsa Endrével s Szántó Gyurka Bánffy Miklóssal járja a kállai-kettőst, miközben Gulácsy és Kristóf megdicsőülve lebegnek a mestergerendák alatt.
Az ember elfelejti a „nemzettársadalmi kapcsolatokat” és minden erejével „keresztény etikai értékké” domborodván ki, felemeli áldó kezeit, és így szól az együttlebegő íróhoz és kritikushoz:
– Pax vobis, Irina şi Gyorgye!
*
Az idő drága, de Kristóf nagyon hasznos. Megérdemli, hogy „kritikai eszmélkedései”, amelyek immár egy mesterművet is sugároztak nekünk, kezdjenek népszerűek lenni. Százakra rúgnak az ő „eszmélkedésének” cikkelyei, de én csak kettőt ragadok ki.
Milyen nagyszerű például, amikor így jellemzi Petőfit tömören:
– Magas, dióolajbarna, hosszú nyakú, egy foga hibás!
Őt jellemezni is kitűnő ez a módszer:
– Rezes színű, szorgos, egy feje hibás!
De hol marad ez kedvességben attól, amit „eszmélkedett” Kristóf évekkel ezelőtt, amikor megjelent Áprilynak egy könyve Falusi elégia címen. Volt ebben a kötetben egy vers: Búcsú a havastól. Az öreg Herepei professzorról szólt, aki nagyon szerette az Enyed vidéki hegyeket, s aki halála előtt kivitette oda magát, hogy búcsút vegyen a havastól. Vagy ahogy Áprily írja:
|
Kristóf „esztétikai becslésében” ilyenforma dorgálásban részesítette Áprilyt az idézett sorok miatt:
– Hát ez már mégiscsak sok, hogy költőnk az öreg Herepeinek közismerten puritán személyét úgy állítja be, mint egy vén szeladont, aki nyolcvanéves fejjel a havasra jár a kedveséhez!
Hát nem telivér havasi fordulat ez, látni egy csodaszarvast?!
Rajta hát, űzzük őt a rengetegbe!
A hivatkozás helye
Magyar irodalmi agronóm. Brassói Lapok 1931. márc. 22. 76. sz. 6. A cím alatt: „Az idézetek kizárólag Kristóf György »műveiből« kerültek.” Keltezése: 1931. március. Újraközölve: Tiszta beszéd (104–106.) és Jégtörő gondolatok I. kötet (227–230.).
Tamási később a Vadrózsa ágában is felidézte a cikk keletkezésével kapcsolatos emlékeit, Dorombai Mártonnak nevezve Kristóf professzort.
Nem író: sem tenyésztett, sem felfedezett értelemben. Bolyongó, kis tudományú embercsemete; néha kályhaöntő, máskor iparostanuló, vagy borfiú.
Született az Udvarhely megyei Homoródlövétén, származott szegény szülőktől, erőre kapott gyámol nélkül, kalandozott cserefa bottal, katonaságot tett le kiütött foggal – és él Isten közelében.
Jelenleg kazánfűtő Kolozsváron.
Korra huszonnégy éves, alakra terpe és tömött, a szeme mosolygós és kék, ruházata elvegyes, a szíve nagy, a beszéde mókás, tudománya hat elemi – és a lelke arany.
Kedves figura.
Hír nélkül, tisztán és zajtalanul száll ide e lapra, mint a harmat. A nap és a felhő, az élet és a percek változása szerint: üde és örömszerző egyszer, vagy pajzán és csiklintó titkos törvények szerint.
Különös jelenségnek mondható most is, ahogy mókába rejtett bizalmatlansággal itt áll az árnyékomban és melléje felel szavaimnak. Melléje felel, és körbegurítja gondolatát, pedig tudja, hogy egy isteni pók összekötött kettőnket a fonalával. De ilyen ő, mert egy sokszor megharapott népnek a törvénye uralkodik rajta.
Igában jár velem együtt: nagyidős igában, amely bölccsé tette tudomány nélkül. S így amit lát s amit hall, amit ő tesz s amit véle tesznek: azokat mind elsüllyeszti magában, s úgy viselkedik, mint az önálló tréfa az üres világban.
Öt évvel ezelőtt jött el a híre hozzám. Akkor erdőőr volt a Hargita tetején, és kirándulók beszélték róla, hogy egy ízben így szólító vizsgára a betévedt papokat:
– Mondják meg lám, hogy mit nem lát az Isten?!
– Ő mindent lát – állították a papok.
– Vajnem.
– Hát mit nem lát?
– Nálánál nagyobb urat – fejtette meg a fiú.
Aztán ő magával is összehozott a sors. Baráti alapra álltunk, és gondoltam, hogy írásra biztatom őt. S szóltam neki, hogy jegyezze fel élete történetét. Mosolygott rajta, és elment katonának. Aztán visszajött, és egy füzetet adott át nekem titkon.
Ebből valók az alábbi „kalandos” történetek.
A helyesírási hibákat nem vettem át, egy-két szót a könnyebb érthetőség kedvéért más helyre tettem vagy töröltem.
Egyébként minden úgy van, ahogy született: töredékesen, humorban és könnyben, mint maga a nép, amelyről ő maga is azt mondja, hogy:
– Székely.
A hivatkozás helye
Ajánlom Ladó Lajost. Erdélyi Helikon 1931. 4. sz. 261. Újraközölve: Tiszta beszéd (107–108.).
Bevezető sorok Ladó Lajos Kicsi erdőőr feljegyzései című emlékezésrészletéhez, amely az Erdélyi Helikon 1931. áprilisi számában jelent meg.
Vannak emberek, akiket különös gyönyörűséggel száll meg a halál. Nem kedvetlenül és ízetlen savanyúsággal, mint más közönséges embert. Ilyenkor tobzódik ez a végvári örök Rém, és létezésének értelmével pimaszul tüntet. Az élők oldalán minden ilyen alkalommal fokozottabb mértékben mondja be a csődöt a földi biztonság, s a vér lázadásszerűen tölti bé az élet zugait.
Kettős ünnep az ilyen: a halálnak húsvét, nekünk pedig nagypéntek. A titkok elemi viharával gomolyog ez a két nap: pokoli kegyetlenséggel dúlja végig az emberiség legnagyobb országát, a szívet, aztán megszaggatva kidobja az élet partjára, hogy sírjon és másszék új fények után.
Ez a sorsunk.
És ha kicsiny, szűkös a föld, ahol beleránt minket a halál ebbe az értelemfeletti játékba: akkor a vihar is kegyetlenebb, de a megszaggatott szív is hősiesebben mászik új fények után.
Erdélynél kisebb és szűkösebb föld hova kell!?
Ennek a kicsi és szűkös földnek a halottja Kuncz Aladár.
Hallottuk, láttuk és éreztük őt. Azt hisszük, hogy ismertük is. Ez azonban egyáltalában nem bizonyos, mert a halál napjaiban és a Fekete kolostor olvasása után megtorpanva állottunk meg: a halál is, a könyv is különleges embert jelentett. Különlegesebbet, mint ahogy mi gondoltuk. Örüljön és hivalkodjék bátran jó emberismeretével, aki ezt tagadja. Én azonban úgy találom, hogy ez a férfiú meglepetésszerűen maga fölé ugrott, amikor démonikus erővel a saját sírjára felütötte keresztnek a Fekete kolostort. Ahogy visszagondolok és keresem, nehezen tudom megtalálni az ő életében azt a medencét, ahonnan kizúdulhatott ennek a regénynek mélységes vize. Hiszen fáradt, önmagánál sokkal öregebb ember volt! Felszítható tűz és lázadás nélkül.
Különös, kísérteties dolog történt vele: ugyanakkor, amikor a maga számára meghalt, a mi számunkra tőle nem várt tiszta kibomlással támadott fel. Talán a szellemekkel összejátszva – hiszen mennyire szeretett játékot űzni! –, meglepetésszerűen meg akarta ajándékozni ezt a földet, melyről csak a halál árnyékában tudta eldönteni, hogy végzetesen szeresse. Ide hullt egész sokra tartott nyugati szellemével, ahogy néha a mindent kitanult úr is végső sodortatásban ráborul egy egészséges és tiszta falusi lányra, mondván:
– Műveletlen vagy és csókolni sem tudsz: s én mégis téged szeretlek!…
Tehát a miénk volt, ha nem is egészen közülünk való. Éppen ezért természetes, hogy erdélyi működése alapján és Erdélyben végzett munkája szerint kell felrajzolni az ő végső és nekünkvaló örök arcát. Nem azzal a túlzással, amelybe talán mindenkit, aki őt ismerte, belésodortak a halál első napai, hanem a férfi messze ható becsületességével, amely elnyomja a háborgó szívet és megtisztult értelemmel keresi meg annak a helyét, aki egy eszmei küzdelemben és egy közösségi nagy munka terén különleges helyet érdemel.
Úgy gondolom, hogy az Erdélyben élő írók között én vagyok az egyetlen, aki nemcsak egészen közelről, hanem egészen messziről is láthatta és figyelhette a Kuncz Aladár irodalmi tevékenységeit. A dolog úgy áll ugyanis, hogy én 1923-ban elutaztam Amerikába, s Kuncz pedig éppen ez idő tájban jött vissza ide, Erdélybe. Radikálisnak ismert írói múlt állott már akkor a háta megett. Széles látókörű és franciás ízlésű esztétikus volt, soktudású, nyugatos irodalompolitikus. És Budapestről jött, ami még manapság is valami babonás tekintély- és értéktöbbletet jelent az erdélyiek számára. S mindezeken felül holmi missziós feladat műfelhőit gyúrták alakja köré. Tehát egészen legendás lehetőségei voltak arra nézve, hogy ha nem is egy missziót, de legalább egy nagyon fontos feladatot betöltsön Erdélyben.
Ezt a fontos feladatot nem volt nehéz megtalálnia, mert nem annyira ő kereste a feladatot, mint a feladat őt. Itt állt a csodálatos kibomlás legkezdetén egy új hangú és a csonkaországinál humánusabb célkitűzésű magyar irodalom, friss és sokat ígérő tehetségekkel, a régóta sarokba pofozott erdélyi szellem nyugtalanságával, a felszakadás rendszertelenségével: és egy emberre várt, aki biztos ítélettel lemérje állapotát, intuícióval kihirdesse lehetőségeit és erős lendülettel biztos útjára lökje.
Voltak itt még férfiak, akik hősiesen küzdöttek ennek a feladatnak egyes részeivel, de az az ember, aki az egésznek a betöltésére alkalmasnak mutatkozott: az Kuncz Aladár volt.
Oda is állt habozás nélkül az erdélyi irodalom kormányzó kerekéhez, és ezzel elkezdődött halálig tartó itteni szerepe.
Először az Ellenzéknél szervezett és szerkesztett egy hetenként megjelenő irodalmi mellékletet, mely esztendőkön keresztül frissen, magas színvonalat tartva, és ha kellett, harcosan hordta széjjel a legjobb erdélyi írók írásait. Ennek a mellékletnek virágzó életét én Amerikából néztem végig, és bevallom: sok szerepe volt rám nézve is abban, hogy hitemet és erőimet végérvényesen feltettem egy kockára, melyet „irodalom”-nak neveztek el ott Amerikában, és ennek a mellékletnek szellemi kenyere mellett lettem másodszor és végérvényesen író. Azt tette velem, amit a pusztába kivetődött emberrel tesz egy leány, aki hetenként élelmet és vizet hord neki csodálatos módon, s akibe végül is testestül-lelkestül szerelmes lesz. Nagy dolog volt, amikor a Nyirő–Berde–Sipos-féle történelminovella-pályázatot kiíratta és lefolytatta Kuncz Aladár. Csak az ige s a forrásmunkák távolléte tartotta, hogy én is a kis amerikai városból, ahol bankfiú voltam, be nem ugrottam ebbe a pályázatba. Novellám vázlatát még ma is tartom, s valahányszor a kezembe kerül, Kuncz Aladár jut eszembe, és az, hogy ez a pályázat lökte tulajdonképpen útjára az erdélyi történelmi regények dühöngő korszakát, mely korszakról egyáltalában nincs hízelgő véleményem. Érthető dolog azonban, hogy amikor az írók belékóstoltak a történelmi témákba, s úgy találták, hogy a múlttal veszélytelenül megírhatják a jelent, akkor nekiláttak és addig próbálgatták, amíg végül is kiderült, hogy semmiképpen nem jön ki a huszonegy. Kuncz Aladár félreállva nézte ezt az egész „történelmi korszakot”, s valami különös, ártatlan dévajságot takaró tunyasággal várta, hogy az írók csak tobzódják ki magukat. Aztán amikor már úgyis halálán vergődött ez a történelmi időszak, akkor az Erdélyi Helikonban teret adott arra, hogy kimondják néhányan: elég volt a történelmi regényekből! Két dolgot akarok kiemelni ebből az egészből. Az egyik az, hogy maga Kuncz Aladár miképpen viselte magát ebben az irodalmi lavina-gurításban, illetőleg, hogy vállalta-e a szükséges irányító, lökő vagy visszatartó szerepeket? Erre azt kell felelnem, hogy nem. A második dolog pedig az, hogy kikkel és hogyan végeztette el ezt a feladatot, vagy pedig vak sorsára bízta az egészet?
Mielőtt erre felelnék, megjegyezni kívánom, hogy a válasz az ő egész irodalompolitikai működését, nemcsak taktikailag, hanem lényegileg is, sokkal jobban jellemzi, semhogy egyedül a fent előhozott példára vonatkoznék.
Úgy találom, hogy úgy a történelmi novellapályázat beindításakor, mint más későbbi hasonló ténykedéseinél is, felszínre enged egy lappangó irodalmi akaratot, azt kedves simogatással és barátságos vállveregetéssel útjára engedi, ő maga pedig kényelmesen elhelyezkedve nézi, hogy hadd lássuk, most mi lesz! Nagy, kék szemeiben a játék izgalma fénylik, de érdeklődése csak addig biztos, amíg meg nem unja. A vér és a verejték, az extázis és az önmarcangolás mind hiányzik. Nem nyugtalanító hérosz ő, aki lobog és szenved, hanem ember, aki élvez és megun. De ebben következetes és soha nem kiábrándító. Mert ha az az irodalmi akarat, amit ő nevével jegyzett és útjára indított, egy új tehetséget vet fel, vagy egy kiváló irodalmi alkotást szül: sohasem sepri be érdemei közé, és pódiumnak sem gyúrja maga alá, mint ahogy azt közéletünknek igen sok más „kiválósága” tenni szokta. Igaz, hogy a kérdéses irodalmi akció esetleges csődjéért sem vállal semmiféle felelősséget, de ezt megszokott magatartása után nem is várja senki tőle.
A kérdés másik fele most már az, hogy egy új, általa elindított és feladatokkal terhes irodalmi akcióban kikkel és hogyan végeztette el az irányító, lökő vagy visszatartó szerepeket? Erre azt kell felelnem, hogy nem sokat törődött ezekkel a szerepekkel. Általában semmiféle szerepet nem szívelt, de ha mégis kikerülhetetlenül ügyébe tolakodott néha egy-egy, akkor előszeretettel olyan emberekre osztotta, akik a kérdéses ügyben már megjátszották az ellenkező szerepet is. A „vallani és vállalni” pódiumára például mindnyájunkat kikerülve azt a Berde Máriát állította oda, aki éppen az egyik nyertese volt annak a történelminovella-pályázatnak, amelyet ő tűzetett ki. S ha meg nem hal vala, nagyon valószínű, hogy ezt a „vallani és vállalni” irodalmat éppen velem vágatta volna itt Erdélyben agyon: velem, aki a Czímeresekkel a legtetejébe másztam enne a fának.
A játéknak, a magasabb rendű játéknak a szerepe tehát mindenütt vegigvonul az ő irodalompolitikáján. Néha úgy látszott, hogy egészen szenvedélyévé lett ez és nem is vesz semmi egyebet komolyan.
Ezzel a játékkal azonban komoly dolgok történtek. Mindenekelőtt feltűnő, hogy a marosvécsi Helikon megalakulásától kezdve ez a játék sokat veszített eredeti és sokszor merészen dévaj jellegéből. Nem volt már hazárd és lebilincselő. Diplomácia lett belőle. A szerepek megvetője ez egyszer beleesett abba az idegen hibába, hogy ő maga is szerepet akart játszani. Úgy hitte talán, hogy így könnyebb lesz harminc írót összetartani és a komoly illedelmet második természetükké tenni. Tudta, mert tudnia kellett, hogy az illedelem kevésbé jó cégér egy irodalmi tömörülésnél, mint a rakoncátlanság – és ő mégis az illedelmet választotta, mert diplomata volt, aki diplomatákkal érintkezett. Nagyon kedvesen és szeretetreméltóan akart belőlünk is diplomatákat nevelni, és nem az ő hibája, hogy jó néhányunknál neki ez nem sikerült.
Az ő játékának végső és megdöbbentő átalakulása nem a mi szemünk előtt, nem a szerkesztői asztalnál és nem az irodalompolitikában történt, hanem abban a mélységben, ahonnan a Fekete kolostor és a halál tűntek elő. Rejtélyes és örökre izgató átalakulás volt ez!
Mint ahogy rejtélyes és örökre izgató, amikor az emberi játékból isteni színjáték lesz…
A hivatkozás helye
Rejtélyes játék. Erdélyi Helikon 1931. 7. sz. 546–549. Alcíme: A szív megemlékezése és az elme töprengése. Keltezése: 1931. július: Újraközölve: Virrasztás (145–151.), Kuncz Aladár címmel, Tiszta beszéd (108–112.) és Jégtörő gondolatok I. kötet (231–236.). Az Erdélyi Helikon a Kuncz Aladár emlékének szentelt számban közölte Tamási írását.
Általában nem szívesen írok kritikát. Nem a szerzők haragja miatt, se nem azért, mert a „hivatásos” kritikusok szégyenbe borították ezt a műfajt. Önmagam miatt. Túlságosan lelkiismeretes vagyok, s több időt és erőt emésztek el egy kritikával, mint egy novellával. Azonkívül még a magas bátorság s a mondanivaló és a tiszta művészet iránti igényeket is felütöm magam elé.
Néha mégis megkísért egy-egy könyv, mint az ördög. Jobban mondva, egy-egy író, akinek ördöge van.
A Szilágyi András ördöge egészséges és kamasz. Tetszik nekem. A legőszintébb, a legjobban fejlődött és a leggorombább ördög az újabb magyar irodalomban. Inkább darabos, mint játszó. Vallása nincs, nemzetisége nincs, a lejtől, a pengőtől és a cseh koronától egyformán dühbe gurul.
Annak idején, az Új pásztorban, sok szép dolgot művelt ez az ördög. Különösen a havason való tartózkodása idején. Úgy küzdött a farkasokkal, mint Kinizsi a törökökkel. Jutalmul aztán gyönyörködve végignézhette, hogy az öreg pásztort micsoda jó étvággyal eszik meg a disznók.
Azóta is minden írását figyelemmel kísértem Szilágyinak. Mostani könyvét, mely Az idő katonái militarista címét viseli, kétszer olvastam át, hogy biztos ítéletet írhassak róla. Éppen írásra rendeztem a gondolataimat, amikor egy székely fiú állított be hozzám. Kiéhezett, rongyos kamasz volt. Segítséget kért tőlem, és én segítettem is őt. Elmondta, hogy ezelőtt egy esztendővel még tánciskolába járt Vásárhelyen, de most napok telnek el táplálkozás nélkül. Az idő katonája volt ő is. A Szilágyi hét testvér alakjának nyolcadik testvére, de színesebb és nagyobb röptű, mint a Szilágyi hét testvér alakja. Egy, aki felér héttel, s akit, úgy látszik, nekem kell megírnom.
Az Új pásztor művészetében és mondanivalójában is nagyobb volt Az idő katonáinál. Szilágyinak van egy csodaúszó alakja, Fülöp. S most ha az úszásnál maradok, olyan a két könyv, mintha az elsővel átúszta volna az író a haragos Tiszát, de a másodikkal már csak a Marost úszta volna által. Ez sem kicsi dolog. Sok más széplelkű író beléfulladt volna, minden megszokott formakészség birtokában.
Hét szegény román testvérnek szakadozott története Az idő katonái. Hangjával, ízével és mesélni tudásával engemet a Kyra Kyralinára emlékeztet. Mindenesetre unokaöccse ennek. Tapasztalatlanabb és kevésbé időtálló. Nem olyan mély és nem olyan bölcs. Főleg nem olyan emberi.
A hét testvért szétdúlja a háború. A nagyobbakat katonának viszik, csak Kornél és Fülöp maradnak otthon. Ők gyermekek még, akik hadikenyéren, de felnőtt férfiak nehéz munkájával nőnek fel. Fülöp, hacsak a nagy hó vagy a rászakadt munka vissza nem tartja, az iskolát járja. Egy öreg pap tanítja a sok paszulyevő gyermeket, akiknek némi örömük csak akkor van, ha valaki meghal, mert ilyenkor néhány garas nekik is hull a pap mellett. Máskor kínozza őket a hideg és az örökös étvágy. És elsősorban maga a pap, aki konokul és kegyetlenül veri őket. A gyermekek cukorral kenyerezik le, amit nap nap után és felváltva visznek neki. A pap sokat enyhül, de idővel úgy megszokja a cukrot, mint a parasztoktól járandóságát. De végre is kimerül a gyermeki had minden pénzforrása, és újult erővel dolgozik a bot.
Ez az iskolás rész a könyv legszínesebb és legemberibb része. (Talán csak a Kornél és a Fülöp későbbi molnárkodása mérhető hozzá.) Szépsége és egészséges derűje miatt idéznem kell Fülöpnek az egyszereggyel való hadiállapotát.
„Hosszú, hosszú sorokban állnak fejében az egyszeregy oszlopai, tüzes vasoszlopok, hasonlók csak a kátránygyárban lehetnek. Itt-ott fúj a szél közöttük, és lesepri mind a számsorokat, amiket nádpálcával a fejébe vertek. Alig ágaskodik ki egy-egy szám a romok közül. Nem jut eszébe semmi, csak a szél borzalmas suhogását hallja, amint föl és alá jár az egyszeregy földöntött üres állványai között.”
A Szilágyi egészséges látása tiszta képet fest a tizennyolcas falusi forradalomról és különösen az impériumváltozásról, amikor hazafiak kezdik kormányozni a népet: papok, tanítók, rendőrtisztek és detektívek. A kép igaz és tiszta. A rendszer egy és ugyanaz marad a falura nézve, a görnyedőkre nézve, a hét szegény testvérre nézve.
Beszéljenek, írjanak és mondjanak bármit a széplelkű kritikusok, énelőttem súlyos érdem kimondani a hitet, vallomást tenni valami mellett, amiért csupán a lelkiismeret jutalmaz, és talán a jövő.
Súlyos érdem, amikor művész cselekszi ezt.
Kár, hogy ezt az érdemet itt-ott odadobott, kilógó mondatokkal, néha még egész részekkel is, szereplőkkel szórja tele Szilágyi András. Az a Szilágyi, aki erőnek erejével korszerű akar lenni.
A korszerűség nem pótol művészi fogyatkozásokat. Különösen olyan korszerűség, amely évszámok és egy-két kirívó szociális tünet formátlan odavetésével éleződik ki. Erre az írónak semmi szüksége nincs, aki ezt a kis fejezetet írta:
„Esik a hó a sűrű erdőben.
A favágók kinn vannak régen.
Gyújtják a tüzet, mint a háború előtt.
Sokan hiányoznak közülük.
Elestek, mint a nagy fák.
Sokat megcsonkítottak, sokan orosz fogságban maradtak.
– Tizennégyben még itt voltunk a vágással – mondja Máté, és mutatja a helyet.
Végignéznek a beláthatatlan területen:
– Ezt mind asszonyok vágták!”
Ebben a néhány sorban az egész háború, az egész kor benne van. És mégis kiütköző, művészileg bántó sorokkal zökkenti ki Szilágyi állandóan az embert. A mesével is így van. Történet és mozaikrakás váltogatják egymást.
Jobb lett volna összefüggő elbeszélésekben írni meg ezt a könyvet, mely valójában nem is a hét testvér könyve, hanem csak kettőé: a Kornélé és a Fülöpé.
És legfőképpen egy íróé, aki nemcsak tehetséges, hanem művészileg könnyelmű is néha, mint egy kölyök.
A hivatkozás helye
Az idő katonái. Szilágyi András könyve. Erdélyi Helikon 1931. 9. sz. 733–734. Újraközölve: Tiszta beszéd (113–115.) és Jégtörő gondolatok I. kötet (237–240.).
Hazámban, a Székelyföldön fel vannak háborodva. Csíkszentmártonban különösen, de Kézdivásárhelyen is. Nem a népnyomor miatt, se nem úri bűnök miatt. Hanem egy vers miatt, melyet Csíkszentmártonból egy fiatal erdélyi költő írt. Elolvastam a verset, de székelységem miatt azon felháborodni nem tudtam. Mások azonban nem ilyen gyarló székelyek, mint én. Mert lángolnak a felháborodástól, szidják és fenyegetik a szelíd költőt, hálátlan vendégnek nevezik és keresztesháborút hirdetnek ellene. Sőt, amint a „csíkszeredai tudósító jelenti, az egész Székelyföld minden jóérzésű emberét mélyen megbotránkoztatta” ez a vers. De így van ez mindenkivel, aki végül is rászánja magát és irodalmat kezd olvasni. Igazi irodalmat, mely rendesen botránkoztatni szokott, hogy aztán nevetségessé tegye a tudósító „jóérzésű” embereit és elinduljon útjára.
Két kiátkozó ukázt is olvastam, melyek mind a ketten Nelovánkovits Mélius Józsefet nevelik hálára a „székelyek” iránt és tanítják ki versírói tisztességre. S mindezt a székely nép nevében. Óh, szegény nép, kitől már a nyulat is sajnálják megdühödött házőrzői, melyek annyiszor vettek már üldözőbe engemet is: a farkast.
Az egyik nevelő leckét a Csíki Lapokban olvastam, s azt Nagy Jenő dr. illemtanár írta, csíkszentmártoni villájából, hol valószínűleg raktárt és pincét tart fenn a szegény éhező és szomjúhozó székelyeknek. Megkérdeztem egy itteni tekintélyes székely férfiútól, hogy ki ez a bölcs Náthán, mire azt a választ kaptam, hogy egy parókás öreg úr, aki minden öntudatos székely megmozdulásnak ellensége – hivatalból. Ez tehát kedves és tisztességes ember lehet s érti a dörgést. Annyi esze azonban lehetne, hogy mint eddig, most is tartózkodjék az irodalomtól, mely ingyen emóciókat és nevetségességet szerez csak neki.
A másik ukázt Domokos Pál Péter írta az Erdélyi Lapok 55. számában. Ez a mértéktelen dolgozat már számottevő rendeleteket tartalmaz. Többek között azt, hogy a vers íróját az Erdélyi Fiatalok zárják ki a soraikból; a református Teológia tanári kara pedig indítana fegyelmi eljárást ellene; s hogy a Temesvári Hírlap ne közöljön többé ilyen verset stb. Hát ez stílusos szolgabírói eljárás, de még azon is túltesz, mert szolgabíróink a maguk idejében tartózkodni szoktak attól a modortól, mely a megtévedt denunciánsokat jellemzi. De majd találnak az Erdélyi Fiatalok is, a Teológia tanári kara is, a Temesvári Hírlap is módot arra, hogy engedelmeskedjék Domokos Pál Péternek. S talán a vers írójának is feltámad ezek után az az életmentő gondolata, hogy elkérje a doboló tanártól az egyik nevét kölcsön, hadd legyen neki is jóhangzású magyar neve, mely aztán megszabadítja őt az „ősmagyar gyűlölet” részeg vádjától. Attól a vádtól, amelytől Domokos értékelő kritikusa, Herczeg (Hercog) Ferenc is csak hosszú idők nehéz munkájával tudott megszabadulni. Tudtom szerint ilyen „szerencsétlen” idegennevűek, mint Nelovánkovits, otthon a Székelyföldön is vannak. Igaz, hogy azok magyarabbak a székelynél, valószínűleg a nevüktől való félelmükben.
Olyan szerencsés vagyok, hogy engemet is elsősorban székely „atyámfiai” igyekeztek kioktatni az irodalomra. Hasonlóképpen, mint Nelovánkovitsot, s hasonló modorban is. De szeret engem az Isten és megóvott attól, hogy szót fogadjak nekik s hogy haragudjam rájuk. Az egyik főtámadó fajkappant, kit szintén a nép és a vallás védelmében eresztettek rám, egy Balogh István nevű embert, éppen most tagadták meg „atyamesterei”, szegényt. Engem pedig a falum a legnagyobb tisztességgel tüntetett ki, amit adhatott: hitelszövetkezeti díszelnökké választott. De a nép, s azalatt, amíg a „székely intelligencia” izgatott ellenem.
Ezt példaképpen s az írók okulására mondtam el.
Merítsen vigasztalást Nelovánkovits is belőle, mert nagyobb példabeszéd, mint az irodalmi és erkölcsi futrinkáké, kik már azt sem tudják, hogy mit cselekszenek.
S még csak egyet: a Székelyföld szabad föld, nemcsak a rablók számára és a népet pénzért vakarók számára is. Menjen csak oda bárki, aki akar, s ha olyan nagyon adni akar ajánló leveleket, vigye házhoz, biztosan jól fog esni az utasoknak.
Ha azonban volna még egy versíró, aki ezek után is elszánná magát a Székelyföldre: menjen nyugodtan az én falumba, Farkaslakára, mert oda nem kell ajánlólevél. S ott is megtalálja az asztalomon a folydogáló savanyú bort, a jászolban kibomló szerelmet, s mindent, amit Mélius N. József Csíkszentmártonban látott.
És ti, bárdolatlan irodalmi házőrzők: ne búsuljatok, kedvesek, mert ami engemet nem bánt, az nem bánthatja a székely népet sem.
A hivatkozás helye
Irodalmi házőrzők Székelyföldön. Temesvári Hírlap 1932. márc. 13. Újraközölve: Aranyos tekergők (102–105.).
Szerkesztőségi jegyzet a cikk élén: „A Temesvári Hírlap február 7-i számában egy vers jelent meg az Erdélyi Fiatalok egyik vezetőjének, Melius Nelovánkovits Józsefnek tollából. A vers címe Vasárnap este táncban. Úgy, mint Melius Józsefnek más írása, ez a vers is prófétai ostorozása a falu elesettségének, a falusi kocsmagőz és olajlámpa kárhoztató ecsetelése, a költői lélek és prófétai tisztánlátás féltésében fogant nagy erejű szózata. Versnél, költői műnél, az elvonatkoztatott eszmét látjuk, a sodró erejű igazságot esetleg. Semmi esetre sem tekintjük ezt mint egyszerű Csíkszentmártonból keltezett pletykát és tudósítást: ez természetes és irodalmi szempont. Mégis akadtak megbotránkoztatók, akik a költő vízióját a malom alatti csevegés szemszögéből akarják láttatni. – Domokos P. Pál, előttünk merőben ismeretlen tanügyi férfiú, cikket írt az Erdélyi Lapokba, melyben megfeledkezve elmúlott költők tragikus emberjavító és a végtelenbe kapcsolódó útjáról, megrovási kalandot írt Melius Nelovánkovits József verséről. Békaperspektívájából úgy kuruttyolt, hogy ez csak Csíkszentmártonra vonatkozhatik, vendégjoggal való visszaélés, székelyek befeketítése, akiknek életét a tanár merőben napsugárnak és derűs boldogságnak látja. – Egyelőre átadjuk a szót, a válasz jogát Tamási Áronnak, a székelyek között ma is a legszékelyebbnek, pesti Baumgarten irodalmi díjjal kétszer jutalmazott költőnek és írónak, nagyképűség, maradiság, népi elnyomás minden fajtája ellen küzdő harcos írónak, ki a verssel és támadással kapcsolatban a következőket válaszolja:”
Itt is, ott is, mind komolyabban és erősebben, irodalmi mozgolódások észlelhetők. Csak a mozgolódások nem művészi természetűek, hanem szervezkedési és gazdasági problémákat akarnak megoldani. Balatoni Íróhét, Magyar Szépíró Céh, a Városok Kulturális Szövetségének irodalmi tervei. Felvidéken a Szentiványi-Kúria: ezek elsősorban mind azt akarják, hogy a magyar írót kollektív keretbe helyezzék, lehetőleg némi gazdasági alappal.
Kétségtelen, hogy ezeknek az egészséges megmozdulásoknak a forrása Erdélyben fakadt. Ezelőtt tizenkét esztendővel. Akkor alakította ott hat elszánt íróember azt a kalandosnak látszó irodalmi tűzhelyet, amely azóta is az Erdélyi Szépmíves Céh néven ismeretes. A hat erdélyi író vállalkozása 1926-ban szélesebb alapokra helyeződött: ebben az évben alakult meg ugyanis az erdélyi írók szabad munkaközössége az erdélyi Helikon címén. Azóta is egyre erősödik, legalább számban, a helikoni írók csoportja és látja el a Céhet mint könyvkiadót és az Erdélyi Helikon című folyóiratot szükséges regény-, novella- és verskéziratokkal. A Szépmíves Céh eleddig 68 eredeti könyvet adott ki. Ezeket a könyveket, talán kettő kivételével, mind erdélyi írók írták és átlag 800–1000 pengős honoráriumot kaptak érte.
Köztudomású, hogy a helikoni írók minden esztendőben összejönnek három napra, Marosvécsre, a fiatal Kemény János kastélyába. Ezeken az összejöveteleken irodalmi megbeszélések szoktak folyni, sőt az irodalommal rokon kérdésekben is állást foglalnak az írók. Esztendők alatt azonban így sem volt elkerülhető, hogy ebben a szellemi munkában bizonyos elernyedési és maradiságra hajlamos tünetek fel ne üssék a fejüket. Legfőképpen ez a magyarázata annak, hogy az idéni, immár hetedik marosvécsi összejövetel szükségesnek látta azt, hogy a vécsi gyűléseknek új tartalmat adjon, illetőleg az erdélyiség mellett hangsúlyozottabban korszerűvé tegye.
Ezt úgy gondolták az írók kimondani, hogy kimondották: le kell tenni arról, hogy az írók olyan határozatokat hozzanak, amelyeknek végrehajtását a maguk erejére támaszkodva nem tudják garantálni. Ellenben: minél nagyobb befolyást kell engedni a radikális irodalmi irányzatnak, a Céh könyvsorozatában és a folyóiratban egyformán. Ebből a célból a háromnapos tanácskozásoknak a jövőtől kezdve új munkaprogramot adott egy kiküldött bizottság, amelynek Makkai Sándor püspök áll az élén. Ennek a munkaprogramnak főbb tételei: korszerű világáramlatok, a világirodalom és a magyar irodalomnak elmúlt évi mérlege, az erdélyi eszmei áramlatok és az erdélyi irodalom elmúlt évi mérlege. Ezenkívül a helikoni írók közössége magáévá tette a bizottságnak azt a javaslatát, hogy a Szépmíves Céh lektora a jövőben minden összejövetel alkalmával tegyen jelentést a Céh kiadott könyvei mellett azokról a kéziratokról is, amelyeket nem tartott kiadhatóknak. Indokolt esetekben vagy ha a visszautasított kézirat szerzője azt úgy kívánja, akkor a helikoni írók irodalmi törvényszékké alakulnak és legfelsőbb fokon maguk döntenek a kérdéses kéziratok sorsában. Ezzel a határozottal a helikoni írók hangsúlyozottan őrködni kívánnak afelett, hogy értékes irodalmi alkotások világnézeti tendenciák miatt el ne sikkadjanak.
Az erdélyi írók tudják, hogy a szervezettség mellett van egy másik titka is a fennmaradásnak: ez pedig a korszerű és bátor irodalmi megnyilatkozás.
Kívánatos volna, ha az írói szervezkedés után, most már ebben is hatna minden új irodalmi mozgalomra.
A hivatkozás helye
Az Erdélyi Helikon hetedszer. Literatura 1932. okt. 10. sz. 705. Újraközölve: Jégtörő gondolatok I. kötet (254–256.)
Amikor a magyar kormányzó Gömbös Gyulát kinevezte miniszterelnökké, én egy cikket írtam Gömbösről. Ez az írás egy kissé lírai volt, mégpedig a „progresszió” kárára és a miniszterelnök javára. Ennélfogva haladó szellemű lapban nem jelenhetett meg sem itt, se Magyarországon.
Tíz esztendeje éppen, hogy fogadásból és zöld füllel megírtam az első novellát. Azóta is művelem hellyel-közzel az írás mesterségét, de bármennyire próbálok is visszaemlékezni, ez a Gömbösről szóló cikkem volt az első, amely a „reakció” bűnébe esett.
Ezt higgadt, járatos elme állapította meg.
Én egyelőre csak azt mondhatom, hogy nekem nemcsak az írás, hanem a kimondott szó is lelkiismeretbeli dolog. Vizsgálatot indítottam tehát magam ellen, s azt hiszem, hogy nem lesz érdektelen, ha ennek a vizsgálatnak a drámáját nyilvánosságra hozom. Utóvégre, ha sejtelmem és emberismeretem nem csal, sokan vannak még itt Romániában magyarok, akik velem egyforma bűnbe estek, és áhítoznak arra, hogy meggyónnak a haladás szellemének.
Mindenekelőtt két dolgot akarok leszögezni. Az egyik az, hogy politikai programokat és társadalomformáló cselekedeteket tárgyilagosan megbírálni csak akkor lehetséges, ha ez a bírálat mindent megelőzőleg az adott viszonyokat és a környező légkört mérlegeli. A másik pedig az, hogy minden ilyen programmal és cselekedettel szemben a teljes jóhiszeműség álláspontján vagyok.
Magyarország a háború után egy szerencsétlen forradalmon esett keresztül. Nem is közönségesen volt szerencsétlen ez a forradalom, hanem kétszeresen. Először azért, mert nem gyökerezvén belé a magyar földbe, eredménytelenül bukott meg. Másodszor azért, mert szégyenteljes reakciót vont maga után, amely mindegyre ülepedőbb formában ugyan, de attól fogvást örökké tart. Ebben a reakcióban a haladás szellemével éppen ellenkező irányban haladtak a dolgok, a feudalizmus, az aranyborjasok kasztja és az egyházak hatalmi törekvései a pukkadásig felfújták a szegény kicsi ország testét. A tragédia bekövetkeztétől már erősen félni lehetett.
És akkor jött Gömbös.
Most hagyjuk el azt, hogy ő nem gróf, bár ennek mérhetetlen fontosságot tulajdonítok. Hagyjuk el azt is, hogy személyes ismeretségünk alkalmával a hívő és előre törekvő férfiú benyomását tette rám. Nem akarok semmi lírát, előlegezni sem akarok semmi jót, csupán szárazon leszögezem az ő cselekedetei közül azt, hogy az élni akarás lendületét fecskendezte bele az elernyedt testbe, és hogy a statáriumot, mint a magyar igazságszolgáltatás legnagyobb szereplőjét, megszüntette. A programjából pedig utalok azokra a részekre, amelyekkel a feudalizmust és az aranyborjasok kasztját máris megborzolta, valamint arra a szándékára, hogy az általános titkos választójogot be fogja Magyarországon vezetni.
Elismerem: mindez az általános progresszió szempontjából inkább reflexmozdulatnak tűnik, mint haladásnak, de az általános progresszió nem realitás, az csak levegőben vagy könyvek lapjain aranyló eszmetörekvés mindaddig, amíg van a világon államrendszer, amely elzárkózik attól, hogy a maga keretei között reálissá tegye.
Ilyen államrendszer pedig a világon mindig lesz.
De mindig kevesebb és kevesebb.
Ez a progresszió.
Ebből a szempontból pedig Gömbös Gyula a tizenkét éves magyar reakcióban egy lépés a demokratikusabb rendszereken nyugvó államok felé.
Ez feltétlenül tiszteletreméltó.
Természetesen nemcsak érzem, hanem tudom is, hogy itt nem állhatok meg, ha az emberi progresszióról beszélek általánosságban. És nem is állok meg, mert szeretem látni a majmot, amely a vízbe ugrik.
Vagyis: itt vagyunk a keresztútnál. Az egyik balra vezet, és az útmutató táblán ez áll:
A kommunizmus felé.
A másik jobbra vezet, és ott ez áll:
A kapitalizmus felé.
Az első útra láttuk letérni Lenint, utána Sztálint, és őutánuk sokmilliós fanatikus tömeget. És kik mennek a másik úton? Azon mind és egymás után: Hoower, MacDonald, Mussolini, Hitler és Gömbös. És őutánuk érdekcsoportok, melyeket úgy hívnak: pártok!
Egy úton mennek valahányan, és mégis prüszkölnek. Egy úton mennek, és közben mérgesen elfordulnak egymástól, mintha egy világ állana közöttük. Pedig nem áll semmi más, csupán egy-egy elnevezés; az egyik azt mondja magáról, hogy demokrata, a másik azt, hogy szociáldemokrata, a harmadik azt, hogy fasiszta, a negyedik azt, hogy fajvédő demokrata, az ötödik azt, hogy nemzeti radikális. Mit jelentenek ezek az elnevezések? Azt, hogy az idegen szavak megett álló vezérek valamennyien azt a gazdasági és társadalmi rendet kívánják tatarozni, amelyet mi, akárhogy csűrjük-csavarjuk is, de kapitalizmusnak ismerünk. A különbség csupán abban van közöttük, hogy az egyik ilyen módon akarja, a másik pedig olyan módon. De ez nem lényegbeli, sőt nem is rendszerbeli különbség, hanem csupán módozati. Az, hogy az egyik a munkásságot, a másik a parasztságot, a harmadik pedig a polgárságot hangsúlyozza: kényszerű körülmény, amelyet az illető állam feltörekvő, termelő vagy uralkodó tömegei szabnak meg.
Szó sincs tehát arról, hogy énelőttem egy szociáldemokrata vezér vagy egy fasiszta vagy egy nemzeti radikális próféta lehetne. Ügyes vagy kevésbé ügyes politikusok ők csupán, akik egy rövidke szezonra eltalálják a hangot. Nekem valójában egyik sem ideálom, sem mint emberi szellem, sem mint társadalmi jelenség. Legfeljebb arról van szó, hogy melyik rokonszenvesebb. A rokonszenv pedig olyan dolog, amelyet nálam a vér szab meg: a közös származás tudata és a temperamentum.
Természetes tehát, hogy én nem Garamit választom a rokonszenvem számára, se nem Friedrichet, se nem Payert, se nem Apponyit, hanem Gömböst. Egyszerűen a vér miatt, ahogy mondottam: mert ő programon innen és programon túl az idegeimhez is szól. Nem úgy hirdeti a nemzeti eszmét, ahogy a háború után Magyarországon szokásban volt, hanem valahogy úgy, mint a menyasszony a szerelmet vagy a költő a szépséget. Lehet, hogy megcsal ő is, mint ahogy megcsalnak a nők és a költők, de egyelőre nem tudok napirendre térni afelett, hogy emberi mivoltom mellett mégis csak a legnagyobb realitás az, hogy magyar vagyok.
Jobban szeretem, ha Gömbös beszél nekem a nemzeti eszméről, mintha például Herczeg Ferenc vagy Willer József beszélne. Pedig ez utóbbiak bizonyára jobban tudják, hogy melyik a jobb nemzeti eszme, mint ahogy Serédy hercegprímás is esetleg jobban tudja az Ószövetséget, mint a máramarosszigeti rabbi, de én mégis a rabbinak hiszek inkább, mert neki az Ószövetség több a tudománynál.
Azt mondhatná valaki, hogy a politika nem a vér, hanem az értelem kérdése. Ez majdnem egészen igaz, de vannak kivételek. Ilyen kivétel az, aki nem politikával keresi a kenyerét és nem tartozik politikai pártba, mint én. És ilyen kivétel még az igazi nagy politikus: mint például Julius Caesar, Napóleon, Lincoln vagy Lenin.
Akik új korszakot jelentettek; vagy aki új világrendet alkotott.
Új világrendet, amit úgy hívnak: kommunizmus. Itt van tehát a dolog lényege.
Ne az legyen az ember, aki a szocialisták és a nemzeti radikálisok közötti különbségről vitázik, hanem az, aki a két világrend között választ.
Bibliai idők vannak: s én nemzeti alapon állva, kiköpöm ezt a régit, mint az áporodott vizet.
A hivatkozás helye
Progresszió és nemzeti eszme. Bukaresti Lapok 1932. okt. 17. 77. sz. 5.
Nemrég egy budapesti újságot vásároltam, amely hetenként egyszer jelenik meg s akkor is hétfőn. Tizenkét oldalas újság volt. És ezen a tizenkét oldalon száznyolcvankilenc ember haláláról tudósított. Ebből a száznyolcvankilencből természetes módon meghalt összesen kettő, a többit pedig vagy agyonütötték vagy szerencsétlenség érte, esetleg méreg és kötél.
Az újságot felemeltem a levegőbe és egymagamban így szóltam: – íme a tükör: társadalmi és gazdasági rendünk tükre!
Aztán átöltöztem boncolónak és szakszerűbben hozzáláttam a dologhoz. A halálesetek főbb okait a következőkben sikerült csoportosítanom:
Szerelmi düh.
Megdicsőítő szerelem.
A mindennapi foglalkozás bátor űzése.
Sport- és szórakozási szenvedély.
Anyagi természetű bajok.
Ideg-összeroppanás.
Templomból kijövet való agyonütés.
Leselkedő halál.
Gyávaság.
Ami a formát illeti, a közlekedési eszközök által vagy azokon történt a legtöbb kampec. Azonban dicsérni a természeti erőket is lehet. A legköltőibb természetesen a szerelem: egy kerékpározó menyasszony például szerelmi vakságában úgy nekiment a kilométerkőnek, hogy nyomban ottmaradt. A vőlegénye pedig rögtön utánament a halálba, de nem a kilométerkövön, hanem kútba ugrással. És mégis utolérte!
A mindennapi foglalkozás bátor űzői közül artistanők és bányászok vesztették életüket: amazok a föld felett, ezek a föld alatt.
A többiek a földön.
Hol van hát biztonságban az ember?
Általában külön stílusban dolgoznak a nők és külön stílusban a férfiak. Ezek az utóbbiak még a halál felemelő pillanataiban is gyakran brutálisak, viszont fejlődőben van bennük a kollektív érzék: ketten például ugyanarra a szegre akasztották fel magukat. A nők különcködők és rendkívül leleményesek. Van, aki heresóval mérgezte meg magát. Egyszerű és csodálatos nő volt, hogy engemet megelőzve tudta, hogy mi az a heresó.
Rendes és szelíd társadalmunkat mégis az jellemezte a legjobban, aki a templomból kijövet ütötte agyon a másikat. A háború előtti világban, ha jól emlékszem, először szokott volt megtörténni az agyonütés s csak utána a templomba menés. Azt hiszem, hogy a különböző egyházi tanításoknak is ez felel meg a legjobban, de most a racionalizmus az irányadó.
S ha már itt vagyok a templomnál, hadd említsem meg azt a két halottat, aki tisztességes ellenzéki magatartással rendesen búcsúzott az élettől. Az egyik egy vallásegyleti öreg hölgy, a másik egy kanonok.
Van azonban egy püspök is, aki úgy menekedett meg a haláltól, hogy nem tartózkodott az irodában, amikor ott beomlott a mennyezet.
Mindebből úgy látszik, hogy a papi pálya aránylag ma is a legjobb, mert vagy szép öregkorban rendesen hal meg az ember, vagy pedig nem tartózkodik az irodában.
Illetőleg működik az isteni gondviselés.
Itt így, ott úgy.
Mindig valahogy.
Itt megállok és küszködöm. Küszködöm, mert az jutott eszembe, hogy milyen különös is lenne, ha az isteni Gondviselés helyett például én választanám ki a száznyolcvankilencet, akinek úgyis meg kell halni. Száznyolcvankilencet a rendszer tetejéből! Borzasztó gondolat. De talán egy új és jobb korszak kezdetét jelentené…
De azért mégis…
Brr!
– Távozz sátán, mert megmérgezlek heresóval!
A hivatkozás helye
Isteni gondviselés. Magyar Hírlap 1932. okt. 19. Újraközölve: Aranyos tekergők (93–95.)
Valószínűleg mindenféle foglalkozású embernek egyszer eszébe jut, hogy jó-e annak lenni, ami. A pap azt gondolhatja, hogy nem rossz, mert ha egy kicsit ügyel a külsőségekre, nem csapják el élete végéig; az ügynök a kereslet szerint gondolkozik, a gróf a vadászat szerint, a zsidó úgy, ahogy a kereszténynek kéne, az országalkotó elem pedig rendszerint a végrehajtóval ellenkezőleg.
Én író létemre felvetettem már néhányszor ezt a kérdést, s ha a jóslatom nem csal, még felvetem elég sokszor. Talán mindaddig, amíg kedvező feleletet adhatok magamnak. Ez a kedvező felelet azonban mindegyre sebesebben vágtat tovafelé, s talán éppen ezekben a percekben ugrik által a mezsgyén, amely életem és halálom között fekszik.
Mert a pap s a többiek, akiket fent említék, legalább a haláluk után megnyugodhatnak, hacsak volt annyi eszük, hogy életükben valami nevezetes dolgot el nem követtek. Az író ellenben akkor sem nyugodhatik, mert azonkívül, hogy véle és rajta ápolják a művészi csinosságot, a nemzeti és más eszméket, még kenyérkeresetet is juttat sok szorgalmasnak, mintha így akarná pótolni azt, amiben ő életében annyi szükséget szenvedett.
Így például Arany János is mostanában.
Ötven esztendeje, hogy meghalt az öreg szalontai Toldi-csináló, s most széltében-hosszában ünneplik és fejtegetik őt, ami hogy jólesik-e neki, az egyszer s mindenkorra titok.
De az élőnek jót tesz, ha elfogja az Arany-láz, amelynek a hangzása is van olyan szerencsés, hogy a hasznosság illúzióját felkeltse. Én egyfélének megismertem volt Arany Jánost az iskolában, de mostanában annyit hallottam, hogy Arany János ilyen és Arany János olyan, hogy kedvem támadt látni őt a magam feje szerint.
S most, ahogy elgondolkodom a derűs és szelíd magyar költőn: látom, hogy nem is volt ő derűs, hanem csak a teremtő erő nyugalmát iskolásították emígy; és szelídnek is legfeljebb Kinizsi nevezhetné, mint ahogy a bikáról is tán csak az oroszlán mondhatna effélét. De hát a költőt jelzőkkel ütik, s ugyancsak jelzőkkel borogatják. Ezt a váltakozó munkát, nagyon természetesen, még életében elkezdték Aranynál is. Akkor a költészet, úgy látszik, abban a kutyaszorítóban volt benne erősen, amit nemzeti és kozmopolita felírással örökített ránk az érzékeny hagyomány. Arany János így fedezte fel magát Petőfinek:
|
Ilyenformán tehát nem is lehetett más, mint nemzeti költő. Akkor is voltak, akik ezt az irányzatot szűknek tartották és egyfogatúnak a költő számára. Ezeknek azt felelte Arany, hogy:
|
A nemzeti költő azonban, aki negyvennyolcban meg merte írni, hogy „a nemzet nem irtózik a szent harctól, melynek neve forradalom”, a kiegyezés után, amikor már ott ült az ország homlokán az első nemzeti kormány, ezzel a két sorral udvarolt:
|
Amint látszik, igen jó csevegő volt. Mondhatott azonban bármit, mert a tankönyvek üres lapjait már örvendezve vitték eléje, s ráadásul még le is fogták valósággal, mint az öreg bikát, és feltűzték neki a Szent István-rendet, mondván:
– Ne kapálózzál, János, mert a nemzeti költőnek ezt muszáj…
Ha kozmopolita lett volna, akkor egy becstelen nagy német rendet kapott volna, esetleg egy finom franciát, mint a kedves Kosztolányi.
S aztán meghalt.
Ezzel a halálával rohamosan bényomult az iskolákba, ahol is szelíddé és derűssé változott, mint ahogy mondám. És művésszé. Borzasztó nagy művésszé! Milyen szépen és bántó mellékzöngék nélkül megírta azt a nagy goromba, duhajkodó Toldit, az idillikus Családi kört, a lusta Vén Márkust, Rozgonyiné honfiasszonyt az ő Muczi paripájával (milyen egy kedves állat volt), azt a félős V. Lászlót, akiről igazán nem tudhattuk, hogy Freud miatt rázza a hideg, s hát a Szondi két apródja s A walesi bárdokban az a kedves, szép hangú ötszáz énekes, és a többi, mind olyan kedvesek…
Szinte kár, hogy úgy elmúlt az az idő, s jött egy másik: a miénk, amely már nem kedvez semmi kedvesnek és művészi szépségnek.
Mert csakugyan nem kedvez.
Most bátornak kell az írónak lennie. De a Népszövetség még nem foglalta cikkelybe, hogy mi a bátorság, sem az akadémia nem körmondatozta körül, sem más gyűjtőtelep. S ennek irányában az a helyzet állott elé, hogy kétféleképpen próbálkozik bátorrá lenni az író, ebből a hangosabb és korszerűbb eset az, ha az érdekleső apró pártocskák, vagy kis senkik kukucskáló bátorságait gyakorolja, mint a kamasz az önfertőzést, a másik pedig az, amikor érdek-kalkulációk nélkül a saját véleményét: gondjait és érzéseit fejezi ki, nemcsak eszén, hanem vérén és idegein öntve keresztül a szavait.
Ez emberhez és íróhoz egyaránt méltóbb.
Arany János is ehhez a fajtához tartozott.
Jóllehet nekünk ezt az iskolában nem mondták. Vagy mit is beszélek: nemcsak az iskolában nem mondták, hanem eltitkolták előlünk később is, felnőttebb korunkban.
Csak így eshetett meg, hogy meglepődve néztem fel a jó múltkor, amikor a Nyugatban vita kezdődött arról, hogy Arany János bátor író volt-e, vagy megalkuvó? Móricz Zsigmond az Elveszett alkotmányt emelte ki egyedül, mint a költő egyetlen bátor cselekedetét, s azt is csak fiatal nekibuzdulásában írta, míg ettől kezdve egész pályafutása alatt enyhén szólva nagyon körültekintő volt. Kosztolányi Dezső nem volt ezen a véleményen, s Arany ez egyszer igazán hasznát vette, hogy őt nem Ady Endrének hívták.
Én magam is Kosztolányi véleményén vagyok, de nem azért, hogy így kettőnket együtt cirkuszban mutogassanak, hanem azért, mert bizonyosságot szereztem az Arany János bátorságáról. Terem nincs arra, hogy örömömet bővebben tudjam illusztrálni, s így csak egy versre utalok, mely – azt hiszem – legelőször a Vojnovich-féle gyűjteményben jelent meg, a legutóbbi időkben. Ennek az Arany-versnek a címe az, hogy: János pap országa. János pap valami legendás alak, ki állítólag Kínában sokat nyomorgatta volt egy más néven a pogányokat, különben nem lehetett nagy keresztény, mert országa Eldorádó néven ment át a közmondások szótárába. Hát ez a János pap országa Arany Jánosnál Magyarországot jelenti, s a vers ott kezdődik, amikor a németek felvétették a pogány magyarokkal a kereszténységet. Ezt Arany János így indokolja meg:
|
Majd tovább mondja az istentelen:
|
S ilyenformán folyik a megtérítés:
|
Azt is elbeszéli Arany János, hogy ennek az új hitnek milyen ágazatai voltak. Szerinte megfogalmazva s szerintem sem ellenezve:
|
Most, ha élne, nagy elégtétele lehetne nagy nemzeti költőnknek, hogy nemcsak Magyarország, hanem a többi országok is János pap országai. Sőt, ha kozmopolita akarok lenni, akkor azt kell mondanom, hogy „János pap Európája” és „János pap Amerikája”.
Bizony így megdagadt a nyugati eszme ötven esztendő alatt!
A hivatkozás helye
Bátor Arany János. Bukaresti Lapok 1932. okt. 24. 83. sz. 6. Keltezése: 1932. október. Újraközölve: Tiszta beszéd (115–120.) és Jégtörő gondolatok I. kötet (257–262.). Az esszé a költő halálának félszázados évfordulójára íródott.
Itt-ott az újságokban is állott, s egy rövidke cikkben magam is megírtam volt, hogy részt vettem a magyar írók balatoni kongresszusán. Tíz napot töltöttem együtt szegény magyar írókkal, kik ez alatt az idő alatt legalább kedvükre ehettek. Sok színes emléket hoztam a kies vidékről és a kietlen magyar szellemi élet mezejéről. Talán egyszer sor kerül majd ezekre is, egyelőre azonban a legérdekesebbnek az látszik, ha a királyi herceggel foglalkozom.
Szeretnék eleven és igaz képet rajzolni róla.
Keszthelyen voltunk, amikor a kongresszus elnöke, Pakots József, hírül adta nekünk, hogy körünkbe érkezik Albrecht főherceg. Délelőtt tíz órára volt kitűzve a fogadás. Mind felgyűltünk a városháza díszesnek mondott termébe, s ott várakoztunk. A főherceg késett. Künn éppen hetivásár volt. Az utcát és a ház elejét erősen ellepték a portékás emberek, megsűrítve érdeklődőkkel is. Valósággal vásári hömpölygés volt. Supka Géza kollégánk, különösen tudós és neves szerkesztő és kongresszusi főtitkár, úgy találta, hogy az íróknak a bejárat előtt sorfalat kellene állaniok, hogy a főherceg furakodás nélkül jöhessen fel a terembe. Amikor a sorfalállásra felszólított minket, én kijelentettem, hogy már harmincnégy éves vagyok, s még sohasem álltam sorfalat, s most már nem is akarom elkezdeni.
Erre aztán a főtitkár terve rohamosan csődbe ment, mert az írók fiatalabbjai inkább hozzám csatlakoztak, mint őhozzá.
A főherceg egyre késett.
Végre lementünk az utcára, s éppen jókor, mert a kék színű autó akkor érkezett meg a ház elé. Meg is állott. A vásári zaj olyan volt, mint azelőtt. A portékás embereken sem vettem észre semmi különöset. Ott állottam az autó mellett, két lépésre. Kedélyesen, sőt vidáman, a keszthelyi ügyes-bajos emberekkel együtt. Csak a négy csendőr húzta ki magát ügyesen, de ez a csendőrökhöz jól talál.
Az autó ajtaját valamelyik városi tisztes kinyitotta, és a főherceg mosolyogva kiszállt. Olyanszerű termete volt, mint nekem. Százhetvenhat centis. S különben vállas, erős és egészséges. Sötétkék szemei nevettek, barnára sült arcbőre derült, s fogai csillogtak, szőke haja hátra volt fésülve, kezében botot és fehér kesztyűt tartott, fekete félcipőben volt, szürke nadrágja és sötétkék csíkos kiskabátja, puha gallérja, hosszú sötét nyakkendője.
Ha nem tudom, ki, akkor csak azért nem néztem volna sportembernek, mert ehhez igen értelmesnek látszott.
Igaz, főhercegnek is túlságosan az.
De ez kellemes.
Az autó ott maradt, a főherceget a Balaton partja felé vitték. Egy hatalmas parkon vitt keresztül az út. Néhányadmagammal éppen utána mentem. Egy kicsit nekigyürkőzve ment, kedélyesen a szemnek. Mi nem követtük a Balaton partjára, hanem a parkba gyűltünk, a készülő ünnepség színhelyére, fák alatti padokra. Közből egy tetőzött állott, kőoszlopokon: ez alatt egy kicsit megdöjtve a barnás márványtábla, a keszthelyi Helikon megalapításának emlékére, melynek most százéves fordulóját készültünk megünnepelni.
Sokan voltunk körös-körül, okos gyermekektől a tiszteletreméltó szellemi vénekig. A hátam megett egy ötéves fiúcska állt, akinek mindent elmagyaráztam. Annyira megbátorodott a fiúcska, hogy amikor autogramot íratott valaki velem, belé egy könyvbe, megkérdezte:
– A bácsi mit írt oda?
– Én egy nevet – válaszoltam.
– Azt minek?
– Azért hogy amikor hazamennek, akkor találgassák, hogy ki az illető.
A fiú elnevette magát, és így szólt:
– Kitalálják.
Egy lány is állt mögöttem, akinek megengedtem, hogy a hátam alá tegye a kezét a padra.
Így vártuk vissza a főherceget.
Közben a szemünk előtt pódiumot csináltak a magas vendégnek és a vármegyei előkelőségeknek. Éppen előttünk. Elég rozoga pódium volt, barna és poros, a virággal való bészórásnak halvány szándéka nélkül.
Végre visszaérkezett a főherceg, és helyet foglalt a pódiumon, az első sor közepén. Jobbjára a főispán ült, baljára Pakots.
Amint mondám, én már akkor rég ültem a hátuk megett.
Az ünnepséget Pakots nyitotta meg, elvi magaslaton beszélve az írók vitézkedéséről. Utána a főispán is szólott, s kijelentette, hogy a vármegye támogatni fogja az írók gazdasági szervezkedését, egyben tiltakozott az ellen, hogy Balaton vármegyét létesítsenek – nem az írók, hanem biztosan az állás nélküli főispánok. Aztán kihirdették a balatoni óda, a balatoni himnusz és a balatoni novella nyerteseinek nevét: az egyik szolgabíró volt, a másik tanár, a harmadik vármegyei főjegyző. A himnuszt elénekelték, az ódát felolvasták, a novellát nem. Majd helikoni emlékbeszéd következett, Festetics Tasziló és György dicséretével, jó hosszan a nagy melegben.
A főherceg az egyes számok alatt vidáman viselte magát, körülnézegetett vagy szomszédjaival beszélgetett.
Mi is azt cselekedtük.
Rengeteg idő múlott így el, míg befejezésül Paulini Béla bémutatta nekünk a környékbeli falusi ifjúságot, festői viseletben. Ezt megtekintettük, aztán vonulni kezdtünk a díszebéd színhelye felé. Ez a színhely bent volt a városban, egy vendéglőnek valóban díszes termében, virágos U alakú asztal és kipucolt ügyes cigányokkal. Ebéd előtt buzgón söröztünk, és egymáshoz nagyon kedvesek voltunk. Aztán a főtitkár elhelyezett minket a virágos asztaloknál. Mi erdélyiek éppen szembekerültünk a főherceggel, aki még, nagyon természetesen, nem volt jelen. Azonban nem telt belé tíz perc, és éljenkiáltás hangzott fel.
Akkor az elnökünk odajött néhányunkhoz, és azt mondotta, hogy szeretne minket bémutatni a főhercegnek. Terescsényi György, Nagy Lajos, József Attila és én voltunk azok, akikre emlékszem. A bémutatás velem kezdődött. A főherceg mosolyogva kezet szorított velem, és azt mondta:
– Jó napot kívánok.
Erre én még jobban megszerettem, mert én is mindig ezt szoktam mondani. Mosolyogva álltunk egymással szembe, és az volt az érzésem, hogy szeretnénk mind a ketten hirtelen elfutni innét, hogy valami csintalanságot csináljunk. Ez azonban nem történt meg, hanem a főherceg azt mondotta, hogy olvasta egy regényemet, melyben az a bizonyos Fugger Katalin szerepel. Sajnálattal jelentettem ki, hogy azt nem én írtam, hanem Tabéry Géza. Erre Pakots, aki mellettünk állott a kiszemeltekkel, megjegyezte, hogy én keménykötésű székely fiú vagyok. A főherceg mosolyogva örvendett ennek, a Székelyföldről és Kolozsvárról kezdett beszélni, ahol megfordult a háború alatt, majd azt mondotta, hogy ismer egy székely írót: Péterffi Tamást.
– Túlhaladott álláspont – feleltem én.
– Miért? – kérdezte a főherceg.
– Azért – mondtam –, mert a nép többet jelent, mint amit a Péterffiek tulajdonítanak neki.
– Ez igaz – felelte a főherceg, azzal ismét kezet szorítottunk, s én visszamentem a helyemre.
Most Nagy Lajos következett, s amint később hallottam, a következő beszélgetés folyt le a főherceg között és őközötte:
– Úgy tetszik nekem, mintha Önt már láttam volna valahol – mondotta a főherceg.
– Az bajosan lehet, Fenség, mert én állandóan az Abbázia kávéházban ülök – felelte Nagy Lajos.
– De én sokszor járok el az Abbázia előtt, talán egy ilyen alkalommal láttam Önt.
– Az is bajosan lehet, Fenség, mert én egészen bent szoktam ülni egy sarokban.
– Akkor, úgy látszik, legközelebb be kell mennem.
– Nagyon fogunk örvendezni, ha körünkben tisztelhetjük Fenségedet – mondta Nagy Lajos.
És ezek után elkezdődött a kitűnő ebéd, melyből kimagaslott a balatoni fogas. És kimagaslott egy beszéddel a főherceg is, sőt jómagam is nyilvánosan beszéltem a magyar életről, és beszéltem a főherceghez is. Erről azonban a következő részben számolok be, mert itthon már olyan hírekkel fogadtak az ismerőseim, hogy én herceg úrnak neveztem a főherceget, és különböző vakmerőségeket mondtam neki.
Ez nem egészen igaz. Mert nem hercegnek, hanem királyi herceg úrnak szólítottam, így találván helyesnek, és nem akarván az előttem szólókhoz sem csatlakozni, akik állandóan királyi fenséget mondtak. És az sem egészen igaz, hogy vakmerőségeket beszéltem, ellenben igaz, hogy őszinte maradtam abban a környezetben és abban a légkörben, ahol nagyon nehéz annak maradni.
Így hiszem én.
Egyszóval díszebédnél ültünk. Lehettünk úgy hatvanan, köztünk néhány vármegyei és városi főember és egy nefelejcsszemű prémontrei. Ilyen alkalmakkor a beszédek sűrűn szoktak teremni, nálunk magyaroknál különösen. Elsőnek most is Pakots beszélt, az elnök. Utána a legnagyobb várakozás között a főherceg állott fel. Könnyed volt most is, vidám, hiszen semmi élvezetet nem kellett abbahagynia, mert keveset evett, és inni is csak néhány korty vörösbort ivott. Mondom, vidáman állott fel, de aztán mégis komolyságot gyűjtött az arcára, és beszélni kezdett. Jól beszélt magyarul, sőt egy tanárnál ízesebben. Nem lehet sok magyar gróf, aki úgy beszéljen. Csak a mondatszerkesztésekkel volt némi küzdelme, de az mindenkinek van, aki akar valamit mondani. Sajnálkozott, hogy a magyar írók csak most kezdenek gazdaságilag szervezkedni. Ebben a szervezkedésben rokonszenvéről és támogatásáról biztosította őket, majd kijelentette, hogy a magyar szellemi egységet, sőt magát a maradandó magyar szellemet is, nem a politikai és közéleti kitűnőségek tartják fenn, hanem azok az írók, akik hivatásuk magaslatán állnak. Bátornak mondható szavakkal azt a véleményét is közölte, hogy teljes mértékben ellene van az olcsó (irredenta) hazafiasságnak, amely pufog, de utána csak füst marad, és semmi más.
Kellemesen lepett meg mindazzal, amit mondott. Magamba húzódva, palástolt örömmel nézegettem a borospoharamat, s csak ködösen emlékszem arra, hogy az alispán is felállott beszélni. Hogy aztán mit mondott, arra egy szikrát sem emlékszem, de azt hiszem, ez odafigyelés mellett is merőben kétséges volna.
Aztán a gyümölcsnél tartottunk, sőt hamarosan azon túl is. Már úgy látszott, hogy a szószólásoknak vége van. Akkor azonban az erdélyiek azt izenték nekem, hogy Erdély nevében is kéne valamit szólni, mert különben furcsán veheti ki magát a dolog. Én sem beszédes ember nem vagyok, sem szónokló fajta. S különben is a mi szószólónk általában Ligeti Ernő volt, aki azonban, úgy látszik, ennél az ünnepélyes alkalomnál nem akart követi minőségében újabb népszerűséget szerezni magának. Ilyenformán nem volt más hátra, mint az, hogy felálljak, és próbáljak valamit mondani. Hirtelen egy egészséges magot kerestem, felálltam, és a következő beszédet mondottam:
„Királyi Herceg Úr!
Hölgyeim és Uraim!
Bár inkább az írás embere vagyok, mint a beszédé, mégsem mulaszthatjuk el, hogy az erdélyi írók közül is valaki szóljon közülünk. Különös örömmel szeretnék a Királyi Herceg Úr bátor és korszerű beszédjére visszatérni, s bevezetésül emlékbe kell idéznem a Kárpáti Aurél siófoki felolvasását, melyet az írói cenzúrának Magyarországon való mai elszomorító állapotáról szerkesztett össze. Akkor, a felolvasást követő vita folyamán, az a kérdés is felvetődött, hogy vajon nálunk Erdélyben nem nagyobb-e a magyar írók szabadsága, mint a csonka hazában? Mielőtt erre felelnék, azt szeretném vizsgálni, hogy a magyarországi cenzúrának mi a legfőbb oka. Én két főokot látok, ami hirtelen szembeszökik velem. Mégpedig:
1. A magyar társadalmi berendezkedés, amely semmiféle jóindulattal nem nevezhető korszerűnek.
2. A Magyarországon burjánzó irodalom és művészi dilettantizmus.
Ha ezt a két szellemakadályozó okot Erdélyben keresem, akkor arra az eredményre jutok, hogy Erdélyben csakugyan nagyobb az írói szabadság. Mégpedig nagyobb főképpen azért, mert:
1. Az erdélyi magyarság hivatalos fórumainak nincs végrehajtó hatalom a kezében, mellyel erőszakosan elnyomhatná a neki nem tetsző szellemi megnyilvánulásokat.
2. A román társadalom berendezkedése – fiatal nép lévén, nyomasztó tradíciók nélkül – sokkal demokratikusabb, mint a magyar.
Kétségtelen tehát, hogy Erdélyben egy bátrabb magyar s ennélfogva emberibb írói szellem van tizenhárom év óta fejlődőben.
Azt hiszem, hogy bátran beszélhetek az erdélyi irodalom nevében, de súlytnyomóbb részének a nevében bizonyosan, amikor kijelentem:
Mi Erdélyben nem vagyunk magyarok a vallásfelekezet közötti háborúság szításában; nem vagyunk magyarok a magyar feudális birtokrendszer fenntartásában; nem vagyunk magyarok a kapitalista bankpolitika védelmében, és nem vagyunk magyarok az olcsó és a nekünk ártó irredentizmus űzésében és elfogadásában.
Ellenben:
Magyarok vagyunk az osztálykülönbség megszüntetésében; magyarok vagyunk abban a törekvésben, hogy a paraszt- és munkásrétegekből egy új és egészséges középosztály nevelődjék; magyarok vagyunk abban a hitünkben, hogy végre elérkezett az igazi magyar nép társadalmi és kulturális alkotó erejének ideje; és magyarok vagyunk az emberi hitnek, a tiszta meggyőződésnek és az alkotó szellemnek határozott védelmében.
Hiszek abban, hogy itt is sokan vannak olyanok, akik egyek velünk mindezekben. És hiszek abban, hogy az igazi magyar szellempolitika az lesz, amely igyekszik ezeket az új magyarokat határokon felül összekötni. Nem mondom, volt eddig is figyelemre méltó kapcsolat a magyarországi és az erdélyi kultúrmunkások között, de azt sem lehet elhallgatni, hogy ez a kapcsolat, különösen az első időkben, a konjunkturális dilettantizmus kapcsolata volt. Szerencsére azonban, ennek a kapcsolatnak az élete esztendőről esztendőre állandóan gyengült, és még nagyobb szerencsére ennek a helyébe mind nagyobb térfeszítéssel helyezkedik el az igazi alkotó szellemek kapcsolata.
Úgy hiszem, hogy ez az erjedő összefogás lesz az új magyar élet legerősebb fundamentuma.
Királyi Herceg Úr! Most pedig engedje meg, hogy Önhöz fordulva fejezzem be szavaimat. Mindig emlékezni fogok a mai ünnepen elmondott szavaira, amelyeken keresztül a kor eszméit hirdető magyarral és széles látókörű férfiúval ismerkedtem meg. Boldog vagyok tehát, hogy a királyi hercegekkel való ismeretségemet Önnel kezdhettem. És meghatott nagyrabecsülésemet még azzal szeretném most kifejezni, hogy engedje meg: mégse a Királyi Herceget köszöntsem Önben, hanem az új magyar élet megteremtésében mellettünk álló fegyvertársamat. Adjon a Géniusz a mi magyar népünknek egészséget és erőt a mai példátlan szenvedésekben, és adjon neki bölcs bátorságot kellő időben arra, hogy végre megteremthesse az ő igazi országát és társadalmát!
Erre ürítem poharamat!”
Az utolsó szó után felállt a főherceg, és kezet szorított velem, bár azt az előttem szólókkal nem tette meg. A beszéd után ez a kézszorítás egyszerre feloldotta a tanácstalanul feszengő kedélyeket, s mintha kinyílott volna minden ablak, megnőtt mindenkinek a melle, és már jöhettek poharakkal, szemekkel, üzenetekkel és cédulákkal üdvözölni engem, aki meg mertem azt cselekedni, hogy a férfiúhoz férfiasan beszéltem.
S amikor megtudták azt is, hogy a főherceg meghívott engem a házához, hogy ezekről a kérdésekről elbeszélgessünk, akkor furcsa meglepetéssel néztek rám, sőt sokan irigykedéssel is, pedig biztosan nem állana mindegyiknek könnyen, hogy ezekről a dolgokról őszintén beszéljen, akár négyszemközt is.
Még csak azt kívánom megjegyezni, hogy az alispán és a szolgabíró nem tapsolt a beszédemnek, ellenben a fehér pap többször így szólt:
– Végre, hogy valaki megmondja…
És a többiek? Azok látszólag ünnepi örömben voltak.
Kivéve az egy Laczkó Gézát, aki franciásan ült a helyén, és műveltsége megakadályozta abban, hogy populáris legyen.
Künn gyönyörű idő volt, és a Balaton is nagyon barátságos.
A hivatkozás helye
Királyi herceg. Virrasztás (157–167.). Alcíme: Krónika egy boldog írói táborozásról a Balaton mellett. Keltezése: 1932. szeptember. Újraközölve: Jégtörő gondolatok I. kötet (245–253.).
A Literatura 1932. évi októberi számában Rónay Mária így írt a magyar írók első balatoni „parlamentjének” eseményeiről: „Nagy sikere volt Albrecht beszédének, de ebben a sikerben osztozott vele az utána szóló Tamási Áron, akinek ragyogó beszéde frenetikus hatást keltett. Szavainak elhangzása után az asztal körül köröztek egy ívet »Köszönjük és köszöntjük!« felírással, amit tömegesen írtak alá és juttattak el hozzá.”
Falun voltam s elmentem a táncba.
A tánc egy útra néző szerencsétlen házban volt. Szerencsétlen, mert a házak társadalmában még napszámos is alig lehetett volna. Különben rokonszenves és jókedvű ház volt: amolyan bohém építmény, aki szívesen dáridózik az ifjúsággal.
Magyarok és románok vegyesen táncoltak. Katonát is láttam, nem egyet. Ezeket a nadrágjukról ismertem meg, mert a zubbonyt öregasszonyok tartották a falak mentén. De nem kisebb élvezettel, mint a leányok a zubbonyban valót.
A zenekart egy hegedűs és egy klánétás alkotta, de olyan eredménnyel, mintha ők ketten hatan lettek volna.
Csárdást roptak folytonosan. Ez jó tánc magyarnak és románnak egyaránt, mert a mozgásnak tág teret enged s közben a fehérnépet is úgy lehet térengetni, ahogy éppen jól esik.
A rigmus gyakran rügyeket vetett, rikótottak is egy-egy pirosat.
Egy félóra múlva már inkább neveztem erős munkának, mint táncnak. Munkának, amit befűtve, porban, bűzben és izzadságban valami ki nem deríthető hátsó gondolattal végeztek.
De mit szaporítsam a szót: olyan volt az egész, mint Móricz Zsigmond.
Innét elmenőben meghívást kaptam az úton. Érett és közvetlen nő hívott meg egy másik mulatságba. Jobb világot látott, magányos úriházba. Virágos kerten mentünk keresztül, fiatal éjszakai időben. Bent már javában rúgták a táncot, amikor beléptem. Tiszteletemre abbahagyták rögtön, pedig jobban szerették a táncot, mint az írót. Kértem is őket, hogy folytassák.
– Én is jövök, csak levetem a kabátomat! – mondtam.
A falu esze volt itt mulatóban: pap, tanító, jegyző, birtokos, postás, ezeknek lányaik és fiaik. Mind szerfelett kedves emberek. Románok is voltak, elismert egyetértésben a magyarokkal, de azért külön húzódtak, amikor az asztaloknál hideg sülteket kellett enni.
Idő múltával magam is körülnéztem, hogy kit kérhetnék fel egy táncra. Sok kedves nő volt, de gondoltam, hogy én inkább egy szebbet választok, mert kedvesnek én magam is elég kedves vagyok. Találtam is egy kékruhást. Jó idomú és élvezetes lánynak látszott. Tetszett nekem. Könnyelmű voltam s ezt meg is mondtam neki. Erre megkérdezte a nevemet, amit én nem mondtam meg, pedig ő tudta. Aztán kijelentette, hogy én sem vagyok különb, mint a többi. Buta lány volt, mert még azt sem tudta, hogy az ember mindjárt különb a többinél, ha tetszik neki valaki.
Szomorú voltam, de tovább táncoltam. Amikor jobban meg-megfogtam, a szomorúságom engedett valamit. A hézagok alatt a többieket figyeltem: hervadtak és csenevészek voltak, kivált a lányok. Úgy mozogtak, mint egy összezavart keserű élet jelképei, mint jövőtlen figurák, mint egy erő és egészség árvái.
De mit szaporítsam a szót: olyan volt az egész, mint Szabó Dezső.
Amikor hazafelé eljöttem, a virágoskertben a halállal és az ördöggel találkoztam.
– Honnét jönnek maguk? – kérdeztem.
– Mi a másik táncból, ahonnét kidobtak – mondták.
Aztán szimatolni kezdtek és falánk jókedvvel megindultak bé a házba.
A hivatkozás helye
Kétféle magyar tánc. Magyar Hírlap 1932. okt. 26. Újraközölve: Aranyos tekergők (96–98.)
Ha nem mindennapi emberek érdekes ötleteiről olvasok, valamilyen formában akaratlanul is megjelenik előttem az illető. Ebben valószínűleg az írói fantázia a hibás, amely már úgy megszokta az önműködést, mint szamár a húzást. Sőt nemcsak megjelenik előttem a soha nem látott, érdekes figura, hanem egyszerre megszületik élete története is.
Természetesen ettől még élhetett egészen másképpen, mint ahogy én gondolom.
De találóbban aligha.
A jelen esetben egy hölgyről van szó.
A hölgytől már csak egy hajszál, hogy francia, de a franciától sincs messze az, hogy delegátusnő.
Ott működik a Népszövetség keretein belül, főleg a pacifizmust szolgálja, és nem lehet már, mit mondjak, harmincévesnél fiatalabb, hiszen ápolónő is volt már a világháborúban.
Elég érdekes így is.
De az ötletével együtt már több az érdekesnél.
Előbb azonban hadd mondjam el röviden élete történetét.
Született Normandiában, egy Condé nevű kisvárosban. Apja szorgalmas és jómódú iparosember volt. Először két lánya született, s azután egy fia. Ez a mostani delegátusnő a második lány. Az elsőnek nem volt sok kedve az intellektuális pályához, inkább házias természete volt. Még idejében férjhez is ment, elég szerencsésen. A második lány azonban már az iskolában kitűnt nagy szorgalmával és illendő magaviseletével. Kitűnő eredménnyel végezte el a középiskolát, s az egyetemre is beiratkozott, de folytonosan a könyveket bújta ahelyett, hogy vizsgázott volna. Már huszonöt éves volt, amikor egy kacér teremtés a barátságába férkőzött és felhívta a figyelmét a férfiakra. A lány erre egészen elromlott, ahogy a barátnői mondták: űzni kezdte az olcsó örömöket. Egy idő múlva azonban rájött, hogy azokban csak az olcsóságot találta meg, de az igazi örömöket nem. Ekkor valami nagy hivatást szeretett volna felfedezni, hogy mindent jóvá tegyen. Szerencsére ki is tört nemsokára a háború s elment oda ápolónőnek.
Azt már hosszú és förtelmes volna elmondani, hogy mit látott és mit tapasztalt a háború folyamán. Elég, ha csak azt említem meg, hogy tapasztalatainak súlya alatt határozta el, hogy egész további életét a pacifizmusnak szenteli.
Így lett belőle delegátusnő, kinek még a Népszövetség is jó arra, hogy eszméit hirdethesse.
El lehet képzelni akkor a többit.
Természetesen a háború elleni agitációt nem úgy képzeli el, hogy csak gyűlésekre járjon az ember és azokon hangot adjon meggyőződésének. Hanem többé-kevésbé át kell alakítani az egész mai társadalmat. Többé – ami a nőket illeti, és kevésbé, ami a férfiakat. Aztán az iskolai szellemet, a nevelést és a családi életet.
Mindez nem egészen eredeti, de azért jó, ha sokan és sokszor mondják, mert ha már mindenki mondani fogja, akkor nem messze lesz az idő, amikor csakugyan meg is valósul.
Hanem mondott ő valami mást, amit én eleddig még nem hallottam soha.
Rendkívül érdekes és új.
Pedig nagyon egyszerű, természetesnek is látszik.
Mi az hát?
Az, hogy a gyermek ne az apja nevét, hanem az anyja nevét örökölje.
Ahogy itt megállok és még egyszer elgondolkozom ezen, ismét csak azt kell mondanom, hogy eszmeileg tökéletesen igaza van. Jó és igazságos érzés arra gondolni, hogy az anya adja oda nevét a gyermeknek. Utóvégre ő ebben a kérdésben a nagyobbik s az emberibb tényező. Ő választja ki az apát, ő engedi megfoganni a gyermeket, ő hordozza magában, ő osztja meg a maga falatjait véle, ő mond le hónapokig a szerelmi örömökről miatta, és ő adja neki a szívet.
Nagyon méltányos volna!
És nekünk nagyon jó!
Engemet legalább a gyermeklevéstől többek között visszatart az a gondolat is, hogy az én nevemet kapja tehernek. Nem mehetek abba bele, hogy valaki, akit én előre szeretek, ezt a nevet kapja, amely nekem leginkább gyötrődést és üldöztetést jelent.
Temessék el velem a nevet is.
Illetőleg égessék el.
Csak egy a baj, s az is a nőknél. Az ugyanis, hogy ha valamikor szeretett engemet valaki, el egészen a gyermek édes gondolatáig, akkor az kizárólag az én nevemmel szeretett volna gyermeket.
Úgy látszik, hogy végzetesen önfeláldozó az igazi nő. És igazi nő kettő van: az, aki szerelmes, és az, aki anya.
A francia delegátusnő egyik sem. Ő már csak a gyermekre gondol.
A hivatkozás helye
A gyermek az anyja fia. Bukaresti Lapok 1932. okt. 31. 89. 9. Újraközölve: Tiszta beszéd (120–122.) és Jégtörő gondolatok I. kötet (263–265.). Keltezése: 1932. október. A cikk Tiszta beszéd felcímmel jelent meg, de a nevezetes rovat csak egy fél év múlva indult a Brassó Lapokban.
Az örök béke születése
az államok nagy füllentése.
Furcsán hangzik.
Rendes és tekintélytisztelő polgár ilyet nem is írna le. De a helyzet már veszedelmesen olyan kezd lenni, hogy amit a rendes és tekintélytisztelő polgár leír, annak sem igazsága, sem különösebb értelme nincsen.
Magában künn az életben jórészt olyan dolgok történnek, amelyek szintén furcsán hangzanak.
Éppen mi maradnánk el tehát, akik a betűk szekerén szoktunk iramlani?
Azt nem!
Hanem: állami füllentés.
Egyelőre kedélyesen csak ennyi. Nem rúgom félre durván a korlátot, melyet az ez idő szerinti legmagasabb hatalom mindnyájunk elé állított, hanem csak felemelem egy pillanatra, mint a gyermek a játékszert. Aztán kacsintok a felnőttek felé és visszaengedem.
Hadd szokjék hozzá a szem.
Gondolkozzék az elme.
S akkor talán megszületik majd az új elhatározás, amely leveti a kedélyesség tarka köpenyét, sőt leveti a kabátját is, és feltűrvén erős karjain az inget, kimondja bátran:
Állami hazugság.
Ne félj, kedves bajtársam: türelmetlen olvasó! Csak hullámzik egy tó, mondjuk egy lélek: az enyém. Hullámzik, mert beleugrott egy norvég.
Nem egy majom, hanem egy igazi norvég!
Olaf Kullmann.
Tengervidéki fajta, nem csoda hát, hogy beleugrott a tavamba, amelynek partjai már repedeznek, mint más tavaknak, mint a tiédnek s mint az övének. S ha összeszakadnak egyszer mind a tavak, akkor úgy fogják hívni, hogy tenger.
Olaf Kullmann akkor lesz igazi tengerész.
Most csak olyan közönséges tengerész ő: egyenruhában és tényleges állományban. De már elindult igazinak lenni. Az első lépéseket akkor tette, amikor elment az amszterdami háborúellenes kongesszusra, utána sok más nyilvános gyűlésre a hazájában és a hazáján kívül: s mindenütt kijelentette, hogy háború esetén általános bojkottra fogja felhívni a lakosságot.
A háború ellen.
Egy tényleges tiszt.
Kár, hogy nem magyar.
Különben így is hazaárulás vádja miatt lefogták.
Most ott ül valahol norvég fogságban, s a fogházőrök bizonyára nem veszik észre, amikor Olaf Kullmann egy-egy pillanatra eltűnik, hogy tovább folytassa a háborúellenes propagandát.
Eltűnik?
Igen, mert alámerül lelkünk tavába.
Micsoda rafinált módon űzi a propagandát!
Mi ehhez képest az állami hatalom játéka? Az a goromba, bántó és átlátszó játék, amelyet a háborúval űz! Illetőleg a háború előkészítésével. Mi ehhez képest az, amikor kormányfők és más hatalmi tényezők államaik nevében mindég és állandóan azt mondják, hogy:
Mi a békés közeledés hívei vagyunk!
Mi nem akarunk háborút!
Mi kizárólag békés fejlődést akarunk!
És közben lefogják azt, aki propagandát csinál a háború ellen. Elnémítanak mindenkit és mindent: embert, sajtót, közhangulatot, amely segíteni akar a legfelsőbb hatalomnak abban, hogy csakugyan ne legyen háború, hogy csakugyan a békés fejlődés útján haladjon az emberiség.
Játék ez, vagy cinizmus?
Játék nem lehet, mert a polgári rendszerű államok már öregek ahhoz, hogy játszani tudnának. És cinizmus sem lehet, mert aki hisz a háború célravezető mivoltában, az hívő.
Mi ez hát?
Nem lehet más, csak: állami füllentés.
Olaf Kullmann ehhez képest valóságos költő!
A hivatkozás helye
Tiszta beszéd. Bukaresti Lapok 1932. nov. 2. 90. sz. 5. Keltezése: 1932. november. Újraközölve: Tiszta beszéd (122–124) és Jégtörő gondolatok I. kötet (266–268.).
Férfiembernek legkedvesebb boltja a trafik. A dohány mindenütt egyforma, de a kiszolgáló hölgy nem. Tehát különböző trafikokba jár hosszú éveken keresztül az ember, aztán kezd megszokni egyet.
Nem a hölgy miatt, hanem az évek miatt.
Mint én.
Félesztendeje, vagy annyiforma, hogy ugyanott szoktam venni a szivaromat. Először egy kövér család uralkodott ebben a boltban. Egy anya s két leánya. Az egyik kedvesebb, mint a másik; s a másik kövérebb, mint az egyik.
Aztán, rövid átmeneti időre, jött egy másik tulajdonos. Mire elkezdtem volna megfigyelni, már el is tűnt. Úgy tetszik mégis, mintha az is nő lett volna.
És most itt van a harmadik: előzékeny, szőke és nagyon jó modorú. Még fiatal is, ámbár már férjhez mehetett volna.
Róla szól ez a másokra is jellemző ének.
Tegnap, kávéházba menet, befordultam hozzá. Két szivart kértem. Mindig ilyen keveset veszek, mert azt hiszem, hogy ez takarékosságot jelent. Amikor beléptem, egy fiatal férfi ült a pult mellett a széken. Kalapban ült s nem rendesen. Egy kissé borotválatlan is volt: nemcsak a szakálla, hanem a nézése, s általában az, ahogyan ült.
Különösebb gondot azért nem fordítottam rá. Alig észrevehetően azt gondoltam, hogy valami rokona bizonyára a leánynak, esetleg csökönyös udvarlója, ki a huzamos sikertelenség miatt most is leitta magát.
Mert részeg volt a férfi. Nagyon, és nappal.
A kisasszony elém tette a szivaros skatulyát, s én odahajoltam, hogy válasszak. Nincs az a polgár, aki olyan élvezettel tudna képviselőt választani, mint én szivart. Különösebb dolognak kell lennie annak, amit én ilyenkor észreveszek.
De ezt észrevettem.
A férfi egyszerre felállt, de nagyon elszántan. Aztán megragadta a kisasszony kezét, odabújt a kézfejére és megcsókolta. Rosszul mondom, hogy megcsókolta, de nincs más szava a nyelvnek, legfeljebb a medvével tudnám érzékeltetni, akit csók idejében bocsnak hívnak, vagy az ökörrel, akit viszont borjúnak.
S még amellett nyálas is volt.
Csupa tapintatból nem akartam észrevenni. Pedig a lány, miközben a legkisebb ellenkezés nélkül tartotta a kezét, zavartan s egy kicsit szégyenlősen rám nézett, mintha bocsánatot kellene kérnie tőlem.
Aztán a férfi elengedte a kezét és kiment. S ebben a pillanatban a lány a szoknyájához dörzsölte a keze fejét, ahol a csípője lenni szokott. Ezt sem akartam észrevenni, hanem a pénzem után kotorásztam, hogy fizessek. De a lány nem hagyta magát, megint odadörzsölte a keze fejét, de sokkal feltűnőbben.
Álltam és nem szóltam semmit.
A lány újra odadörzsölte a kezét. Mintha a bőrt akarta volna lesiríteni róla.
És az arca is borzasztó volt: azt hittem, hogy rögtön kiáltani fog. Hamar megelőztem és így szóltam:
– Kérek vissza!
Visszaadott a pénzemből, én eltettem és éppen indulni akartam kifelé. Akkor azonban mégis megsajnáltam a lányt, visszafordultam hozzá és megkérdeztem:
– Legalább vásárolt valamit?
– Húsz lejért egy doboz cigarettát.
– De biztosan visszajön máskor is.
– Ezek után remélem – mondta a lány és nevetett.
Megint olyan volt, mit máskor: előzékeny, szőke és nagyon jó modorú.
A hivatkozás helye
Húsz lej halalma. Magyar Hírlap 1932. nov. 3. Újraközölve: Aranyos tekergők (99–101).
Meglepő, de érthető jelenség, hogy ebben a léleknyomó ködben hétről hétre, sőt szinte napról napra új magyar lapok jelentkeznek. A hivatásos könyvkiadók talán egytől egyig csak bizonyos fajtájú könyvek kiadására „specializálták” magukat. Csak a tiszta és bátor irodalomnak dugultak el kétségbeejtően az útjai. A napilapok szűk terjedelme is elsősorban erre az „irodalomra” rúg ki.
Új próbálkozások forrnak tehát és új lapok születnek.
Mielőtt az olvasó észrevenné ezeket az újszülötteket, az író már túl van rajtuk: lemérte őket és megjósolta nekik a jövendőt. És megállapította, hogy a „tiszta és bátor” irodalom ezekben sem jelentkezik. Az örök dilettantizmus nyugtalankodik legjobban és utána azok a hangos amatőrök, akiknek sem szimatuk nincs az irodalomhoz, sem pénzük a laphoz. Legfeljebb két-három számra. De mégis szerkesztő urak lesznek, s aztán: hátha történik valami csoda!
Csoda azonban nem történik: túl ködös ahhoz az idő és túl kevés reá az olvasó pénze.
Sőt a türelem, az idő és a hely is túl kevés ahhoz, hogy én ezekkel mind külön-külön foglalkozzam. Van azonban egy szűkebb területem: s ez a székely szellemi élet területe. Ami itt történik, az mind fontos nekem: kétszer is megnézem és háromszor is lemérem, amíg kimondom róla a véleményemet.
Az összeomlás óta voltak már megmozdulásai a székely szellem életakaratának, sőt eredményei is voltak. Különösen irodalmi téren. Ezeket az eredményeket nem lehet figyelmen kívül hagyni, amikor egy új szóról, sőt egy új cselekedetről van szó.
Itthon, Erdélyben, az örökös vajúdás jegyében lefolyt tizenhárom esztendő alatt szóba került egy új lap terve, amely a székelység új tehetségeit tömörítené maga köré, s amelynek egyetlen célkitűzése az lenne, hogy a látszólag pusztulásra ítélt, de az élet felé most a legheroikusabban feszülő székelység élniakarásának dokumentuma legyen. De színvonalas, erős és modern! Mert különben rosszabb és károsabb a semminél. Volt idő, a 927-29-es esztendők, amikor már-már tető alá jutott a gondolat és egy boldog zökkenéssel tetté válhatott volna. Benedek Elek vezetése alatt ezekben az esztendőkben „székely író csoport” járta be az erdélyi városokat és több magyarországi várost. Székely falvakba is ellátogatott, s a budapesti Zeneakadémián is emlékezetesen tett tanúságot arról, hogy a tiszta magyar irodalom „rohamcsapata” kíván lenni. Már-már közönség, levegő, írók: minden megérett arra, hogy elinduljon az új székely irodalmi lap, amikor – egészen megkapó a ráemlékezés: az ősz vezér, írás közben, kisbaconi posztján lehanyatlott az íróasztal mellől. Mi: az írói csoport árvái, a vállunkon vittük koporsóját az ő háborítatlan országába. És úgy látszik, hogy a koporsóval együtt a pirosló gyümölcsöt is: a székely lapot.
Aztán esztendők múltak. Tompa László összeszorított szájjal, népével némán összeforrva járja azóta a székelyudvarhelyi utcákat; Bartalis már ritkán fúr-farag bájos, őstisztaságú verseket; Nyirő csillag módra imbolyog; Kacsó az újságírásban adja ki bátor lelkét és egészséges fiatal vérét, és én? – én is egy kissé keserű és kérdésekkel küszködő vagyok, de majd meglássuk!
Így vagyunk tehát idehaza.
És ott a szívben, Budapesten?
Ott is vannak székelyek. Milyenek ők? Hogy gondolnak ránk? Nem akarják-e megfogni a munka valamelyik végét?
Végre erre is jött egy bizonytalan felelet. Nem is egészen értelmes, inkább a szó zamata és a gondolat furcsa útja az, amelyre felfigyeltünk.
Tábor verődött össze ott is, „székelymentés” jelszava alatt, s ez a tábor lapot indított. A lapnak Székelység a címe és Márton Ferenc a főszerkesztője. Különös és meglepetésekkel teli fiú volt örökké ez a Márton Ferenc: mondják róla, hogy húsz évvel ezelőtt a legjobb magyar rajzoló volt: szédületes technikával és erővel csinált is jó néhány képet, aztán? Székely sors az övé is: a tető alatt torpanva megállt, sokáig nézte az égtájakat és most tollat vett a kezébe. Elég rosszul tette. Jobban szeretem őt annál, semhogy örömmel látnám egy olyan munkában, amelyet nem neki talált ki az Isten, sőt amellyel rossz írókra rossz példát zúdított.
Szeptemberben, a balatoni íróhéten Albrecht főherceg röviden elbeszélgetett velem. Akkor örömmel újságolta, hogy ő is ismer egy székely írót: Péterffi Tamást.
– Túlhaladott álláspont – feleltem neki.
– Miért? – kérdezte.
– Azért, mert a nép már többet jelent, mint amit a Péterffiek tulajdonítanak neki.
A főherceg gondolkozni látszott, és így szólt:
– Igaz.
Ebben a lapban, a Székelységben Péterffi képviseli a színvonalat és az irodalmat. Legalábbis nem bőg a különbség az ő írásai és a többi „székely író” írásai között.
Pedig bőgnie kell!
Mert csak úgy szabad már „székelyül” és magyarul írni.
És még egyet: a hazafiasságnak tizenhárom év alatt Erdélyben új tartalma született. Ez pedig semmi egyéb, mint az, hogy a frázisok helyett nyugodtan hitet adni, a pufogás helyett a munka és a művészet zenéjét és a handabanda helyett a maradandó színvonalat.
Mi legalább ezt hisszük itthon.
És ha van hit, amely az igazság felé nőhet, akkor talán a mienk az, mert teher alatt nő, mint a pálma.
A hivatkozás helye
Kétféle székelyek. Magyar Hírlap 1932. dec. 4. Újraközölve: Aranyos tekergők (106–109)
Hullámzik egy kis tó, mondjuk egy lélek: az enyém. Hullámzik, mert egy norvég tengerészről olvastam, aki beleugrott.
A neve Olaf Kulmann.
Nem szolgáltam a tengerészeknél, de azért láttam jó néhányat belőlük. Amikor Amerikát is megjártam, oda és vissza. S a partokon s tengerész-laktanyák körül, ahol olyan szívesen szerettem tekeregni. New Yorkban, munkátlanul, de mégis derűlátó szemekkel. Nyers legények voltak és szépek is sokszor. Követni szerettem volna őket, úgy megestem nekik. De valami visszatartott mégis. Kerestem a szavát ennek a valaminek, és hogy nem találtam, haragudtam magamra. Hanem minden felett kivirrad egyszer a perc.
Ez történt most is: kivirradt a perc.
Nagyon egyszerű, ami titkon rejtőzött eddig: Olaf Kulmann nem volt közöttük. Én pedig reá vártam. De most aztán aggodalom nélkül követem őt.
Biztosan nem egyedül. Jöjjenek is velem együtt sokan, minden nemzetből, minden foglalkozású emberekből és mindkét nembeli ifjúságból.
És elsősorban te: olvasó, aki bizonyára ugyancsak vágyódol arra, hogy beálljál valódi tengerésznek ebben a kenyér nélküli világban.
De ki ő, ez a Kulmann? Mondtam, hogy tengerész. No, és? Hát igen, természetesen mégsem olyan, mint a többi. Ámbár tényleges állományban van, olyan nagy tengeri népnél, mint a norvég: ő mégsem a flotta reménysége, hanem az emberé, aki mégis több a flottánál, még ma is.
Azaz: ő tényleges pacifista tengerész.
De nemcsak a szájával, ámbár a példák olyanok volnának Norvégiában is, hogy csak a szájával legyen, mint mondjuk az igazságügyi miniszter s a bírák, akik az állam nevében teszik a törvényt. Az állam nevében, amely a békét hirdeti, amely nem akar háborút, hanem csak kizárólag békés fejlődést.
S amely most mégis engedetlen fiának, sőt lázadónak tekinti tényleges tengerészét. És miért? Igaz, miért? Azért, mert ugyanazt akarja, amit hirdet az állam, melyet ténylegesen szolgálni igyekszik. Vagyis: békés fejlődést. Vagyis: nem háborút, soha.
Komolyan ezt akarja Kulmann.
Elment az amszterdami háborúellenes kongresszusra is, ahol az állam békés törekvéseit nagyon helyeselte, sőt annyira, hogy kijelentette: ha mégis a háború küszöbére érkeznék az idő, ő általános bojkottra fogja felhívni a lakosságot.
Elment más gyűlésekre is, a hazájában és a hazáján kívül, s azokon is azt mondotta, hogy háború esetén általános bojkottra fogja felhívni a lakosságot.
Így segít az államnak eszméi hirdetésében egy valódi tengerész. Így, szívvel és igazán.
De hát érdemes így segíteni az államnak? Érdemes, amikor hála fejében perbe fogják az igazi hazafit és megvádolják hazaárulással? Perbe fogják és bécsukják?
Igazán meggondolkoztató.
Hogy lehet itt állást foglalni? És ki mellett? Az állam mellett-e, amely nem azt teszi, amit hirdet, vagy a tengerész mellett, aki azt teszi, amit az állam hirdet?
Mi itt a valódi?
Ha józan eszem nem csal, a tengerész.
Menjünk mindnyájan tengerésznek!
A hivatkozás helye
Valódi tengerész. Kórus 1933. jan. 1. Újraközölve: Aranyos tekergők (114–115).
Rég ismerjük távolról egymást.
Természetesen én régebben őt, mint ő engem. De ennek megvan a magyarázata: ő egy jó békevilággal öregebb, mint én; azonkívül pedig ő politikus, én azonban író.
Amióta annyira felnőttem s annyira elromlottam, hogy a politika, mint társadalmi test- és léleknevelés engem is érdekel, azóta tudom a nevét. Személyesebb kapcsolatba azonban csak 1929-ben kerültünk egymással. Jobban mondva, akkor történt, hogy létezésemről ő is tudomást vett.
Abban az esztendőben egy novelláskönyvemet adta ki a budapesti Athenaeum. Ebben a könyvemben volt egy Erdélyi csillagok című novella, amely így hirtelen érintéssel arról szólt, hogy egy román származású csendőr, már ebben a világban, belészeretett falusi posztján valamelyik székely leányba. A székely legények ezt nem nézték jó szemmel, ami természetes is, mert a leányféle drága portéka annak, aki szereti. Ezek a székelyek pedig szerették. A csendőr és a leány azonban nem sokat törődtek a bonyodalommal, hanem titkon megesküdtek és béhúzódtak a falusi laktanyába, nászéjszakát tartani. A székely legényeket erre elöntötte a faji vonás és a szerelmesekre rágyújtották a házat. Halálra is égtek mind a ketten.
Elég sajnálatos dolog volt, de megtörtént.
Nekem sajnálatos volt, de a bukaresti román sajtófőnökségnek még ennél is több, mert a könyv árusítását betiltotta e miatt a novella miatt, sőt nemcsak betiltotta, hanem ki is tiltotta.
Akadt akkor egy bátor magyar újságíró, aki fogta az én novelláskönyvemet és azt mondta, hogy dedikáljam Vajda Sándor belügyminiszter úrnak, mert ő viszi hozzá. Vajda elolvasta a könyvet, minden este egy novellát, és a végén szabaddá tette a könyvet. Emberséges és nagyon jóleső cselekedetét azzal indokolta meg, hogy ő kitűnően élvezte a novellákat, s azt akarja, hogy élvezzék mások is.
Hogy aztán mások mennyire fogadtak szót neki, azt hálistennek nem tudom.
De itt a fontos a cselekedeten kívül az, hogy attól az időtől kezdve Vajda engemet nem felejtett el. Sőt most a nyár farkán lent járt nála egy pesti újságíró, akinek azt mondotta, hogy figyelemmel kíséri az erdélyi magyar irodalmat, s a kedvenc írói közé tartozom én is, aki nemcsak tehetségesen, hanem a valóságnak megfelelően írok a székelyekről.
Most már természetes volt, hogy a következő könyvemet elküldjem neki, s tisztelő sorokat is írjak belé. Ez kivételes dolog volt, mert nagy uraknak nem szoktam könyvet küldözgetni, mivel félek, hogy megharagszanak reám, vagy esetleg azt hiszik, hogy ki akarom a vagyonukból forgatni.
Ilyen erősen tisztelem én a hagyományt!
De gondoltam, hogy Vajda Sándor, ha nagy úr is, de nem magyar, s így hátha nem fog a mi hagyományaink szellemében cselekedni.
És tényleg nem cselekedett úgy, mert üzent, hogy fáradjak el hozzá.
A napokban elmentem.
Miután megkértem az egyik barátságos háztartási hölgyet, hogy jelentsen bé, rögtön bemehettem. Délután négy óra volt. A kabátomat és a kalapomat szokás szerint az előszobában letettem, aztán egy kellemesen fűtött szobába kerültem, amelyet a családi képek és a román dinasztia néhány tagjának a képe még barátságosabbá tett. Volt a képek között egy nagy szakállú, okos és férfias pap is. Nagy pap lehetett, de én csak Majláthot ismerem.
A szobában nem volt egyelőre senki. Vajdáék valószínűleg még az ebéd utáni asztalnál ültek, családi meghittségben, ami szebb és megbecsülendőbb mindenesetre, mint az aktív miniszterelnökség. Egyedül voltam tehát, s ahogy egyszerűbb házaknál is ilyen esetben tenni szoktam, ilyenkor téli időben, odahúzódtam a nagy cserépkályha mellé. A szomszéd szobában, amely dolgozószoba, s amelynek nyitva volt az ajtaja, nemsokára megszólalt a telefon. Kedvem lett volna felvenni a kagylót és hasznossá tenni magamat a háznál, azonban a másik szobából kijött egy fiatalabb férfi, akit szelíd meghajlással üdvözöltem. Valószínűleg a Vajda Sándor fia volt. Barátságosan fogadta menet közben a köszönésemet és a telefonhoz sietett.
Ebben a percben belépett Vajda Sándor is.
Kétsoros fekete ruha volt rajta, s a kabát nem volt bégombolya. Az ilyen apróság azt jelenti, hogy az ember kinőtt már a házi fegyelem alól. Hacsak lehet, egy idő óta én sem gombolom bé.
Különben jó középtermetű férfi, inkább törzsökös, mint sugár, a járása hajladozó, puha és neki nem fontos. Dús és feketébe hajló bajusza azt célozza, hogy vérben is gazdag ez az ember, s általában a színe is kiváló egészséget hirdet. A szemhéja egy cseppet vastagabb, mint ahogy a politikusoké lenni szokott, s húsosak a kezei is. A szeme nyugodtan csillog a szemüveg megett, mintha nem kívánkozott volna el onnét soha, de néha észre lehet venni, hogy a támadási készség ott áll a küszöbön. Általában megvan az a képessége is, hogy jól néz és sokat lát.
Ahogy így bejött az ajtón, néhányat feléje léptem én is, és megmondtam a nevemet. Ezzel egy időben meg is kérdezte a nevet, amire én igennel feleltem.
– Már régebben szerettem volna önnel személyesen is megismerkedni – mondotta, és hellyel kínált meg a társalkodóasztal mellett. Megköszöntem neki ezt a szíves fogadtatást, valamint azt is, hogy alkalmat adott, s éppen így, a személyes ismeretségre. Rögtön cigarettával kínált meg, még mielőtt leültünk volna. Kivettem a cigarettát, és egyszerre nyúltunk a gyufa után. Mire elővettük, abban a pillanatban megint csengett a telefon. Erre Vajda a gyufát letette az asztalra, engem megint hellyel kínált, maga pedig a telefonhoz ment.
Általában komolyan veszi a telefont, amely ottidőzésem alatt még azután is szólott kétszer. Mindannyiszor rögtön ment Vajda és egy kissé gyorsabban, mint telefon nélkül szokott. Ha egyébből nem, ebből a magatartásából biztosan tudnám, hogy hosszú közéleti pályáján nagyon sok súlyos ügyet intézhetett el telefonon. Én ebben már sokkal szerencsésebb vagyok, mert a telefon azok közé az örömök közé tartozik, amelyeket soha nem tudok komolyan venni. Ha én kényszerülök telefonálni néha, fogalmam sincs arról, hogy ki állhat valahol a másik kagylónál. Ha pedig más telefonál, mindig nevetnem kell azon a naivságon, hogy az illető nem hiszi például a szellemet, de hiszi azt, aki sokkal közönségesebb formában ott áll láthatatlanul a másik kagylónál.
Mindezeket elgondolni volt időm, amíg Vajda telefonált. Sőt rá is gyújtottam a cigarettára, amely Buçuresti volt. Azonban az én gyufámat használtam a meggyújtásnál mégis, mert a kitüntető vendéglátást olyan apró figyelmességekkel is jólesik viszonozni, mint például azzal, hogy a házigazdának egy szál gyufával több legyen akkor, amikor erre nem is számít.
Rágyújtás után leültem a társalkodóasztal mellé, a kis kerevetes díványra. Vajda visszajövet egy székre ült, és cigarettát vett ő maga is elé, amit én előzékenyen neki meggyújtottam. Amikor a második cigarettára gyújtott rá, akkor már átvette az égő gyufát a kezemből. Én ilyent akkor szoktam csinálni, ha valakit többre becsülök abban a percben, mint egy félórával azelőtt. Lehet, hogy a miniszterelnök úrnál azt jelentette, hogy ne segítsenek neki a székelyek olyan dologban, amit ő maga is meg tud csinálni egyedül.
A társalgás rögtön és a legtermészetesebb mederben indult meg. Két ember között, akikben az emberismereti intuíció működik, ez a második döntő perc. Az első a kézfogás perce. Úgy éreztem, hogy mi mind a kettőn zökkenő nélkül, sőt egymás szemében megnőve estünk által. Ez elsősorban az én számomra örvendetes, mert kétségtelen, hogy úgy a kézfogásban, mint a társalgásban sokkal kisebb mester vagyok, mint Vajda.
Mindenekelőtt azt mondotta el, hogy egy újságíró elvitte neki a novelláskönyvemet, melyet ő darabonként elolvasott és szeretett. Megköszönte a neki küldött új könyvet, Ábel a rengetegben címűt. Élvezte is nagyon, kiváltképpen az elejét, azonban, ha megengedem, némi kritikai megjegyzést is tesz: mégpedig azt, hogy a regény a vége felé zavarosabb, s az Ábel alakja mosódottabb, talán azért, mert különböző mellékalakok jönnek, mint a román csendőr, s Fuszulán, a favásárló, akik megzavarják a főhőst. Nem éreztem úgy, mintha a nemzeti érzékenység tétette volna véle ezt a megjegyzést, és azt feleltem, hogy a regény nincs kellőképpen s a megszokott módon befejezve, mert anélkül fejeződik bé, hogy vége lenne. Folytatást kéne írni neki, azonban ehhez egyelőre nincsen kedvem, mert a könyvet csak az olvasók dicsérik, míg az Athenaeum könyvkiadó vállalat például azt mondotta, hogy az ilyen regény nem érdekli az olvasókat. Így kerül az író abba a súlyos dilemmába, hogy nem tudja: a kiadónak higgyen-e, vagy az olvasónak. Én mindenesetre az olvasónak szeretnék hinni, de habozás nélkül a kiadónak hinnék, ha azt mondaná, amit az olvasó.
Amint látszik, egy-egy cseppet félremegyek a tárgytól, de ez a félremenés most nagyon szorosan a lényeghez tartozik, mert így akarom éreztetni azt a különös beszédmódot, amelyben Vajda beszélt velem. Ugyanis minden újra szóba került témánál megtörtént, hogy ő látszólag elkalandozott a beszédtől. Azért látszólag, mert a végén mégis kiderült, hogy így sokkal többet mondott, mintha szorosan a tárgynál maradt volna.
S ez a beszédmód amellett rendkívül szórakoztató is.
Általában ki kell emelnem Vajdának azt a tulajdonságát, hogy mesterien szórakoztatja a vendéget, miközben az íróhoz beszél. Nagy dolog ez, mert férfit férfiúnak szórakoztatni, Jorga-viccek és Gömbös-viccek nélkül, van olyan nehéz, mint gyöngédnek lenni kedvesünkhöz, aki megfeledkezik arról, hogy villát adjon a vacsorához.
A villa azonban tényleg maradjon a szellemi vacsorához, amelyet én egy óra alatt költöttem el Vajdánál, s amelyről a következő cikkben fogok beszámolni.
Nagyon természetesnek vettem, hogy a beszélgetés az irodalommal kezdődött. S azt még természetesebben, hogy éppen az én könyveimmel.
Vajda csak két könyvemet ismeri: az egyik novelláskötet, s ezt az utolsó regényt, Ábel a rengetegben címűt. Két könyv azonban elegendő arra, hogy az ember véleményt mondhasson az íróról. A Vajda véleménye nemcsak érdekes volt, hanem találó is. Már amennyire én magamat ismerem.
Szerinte a novelláim sikerültebbek, mint a regényem. Az indokolásból azt is kitudtam, hogy mit tart ő sikerült irodalmi alkotásnak. Ugyanis az én elbeszéléseim azért sikerültebbek, mert azokban tökéletesen és befejezetten meg tudtam rajzolni a székely figurákat. Mégpedig olyanoknak, amilyenek valóságban. Eléggé reális kritikai szemlélet ez, de mindenesetre helyesebb, mint az a másik fel-felbukkanó híresztelés, hogy olyan székelyek egyáltalában nincsenek, amilyeneket én írok.
Természetesen én is hozzászóltam a Vajda véleményéhez, hiszen azért hívatott engem, hogy társalogjunk. Másrészt pedig ezeknek az írásoknak köszönhettem azt, hogy egyáltalában megismerkedhettem a miniszterelnök úrral. Azt mondottam tehát, hogy neki igaza lehet. Egyben azonban éreztem, hogy némi szerénység azért nem ártana. Mentegetni kezdtem tehát magamat az elbeszélésekkel kapcsolatban, s azt mondottam, hogy azok a regénynél azért sikerültebbek, mert kevesebb munka van velük, másrészt pedig az angyalok is jobban segítenek nekem a gömbölyítésnél, ha novellát írok.
Ami azonban ebben a kritikában mégis a legjobban feltűnt, az volt, hogy Vajda ilyen jól ismeri vagy véli ismerni a székelyeket. Kíváncsi voltam, hogy honnét? S erre kiderült, hogy nemcsak hosszú politikai pályáján látta őket és foglalkozott velük, hanem elemi iskolába az unitáriusokhoz járt, ahol igen sok székely legényke pajtása volt.
S elmond egy érdekes esetet is arra nézve, hogy ő jobban megért engem, mint például a pestiek. Erre szerfelett kíváncsi voltam, mert én effélét a pestiekről eddigelé nem vettem észre. A lehetőség szerint jó barátságban vagyok velük, s nekem sohasem mondták, hogy engem nem értenek. Igaz, hogy ez nem is volt beszéd tárgya soha.
Hát a tanulságos eset az, hogy az elmúlt nyáron lejött ide Romániába egy neves budapesti újságíró, és többek között Vajda Sándorral is kimerítő beszélgetést folytatott. Sok más fontos dolog mellett valahogy szóba került a magyar irodalom is, s azzal kapcsolatban az erdélyi. Vajda azt a meglepő vallomást tette akkor, hogy állandóan figyeli az erdélyi magyar irodalmat, ismeri az újabb írókat is, akik közül pedig Szabó Dezsőt szereti és értékeli nagyra. A pesti újságíró erre megjegyezte, hogy ők nagyon furcsán vannak például velem, mert nem értik az írásaimat. Nem értik az írásaim nyelvét s általában azt, amit irodalom címen csinálni igyekszem.
– Látja – fordult felém Vajda –, én, az erdélyi román, jobban értem önt, mint a budapestiek.
– Ne higgyen nekik, miniszterelnök úr – feleltem neki –, mert csak azért mondják, hogy nem értik, mivel nem olvassák.
Ezzel legjobb tudásom szerint megmentettem a magyar becsületet, s a beszéd tovább folyhatott. S megint a mi javunkra, mert Vajda azt mondotta, hogy az erdélyi írók valósággal nyelvmentő munkát végeznek, nemcsak a más nyelvűekkel szemben, hanem igen gyakran a pestiekkel szemben is. Hamarjában nem tudtam, hogy mire alapítja ezt az állítását, de aztán kiderült. Véleménye szerint ugyanis az a magyar nyelv, amelyen tipikusan pesti magyar írók írnak, nem a leghelyesebb mederben fejlődik. Nem mondja ő, hogy a nyelv régies formáit és szavait mindenáron tartani kell, de az író mégse vegyen át idegen szavakat minden kritika nélkül.
Egy kicsit elszomorodtam a magyar nyelv helytelen fejlődése miatt, de Vajda azzal igyekezett megvigasztalni, hogy sajnos, így van ez a román nyelvvel is. Különösen a fiatalabb román íróknál lehet megfigyelni azt az elítélendő dolgot, hogy minden gondolkodás és aggodalom nélkül vesznek át például a franciából szavakat. S emellett még szerfelett dagályosak is. Erre a dagályosságra mintát olvas fel a zsebéből, egy újságkivágásról. Nem értek jól románul, de azt mégis meg tudom állapítani, hogy a dagályosság tényleg jelen van. Úgy illett volna, hogy erre én is felolvassak valamit a magyar nyelv új betegségeinek példázatára, sajnos azonban, az én zsebemben nyomtatott szöveg nem volt. Szorultságomban éppen jól jött Szabó Dezső, akiről Vajda megkérdezte, hogy hol él és hogy van. Mondtam, hogy Budán él most, s nincs valami jól.
– Hát miért? – kérdezte Vajda.
– Azért – feleltem –, mert Szabó Dezső nemigen szokott jól lenni soha. Olyan ember ő, aki nem tud jól lenni: lázong, összeférhetetlen s minden ehhez hasonló.
– Olyan lehet, mint Jorga – mondotta a miniszterelnök.
– Még olyanabb – feleltem –, természetben is, tehetségben is.
Minden érdekelte Vajdát, ami Szabó Dezsővel volt kapcsolatban. Meglepődve hallotta, hogy nem székely, s azt is meglepődve, hogy Az elsodort faluban a költő nem ő maga az író, hanem Ady Endre.
Megkérdeztem, hogy az új román irodalom Erdélyben hogy áll. Hát nem áll valami jól, s máshonnét is többször a szemére vetik Erdélynek, hogy a háború óta nemigen adott írókat. Vajda ennek a fő okát abban látja, hogy a háborúban éppen a java pusztult el az ifjúságnak, de azért mégis adott nagy írókat Erdély a román nemzetnek, s neveket sorolt fel, régieket és öregeket.
Szabó Dezső után s az erdélyi románok után Wells következett. Egyik könyvét éppen most olvassa Vajda. Lassan, mert szereti megemészteni azt, amit olvas. Ebben a könyvben Wells két típusát állítja fel a társadalomban élő embernek: egyik a paraszt, a másik pedig a kereskedő. A parasztról például azt mondja Wells, hogy az mindenütt egyforma az egész világon. Vajda szerint sok igaza van Wellsnek, de azért nem egészen pápa ő sem, különösen a parasztoknál. Mert túl a külsőségeken, mint például a népviselet, és túl az életformán is, sok jellembeli és lelki különbség van az egyes nemzetek parasztjai között.
S parasztkérdésről lévén szó, megint a fiatal generáció kerül szóba. Azok, akik a marxizmus útján igyekszenek előkészíteni ennek a kérdésnek a megoldását. Megemlíti Vajda, hogy éppen mostanában és méltatlankodva újságolta egy hozzá közelálló valaki, hogy számottevő ifjú román körökben milyen sokat foglalkoznak a marxizmussal, éppen a parasztkérdéssel kapcsolatban. Ő azonban nem türelmetlen ezekkel szemben: majd rájönnek arra, ami haszontalan. Elismeri, hogy Oroszországban sokat vitték előre ezt a kérdést, de semmiféle ideológiát nem lehet vakon és a körülmények mérlegelése nélkül rákényszeríteni a falura, hanem az életet magából az életből kell újjáteremteni.
Mind a ketten észrevettük, hogy itt már a politika kényes mezejére léptünk, ez pedig sejtelmeim szerint igazán nem tartozott az első beszélgetésünk céljai közé. Ezt Vajda is érezhette, mert egyszerre átugrott a fasizmusra, és őszinte csodálkozással jelentette ki, hogy egyáltalában nem tudja felfogni: honnan van Mussolininek minderre pénze. Rengeteg közmunkát csináltat, új arénát építtetett, tavakat és lápokat csapolt le s százezerszámra nyaraltatja a gyermekeket!
– Hát beosztja magának! – feleltem egyszerűen én. – Ő az egyetlen úr, az ő kezében van minden, és beosztja magának.
Egy cseppet elhallgattunk. Én a hazai dolgokra és a hazai beosztásra gondoltam, s arra gondolhatott Vajda is, mert szomorkás bárányfelhők úsztak az arcán.
Aztán felálltam, megköszöntem még egyszer a kitüntető alkalmat és eljöttem. Vajda kikísért az előszobába és úgy búcsúztunk egymástól, mint az erdélyi ember az erdélyitől.
Akkor még eszem ágában sem volt, hogy ezt az egyórás beszélgetést megírjam, de az író nem hagyott nyugtot nekem, és végül is engednem kellett. S bízom abban, hogy Vajda továbbra is megért engem. Megérti azt is, hogy ma az erdélyi magyar író az ő bajlátott népének az előőrse, akinek mindenről jelentést kell tennie.
A hivatkozás helye
Arckép Vajda Sándorról. Brassói Lapok 1933. jan. 3. 2. sz. 5. és uo. jan. 4. 3. sz. 5. Keltezése: 1933. január. Újraközölve: Virrasztás (Vázlat egy román miniszterelnök arcképéről alcímmel, 172–188.) és Tiszta beszéd (124–132.).
Az írás megszületésének körülményeiről annak idején a sajtó is beszámolt. Később a Vadrózsa ágában Tamási felelevenítette a történetet, de némi változtatással.
Az ember a szíve mélyén örökké odavaló, ahol született. Én is itt Kolozsváron csak megtelepültem, őslakója azonban Udvarhelyszéknek vagyok. El is szoktam oda menegetni, évenként vagy kétévenként: ahogy a körülményeim s legkivált vagyoni állapotom engedi.
Innét a vonat átszállás nélkül Segesvárig viszi az utast, ott azonban meg kell tudakolni, hogy az udvarhelyi vicinális mikor „készül” menni. Felette barátságos vonat ez. A barátság már az indulásnál kezdődik, mert lekésni nem lehet. Még akkor sem, ha elindult volna a vonat, mert egy kis buzgósággal pompásan utol lehet érni.
S bent a kocsikban csak mélyül a nyugalom, s tömöttödik a baráti levegő.
Valóságos békevilág van.
Nincs itt magány, sem szótalan egymást figyelés. Gátlás nélkül pajzánkodnak egymással a székelyek, s ha csak az előbb látták vala is meg egymást, úgy beszélgetnek mégis, mintha nyolc esztendőt töltöttek volna internátusban együtt.
S történni is szokott mindig valami nevezetesebb dolog.
Most legutoljára is, amikor hazamentem, akkor is történt.
Már előre is mosoly fut a számra és vidámság a szemembe, ahogy visszagondolok rája. Látom magamat, ahogy a szép kicsi szász város állomásán felveszem nyugodalmason a csomagot és bandukolok az udvarhelyi vonat felé, amely csak az előbb állott elé. Kiválasztom az egyik harmadosztályú kocsit, s a lépcső alatt megállok, mintha olyanforma csodát várnék, hogy a csomagom is felmegy magától s fel utána én is.
– Jöjjön bátrabban, mert e nem sárkán! – szól le egy székely éppen akkor, s hozzálát, hogy segítségemre legyen.
– Hát mi? – kérdem tőle, ahogy fent vagyok.
– Állomi kávédaráló – feleli.
Béjön velem a teremkocsiba és széjjelnéz.
– Hol szereti jobban? – kérdi.
– Én az ablak mellett.
– Tán nem üsmeri a vidéket?
– Én üsmerem, hiszen gyakran járok erre.
– No, akkor üljön oda, ahova gyakran szokott.
Úgy beszél s úgy viseli a gondot, mintha apám volna, de azért a hangjában van valami akaszkodás. Ez tetszik nekem, mert frissítőleg hat a vérkeringésre. Leülök tehát az ablak mellé, mire ő eltűnik és új utasokat szervez a kocsiba.
Mindenkit odahurcol s leültet.
Vagyunk már vagy tizenketten. Ebből kettő falusi asszony, öt harisnyás székely, kettő iparosféle, egy gyalogos őrmester s mi ketten.
Még van nyolc-kilenc perc az indulásig.
S akkor egy úrforma jön fel a kocsiba. Az arca borotvált, elég értelmes, de igen szomorú. Kicsi bőrtáska van nála. Végigmegy a kupén, de úgy, hogy mindenkit jól megnéz közben. Aztán visszafordul, a középen megáll és így szól:
– Nem fáj valakinek a foga?
Kérdésére barátságtalan csend a felelet, csak a szervező székely szólal meg egy idő múlva:
– Nekem fájt.
Megörvend a táskás, és rácsap:
– Ugye, csak az előbb?
– Csak két esztendővel ezelőtt.
– Hát az nem idő!
– Az nem, jó világban.
– Kihúzták-e? – érdeklődik tovább a táskás.
– Azt-e? Azt nem!
– Hát mért?
– Azért, mert nem hagytam.
Ennek megörvend az uraság, a táskát leteszi a padra és kinyitja. Vattát vesz elé, egy üvegben valami folyadékot, s végül kicsombolygat egy villogó szerszámot is. A szerszámot a bal kezébe veszi, odamegy a székelyhez, és a jobbal kezet fog véle.
– Doktor Halmos, fogorvos vagyok.
– Isten éltesse! – fogadja a székely.
Úgy néznek egymásra, hogy az ember azt hiszi: vagy kacagni fognak mindjárt, vagy sírni fognak mindjárt. De a következő percben Halmos a szerszámot átveszi a jobb kezébe, és a megbűvölés határozott hangján rászól a székelyre:
– Tátsa ki a száját!
A székely megriadva nézi egy pillanatig, de aztán elmosolyodik és kitátja a száját. De a szeme csillogásán látszik, hogy csak viccből, hogy csak azért: lám, mit mer, vagy mit tud mesterkedni véle.
Mindenki arrafelé ágaskodik és úgy figyel.
Nem rest ember azonban Halmos sem, mert a mókás szemek helyett a mesterséget nézi. Nekihajol és alig tekint a szájba, már kiszemelte magának a fogat. Megkopogtatja, és megkérdi sietve:
– Ez?
– Ühüm – mondja dünnyögve a székely.
A csendben egy halk reccsenés történik, s a következő pillanatban már mutatja is Halmos a fogat:
– Tessék!
Két ága van, és úgy ül a fogó szájában, mint egy tömzsi olajág.
– Ugye, nem fájt?
A székely nem szól egy szót sem, még a fejét sem mozdítja.
Csak a többiek kacagnak igaz szívből. Először kacagnak, aztán kopogtatni kezdik a fogaikat. Közben leteszi Halmos a foggal együtt a húzót, egy üvegből vontatóvizet tölt kis alumínium pohárba, és szájba véteti a székellyel. Aztán vattát szakít le, és rácseppent néhányat a kicsi üvegből. Leteszi a rongyra, az ablakot lehúzza, és így szól:
– Köpje ki azt a vizet!
A székely engedelmes.
– Várjon, tegyem rá ezt a vattát! – szól ismét.
Ráteszi, egy kicsit gyönyörködik az engedelmes és szótalan férfiúban, aztán odaadja neki a fogat:
– Tegye el s vigye haza!
Az öreg meg sem nézi jóformán, hanem kiveti az ablakon.
S akkor sem szól egy szót sem.
Halmos ismét csepegtet a vattára, s azzal megtörölgeti a húzót. Nagyon gondosan és egy kicsit felemelve, hogy mindenki lássa.
– Hát még kinek fáj? – kérdi.
Mindenki a szomszédjára néz.
– Hát maga ingyen húz? – kérdi az egyik iparosforma. A hangja mély és erős, valósággal legázolja a csendet. De ő maga is hatalmas fiatal férfi.
– Nem éppen ingyen – mondja Halmos.
– Hát?
– Negyven lejért.
– Akármekkorát?
– Egyre-másra.
– No, jöjjön! – mondja az iparos, azzal széjjelveti a lábát, a fejét felszegi, és a szájat kinyitja. Meg is mutatja, hogy melyiket kéne kihúzni. Halmos megnézi, és így szól:
– Majdnem unikum.
A másik iparos valami goromba megjegyzést tesz, amin a szomszédok kacagnak. Én azonban nem tudom elkapni a szót, mert minden érdeklődésemmel Halmost figyelem. Halmost, aki nekifekszik a fognak és kínlódni kezd.
Egy percig.
Két percig.
Akkor fütty hallatszik, és megindul a vonat.
Halmos még jobban megveti a lábát. Két kézre fogja a húzót, és megfeszülnek az izmai: hátha tüstént kihúzhatná s még le is szökhetnék a vonatról! A rettentő fog azonban nem jön. Az istennek sem jön! Halmos csak küszködik, feszül és nyög, de a fog nem akar jönni.
De annál jobban megy a vonat.
Most már csak azért sem hagyja magát Halmos. Megkapaszkodik istenesen, aztán a homlokán megjelenik a verejték. De akkor felemeli a jobbját az iparos, és valami fontosat jelez.
Halmos abbahagyja és megkérdi:
– Mit akar?
– Nyugodjunk egy kicsit.
Pihenő állapotot vesznek mind a ketten. Nézik egymást, és mi nézzük őket. Haladék nélkül új küzdelemre szeretnők lökni, mert megfertőzött az izgalom. A székely is rendkívül türelmetlen lehet, mert előveszi a negyven lejt, kifizeti Halmosnak, és így szól hozzá:
– No, most próbálja!
A pénz buzdítaná is Halmost, de mielőtt hozzáfogna ismét, megjelenik a kalauz és a jegyeket kéri.
Jegye mindenkinek van, csak Halmosnak nincsen. Hiába szabadkozik, hogy foghúzás közben elindult a vonat, hogy ő népegészségügyet szolgál, hogy a következő állomáson úgyis leszáll: a kalauz könyörtelen, és megírja neki a jegyet, s megírja melléje a büntetésről is a cédulát. Írni azonban könnyű, de pénzt látni Halmostól nehéz. Nagy huzavona indul, s tart a következő állomásig. Itt megfogja Halmost a kalauz, és indítja kifelé.
Át akarja adni a hivatalos közegnek.
Egy-két perc múlva utánuk megyek én is, mert kíváncsi vagyok az ügyre.
Benézek az irodába, de nem látom sehol. Gondolom, az állomási kicsi csendőrségre mentek, s ballagni kezdek a vonat felé vissza. De éppen akkor kacagva jön ki a várószobából egy ember.
– A kalauznak húzzák a fogát! – mondja.
Vidáman továbbviszem a kocsiba a hírt. És mindenki nagyon örvend ennek a megoldásnak, mert a békességet jelenti ezen a földön, ahol a magyar együtt lakik a románnal és a jó fogú szásszal.
A hivatkozás helye
Béke hazámban. Pesti Napló 1933. jan. 6. Keltezése: 1933. január. Újraközölve: Tiszta beszéd (132–136.) és Jégtörő gondolatok I. kötet (269–274.).
Hősök ők!
Mind az öten.
Hősök, mert hős küldte őket, és mert hősökhöz illően hulltak el.
Pedig szivarok voltak.
A három gyásznap után, amely háborgásban és meditációban múlott el, most messze néző szemekkel, bölcsen és illatos szívvel gondolok rájuk itt az írógép előtt.
Már régen szeretem a szivarokat. Különben nem is olyan régen: hét esztendeje csupán, de ez alatt az idő alatt mindig. Megcsalni is nagyon ritkán csaltam meg őket egy-egy mihaszna cigarettával. Meghatódva emlékszem arra a napra, amikor megismertük egymást. Én akkor Amerikában voltam, társtalanul és az álmodozás felhőivel az arcomon. Árván, nagyon árván. S akkor, egy hazavágyódó este, angyal jelent meg előttem, és így szólt érthetően:
– Próbálj szivarozni!
Így ismerkedtem meg az elsővel. Szép barna bőrű szivar volt, vidám övvel a derekán és gyönyörű székely mesékkel az idegeiben. Úgy hívták, hogy Manuel. Gyöngéden a kezembe vettem, elvittem sétálni s ott, ahol senki sem látta, megcsókoltam. Egy kicsit óvatosan, nehogy elriadjon tőlem, s nehogy én a betege legyek aztán ennek a reménytelen szerelemnek.
Aztán rágyújtottam és úgy bántam véle, mint egy kis királykisasszonnyal: kecsesen, alig érintve és folyton figyelve, hogy tetszem-e neki? S tovább is mondjam? Igen, hát megszerettük egymást és egymásé lettünk.
Nem lovagiatlanság ez, hanem szerelem.
Szerelem, amit visszahoztam magammal ide Erdélybe. De többet is ér, mint a dollár. Hűségesebb, érzőbb, szélesebb látókörű. Néha búsul, ha én búsulok, máskor énekel, vagy csintalankodik, esetleg lázong.
Lelke van neki.
S aki ismer engem egy kicsit jobban, az mindig tudja, hogy szeretem. Tudja, és kedveskedni szokott véle. A legszebb kritikát is akkor kaptam, amikor a Szűzmáriás királyfi megírása után egy skatulya szivarral örvendeztetett meg az egyik barátom.
Koszorúban voltak, mint a kedves kicsi falusi lányok vasárnap délután.
És mások is cirógattak meg ilyen örömmel többször.
Igen, cirógattak.
De az ölelés, a meleg és fájdalmas ölelés most történt. Mert most született meg a hős: a kis barna testű leánykák között a főnök.
Magdolnának hívják.
Úgy hívják és nagyon messze van tőlem: idegen országban, talán fekete gyászországban. Ott van ő is társtalanul és az álmodozás felhőivel az arcán, ahogy én Amerikában voltam. S őneki is, egy hazavágyó este, megjelent az angyal és így szólt érthetően:
– Próbálj szivart küldeni édes komádnak!
Magdolna szót fogadott az angyalnak, hiszen úgyis jött éppen szent karácsony napja. Elindult gyenge kis termetével és vidáman szivart vásárolt. Finom barna testű szivarokat, ünnepi övvel a derekukon és gyönyörű mesékkel az idegeikben. Szépen elringatta őket s amikor a kicsikék elaludtak, fenyőágat is tett melléjük az ágyba. Szép zöld fenyőágat idegen országból. Talán a reménység virága gyanánt, vagy talán azért, hogy csepp kis botokat vágjanak arról a szivarok, ha felébresztené valaki őket és meg akarná akadályozni a hosszú-hosszú útjukban. Hogy akkor gyalog is eljöjjenek és elérjenek hozzám.
Hiába mondták Magdolnának a postán, hogy ne indítsa a kedveseket útnak, mert sok a határ és nem értik a mesét, akik a határoknál állnak. Hiába mondták neki, mert ő nem hagyta magát.
Mert a hősök nem hagyják magukat.
És a barna testű kis vitézek elindultak. Ajánlva, érték nélkül, kicsi ágyukban, zöld fenyő-takaró alatt. Vonatra tették a nagy vasúti bácsik és elindultak. S jöttek, mint a mesékben: hetedhét országon keresztül, üveghegyek és aranyhegyek alatt alagútban, fehér mezőkön át és királyi városokon át.
Jöttek és megérkeztek oda, ahová Magdolna meghagyta nekik. Itt kiszálltak a vonatból, és vidáman elkezdtek futni felém, hogy őket is elvigyem sétálni, és ahol senki sem látja, gyöngéden megcsókoljam. De amint futottak volna éppen a vámháznál által, meglátta őket egy szigorú vasúti bácsi, fülön ragadta és bevitte a vasúti vámházba rögtön.
Akkor eljött oda is az angyal és így szólt a vasúti bácsinak:
– Engedd el őket, uram!
A hivatalban azonban nem ismerik az angyalt. Ott nem hallgatnak senkire, aki szívből született, vagy aki lélekkel burkolja magát körül ilyen hideg téli időben. Ott csak az írást ismerik, amely számokat nevez meg, súlynak dekagrammokat és bélyegköltséget.
S amelyet elküldenek, mint jelentést.
És minő nagy öröm ez!
Dicsértem a postát igaz szívemből, és elmentem a vámhoz. A vám szigorú helyiség. S három részre van osztva. A legnagyobbikban csomagok hevernek szanaszét, mint pihenő alatt a bakák. Hevernek és láthatólag fáznak. A másik helyiség ismét két részre van osztva egy ablakos fallal. Az ablakos falon túl egy fekete arcú hivatalnok ül és két munkás áll az ő szolgálatára. Köszönök neki illedelmesen és mosolygok is, mert vidám vagyok és mindenkit szeretek. Mutatom neki a cédulát és mondom, hogy csomagom van itt, amit az angyal hozott idegen országból.
– Biztos, hogy itt van? – kérdi gúnyolódva tőlem és meg sem várja a feleletet, hanem kinyitja a nagy szekrény ajtaját, ott végignézi egy-két pillanat alatt a polcokat, aztán egy kis csomagot vesz ki és az asztalra teszi.
Érzem, hogy az, ami az enyém, és dobog a szívem.
Az üveges falon keresztül lesem a dolgot, amely nem sok a fekete arcú részére, mert a csomag már kibontva került a szekrényből elő. Gondolom: ó, ez természetes is egy vámnál. De azért tisztelet a hivatalnok úrnak: gyöngéden bánik a csomaggal. Kicsombolygatja a burkolatos papirosból, és kiemeli magát a skatulyát. Aztán óvatosan felnyitja a fedelét, és meglepődve így szól:
– Hm, szivar…!
Szivar, de csak öt darab, a skatulya fenekén.
És a többi?
Ó, statisztika!
Ó, halálozási arányszám!
De ebben az ötben is lehet gyönyörködni: szépek, vidámak és ünnepiek. Szinte a nyakamra ugranak. S talán meg is tették volna, ha a szigorú hivatalnok serényen rájuk nem nyomja a fedelet.
Rájuk nyomja, és visszateszi a szekrénybe.
– Menjen a főnök úrhoz! – mondja.
Elmegyek a főnök úrhoz, és elmondom neki az örömhírt.
– A Monopolhoz! – feleli.
– Hova?
– A Monopolhoz, Bukarestbe! Tessék folyamodni!
– Öt szivarért?
Hajthatatlan, és a törvény nevében mosolyog.
Olyan különös…
Eszembe jut Magdolna, az angyal és az Isten.
Hárman.
Aztán elhúzódom egy csendes helyre, ahol senki sem lát, és gondolkozom. A szívem háborogni szeretne, és a lelkem pálfordulást csinál. De nem hagyom őket, hanem cirógatom és csendesítem.
Aztán egy hazai szivarra gyújtok és megszáll az álmodozás. Borzasztó dolgokat látok. És a Monopolt, szegényt! Amint összedőlve fekszik, mint egy szörnyű nagy elefánt, s amint az angyalok vijjogó nagy madarakká változva keringenek felette…
És mindenki szivarozva nézi.
A hivatkozás helye
Halhatatlan szivarok. Brassói Lapok 1933. jan. 7. 6. sz. 5. Keltezése: 1933. január. Újraközölve: Tiszta beszéd (136–140.) és Jégtörő gondolatok I. kötet (275–279.).
Néhány hétig künn voltam az országból s csak tegnap jöttem haza. Általában nem valami népes a vonat. A határig egyedül uralkodtam egy harmadosztályú fülkében. Ágyat hevenyésztem s mivel katonakoromban megtanultam volt még állva is aludni, tűrhetően szenderegtem. Szolnokon túl egy magas férfi jött be. Bokáig érő bundája volt, s félálomban óriásnak tetszett. A székely mesékből azonban hozzá vagyok szokva az óriásokhoz s nagyobb zökkenő nélkül tovább szenderegtem. Egy idő múlva csendesen hátrahúzta valaki az ajtót s mintha egy fiatal nő dugta volna be a fejét.
– Kérek egy cigarettát! – hallottam nagyon messziről.
A férfi adott és meg is gyújtotta neki. Aztán bekerült egészen a nő és az ajtót kellőképpen betették. A fülkében csak az enyhepiros körte égett, s annak a világánál ellenállhatatlanul suttogni kezdtek. Jobban szerettem volna egészen aludni, mint félig odafigyelni, de sokszor van úgy, hogy az ember nem azt teszi, amit jobban szeretne.
– Hova utazol? – kérdezte a férfi.
– Debrecenbe.
– Nem jössz velem Berettyóújfaluba?
A lány galambosan nevetett, majd így szólt:
– Adna nekem az édesanyám…
A férfi meg volt elégedve a felelettel s a félhomályban mintha simogatta volna. Aztán mindjobban belébátorodtak és kuncogtak. Furcsán éreztem magamat. Szerettem volna elvarázsolódni onnét, de nem lehetett. S az is bántott, hogy ennyire semmibe vesznek engem. Gyökeres változást határoztam el s a fal felé fordultam.
Száműztem őket.
El is szenderedtem újból s csak arra riadtam fel, amikor kiáltott a kalauz:
– Berettyóújfalu!
Úgy felugrottam, mintha nekem kellett volna kiszállni. Azonban mindjárt megnyugodtam, mert az ablakon keresztül láttam, hogy a férfi és a nő karonfogva mennek a kis állomás lámpái alatt: meghitten és boldogan, mint menyasszony és vőlegény.
S utánuk egy hordár.
Kedves és félrevezető európai kép volt.
Elbúcsúztam tőlük s átjöttem a határon. Váradon egy térdnadrágos fiatalember szállott fel a fülkébe. Szerénynek és értelmesnek látszott. Ekkor már én is ültem, mert a kora reggelben gyönyörűek voltak a fák hógyöngyös ágaikkal. Gyermekes áhítattal néztem őket és szerettem volna megmutatni a kedvesemnek. S amikor éppen legjobban szerettem volna megmutatni, egy fekete arcú jött be, s az ajtó melletti sarokba leült. Nem tekintett minket nagyon idegennek, mert barátságosan érdeklődött hovavalóságunkról és utazásunk célja felől. Így derült ki, hogy a térdnadrágos fiatalember Kolozsvárra utazik, mivel ott egy házat örökölt. Pénze jelenleg is lehetett, mert úgy beszélt.
Kisvártatva a feketearcú eltűnt, aztán újra visszajött. S rá nemsokára két újabb férfi érkezett: egy csizmás és egy szatócs-féle. Alig helyezkedtek el azonban, bejött egy fekete bajuszos is. Ennek nagyon elszánt és gyűrött volt az ábrázata. A padon a középre ült, a nagykabátját szépen összefogva és titokzatos örömhírrel így szólt:
– Valami nagyszerűt fogok bemutatni az uraknak.
– Tán nem akar itt nekünk felolvasni? – kérdezte a csizmás.
– Nem kérem, hanem tőlem nyerni lehet – mondta a kártyás, majd megmutatta, hogy az egyik kártyán piros háromszög van, a másik kettőn pedig fekete. Előjáték gyanánt kirakta azokat a kabátjára, majd összekeverte és megint kirakta. A pettyekkel természetesen lefelé, de mégis úgy, hogy mi jól láthassuk, hogy melyik a piros és melyikek a feketék. Aztán kivett ötszáz lejt a zsebéből és így szólt:
– Ennyit nyerhet tőlem, aki eltalálja, melyik a piros.
Éreztem, hogy megmozdul bennem a vér, mert nagyon jól láttam, hogy középre tette a pirosat. Tízezer lejt is rá mertem volna tenni, de öt pengőm volt összesen. Végtelen elkeseredés szikrázott fel bennem, mert hét megjelent könyvemmel nem kerestem tíz esztendő alatt annyit, amennyit most kereshettem volna, mert a kártyásnak rengeteg pénze volt. A többi utasok is izgulva néztek össze, de egyelőre nem mert tenni senki.
Erre a kártyás megint kevert és új felhívást intézett hozzánk. Most is tudtam, hogy jobbszélről van a piros és átkot szórtam vagyontalanságomra. A csizmásnak azonban volt pénze: nagy elszánással kitette az ötszáz lejt és felemelte a középsőt. Fejbe szerettem volna ütni, mert láthatta volna a marha, hogy a jobbszélen van a piros.
A bankos béhúzta az ötszáz lejt és megint kevert. A piros középre került: olyan tisztán láttam mint a vészféket a fejem felett. A csizmás vissza akarta nyerni a pénzét és lej hiányában száz cseh koronát tett ki, aztán felemelte a jobbszélsőt.
Indulatosan fordultam el, mert ilyen vakot még életemben nem láttam.
A bankos megint kevert, de most ezer lejben állapította meg a kasszát. A csizmás nekiugrott kétszáz cseh koronával s azt is elvesztette. Most már mind gyűlölettel néztük megátalkodott vakságát, de izgultunk is szegény miatt. S nemhiába, mert a következő keverésnél csakugyan visszanyert kétszáz cseh koronát.
A nyerés láza most új hullámot vert bennünk.
A szatócs is kivett ötszáz lejt, de a bankos csak ezerben akart játszani. Fájdalommal kellett néznie, hogy a csizmás elvitte az ezer lejt.
Most már feszítette az egész fülkét a meggazdagodás vágya. A szatócs felszólított minket, hogy tegyünk az övé mellé ötszáz lejt, mert biztos a nyerés. A biztos nyerésre én is megesküdtem volna, de nem tehettem semmit, mert nem volt pénzem. Ránéztem a házöröklő fiatalemberre. De az egyet sem mozdult. Kevés embert csodáltam így életemben.
– Tegyen rá, hiszen olyan biztos, mint a halál – mondtam neki.
– Nem teszek – felelt a házöröklő.
Haragudtam rá, mert a csizmás elnyerte az orra elől a pénzt.
Most már veszteségben volt a bankos, de azért újra kevert. Most is jól láttam, hogy balszélről van a piros. Az izgalom a tetőfokon volt. A szatócs ismét felszólított, hogy tegyünk az övé mellé ötszáz lejt, mert a nyerés biztos.
– Ne mondja, hogy biztos, mert én azt jobban tudom, mint maga! – szóltam rá.
– Hát akkor tegyen!
– De ha nincs pénzem!
Odafordult a házöröklő felé. – Tegyen maga, hiszen biztos!
– Én nem teszek – szegezte le ismét a fiatalember.
De bezzeg tett a csizmás és nyert is.
A következő keverésnél felugrott a szatócs és a bankoshoz így szólt:
– Várjon, megyek pénzért s rögtön visszajövök.
Azzal elment. A bankos azonban nem várta meg visszatérését, hanem ismét elvesztette a tétet, s akkor káromkodva otthagyott minket.
Utána elment a sok pénzzel a csizmás is.
Megint csak én maradtam s a házöröklő fiatalember s az a legelső fekete arcú.
– Minden pénzét elnyertem volna – szóltam bosszankodva.
– Ugyan, kérem! – legyintett a fiatalember.
– Hiszen mindig tudtam, hogy hol fekszik a piros?!
– Én is.
– Hát akkor mért nem tett?
– Azért, mert ezek mind társak voltak.
– Társak?!
– Igen: egy banda az egész.
A feketearcú is úgy meglepődött mint én.
– Hihetetlen! – szólt elszörnyedve, azzal felállt és kiment.
– Ez is hozzájuk tartozik – mondta a házöröklő. – Azért puhatolt ki itt mindent, hogy aztán idecsalja őket. Higgye el nekem!
Nem akartam elhinni neki. Egy negyedóra múlva kimentem, hátha megkaphatnám őket. S csakugyan megkaptam: ott ültek egy másik fülkében mind. Mind a négyen, a kártyakeverő, a csizmás, a szatócs és a kémkedő fekete arcú.
– Na, kinyílt a szeme? – kérdezte a házöröklő, amikor visszajöttem.
– Igen – mondtam és nagyon háborgott a lelkem. Hihetetlenül háborgott, mert azelőtt húsz perccel még szentül hittem, hogy az egész társaságban én látok a legjobban.
Borzasztó volt ez a vakság!
Ha akkor meglett volna a pénzem, amit tíz esztendő alatt hét könyvemmel megkerestem, öt perc alatt elvesztettem volna… De hál’ istennek, apránkint és szépen múlt el tőlem a pénz. Úgy maradozott el, mint most a vonat ablaka előtt a hógyöngyös fák, amelyeket sohasem tudtam a maguk föld feletti szépségükkel megmutatni kedvesemnek.
A hivatkozás helye
Itthon. Magyar Hírlap. 1933. jan. 8. Újraközölve: Virrasztás (Piros pettyek Romániában címmel, 56–61.) és Aranyos tekergők (148–152.).
Nemrégen egy könyve jelent meg Makkai Sándornak ezen a címen. Most nem a könyvről akarok írni, hanem arról az egyórás beszélgetésről, ami Vajda Sándor között és énköztem folyt le néhány nappal ezelőtt.
Vajda most is miniszterelnöke Romániának, csakhogy pihenőt tart. Ez alatt az idő alatt Maniu kormányozza az ügyeket, de sűrűn vannak együtt. Aztán Maniu megy pihenőt tartani, és az ügyeket Vajda fogja megint kormányozni.
De hát ez politika.
Én most többről akarok írni. Mert a mi itt való életünkre nézve nem jelenthet-e többet Vajdának az a barátságos gesztusa, hogy magához kéret egy erdélyi magyar írót és a legnagyobb vendégszeretettel látja magánál egy óra hosszat?
Két dolgot kell megemlítenem, amelyek megelőzték, illetőleg megérlelték ezt a találkozást. Az egyik az, hogy 1929-ben a bukaresti sajtóosztályon kitiltották egy novelláskönyvemet, melyet az Athenaeum adott ki. A kitiltás egy novella miatt történt, melyben román csendőr is szerepel, sőt a székelyek között meghal.
Vajda belügyminiszter volt akkor, a könyvet elolvasta és a kitiltás alól feloldotta.
A könyv, illetőleg a novella művészi értéke miatt.
S a másik az, hogy mostani új regényemet elküldöttem neki. Ez a regény egy székely legényecske életét írja le, jobban mondva az életéből egy esztendőt, amit a Hargitán töltött. Sok mindenki megfordul ez alatt az idő alatt a hős tanyája körül: így többek között egy Fuszulán nevű ember, aki csal, s egy Surgyélán nevű csendőr, aki a hőst mindenből kiforgatja.
Tehát két román, a rosszából.
Vajda a könyvet elolvasta, és felháborodás helyett magához kéretett. Ott négyszemközt sem kifogásolta azt, hogy én ilyen románokat szerepeltetek a regényben, csupán azt jegyezte meg, hogy attól kezdve, amikor ezek a mellékfigurák a könyvben megjelennek, a regény már nem olyan sikerült, mert a főhős jellemvonala megzavarodik.
Tehát itt is a művészi szempont!
Az antirevizionista tüntetések mellett ez is elgondolkodtató dolog. Honnan eredhet vajon az a lelkierő, hogy a nemzeti érzékenység háttérben maradjon vagy művészi szempontok mögé bújjon akkor, amikor alkalmat érezhetne arra, hogy felbuzduljon és igazságtalan túlzásokba fusson? Talán mégsem a művészi megnyilatkozás ereje és szépsége fegyverezte le Vajdát, hiszen politikusról van szó. Hát akkor mi?
Én azt hiszem, hogy az értelem, amely okosan áll az életösztön szolgálatában. Vajda tudja és számot vetett azzal, hogy nekünk itt magyaroknak és románoknak együtt kell élni. Együtt kell. Így is együtt kell, s ha jönne bármilyen változás, úgyis együtt kell. Mert hiába beszél a magyar irredenta és a román vasgárdista, hiába beszél a dühös nemzeti agitátor: az mind csak a mi bőrünkre megy, akik mégis munkában és békességben szeretnénk itt Erdélyben élni, nemcsak magyarul és nemcsak románul, hanem emberül is.
Eddig elég sok szükség volt reánk a háborúban, s állottuk is a sarat becsülettel. Most már azt hisszük, hogy a békének van szüksége reánk: legyünk tehát vitézek itt is.
Ezt gondolhatja Vajda.
És ezt gondolom én is.
Már pedig mi eléggé hazafiak vagyunk mind a ketten.
A hivatkozás helye
Erdélyi szemmel. Magyar Hírlap 1933. jan. 13. Újraközölve: Aranyos tekergők (116–118.)
Napok óta várok egy olyan idegállapotra és lelki napsütésre, amikor nem hallom a belém nevelt frázisok távoli vonítását és legalább megközelítőleg alkalmas vagyok az okos szókimondásra.
Úgy gondolom, hogy ilyen ez a mostani óra.
Arról a közhírhedtté tett akasztásról van szó, amelyet néhány héttel ezelőtt még csak az ördögök tudtak s a beavatottak. Ma töviről-hegyire tudjuk mindnyájan, mintha vizsgára készültünk volna belőle.
Merem mondani, hogy ennél jellegzetesebb eset kilencszáztizenkilenc óta itt Erdélyben nem történt. Jellegzetes nemcsak a románok szempontjából, hanem ugyancsak a magyarok szempontjából is. Mindazok, akik eleddig ebben a kérdésben írtak s joggal feltehetem, hogy közvélemény nevében, megdöbbentő módon elárulták magukat s magukkal a hátuk megett állókat. Mintha nem is józanul beszéltek volna, hanem az emberi vakságnak szörnyű és kiábrándító rángatózásai között.
Valósággal szégyellem magamat mindnyájunk nevében.
Mert mi történt?
Az történt, hogy a magyarországi revíziós mozgalomra tüntetésekkel válaszoltak a románok. Ez rendben van. Még azt is megértem, hogy a tüntetések itt-ott kiugrottak a medrükből. Megértem, mert aki egy ilyen ügyet azzal vél szolgálni, hogy az utcára megy s ott kiabál és az öklét rázza, az nem hasznos polgára az államnak, és nem komoly tagja a nemzetnek.
Abban kártevő indulatok dolgoznak.
Ellenben folyt és folyik a tüntetés ott, ahol annak a helye: a betűkön keresztül. A szellemi harc nemcsak természetes, hanem az egyetlen méltó eszköz egy nép érdekében. Aki azonban előtérbe áll és felveszi a harcot, az jól vigyázzon, mert a kisiklásra itten nincsen mentő körülmény.
Az Universul kolozsvári tudósítója nem vigyázott jól. Sőt egyáltalában nem vigyázott. Egy fényképet kapott, vagy szerzett valahonnét, amely három akasztott embert ábrázolt. Én a képet abban a formájában, ahogy ő tette közzé, vagy terjesztette, nem láttam. De láttam abban a formájában, ahogyan azt a tett színhelyén annak idején felvették. Ezen három ember lóg, lehajtott fejel és összekötözött kézzel. Csak gondolom, hogy összekötözött kézzel, mert látszani inkább úgy látszik, mintha összekulcsolták volna és úgy könyörögnének, hogy valaki vegye le őket.
Kétségbeejtő és lázító megörökíteni egy ilyen könyörgést.
De nem kevésbé lázító az sem, hogy a kivégzést vezető altiszt és néhány katona ott áll a képen: oldalt, közből és hátul. S felettük a három akasztott ember, mintha elindultak volna mennybe menni. A katonák azonban nem csodálkoznak ezen: ők csak állnak a „kötelességteljesítés” állati darabosságával, osztrák–magyar egyenruhában, megsüketült és megnémult lélekkel.
A haza nevében!
A király nevében!
A háború nevében!
Bent valahol, ahol titkos sugarak útján érintkezem az igazsággal és az örök emberi szellemmel, felborzolódom és undorral megrázom magamat.
Istenem, mivé teszik „magasabb érdekek” az embert!
Én, ha valahol, titkon és egyedül rábukkantam volna erre a képre, szégyenlősen és sietve a tűzbe vetettem volna, nehogy megláthassák hívő emberek és tiszta szívű gyermekek. Én a tűzbe vetettem volna. De milyen különbözők vagyunk: más lefényképezte, más újságba tette, más terjesztette, más uszító célzattal felhasználta.
Felhasználta, s pedig nem is köznapi ember, mert akinek megadatott, hogy tollal harcoljon népe igazságáért, az nem lehet köznapi ember. Az én hitem szerint legalább nem.
Minden szánalommal sajnálom ezt a román újságírót: sajnálom a román nép nevében, amelyet szenvedésén keresztül, balladáin és dalain keresztül és jó szívén keresztül szeretek; és sajnálom az emberiesség nevében, amit neki is éppen úgy kötelessége lett volna szolgálni, mint nekem. Mi történhetett véle? Milyen sötét erők kényszeríthették arra, hogy ezt a képet felhasználva, szítsa a gyűlöletet az erdélyi magyarság ellen, amellyel mégiscsak együtt kell élnie, ha itt akar Erdélyben élni! Hát lehet az íróasztal mellett ülve, a csendben és a gondolkozásra alkalmas helyen és tollal a kézben ülve ennyire elvakulni? S nem gondolni arra, hogy: hiába mondom, hogy íme románokat akasztanak fel a magyarok 1914-ben a kolozsvári fellegvárban, hiába mondom, mert azok, amilyen szemtelenek, még kiderítik, hogy nem igaz.
És tényleg kiderítették!
Nem itt, a fellegvárban történt, hanem Máramarosban, egy Toronya nevű faluban. És nem románokat akasztottak ott fel, hanem ruthéneket.
Ezer szerencsékre nekünk magyaroknak!
Mert történhetett volna a fellegvárban is.
És románokkal.
Csak a véletlen isteni műve ez, a mi javunkra, mert az a szellem, amely Toronyán ruthéneket, Németországban franciákat és Lengyelországban oroszokat akasztott fel, vagy pedig lőtt agyon, ugyanazt megcselekedhette volna a fellegvárban is a románokkal.
Mint ahogy a 916-os román betörés alkalmával megcselekedték a románok a Székelyföldön. És nem egyszer és nem egy helyen! Az én falumban is agyonlőttek egy legényt, miután megásatták véle a saját sírgödrét. Pedig nem is kémkedett, csak áthúzott helytelenségből egy vékony drótot az országúton.
Legyünk csak őszinték!
És ne toljuk egymásra a bűnöket, amelyek olyan embertelenek, hogy a szégyen elönti az arcunkat. Hanem süssük le a szemünket és igyekezzünk mindnyájan elfelejteni azt a sok ocsmányságot, amit hajdan részeg állapotunkban csináltunk: románok és magyarok egyaránt.
Aki nem ezt csinálja, az lappangó szörnyeteg.
Ez az egyik, amit mondani akartam.
A másik pedig az erdélyi magyar sajtónak szól s a toll harcosainak, akik minden dicséretet megérdemlő munkával teljes fényt derítettek erre a szomorú ügyre. De kérdem tőlük: hol maradt az utolsó szó?
A nagy és bátor emberi szó, amely a legfontosabb az egész ügyben.
Már a tizenötödik esztendőt töltjük ebben a sorsban: gazdaságilag összetörve, nyelvünknek és építő szándékainknak sokszor megbántása mellett és az igazságainknak gyakran tisztelete nélkül.
Magyar küzdelmekkel, de még néha emberi hittel.
Ebben a sorsban, amit nem kis mértékben a Toronyán garázdálkodó szellemnek köszönhetünk s amely megtaníthatott volna már minket a felderítő munkán kívül más egyébre is. Mégpedig a szenvedő és hívő ember szavára, amellyel megtagadja és elítéli a múltból felbukkant akasztást.
Elsősorban a miénket.
Aztán a másét.
Mert akit gazdaságilag és számban a második helyre dobott a történelem, annak szellemben és erkölcsileg az első sorban kell állnia, ha élni akar.
A hivatkozás helye
Felbukkant akasztás. Brassói Lapok 1933. jan. 20. 16. sz. 4.
Ezerkilencszázharminckettő, december tizenhat, péntek: ünnepi est a budapesti Operaházban.
A magyarok ezerévesek.
Kodály ötven.
Én harmincöt.
A magyarok széjjelszabdalva sínylődnek a Duna mentén, a Tisza mentén, északon, délen és itt keleten, ahonnét feljött a nap.
Kodály a gyönyörű színpad megett sínylődik szerényen.
Én fent a negyedik emeleten.
Még csend van a nagy énekes palotában, csak az ünneplők donganak fojtott izgalomban, mint a honfoglalás előtt a különböző idegen népek.
Mindent roppant méretekben látok, fent a negyedik emeleten. Roppant nagy méretekben, mert kitágulva röpköd a szemem, mert ugrál a vérem, mintha sziklákon csörgedeznék lefelé, s mert sajognak a gyors rügyek alatt az idegeim.
Mert gyermek vagyok, aki szeretni jött és aki örvendezni jött.
Szédülök és nem merek a helyemre ülni, az első sorba. Szédülök, mert ilyen nagy játékot még nem láttam soha, és attól tartok, hogy a mámoros angyalok lelöknek a negyedik emeletről.
Nem másért, csak azért, hogy én is részt vegyek a játékban.
Az utolsó padba ülök, hátul, egy nagy oszlop mellé: akárcsak egy székely falu a nagy hegy lábához.
Aztán felcsendül a hajnal, muzsika szól alul a berkekből, majd a függöny is szétrebben, mint a megijesztett tömött felhő. Szétrebben, hogy előbújhasson és eluralkodhassék véresen és lázadva a magyaroknak a nap.
A Psalmus Hungaricus.
Templomot látok: földje a megdúlt magyar föld és mennyezete az égbolt, amely nemzetiségi különbség nélkül minden embert egyformán véd a ködfoltokon túli goromba hangzavaroktól.
És felzendül a Zsoltár.
Elöl a dobogón ott áll palástban a nép követe, és mögötte az erő: az éneklő erő, az ostromló erő, melynek nehezen tud ellenállni az Úr és a cigányzene.
Sőt az sem, aki nem ért a muzsikához. Mint én.
Ráteszem a kezemet az előttem álló oszlopra, félig megölelem és így, ebben a biztonságban, arra gondolok, hogy vajon mi lenne, ha minden bételjesednék hirtelen, amit kér és könyörög a Zsoltár. Vajon lemenne, mint a nap, amelyik megérlelte már a gyümölcsöt?
Nem menne le nyilván, mert nem haszonra született, hanem a léleknek.
Csak az megy le, amit a szemnek csináltak: a függöny.
Lemegy, és megvonódik a határ. Egy kis pihenő itt a határon, aztán elindulunk ismét. Nemsokára feltünedeznek az akkordok között az erdélyi bércek, kisebb hegyek és nagyobb hegyek, majd egy játékosabb föld.
Székelyek földje.
Szép házba szállunk. Nagy bajban van a gazda asszonyostul, de azért énekelve fogadnak. Eljátsszák és eléneklik nekünk a bajt, hiszen olyan vendégszeretők ők! Szép leánysereg jön és egyszerre kivirágzik a ház. Virágzanak a szívek, a mozdulatok, a szavak és a guzsalyak.
És a mese.
Különböző színű virágokat nyílnak: gyászos violát, pajzán pirosat, szökdöső tarkát és szűzies kéket.
Pompával telik meg a föld és a levegő.
Nagy mester ez a Kodály!
Milyen szépen fonnak neki ezek a csintalan székely lányok! És hogy tud a nyelvükön beszélni: csak alig pendíti meg, amit szeretne s azok már éneklik és játsszák.
Egészen otthon vagyok. Ha tudnék, én is énekelnék.
És megmondanám a legénynek, aki felfekszik halottnak az asztalra, hogy ne űzze az eszét, mert nagyon félek az ilyen mókáktól. Tudom, hogy csak lefekszik, és mindjárt meghal. De nem szólhatok semmit, mert csak a szívem futott előre, s magam ott maradtam a negyedik emeleten.
Nem szólhattam, és meghalt.
Ott siratják a lányok, fekete csokrokat dalolnak, a szívük félelemben ugrál a nótafán, mint a megrémült mókus, a lelkükből sugárban ömlik a halál vize, a hegyek is eltorzulnak a gyászban és mindenütt megszakad a föld, ahol székelyek laknak.
Mert meghalt a legény.
De a dal mennyei eredetű és mennyet varázsol a halottnak, aki tudja, hogy mit kell ilyenkor tenni.
Tudja és feltámad.
Istenem, milyen nagy az, aki mennyet tud varázsolni a halottnak! A halott embernek és a halott szellemnek.
Mennyet és feltámadást.
A hivatkozás helye
Kodály Zoltán. Pásztortűz 1933. I. 1. sz. jan. 15. Keltezése: Kolozsvár, 1933. január 15. Újraközölve: Virrasztás (168–171.), Tiszta beszéd (140–142.) és Jégtörő gondolatok I. kötet (280–282.). Alcíme mindenütt: Egy botfülű székely naplójából.
Felhős az ég mindenütt az öreg világ felett. Tornyosulnak, úsznak, marakodnak és megint tornyosulnak. Acélszínű fészkükben, hajó füle van az embernek, morognak is a villámok néha.
És a vihar előtti fülledtségben cseppek is esnek.
Itt Erdélyben is esett kettő, amiről tudok: a két csillogó csepp, a nagy tükörből két szikladarab.
Ez az első szomorúbb.
A történet színhelye egy nagy falu a Székelyföldön. Fából és marhából elég jól élt ennek előtte itt a nép, s a sovány föld is hozott valamit. Tíz év alatt azonban a fa jó világa lejárt: az állam megnevelte az erdőket a maga szellemében. A marha sovány s ha kövér volna, sem érne sokat.
A nyomor köde fekszi meg ezt a falut is, mint a többit. A nép meghúzódik a ködben és várja a napot. A türelem nagy. De már fel-felmordul egy-egy hang és utat törekszik hasítani bárhogy a városok felé és a világ felé.
Nagyjából azért még tartja magát a hit: hit a jobb világ eljövetelében, és hit az Istenben.
Ősidők óta katolikus a falu.
Most öreg esperes áll a poszton. Maga is székely, kemény és vérbő. Megszokta még a régi világban, hogy nem semmi a szava, és természetesnek vette örökké, hogy az ő eszével gondolkodjék a nép és az ő szemével lásson.
Most is.
De nyughatatlan és egy kicsit cudar ez a mai idő. Nem tekinti a talpig papot, hanem új gondolatokat és új utakat lehel: ellenségeit a régi gondolatoknak és a régi utaknak. Szemnyitogató lapok is kezdenek járni a faluba: azt kézről kézre adják és illő komolysággal tárgyalják, hogy miképpen is lehetne jót csinálni a rosszból.
Sokan olyan véleményen vannak, amelyiken nincsen a pap.
Nagy a feszültség, és itt-ott kipattan a szikra.
Nemrég is, az egyik vasárnap, éppen templomozás idején pattant ki a szikra. Tömötten volt emberekkel a nagy régi templom. Gyönyörű és meleg dolog ilyenkor prédikálni egy igazi papnak. Mint ennek a kemény öregnek is, akiről szó van. Fel is ment a szószékre és beléfogott. Élő embernek élő kérdésekről beszélt. A homlokán kidagadtak az erek, a szemének dorgáló tüze volt. Ilyen felindult lélekkel ítélkezett az új „eszmék” felett, amelyek terjedni kezdtek immár ebben a faluban is. De most a csendet, amely negyedszázad óta az ő beszédje alatt mindig csend maradt, egy legénynek a hangja hasította ketté.
Egy fiatal hang, amely tiltakozott. Példátlan esemény!
És kegyetlen esemény is, mert a pap agyvérzést kapott rögtön. Úgy kellett hazavinni és ágyba fektetni.
Abba az ágyba, amit a régi fából csinált a régi asztalos.
A régi asztalos, akinek jellemző esete képezi ezt a második cseppet. Jellemző s a felületen vidám is egy kicsit, de annál döbbenetesebb alul, a mélyben.
Sokat és tisztességgel dolgozott a derék iparos ember. Akadt is munkája elég rendesen. Családot nevelt és kis házat is akasztott. De aztán borzasodni kezdett lassan az idő, soványodott a kereset és a keresettel a régi jó rend, amely mindjobban cserbenhagyta a mestert.
A társai is zúgolódni kezdtek.
Az öreg tekergette a fejét, egy évig is, két évig is. Aztán figyelembe kezdte részesíteni a fiatalabbakat, akik azt mondták neki, hogy:
– Öreg, a búsulás itt nem segít.
Ezt be is látta hamarosan a mester, fordított jó régi gondolkozásán egyet és csatlakozott az eszméhez, amely felderíti talán megint az utat, visszaadja a munkásnak a munkát és a munkának a becsületet.
Ettől fogva elvtársnak nevezték a mestert. Azonban öregecske volt ő már egy kicsit és az új magvak a felületen maradtak. Így közeledett el a válságos időben az ő legválságosabb ideje, amikor szembe kellett néznie a halállal. Attól pedig gondolkodóba esik minden ember, felekezet és gondolkozási különbség nélkül.
Ez történt az öreg mesterrel is.
Amikor már érezte, hogy le kell számolnia mindennel, ami ehhez a csődbe jutott földhöz köti, utolsó erejével levelet szerkesztett, azt gondosan lezárta, aztán az ágyához hívatta három emberét és azt mondta nekik:
– Kedves barátaim, arra kérlek titeket, hogy itt van ez a levél, amelyre nézve úgy intézkedem, hogy a temetésen olvastassék fel, még mielőtt a pap beszélne az én ravatalomnál.
Így is történt.
Az öreg haldokolni kezdett, a levelet pedig forgatták a barátok, hogy vajon mi lehet benne. Talán intés a világnak, hogy térjen mindenki az új útra, mert máskülönben felvirradás nem lesz.
A dolognak híre terjedt és sokan eljöttek a temetéskor a halottas házhoz, hogy meghallgassák az intő szózatot. Különösen az elvtársak jöttek el sokan. A pap beszentelte a halottat és elmondta, amit máskor. Mielőtt azonban beszélni kezdett volna valamit, előállott a levéllel a megbízott, kinyilvánította a megboldogult utolsó kívánságát, megnevezte a tanúkat és következett az ünnepélyes pillanat.
A levelet felbontották és annak betűi emígyen szóltak:
– „Én X. Y. asztalosmester ezennel nyilvánvalóan töredelmesen bevallom, hogy az életem vége felé eltévedtem és átadtam magamat az átkos felforgató eszméknek, amit is töredelmesen bánok. S kérem a tisztelendő urat, hogy imádkozzék értem, ha ámbár nem is gyóntam meg, de jussak azért a jó lelkek közé…”
Az elvtársak nem kísérték ki az öreget a temetőbe.
Hanem papot, olyan boldogat, mint ez, nem sokat lehet látni. De igaz is: ő behozta azt a vámon, amit a másik székely pap elvesztett a réven.
Hiába, érdekes a világ, ha rossz is.
A hivatkozás helye
Két csepp. Magyar Hírlap 1933. jan. 29. Újraközölve: Aranyos tekergők (110–113.).
Ennek az írásnak nem az az első célja, hogy az erdélyi regényírókat ismertesse; sőt nem is az, hogy a felvetett problémát csak Erdélyre korlátozva magyarázza. A cél az, hogy rávilágítsak arra a két útra, amelyen az erdélyi regényírók látszólag két ellentétes irányban haladnak, és ezenfelül még az is, hogy ebben a rávilágításban az új magyar regényírók vajúdó arca emelkedjék szem elé.
Esztendőkkel ezelőtt még gondolkodóba ejtette a közönség egy részét és a hagyományokat hangsúlyozó írásszakértőket az a sopánkodás, hogy az erdélyiek megbontották az egységes magyar irodalmat. Ezek a nyugdíjazott irodalmi testőrök elsősorban minket láttak megbontóknak: úgynevezett székely népírókat. Rajtunk kívül pedig a bátrabban megnyilatkozó erdélyi szellem felé is a korholás felhői szálltak. Sajnos, a jótékony vihar dörgéseivel és fülledtségével együtt már-már egészen elmúlt: egyrészt, mert a székelyek hol „magyarosodnak”, hol pedig csökönyösen törekednek a művészi színvonal felé, másrészt pedig az erdélyi „bátorság” haja is őszül.
Ilyenformán most már semmi sem zavarja az egységet, s ha képet rajzolok arról, ami Erdélyen van, akkor ez a kép a mai, kisebb Magyarország irodalmát is fogja mutatni.
Az összeomlás után, a fájdalom és a szédülés néhány hónapjának a lázában az erdélyi irodalom már megtalálta az új életet. Hangot elsősorban a líra adott neki. Ez természetes is. Reményik az igazságtalanul megcsúfolt magyarok szaggatott hangjával ébresztette Erdélyt, Szentimrei a szenvedés erejének áradásával hirdette az új tavaszt, Bartalis a magunk egyszerű örömére tanított, és Tompa László udvarhelyi magányából szólott a csoda szavaival:
– Kelj fel és járj!
Ez volt a megtalált Ige, amely ismét visszaadta a hitet, az erőt és a munka értelmét. És az Ige után már jöhetett a szöveg: jöhetett a regény.
Az első mozdulatokban már benne van minden, ami tizenhárom esztendőn keresztül utána történt. Most legalább így látja a visszanéző. Még nyers és brutális az első lendület, ha az új magyar fájdalom okairól esik a beszéd. Vagy pedig érdektelen, ha történelmi témákkal akarja elterelni a figyelmet az író: de csak addig érdektelen, amíg a történelemben is megtalálja azt, ami felzaklatott idegeinek és nyers életösztöneinek megfelel.
A lírával szinte egy időben jelentkezett a novella. Már készen, próbálkozások nélkül ugrott ki a penna alól. Sőt nemcsak készen, hanem az új levegő, az új mondanivaló és az új nyelv kincseivel gyarapodva. Nyirő, Sipos Domokos, Pap József és Nagy Dániel rövid idő alatt felzaklatták Erdélyt az újjászületett novellával. S már vajúdott a regény is. Kiadó azonban nem volt. Volt azonban hit és bátorság arra, hogy megpróbálják a lehetetlent: a semmiből megcsinált kiadóvállalatot. Hat író összeszövetkezett, kitalált egy címet és felhívást tett közzé az erdélyi közönséghez. A cím ez volt: Erdélyi Szépmíves Céh, a mostaninak az apja. A csoda megtörtént, és megjelent az első könyv: Nagy Dániel Cirkusz című regénye. Nyers, kegyetlen könyv a háborúról, s a hatása egészen viharszerű. A „hagyomány” őrei felhorkantak, és megindultak a támadások a Cirkusz ellen, amely az erdélyi szociális regények sorát nyitotta meg. A düh és a kavargás még javában tartott, amikor a történelmi regények forrása is kibuggyant: megjelent Makkai Sándor Ördögszekér című regénye. A csatázók rögtön ott hagyták a Cirkuszt, és az Ördögszekérnek rohantak neki, főleg a két Báthori testvér fajtalansága miatt, akiknek bűnét irodalmilag kiteregette a szerző. Az erdélyi reformátusok éppen püspökválasztás előtt állottak, s Makkai Sándornak, aki eladdig biztos várományos volt, szinte-szinte a püspökségébe került az Ördögszekér. Unitáriusok és katolikusok egyaránt bujtogattak ellene, választani azonban csak reformátusok választottak.
Cirkusz és Ördögszekér: az erdélyi regényírás két forrása volt. A két forrásból két patak indult: egyik a szociális regény felé, a másik a történelmi regény felé. Nagy hullámzással és tapogatózással mind a kettő.
Igazi írók és igazi közönség előtt kétségtelenné vált, hogy a Cirkusz a szükséges leszámolások első mozdulata volt csak. Likvidálni kell háború elleni bűnöket, újjá kell értékelni „nemzetfenntartó” eszméket, és rá kell mutatni arra az igazságtalan különbségre, amely a magyar társadalom keretén belül az egyes osztályok között fennáll. A felismerés azonban nem tudott cselekedetté kiteljesedni, mert a Cirkusz elleni dühös hadjárat egyrészt az írókat ejtette gondolkodóba, akik jórészt újságoknál elhelyezkedve, már függő helyzetben voltak egyházakkal és Magyar Párttal szemben, másrészt pedig maga a Szépmíves Céh sem igen nyújtott segédkezet a harcosabb írói megnyilatkozásoknak. Ugyan kiadta Ligeti Ernőnek Fel a bakra című könyvét, amely a magyar középosztályt a háború eredményeképpen jobb hely híján a bakra ültette, de ebben a regényben több volt a szomorú bólogatás és a csendes romantika, mint a lázadás vagy számonkérés.
Olyan volt ez, mint az égi háborúban a nagy csattanás után a dörgésfoszlány, amely után csend következik.
A csend be is következett, mert csak esztendők múltán jelent meg Kacsó Sándornak Vakvágányon című regénye, amelyben az új erdélyi magyar generáció csakugyan újjáértékelte a „nemzetfenntartó” eszméket. A könyvre természetesen nem akadt kiadó, s így az író izzadta ki valahogy a kiadás költségeit. Ugyanerre a sorsra jutott jómagamnak is a könyve, a Czímeresek, amely prüszkölve és kíméletlenül igyekezett megmutatni a magyar történelmi osztály bűneit és önző magatartását a tizenkilences erdélyi forradalomban.
Íródott még Erdélyben egy regény, amely európai látókörbe állítja a kor szociális problémáját. Ez a regény pedig Szántó Györgynek Ötszínű ember című regénye, amely – sajnos – mai napig is kiadatlanul hever.
A szociális regényírói törekvéseknek csupán kiemelkedőbb eseményeit említettem meg. De úgy ezekből, mint a többi kísérletekből megállapítható, hogy a törekvés nem járt kielégítő eredménnyel. Nem járt sem a művészi formát illetőleg, amelyet a lávaszerűen kiomló anyaghoz nehéz is megtalálni, sem pedig eszmei tekintetben, mert kiadó nem lévén, a harcot elindított élességével folytatni tisztára lehetetlen. Ilyenformán az író vagy hallgat, mint Kacsó, vagy más természetű témák után néz, mint Szántó, vagy pedig kelletőbb formába burkolja a szociális tendenciát, amint én tettem Ábel a rengetegben című új regényemben.
A Cirkusz olyan útra vetett fényt, amely tele volt a legégetőbb, de egyben a legkényesebb társadalmi és magyar problémákkal. Ezen az úton utána menni és megküzdeni jelen életünk sárkányával: bátor és méltó feladatnak látszott. De egyúttal veszedelmesnek is. Egyebeken kívül tehát már ebből is érthető, ha az erdélyi írók szívesebben fordultak arra a másik útra, amelyet Makkai Sándor mutatott az Ördögszekérrel: vissza a történelembe. Történelmi regényt írni mindenképpen érdemesebbnek látszott: nemcsak kiadóra lehetett számítani, hanem nagyobb közönségsikerre is. Az Ördögszekér, majd a Fekete vőlegények ezt megmutatták. S a siker mellett még írói feladatnak is könnyebb a történelmi regény: a mese nagyjából adódik, adódnak az alakok is, és azonkívül nem nehéz némi nemzeti szívre hatást, sőt szociális vonatkozást is „eszközölni”.
Ha a tárgyilagosságra konokul törekszik az ember, el kell ismernie, hogy sok érthető van abban, ha nemzeti sorscsapás idején a múltba néz vissza az író és onnét merít a további hitre példákat. Bizonyosan ez a szempont lebegett boldogult Kuncz Aladár előtt is, amikor kitűzette azt a történelmi novellapályázatot, amely a történelmi novella néhány remekét csalta ki Nyirőből, Sipos Domokosból és Berde Máriából.
Nagy erkölcsi sikere volt a Kós Károly Varjú nemzetségének is, amely a történelmi témát „Krónika” elnevezéssel és egészen egyedülálló levegővel tette rokonszenvessé. Ilyenforma könyv a Tabéry Szarvasbikája is, amelyben a két féktelen Bolyait igyekszik megérteni a szerző.
Az Ördögszekér után és a novellapályázat után valósággal divattá lett Erdélyben a történelmi regény. Tabéry a Bolyaiak után Fugger Katalinnál tette tiszteletét, amely alkalommal a parasztlázadás gyülekező felhőire is rámutatott az ablakon keresztül. Könyvét a Szépmíves Céh adta ki Vértorony címen. Itt jelent meg a Nyirő Sibói bölény című regénye is, amelyben Wesselényi Miklósnak három nagy tulajdonsága van: szörnyen erős, nagyon szereti a lovakat, és harcol a magyar nyelvért. A regény gyönyörűen dagadó nyelven van írva, de ez egyebek mellett már azért is helyes, mert a magyar nyelvért való küzdelem emlékkövéül állította fel Nyirő.
A történelmi láz Szántó Györgyöt is megejtette, s ennek emlékezetére megírta Kőrösi Csomáról a Bölcsőt, az angol kultúrtörténelemből a Földgömböt és a tatárjárás idejéből a Bábel tornyát. A három regény egyszerre a legelső sorba állította az írót.
A láz azonban múlófélben van immár. Az utóbbi időben nem írt erdélyi író olyan regényt, amelyet szigorú értelemben történelminek lehetne nevezni. Van azonban a történelmi regénnyel kapcsolatban olyan jelenség, amely a jövendő útját illetőleg felette figyelemre méltó.
Így visszanézve az erdélyi regény első évtizedére, azt lehet megállapítanunk, hogy amilyen messze fakadt fel egymástól a szociális regény és a történelmi regény forrása, jó néhány esztendő múlva éppen olyan közel jutott egyik patak a másikhoz. A történelmi regények 5-6 éves divatja után és a szociális regények fiatalos és sokszor művészietlen ágaskodása után ma ott áll az erdélyi regényírás, hogy sem nem történelmi, sem nem szociális: illetőleg mind a kettő.
Egyik elnyelte a másikat.
Csak két regényt említek fel, amely jellegzetesen mutatja ezt az állapotot: egyik a Berde Mária Földindulása, a másik pedig a fiatal Grandpierre Rostája. Mind a kettő a közvetlen háború utáni erdélyi társadalom problémáit tárgyalja: a történelmi események szigorú és pontos tényei mellett nyilvánvaló szociális tendenciával. Berde a magyar középosztály talajvesztettségét írja meg egy kissé érdektelen mese keretében és lassan szuszogó nyelven, Grandpierre pedig a legújabb generáció küzdelmét mindennel szemben, ami háború előtti és ami eladdig magyarnak mondatott.
Ez a két regény tehát meglehetősen jelzi azt a pontot, ahol a történelmi regény patakja beleömlik a szociális regény patakjába. Fontos és a jövőre nézve jelentőségteljes, hogy így van és nem megfordítva.
Ilyenformán nem látszik talán nehéznek az erdélyi regény jövő útját megállapítanunk. A történelem mind kevesebb és alárendeltebb szerephez jut benne, míg a szociális és emberi kérdések a kísérletek tanulságai után mind művészibb formában jutnak kifejezésre.
A fejlődésnek is ez az útja, a helytől és a kisebbségi sorstól eltekintve is.
A hivatkozás helye
Regényírás Erdélyben. Literatura 1933. 4. sz. 121–123. Újraközölve: Tiszta beszéd (142–146.) és Jégtörő gondolatok I. kötet (283–289.).
A cikk eszmetörténeti előzményeihez tartozik, hogy 1928-ban Ravasz László Irodalmi schisma című írása (Keleti Újság júl. 29.) és a nyomában kirobbant vita különös élességgel vetette fel az irodalmi egység megbontásának kérdését. Erdélyi írók a magyar irodalom egységéről címmel az induló Erdélyi Helikonban egész sor hozzászólás jelent meg, mely alkalommal Tamási ugyan nem nyilatkozott, de öt év múlva visszatért a rejtetten újra meg újra felbukkanó kérdésre.
(Egy apró tárgyi kiigazítás: az Erdélyi Szépmíves Céh első könyve nem Nagy Dániel Cirkusz című regénye, hanem P. Gulácsy Irén Hamuesője volt, 1925-ben; a Cirkusz csak a következő évben, az I. sorozat 8. kötetekén jelent meg.)
Éppen kilenc hónappal ezelőtt, ennek a lapnak a bölcsőrovatában született meg Ábel, gyermekeim közül a hetedik. Tiszta és derűs szerelmi kábulatomban nem is tudtam, hogy tulajdonképpen kit volt szerencsém nemzeni, de amint nemsokára kiderült, igen nevezetes gyermekkel szaporodott meg a családom. Mindjárt tudott beszélni, de szegénynek nem lévén még ideje tájékozódni ebben a huncut, zegzugos erdélyi világban, nem azt mondta, amit a kitanult magtalanok szerettek volna, hanem azt, amit magával hozott a Teremtő világából. Derűs volt és mosolygott a gyermek, mert szépnek találta még ezt a világot is. Fürdött a napfényben, tapsolt a madaraknak és meg akarta enni a virágokat, mint a bárány.
Talált neki névnek az Ábel.
De ami talál, abból sohasem származik jó, mert rég teremtette volt Isten a világot, s ez a világ a hosszú fejlődés folyamán odajutott, hogy már nem olyan egyoldalú, mint az, aki alkotta. Nemcsak napfény van már, nemcsak virágok és madarak, és nemcsak Ábel visszamenő nemzetségei, hanem testvérek is: a mostohák.
Jöttek hát a testvérek: kopasz ólálkodók, fekete arcú orvvadászok, hájas sekrestyések, sakterek és orgonisták és vérvizsgáló szúnyogok. Mind jöttek civilizált szerszámaikkal és Ábel csodálkozva kérdezte:
– Kik ezek, édesapám?
– Ezek a testvéreid – feleltem neki. – A te áldott mostoha testvéreid, a Káinok, akikkel egy kenyeret kell enned, akikkel egy földön kell aludnod, akikkel együttesen kell neked dicsőséget szerezni ennek a nagy családnak, ennek az ősrégi küzdő famíliának, amelynek előneve Bálek és családneve Magyar.
– Hát az mi, hogy Bálek? – kérdezte Ábel.
– Az fiam, egy ezeresztendős történelemnek az összefoglalása kezdőbetűkkel. Tudod, mi egy kicsit lusták vagyunk, s nem mondjuk ki egészen, hanem csak azt mondjuk, hogy Bálek. Mert ha egészen kimondanók, akkor azt kéne mondani, hogy: Balkezes Ázsiaiak Leleményes Egyesülése K-val. Ugye, milyen hosszú!
– Mint a Duna! – nevetett Ábel, de a másik percben már csodálkozva nézett rám és azt kérdezte tőlem. – De édesapám, mi az, hogy Egyesülése K-val, miféle K-val?
A kérdés nagyon kényes volt, de én a modern nevelési módszerrel tartok, amely hibáztatja, hogy az ember félrevezesse a gyermeket. Azért némi óvatosságot mégis célszerűnek véltem, s ezért így feleltem Ábelnek:
– Hát azt sokféleképpen magyarázzák, fiam: a templomban azt mondják, Egyesülése a Keresztényekkel, a nép között azt mondják, hogy a Kegyelmesekkel, a bankokban és boltokban azt mondják, hogy a Kereskedőkkel, a feslett helyeken pedig mást mondanak, de leginkább azt kell elfogadni, amit a tudós bácsik mondanak, azok pedig azt mondják, hogy Közép-Európával.
Ábel nagyon élvezte a dolgot, de egyszerre és nagyon hirtelen felsikított. Ijedten néztem oda, s hát mit látok! Azt látom, hogy azalatt, amíg én szerény, de hasznos tudásom szerint oktattam őt, az egyik csúnya Káin orozkodva hozzáférkőzött hátulról, és egy óvatlan pillanatban belészúrt egy hegyes pumpát az Ábel tomporájába.
– Csend legyen! – mondta Káin. – Csupán vérvizsgálatot vettem, mivel az a hír járja, hogy ez a gyermek a másé.
Hagytam a tudóst, hogy megnézze a lopott vért, s csak azután kérdeztem meg:
– No, mit mond a lelet?
Káin beléizzadt, majd vakarni kezdte a fejét, s bár nagyon szeretett volna hazudni, mégis azt mondta:
– Hát ez, sajnos, ez a vér a tiéd.
Gondoltam, ha már ennyire vagyunk, folytassuk a dolgot, s Ábelhez így szóltam:
– No, most gyere fiam, kucorodj le szépen s csinálj úgy, mint reggel, ügyesen, csak egy kicsit, hogy vizsgálja meg Káin bácsi azt is.
Ábel szófogadó volt és úgy tett. Aztán Káin, dicséretére legyen mondva, nekiállt és megvizsgálta a kis hulladékot.
– No, az kié? – kérdeztem.
Káinnak felragyogott az arca és diadallal kiáltott fel:
– Ez a másé!
Erre én is olyant nevettem, hogy ragyogott bele a két huncut szemem. A nevetésem rásütött Ábelre is, aki boldogan futott az ölembe vissza.
– Maga milyen mókás, édesapám! – mondta.
– Hát jobb volna, ha sírnék? – kérdeztem tőle.
– Nem az, egy szikrát sem! Hiszen nézze meg a fákat s a virágokat, azok sem sírnak, pedig jönnek mindjárt a cserebogarak, aztán jönnek a nagy szelek s a viharok, egyik veszedelem a másik után…
Boldog voltam, hogy így beszélt Ábel, s megfogtam a kezét, hogy a szép tavaszi kikeletben menjünk csavarogni egy kicsit. Amikor kiértünk a város fölé egy tetőre, éppen harangozni kezdtek. Először az egyik templomban, aztán a másikban, aztán a harmadikban.
– Édesapám, miért harangoznak olyan szépen? – kérdezte Ábel.
– Azért, fiam, mert Krisztus feltámadt az embereknek.
– A rossz embereknek is?
– Azoknak is.
– Hát azoknak miért?
– Azért, hogy ezzel is hirdesse, miszerint Ő váltja meg a rosszakat is, nem pedig a latrok.
A hivatkozás helye
Ábel húsvéti üzenete. Brassói Lapok 1933. ápr. 16. 88. sz. 9. Keltezése 1933. április. Szerkesztőségi jegyzet a lapban, a cím alatt: „Magyarázatul: Tamási grandiózus írásaival kapcsolatban egyesek fantasztikus plágiumvádat emlegetnek.” Újraközölve: Tiszta beszéd (147–149.) és Jégtörő gondolatok I. kötet (190–192.).
Egy évvel korábban Tamási egyik nyilatkozatában (Ábel a rengetegben. Tamási Áron új és eredeti regénye a Brassói Lapok hasábjain. Brassó Lapok. 1932. május 29.) összefoglalta regényének mondanivalóját, többek között hangsúlyozván: „Ábel tulajdonképpen típusa a székely fiúnak, aki már gyermekkorában belevetődik a felnőtteknek való munkás és önfenntartó életbe. Csalódások, szenvedések és munka árán már kész ember arra a korra, amikor más fiatalemberek még csak kezdik az életet (…) – A szív szenvedésekbe és fájdalmakba taszigálja, ahonnan azonban a humor aranyszálain mindig kimenekül.”
Most, április első hetében, erdélyi hetet rendezett a budapesti rádió. Költészetünknek eddig is szorítottak itt helyet, s a tavaly drámai magvakat is csíráztattak, szépprózánk azonban csak most került bemutatásra. Figyelmesen, sőt jótékony propagandával történt ez. A bevezetőn kívül hét prózaíró olvasott fel a mikrofon előtt.
Én évekkel ezelőtt még egyszer olvastam volt fel itten, s ez a legkedvesebb emlékeim közé tartozik. De nem is csoda, mert drága apánknak, Benedek Eleknek a vezetésével és a székely író- és művészcsoport néhány tagjával vonultam be ide. Sokat vándoroltunk mi abban az időben, bátor és nemes szellemet igyekeztünk képviselni, haragudtunk és vidámkodtunk a pódiumokról. Végre eljutottunk a rádióhoz is. Itt otthonosan és barátságosan felolvastuk a dolgainkat, és pénzt kaptunk. Szép idők voltak! Én felolvasás előtt még a kabátomat s a galléromat is levetettem: részint azért, hogy ilyen ártatlan mókával is mulattassam Elek bácsit, másrészt pedig, mert nekem is tetszett, hogy végre kényelmesen és fesztelenül szólhassak a közönséghez.
Ez a mostani dolog már sokkal hivatalosabb volt. Úgy kezdődött, hogy a rádió egyik rendezője, az erdélyi származású Csanády György felvetette az ötletet, azt megmondta Somogyvárynak, s aztán tudtuk mi azt a földrajzból is, hogy miképpen keletkezik a lavina. Csanády írt nekem egy levelet, amelyben a következő erdélyi írókat vetette fel, belső megbeszélés után: Szentimrei Jenő, Berde Mária, Gyallay Domokos, Molter Károly, Tabéry Géza, Nyirő József és én. Mivel én akkor éppen itt voltam Pesten, mint most, hozzám fordultak és megkérdezték, hogy mit szólok a névsorhoz, s nincs-e ezzel szemben ellenvetésem. Nekem a névsor általában tetszett, legfeljebb Gyallay ellen szólhattam volna, nem azért, hogy ő hasonló helyzetben biztosan szólna ellenem, hanem inkább azért, mert az erdélyi próza igazán nem duzzogna, ha ő nem képviselné. Azonban távol állottam a gondolatától is annak, hogy szóljak ellene, utóvégre eleget igyekezett ő is valamit irodalmilag tenni, s hogy ez nem sikerült, az nem az ő hibája, hanem a tehetségtelenségé, amely éppen elég istenátka lehet az ember feje felett. Inkább azt mondottam tehát, hogy ez mind kitűnő ember, csakhogy az olyanoknak, mint Kós Károly, Szántó György, Kacsó Sándor és Ligeti Ernő, nem szabadna kimaradni. Ez a javaslatom nagy gondot okozott, mert legfeljebb nyolc hely állott rendelkezésre, de végül is a már elmúlt összeállításban valahogy megoldották.
A felolvasások jó részét magam is hallgattam, de én nem vagyok olyan közönség, aki örökösen kifogásolnivalót keressen, s így még a Gyallay propagandadolgozatát sem tartom károsnak, különösen őreá nézve.
Az én felolvasásom szombat este nyolc órára volt kitűzve, s én már pénteken éjjel felutaztam Kolozsvárról, mert már bankhivatalnok koromban megszoktam a pontosságot. Szombat délelőtt jelentkeztem is Somogyvárynál, aki éppen Nemzeti Színház-beli bemutatója után állott néhány nappal, és nagyon kimerültnek látszott. Szép sikeréhez gratuláltam, és örömmel állapítottuk meg, hogy még az úgynevezett baloldali lapok is szépen írnak három egyfelvonásos darabjáról, pedig ő nem volt soha baloldali. Bezzeg rólam nem írnának így a jobboldali lapok, gondoltam, de nem szólottam semmit, nehogy izgatásnak látszódjék a dolog. Azután elmentem a műsorgondozó szobába, ahol egy kedves hölgynek meggyújtottam a cigarettáját és elkértem a beküldött kéziratok közül azt, amit felolvasásra elfogadtak.
Azután elmentem ebédelni, de nemigen tudtam enni, mert akivel együtt tudtam volna, az nem volt velem. S bár törődött voltam az éjjeli utazás miatt, s új cipőm is rágta a bokámat, mint engem az irigyek, azért mégis munkához láttam ebéd után. Ismét legépeltem vidám elbeszélésemet, amit este kellett felolvasnom. Más nem gépelte volna le, de én már tizenkét éve úgy ahogy irodalomból élek, s nem csinálhatom úgy, ahogy jön, hanem csak teljes fegyverzettel. Az íráson rövidítenem kellett, szavakat és kifejezéseket ki is hagyni. Mert például a mikrofonba nem lehet felolvasni annak a mondatomnak a második felét, amelyben az iparos mester azt mondja az én fiatal hősömnek, hogy „egy ilyen értelmes fiú ne menjen papnak!” Van is valami igaz ebben, mert ha nyilvánvaló volna, hogy csak buta fiatalember megy papnak, akkor ez a papok kasztjának a tekintélyét egyáltalában nem szolgálná. De mindezeken kívül volt egy más okom is arra, hogy újraírjam a novellát: az ugyanis, hogy határozottan ki akartam tüntetni, hogy az elbeszélésnek vége van akkor, amikor csakugyan vége van. Nem olyan könnyű dolog ez. Én azonban mindenképpen meg akartam oldani, mert valahányszor felolvasást hallgattam a rádión keresztül, mindig azt hittem, hogy amikor a felolvasó elhallgatott, akkor nem szépszerével lett vége a dolognak, hanem megütötte egyszerre hirtelen a guta, vagy elrángatták hirtelen a mikrofon elől, s csupán a tiszteletdíjra való tekintetből nem kiabált. Én nehéz feladatomat úgy oldottam meg, hogy az elbeszélés végére odatettem, hogy: slussz! De nem ilyen egyszerűen, mert ez csintalanság lett volna. Hanem belészőttem én ezt a novellába is, úgy tüntetvén fel a dolgot, hogy a szereplő mekánikus mesternek szavajárása volt az, hogy „slussz”. Így aztán egészen természetesnek hangzott, amikor a tanulékony székely inas átveszi a gazdájától ezt a szólást, s mivel az utolsó szó a novellában az övé, azt mondja, hogy: slussz!
Ilyenformán, irodalom-erkölcsileg és emberi számítás szerint jól megoldván a dolgot, nyugodtan vártam az esti nyolc órát. Előbb még kimentem az állomásra, hogy a jegyemet, amivel tovább óhajtottam utazni, lepecsételtessem. Gondoltam, hogy ez nem feltétlenül szükséges, de vannak tapasztalataim az emberek felől, s tudom, hogy élvezettel kötnek belém, hacsak éppen lehet. Az állomásról visszajövet vettem egy kis doboz Kaliment cukorkát, melyről az üzleti életben azt hirdetik, hogy szónokoknak és meghűlt embereknek nélkülözhetetlen. Ezt a cukorkát szopogattam, és úgy mentem gyalogosan a rádióhoz, kedves bőrtáskámmal a hónyom alatt, amit egy ismeretlen norvég tengerész szerzett nekem, olyanformán, hogy én írtam róla egy cikket s a cikkért honorárium fejében kaptam a táskát.
Még volt nyolcig egy negyedórám, amikor beértem a rádióba. Megkérdeztem a portást, hogy hol lehet várakozni, mire ő visszakérdezte tőlem, hogy a nyolcórai felolvasó vagyok-e? Mondtam, hogy igen, mire azt válaszolta, hogy üljek csak le az előcsarnokban egy padra, mert nagy építkezések folynak a rádiónál, s így várószoba nincsen. Ahol azonban ilyen jó előcsarnok van, oda várószoba nem is kell, hacsak az előkelőbb felolvasóknak nem. Itt ültem tehát, tovább szopogattam a cukrot s közben a Szántó Gyurka szép írását olvastam, amelyben azt mondja el, hogy miképpen vakult meg. Végre nyolc óra előtt egy perccel felszólított a portás, hogy menjek fel az emeletre, a felolvasó szobába. Én felmentem, de ahogy kinyitottam az ajtót, néhány pillanatig még visszatartottak, mert éppen valami bemondás történt és beléköszönhettem volna. Aztán beléptem a felolvasó szobába, a kedves és fiatal speaker-hölgynek s egy férfiúnak, aki a készüléket babrálta, bemutatkoztam, aztán a hölgy a karosszékre mutatott, amely ott állott a mikrofon előtt, majd bemondta, hogy az én felolvasásom következik. Én leültem a karosszékbe és olvasni kezdtem.
Furcsa dolog az efféle.
Ne gondolja senki, hogy én arra figyeltem, amit olvastam. Jobban szórakoztam én annál. Fantasztikus gondolatok rajzottak a fejemben. Mindenekelőtt azt gondoltam, hogy én valószínűleg bolond vagyok, mert engemet mindenki itt hagyott ebben a szobában, ahol most egyedül, egy székben ülve olvasok. Mások ilyen helyzetben bizonyára biztosan tudják, hogy a közönség hallja is, amit olvasnak. Én nem vagyok ennyire vakon hívő, illetőleg nem úgy hiszem a dolgokat, ahogy más rendes ember. Játszibb az én természetem sajnos, mert most is arra gondoltam, hogy miközben én nagy fontosan olvasok, elszakadnak a drótok, hiszen minden drót elszakad egyszer, vagy a mikrofon szerkezete talál megpercenni, s engemet a hibára nem figyelmeztet senki, hanem csak olvasok tovább és nem hallja senki. Aztán az jutott eszembe, hogy ez a karosszék a rendes széktől felfelé egy lépcső a villamosszék felé. Aztán a pohárra néztem, amely ott állott előttem üresen és arra gondoltam, hogy mi lenne, ha most feltétlenül vizet kéne innom! Szaharás gondolat. Csupán oázis, amikor a felolvasás végére ér az ember, és azt mondják neki, hogy jóízű történet volt. És újabb oázis, amikor leszáll a tevéről, és úgy veszi át kedves tisztelettel a honoráriumot.
És végül is harmóniába olvad minden, mert magyar a rádió is, és magyar az író is. Sőt a kis zöld cukorka tojás alakú, mint a földgömb.
A hivatkozás helye
Színes beszéd a budapesti rádióról. Brassói Lapok 1933. ápr. 21. 91. sz. 4–5. Keltezése: Budapest, 1933. április. Újraközölve: Tiszta beszéd (149–153.) és Jégtörő gondolatok I. kötet (293–297.).
Az erdélyi magyar irodalomnak szentelt adások keretében felolvasott novella valószínűleg a Helytelen világ című kötetben megjelent Iparos Bimbó.
Csak lassan és kitartó munkával szerezhetjük meg felebarátaink megbecsülését. Néha azonban ezen a göröngyös úton is nagyot ugrik az ember. Ilyen nagyot ugrottam én is, mégpedig azáltal, hogy elmentem Bécsbe. Sokszor vettem ugyanis észre, hogy tanult és kellemes emberek lenéztek engem, amikor kiderült rólam, hogy még sohasem voltam a császári városban.
Hát ennek immár vége van!
S nem is volt valami ördöngös dolog az egész. Sőt: két tartalmas és szép sort megírni sokkal nehezebb, mint elmenni Bécsbe. Sokan majdnem felfordítják a világot egy kicsi utazás miatt. Én Amerikába is könnyedén mentem volt el annak idején, de hogy utazni mégis milyen könnyű, azt tulajdonképpen csak most ismertem fel igazán. Igaz, járásra-kelésre a természetem is rendkívül alkalmas, de ez csak a kisebbik szerencse. A nagyobbik a civilizáció, jobban mondva a társadalmi szervezkedés mai fejlettsége. Ez a fejlettség már elhozta nekünk azt a boldog állapotot, amikor az utas csak óhajt, és mások mindent megcselekszenek helyette. Óhajtja például a taxit, mire a sofőr a csomagját felrakja, s fel mellékesen őt is, és elsuhan az állomásra. Itt az utas most a hordárt óhajtja, aki helyet keres neki a vonaton, a poggyászt megint elhelyezi nagy szakértelemmel, s megmondja még azt is, hogy jobb menetirányba ülni arccal. Aztán következik az étkezőkocsi, ahol ismét jónál jobbat lehet óhajtani: ételben, italban és szivarban egyaránt.
És mindezekért semmiféle hála nem jár sem a sofőrnek, sem a hordárnak, sem a pincérnek.
Csupán némi pénz.
Nagyon érdekes.
Szinte meg lehet érteni a gazdasági konferenciákat és a nemzeteknek ama gyermekes buzgalmát, amely az arany felhalmozására irányul.
Mindebből kivehető, hogy a civilizáció mai állapotának megfelelően utaztam Bécsbe. Nagy dolog ez, ha meggondolom, hogy ezelőtt húsz évvel még ruha nélkül és boldogan fürödtem a Nyikóban. De ilyen változatos és ívelő az élet! Egyszer a Nyikó: üdén, szőkén és pillangósan, s máskor az étkezőkocsi a gyorsvonaton, Bécs felé, rossz levegőben, fáradt arcok között, pillangók és virágok nélkül.
Micsoda vigyorgó ívelés ez!
De a bor, a magyar bor, az nagyon jó volt. S hozzá a zsendülő tavasz is, ahogy a futó vonat ablakát folyton és folyton festegette gyenge zölddel. Jó volt a vidám és kies magyar föld, a pej lovakkal és a barna szántóvetővel, és jó az a meleg érzés, hogy politika nélkül és felekezeti kérdés nélkül szép ország ez az ország. Olyan szép, hogy kár neki a határ. Már csak azért is kár, mert ott felbukkan a rendőr, hogy formásan így szóljon:
– Kérem az útlevelet!
Megnézte és nem keresett benne hibát. Aztán jött a testvére: a vámos. Ő is jó nevelésű ember volt, s csupán azért nyittatta fel az egyik csomagot, hogy lássuk, miszerint ő azt is megteheti. Az osztrák vámos már annál sokkal több hatalmat gyakorolt. Kicsi ember volt, szigorú, kedély nélküli és gyanakvó. Ahogy kutatott és fürkészett, egyszerre látom, hogy benéz az osztrák állam az ablakon és gyönyörködik benne. Én is örvendettem, hogy egyáltalában feltalálták a vámosi foglalkozást, mert különben hivatás nélkül lézenghetne egy ilyen ember.
Cigaretta és szivar felől érdeklődött. Azt hittem, jobb lesz, ha megmondom neki, és kedves szivarjaimat feljelentettem.
– Húsz darab – mondtam.
Boldogan megszámolta, és kiderítette, hogy ami nekem húsz, az neki harminc. Erre nagy fontossággal végrendeletet csinált: tíz az enyém, húsz az osztrák államé. Sajnáltam őket, de kapok én még szivaras németet valaha, akitől visszavegyem. Fő, hogy tovább eresztett, és megengedte legalább nekem, hogy megláthassam Bécset.
Volt ott egy komám, aki várt engem az állomáson. Amikor meglátott, futni kezdett felém és futtában kiugrott az egyik cipő a lábából.
Kedves koma az ilyen!
Estefelé volt már, és útközben, amíg a szállásra suhantunk, elfelejtettem megfigyelni a várost. Ha aznap éjszaka összedűlt volna, sohasem tudtam volna megmondani, hogy milyen. De aztán nap napra következett, és most már benne van ő is a szememben: az öreg város.
Mert öreg nagyon.
Bocsássanak meg nekem rajongó barátok, nők és férfiak, keresztények és zsidók egyaránt: az én fiatal ázsiai szememnek és tavaszi véremnek öreg volt a nagy nyugati fészek, egyforma nagy házaival, tapasztalt arányaival, fennkölt, de hamar elunt középületeivel és kifejlesztett kereskedelmével, amelyet úgy űznek, mint a hivatalt, és nem úgy, mint a kereskedelmet.
És hiába olyan gyönyörűek a szobrai is, mert mindegyik előtt éreztem, hogy konokul áll és ül egyazon helyben és nem fog megindulni soha.
Igazi szobrok.
Az emberek is majdnem ilyen igaziak. Sokszor az volt az érzésem, hogy ezek a bécsiek unott arccal és fáradt lábakkal nem a hivatalokba, vagy ügyes-bajos dolgaik után mennek, hanem egy nagy nemzeti csarnok felé, ahol egymás után szoborrá fognak valamennyien változni. S nem is olyan udvariasak, ahogy azt regélik róluk. Láttam egy esetet, amely udvariasságukra gyászfátyolt borított. Tele bűnbánattal és áhítattal, elmentem az István-templomba, ebbe a legszebb és legnagyobb versbe, melyet valaha láttam. Fehérkés lélekkel végigjártam a hajókat, s amint jöttem volna ismét a kijárat felé, egyszerre belépett a templomba egy főpap. Szelíd, de nagyon komoly öreg úr volt, teljes ünnepi ornátusban. Háromszögű lila sapkáját a kezében hozta. Én jó néhány lépésre megálltam tőle, és úgy gyönyörködtem benne. S akkor a hajó közepe felé, hogy s hogy nem, a főpap egyszerre kiejtette a lila sapkát a kezéből. Egy kissé megijedtem, mert azt hittem, hogy az én bűneim miatt történt ez a baleset a sapkával s ha közelebb vagyok, oda is ugrom bizonyosan, hogy felemeljem. Így azonban csak néztem, hogy mi lesz.
Nem akart lenni semmi.
A főpap néhány pillanatig várt, hátha felvenné valaki, aztán lassan és öregesen lehajolt s felemelte maga. Meg sem nézte, hogy poros lett-e a sapka, hanem egyenesen előrenézett, nem az ég felé és nem az emberek felé, hanem emberi és társtalan útja felé, amelyen immár fokozottabban vigyáznia kell.
Akkor bólogattam én is, és így szóltam magamban:
– Hát ebben az egész templomban csak egyetlen udvarias bécsi volt, s az is egy főpap, aki felemelte magának a sapkát.
Innét elmentem egy trafikba, hogy szivart vásároljak az ebédhez. Velem volt kedves komám is. A trafikosné egy ötös csomagot akart megvétetni velem, de én arra kértem, hogy csupán egyet adjon. Erre megfogta az öt közül az egyiket és húzni kezdte a skatulyából kifelé. Közben a szivar is meggondolta magát, és összetörött vigyázatlan ujjai között. Ő törte össze és mégis azt mondotta, hogy vegyem meg, éppen azt a darabot, és fizessem ki nyomban. Én balga jó magyar létemre már-már ki akartam éppen fizetni, amikor beleszólt komám is a dologba, s arra biztatott, hogy ne fizessem ki, hanem legyen azé, aki összetörte. És én forradalmat hajtottam végre magam felett, s azonképpen cselekedtem, ahogy komám tanácsolta nekem. S kaptam egy másik jó és gyönyörű szivarat.
Amikor ebéd után rágyújtottam, füstjében egyszerre a magyar sorsot láttam kavarogni, és a komámhoz így szóltam:
– Látod, ebben a szivarban benne van minden magyar tragédiánk.
– Hogyhogy? – kérdezte komám.
– Úgy – válaszoltam neki –, hogy amióta Európában vagyunk, elrontott szivarjait mindig megfizettette velünk a német. S mi mindig megfizettük.
Megértettük egymást és hallgattunk.
S talán jobb lesz hallgatni most is, mert ha Bécsben nem is vertek meg a németek, de annál inkább megverhetnek itthon.
A hivatkozás helye
Tiszta beszéd. Brassói Lapok 1933. máj. 11. 107. sz. 5. Alcíme: (Csak lassan és kitartó munkával…) Keltezése: 1933. május. Újraközölve: Virrasztás (Bécsi füst címmel, Budapest, 1933. május 9. keltezéssel, némiképp változtatott szöveggel – 62–65.), Tiszta beszéd (153–157.) és Jégtörő gondolatok I. kötet (ugyancsak Bécsi füst címmel – 298–302.).
A Brassói Lapokban 1933. május–1934. június között ezzel a rovatcímmel összesen 18 írása jelent meg Tamásinak, de ezt a felcímet viselte – a Bukaresti Lapokban közölt 1932-es cikkein kívül – a Vásárhelyi Találkozó kezdeményező mozzanatának tekinthető Cselekvő erdélyi ifjúság című cikksorozata is 1936-ban.
Egy idő óta nem írtam efféle cikket, mert az Ábel városi kalandjai miatt nem értem reá. Így most kénytelen vagyok adagokra mérni mondanivalóimat, amely időközben felgyűlt, s amely természetesen irodalmi vonatkozású.
Elsőnek jusson az az adag, amely a székely íróságról szól, vagy jobban mondva arról, hogy létezik-e székely író, s ha igen, akkor mely egyén az? Nem nehéz kitalálni, hogy itt a szemlélődésen túl lelkiismeret-vizsgálat is történik s ha netalán papok vagy más emelkedett lelkek ezen megbotránkozni óhajtanának, szolgáljon mentségemre az, hogy az irodalomnak is van vallásos tulajdonsága. Van, csakhogy ez korántsem abból áll, hogy az író a szentekről írjon, vagy az Isten igazságosságáról, hanem inkább abból, hogy az írónak hite van abban, amit csinál.
Ott kezdem a dolgot, hogy minap az egyik írótársam lenn járt a Székelyföldön, nevezetesen Csíkban. Beszélt ott igen sok kitűnő elmével, de úgy látszik, még azoknál is kitűnőbb elmékről, mert amikor visszajött, számomra azt a különös hírt hozta, hogy én tulajdonképpen nem is vagyok székely típus. Ezt a megállapítást ott hallotta Csíkban, amint éppen melegiben megtette egy szakértő, akit elfogultsággal annál kevésbé ruházhatok fel, mert a származását tekintve az illető nem is székely. Az szerencséje is neki, mert főképpen ennek az eredendő jó tulajdonságának köszönheti, hogy én hajlandó vagyok ebben a kérdésben véle barátkozni, mert székely ember csak egy van, akivel vitázni szoktam, s az az egy is én vagyok magam.
Van néhány kedves rögeszmém s ezek közé tartozik az is, hogy nehéz engemet félrevezetni. Azért mondom ezt, mert nagy a gyanúm, hogy a szóban levő szakértői megállapítás irodalmamra vonatkozik, ámbár ő testalkatomra és a koponyámra hivatkozott.
Más idevágó rendes tudósok, ha elmennének a Doberdóra, vagy a Piavéhoz, s ott kiásnák a hősi koponyákat, nemigen hiszem, hogy meg tudnák mondani, hogy melyik volt székely koponya s melyik nem? Így annál csodásabb a csíki tudomány, amely az élő koponyáról állapítja meg, hogy a székely típus-e, vagy idegen? Az élő koponyáról, amellyel tudományosan dolgozni sokkal veszélyesebb, mert bizonyos mellékes körülmények könnyen megtéveszthetik a tudóst! Így például a haj minősége és mennyisége, az arccsontokat párnázó nemzetközi réteg, a szemek színe és tekintete, esetleg a fülek lapuló- vagy hegyezőképessége, s hogy a „legmellékesebbet” is megmondjam: a gondolkodás és a kifejtett szellemi munka, amely szerintem szintén a koponyához tartozik.
De maradjunk egyelőre a koponya külső felületén. A szemléletesség okáért a szerkesztőség lesz szíves egy ábrázatomról készített rajzot ide mellékelni, amelyből látható, hogy milyen az a koponya, amely nem székely típusú. De akkor milyen a másik, a hiteles? Láttam székelyt, jó sokat magam is, de a saját eszemtől nem merném rámondani egyikre sem, hogy no, ez az igazi székely típus! Van azonban egy népszínművekből, adomákból és más rosszindulatú szóbeszédből származó székely típus, amely kétségtelenül éppen az ellenkezője annak az ábrázolásnak, amelyet én viselek. S ha nem csalódom, ennek a „tudománynak” az alapján áll a csíki szakértő is, mint ahogy, sajnos, mind a mai napig annak az alapján áll az „intelligens” székely és magyar középosztály. Ez a típus pedig, elég szomorú, éppen ellenkezője az enyémnek, mert alacsony homlok és kiálló pofacsontok jellemzik, s egészben véve a koponya kerekded, azaz bugris!
És itt van az űr, amelyet a csíki szakértőnek nem volt bátorsága átugrani, vagyis megüzenni azt is, hogy aki koponyájával nem székely típus, az nem lehet székely típus az irodalmával sem. És ez természetes is, mert ha típusnak bugris koponya kívántatik, akkor irodalomnak is csak az hiteles, amelyet ilyen koponyák termelnek ki.
Nem sajnálom sem a csíki tudóstól, sem az egész székely „intelligenciától”: legyen minden ilyen koponya és ilyen irodalom örökre az övék. Nem is érdemelnek jobbat, mert az irigység és a szellemi alacsonyrendűség vezérli őket, ahelyett, hogy boldogan reám mutatnának és azt mondanák: nézzétek, ez a székely típus, nyílt homlokával és huncutul mosolygó szemeivel, világjáró szomjas lelkével és az élő bizonyságával annak, hogy költői, emberi és tehetséges fajta a székely!
Elég szomorú a székely „intelligenciára”, hogy ez nem így van. Engemet nem fog letörni, sem elkedvetleníteni az, hogy bármiféle szakértő nem tart székely típusnak. Úgysem férek el semmiféle meghatározás alatt, s a legkétségbeesettebben éppen az ellen tiltakoznám, ha engemet valaki a fenti „népszerű” okfejtés alapján székely írónak nevezne. De annál szomorúbb az, hogy tizenöt esztendő óta ilyen alapon folyik az úgynevezett népnevelés, nem különben ilyen alapon folyik le az a gazdasági harc is, amelynek annyi riasztó példáját sehol sem láttuk, mint éppen a Székelyföldön.
Nem kétséges, hogy a „székely típus” is ennek a gazdasági harcnak egyik divatos szülötte. Bezzeg a háború előtti időben senkire nézve nem volt valami kedvező, ha azt mondották róla, hogy az illető székely típus. Hanem a kedvező és a hasznos akkor a magyar típus volt. A székely, a tót, a sváb: az mind irtó magyar típus volt, mert elsősorban ezen keresztül lehetett érvényesülni. A helyzet azonban, itt Erdélyben, az impériumváltozás után kezdett megváltozni. A székelység egyszerre a gerince és a legéletképesebb rétege lett az itteni magyarságnak, s ebben a helyzetben, hiába tagadja bárki, szomorú konjunktúra lett kitartóan hirdetni, hogy: én vagyok az igazi székely típus! Az ügyeskedő székelynek, aki minden időkben pártolta a könnyű halászatot, vagy a megszékelyült svábnak, zsidónak és tótnak már nem a Vereckei-szoroson kellett bejönnie, hanem Csabától kellett származnia. De származott is tizenöt év alatt itt Erdélyben és künn Magyarországon annyi ember Csabától, hogy szegény királyfi ettől a szaporaságtól verheti most csodálatában a hasát, ha ugyan a pogányokat is engedik élni a másvilágon.
Így lett aztán fémjelző dolog a székely típus.
S így jutottam én is ahhoz a fémjelzéshez, hogy nem vagyok székely típus, ami a legtermészetesebb dolog a világon, ami érhet egy írót, aki felrúgta a népszínművekből és más korlátolt szóbeszédből származó „székely” jelzőt. A legtermészetesebb, mert sohasem tartottam a szemem előtt, az eszem előtt és a tollam előtt azt az „etikát”, amely a zavarosban evickélők számára kötelező lett. Nem is ismerem a titkos jeleket, sem az eszközeiket, de ismerem a vélemény kimondásának bátorságát és a tehetség fegyverének erejét, amelyek egy székelyt őszerintük nem is tehetnek székely típussá, énszerintem azonban nemcsak székely típussá tesznek, hanem emberi típussá is, akire ők irigyen és gyűlölködve néznek fel, mert felettük áll!
Az ilyent más szóval úgy hívják, hogy író.
S hogy kitől és milyen ágyban született, az csupán szerencse, vagy kevésbé szerencse dolga. Én nem éreztem soha előnynek, sem dicsőségnek azt a szeszélyt, hogy székelynek születtem, s ha rám bízza vala a sors, inkább választottam volna például az angolt. De így nem tehetek mást, mint hogy tudomásul veszem: székelynek születtem és szeretem ezt a népet, mert az én vagyok magam. S ha van valami, ami mégis kedves nekem ebben a születésben, akkor csak egyedül az, hogy a falu szült és a nép. Hiszem, hogy mély és kötelező értelme van ennek s ebben a kötelezettségben mindenekelőtt azt kell mondanom, hogy nagy emberi erők és értékek vannak ebben a népben, s azok időnként előtörnek, még akkor is, ha a „székely intelligencia” ott áll felette egy parafa dugóval!
A hivatkozás helye
A székely íróságról. Brassói Lapok 1933. aug. 23. 190. sz. 2. Tiszta beszéd felcímmel. Keltezése: 1933. augusztus. Újraközölve: Tiszta beszéd (157–164.) és Jégtörő gondolatok I. kötet (Tiszta beszéd a székely íróságról címmel – 303–307.).
Évekkel ezelőtt itt járt az orosz Kék madár, s azóta különösen fel-felbukkan a kérdés, hogy miképpen kéne nekünk is ilyen Kék madarat költeni? Nem is csodálom ezt, mert a székely népi kultúra igen sok sajátosságával emlékeztet az oroszéra, de ami ennél is fontosabb: maga a székely népi költészet, zene és tánc csábítóan alkalmas fészek arra, hogy valaki kiköltse abban a magyarul éneklő madarat, amelynek a színét elérkezik a keresztelésnél megállapítani.
Nekem is kedves gondolatom ez a költői madarászás, bár a ma élő két-három népi táltos közül talán éppen én vagyok a legkevésbé alkalmas arra, hogy megcsináljam azt a valamit, amit „Székely Kék madár” alatt közönségesen értenek. Ugyanis én túlságosan türelmetlen vagyok minden adott forma és adott értékkel szemben, még úgy is, ha azt a nép cselekedte.
Odáig mindenesetre eljutottunk, hogy néhány idevágó kísérlet már történt. Én ezekből a kísérletekből csak kettőt láttam, de erről a kettőről nagyon szívesen megmondom a véleményemet.
Az elmúlt május havában éppen Budapesten tartózkodtam s Cifra szőttes címen éppen akkor történt az egyik kísérlet, hogy a székely népi értékekből színpadon lássunk valamit, természetesen nem amúgy vadul, hanem megformázva egy kicsit. Elég régen volt már ez, de jól emlékszem én a mai napig is mindenre, s hogy miért emlékszem olyan jól, az a cikk folyamán ki fog derülni.
Ezt a Cifra szőttest két székely származású, de Budapesten élő színész kerítette össze, név szerint Ignácz Rózsi és Köpeczi-Bócz Lajos. Mind a ketten a Kamara Színháznál szolgáltak akkor, s a buzgalmuk igazán megható volt, amíg egy vasárnap délelőtt le nem zajlott a Cifra szőttes. A műsor első felét két jelenet tette. Az elsőben, amikor a függöny felment, gyönyörű csillagos eget láttunk, s alol sziklás helyet. A sziklás hely tövében erdei tüzet, s az erdei tűz mellett pedig székelyek ültek, jórészt férfiak, s nő csak annyi, amennyi éppen kellett. S így meghúzódván a tűz körül, három balladát mondtak el nekünk, akik figyelemmel néztük őket alulról. A balladák csupán színpadi cérnával voltak összefűzve, s a balladák hősei maguk voltak a szereplők. A stilizált színpadon ez volt az egyetlen törekvés, amely közvetlenségre törekedett. A megjátszás eszköze néhány mozdulaton kívül csupán a szó volt, illetőleg az elmondás. Én a színházban sem a sodrás ellen nem küszködöm, sem úszni nem próbálok, de mégsem tudtak engem a balladák sodrába vonni, s így mindvégig úgy hatott reám ez a jelenet, mint ahogy egy felsőbb matematikusra hathat egy összeadás művelete.
A második jelenet már sokkal színesebb és elevenebb volt. Epizódokat láttunk a székely falusi ifjúság köréből, s ezek az epizódok eredeti székely népdalok és tréfás mondások ruhájában játszódtak le. Itt már a kis ügyes-bajos dolgokat és szívbéli bántalmakat cselekvőleg is megjátszották, természetesen csak az illendőség határáig, úgyannyira, hogy ennek alapján gyermekáldás a székelyektől sohasem várható.
Ezt a két jelenetet Ignácz Rózsi és Köpeczi állították színpadra össze, s ezt jól tették, mert a közönségnek nagyon tetszett. Annyira tetszett, mintha éppen ezt várta volna. Szerintem azonban ez olyan szerencse, amely a kísérletet tetszetős formában, de tökéletesen megöli.
A második félidőben Szentimrei Jenőnek egy Siratóban című egyfelvonásos darabját és nekem egy Görgeteg című jelenetemet játszották el. Ezek már úgynevezett „műalkotások” voltak. A Szentimreié egyenes unokája a magyar népszínműveknek, olyan tulajdonságokkal, amelyeket minden unoka magán visel: már nyíltabb a szeme, és a szája szabadabb, de az ősei kétségtelenek. Az enyém egy háborúellenes fintor volt csupán, egy székely népmese ötletéből írva, s ahogy megállapítottam, elég rosszul, mert színpadról csak az olyan írás hathat, amelynek értelmét és vonalait haszontalan felhők nem homályosítják, értem haszontalan felhő alatt az olyant, amelyből sem villám nem cikázik, sem eső nem lesz.
Ez volt hát a budapesti Cifra szőttes, amelyet olyan hamarosan elviseltünk. A buzgalom, amellyel ilyenféle kísérletet végez valaki, mindenesetre dicséretes és hasznos dolog. S az se volna baj, ha csupán személyi vagy éppen anyagi ambíciók fűtik, mint Köpecziéknél, de a személyi ambíciónak megvan az a súlyos hátránya, hogy művészileg sokkal többre kötelez, mintha csak úgy, szép lelkesedésből él véle valaki.
S végül hibáztak abban is, hogy elfelejtettek nekem, mint szerzőnek, tiszteletjegyet adni. S ezt elég rosszul tették, mert ha adtak volna, nem emlékezném mindenre ilyen jól.
A másik székely színpadi kísérletet sokan láttuk itt Erdélyben, mert az a Nyirő József Júlia szép leány című dramatizált munkája volt. Mi elég sokan, kik hiszünk abban, hogy a tehetség örvendetes meglepetéseket hozhat, boldog várakozással néztünk elébe a Júlia szép leánynak. Nekem a művészi vonatkozáson kívül még szinte személyes ügyem is minden Nyirő-írás, mert az első novelláival ő ébresztette fel bennem egészen világosan a székely művészi öntudatot. De hogy ez a művészi öntudat nemcsak megmaradt bennem, hanem meg is erősödött, sőt hovatovább mind jobban más irodalmi és művészi vegetáció felé fúrja magának az utat, mint a Nyirőé: ez olyan természeti törvény, amely egyéb nehéz dolgok között őszinteségre is kötelez. Nem kutatom, hogy mi a magyarázata annak, hogy a Nyirő irodalmi munkásságával és munkáinak művészi értékelésével kapcsolatban kétféle vélemény uralkodik: az egyik szóbeszédben s a másik írásban. Mindenesetre különös jelenség, hogy például a Júlia szép leányról még a jelentősebb beszámolók sem adtak olyan értékelést, amely fedné a számottevő művészi közvéleményt. Azt sem kutatom, hogy Nyirőnek mi tetszik jobban: a kellemes-e, vagy az igaz, hanem a fontos egyedül az ügy, amelyet mind a ketten szolgálni kívánunk.
Nagyon természetes, hogy minden irodalmi alkotással szemben elsősorban művészi igényeim vannak. A Júlia szép leány azonban láthatólag nemcsak irodalmat kíván szolgálni, hanem irodalompolitikát is. Ez a körülmény teszi szükségessé, hogy a művészi igények mellett engedjek más szempontot is érvényesülni. Ez a más szempont pedig az, hogy a Júlia szép leány mennyiben hasznos a székely népi kultúra propagandáját illetőleg.
Mindenekelőtt meg kell jegyeznem, hogy a Júlia szép leány, mint műalkotás, Nyirőnek az a munkája, amely művészi igényeimet a legkevésbé elégítette ki. Ha most vetődtem volna ide valahonnét idegenből s elém tennék a Jézusfaragó embert és megmutatnák a Júlia szép leányt, s azt mondanák, hogy ugyanazon egy ember cselekedte azt, akkor azt hinném, hogy veszedelmes félrevezetők országában vagyok. És korántsem a műfaji különbség okozza ezt a csodálkozást, hanem a művészi látásnak a különbsége. Mert a Júlia szép leány egy közönséges népszínműnek a vázára van ráhúzva, és olyan sikeresen, hogy amikor a függöny felmegy és a székely legény megjelenik tarisnyával az oldalán, hogy elbujdossék, akkor már vége minden zsendülő tavasznak.
Így nem csodálom, hogy a darab a korban és az irodalomban elaggott egyedekben indította meg ismét a vérkeringést. Azt ellenben annál inkább csodálom, hogy Nyirő művészi igényei ebben kielégülnek. S ide kell hozzákapcsolnom azt a másik szempontot, amit a hasznosság jelzője alatt említettem az előbb. Ezzel kapcsolatban meg lehet állapítani, hogy a Júlia szép leány Erdély-szerte népszerűsítette azt a gondolatot, hogy sokat ér a színpad számára is a székely népköltészet kincse, és népszerűsítette magát az úgynevezett székely irodalmi törekvést is. De ez a népszerűsítés vajon kárpótolja-e Nyirőt és a versenyképes színvonal felé törekvő székely irodalmat azért a szembeszökő művészi megalkuvásért, amelyet a közhelyek és a maradi ízlés számára tett Nyirő József?
Véleményem az, hogy igazi csatát, olyant, amely a Nyirő tehetségéhez és az új székely irodalmi irányzat feladataihoz méltó, csak akkor nyerhetünk, ha nemcsak székelyek vagyunk, hanem művészi eszközeinkben is a legújabbat adjuk, amit író magyarul ma adhat.
A hivatkozás helye
A székely „Kék madarászokról”. Brassói Lapok, 1933. aug. 27. 250. sz. 7. Tiszta beszéd felcímmel. Keltezése: 1933. augusztus. Újraközölve: Tiszta beszéd (160–164.) és Jégtörő gondolatok I. kötet (308–315.).
A cím Maeterlink 1909-ben bemutatott, folklorisztikus ihletésű drámája nyomán kibontakozott színpadi mozgalomra utal. E mozgalommal tartott rokonságot a cikkben említett Cifra szőttes című darab, melyet a Szentimrei Jenő által írt Siratóbarnnal és Tamási Görgeteg című egyfelvonásosával együtt Budapesten 1933. május 7-én, Köpeczi-Boócz Lajos rendezésében mutattak be. Nyirő József Júlia szép leány című darabja – a romániai magyar „kékmadár-dráma” egyik alkotása – 1933. május 23-án került színpadra a kolozsvári Magyar Színház előadásában.
Olvastam a napokban, hogy az idei orvosi Nobel-díjat egy Morgan nevű amerikai tudósnak adták, aki nem is annyira orvos, mint biológus. Főképpen az átöröklés problémájával foglalkozik, kezdve a növényvilágtól az állatvilágig, ahová az ember is tartozik. Kutatásainak eredményét, vagyis a leszűrt igazságot, amelyet most megkopogtattak a Nobel-díjjal, hosszabb magyarázkodás helyett biológiai predesztinációnak tudnám hamarjában nevezni.
Tehát az ember élete és sorsa már sejt korában meg van határozva. A külső körülmények a lényegen mit sem változtatnak. A laikus embernek s így nekem is nem áll módomban tudományosan hozzáférkőzni az amerikai orvos ingerlően érdekes világához. Van azonban egy mód arra, hogy közelébe juthassak. Ez a mód pedig az, ha megfigyelem magamat, sorsomnak és az életemnek az útját, s ezt az utat meghosszabbítom visszafelé, vagyis megtekintem egy kicsit az ősöket is. Csakugyan megdöbbentő, hogy az ember, már ami neki a lényegét adja, mennyire meg van határozva már az ősökben. S ha valakiben sok a lényeg, mint ahogy például egy igazi íróban soknak kell lennie, akkor annál inkább.
Igaz lélekkel mondhatom, hogy életemnek fontosabb dolgait én nem teljesen világos öntudattal és szabad választással cselekedtem meg. Jobban mondva, nem úgy jutottam odáig, hogy megcselekedjem. Író sem akartam lenni soha, amíg meg nem írtam az első novellát. Amerikába sem akartam menni, hanem egyszer csak azon vettem észre, hogy megyek. Az Ábel című regényciklust, illetőleg annak megszületését sem tudom olyan biztonsággal megmagyarázni, mint ahogy például néhányan tudják, nem a magukét természetesen, hanem ezt.
S úgy tűnik nekem nagyon gyakran, hogy álom ez a világ, s én csak holdkóros vagyok, hol a holdat a fajtám, az igazság és a szépség képviseli.
Itt van például egy színdarab, amit nemrég írtam. Nem tudom, hogy miért s mi a fenének, csak írtam. Ahogy mondani szokták, a színpad technikai eszközeivel sem vagyok tisztában, sem pártfogóm nincs, aki színigazgató volna vagy befolyásos színházi ember. Egyetlen derengő pont, ahol a darab születését meg tudnám fogni, talán az, hogy szerelmes voltam. De mi köze van a színdarabnak a szerelemhez? Valószínűleg nem több, mint nekem a színpadhoz. De ha már megvan a darab, beszélni szeretnék róla. Elsősorban nem azért, mert jó, hanem azért, mert szeretem. Szeretem, mint azokat az embereket, akiket nem én választottam magamnak, hanem csak adódtak. Erről a darabról is azt hiszem, hogy csak adódott nekem, valahogy furcsán. Olyan azonban ő maga is. A címe: Énekes madár. Valami olyan keleti mese, természetes székelyekkel és időtlen székely világgal. Biztos vagyok benne, hogy én csak az első vagyok, aki írok róla. Néhányan, akik olvasták, azt mondják, hogy a legjobb, amit eddig írtam. Ez a néhány ember azonban nem színigazgató. Aki színigazgató olvasta, az csak kettő van. Ezek nagyon ellenkező véleményen vannak velem, mert nem akarják előadni a darabot. Klabund Krétakör című darabját előadták a Nemzetiben, és kétszázszor ment. Azt hiszem, az enyém is valami olyan székely Krétakör, s természetesen ennek nincs helye a magyar Nemzeti Színházban, s ha volna székely Nemzeti Színház, abban még kevésbé volna helye. Nem baj azonban, így még kedvesebb és emlékezetesebb a dolog. Pénzt nem vesztek véle, mert nem pénzsóvárgásból íródott. Kedvvel csináltam és bódulatban, mint a gyermeket, de kedvesnek és szépnek született, s bizonyosan lesz is belőle valaki.
Csak múljon az idő.
Szegény Ábelnek sem találtam olyan hamar keresztapát, pedig négy pesti kiadót kértem volt fel erre a tisztségre. Egyik sem akarta kiadni, míg végre otthon kellett megkeresztelni, az erdélyi Szépmíves Céhnél. Most látva, hogy mégis lett belőle valaki, bármelyik szívesen kiadná, s a Géniusz igazgatója boldog, hogy két nap alatt 500 példányt adott el a második kötetből. Hát hadd tollasodjék csak az Énekes madár is, majd eljön a nap, amikor kirepül a fészekből és úgy fog énekelni a székelyekről s a szerelemről, hogy a népszínművek festett madarai melegebb éghajlat alá fognak költözni tőle.
Addig is szelíden és minden indulat nélkül nézem, hogy mi folyik a pesti színházakban, és egy irodalmi Morgan tanain vigasztalódom, aki azt tanítja, hogy szerves élet az irodalom is, ahol már csírájában meg van határozva a műnek a sorsa.
Úgy látszik, az én Énekes madaramnak tavasz a sorsa.
A hivatkozás helye
Énekes madár. Brassói Lapok 1933. nov. 1. 250. sz. 7. Tiszta beszéd felcímmel. Keltezése: 1933. november. Újraközölve: Tiszta beszéd (164–166.), Jégtörő gondolatok I. kötet (313–315.).
Zilahy Lajosról van szó, abból az alkalomból, hogy a budapesti Magyar Színházban sikerrel játsszák A tizenkettedik óra című darabját. Ennek a hajlékony és kétségtelenül jó szimatú írónak nem ismerem minden munkáját. Jó néhány cikkét olvastam, s láttam darabját, a Süt a napot. Egyéniségéről, emberi és írói karakteréről egy kissé sokat is hallottam. Személy szerint csak egyszer találkoztam véle s akkor is a Fészek Klubban. Nem hatott rám túlságosan kedvezően: rendkívül öntelt volt, de nem úgy, mint egy író, hanem úgy, mint mondjuk egy minisztériumi főtitkár. Túlságosan hölgyeknek való szemei és modora nem ébresztettek bennem rajongást.
De ez esztendőkkel ezelőtt volt s gondolom, hogy azóta ebben a minőségben is sokat fejlődött. Sajnálom is az elmulasztott alkalmat, hogy ezelőtt három héttel nem lehettem jelen Bethlen Margit grófnénál, ahol Hunyady, Indig, Szántó Györgyék s velük Zilahy is szellemes társaságot alkottak. Sajnálom azért is, mert amint hallom, Zilahy nagyon elismerő kifejezéseket használt Ábel a rengetegben című regényemre. Legalább megmondhattam volna neki, hogy unom már azt az egyöntetű helyeslést, amellyel ezt a regényt itt és amott fogadják. Ha ezt megmondhattam volna neki, legalább most nem tűnnék annyira hálátlannak, mint amennyire tűnök.
Mert a tegnap este, amíg hallgattam A tizenkettedik óra előadását, bizony egyre jobban csodálkoztam és egyre jobban elszomorodtam. A darabnak nagy híre volt már a bemutató előtt, s a kritikák olyan hangon írtak róla, mintha a háború utáni magyar drámairodalomban határkövet szándékoztak volna felállítani. Nagy esemény volt a dolog irodalmilag is, de legfőképpen prófétai vonatkozásban. Írók között és kávéházakban zsúfolt szavakkal beszéltek Zilahy vakmerő darabjáról, s szinte bántó volt az az egyetlen ellenszegülő hang, amelyet az egyik napilap főszerkesztője használt ebben az ügyben, ha nem is a darab ellen, hanem Zilahy pacifizmusa ellen. Ekkor már azt hittem, hogy itt durva igazságtalanság történik egy íróval, aki a pacifizmust meri hirdetni ebben a megcsonkított hazában.
Gondoltam tehát, hogy megnézem a darabot.
Nagy és elszánt dolog nálam a darabnézés, mert igen gyakran rajta szoktam veszteni. Hetekkel ezelőtt is, feljövetelem után nemsokára, boldogan mentem el a Belvárosi Színházba, hogy megnézzem Arisztophanész modernizált darabját, a Lysistratét. Hát én kezdtem is megnézni, s bár türelmes embernek ismerem magamat, az első szünetben mégis eljöttem a színházból, mert határtalanul bosszantott, hogy szegény megboldogult Arisztophanészt csak azért háborgatta Emőd és a színház, hogy ennek ürügye alatt egy sekély és irodalmilag értéktelen külvárosi kabarét mutasson be.
Azt hittem, Zilahy kárpótolni fog engemet bőven.
S akkor felment a függöny, és a királyi palota bejárata előtt egy irtó nagy, szőrmefedeles gárdista katonát láttam, akihez odajött egy kopott ruhájú civil, és arra akarta rábírni a katonát, hogy árulja el neki: vajon a mai napon el fogja-e hagyni a király a palotát, mert ő a lábai elé akarja magát vetni, és úgy átadni neki a nagy iratcsomót, melyben benne foglaltatik a világmegváltó tervezet. Hát ez indulásnak se nem rossz, se nem jó. Gondoltam azonban, hogy a király nem fog kijönni azon a napon, s úgy is történt. Ellenben jöttek a képek, mert a darab nyolc képből áll. Az elsőben megismerkedtünk a próféta családjával és otthonával, amint éppen árverési ügyben megjelenik egy ügyvéd, aki szintén öt napja nem evett már. Egymás iránt melegednek, és a próféta meghívja az ügyvédet szafaládévacsorára, ahol keseregnek azon a gonoszságon és nyomoron, amelyben fetreng az emberiség. A kép végén a próféta elrohan hazulról, mert a felesége utolsó embernek nevezi, amiért nem tud kenyeret szerezni a családjának. S a következő képben az őrültek házában látjuk a prófétát, ahol nagyon öntelt válaszokat ad a főorvosnak, kinek a felesége éppen akkor telefonál, hogy kit híjjon negyediknek az esti bridzspartira. Végül a próféta egyedül marad az őrrel, akit egy cselvetéssel lefog, elveszi tőle a kulcsot, és futva elszökik a bolondok házából. A harmadik képben egy falusi templomban látjuk viszont a prófétát. Már szakálla van neki, mert az erdőkben bujdosott, s ugyanazt csinálta, amit itt a templomban: lázítja az embereket a mai erkölcsi rend ellen, s ecseteli a maga felfogását, amely sem itt, sem az egész darabban sehol nem domborodik ki tisztán előttünk, csupán annyit tudunk meg, hogy a próféta egy mozgalmat indított, amelybe csak egészségi és erkölcsi bizonyítvánnyal lehet valakit felvenni, s amely mozgalom ugyan nem vallja a hódító háború elvét, ellenben erőszakosan akarja megteremteni azt az új társadalmi rendet, amelyben az említett orvosi és erkölcsi bizonyítvány alapján csak jó és egészséges embereknek van helye. Itt a templomban a prófétát ugyan elnyomják és túléneklik egyházi énekkel, de néhány tanítványt mégis szerez magának. A negyedik képben viszontlátjuk a próféta elhagyott lakását és elhagyott feleségét, kinek éppen az árverési ügyvéd próbálja tenni a szépet. Hálából a minapi szafaládéért vacsorát, italt és szivart is hozott s éppen van egy rádió is reparáció végett a házban, amelyet a próféta jelen levő és munkanélküli öccse néhány mozdulattal annyira megjavít, hogy szólani képes. Megnézik a műsort s hát éppen egy Eugénesz nevű próféta beszédjét közvetíti valamelyik erdőből a rádió, s azt kezdik hallgatni. Eugénesz hangja nagyon hasonlít az eltűnt családfő hangjához, de azért nem történik egyéb, csupán az ügyvéd távozik el hirtelen. Az ügyvéd tudta is, hogy mit akar a hirtelen eltávozással, mert az ötödik képben megjelenik a próféta székhelyén, egy erdei faházban, és felkínálkozik, hogy az új mozgalom ügyésze szeretne lenni. A próféta halállal fenyegeti meg, de mégis elereszti, a szívére kötvén a titkot. Az ügyvéd elmegy, és a kormányelnök jelenik meg a faházban. Zsíros ajánlatokat tesz a prófétának, ha őt támogatni fogja politikai céljaiban, de a próféta hajthatatlan, sőt kijelenti, hogy ő maga is fellép szenátornak. Mint dühös ellenfelek válnak el, de a próféta annyira viszi a dolgot, hogy a következő, hatodik képben már mint szenátor és nagy népvezér jelenik meg a király dolgozószobájában. Éppen hadüzenetről van szó s a királyt annyira lenyűgözi a próféta egyénisége, hogy kormányelnökké nevezi ki. A prófétának ebben a minőségben az az első ténykedése, hogy az összehívott államtanácsot eltéríti a hadüzenet tervétől. Ezt egy ravasz fogással csinálja, amely úgy szól, hogy: rendben van, üzenjük meg a háborút, de akkor mi mindnyájan, az állam felelős tényezői, a hadseregszállítók s a többi felelős nagyfejűek álljunk sorba, s az első menetszázad adjon reánk sortüzet, mielőtt elindulna a háborúba. Természetesen rögtön nincs hadüzenet, hanem a következő, hetedik képben a próféta meglátogatja a családját, titokzatos módon pártfogásába veszi a családot, s megbocsátja a feleségének a pomádészagot, amely onnan származik, hogy az asszony nem sokkal azelőtt csókolózott egy vívómesterrel. Végre az utolsó képben a világkonferencián vagyunk, s néhány agyalágyult férfiú között ott van a próféta, s éppen fel akarja olvasni azt a világmegváltó tervezetet, amelyet a darab legelején át akart volt adni a királynak. Váratlanul azonban megjelenik a bolondokházából a főorvos az ápolóval együtt, leleplezik a világmegváltó prófétát és visszaviszik a kórházba.
Az író természetesen nem kíséri.
Van neki magához való esze.
Mert, ha bátornak látszik is a felületen, ez a bátorság mindig olyan, hogy a mai emberi társadalom vezetői számára számtalan mellékkijárat van nyitva. Egy zavaros és kapkodó kispolgárt tenni meg eszmehordozónak, aki a darabon keresztül tényleg beigazolja, hogy csakugyan bolond is, reám nem teszi azt a hatást, hogy itt egy komoly és számottevő hőssel van dolgom. A ködös és megfoghatatlan világ- és embermegváltás így természetesen visszafelé sül el. A hős nem hős, hanem sajnálatra méltó figura, akiből néhány száz lehet ugyan az országban, de úgy sem állanánk rosszabbul, ha egy sem volna.
Nem is dráma az én számomra a darab, hanem paródia. A drámának emberi hősei vannak, súlyos élete van, feje, vére és félelmetes ereje. Ami azonban zörög és üresen pufog, az nemcsak színdarabnak rossz, hanem bátorságnak is silány.
Mert bátor csak egy jó műben lehet az író. S inkább puszta, de biztos két ököllel, mint egy hunyorgó töklámpással.
A hivatkozás helye
Próféta, töklámpással. Brassói Lapok 1933. nov. 11. 259. sz. 3. Tiszta beszéd felcímmel. Keltezése: 1933. november. Újraközölve: Tiszta beszéd (171–174.) és Jégtörő gondolatok I. kötet (316–320.).
Van itt, Budapesten egy vendéglő, nagyon készséges és otthonos hely, de a legnagyobb vonzóereje mégis az, hogy egy sváb sütőmester itt süti a legjobb erdélyi flekkent. Sokan járnak ide jó húsevő és szilárd világnézetű magyarok, s természetesen voltam néhányszor én is. Mindig történt itt valami emlékezetes dolog velem vagy körülöttem, de ami legutoljára történt, az már több az emlékezetesnél.
Kitűnő korkép.
Vagy legyen egy hamisítatlan csepp a magyar szellem mai tengeréből. Egy csepp, amelynek a csillogása irodalmi.
Különben úgy kezdődött az egész, hogy tisztes és kedves székely társaság verődött össze, amely engemet is meghívott ebbe a vendéglőbe. A lakomát Barabás Endre igazgató úr vezette, s részünk volt abban az örömben is, hogy Zsilinszky Endrét a magunk körében tisztelhettük. Én éppen az igazgató úr és Zsilinszky között ültem. Barabás az új magyar nemzedék neveléséről és ennek a nevelésnek az eszközeiről beszélt, s példaképül elmondta egy szegény székely fiú hősies élettörténetét, és büszkén vallotta be, hogy ez a fiú ma Bukarestben nemcsak jómódú és áldozatkész ember, hanem tudására és komolyságára nézve a legkiválóbb orvosok közül való, s Bakk Eleknek hívják. Zsilinszky a magyar falu kétségbeejtő helyzetéről beszélt, majd a mai magyar középosztályról, amelynél romlottabb és építésre alkalmatlanabb középosztálya ma Európának nincsen.
A beszéd java közben érkezett meg a társasághoz egy korosabb, de már ismert erdélyi népies író, aki hosszú évek óta vonakodott engemet tudomásul venni. Most az öreg Barabás addig ösztökélte, amíg hangtalanul kezet nyújtott nekem, amelyet én nemcsak felállva, hanem minden tisztelettudással viszonoztam. Nem lévén szívem szerint híve a magyarok közötti békétlenségnek, később egy csokor ibolyával is viszonoztam az írókolléga baráti jobbját, mire ő is hasonlóképpen cselekedett. Szerettem volna még megmondani neki, hogy ha én őszintén jellemzek vagy kritizálok egy írót vagy közéletű embert, az még nem jelent haragot vagy éppen irigységet nálam, hanem csupán azt jelenti, hogy magammal és a meggyőződésemmel akarok elsősorban barátságban élni. Mielőtt azonban ezt megmondhattam volna neki, szólt a pincér, hogy jöjjek ki a másik terembe, mert van ott egy úr, aki szeretne beszélni velem. Én kimentem, s akkor eme fenti előjáték után kezdetét vette az igazi magyar történet.
Az úr, aki hívatott engem, egy magyar parasztíró volt, ki a határokon túlról származott ugyan, de itt él Budapesten.
– Szervusz, láttam, hogy itt vagy, s akartam veled beszélni – mondta kedvesen, mit én hasonlóképpen viszonoztam. Még két monoklis úr ült az asztalánál, akiknek bemutatott, róluk pedig azt mondta, hogy huszártisztek civilben. Leültem az asztalhoz. A huszártisztek iddogáltak az asztal egyik végén, mi pedig ketten a másik végén beszélgetni kezdtünk. A barátom nagyon jól érezte magát, és csillogott a szeme.
– Hát aztán egyébként mit csinálsz? – kérdem tőle.
Előhúzza erre a Nemzeti Színház szerződését a zsebiből, hogy egy darabját most is elfogadták ott és nagyon büszke rá. Mondom, hogy az enyimet éppen most nem fogadták el, s én is büszke vagyok rá.
– Különben még hova dolgozol? – kérdem.
Említ vagy három lapot, mire megjegyzem, hogy sajnos, én nem ismerem ezekben a lapokban megjelent írásait, mert nem járnak be Erdélybe. Nem baj, azt mondja, mert ezekben a lapokban úgysem lehet megírni, amit az ember szeretne.
– Hát még hova dolgozol? – kérdem.
– Egy regényem is jelent meg a Singer és Wolfnernél, azt sem ismered?
– Igazán, sajnálom, azt sem.
– Nem baj – mondja a barátom –, mert ott sem lehet megírni, amit szeretne az ember. – S rögtön megemlíti az egyik versét, s megkérdi, hogy azt sem ismerem?
– Azt ismerem a legkevésbé – mondom.
Erre már nem mondja, hogy nem baj, hanem kezdi nagyon zokon venni a dolgot, és szemrehányással mondja, hogy a rádióban is sokszor szavalják, sőt más helyeken az Ady verseivel együtt is.
– Nekem az nem imponál – felelem a szemrehányásra.
– Hát akkor neked mi imponál? – kérdi.
– Nekem az az író, aki oda ír, ahol megírhatja az ember, amit akar.
Erre leejti a fejét és azt mondja:
– Akkor letehetném a tollat.
Olyan szomorú a dolog, hogy félbehagyja az irodalmat, és azt mondja, hogy tulajdonképpen ő is székely, a származása.
– Honnét? – kérdem.
– Szentannáról – mondja.
– Hát az hol van?
– Marosvásárhelytől tíz kilométerre, Udvarhely megyében – azt mondja.
Én úgy tudom, hogy Marosvásárhelytől tíz kilométerre egy szikra Udvarhely megye sincs, s ezt közlöm is véle, de ő körömszakadtáig vitatja a dolgot. S hogy rátegye a legnagyobb érvet, azt mondja, hogy menjek el hozzá s ott megláthatom nála a nemeslevelet s a kutyabőrt, mert ki van téve a falra.
– Én ahol ilyent látok, onnét minél hamarább ki szoktam menni – mondom neki, mire az egyik huszártiszt odaszól hozzám és azt kérdi, hogy én is őserő vagyok? Szerényen rázom a fejemet, és azt felelem, hogy korántsem.
– Na jól van – mondja a huszártiszt –, mert a magyar parasztnál rondább és aljasabb nincs a világon!
Éreztem, hogy elönt a forrósság, de igyekeztem uralkodni magamon, s csak ennyit mondtam:
– Sajnos, én csak székely paraszt vagyok, mert ha magyar paraszt volnék, felállnék és megfelelnék önnek. Ellenben itt van a barátom, ő…
A barátom nem mozdult egyet sem, hanem lehajtott fejjel azon morgolódott, hogy én nem ismerem az ő munkáit.
Nagyon sajnáltam tudatlanságomat, de visszamentem a magam társaságába. Ott volt többek között egy fiatal ismerősöm is, aki éppen irodalomtörténetet ír most. Mondom neki a dolgot, illetőleg a kollégám nevit, s hát ő sem ismeri. Ez már több a soknál, gondolom, s fogom az irodalomtörténet íróját, kiviszem, bemutatom a kollégámnak és így szólok:
– Bocsáss meg, kérlek, hogy nem ismerem a műveidet, de íme, itt van egy ember, aki irodalomtörténetet ír, s íme, ő sem ismer téged.
Ha okos lett volna, arra használta volna ki az alkalmat, hogy megismertesse magát. Ehelyett azonban megsértődött, mint igazi magyar önérzethez illik. Minket azonban nem bántott s így épen visszamentünk a helyünkre.
Ellenben a parázs nem aludt el, mert egy fél óra múlva irtó verekedés zaja hallatszott bé hozzánk. Kinéztünk, s hát az írókollégám ráugrott az egyik huszártisztre, s meg akarja ölni. Egy pincér is odament, hogy békítse őket, de vesztire, mert kézen-közön s valakitől kapott egy pofont.
Aztán helyreállt a béke.
Csak én ettem magamat hazafelé, hogy milyenek vagyunk mi, magyarok, különösen civilben.
A hivatkozás helye
Magyarok civilben. Brassói Lapok 1933. nov. 18. 265. sz. 3. Tiszta beszéd felcímmel. Keltezése: 1933. november. Újraközölve: Tiszta beszéd (175–178.) és Jégtörő gondolatok I. kötet (321–324.).
Nagy divat volt éveken keresztül Szabó Dezsőről írni. Az ifjúságot kivéve, gyanús is volt majdnem minden róla szóló írás, mert vagy megbúvást lehetett sejteni az oroszlán oldalába, vagy éppen magának az oroszlánnak ráuszítását más nemes vadakra.
Nekem is lett volna okom rá, hogy írjak róla. Nem arra a személyes okra gondolok, amikor feldühítvén őt, elejébe dobták a Szűzmáriás kifályfit, hogy széjjelmarcangolja, hanem inkább azért írhattam volna, hogy őszinte írás is essék róla.
Nem tartozom abba a romantikus iskolába, amely a vakság elnyerésére azt az egyszerű, de mutatós módot használja, hogy felnéz a nagy emberre, de éppen Szabó Dezsővel kapcsolatban megjegyezhetem, hogy én is „felnézni” vágytam reá. Tanulmányai és cikkei alapján s Az elsodort falu alapján az volt a képzeletem róla, hogy egy kis magyar templomban aránytalanul nagy és csodálatra méltó képet látok. Így magamban büszke voltam erre a magyar képre, s bár az én színeimet s vonalaimat soha nem láttam benne, mégis vágytam arra, hogy idegeneknek mutogassam, mint rendetlen mennyiségű nemzeti vagyont. Ez a gyermeki büszkeségem akkor sem hagyott el, amikor, s éppen imádkozás közben, leköpött engemet a kép.
Szépen letöröltem és továbbmentem, hogy végezzem mindennapi dolgomat. Aztán jött egy idő, úgy két éve forma, amikor ráadásul a szellemre, megismertem a fizikumot is. Ott ültem kicsi társaságommal a Philadelphia kávéházban, s Szabó Dezső meghallván, hogy az egyik, aki ott ül, az én vagyok, odaüzent nekem, hogy menjek az asztalához, ha nem haragszom. Nálunk, magyar íróknál szerfelett szokás ugyan még őszinte kritikáért is haragudni, én azonban még egy olyan otromba kiirtási szándékért sem haragudtam, amilyent Szabó Dezső talált ki. A támadó cikke kétségtelenül jól volt megírva, gyilokkal, hévvel és szellemmel: s szóljon bár rólam egy ilyen cikk, gyönyörködni tudok benne. S hogy azóta is nemcsak élek, hanem írok, az nem az ő hibája, hanem a mese érdeme, amely veszélyek közt még szebbre kerekedik.
Így történt, hogy odamentem a Szabó Dezső asztalához. Nagyon barátságosan, sőt felállva fogadott engem. Szép volt ez tőle, nemcsak azért, mert korban húsz év különbség van közöttünk, hanem főképpen azért, mert ő szellemileg még húsznál is többet vélt. Természetesen ezt nem mondta, nehogy én reáhagyjam, s neki olyan messziről kelljen beszélnie velem.
Az irodalomról beszélt akkor is, egyetemes vonatkozásban. Közben gondja volt arra is, hogy csúf, rám támadó cikkét megemlítse, azzal a hozzáfűzéssel, hogy ő bizony nem azt akarta azzal a cikkel, amit mások csináltak véle. Őszintén szólva, jobban szerettem volna, ha vagy nem említi, vagy ha igen, akkor hihetőbb kifogással. Mert szép dolog ugyan a vendégszeretet, de kérdés, hogy nem szebb-e az emberi őszinteség és férfiasság?
Igen, a férfiasság.
Kétélű főnév ez, s éppen úgy szép: a két élével. Azt nem bánom, hogy a kettő közül az egyik milyen örömökre vonatkozik, de a másikat állandóan szeretem látni szellemi működés közben. Igyekeztem is szemmel tartani Szabó Dezsőnél ezt az élet, de megvallom őszintén: nagyon vigyázatos és fürge munkát kellett kifejtenem. Külsőség ide vagy oda, de azért ilyen megfigyelő munka közben nagyon jól fog. Például kemény, férfias kézfogás, amit szeretek értékén felül becsülni. Az izmot, vagy legalább a keménységet is szeretem kilátni a ruha alól, mert érdekes ugyan, ha egy puha és omlatag test elkápráztat szellemességével, de nem tudom, hogy a testnek higgyek-e, vagy a szavaknak? A férfiarcról is szeretem azt gondolni, hogy rokonságban van a bronzzal, vagy legalább a kővel, mert ha puhaságával szép, rögtön tele leszek előítélettel.
Ilyen emlékeim vannak a Philadelphiából, de mostanáig mindezekről nem szóltam senkinek, mert a szellem elragadó volt. S így természetes, hogy ismételten kívántam hallani ezt a szellemet.
Hallottam is mintegy három héttel ezelőtt, Budapesten.
A dolog úgy történt, hogy valamelyik bátrabb és edzettebb diákegyesület felkérte Szabó Dezsőt, hogy beszéljen nekik a nyilvánosság előtt. Az előadás a Zeneakadémia nagytermében hangzott el. S mivel azelőtt én sohasem láttam volt Szabó Dezsőt a nyilvánosság előtt, s mint legendás közönség-elragadót sem ismertem, nagy élvezetre várakozva ültem fent az erkélyen. A nagy terem zsúfolásig tele volt, jórészt diákemberekkel, s amikor Szabó Dezső a felcsigázott fiatalok előtt végre megjelent, erős és egyöntetű zaj támadt az ünneplésre.
Próbáltam úgy figyelni, ahogy csak tudok.
A mesteren fekete-szürke csíkos nadrág volt s fekete kabát, ami bejövet az előadói asztalhoz, gombolatlanul lebegett. Élénk, de nem túlzott lépésekkel jött, nagyon megnyerő magatartással. Az asztal előtt megállva, diszkréten köszönt a közönségnek, és nyomban leült. Az egyöntetű taps javában zúgott még, s azután is vagy két-három percig, de Szabó Dezső többet nem állt fel, sem ültéből nem bólintott vissza, hanem jobbra-balra pislogott, hogy számba vegye a közönséget.
Az előadás egy tízperces szünettel mintegy három óráig tartott. Végig ültéből beszélt, magyarázó kézmozdulatokkal. Néha hátrább tolta maga alatt a széket, de az asztalhoz közelebb mégis jobb lehetett, mert hamarosan visszahúzta mindig. Megmondta már a bevezetésben, hogy újat nemigen fog mondani, hanem csupán azokat a gondolatokat foglalja össze, amelyeket a hallgatóság és az olvasóközönség írásaiból is jól ismer. Én is ismertem most összefoglalt eszmevilágát, de mégis újszerűen hatott rám. Ennek a titka elsősorban nem az előadás módja, amelyik közönségnek szóló mesteri munka volt, hanem a titka inkább a ragyogó szellem, amely igazságot, bátorságot és látókört ad minden mondatával. Beszélt a Tiszák „liberalizmusáról”; a korszerű nagy vajúdásról, amelyben minden fajta a neki megfelelő államformát keresi; a megújhodó demokráciáról; a parasztságra épülő új magyar politikai rendszerről; a rettenetes germán veszedelemről; a zsidókérdésről, sőt a lélekelemzés tudományáról is.
Úgy vettem észre, hogy az elfogultságai sokat tompultak.
Egyetértettem véle, és tapsoltam neki.
Aztán a sorsára gondoltam, amely sokkal mostohább, mint ahogy kijár egy nagy szellemnek. És sajnos, nem is gyümölcsözik annyit ez a mostoha sors, amennyire kötelezi a nagy szellemet. Néha kisüt ugyan a nap, viharok is vannak, de jórészt mégis kietlen ez a tájék.
Nincs itt nyár. Termő és dús nyár.
Nem alkotó szellem, hanem fényűző szellem. Hiányzik belőle valami, ami lehetetlenné teszi, hogy betöltse a törvényt.
Talán éppen a tengely, amely szilárdan tartaná a világító szellemet, miközben az lefutja a pályát, a bölcsőtől a sírig.
Nőnek kellett volna születnie, hogy a legnagyobb lehessen.
A hivatkozás helye
Szabó Dezsőről. Brassói Lapok 1933. dec. 3. 278. sz. 11. Keltezése: 1933. december. Újraközölve: Virrasztás (Szabó Dezső címmel, Méltatlan karcolat egy oroszlánról alcímmel – 152–156.) és Tiszta beszéd (166–169.), Jégtörő gondolatok I. kötet (241–244.)
Hallom az érdekes eseményt, hogy jövő kedden Ady-estélyt rendeznek Nagyváradon. S ha igaz, Hatvany Lajoson és Zsolt Bélán kívül maga Reinitz Béla is szerepelni fog azon az estén.
Gondolom, nagyon érdekes dolog lesz ez. Onnét gondolom, mert én már kicsiben hallottam ezt a műsort, illetőleg csak a gerincét, Reinitzot magát. Nem is olyan régen. Azóta is a nyelvem hegyén, sőt a szívem kapujában van, hogy beszéljek róla, s most ez az alkalom éppen jó keret nekem a vallomásra.
A dolog úgy kezdődött, hogy minapi budapesti időzésem alatt a fülébe jutottam Hatvany Lajosnak, s üzent nekem, hogy szívesen lát vasárnap este vacsorára. Én voltam ugyan már azelőtt is Hatvany házánál vagy kétszer, de most mégis váratlanul ért a megtiszteltetés, mert az utóbbi időben olyan híreket hallottam Hatvanyról, hogy a barátságot az írókkal felmondta s író látogatókat még csak nem is fogad, nemhogy maga hívjon ilyeneket. Hirtelen úgy éreztem, hogy ez a meghívás némiképpen demonstráció az elterjedt hírekkel szemben, s különös volt, hogy erre a felette barátságos, sőt békekötési szerepre éppen engemet választott, aki sem neki való író nem vagyok, sem pedig kiváló társadalmi lény. Este nyolckor ott vártam a Központi kávéházban a Hatvany autóját, amikor bejött egy úr és engemet keresett. Magasnak mondható úr volt, vastag a hangja s termete egyaránt, s ahogy jött a levegőben lengő sétapálcájával és széteresztett kabátjában, kettőt gondolhattam volna róla. Vagy azt, hogy egy Zola-figura, ki szemlét tartani béjött a kávéházba, vagy azt, hogy egy vidéki földbirtokos, aki tekintet nélkül, s csupán, hogy lásson, engemet keres. Mielőtt azonban megállapodhattam volna bármelyik gondolatomnál is, odajött és egész lényéhez találó régi jó világiasan azt mondta:
– Reinitz.
Ránéztem, s akkor hozzátette:
– Mehetünk, itt az autó.
Kiderült, hogy ő is hivatalos Hatvanyhoz, s jött, hogy felvegyen engemet is a kocsira. Mehettünk is volna, de egy meghívott fiatal hölgyre kellett még várnunk. De Reinitznak szerencséje volt, két dologban is. Az egyik az volt, hogy a szomszéd asztalnál egy urat fedezett fel, akit úgy üdvözölt, mintha diákkora óta nem látta volna, át is ült mindjárt hozzá, s így se neki, se nekem nem kellett azon törnünk a fejünket, hogy égből pottyant megismerkedésünk első perceiben miket mondjunk egymásnak. A másik szerencséje az volt, hogy nyugodtan kibeszélhette magát, mert a fiatal hölgyre legalább húsz percet kellett várnunk. Megérdemelte azonban, mert kedvence lett a társaságnak, sőt magának Hatvanynak is, aki egyenesen hercignek nevezte.
Így indult el fél kilenckor az autó: festővel (aki hölgy volt), zeneszerzővel és íróval megrakodva. Sőt útközben még felvettünk egy írót, aki azonban csak lelkileg volt kövér.
Hatvany lent a kapunál fogadott minket, jelezve, hogy úri módon fogadja azokat, akik úri módon jönnek. S megismerkedtünk egy fiatal asszonnyal is, aki nemcsak háziasszonyi szerepében volt a legkedvesebb, hanem szociális vallomásaival és tiszta emberi hitével az este folyamán mindnyájunkat elragadott. A környezet tehát olyan volt, hogy kívánta a szellemet, s mi igyekeztünk is szellemesnek lenni, ami talán nekem sikerült a legkevésbé, mert Hatvany olyan jó szivarral kedveskedett, ami inkább csábított élvezetre, mint világnézetem kifejtésére. Ezt azonban nem bántam meg, mert így pihentebben vetettem rá idegeimet az este fénypontjára, amely azzal kezdődött, hogy Reinitz Béla a zongorához ült.
Én kértem őt, hogy adjon elé valamit Ady-dalaiból. S ez a darabos, sűrített magyar úr olyan kedves volt, hogy nem kérette magát, hanem szó nélkül felállt és játszani kezdett. Elég közel ültem hozzá, hogy az arcát is láthassam. Furcsákat lát néha a szemem. Most például azt láttam, hogy a nagy hideg zongora úgy áll Reinitz előtt, mint egy kamasz, aki feszültig tele van szenvedélyekkel, aki sírni és lázadni egyformán készen van. Reinitz értett ahhoz, hogy sírjon is, lázadjon is. Öt-hat Adyt játszott rajta. Kezdte a medve puha és lusta erejével, énekelte is a verset, s közben borzolni kezdte a szőrét a medve, míg végül egy öregedő oroszlán ült a zongoránál, aki visszafiatalodott idegekkel és a rekedt erő meg-megáradásával idézte fel a régi buja, zsákmányos időket: magát és annak az időnek lomha, díszes fejedelmét.
A végén azt mondtam Reinitznak, hogy köszönöm s majd írni fogok erről. De ez nagyon nehéz. Megírni valakit, aki a nagy áradásban odaállott volt a Tisza gátjára, és még most is ott áll rekedten, egy-egy ritka mozdulattal, az idők jelei felett, a gáton, a magyar fekete zongorán.
A hivatkozás helye
A fekete zongoránál. Brassói Lapok 1933. dec. 6. 280. sz. 3. Tiszta beszéd felcímmel. Keltezése: 1933. december. Újraközölve: Tiszta beszéd (169–171.) és Jégtörő gondolatok I. kötet (325–327.).
Négyen indultunk el Budapestről: Bánffy Miklós gróf, Ligeti Ernő, Kemény Jánoska és én. A miskolci vonatnak egy második osztályos fülkéjében ültünk. Künn, ahogy az „Ojság” is írta, sakterhideg volt és metsző időjárás. Mi azonban, szegény vándor erdélyi írók, meleg szeretettel néztük a fülkéből, hogy milyen szépen suhanunk tova a porkahavas mezőkön.
Egyebek között arról is szó került, hogy ki mit olvasson fel a miskolci estélyen. De mindenekelőtt azt szerettük volna kisütni, hogy a gróf úr mi érdemeset és alkalomszerűt mondhatna, amikor válaszolni fog a pódiumról a megnyitó üdvözlésre.
– Ki rendezi tulajdonképpen az estélyt? – kérdezte Bánffy.
– A Lévay József Irodalmi Egyesület – felelte Ligeti.
A gróf úr gondolkozni látszott, majd így szólt:
– Ki volt tulajdonképpen az a Lévay József és mit írt?
Egymásra néztünk, mert fogósnak tetszett a kérdés. Kiderült, hogy nagy szükség volna most egy tanárra, mert az biztosan rögtön tudná. Végre felrémlett nekem az iskolakönyvekből valami. Gondoltam, ha butaságot mondok is, magunk között marad.
– Nem ő írta azt a tengeri mormolást? – szóltam.
– Mifélit? – néztek rám.
– Hát Mikesről, hogy egyedül hallgatja tenger mormolását.
Ligeti fogékony volt, és rögtön rácsapott:
– Hát persze! Az a Lévay verse. Mikesről!
– Biztos? – kérdezte a gróf úr.
Ligeti visszább húzódott.
– Kilencvenöt százalékban – felelte.
Ez már nem tetszett a gróf úrnak. Csalódottan jegyezte meg:
– Pedig Mikes nagyszerű lett volna.
Megérkeztünk Miskolcra. Ligeti s én bemenet egy miskolci öreg úrral ültünk közös autóban. Az öreg úr székely volt, Gálffynak hítták.
– Nem volt székely ember ez a Lévay József is? – kérdeztem tőle a kocsiban.
– Nem.
– De szerette a székelyeket – fűztem tovább.
– Hát ki ne szeretné itt a székelyeket! – mondta az öreg úr. – Hiszen itt is sokan vagyunk s igyekeztünk becsületet szerezni a székely névnek.
Bólogatni kezdtem erre, és így szóltam:
– Mi, székelyek mindenüvé elhányódunk, mint Mikes Kelemen.
Az öreg úr sóhajtott egyet:
– Hej, szép verse az Lévaynak!…
Előadás előtt odaszóltam csendesen a gróf úrnak:
– Száz százalék.
S a megnyitó előadásban a gróf úr nagyon meghatóan beszélt Mikesről, ki nekünk atyánkfia volt.
Nyíregyházán a vármegye vendégei voltunk. Gyönyörű palotája van ott a vármegyének. Elöl a főispán lakik benne, egy fiatal, okos és rokonszenves férfiú. S hátul a tisztviselők. Itt kaptunk mi is kitűnő szállást a vendégszobákban. A gróf úr és Kemény János az emeleten s én Ligeti Ernővel alol, közös szobában. – Megérkezésünkkor mindjárt ruhaváltáshoz láttunk. Borotválkozás közben jön a hajdú, kit a gondozásunkra rendeltek s átad két levelet. Látom, hogy az enyim „Tamássy”-nak van címezve. Nem baj, gondolom, ha már így kitüntettek két „s”-sel s „y”-nal. A szándék a fontos. Nézem a Ligeti Ernőét s hát az is így szól: „Ligethy Ernő”. Erre sem szóltam egyebet, csak ennyit:
– Lám, bontsd fel, Ernő, belül mi van?
Ernő felbontotta, s közölte velem, hogy igen előkelő helyre vagyunk meghíva.
– Rendben van – mondtam –, végre tiszteli valaki az írókat is.
Kicsi idő múlva ismét bejött a mi gondozó hajdúnk. Jó arcú és huncut szemű ember volt. Kedvem jött, hogy egy kicsit barátkozzam véle s így szóltam:
– Nagyon előkelő hely ez a Nyíregyháza!
A hajdú nem felelt semmit, hanem csak rám nézett s megcsillant a szeme, mintha értene engem.
Lefekvés után egy verseskönyvet nézegettem, amellyel egy rokonszenves barna nő tisztelt meg Miskolcon. Olvasás után a szemüvegemet az éjjeliszekrényre tettem. Másnap, amikor megérkeztünk Debrecenbe, hát a szemüvegem nincs sehol. Sem a papucs, ami szintén az ágy mellett volt. Hamar telefonáltunk Nyíregyházára, hogy ott maradt a papucs és a szemüveg. Aznap este Kóstól kellett pápaszemet kérnem, hogy fel tudjam olvasni a novellámat. Reggel hallom, hogy a hajdú azt üzente vissza, hogy a papucs megvan, de a szemüveg nincs sehol. El is küldte szépen a papucsot, s én azzal tovább mentem Szolnokra, ahol még aznap este szintén a Kós pápaszemével olvastam fel. Reggel veszem a megkerült papucsot, amit még Amerikából hoztam volt, de amint dugnám belé a lábamat, úgy érzem, mintha volna valami benne. Nézem, hogy mi, s hát a szemüvegem!
– Ej, azt a huncut hajdúját! – mondtam.
De nem haragudtam rá. Tartozott vele, hogy eldugja a papucsomat s a papucsban a szemüveget. Valahogy meg kellett mutatnia, hogy tudnak ők mások is lenni ott, Nyíregyházán, nemcsak előkelők! Pajkosok és játszik, ahogy illik is egy vármegyéhez.
Szolnokon is nagyon jól telt az idő. Estély után olyan bankett volt, amelyen legalább százan voltak jelen. Mellettem egy székely származású ügyvéd ült, aki büszkén mesélte, hogy őt egyszer Budapesten megszólította egy japán, s japánul akart vele beszélni, olyan mongolos neki az arca. Szembe velem a főrabbi foglalt helyet, akinek viszont én kezdtem dicsekedni. Azt mondottam neki, hogy az Ábel második kötetében nagyon jó szívvel írtam a szegény szakállas zsidókról, s szeretném, ha egy főrabbi is elolvasná, hadd lám, nincs-e zsidó szempontból valami zökkenő benne.
A főrabbi kedvesen és szelíden rám nézett és csak ennyit mondott:
– Én azt hiszem, maga csak maradjon a székelyek mellett.
Nemcsak bölcs ember volt, hanem igazi jó pásztora is a híveinek. Neki is kezdettem, hogy a szívembe véssem okos tanácsát, s mintha az Isten is úgy akarta volna, ahogy a főrabbi, éppen akkor megjelent a székelyek képviselője is. Ez egy kedves fiatalember volt, aki odajött, a vállamra tette a kezit, és így szólt:
– Nem ismersz, ugye?
Hiába néztem, mert csakugyan nem ismertem meg. Hamarosan kiderült, hogy székelykeresztúri, és együtt jártunk az udvarhelyi gimnáziumba. Sovány, hosszú harisnyás fiú voltam akkor, s ő úrifiú. De most tisztelt engemet a lelkiből, s örvendettem a baráti találkozásnak én is. Nem is váltunk el egész este. Vacsora után még elmentünk a kávéházba, s nagyon kitettük egymásnak a lelkünket, mert egy kicsit ittunk is volt.
Éjjel két óra felé így szólott hozzám:
– Gyere fel egy kicsit hozzám! Nézd meg a lakásomat!
– Késő van – mondtam.
Megölelt, és olyan gyermekes ragaszkodással kért, hogy felmentem. Három szobája volt. Egy kitűnő várószoba, egy gyönyörű orvosi rendelő, s hálószobának egy valóságos székely fészek. Kicsorduló örömmel magyarázta, hogy a rendelőt a kitűnő gépekkel együtt a keresetiből vette, a bútorok mind hazaiak, amiktől csak halálakor fog megválni. Székely varrottasokat mutatott, ágyterítőt, falusi törölközőket: igazi székely dolgokat az igazi székelynek.
Mert ő csak ott született a Székelyföldön, de a neve mutatta, hogy a származása idegen.
S végezetül egy kis üveget vett fel az asztalról; kétdecis, ha lehetett. Felemelte áhítatosan, rám nézett, és így szólt:
– Ebben hazai szilvapálinka van, igazi!
Ideadta a kezembe és láttam, hogy mondani szeretne valamit.
– No, szólj! – biztattam.
– Ha nem haragudnál meg, s ha megtennéd, kérnélek valamire.
– Szólj hát!
– Tedd meg, légy olyan szíves, hogy itt ezt a pálinkát úgy köszöntsd el, ahogy otthon szokták a székelyek.
Megértettem és így szóltam:
– A Jézus ne hagyjon el minket!
Boldog volt, s elköszönte ő is. Közben a főrabbira gondoltam, és úgy találtam, hogy aki megteheti, az tényleg írjon csak a székelyekről: erről a fajtáról, amely megbűvöli az embert, mint a kígyó.
Debrecenben olyan jól éreztük magunkat, hogy majdnem ott maradtunk. Azaz nem egészen jól mondom, mert az ottmaradást nem mi idéztük volna fel, hanem az elsiető vonat. Nem szeretek sem futni, sem sietni.
– Ha lassan járunk, tovább érünk – mondtam.
A gróf úr, mint felelős „színigazgató”, a nagy sietségben odaszólt nekem:
– Most nincs idő a humorra! – s már robogott is véle az autó. De hiába sietett olyan erősen, mert tudott hajtani az a sofőr is, aki után én ültem Ligetivel. Tetszik nekem a nagy száguldás, ha én közben nyugodtan ülhetek. Most azonban megzavarta az élvezetemet valami. Mint a Bartalis fülében a falusi csend, az én fülemben is fúrtak-faragtak a gróf úr szavai:
– „Most nincs idő a humorra!”
Mind jobban és jobban lázadt bennem az író. Ilyeneket mondtam magamban: nagyon kedves ember ez a Bánffy, de abban nincs igaza, amit mondott! De hogy is lehet ilyent mondani, hiszen ő is ért jócskán a humorhoz! S tudhatná, hogy a szerelemre, a humorra és a halálra mindig van idő. Lennie kell! Különben felbomlik a világ rendje. Vagy ha nem bomlik fel, egye meg úgy, ahogy van, a fene…
Duzzogva ugrottam ki az állomás előtt az autóból, s hát a gróf úr is ott van még a nagy csarnok elején, s ott Kós és Kemény János. Ahogy megpillantanak engem, intenek, hogy hamar, hamar! S már nézik, hogy hol lehetne leggyorsabban kijutni a vonathoz. Szemben volt ugyan egy kivezető ajtó, de úgy állott ott egy vasúti, mint valami alabárdos.
– Erre! Itt! – mutatja a gróf úr és megindul gyorsan elöl. S két-három lépéssel hátrébb én is a nyomukban. Látom azonban, hogy az ajtónál megtorpannak, mert a vasúti nem akarja kiengedni őket. Valamelyik debreceni kísérő azonban feltalálta gyorsan magát, s rászólt keményen a kapusra:
– Nyissa ki, hiszen ez az úr kegyelmes!
Erre az ajtó rögtön kinyílt s a gróf úrék kimentek. Én is utánuk akartam suhanni, de látom, hogy a kapus az orrom előtt bé akarja csukni az ajtót. Erre mondhattam volna én is neki, hogy most nincs idő a humorra, de ehelyett tekintélyesen rászóltam:
– Eresszen, nem lássa, hogy én is kegyelmes vagyok!?
Az ajtó megnyílt, s kimenet hallottam, amint a kapus duzzogva mondogatja:
– Kegyelmes… Kegyelmes… Mindenki kegyelmes…
Ligeti látta s hallotta a dolgot. Fent a vonatban, már menet közben, nevetve beszélte el a gróf úrnak. Megvártam, amíg befejezte az egészet, s akkor így szóltam:
– Tudja-e, gróf úr, hogy én mért csináltam az egészet?
– Mért?
– Azért – feleltem –, hogy megmutassam: nincs az a sietség, amely ne engedne legalább egy kicsi időt a humorra.
Kecskemét varázslatos város. Vendéglátó gazdám egy folyton kacagó, kedves tanár volt. Kitűnő költő is. A gyöngyöző mustot juttatta folyton az eszembe. Este, mikor mentünk ketten az előadásra, táncolt a téli vihar és seperte a havat. Furcsán hatott rám ebben a tündéri városban a zordság. Felforralta a véremet, játszivá tette az idegeimet.
Nem csodáltam volna, ha törökül kezdek hirtelen beszélni. De cselekedni akaratomon kívül is törökül cselekedtem. Az előadáson nem a műsorban álló szamaras novellát olvastam fel, hanem egy másikat. Vacsora után pedig szerettem volna, ha fátyolos nők táncolnak előttem. De nem táncoltak fátyolos nők, sőt az asztalnál sem kedvezett nekem nőkben a szerencse.
Örömmel feküdtem le.
S a jó ágyban aztán különös dolog történt velem. Azt álmodtam, hogy hajdani időkben élek s valahol Keleten. S bocsánat a jó barátoktól s a hölgyismerősöktől, de abban a hajdani időben s ott Keleten bizony szamár voltam én. Ott állottam felnyergelve és úti poggyásszal megrakva egy istálló ajtajában. A gazdám valami adószedő volt, s indulás előtt jutott eszibe, hogy elfelejtett valami szükséges dolgot megvásárolni. Otthagyott engem tehát és elment, hogy a szükséges dolgot megvásárolja. S alig ment el, egy szép fiatalember jelent meg az udvaron, a gazdám feleségének a kedvese. Nagy izgalomban volt a fiatalember s arra kérte a gazdám feleségit, hogy a szamarat rögtön ajándékozza neki, mert el akarja adni, mivel sürgősen pénzre van szüksége. A gazdám felesége szabadkozott egy ideig, de végül mégis odaadta neki a szamarat, vagyis engemet. A fiatalember akkor elhajtott engem és eladott. Harminc tallért kapott értem. De én abban a pillanatban átváltoztam szerelemmé, s visszarepültem az adószedő kapujába. Ott meghúzódtam, s hát a gazdám nemsokára jön, s hozza a szükséges dolgot, amit megvásárolt. Kérdi a feleségétől, hogy hol van a szamár? Erre a felesége elmondja neki, hogy nagy csoda történt, mert alig távozott el, a szamár átváltozott kádivá, s azt mondta, hogy neki most sürgősen a bíróságra kell menni, mert ott egy nő felett kell neki ítélkeznie, aki megcsalta az urát. Egyéb sem kellett az adószedőnek, hamar megtöltötte a zsebeit zabbal, s mint a sebes szél, elindult a bíróságra, hogy az ítélőszékből visszacsalogassa a szamarat. Erre már én is kíváncsi lettem, s a szerelemből hamar kádivá változtam, s beléültem az ítélőszékbe. Nemsokára jött az adószedő, s egyenesen felém tartott a nagy igazságtévő teremben. Kivett egy marék zabot a zsebiből, és mutatta nekem, hogy né mit kapok, ha jövök. Nekem tetszett a dolog, otthagytam a bíróságot, és elindultam az adószedővel. Útközben találkoztunk a szamarat elcsaló fiatalemberrel, s magunkkal vittük őt is. Otthon aztán megállottam az udvaron, majd így szóltam az adószedőhöz:
– Láttál-e már bölcs kádit, te adószedő?
– Ne beszélj, hanem gyere, mert meg akarlak nyergelni! – mondta az adószedő.
– Hát ha nem láttál, akkor most látsz! – feleltem neki. – Mert te nem engemet fogsz megnyergelni, hanem ezt a fiatalembert. Nyergeljed meg hát hamar és indulj utadra! S ne félj, mert amíg odaleszel, én vigyázni fogok a feleségedre.
Így is történt a dolog.
S reggel, amikor felébredtem s visszaidéztem az álmot, egyszerre eszembe jutott, hogy én ezt az Ezeregy éjszakából olvastam valamikor. De tudtam azt is, kinek a bosszúműve ez az álom. A szamár bosszúja volt, akit én megírtam abban a novellában, melyet mellőzésre ítéltem a tegnap este a pódiumon.
Így él és hat az irodalom, szamarak jóvoltából.
Szegeden munkás és értékes ifjúság van. Láttam, hogy szívesen vennék, ha töltenénk velük is időt. Én is örömmel vagyok körükben, s szóltam a többi írótársaimnak is, hogy előadás után s vacsora után verődjünk össze valahol az ifjúsággal. Össze is verődtünk az egyik kávéházban, és nagy volt az öröm. Kós Károly, Kemény János és Ligeti színjátszó művészekkel ültek egy másik asztalnál, de kicsit később Kós és Ligeti is átjött a fiatalok asztalához.
Kitűnő hangulat bodrozott az ifjú és népes asztalnál. Örvendettek a fiúk nekünk is, s éppen aznap jelent meg Buday Gyurkának is egy szép új rajzos könyve, angolul.
Én kezdetben az asztalfőn ültem, de hogy Kós átjött, őt csaltam a megtisztelő helyre. Mindenképpen megilleti őt ez, s azonkívül ünnepi hónapja is volt neki a december: ötvenéves ember és huszonöt éves író volt akkor éppen. Így esett, hogy éppen Kós mellé kerültem, de szorosan melléje, mert tömötten voltunk az asztalnál. Én erre beszéltem, s ő arra. S egy idő után hallom, mintha rólam beszélne Kós. Igyekeztem nem figyelni oda, mert annyi hamar kiderült, hogy engemet szapul s ócsárolja írói erényeimet, de a fizika törvénye ilyen közelről menthetetlenül érvényesül, s egy-egy szó mindenképpen beszalad az ember fülén. Kínos dolog volt, hogy a jelenlétemben s mégis a hátam megett szidjon valaki. Elmenni nehéz és feltűnő lett volna, így hát odaszóltam Kósnak:
– Miről van szó?
– Te ne figyelj ide, nem neked beszélek! – felelte Kós.
– De nem tudok megsüketülni, ha már itt ülök! – mondtam.
Kós hajthatatlan volt, és így szólt:
– Eridj, beszélj arrafelé, s ne figyelj ide!
Félbehagytam az érdeklődést s félbe Kós is a szidást. Aztán még beszélgettünk egy ideig, majd hazamentünk. Másnap feljöttünk Budapestre, s feketekávéra Móricz Zsigmondékhoz mentünk. Kós is, én is. A háziasszony kitűnő szilvapálinkát adott nekünk. Én a negyediknél megálltam, Kós pedig a maga szókimondó és ízes módján kezdte a véleményeit kifejezni. Rendkívül élveztük mindnyájan, hiszen olyan volt, mint egy sodrából kijött török basa. Arról panaszkodott, hogy itt, Budapesten, milyen rengeteg sokan hátralékban vannak a könyv- és a folyóirat-előfizetésekkel, különösen az előkelőbbek.
– Szorítani kell őket! – mondtam. – Ha kell, kíméletlenebb eszközökkel!
Kós egyszerre felfedezte, hogy ő egyben a Szépmíves Céh igazgatója is.
– Azt már nem, barátom! – felelte. – Az előfizetőt meg kell becsülni.
– Minél előkelőbb, annál inkább.
– Úgy van!
– S ha az illető nem fizet, még annál inkább.
– Úgy van!
Kós meglepett ezzel a gyöngédséggel, s így szóltam:
– Bezzeg az írókról nem beszélsz ilyen szépen.
– Nem hát! – mondta Kós.
– S miért nem?
– Azért, hogy dögöljenek meg! – felelte Kós.
Ez ugyanaz volt, amit az én fülemmel akart Szegeden. Túlzott kívánság, amely ha megfoganna, tényleg dögvész módjára irtaná ki a Helikon szabad írói táborát. De ez nem hajtana semmi üzleti hasznot, mert könyvet még vesznek néha-néha, de amint éppen a tegnap olvastam: a csontvázat egyáltalán nem.
A hivatkozás helye
Érdemes percek egy irodalmi körúton. Magyarság 1934. jan. 4. 2. sz. 6. és uo. 1934. jan. 5. 3. sz. 6. Keltezése: 1934. január. Újraközölve: Brassói Lapok 1934. jan. 6. 4. sz. 7. és uo. 1934. jan. 7. 5. sz. 4., Tiszta beszéd (178–186.) és Jégtörő gondolatok I. kötet (328–337.).
A helikoni írók 1933-as magyarországi irodalmi körútjának állomásai: Miskolc, Nyíregyháza, Debrecen, Szolnok, Kecskemét, Szeged, Budapest.
Minden tíz évben egyszer megengedem magamnak, hogy én is a szokványos módon legyek erdélyi. Szokványos módon lenni erdélyinek, ez annyit jelent, mint nem a megadott kérdésről beszélni.
Nekem is kitűzték a barátaim azt a tételt, hogy a székelység irodalmi jelentőségét fejtegessem. Nem mondom: csábító dolog lenne ezt fejtegetni, mert sok felgyülemlett és bizonyára nem várt mondanivalóm lenne erről. De ez a mostani nem kedvező alkalom erre. Tíz percem van ugyanis összesen, ennyi idő alatt pedig ezt a kérdést még egy irodalomtörténész sem tudná bevezetni, taglalni és befejezni, pedig az irodalomtörténészeket általában nem kínozzák az eredeti gondolatok.
Hát akkor miről, hogy vidám is legyen s mégse vicces! Korszerű és mégse izgató? Írói beszéd és mégse unalmas?
Talán jó lesz arról beszélni, hogy miképpen jön létre egy olyan fantasztikus ember, akit röviden „székely írónak” lehet nevezni. S hogy ez a fantasztikus lény hogyan emlékszik vissza olyan dolgokra, amelyeket részint maga követett el, részint pedig hol az ő simogatására, hol pedig a kárára mások követtek el.
Kezdetben vala az Ige, amelyet eddig még nem sikerült megfejteni. Innét ered a székely író is, akárcsak az Isten szolgái, a papok, és ugyancsak Isten szolgái, a közönséges bűnösök. Visszamenni a felismerhető és elfogadható nyomokon csak addig lehet, hogy élt az egyik székely faluban egy kétágú család. Ennek az egyik ága a történelmi viszontagságokban és a bölcs isteni gondviselés akaratából kihalt. Ez feltűnt a másik ágnak, felszedte a sátorfáját, és egy ravasz fogással otthagyta a falut. Átköltözött egy másik székely faluba, ahol hamarosan kitűnő lakosokká váltak, sőt a család feje 1604-ben jegyző, ami biztosan nem volt nehéz foglalkozás. Annál nehezebb volt azonban a többi s az utána következő tagoknak, mert azok földműveléssel foglalkoztak. Nálunk pedig nem olyan busás a föld, mint Lebédiában.
Így élt a család. Néha kiküldött egy-egy fiút a magasabb iskolákba, hogy nézzék meg: minő élet folyik a nadrágosok között, s nem lehetne-e valahogy az egész családnak rangra és úriasabb életmódra vergődni? A követek azonban nem viselték valami jól magukat, mert verekedők és ivók voltak, és zöld olajág helyett a saját kialudt gyertyájukat vitték vissza a faluba. Bizonyára nem élvezetből cselekedték mindezt, hanem a forma és a lehetőség után kutattak, hogy kiélhessék magukat valahogy.
Volt azonban mégis egy a családban, akinek sikerült megkapaszkodnia az úri rendben. De nem jól mondom, hogy az úri rendben, mert bizony az Istenben kapaszkodott meg, mivel pap lett és később nagyprépost az erdélyi egyházmegyében. Őutána néhány évtizeddel nekem is sikerült megkapaszkodnom valahogy, de nekem sem az úri rendben, hanem az irodalomban.
Föld, Isten és irodalom: ilyen három feje van ennek a családnak. Mintha valami sárkányt szeretne utánozni, de nem tudja kinőni mind a hét fejét, mert székely.
Innét van a humor.
Apám is nagy humorista volt: mindig úgy szántott, vetett, kaszált és erdölt, mintha ide, a székely faluba lett volna deportálva valahonnét, ahol többet akart tudni, mint más, erősebb és férfiabb akart lenni, mint a többi. Szótalan és komor számkivetésben élt szegény eszes és felsőbbséges apám, és ivással igyekezett segíteni a számkivetés méltatlanságán és keserűségén. Csak akkor enyhült meg, amikor meghalt. De akkor teljesen. Félrecsapott kalappal feküdt a ravatalon. Olyan volt, mint egy törvényhozó angol, aki összeütközésbe került a világbirodalom szellemével, s emiatt azt a tréfát csinálták véle, hogy székely ruhába öltöztették és falusi pappal temettették.
Különben neki köszönhetem elsőfokon, hogy hadba kerültem a betűkkel, a világ legjapánabb seregével. Tizenegy éves koromban sorozásra állított és alkalmatlannak nyilvánított engem az erős földmívelő munkára. Pedig akkor már együtt kaszáltam a felnőtt legényekkel, és egyedül mentem két tehénnel fát hozni a havasi erdőbe.
De jól van minden így, ahogy van.
Katolikus ember vagyok, és megnyugszom a Gondviselés határozatában is. Pedig nem valami kedvező dolog írónak lenni, és székely írónak különösen. Általában valaminek lenni s valaki lenni nagy szenvedés. Volt azért idő, amikor boldogan virágoztam. Diákkoromban például. Később a háborúban is. Úsztam a Piave vizében, és komolyan tekergettem gyermekfejemet a kápráztató hadijáték láttán. Azután is boldog voltam. Az egyetemen vagy a kereskedelmi akadémián, ahol szinte rászorultam, hogy megtanulhassam az egyszeregyet. De közben felütötte a családi sárkány a harmadik, vagyis mondd: irodalmi fejét, kitátotta a száját, s én ijedtemben egyenesen a fogai közé ugrottam. S hetykén mégis azt mondtam erre, hogy csak játszom? A sárkány szájában azonban játszani nem lehet. Mondani igen, amint mondottam akkor is, hogy csupán tréfából írok egy novellát, de a tréfa a legnagyobb komolyság.
Különösen, ha sikerül a novella.
És olyan játszó voltam, hogy nekem sikerült. Ez tizenhárom évvel ezelőtt történt. Ahogy mondani szokás, Nyirő József fedezett fel. Elolvasta a novellámat, és a lelkemre beszélt, hogy folytassam ebbeli tevékenységemet. Nagyszerűen tud ő az ember lelkére beszélni. Írásra tudná venni még az ördögöt is, ha vallásos természete vissza nem tartaná ettől. Hálás vagyok neki, ámbár tudnia kellett, hogy mennyi szenvedéssel jár az írás és mennyi kritikussal s mily kevés olvasóval!
De jól van ez is így. Ne tegyünk egymásnak szemrehányást, ha már nem tud egyik a másikon segíteni, legalább azzal, hogy megír helyette egy-egy regényt, amivel pénzt is lehetne keresni. Mert így magunk helyett csak olyant tudunk írni, ami levetkőzteti a székelyeket anélkül, hogy felöltöztetne minket.
Így kezdődött tehát a dolog: a Sárkánnyal, Nyirővel és Szász Tamással, mely utóbbi fékevesztett ember az első novellám hőse volt. Felfakadt a forrás és kezdett utat vájni magának, hogy régi és nagy folyókkal találkozzék. Egy év múlva más kis patakocskákkal találkoztam, és hirtelen nagyobb gübőt rögtönöztünk, s felszólítottuk a lányokat, hogy fürödjenek meg abban.
Ez volt a Tizenegyek.
A lányok megfürödtek és mi megtisztulva tovább mentünk: ki-ki a maga kirendelt irányába, ki-ki annyi vizet gyűjtve a medrébe, amennyit neki az ég adott, és akkora köveken bukdácsolva keresztül, amekkorákat elejébe gurított a sors. S most ismét összefolytunk, ami szép emberi cselekedet, de nem a természet rendje. De azért vagyunk emberek, hogy igyekezzünk hatalmunkba keríteni a természet erőit. Azokat az erőket, amelyek tíz éven keresztül különböző cselekedetekre ragadtattak minket.
Nekem, sajnos, nem adatott meg, hogy pap lehessek, vagy valami komoly illetőségű férfiú. Csupán író vagyok, aki könyvein keresztül cselekszik.
Az első hevületes cselekedetem a Lélekindulás című novellás könyvem volt, amelytől csakugyan megindul ma is a lelkem, ha arra gondolok, hogy nagyjából Amerikában írtam: amerikaiak között a székelyekről. De még jobban megindulna, ha az amerikaiakról írhattam volna a székelyek között, természetesen angolul. De ha már ez nem lehetett, megindult lélekkel megírtam a Szűzmáriás királyfit, akit mégis és ma is a legjobban szeretek: annyira, hogy ha valamikor valami ingó vagy ingatlan vagyonom lenne, akkor reá hagynám. Annál inkább, mert Ábel elég ravasz: szerezzen magának. S ha nem tud szerezni, akkor is jó neki, amíg van sas a Hargita felett. Bódira ezt nem mondhatom, mert ő a Hargita felett is angyalokat lát repülni. Ahogy magam is nem a sasról írtam egy másik novellás könyvet, hanem a hajnali madárról, amelyik nem ragadoz, hanem felvirradást énekel. De arra az esetre, ha ez a felvirradás késne, gondos erdélyi emberhez illő módon megírtam az Erdélyi csillagokat, amelyek nem tehetnek arról, hogy másképpen látja őket a magyar és a román.
S hogy aztán semmiféle madár ne maradjon ki az írásaim közül, megírtam a Czímeresek című regényt is, amelyet nem akart kiadni senki. Ezt nem is csodálom, mert magam sem adtam volna ki, ha jóban akartam volna lenni a mágnásokkal. Sajnos azonban, rajtam még az sem segített, hogy a mágnásokhoz goromba voltam és bizonyára igazságtalan. Mert senki sem igazságtalanabb, mint aki az uralkodó elemről észreveszi és kimondja az igazat. Ha ugyanezt az elnyomottakkal kapcsolatban teszi, akkor rombol és mérgezi a kutat. Nehéz megelégedésre csinálni valamit, de azért nem lehetetlen, amint az én példám is igazolja. Mert okos és ravasz fejemmel mit cselekedtem? Azt, hogy elvittem a hősömet a Hargitára, s ott bármit csinálhatott kínjában szegény, nem kárhoztatta senki, mert a Hargitán nincsenek társadalmi formák, sem szerkesztett vallás, sem olyan erkölcs, amely csak lefelé kötelező. Ott csinálhatott Ábel, ami jólesett neki, sőt gyönyörködni lehetett abban, hogy szépen szenved! A társadalom felelőssége nélkül. De bezzeg mihelyt bejött a városba, már szívesen kivették volna a falatot a keziből, sajnálták tőle még a szerelmet is, és haragudtak rá, amiért el tudott igazodni olyan dolgokban, amelyekben mi nehezen tudunk.
De jól van ez is így. Jól van, mert ez a természet rendje: küzdeni és botorkálni. Megcsillanó kicsi szépségért nagy hibákat követni el, és azokat vállalni. Egy csepp igazság kergetésében könyveket írni össze, és a tiszta vallás elnyerése végett sok bűnt követni el.
Mindenki ezt cselekszi: a legtöbben titokban, de az igazi író nyíltan. És székelynek lenni s mégis nyíltan cselekedni: ez dupla munka és koldustarisnya. Bolond, aki csinálja, de szép dolgot csak bolondok tudnak csinálni.
A hivatkozás helye
„Háromfejű sárkány.” Pásztortűz 1934. 3. sz. XX. évf. febr. 15. 47–48. Keltezése: 1934. február. Szerkesztőségi jegyzet a cím alatt: „Felolvasta az író a Tizenegyek ünnepi estjén.” Újraközölve: Alföld 1974. dec. XXV. évf. 12. sz. 24–26., Tiszta beszéd (189–194.) és Jégtörő gondolatok I. kötet (338–343.).
Az évfordulóra az Ellenzékben Krenner Miklós, az Erdélyi Fiatalokban Szentimrei Jenő emlékezett. A Tizenegyek egykori tagjai közül – Tamásin kívül – Mihály László a Nemzeti Újságban (1934. jan. 21.) és az Ellenzékben (1934. febr. 11.), Dobai István ugyancsak az Ellenzékben (1934. jan. 31.) elevenítette fel az egykori csoportosulással kapcsolatos emlékeit.
Néhány héttel ezelőtt Budapesten egy úri háznál voltam vacsorán. A házigazda mellett nagy ritkaság gyanánt, ott fogadott Karinthy Frigyes is, kivel most három esztendeje, s éppen ebben a lapban, vitám volt arról, hogy amit a víz partján szoktak a székelyek látni: az rák-e, vagy mász? Féja Géza barátom is ott volt, gazdag hitével és egy kissé lenézve Karinthyt, melyet ez utóbbi is, illő társadalmi formák között, mindnyájunkkal megcselekedett.
Én nem néztem le senkit, hiszen mindnyájan Isten teremtményei voltunk és gyarlók. Ehelyett illedelmesen szóltam, ha kellett. És dicsértem a vacsorát, amelyet nem Karinthy főzött.
– Ön mért támadja azt a Baumgarten-alapítványt? – kérdezte Féjától Karinthy.
Féja tényleg írt két elvi cikket ebben a ügyben, s így szólt:
– Én nem támadom, csak véleményem van arról is, mint más dologról.
– S ön mit szól a kiosztáshoz? – fordult felém a humorista, mire én így válaszoltam:
– Hálám változatlan, különben magyar ember evés közben nem beszél.
Csakugyan megpróbáltuk, hogy a vajúdó kérdésekről hallgassunk. A jutalmunk nem is maradt el, mert a házigazdánk nemsokára azzal az örömhírrel lepett meg, hogy itt van Sértő Kálmán is.
Mindnyájan tudtuk, hogy híres és friss parasztköltő ez a Sértő. Felfigyeltünk, s mivel nem láttuk, megkérdeztük, hogy hol van? Kiderült, hogy fűti lent az alvilágban a kazánt.
– Hát kedves barátom – mondta Karinthy a házigazdának –, vagy költő valaki, s akkor egyék itt velünk a babérból, vagy nem költő, s akkor fűtsön!
A házigazda nem vette zokon a beleszólást. Azt mondta, hogy Sértő nem szokott rendesen viselkedni az asztalnál, mert hadonászik és ordít. S ha ezt nem teheti, inkább nem is ül le, hogy velünk egyék.
Kétségtelen, karakán magatartás ez a költő részéről. Teljesen egy vonalba esett azokkal a hírekkel, amelyeket én megelőzőleg hallottam róla. Tudniillik, nem olyan, mint más. Ez az úgynevezett. Testileg is. Nem tetszett alaptalannak a hír, mert magam is megnéztem egyszer a Petőfi Sándor utcai fényképész kirakatában Sértőt: derékig meztelenül és olajbarnán izgatta a hűséges magyar nőket. Megnéztem és gondoltam: no, végre, nemcsak egy tehetséges, hanem egy szép költő is, aki mind a két tulajdonságával szabad préda lehet, nem úgy, mint az a gyönyörű Mécs Laci! Végre! Annyi girhes és gusztustalan költő között egy dunántúli Adonisz, hamisítatlan magyar szarvas és idegenforgalmi vonzerő.
– Lássuk már! – sürgettük vacsora után.
A házigazda csengetett és leüzent a szobalánnyal, hogy a költő jöjjön fel. Öt perc múlva kinyílt az ajtó és belépett a költő. Elég otthonosan, azt nem lehet vitatni. Egy pillanatig azt hittem, hogy játék folyik bajaink feledtetése céljából. Mert a költő kis termetű volt, sőt igénytelen. Egyedül a haja volt költőhöz illő, s a barna szemeiben a cserjések hangulatából valami. Különben kis napidíjasnak lehetett volna gondolni.
Hirtelen felálltam, hogy üdvözöljem.
– A magyar nép két tehetsége kezet fog! – hirdette ki a házigazda. Bejelentését örömmel engedtem végigszaladni magamon, mert sajnos, már évek óta kénytelen-kelletlen kellett nélkülöznöm, hogy a nép tehetségeivel kezet fogjak.
– Na, hogy vagy, Kálmán? – kérdezte a házigazda, miután egy szép és kényelmes úri székbe leültette.
Elfogódva és szokatlan gyengédséggel néztem a költő felé, mert biztosra vettem, hogy eddigi csalódásomat most fogja pozdorjává törni. Most, amikor kinyitja a száját és úgy fog beszélni, mint a tiszta patak, vagy mint a búza közül a madár.
– Én rosszul, azt a tizenhárom nemjóját! – felelte a nyeszlett fiú olyan hangon, mintha mindnyájunkat meg akart volna verni. Egy kissé megijedtem, hogy csakugyan valami nagyobb baj érte fűtés közben.
– Hát ugyan miért vagy te rosszul? – tudakolta a házigazda.
– Hát hogy a fenébe ne lennék – mondta Sértő –, amikor kilenc fogamot húzattam ki egyszerre, essék bele a fene ebbe a ronda világba!
– S hát azokat ugyan mért húzattad ki?
– Mért?! Hát a fene ott egye meg, azért mert kirothadtak! Addig ittam a nők miatt, amíg kirothadtak, addig én, a ronda bestiák miatt!
A költő idültebb ismerősei nevettek ezen, csupán a háziasszony arcán láttam, hogy nem túlságosan honorálja a dunántúli keresztvizet a nőkön.
– Hát mivel bántottak téged a nők? – folyt tovább a szó.
– Mivel? Mármint hogy mivel? Éppen az a baj, hogy semmivel. De én olyan marha vagyok, hogy ha meglátok egyet, mindjárt térdre ereszkedem előtte s le akarom legelni… Mert én ilyen marha vagyok! Megveszek tőlük, s olyan szerelmes leszek rögtön, hogy csak nyögök, mint a barom. Hát most is nem megbolondított egy amolyan színésznő. Első összeütközésünknél mindjárt úgy csókolózott velem, hogy na! Aztán mind hátrább és hátrább húzódott, s kezdte mondani, hogy ilyen verset írjál hozzám, Kálmán, s olyan verset írjál hozzám, Kálmán, mert akkor boldogítani foglak…
Kétségtelenül, így formátlanul elmondva, súlyosan tragikus íze volt a dolognak. Egyszerre elfelejtettük, hogy mindnyájunkkal tulajdonképpen ezt csinálják a nők. Minden részvétünkkel sajnálkoztunk a parasztköltőn, akivel legalább tehetnének kivételt. Karinthy sietett is rögtön balzsamírt csepegtetni a szegény szerelmes fiú szívére, mondván:
– Ne búsuljon, Kálmán. Nekem is ez a bajom.
Csakhogy éppen azt nem tette hozzá: s mégis élek.
Aztán elmondta még egyik versét a költő. Az az egy szép és rokonszenves volt benne, hogy nem kérette magát. Sőt, a kis goromba sihederből szelíd és tiszta fiú lett, amíg mondta a verset. Ez volt egyetlen igazi barátja neki, a vers. Édesanyja helyett édesanyja, színésznő helyett ritka drága kedves.
Kár, hogy nem versben mondja el minden közölnivalóját. Legalább addig, amíg a verseit is el nem rontja Budapest, mint magát. Most még csak a dunántúli parasztot javították ki pesti paraszttá, de sor kerül a versre is. Egyszerűen le fogják liliom helyett legelni, mint a buja költő a nőket.
A hivatkozás helye
Javított paraszt. Brassói Lapok 1934. febr. 17. 38. sz. 3. Tiszta beszéd felcímmel. Keltezése: 1934. február. Újraközölve: Tiszta beszéd (191–194.) és Jégtörő gondolatok I. kötet (344–349.).
A közelmúltban Nyirő József egy könyvet jelentetett meg, amelyben Uz Bence egyes kalandjait írta meg. A könyvet még nem vettem meg, de hősének kalandjaiból néhányat olvastam abban a kolozsvári reggeli lapban, amelyben az egész írásművet leközölték részletekben. Ez a néhány szemelvény is derűs és élvezetes szórakozást nyújtott nekem, s különösen színekben és erőben dús nyelvezetét dicsérhetem.
Nem is lett volna eme dicséreten kívül semmi más bajom a könyv körül, ha nem olvasok vala a fent említett kolozsvári újságnak egyik minapi számában ismertetést a Nyirő könyvéről. Ez az ismertetés névtelenül jelent meg, s annyira szomorúan hatott rám, hogy kénytelen vagyok nevem aláírásával foglalkozni véle.
Egyrészt mint író, de legfőképpen mint magyar író.
Az író hozzászólását röviden megtehetem: ugyan nem restelli az erdélyi magyar sajtónak ez a magyarságával annyiszor kérkedő szócsöve, hogy olyan kritikát írasson és közöljön Nyirő Józsefnek egy könyvéről, mintha valami műkedvelő író munkájáról volna szó? És hozzá még éppen akkor teszi ezt, amikor az ismertetett írásmű az ő hasábjain jelent meg folytatásokban? Hol és mikor hagyta el vagy rázta le magáról ez a lap a szellemnek és a tehetségnek azt a tiszteletét, amelyet fiatalabb éveiben, amikor még nem kérkedett egyedül helyes és üdvözítő kultúr- és egyéb politikájával, közmegelégedésre gyakorolt esztendőkön keresztül? És hol és mikor szokta le azt az elemi kötelességet, hogy legalább a saját munkatársát megbecsülje és kiemelje abból a műkedvelő csődületből, amely minden elképzelhető ürügy alatt elözönli és képviseli őt?
Ha valamiféle rőfös hatalom vagy lelki betegség megakadályozza őket abban, hogy írókkal és írásművekkel tehetségük és érdemük szerint foglalkozzanak, akkor inkább hallgassanak és a lapjuk utolsó oldalát ne ilyen kritikákra vesztegessék, hanem töltsék meg hirdetéssel.
Ezek után pedig hadd kérdezzem meg mint magyar író, aki éppen úgy szeretnék anyanyelvünk felett őrködni, akár Nyirő József vagy Kacsó Sándor: hol tanulta a névtelen kritikus azt a magyar nyelvet, amelyen megírta ezt a 73 sort? Aggódunk és búsulunk amiatt, hogy az erdélyi magyar fiatalság és gyermeksereg egyre rosszabbul beszél magyarul, de lám: a felnőtt példamutatót is cserben hagyta tudása és érzéke, amellyel pedig kötelessége volna a legteljesebb mértékben rendelkeznie, ha ma magyarul óhajt írni.
Már kezdődni is így kezdődik ez az ismertetés:
Uz Bence, Nyirő Józsefnek ez a regényes alakja, kedvelt ismerőse kell hogy legyen a magyar olvasóközönségnek.
„Kell, hogy legyen?” Az mi? Még ha szóbeszédben hallanám is valakitől, kellemetlenül érezném magamat. S hát még, amikor nyomtatásban olvasom, s eszembe jut, hogy ezt megfontoltan leírta valaki s akkor még valószínűleg kiszedve is felülvizsgálta! Egy rossz politikus sem igen adhat olyan parancsot vagy rendeletet, amelyben „kell hogy” valami megtörténjék. Annál kevésbé lehet így parancsolni meg az olvasónak, hogy Uz Bence „kell hogy” kedvelt ismerőse legyen. A jó regényhőst még helyes beszéddel is nehéz az olvasó előtt kedveltté tenni, nemhogy otromba fogalmazással. S vajon mi köze van a kritikusnak ahhoz a regényhőshöz, akit így próbál a közönség nyakába sózni? Nem képviselőt választunk ilyenkor, kedves kritikus úr. Nem képviselőt, akinek „kell hogy legyen” képviselő minden áron, hanem érdemes regényhőst kell lehetőleg nyájasan bemutatni az olvasónak.
Olvassuk azt is, hogy Uz Bencének az élete
tele van a jókedv és a szomorúság viharos változataival s olyan mozzanatokkal, amilyenek az ismeretlenségükkel is érdekfeszítőek a város lakója számára.
Egy regényhős életében micsoda mozzanatok lehetnek az olyan „mozzanatok, amilyenek az ismeretlenségükkel is érdekfeszítőek a város lakója számára”? Úgy érzem magam, mintha álarcosbálon volnék, ahol az ismeretlenség érdekfeszítő lehet a város lakója számára, avagy egy merész irodalmi huncutsággal keresztrejtvényt írt volna Nyirő József?
Jól tennék a város lakói, ha felkérnék a kritikust, hogy magyarázza meg az ő számukra külön és világosan ezt az érdekfeszítő dolgot, amely így folytatódik a cikkben:
Az az ember, akinek a legkülönbözőbb vadállatokon, falvakon és városból kijáró uraságokon túl kell hogy járjon az esze, csodálatos életfilozófiát érlelt ki magának. Veszedelmekkel szembenéző ereje bámulatra méltó, természetismerete utolérhetetlen, naivitása mulatságos, emberrel, állattal, időviszontagsággal szembeni furfangja, senkitől és semmitől nem félő ősmerészsége ontja a humort.
Tegyük fel a kérdést: min „kell hogy túljárjon” Uz Bencének az esze? „A legkülönbözőbb vadállatokon, falvakon és városból kijáró uraságokon”? És mi ontja a humort? A környezettel „szembeni furfangja, illetőleg semmitől és senkitől nem félő ősmerészsége”?
Én is foglalkoztam azzal, hogy hősöm túljárjon valakinek az eszén, de hogy ő járjon túl az eszével a legkülönbözőbb vadállatokon, sőt falvakon és városból kijáró uraságokon, azt nem tudom ilyen kiváló hősnél megfejteni, hacsak rá nem húzom azt a szólásmondást, hogy „elszalasztotta az eszit”. De el kellett szalasztania, mert különben a humort ő maga ontaná, nem pedig az ősmerészsége vagy bármivel „szembeni” furfangja.
Egy kicsit később arról értesülünk, hogy Uz Bence az erdőben
megszelídítette az állatokat, védelmezte a gyöngét a ragadozóval szemben s még a vadászok kegyetlensége elől is segítette a menekülésüket. A baj csak abban mutatkozott, hogy nem tudott asszonyt találni társul ehhez az életmódhoz.
Ilyen hőst Szent Ferenc óta nem pipáltunk! Igaz, hogy túl „kellett, hogy” járjon az esze a legkülönbözőbb vadállatokon, de meg is szelídítette őket, s nem is ezt vagy azt, vagy kettőt-hármat, hanem úgy látszik, valahányat. Aztán védelmezte a gyöngét a ragadozóval szemben, akit előzőleg megszelídített, és miután a ragadozókkal szemben megvédelmezte, segítette őket a csúf vadászok elől megmenekedni is, és bizonyára haza is kísérte esténként a szállására mindegyiket.
Valóságos apostolkodást fejtett ki az állatok között, jobban mondva: irgalmas szamaritánusuk volt nekik. Így minden is rendben lett volna, ahogy a kritikus festi, a baj csupán azt volt, hogy Uz Bence nem tudott „ehhez az életmódhoz” magának társul asszonyt találni. Ehhez az életmódhoz! Mintha asszony lett volna elég a havason, csak éppen emiatt az életmód miatt nem tudta volna magának megnyerni egyiket sem.
A vége felé megállapítja még a kritikus, hogy Nyirő József ezt az „adomázó, derűs olvasmányt nagyon szépen írja meg, ahogy szokta”. S legvégül a könyv megint „kedvelt olvasmánya kell hogy legyen a magyar olvasóközönségnek”.
Ezzel én is befejezhetem írásomat és kérhetem a kritikust, hogy a jövőben legalább az én kedvelt íróimnak a műveiről ne írjon kritikát, hanem használja inkább ezeket a műveket arra, hogy tanuljon belőlük magyarul.
A hivatkozás helye
Édes anyanyelvünk. Brassói Lapok 1934. márc. 1. 48. 3. Tiszta beszéd felcímmel. Keltezése: Farkaslaka, február 28. Újraközölve: Tiszta beszéd (194–197.) és Jégtörő gondolatok I. kötet (350–353.).
A Keleti Újság 1934. február 18-i, Nyirő József Uz Bence című regényéről közölt recenziója váltotta ki Tamási felháborodását.
Nem is vala olyan régen, hogy egy fiatal magyar költő csúnya német veszedelemről harangozott a Nyugat folyóirat hasábjain. S mégis úgy tűnik, mintha nagyon régen lett volna. Ennek az az oka, hogy komoly és önzetlen munkája, amelybe szellemének minden fegyverét belévitte, s amelyet a Nyugat vitává is szélesített ki, három hét alatt mégis általános süketségbe és setétségbe veszett. Azon a Nyugat-délutáni vitán például, ahol a költő erről a veszedelemről, helyszíni tapasztalatok alapján, melyeket a Dunántúlon szerzett, váratlan, sőt megdöbbentő képet festett, jellemzően nevetséges dolog történt. A vita ugyanis, amely az előadást kísérte, abba a szóváltásba fulladt belé, hogy a népesedési, a vallási és nemzetiségi statisztikát illetőleg a helyszíni adatok mérvadók-e, vagy pedig az Országos Statisztikai Hivatal adatai?
Csömörrel kellett a nagykörúti kávéház fényes terméből távoznom. Mondtam is a költőnek, hogy Magyarországon s különösen Budapesten, a német veszedelmet még akkor sem tudná elhitetni, ha azt tennék mivelünk a németek, amit hajdanában tettek a tatárok s a törökök. A költő azt felelte, hogy amit megkezdett, mégsem hagyja abba, de mivel látja, hogy nyílt homlokkal és igaz hittel itt nem lehet csinálni semmit, azért ravasz, sőt alattomos harcmodort fog felvenni. Ezt én nem tartottam költőhöz méltó magatartásnak, s ahogy látom az azóta elmúlt időből, nem is vezetett még a legcsekélyebb eredményre sem.
Ellenben az elveszettnek hitt jajkiáltás hónapok múlva ismét felhangzott. Most már nem a ravasz magatartást tanulmányozó költő szájából, hanem egy magyar politikus ajkán. Ez a magyar politikus Bajcsy-Zsilinszky Endre volt, aki a Codben Szövetségben a magyarság Duna-völgyi szerepéről és elhivatásáról tartott előadást. Zsilinszky is azt mondotta, hogy minden veszedelem közül, ami a magyarságot fenyegeti, a német veszedelem a legnagyobb. Nemcsak arról van szó, hogy az egész Nyugat-Magyarország már belé van rajzolva a pángermán térképekbe, amelyekkel a német diákok már járják is nyaranta és egészen szabadon Magyarország földjét, hanem arról van szó, hogy a svábok és a szászok megmentése érdekében a Kárpátokig terjedjen egy német gyarmati birodalom. A veszedelem kikerülése céljából sürgette Zsilinszky az összes Duna-völgyi államok gazdasági, politikai és kulturális szövetségét s általában Magyarországnak Kelet felé való politikáját, melyet az Árpádok, sőt a legnagyobb két erdélyi magyar fejedelem is csinált.
A szép számú hallgatóság lelkesen megtapsolta Zsilinszkyt, aztán elmúlt az éjszaka, és másnap valószínűleg már emlékezni is kevesen emlékeztek a német veszedelemre.
Zsilinszky ugyan néhány emberével tovább küzd szóban és írásban a Duna-völgyi szövetség mellett és az árpádi magyar politika érdekében, de aki figyeli ezt a harcot, láthatja, hogy milyen árván, sőt megvetetten magában áll ez a néhány ember. S ha még csak magában állana! S dolgozni hagynák! De ezt a szellemet, amely nemcsak a legmagyarabb hagyományokra támaszkodik, hanem a legkézenfekvőbb gazdasági és kulturális elhelyezkedésre is törekszik, valósággal lemosolyogják Magyarországon. Néha azonban már üldözik is, ami jó jel. Üldözik, mert ez a néhány ember már kezdett erős kapcsolatokat találni a magyar faluval és az ifjúsággal.
Nehéz munka lesz megvívni ezt a harcot, mert ami ma hatalomnak látszik: földbirtok, bank, kultúrában érvényesülő szellem és szimatoló politika: az mind az útjában áll ennek a törekvésnek.
Érthető.
Hiszen ha jól megnézzük, már odáig jutottunk, hogy mindez a hatalom gyökeréig át van itatva azzal a német szellemmel, amely ellen elég vakmerő volt néhány ember küzdelembe bocsátkozni. Az iskolák tanrendje és szelleme német import. Aki a háború óta Magyarországnak legnagyobb kultúrpolitikusa volt, maga Klebelsberg Kunó, csak térden állva tudott felnézni a német iskolákra és művelődésre, és ennek megfelelően is ténykedett és épített. Meg kell csak nézni azt a fogadalmi templomot, amit Szegeden építtetett: német ízléstelenségével úgy hat ez a templom a magyar emberre, mintha kultúránknak egy tisztásán szarvas helyett egyszerre egy elefánt jelennék meg. Igaz, sok tanyai iskolát is építtetett: nagy, szép és drága iskolákat a nyomorult tanyákra, hol a gyermekek, már akik tudnak is, rongyosan és mezítláb járnak ezekbe az iskolákba. Úgy tetszik, mintha a butát könyvvel akarná valaki agyonütni, ahelyett, hogy kicsin kezdve próbálná tanítani.
És miképpen áll a földbirtok? Tudjuk, hogy java részben az arisztokrácia kezében áll, de azt már kevésbé illik tudni, hogy ennek a magyar arisztokráciának kilencven százaléka idegen eredetű, és a magyar királyoktól olyan szolgálatok fejében kapta ezeket a birtokokat, hogy egy ilyen szolgálatért, mivel az ritkaság gyanánt az ellenkező oldalon történt, Dózsa Györgyöt például megsütötték. A régi és igazi magyar arisztokrácia, amely érzelmeiben és cselekedeteiben megmaradt magyarnak, „ugyanakkor visszazüllött” a faluba és a kurtanemesek közé.
Hogyan látna és engedne láttatni ez az arisztokrácia a német veszedelmet, amikor őt ez a veszedelem emelte rangban és gazdagságban olyan elérhetetlen magasba!
S miért lenne csak véletlen az is, hogy a hitlerizmust, egy csélcsap s az is idegen politikus után, gróf Festetich Sándor próbálja Magyarországon terjeszteni? Nevetnek rajta és mondják, hogy mulatságos figura, de van neki esze: tudja, hogy ami századokon keresztül bevált Magyarországon, az minden valószínűség szerint most sem vezetheti őt rosszra.
És kivel jegyzik ma belföldön és külföld felé hivatalosan a magyar irodalmat? Nem Móricz Zsigmonddal, hanem Herczeg Ferenccel! És kisebb ünnepi alkalmakkor sem Kosztolányi Dezsővel, hanem Pekár Gyulával! Azzal a Herczeg Ferenccel, akinek szinte érdeméül tudják bé, hogy az első regényét németül írta meg, mert akkor még nem tudott annyira magyarul, s aki középszerű írói tehetségét azzal pótolja már évtizedek óta, hogy nagyon ügyesen egyetért azzal a frázis-hazafiassággal, amely elsősorban a magyar-németek és a magyar-svábok zsírosodására és tündöklésére alkalmas.
Modern tudományunk is s legfőképpen történettudományunk, ha színvonalas is, de rendszerében és szellemében teljesen olyan, mintha németek csinálnák magyarul.
Szegény magyar költő, aki a népből származik és a népet akarja művelni, megvédeni és felemelni, olyan a saját hazájában, mint a lázadó, és figyeli a rendőrség. S a politikus, aki az igazi magyar hagyományokra támaszkodva a természetes keleti orientációit hirdeti, olyan mint az a bizonyos fantasztikus spanyol lovag. Az erő azonban, amely csírázik lent a népben, komoly. És termékeny lesz bizonyára a szellem is, amely feszíti ezt az erőt, hogy meglegyen az ellenszere a német veszedelemnek, mint ahogy a természet törvénye szerint mindenfajta veszedelemre találtatik ellenszer előbb-utóbb.
A hivatkozás helye
Német veszedelem. Brassói Lapok 1934. márc. 5. 52. sz. 7. Tiszta beszéd felcímmel. Keltezése: Farkaslaka, március 4. Újraközölve: Alföld 1974. dec. XXV. évf. 12. sz. 34–36. (Fölébresztett régi szó címmel, 1959 márciusában keltezett bevezetővel), Tiszta beszéd (197–200.) és Jégtörő gondolatok I. kötet (354–357.).
Illyés Gyula észak-baranyai útinaplójára reflektált Tamási Áron. Illyésnek a magyarság pusztulásáról tudósító – s a német terjeszkedési politika veszélyességére figyelmeztető – élménybeszámolója, amely Pusztulás címmel jelent meg a Nyugat 1933. szeptember 1–16-i összevont számában, nagy megdöbbenést keltett, s különféle ellentétes nézeteket, sőt bíráló megjegyzéseket váltott ki. A Nyugat ankétján elhangzott hozzászólások az október 1-jei számban jelentek meg. (Babits Mihály: Elfogy a magyarság?, Schöpflin Aladár: A nép, a nyelv és a főváros, Harsányi Gréte: Egyke, Braun Róbert: A hivatalos statisztika, Fülep Lajos: Mit mond a szemtanú?)
A Fölébresztett régi szó című közlés bevezetője:
„Huszonöt éves újságlapról ébresztettem fel az alábbi írást, hiszen a Brassói Lapok 1934. március 5-i számában jelent meg. Szomorú időszerűséget ad neki, hogy tizenöt esztendővel ezelőtt szállotta meg a hitleri hadsereg Magyarországot. Egyetlen szó változás sem esett az egykori szövegen, ezzel is hangsúlyozni akarván, hogy stílusnak és tartalomnak egyaránt és tisztán dokumentum jellege van. Vagyis szerény írói »okirat« arról, hogy a német befolyás szaporodó jelei között miképpen füleltünk fel a »német veszedelemre«, amely tíz év múlva be is következett.
Most, negyedszázaddal később, merőben más társadalmi és nemzetközi világban magam is elgondolkozom az íráson. Elgondolom például, hogy aggodalom és ifjú hevület szülte a fűtött mondatokat: aggodalom a veszély miatt, amely a lényegbeli és formai szabadságunkat fenyegette; s ifjú hevület azért, hogy a nemzeti érzés, mely átsüt a sorokon, a fejlődés folyamán ne elválasszon más népektől, hanem teremtse meg nálunk is a nép Hatalmát. S amit mondanom sem kell talán: a »német veszedelem« rémképét akkor sem maga a német nép idézte fel bennem, hanem a hitleri politika pángermán szele.
S nem súlyánál fogva, hanem a tisztesség érzetéből, hadd jegyezzem még meg, hogy ami véleményt Herczeg Ferenccel kapcsolatban mondtam, azzal nem az ő írói tehetségét kívántam bántani, hanem az akkori magyar szellemi élet egészségtelen voltát akartam hangsúlyozni.
Egyébként pedig hadd beszéljen maga a fölébresztett régi szó.”
Két hét óta falusi magányban élek. Amikor hazafelé tartottam, azt hallottam itt, az anyavárosban, hogy ugyan vagyok én is „író és független” személy, mert eladtam magamat a Brassói Lapoknak. Mosolyogtam a dolgon, hiszen szoktak itt szabad-Erdélyben cifrább dolgokat is mondani az emberre. Természetesen nem olyan sokra. Csak azokra, akik hitüket és gerincüket, bármilyen áron is, megtartották a mai szellem ócskapiacán. Mosolyogtam, hiszen Kolozsvárra is megírta ezt egy levélben az erdélyi katolikus társadalom világi sáfára: Gyárfás Elemér. Ez nem is lett volna baj, sőt annyira nem veszem senki hírterjesztőtől és hírgyárostól rossz néven az ilyeneket, hogy szívesen nekik adom az „eladási” árat, ha már nem lesz száraz kenyérre pénzük. Mert csak ennyire telik nekem is abból a vásárból, amit a betűn keresztül a szellemmel kötöttem.
Ők, Isten kegyelméből, sokkal többre vitték. Mert nem nyílt piacon szoktak vásárt csinálni, tiszta szívnek és szabad agynak termékeit eladni, hanem zugbörzén kereskednek: mindig azzal, aminek éppen felfut az ára. Ma néppel, holnap hitlerizmussal, holnapután vallással, jobban mondva ezeknek az utánzataival.
Mondom, mosolyogtam a kedves dajkamesén és hazamentem. Otthon már két hete nézem a jobbik falu szörnyű létfenntartási küzdelmét a mindennapi kenyérért. Összeszorított fogakkal, keserű belső lázadással nézem, hogy mennyire nincs igazán senkije ennek a népnek: sem képviselője, sem tanácsadója, sem jószavú embere. És nézem a rosszabbik falu romboló harcát: a katolikus pap harcát a bíróval, amely szennyes modorban, alávaló eszközökkel folyik, s amelyről még leszek bátor írni. Nézem mindezeket, nem szólok egyelőre sem jobbra, sem balra, mert látni akarok mindent. Mert igazságos akarok lenni. S közben elgondolom: megvetem itt valahogy a lábamat, dolgozom és próbálok majd segíteni valamit. De hogyan vessem meg a lábamat? Tizenkét éve irodalmat írok. Már vagy nyolc könyvem jelent meg és sok elszórt írásom. S azonkívül úgy tudják „egyházi” és „pártkörökben”, hogy eladtam magam. S most mégsincs annyi pénzem, hogy legalább egyetlen falusi nyugalmas szobám legyen. Szegény sógorom lát vendégül, aki hétszámra fent van térdig érő hóban a havason, ahol szenet éget.
Így vagyok, tisztelt erdélyi magyar konyhamesterek, pedig nem ittam meg tizenkét esztendő alatt ötszáz lejre szeszes italt, nem kártyáztam el egyetlen lejt, s minden földi élvezetem teteje a szivar, melyből csak a legolcsóbbra telik.
De boldog vagyok, mert meg tudtam őrizni épen és sértetlenül a hitemet és azt, hogy senki piszkos boltját ki ne szolgáljam. S jutott egy malac is, amit utolsó pénzemen vettem. Azt ügyesen megölte egy falusi jóember, s most annak az erején hallgatom a nagy erdélyi disznók röfögését.
Mert mi történt?
Az történt, hogy béjöttem ma a városba, s hát itt látom, hogy különböző sajtótermékeinkben kifakadt a kelevény, amely régóta érik már. Megvallom, váratlanul ért ez a csúf kifakadás, s különösen a bűzét tartom rendkívül bűzösnek. Pedig, ahogy az idő telik, mindjobban hozzászokunk a bűzhöz, mit az üzlet és a megavasodott lélek szóban és íráson keresztül terjeszt.
A felgyülemlett rossz folyadék Kacsó Sándorra ömlött rá legjobban. Mellette jutott nekem is egy-két sárga fröccsenés. Nem is ömölhetett másra. Sohasem titkoltam azt a véleményemet, sem szóban, sem írásban, hogy Kacsó Sándort, kit már tizennégy év óta ismerek, megközelíthetetlenül becsületes embernek tartom. Igaz, ilyen is van még Erdélyben szép számmal, hála Istennek. Tiszta lelkűnek és önzetlennek tartottam mindig. Ilyen is van, már kevesebb. Munkásnak is és bátornak. Ilyen is van néhány. Eszesnek, lelkiismeretesnek és olyan szerencsés természetűnek, aki a számtan tudományához hasonlíthatóan tudta mindig kifejezni a megtalált igazságot. Az igazság nála még a szenvedélyt is legyőzi. Nincs és nem volt soha egy megméretlen sora. Nem az áradó írók közé tartozik, mint én, és nem is olyan romantikus egyéniség.
A legszerencsésebb erdélyi magyar ész és természet. Rábíznék boldogan egy országot, és még boldogabban egy egyházat: tudom, helyesebb és emberibb és istenibb úton vezetné, mint ahogy most vezetik.
De éppen ez a baj.
Aki ilyen szerencsés embernek született, annak szenvednie kell abban a társadalomban, amely üzleten és hazugságon épült fel. És szenvednie kell olyan emberek között, akiknek esze és tehetsége csak abból áll és abban merül ki, hogy igyekeznek maguk közé lehúzni a bátrat és igazságost, és védelmezni az üzletet olyan eszközökkel, ahogy csak múló üzleteket szokás és nem szellemet.
Szenvednie kell, ha már olyan okos és talpraesett volt, hogy egy gombostűvel ki tudta fakasztani a kelevényt. Tudta, hogy hol kell hozzáérni és még csak nem is belészúrni.
Hát csak szenvedjen. Az Isten azokat látogatja meg szolgái által, akiket kiválaszt magának, hogy az Ő igazságszeretete jegyében még többet munkálkodjanak és még erősebbek legyenek. Nem kell őt védeni, az igaz embert sohasem kell védeni. Inkább bízni kell abban, hogy a gyarlók meg fognak javulni és csatlakozni fognak az Igéhez, amelyet eredetileg sem szószékről hirdettek, hanem poros útról, dombokról, az üldöztetések és szenvedések helyeiről.
Ma természetesen civilizált világot és társadalmi életet élünk. Ma már előadótermekben hirdetik az Igét: néha katolikus teremben, néha unitáriusban. Újságok hasábjain és könyveken keresztül. Egyszer Petőfi az illető, máskor Ady. Helyi viszonyainkban pedig egyszer Spectator, máskor Szentimrei, máskor Kacsó. Néha tizenegy éves évforduló alkalmával hangzanak el a szerény és építő szándékú igék, sőt olyan eset is van, hogy magyarpárti ifjúsági estélyen.
Most éppen egy ilyen eset van.
Mert mi történt?
Az történt, hogy ezen az ismeretes és „botrányosnak” nevezett irodalmi estén Kacsó felolvasott az erdélyi szellemről. Az újságból olvastuk, hogy mit olvasott fel. Talpraesett dolog volt, megfontolt és igaz minden szóig. Nem is támadó, hanem tárgyilagos a természetesség legbelső határáig. Aláírom minden mondatát, sőt én az igazságnak „szent” haragjával fogalmaztam volna meg. Annál inkább aláírom, mert hiszen véle és kilenc más szellemi bajtársammal együtt nyeltük le azt a szégyent, hogy a saját véreim és a saját egyházam gyarló szolgái akarták gyakorolni írásaink felett azt az ellenőrzést, amiről a román hadtestparancsnokság önként lemondott. Pedig én például nemcsak papokat „szoktam” bántani írásaimban, hanem én írtam és rajzoltam meg Surgyelánt is, a Czímeresek románjait és a Rakodó hivatal világát. De ne tévesszük össze a papokat az Egyházzal, se a magyarságot a párttal. Az egyik lényeg, szellem és szolgálni való érték, míg a másik gyarlók hada, kiknek a kenyérharc, a hiúság és az üzlet néha elveszi a józan eszüket.
Kérem az Istent, hogy adjon máskor nekik több judíciumot, emberi bölcsességet és minden keresztényi erényt. Adjon nekik az Isten kegyelmet, hogy ne essenek olyan bűnökbe, mint az apátplébános, aki nem is hallotta a hangot, amely a „csipkebokorból” jött, csak mások elbeszélése alapján ragadtatta el magát a szószéken, amely ne legyen miközöttünk többé a párté, hanem az Istené. S ne essenek olyan bűnbe, mint a Keleti Újság, amely féltékenységből denunciál, mint egy kivénhedt szubrett. Se olyanba, mint az Erdélyi Lapok, amely vígan hágja át ebben a nagyböjtben azt az ízlést, amelyről a saját apátplébánosa alkalom nélkül beszélt.
Vagy talán éppen az a természetes, hogy ezeket a bűnöket mind elkövesse valaki? Ha így van, akkor inkább csakugyan ők kövessék el. Ők ráérnek és a természetük is jobban elszenvedi.
Kacsó pedig dolgozzék tovább.
Én is dolgozni fogok, mert tudom jól: lesz itt még nagyobb csata is, amelyben kétségtelenül mi fogunk győzni, akár a munkánkkal, akár a halálunk árán, akár a halálunk után.
Menjünk hát előre! Ki a középkorból, melynek már csak dongói vannak, de nemes állatja nincsen.
Reám vonatkozólag még azt is megjegyezte az Erdélyi Lapok, hogy hálátlan vagyok, mert a nagybátyám pénzén tanultam, aki kanonok volt. Hol tartják azt a tudósítót, aki ilyen pontosan informálja őket? Talán nem a szemétdombon? Mert az efféle teljesen családi ügy: olyan, mintha egy papnak szerelmi érzelmei támadnának. De ha tudni akarják, én az igazságszeretetet és a szókimondást éppen a kanonok nagybátyámtól tanultam. S azt is, hogy a pap nem az Egyház. Sajnos, meghalt, még mielőtt az Erdélyi Lapok megszületett volna. Különben erről is megmondaná a véleményét.
A hivatkozás helye
Középkori dongók. Brassói Lapok 1934. márc. 7. 53. sz. 1. Keltezése: Székelyudvarhely, március eleje. Újraközölve: Tiszta beszéd (200–204.) és Jégtörő gondolatok I. kötet (358–362.).
Ahogy róla gondolkozom, a szemem előtt nyárvégi színek kezdenek játszani, s azoknak a háta megett tréfálkozva jön az ősz. És eszembe jut a mi kézen vezető székelyünk s emberi példaképünk, Benedek Elek is. Mindketten mesés emberek voltak. A székely korábban lépett elé a meséből, mint annak idején az őshazából is, míg a magyar ráért eljönni a jó hírek után is. Jól viselték magukat e földi kiránduláson, nagy fára mászva vagy meredek sziklák tetején nem végeztek cirkuszi mutatványokat, hanem inkább a köznép szívét derítették és elméjét gazdagították. Aztán visszamentek mind a ketten igazi s őshazájukba: meseországba, s most ott lubickolnak valahol az Óperenciás-tengerben.
Közönséges módon, vagyis testileg, háromszor láttam Móra Ferencet. A három közül egyszer elment mellettem, s kétszer találkoztunk.
Első ízben úgy történt a dolog, hogy jó néhány esztendővel ezelőtt Móra lejött Kolozsvárra. Egy közismerten vendégszerető úri háznak volt a vendége. Akkor, az egyik este, a háziasszony a Kolozsvárott levő magyar írókat is meghívta Móra-látni. Nem dicsekedhettem azzal, hogy akkor még túlságosan ismertem volna ezt a kétlábú és bölcs szegedi kalendáriumot. Tudatlanságommal nem voltam azonban egyedül, sőt csekély Móra Ferencről való ismeretemmel valósággal tudós voltam például a házigazdához képest, aki a vendég megérkezése után a lexikonból nézte meg, hogy tulajdonképpen kihez van szerencséje. Nem baj azonban, sőt nem is szégyen nálunk az efféle, hiszen előfordult velem is Sepsiszentgyörgyön, hogy amikor odautaztam egyszer valami irodalmi estélyen felolvasni, s jelentkeztem a vendéglátó háznál, ahova előre és névvel beszállásoltak volt, azt kérdezte tőlem a házigazda, hogy ugye valami diák vagyok?
Így történt Móra Ferenccel is.
Kedvesek voltak hozzá nemcsak a háziak, hanem a meghívott vendégek is. De Mórával nem volt könnyű kedvességben felvenni a versenyt. Emlékszem, ott ült az asztal mellett, élvezetesen szivarozva, s bár a vendégek néhány előkelőbbje egy másik szobában tartózkodott, ő hozzánk mégis úgy beszélt, olyan komoly derűvel és felvilágosító igyekezettel, mintha mindenki jelen lett volna kicsi Erdélyből, akit tisztelni és megbecsülni érdemes.
Akkor még a legteljesebb férfias virulásában volt az író, s ügyelt is magára, hogy lehetőleg sokáig ilyennek maradjon. Ezt onnét gondolom, mert elég korán nyugovóra tért.
Másodszor a budapesti Zeneakadémia nagytermében láttam. Ekkor történt, hogy elment mellettem, az estély befejezése után. Nagy virágbokrétát vitt a kezében, s ahogy fogta és tartotta a bokrétát, abból könnyen lehetett látni, hogy a virágadó embereket megbecsüli s a virágot szereti.
Számosan szerepeltek művészek is azon az estélyen. A Móra műveiből adtak elé, mesét, novellát és verset is. Ő maga kétszer jelent meg a pódiumon, szmokingban s már egy kicsit hervadni indult arccal. Fáradtnak látszott, de igyekezett teljesen egészséges szellemmel csevegni. Szeretettel panaszkodott a kiadóra, aki folyton az Isten háta mögé akarta küldeni, hogy dolgozzék. Akkor is éppen egy kétkötetes száműzetés kezdetén volt, amelyben az Aranykoporsót írta.
Bár más címet adott volna neki!
A harmadik véle való találkozásom már nem volt tréfa. Egy kicsi, de előkelő írói csoport kebelében éppen Budapestről Kecskemét felé utaztam, s hát ott ült Móra Ferenc is, azon a vonaton, szerető és érte aggódó tisztes férfiak társaságában. Arcája, mely azelőtt gyümölcstermő színben szokott lenni, most bizony a gyümölcshullást jelezte. Testben is olyan vékonyra volt húzódva, mint egy pásztorlegényke, aki szükséglátó havasi hónapok után haza igyekszik eleségért.
Az ő sorsa azonban még annál is rosszabb volt, mint a pásztorlegénykéé, mert nem a nélkülözések havasáról tartott hazafelé, hanem a szanatóriumból. Ha jól emlékszem, tán harcminckét kilót mondott Móra, hogy annyit fogyott a szanatóriumban. Mégsem szidta ezt az intézményt, sem az orvosokat, akik bizonyára nehéz szívvel, de az irgalmasság legfőbb erkölcse szerint hazudtak neki a betegségére vonatkozólag.
Kecskemét után Szegedre voltunk menőben, hogy ott is mutassunk annyit az erdélyi irodalomból, amennyit a tehetségünk és az óvatosság enged. S mielőtt eltávoztunk volna ebből a nagy templomos és tiszta városból, úgy, ahogy voltunk, öten erdélyi írók, meglátogattuk Móra Ferencet.
Őszi levél színű rövid házikabátban fogadott minket s láthatólag nemcsak jólesett neki, hanem boldoggá tette testületi tisztességtevésünk. Csinosan és jókedvűen járt örömünkre, mintha feledtetni akarta volna velünk a fájdalmat és a betegséget. Tele volt a lakás könyvekkel, koszorúkkal és szobrokkal: úgy szerette az ország és a nép ezt az embert, hogy nem szabadott volna neki betegnek lenni.
De cinikus legtöbbször a sors, nemcsak a közönséges vagy kiváló emberrel szemben, hanem az országgal és a néppel szemben is.
Látogatásunk ebéd utánra esett, s a háziasszony feketekávéval kedveskedett nekünk. Tudtuk, hogy torozzuk eme kávé mellett a sínylődő nép fiát és a legelső szegedi gazdát. Tudtuk, hogy elutazunk s aztán jönni fog hamarosan a hír.
Aki nem szereti a feketekávét, az sem issza nehezebben, mint ahogy mi ittuk. Pedig Móra kivirágzott valósággal a kedvünkre, szellemével és derűjével, s folytonosan beszélt, nehogy időt hagyjon nekünk a rossz gondolatokra. Kedves ismerőseiről, a régi népekről beszélt, hogy azok miképpen és hova szoktak volt temetkezni, s az olyan jártas ember, mint ő is, hogyan tudja még a föld alatt is felfedezni a huncutokat. Voltak akkor is családjukhoz és lovukhoz ragaszkodó emberek, akik magukhoz rántottak amazokból is egyet-egyet a sírba. S voltak gőgös emberek is, akiknek még a földben sem volt jó úgy, ahogy más tisztességes embernek, mert rézsút fekve temetkeztek, mintha éppen azon gondolkoznának, hogy egészen lefeküdjenek-e, vagy felálljanak. Az ilyen ember azonban rendszerint lassú gondolkozású szokott lenni, mert amíg kisütné valamelyiket a kettő közül, addig a gondolkozó része a lábához gurul, hogy az ember franciának nézné valahányat.
Móra hallott volt valamit egy megelőző szegedi szereplésemről, amikor én is a temetkezésről és a véle kapcsolatban hirdetett feltámadásról olvastam fel, a hivatalbéliek nagy megütközésére. S ugyancsak hallhatta azt is, hogy eme második szereplésem alkalmával feltűnően szelíden viseltem magamat. Ezek után, a búcsúzás alkalmával, a vállamra tette a kezét és így szólt:
– Hallom, kedves öcsém, hogy nagyon megszelídültél. Azt mondom azonban neked, hogy még egy kicsit várhatnál azzal a szelídséggel, mert te is egyszer megöregszel s akkor úgyis olyan szelíd leszel, hogy magad se hinnéd.
A forma kedvéért lehet gondolkozni azon, hogy igazat mondott-e, de teljesen felesleges, akár a rézsút való temetkezés.
Felvetődik a kérdés, hogy mit írnék én most Móra Ferencről, ha nem találkoztam volna véle? Bizonyára azt, hogy írt számos könyvet, amelyből csak keveset ismerek. S bizonyára nem azért ismerek ilyen keveset, mert rossz könyveket írt, hanem azért, mert a kóstolóból ítélve nem tartottam olyannak a könyveit, hogy azok a mi mesterségünkben különösebb leleményességre vagy művészi fortélyra taníthattak volna engem.
Jobb és szerencsésebb mű volt maga az ember, mint akármelyik könyve. Egyformán gyászolhatjuk: mi is és a könyvei is, mert egyformán sokat vesztettünk a halála által.
De van egy harmadik is a vesztesek között, amelyik a legnagyobb. Ez pedig a magyar újságírás, mert a Móra Ferenc igazi otthona, bölcsességének és tudásának legügyesebb kicsiholója, népi derűjének és írástudásának legigazibb kőtáblája a vasárnapi Magyar Hírlap harmadik oldala volt. Sokan, sőt seregen olvastuk ezeket az ünnepi cikkeket s nekem olyankor úgy tetszett, hogy virágos alföldi mezőben fekszem, s a fejem felett megjelenik szűrbe öltözve, fején a derű kalapjával, kezében az igazság botjával és a lábán a mese csizmáival Móra Ferenc.
Megjelenik és mesél.
Egyik szép menedékem volt ebben a csúf világban hallgatni őt. Úgy elvarázsolt, hogy amikor elhallgatott, azt hittem, hogy csak elfáradott, s magam kezdtem viszonzásul mesélni neki. De hiába mondtam mesemondás közben mindegyre, hogy: csont!
Mára nem felelt vissza.
Úgy látszik, végképpen elaludt.
Talán elment, hogy a büszke ősök lábhoz gurult fejét felvegye és helyre tegye ismét.
A hivatkozás helye
Móra Ferenc. Erdélyi Helikon 1934. 3. sz. 168–171. Újraközölve: Virrasztás (183–188.), Tiszta beszéd (204–208.) és Jégtörő gondolatok I. kötet (363–367.).
Móra 1928 áprilisának utolsó napjaiban járt Kolozsváron, s akkor fordult meg a „vendégszerető úri házban”, Óvári Elemérné nevezetes irodalmi szalonjában is. Ekkor találkozott először Tamásival; másodszor az Aranykoporsó megjelenése (1932) előtt; harmadszor annak az irodalmi körútnak az idején, amelyről Tamási Érdemes percek egy irodalmi körúton című írásában is beszámolt, tehát 1933 végén.
Kós Károly kétkötetes regényének a címe ez. Nagy és megejtő cím manapság, amikor a tisztességes ember még házat is nehezen tud építeni, nemhogy országot. Ebbe a regénybe, már a fogamzás ideje óta, szerelmes volt az Erdélyi Szépmíves Céh, és hónapokig várt arra, hogy kiadhassa. Közben nem is jelentetett meg más könyvet, hogy a csendet és tiszteletet annál jobban megadja Az országépítőnek.
Falusi magányomban nagy várakozással vettem a kezembe a regényt, s elég gyorsan és élvezettel tudtam elolvasni. A végén elgondolkozva tettem tokjába a könyvet, de gondolkozás nélkül mondtam magamban, hogy ezt még egyszer el fogom olvasni. Még csak egy magyar könyv van, amelyikkel ugyanígy jártam. Az sem az én könyvem, hanem a Tündérkert. Ezt a könyvet másodszor a tengeren olvastam, amikor Amerikába mentem. Ha volna pénzem, másodszor is szívesen kimennék Amerikába, hogy Az országépítőt is a tengeren olvashassam.
Annyira a föld mind a két könyv.
Kós regénye a valódi és sikeres magyar honalapításról szól, mert Árpád és utódai, valamint azoknak pogány bajtársai csak megszállani tudták a földet, rendes és civilizált hont azonban csak Szent István tudott teremteni. A hagyomány és a történelem után a Kós regénye is ezt példázza nekünk. Eddig még volt némi reményem arra, hogy a hagyomány és a történelem nem egészen beszéli az igazat, most azonban lezártam az ügyet, és csodának tartanám, ha egyszer kiderítené valaki, hogy Szent István tulajdonképpen nem is élt.
Ennek egyedüli magyarázata pedig az, hogy a magyar történelem közhelyei, valamint a legenda és a vallás titokzatos homályrétegei közül Kós Károly végre egy olyan Szent Istvánt vezetett elé, akiről teljes mértékben elhiszem, hogy élt.
A szentből embert alkotott a teremtő regényíró.
Ádázul céltudatos embert, aki nem ér rá ugyan az országépítés gondjai miatt, hogy halálos bűnt kövessen el, de a vérében megfordul az ördög és sínyli az elmulasztott földi élvezetet. Csak azt az egyet tudom nehezen megérteni, hogy ha már kifejtette Kós a nagy királyt a homályból, akkor miért nem hozta el egészen arról a környékről? Így nem látom tisztán, hogy a céltudatos és kegyetlen országépítő honnét meríti minden tettéhez a szükséges erőt. Mert az, hogy Isten küldöttének érzi magát a nagy király, szép dolog, és neki lehet felemelő és terhes, de nekem, aki abban a tévhitben élek, hogy ismerem az emberi természetet, nem kielégítő magyarázat. Olyan emberi tulajdonságok hiányzanak itt, amelyek magukban véve visszataszítók is lehetnek, de amelyeket ment és beragyog a nagy cselekedet és a siker.
Mert így, ahogy van ez az országépítő, távol fekszik a szívtől és a lélektől egyaránt. Elemi erőkben szegény és rideg ember, aki még akkor sem tarthatna számot a rokonszenvünkre, ha idegenek segítsége nélkül építette volna fel az országot.
Lehet azonban, hogy Kós éppen ezt akarta cselekedni véle. Ebben az esetben nagy huncut Kós, mert úgy építtetett fel egy országot nekünk, hogy az építőt nem szeretjük. Fokozottabb mértékben ez a sorsa bajor Gizellának is, a nagy király feleségének, aki sem az apácáknál, sem pedig az Isten állandó közelségében nem tudta megtanulni, hogy emberszerető, melegszívű és könyörületes legyen.
Nem tudta, vagy nem akarta a szeretetünkbe ajánlani Kós az idegeneket sem. Pedig elég vitézül harcolnak a lovagok az országalapítás céljából. Olyan vitézül, hogy mi nyugodtan ülünk, biztosak lévén a sikerben. Ülünk és részvétlenül nézzük őket, csupán akkor kiáltunk fel örömünkben, amikor a német főlovagnak egyetlen ütéssel laposra zúzza a fejét a besenyő vezér, jól fungáló pogány buzogányával. Nem szeretjük a jámbor és hűséges szolgáló idegen apáturat sem, valamint a szaporodó papokat. Egyedül talán Gellért páter az emberünk, aki őszintén és igazán megmondja, amikor Imre herceget átadja az apjának, hogy mi sok mindenből áll a keresztény nevelés.
Vannak azért a regényben elegen, akik közel állanak emberi szívünkhöz. Nem tudom azonban, hogy véletlen-e, vagy pedig sorsszerű, hogy ezek mind pogányok. Az öreg nagyúr például, Istvánnak az apja, olyan ősapánk nekünk, aki mellett szeretetben nyugszunk és süttetjük magunkat a napon. A feleségét, erdőelvi Saroltát is nagyasszonyunk gyanánt tekintjük. S Csanád hiába ravasz és pecsenyesütő s még áruló is egyszer, elkápráztat bő magyar természetével és pompás értelmével, amely úgy és akkor nyílik mindig, ahogy és amikor szükséges. Ha melléje állítjuk Koppányt és Vazult, örömünkben nevetnünk kell.
S végül hadd mondjam meg, hogy mégis ki a legnagyobb és a legcsodálatosabb hőse ennek a regénynek:
Erdély!
Nem lehet megmondani, sem magyarázni, hogy miért. Kós sem mondja meg, se nem magyarázza. Csak ott van a maga különös világával és nyomasztó nagy hegyeivel. Szinte anélkül él, hogy az író beszélne róla.
Olyan ebben a regényben Erdély, mint a szemben a lélek.
Mint az én szememben, amikor Kósra gondolok.
A hivatkozás helye
Az országépítő. Brassói Lapok 1934. máj. 7. 102. sz. 4. Tiszta beszéd felcímmel. Keltezése: 1934. május. Újraközölve: Tiszta beszéd (212–214.) és Jégtörő gondolatok I. kötet (368–370.). Kós Károly történelmi regénye az Erdélyi Szépmíves Céh VII. sorozatának 12–13. és 14–15. sz. könyve volt.
Aki kétszer annyi idős, mint én s többé-kevésbé mindig érdekelte az irodalom, valószínűleg tanúskodni tudna arról, hogy a régi jó időkben is vitatkoztak az írók. S megtörtént az is bizonyára többször, hogy a vitatkozás személyeskedéssé fajult. Nincs is ebben semmi meglepő, avagy csodálatos, hiszen semmi sem természetesebb, mint az, hogy aki valamicskét alkotni tud, vagy olyasmit csinálni, amit nem mindenki, már nem fér a bőrében.
Nagy különbség van azonban vita és vita között, és sok mindent ki lehet olvasni a személyeskedő harcokból. Maguk a bő vérrel hadakozó és sárgán csúfolódó írók önfeledt óráikban vagy napjaikban valószínűleg nem is tudják, hogy ritkán jelentős, de a leggyakrabban jelentéktelen mondanivalóikkal az irodalom állapotáról tesznek jelentést. A mód pedig és a hang, amellyel a vitát vagy a személyeskedő harcot lefolytatják, csalhatatlanul jellemzi a kort, amelyben élnek.
Nagyon téved tehát az a jó és szerencsés lélek, aki kiváltságos és kivételes nyugalmában az irodalom állapotára és a korra való tekintet nélkül bélyegzi meg a személyeskedő harcosokat.
Mindnyájan jól emlékszünk azokra az irodalmi harcokra, amelyek itt, Erdélyben a kilencszázhúszas évek körül folytak le. Káosz volt itten akkor, de ebből a furcsa és terhes gomolygásból egy új élet akart megszületni. Szándékosan fogalmazom úgy, hogy az élet maga akart megszületni, illetőleg újraszületni. Tekintet nélkül arra, hogy mi akartuk-e vagy nem. Talán a várakozó erdélyi földből jött az új életlehetőséghez az erő, talán az elhanyagolt és a háttérben álló nép sóhajtott belé a levegőbe. Kétségtelen azonban, hogy újrakezdődött itt, Erdélyben valami, aminek hangot költők és írók adtak legelőször.
Rajtuk is maradt a hangadás kötelessége mai napig.
S ahogy mondom, hogy tele volt csírákkal és a lélek szikráival az az idő, éppen úgy tele volt a gondolat csíráival és a lélek szikráival minden irodalmi harc is, amely abban az időben zajlott. Célokat látott akkor még maga előtt a tollforgató erdélyi magyar. Hitt valamiben, és azért a valamiért harcra is kész volt. S amikor bekövetkezett a harc, a cél és a gondolat szökött előtérbe rögtön, s a személy háttérben maradt.
Gyakran verset írtak a harcoló felek. Művészi formába öntötték mondanivalóikat, amelyek hitet és meggyőződést hirdettek. Mások novellában vagy széles rétegekhez szóló írásban vitatták igazukat. Okulva és szívesen nézhette a közönség is ezeket a harcokat, s az ellenfelek is szégyenkezés nélkül találkozhattak ismét és nézhettek egymás szemébe, mihelyt elmúlt a felhőszakadás.
Idővel azonban a hit egyre jobban párolgott, és az irodalmi vagy kollektív célkitűzések helyébe kezdett benyomulni a személyi érdek vagy legjobb esetben kisebb csoportok érdekei. Ilyen csoportok számosan alakultak. Néha irodalmi társaságnak nevezik magukat, néha baráti körnek, néha asztaltársaságnak. Mondhatnók, megtörtént a természetes kiválasztódás, amely igen sokszor az erőszakolt kiválasztás jegyeit viselte magán.
Mi sem természetesebb, mint az, hogy ez a kiválasztás aránylag mégis ott sikerült a legjobban, ahol a tehetség és a világnézet közül legalább az egyiket komolyan vették. Ilyen irodalmi gócpontot kettőt tudok. Az egyik a Helikon szabad írói közösség, a másik pedig a Korunk folyóirat. A Helikonnál a tehetséget vették számba egyedül, a Korunk pedig a világnézetet. S annyi esztendő múltán, most már biztonsággal meg lehet állapítani, hogy a kiválasztás annak sikerült jobban, aki a tehetséget vette irányadónak. Jobban ismerte ez az írónak és az irodalomnak a lényegét, mert sokkal gyakoribb eset, hogy a tehetséggel együtt jár a világnézet, mint az, hogy a világnézettel járjon együtt a tehetség.
S tovább menve, ismét csak a Helikon bizonyult emberileg bölcsebbnek, mert míg a Korunk a tehetség érdekében sohasem engedett a világnézetéből, addig a Helikon a kollektív munka és a termelés érdekében többször engedett a tehetségből. Kiadott rossz könyvet is, közölt a folyóiratában rossz novellát és verset, de bizonyára csak azért, mert nem volt ezeknél jobb. Csupán néhányszor történt meg, hogy kiválasztott írónak kéziratát utasította vissza. Három ilyen visszautasítás történt, ami jelentősebbnek látszik. Először a Kacsó Sándor Vakvágányon című regényét utasította vissza, aztán a Czímeresek című regényemet, utóbb pedig a Berde Mária Marokszedők című regényét, amely most Szentségvivők címen kerül kiadásra az EMÍR-nél, ahogy hallom. Kacsó és én férfias magatartással vigasztalódtunk a kudarc miatt, és azzal a világnézettel kárpótoltuk magunkat, amely a regényeinkben volt. Berde Mária azonban már nagyobb írói pályát futott bé ahhoz, hogy könnyedén lenyelje a visszautasítást, s amellett még nőnek is született, aki kényesebb az ilyen dologra, mint a férfi.
S történetesen Tabéry Gézának is éppen abban az idő tájban differenciái támadtak a Berdét visszautasító Erdélyi Szépmíves Céhvel, s így merült fel az a gondolatuk, hogy tömörítsék maguk köré azt a néhány írót, aki szintén elégedetlen, s együttesen alakítsanak új kiadóvállalatot. Ezt az Erdélyi Magyar Írói Rend címen meg is alapították, s első könyvüket meg is jelentették.
Így és innét keletkeztek azok a személyeskedő írások, amelyek már közel egy év óta itt-ott napvilágot látnak. Legutoljára éppen ebben a lapban olvashattuk Tabérynak egy nyilatkozatát, amelyre Kós Károly felelt. Nincs mit épülnünk ezeken az írásokon, az kétségtelen. Nincs semmi elvi alapjuk, csupán szellemesen vagy éppen szellem nélkül feleselgetnek egymásnak. Elejétől kezdve figyelem ezt a harcot, de mostanáig nem akartam belészólni, nehogy még rontsak azon, ami rossz. Most azonban úgy látom, hogy jórészt kiadták mérgüket s megmondták egymásnak, amit négyszemközt is megmondhattak volna.
Berdét, Kóst és Tabéryt: mind a hármat szeretem. S ami ennél sokkal lényegesebb: jelentős egyéniségei mind az erdélyi szellemnek és a magyar irodalomnak. Nem illik hozzájuk, hogy komolyabb tartalom és elvi alap nélkül olyan harcot folytassanak, ami nemcsak rajtuk ront, hanem rontja, kedvetleníti és illúzióitól megfosztja irodalmunknak és szellemi életünknek legjelentősebb részesét: az olvasó közönséget.
Legyenek bölcsebbek!
Utóvégre ez nem lehetetlen, ha még én is tudok az lenni néha.
A hivatkozás helye
Személyeskedő írók. Brassói Lapok 1934. máj. 10. 104. sz. 8. Tiszta beszéd felcímmel. Keltezése: Farkaslaka, május hó. Újraközölve: Tiszta beszéd (214–217.) és Jégtörő gondolatok I. kötet (371–374.).
A cím az Erdélyi Szépmíves Céh és az EMÍR (Erdélyi Magyar Írói Rend) egykori ellentétére, illetve Kós Károly és Tabéry Géra sajtóvitájára utal. Tamási cikkére közös nyilatkozatban felelt Berde Mária és Tabéry Géza (Brassói Lapok 1934. máj. 27.)
Sűrűn pillantgatva olvasom ennek a lapnak a hasábján, hogy Cseke Vince kolozsvári közjegyző-helyettes a feleségével együtt öngyilkos lett, s hogy milyen módon. Nehezen tudom elhinni, de bizonyára úgy van.
Nincs miért tagadnunk: mi felnőttek, akik még mindig munkával és becsületesen szeretnénk élni és megélni, nem vagyunk már egészen laikusok az öngyilkosság kérdésében. Az elméleti részével mindnyájan foglalkoztunk már. Mondjuk, nem éppen azzal a céllal, hogy rátérjünk a gyakorlati kivitelre is, de sohasem lehet tudni! Egyre rosszabb idők járnak, s a létfenntartási guerilla-harc annyira megrontotta az emberekben az embert, hogy már csak sanda pillantás és ártalom jár ki annak, aki még örvendeni tud néhanapján és boldognak látszik. Bizonyos, hogy az élet maga most is szép és megérdemlené, hogy ne hetven esztendeig éljünk, hanem legalább százhetvenig. Egy illatos tavaszi virradás után a napfelkelés olyan látvány, amiért egyedül érdemes lett volna kirándulni erre a földre. S éppen nemrégen, gyönyörűen virágzottak a fák is, a madarak ma is énekelnek, s viszonzott érzéseink is vannak. De azért mégis, ezektől eltekintve, a mérleg sötétebbik oldala súlyosan megrakódva, mozdulatlanul lent van.
Olyan lent, hogy korunk nagy és erős férfiai is sérvet kaphatnak attól, ha felbillenteni próbálják.
Ilyenformán szinte magától adódik az alkalom és a készség, hogy gondolkozunk néha az öngyilkosságon. A régi jó világban csak a filozófus gondolkozott ezen annyit, mint ma azok, akik az illető filozófusoknak a nevét sem hallották. De hiába törjük mégis a fejünket eme nagy kérdés és hamaros megoldása felett. Hiába minden érv és ellenbizonyíték, hiába a vallási tilalom és a szabad akarat: ebben a kérdésben nem lehet zöld ágra vergődni mindaddig, amíg valaki el nem követi az öngyilkosságot.
Sőt, minél többet gondolkozunk rajta, annál kuszáltabban áll előttünk a probléma. Van úgy az ember, hogy már azt hiszi: minden csínját-bínját kitanulta már és kibogozta ennek a nagy kérdésnek, s akkor valami jelentéktelen dolog eszébe juttatja az édesanyját például, vagy rámosolyog a kedvese, s már kezdheti elölről az egész okoskodást.
Azt sem lehetne mondani, hogy vannak bizonyos fajtájú emberek, akikre inkább rászabta a teremtés a halálnak ezt a nemét, mint a csendes és tisztességes halált. A gyáva és a bátor ember egyformán megteheti és megteszi. Nem számít a vérmérséklet sem, a vallásos meggyőződés, avagy a nevelés.
Lám, szegény boldogult Cseke Vincéről ki merte volna hinni, hogy ugyanúgy cselekszik, mint mondjuk egy száraz ügynök, vagy egy szerelmes szolgáló? Árva székely fiú volt valamikor, és a nagyszebeni katolikus árvaházban nevelték s érettségiztették. A vallásos nevelésnek is a java az ilyen. Szorgalmas fiatal férfiú volt, aki szerette ugyan az élet örömeit, de meg is dolgozott érte, s mindig jókedvvel. Egy olyan házat szerzett Kolozsváron, amely palotának is beillett. S ha el is adta később, úgy tudom, hogy szerzett ismét egyet, ha kisebbet is. S tartotta élénken a kapcsolatot a művészfajta emberekkel és a papokkal, s igen minden székely üggyel is. A papoktól hallhatta eleget, hogy életünk felett egyedül az Isten rendelkezik, s az öngyilkosnak kárhozat jár a másvilágon. Láthatta a művészfajta emberektől is, hogy miképpen kell hittel és a semmiből megélni. S tudhatta, hogy a székely ügyeknek is mily kevés igazi harcosa és tevékeny előmozdítója van.
Mégis így cselekedett!
Sőt ennél súlyosabban, mert magával vitte a feleségét is, akivel pedig, így látszatra, nem lehetett olyan érzelmi és lelki közösségben, hogy azt mondhatná az ember: ez nem is lehetett másképpen.
Különös esemény és meggondolkoztató cselekedet. Ő ugyan túl van mindenen, ahogy akarta, s a dolognak ez a része privát ügy. De mi, erdélyi magyarok és társadalomban élő emberek, itt maradtunk s gondolkozunk cselekedetének olyan vonatkozásai felett, amely már nem privát ügy. Hiába van bennünk jóindulat, és szedünk érveket elé, hogy mentsük az ő cselekedetét, mert az igazság mégiscsak az, hogy cserbenhagyott minket, erdélyi magyarokat.
Nagyon rossz példát mutatott.
Csupán az mentheti őt, hogy bizonyára sok küszködő és szükséges magyar embert elriasztott az öngyilkosság cselekedetétől, s néhányunkban pedig azt a gondolatot ébresztette fel, hogy nemcsak öngyilkosok nem leszünk, hanem éppen halhatatlanok szeretnénk lenni.
A hivatkozás helye
Cseke Vince. Brassói Lapok 1934. máj. 11. 105. sz. 4. Tiszta beszéd felcímmel. Keltezése: Farkaslaka, május hó. Újraközölve Tiszta beszéd (217–219.) és Jégtörő gondolatok I. kötet (375–377.).
Hihetetlen, hogy mennyi a csüggesztő példa mostanában. Itt van ez a baromvásár is, ez a nálunk való, amelyet a napokban néztem végig. Kiterjedt és népes vidéknek a gócpontja a mi falunk. Itt van a csendőrség, a körjegyzőség és a posta. Ősrégi szokás az is, hogy esztendőnként kétszer baromvásárra is ide sereglik össze a környék gazdanépe. Amióta az udvarhelyi gimnázium padjai közül kilencszáztizenhat nyarán elmentem volt hazát védeni, ritkán voltam itthon, s olyankor egyszer sem, amikor a hagyományos baromvásárt, a május elejit vagy az augusztusit tartották volna. Nagy érdeklődéssel készültem tehát arra, hogy végre most megtekintsem. Mondhatnám, hogy meleg izgalom is járult az érdeklődésem mellé, hiszen gyermekkoromnak igen sok halhatatlan emléke fűződik ehhez a baromvásárhoz. Mert nemcsak megáradni, zúgni és forogni láttam olyankor egész napon átal az életet, hanem a rengeteg pogácsa- és cukorárus sátora körül forgolódni is igen nagy élvezet volt, sőt, bátor legényke lévén, pénz nélkül is gyakran tudtam jó és tetszetős dolgokat vásárolni. Nem is ment ez olyan nehezen a sűrű és gyúródó sokadalomban. De ami ennél büszkébb és felemelőbb emlék: első pénzbéli kereseteim is ilyen baromvásárok alkalmával történtek. Volt ugyanis néhányunknak, falumbéli legénykéknek annyi eszünk, hogy korondi korsókba friss vizet merítettünk valamelyik kútból, a korsó mellé egy poharat kerítettünk, s a sokat beszélő és tikkadozó vásárosoknak árulni kezdtük a vizet. Egy krajcárt kaptunk egy pohár vízért, s bizony többször megesett, hogy este egy egész koronát mondhattunk a magunkénak.
De lám, milyen a sors: ezen a mostani baromvásáron szomorúságban és aggodalmakban mindent visszafizettem, amit pénzben és régi jó pénzben valaha kerestem volt!
Mert ez a vásár csúf utánzata volt csak a régi, nevezetes vásároknak.
Mélyen csüggesztő volt már az első dolog is, amit látnom kellett. Nem is hiszem, hogy ez megtörtént még valaha ezen a nálunk való vásáron. Ahogy mentem ugyanis délelőtt tíz óra felé a barompiac irányába, hangos szitkozódással egy ember jött szembe velem. Szekérbe fogva két tehenet hajtott.
– Mi baj van, bácsi? – kérdeztem.
– Ezek azt gondolják, hogy lopom a pénzt – mondja az öreg.
– Kik?
– Hát ezek a farkaslakiak.
– S azok mért?
– Azért, mert huszonnyolc lej vámot kérnek tőlem, hogy ezt a két tehent béhajthassam a vásárba. Ilyen vásárt a haramiák is tudnak rendezni a nagy erdőben, s ott legalább árnyékban van az ember.
Így magamban csakugyan igazat adtam az öregnek, mert csakugyan sok ez vámnak. Egy embernek egy napi keresete, tavaszi időben. S amellett lutrira teszi, mert ritka ember tudja eladni ma a barmát.
Úgy látszik, hogy az öreg példáját mások is sokan követték, mert meglepődve láttam, hogy a nagy vásártéren már a híre sincs meg a régi sokadalomnak. Gyéren, csendesen és kedvetlenül lézengett ember és állat egyaránt. A bejáratnál szigorúan vizsgálta a bíró a vámcédulát, az állatorvos pedig a marhalevelet. A járási őrmester is komolyan őrködött egy csendőr kíséretében, szuronyos puskával.
A rend és a hivatalosság csorbát nem szenvedett.
A régi árusok azonban, akik különböző csemegéket és hűsítő italokat szoktak árulni, éppen úgy megfogyatkoztak, akár az eladni hajtott barmok vagy a vevő szándékkal idetévedt emberek. Mindössze egy pogácsást láttam s egy pecsenyesütőt. A pogácsát magos és szépszínű leány árulta, s mégsem láttam senkit, aki vett volna tőle. Pecsenyevevőt is csak egyet tudtam felfedezni. Attól a két székely embertől sem vettek, akik egy-egy kicsi hordó tövében kuporogtak, s néha elkiáltották magukat, hogy friss homoródi borvizet tessék inni!
Nem volt éhes senki és nem volt szomjas senki.
Egy fél óráig járkáltam ide és oda a vásártéren, hogy fokozzam valamiképpen az élénkséget. Akkor megnéztem a gazdasági élet hőmérőjét, amit magammal hoztam volt, s szomorúan állapítottam meg, hogy abban a higany meg sem mozdult.
A hüllők világa már ez.
A hivatkozás helye
Baromvásár. Brassói Lapok 1934. máj. 13. 106. sz. 8. Tiszta beszéd felcímmel. Keltezése: Farkaslaka, május hó. Újraközölve: Tiszta beszéd (219–221.) és Jégtörő gondolatok I. kötet (378–380.).
Április közepe óta háromszor is mondták az emberek, hogy a pap esőért könyörgött a templomban. Gyermekkoromban sohasem jutott volna eszembe, hogy ezen valamicskét is csodálkozzam. Természetesnek vettem, hogy szárazság esetében a papnak könyörögnie kell termékenyítő esőért. A nép ma is természetesnek veszi, s hogy mostanában csakugyan lett eső, abban nem kis részük van a könyörgő papoknak.
Most azonban, amikor a legtermészetesebb dolgok mögött is titkokat kezdek látni, elgondolkoztam a pap hagyományos tevékenységén. Nagyon meghatott, hogy van még ma ember és erdélyi magyar ember, aki hisz abban, hogy az ínséggel fenyegető szárazságon segíthet azzal, ha az Istenhez esőért könyörög.
Csodálni tudom az ilyen embert. Különös megindulást és hálát is érzek iránta. És minden emberi érzés szerint csakugyan szent az a hely is, ahol ezt cselekedni szokta.
A templom ez.
Éppen jött áldozócsütörtök. Elmentem hát a templomba. Szép és nagy templomunk van. Mégis teli volt emberekkel. Főleg korosabb asszonyokkal és férfiakkal. A lányok szinte mind szolgálni vannak, közeli és távoli városokban. A legények és a fiatal férfiak pedig munkára vannak, közeli és távoli erdőkben.
Gyermek azonban sok van.
Ott állottak az oltár körül. A legénykék gondosan kimosdatva, a leánykák fehér ruhában és fátyolosan. Égő gyertya a kezükben, ebben a sötét és fényüldöző világban. Elsőáldozók ezek a gyermekek. A szemükben nem fér a tiszta és boldog lélek, elömlik a vállukon, lenyúlik a földre és onnét repdes az ablakok felé. Evangélium után feléjük fordul a pap és kiveszi tőlük azt a fogadalmat, amelyet az ő megkeresztelésük alkalmával a keresztszülők mondottak el helyettük. Aztán istenes és jámbor életre oktatja őket. Inti, hogy a felnőttektől ne sokat tanuljanak. Majd visszafordul a pap az oltárhoz és tovább mondja a misét. Úrfelmutatáskor két mozsarat sütnek el künn a templom előtt. A gyermekeknek nagyon tetszik a durranás és mosolyogva járulnak a szent áldozáshoz. Mise végén sorjában és elsőnek jönnek ki a templomból, a felnőttek rügybekapaszkodó szemei előtt.
Azt mondják az emberek, hogy valamennyit elvitte magával a pap, hogy ebédet adjon nekik. Jó meleg levest és húst, ami olyan szűkiben van ma falun, amilyen szűkiben volt hosszú ideig az eső.
Szép ez, reménytápláló és üdítő.
Olyan, mintha nem változott volna a világ és a régi volna az élet. Mintha azok a kimosdatott legénykék és fehér ruhás leánykák a falunak azon az ágán emelkedtek volna a jövőbe, amely elhajlás nélkül egyenesen áll, amióta áll maga a falu.
A templomból kijövet megállok künn az országúton. Mások is megállnak. Ritka látványosságban van részünk. A fúvószenekar áll készenlétben, a falu rezesbandája. S utánuk egyenes sorban a „tűzoltók”. A tűzoltók katonaviselt fiatal férfiak, a falu hadteste, civilben. Parancsnokuk is van, aki beosztja őket kettős rendekbe, majd veszényszóval és magyarul négyes sorba ugratja őket, mint a katonákat. Aztán elindítja őket. Elöl megy a rezesbanda és fújja nekik a marsot.
A falu egy része, amely a látványosságot kedveli, utánuk tódul.
Május tizedike van.
Megyek magam is.
A községháza előtt már ott van a jegyző, a bíró és az állami elemi iskola három tanereje: egy regáti óvónő, egy magyar származású tanítónő és egy ugyanolyan származású tanító. A jegyző fekete ruhában áll, kabátjának a gomblyukában román kitüntetéssel, komoly és értelmes európai arccal. Jegyző volt már a magyar világban. A bíró egy kissé dölyfösen áll, szintén román kitüntetéssel a kabátja gomblyukában és román nemzetiszínű szalaggal a dereka körül, a kabát alatt. Harisnya van rajta is, fehér székely harisnya, melyhez városi félcipőt visel.
Székely ember és ahogy mondám: egy kicsit dölyfösen áll, pedig állhatna egészen szerényen is.
Ott állanak már a tűzoltók is, ismét egyenes sorban, arccal a községháza felé. Kezdődhetik az ünnepély. Az iskolás gyermekek a román himnuszt éneklik. Mindenki, figyelmeztetés nélkül, leveszi a kalapját és komoly. Aztán a tornác lépcsőjére feláll a fiatal állami tanító, aki magyar származású. Az ő feladata, hogy méltassa a nemzeti ünnep jelentőségét. Románul kezdi, de azután áttér a magyarra, mert az állam nyelvét a falu székely népe nem nagyon érti még. Azt mondja a tanító, rokonszenves arccal és lámpalázzal, hogy élt ezelőtt kétezer évvel itt Erdélyben egy bátor és vitéz nép: a dákok. Egy másik vitéz és bátor nép azonban leigázta a dákokat, ezek voltak a rómaiak. A két nép aztán összekeveredett és ebből lett a román nép.
Valószínűleg nem az ő elmélete.
Az ünnepi beszéd után szavalás következik. Az állami elemi iskola székely növendékei szavalnak. Az egyik románul, a másik magyarul. Elmondják, amit tudnak és nem nagyon törődnek a tartalommal. A felnőttek is csak a formával törődnek inkább. A bíró különösen, aki minden gyermeket megjutalmaz a szavalás után, pénzzel vagy cukorral. Azt is, aki magyarul szavalt.
Aztán a csöpp székely óvodások román táncot táncolnak.
Szelíden megdördül az ég is, jelezvén az esőt.
Elindulok hazafelé és úgy érzem: tanúja voltam annak az emberi munkának, amellyel a régi és időket álló ág mellé új ágat próbálnak oltani, hogy kétágú legyen az én székely falum.
Ülök otthon és elgondolkodom a dolgon. Úgy érzem, hogy a falu két ága alatt magányosan, elhagyatva ülök és senki sem jön hozzám, mert messziről meglátják az időszerűtlen jeleket, amelyek a magasság felé szállnak belőlem és azt jelentik, hogy ember ül a két ág alatt.
Ül és veri az eső, amelytől megtermékenyülnek a szemei is.
A hivatkozás helye
Kétágú falu. Brassói Lapok 1934. máj. 17. 109. sz. 4. Tiszta beszéd felcímmel. Keltezése: Farkaslaka, május hó.
A pünkösdi ünnepek alatt megnőtt ismét a falu. A közelebbi városokból hazaszaladtak egy cseppet a szolgáló leányok. Jókedvűen illegették két napig magukat. Az elsőn beszámolót tartottak a rokonoknak és a szomszédoknak, a másikon kitáncolták magukat rég nem látott hazai legényekkel, s aztán visszatértek a megélhetésük helyére, ahol valamicske pénz is gyűlöget össze. A katonalegények is hazajöttek javarészt. A legfrissebb korosztályból mindenki, a másodikból is kevés maradt oda.
Hazajöttek a kézimunkások is, akik a világ négy égtája felé széledtek volt el, különböző keresetre. Legtöbb közöttük az erdei munkás. Szénégető és favágó munkás. Erdei nép az idevaló, és jól ért minden olyan munkához, ahol a fával kell bajlódni. De nemcsak ez az oka annak, hogy sok itt az erdei munkás, hanem sokkal inkább az, hogy a fa még a legkegyesebb a verejtékező falusihoz.
Nemcsak a legtöbb, hanem a legjobb keresetet is nyújtja.
De hadd beszéljen erről egy példa!
Április elején azt a hírt hozta egy falumbéli fuvaros, hogy van Héjjasfalván egy úr, aki szénégető embereket keres. Egy újabb szekér szénnel megfordult a fuvaros, és azt a hírt vitte vissza a héjjasfalvai úrnak, hogy vannak szénégetők, ahányat akar. Alighogy visszajött a fuvaros, nyolc fiatal férfit, mind java munkaerőt, feltarisnyált a felesége, hogy induljanak a héjjasfalvai erdőre, ami 35–40 kilométer lehet ide. Természetesen gyalog mentek, mert vonatra vagy szekérre nem akarták a keresetüknek egy részét már előre rákölteni. Megkeresték a munkaadó urat, aki egy letarolt, nagy erdőrészre vezette a nyolc fejszés embert. Az erdőrész domboldalon feküdt, melyre reggeltől kora délutánig élesen tűzött a nap, és végig az egész területen nem volt egy árnyékvető fa. A kivágott ölfákat már elszállították volt, de a levágott fák ágai, melyeket ölfa közé tenni nem szokás, ott hevertek a hatalmas domboldalon. Azokat kellett felgyűjteni és kiégetni faszénnek. Megkötötték az egyezséget is, amely úgy szólt, hogy a munkások 32 (harminckét) lejt kapnak minden mázsa szén után, amit égetnek.
Ezzel az úr hazament Héjjasfalvára, a nyolc fiatal férfi pedig munkához látott. Egyezséget tettek maguk között, hogy szakadjanak kétfelé. Így jobban és gazdaságosabban megy a munka, mert egyszerre két helyen lehet dolgozni, s nem lábatlankodnak annyira egymásnak. De másrészt az éjjeli szállás miatt is szükséges volt ezt megcselekedni, mert olyan kalibát, ahol mind a nyolcan nyugodhassanak, bajos hamarjában építeni. Tákoltak tehát két kalibát, s ez volt az első dolguk. Aztán nekiállottak az ágaknak, amelyeket fel kell gondosan tisztogatni, hogy millérbe lehessen rakni. Millérnek azt a hatalmas farakást hívják a szénégetők, amelyet kúp alakban, nagy szakértelemmel összeraknak. Alul 8-12 férfiöl szokott lenni egy millérnek a kerülete, s benne a fának egymáshoz simulva és felállva kell állania. A millér alkalmasabbik oldalán szűk nyílást hagynak, mely a rakás közepéig szolgál. Amikor készen vannak az összerakással, az erdő porával, levelekkel és földdel szépen és gondosan bétakarják a hatalmas kúpot, csupán a nyílást hagyják szabadon. Ezen a nyíláson keresztül aztán meggyújtják bent középen a rakást, majd fával elrakják a nyílást is, és gondosan ott is bétakarják, mint egyebütt.
Így ég a hatalmas kúp két-három napig is. Lefojtottan és magában izzik, amíg szénné változik úgy, ahogy van. Akkor kitakarják és nagy ügyelettel megbontják és kihúzzák, s ahol még izzik, szénporral oltogatják.
Hajnalban keltek mindennap, s mihelyt annyira világodott, munkához láttak. Azonban délelőtt tíz órán túl már nap nap után kidöntötte őket a hőség az árnyéktalan hegyoldalban. Pihenni kellett. Erre a célra messziről leveles ágat hordtak, s abból tákoltak valahogy védelmet a nap heve ellen. Uzsonna körül aztán ismét munkához láttak és dolgoztak sötétig. Maguk főztek maguknak. Nem levest, hanem puliszkát. Egy közeli tanyáról tejet hordtak. A puliszka és a tej a legolcsóbb étel. Kenyeret ritkán ettek, húst még ritkábban. A munkaadó előleget adott nekik, s abból szerezték bé az ennivalót.
Harminc napig folyt ez a munka.
A harminc nap alatt négyen 120 mázsa szenet égettek, amely megegyezés szerint pénzben 3840 lejt jelentett. Fejenként tehát 960 lejt kerestek egy hónap alatt.
Vagyis naponta 32 lejt.
Ebből azonban élni is kellett! Ezt elég olcsón megúszták, mert átlag és fejenként 9 és fél lejt költöttek ennivalóra. Ha ehhez hozzászámítjuk a dohányt, amely csomagonként 5 lej, és szűkösen két napig elég, akkor fejenként és naponként 12 lejt költöttek. Ez egy hónap alatt 360 lejt tesz ki.
Egy férfiember erős munka mellett 360 lejből élt a héjjasfalvai erdőn, egy egész hónapig! És 600 lejt hozott haza! Mert ezzel a munkával és ilyen életmód mellett tisztán ennyit keresett egy hónap alatt.
Így beszél a példa ebből a faluból és bizonyára mindegyik másik faluból. Így beszél a példa, melyhez az egyik erdei munkás csak annyit fűzött hozzá, hogy ő nem tudja, mit jelenthet, de a kakukk és a rigó minden éjjel szólott a héjjasfalvai erdőn. Csodálatos dolog, mert eddig nem hallotta soha, hogy a madarak éjjel szólottak volna!
Nem tudja, mit jelenthet.
Én sem tudom, de nagyon félelmesnek tartom, ha szól sötét éjjel a kakukk és énekel sötét éjjel a rigó.
A hivatkozás helye
Éjjel is megszólalt a rigó. Brassói Lapok 1934. máj. 28. 117. sz. 3. Tiszta beszéd felcímmel. Keltezése: Farkaslaka, május hó. Újraközölve: Tiszta beszéd (221–223.). Az írás valamivel részletesebb formában helyet kapott a Bajlátott földön című sorozatban (Brassói Lapok 1934. augusztus 23.), mégpedig az Örökös a munka, de ritka pillangó a lej című részben, majd azzal együtt a Virrasztásban is. Később a Kelet Népében közölt, kétrészes Székely falu II. részét alakította ki belőle az író (1937. 7. sz.), s felhasználta a Szülőföldem megírásakor is.
Amióta a Pásztortűz című lapot nem a hajdani népies író szerkeszti, hanem Reményik Sándor néhány önzetlen társával, azóta figyelemre méltó és szükséges munkát folytat és végez ez a lap. Mindig találok benne hit- és szellemgerjesztő oldalakat, sőt néha és nagy örömömre a harci lobogóját is lengeni látom.
A legutolsó szám például egy disputát közöl, melynél tanulságosabb szóváltást az elmúlt esztendők alatt nemigen olvastam. Maguk a vitatkozó felek is igen figyelemre méltóak, amennyiben az egyik s éppen a vádló, Heinrich Zillich, az erdélyi szászok jó megjelenésű és harcos fiatal írója, akit én, őszinte sajnálatomra, nem annyira irodalmi műveiből ismerek, mint inkább abból a szellemirányító tevékenységéből, amellyel a hitleri megújhodás felé mutatja a szászoknak az utat. A másik vitatkozó fél pedig Tavaszy Sándor, a kolozsvári református teológia tudós tanára, aki Gyallay elvesztése miatt sokszorosan kárpótolt minket azokkal az emelkedett és férfias szellemű megnyilatkozásokkal, amelyeket a Pásztortűz megújhodása óta s éppen ebben a lapban tőle mindegyre olvashatunk.
A vitát még súlyosabbá teszi az a körülmény, hogy itt nem csupán két jelentős ember mondja meg egymásnak a véleményét, hanem úgy vélik, s Zillich még hiszi-forma is, hogy a hátuk megett egy egész nép áll, melynek hite és meggyőződése nyilvánul meg az ő véleményükben.
Egyébként a vita abból eredett, hogy Zillich a Klingsor című szász irodalmi lapban, ennek a lapnak még februári számában egy írását tette közzé, melyben az erdélyi magyarság művelődéspolitikai és irodalmi megnyilatkozásait tárgyalta, ítéletmondásokkal fűszerezve ezt a tárgyalást. Erre az írásra Tavaszy Sándor aztán nemsokára válaszolt a Pásztortűzben, üzenet formájában. Ezt az üzenetet, véletlen folytán, Heinrich Zillich csak most olvasta el, három hónap múlva, de olyan hévvel és öntudattal válaszolt Tavaszynak, hogy a három hónapi veszteséget egyáltalában nem érezzük.
Hadd lássuk azonban, hogy miről is van szó.
Először: Zillich azt mondja, hogy „Magyarország ma az ott élő németeknek még ősi nevüknek a megtartását is megnehezíti, ami a hálával szemben, amellyel a magyarok a német népnek és a német vérnek adósok, nem más, mint gyöngeségnek a bevallása”. Továbbá azt mondja, hogy „mi, szászok az erdélyi magyarságtól hiába vártunk állásfoglalást ezekkel a magyarországi állapotokkal szemben”.
Erre Tavaszy így felelt: „Magyarországon a magukat magyaroknak valló német nevűektől kívánták a névmagyarosítást. Romániában azonban a magukat románoknak valló magyar nevűek nevét minden hivatalos eljárás nélkül, egyszerűen románosították. Kívánhatja-e tehát tőlünk valaki, hogy mi amaz eljárást megbélyegezzük? Azonban a megvadult nacionalizmusnak még a mai világában is vagyunk annyira méltányosak, hogy sok kitűnő magyarországi emberrel együtt még a kívánság formájában kifejezett pressziót sem helyeseljük!”
Másodszor: Zillich azt mondja, hogy „bennünket, erdélyi szászokat, fájdalommal tölt el, amikor látjuk, hogy egy év óta az erdélyi magyar újságokban – amelyek, igaz, jórészt zsidó befolyás alatt állanak – milyen hajsza folyik annak a nagy mozgalomnak az ellenében, amelyet ma az egész német nép átél. Világosan megmondtam, hogy ezeknek a magyar állásfoglalásoknak a formája és nyelve sért”. A további sorokban példának hozza fel Molter Károlyt, s azt mondja, hogy „a német tényeknek a félreismerése már olyan arányú”, hogy ez a Molter „Németország szellemi helyzetéről szóló munkájában éppen a legfontosabb német íróknak nagy részét egyáltalán meg sem említi, jóllehet irodalomtörténész volna”. Idevágóan még azt mondja Zillich, hogy „az erdélyi magyarok a német (és egyúttal a szász) állapotokról szóló hamis hírszolgáltatásnak lesznek az áldozatai, hogy minket gyakran igazságtalan mértékkel mérnek… Megjegyeztem, hogy ebben sokszor tökéletlen németgyűlölet jut kifejezésre, amely bizonyára nem magukra a magyarokra vezethető vissza, de mégis emberekre, akik a magyar újságírás keretei között korlátlanul működhetnek”.
Erre Tavaszy azt válaszolta, hogy a magyar nyelvű, de nem magyar szellemű sajtóért az erdélyi magyarság nem vonható felelősségre, és sérti az erdélyi magyarságot annak a szakadatlan feltételezése, hogy mi a nagynémet állapotok megítélésében ennek az idegen szellemű sajtónak a befolyása alatt állunk, mert tudunk a saját szemünkkel látni és a saját fejünkkel gondolkozni. Majd így folytatja: „Nem gyalázzuk és nem is engedjük gyaláztatni a német viszonyokat, de bíráljuk, annál is inkább, mert igen előkelő gondolkozású német férfiak, tudósok, akikben van bátorság, sokkal élesebben és keményebben bírálják a szellem szabadsága ellen elkövetett politikai merényleteket…” Később még ezt az idevágó mondatot írja le Tavaszy: „Kész vagyok mindig arra, hogy elítéljek és megvessek minden olyan törekvést, amely az erdélyi szászság között felmerült bajokat megértés nélkül és rosszakarattal fejteget és ítél meg!”
Harmadszor: Tavaszynak arra a februári megjegyzésére, hogy véleménye szerint a szászság szellemtörténeti és irodalmi téren századok óta nem teljesíti igazi hivatását, Zillich így válaszol: „Hiszem, hogy erre egy szász már mit sem felelhet, de annál inkább szólásra kellene emelkednie egy erdélyi magyarnak!”
Tavaszy most erre így felelt: „Több mint húsz esztendő óta nemcsak figyelemmel kísérem, de naponként meglehetősen benne is élek a nagy német szellem legnagyobb és legmagasab rangú teljesítményében: filozofáló és teologizáló tevékenységében, és ismételten mondom, hogy fájdalommal azt kell megállapítanom, hogy itt, a szász gyűrűtől övezett Erdélyben soha egyetlenegy német gondolatot vagy igazságot nekünk egyetlenegy szász ember nem közvetített. Mutasson nekem Zillich egyetlenegy irodalmi alkotást, amelyet szász ember fordított le magyar nyelvre.”
Íme, ezekben adtam bő kivonatát a tanulságos disputának, amelynek lefolytatása közben úgy hiszi Zillich és Tavaszy egyaránt, hogy nemcsak a népük nevében beszélnek, hanem az erdélyi hagyományos lelkiismereti szabadság ormáról az erdélyi szellem nevében is!
Ha az erdélyi szellem azt jelenti, hogy ki-ki megmondhassa szabadon a véleményét, akkor nincs semmi baj. Ha azonban a formán túl a tartalmat is jelenti, s nekem az a gyanúm, hogy igen, akkor választanunk kell: Zillich vagy Tavaszy?
Én, ahelyett, hogy most választanék eme két kiváló vitatkozó között, röviden a következőket jegyzem meg.
Az első ponthoz: valahányszor Magyarországra megyek, azt tapasztalom, hogy irodalmi érvényesülésem, színdarabomnak avagy könyveimnek a sorsa jórészt német nyelvű, de legnagyobbrészt német szellemű emberek jóindulatától függ.
Beleértve a zsidókat is.
A második ponthoz: az erdélyi magyar nyelvű sajtónak, akár magyar szellemű, akár nem, az erdélyi szellem védelme nélkül is megvolna az a joga, hogy eszmeáramlatokat úgy kritizáljon, ahogy az neki hite. Véleményem szerint itt nálunk is sokkal többet ártanak a hitlerizmusnak azok, akik hirdetik, mert például amit Sulyok hirdet, attól tanácsos óvakodni!
A harmadik ponthoz: nem olvastam olyan német művet, amelyet szász ember fordított volna magyarra, csupán egy szász regényt olvastam, amelyet azonban magyar ember fordított magyarra. Ebből a szász regényből azonban megtudtam, hogy először és másodszor s amíg számolni tudok, mindig csak: a szász!
Nekem azonban, mihelyt említi valaki az erdélyi szellemet, mindjárt három nép jut eszembe. S ha akármit is írna Zillich, s bármily önző is lenne az ő népe, sohasem tudnák elérni, hogy eme három nép közül az egyik ne legyen a szász.
A hivatkozás helye
Erdélyi szellem. Brassói Lapok 1934. jún. 3. 122. sz. 9. Tiszta beszéd felcímmel. Keltezése: 1934. június. Újraközölve: Tiszta beszéd (223–226.) és Jégtörő gondolatok I. kötet (380–385.). Előzménye az a vita, amely Heinrich Zillich Ungarn und Deutsche (Klingsor 1934. 2. sz. 76–78.) és Tavaszy Sándor e cikkre adott válasza (Üzenem. Pásztortűz 1934. 4. sz. 73.) nyomán bontakozott ki az erdélyi sajtóban. Zillich és Tavaszy újabb cikkeivel, Molter Károly és Tamási Áron hozzászólásával folytatódott az eszmecsere.
Amikor kilencszázhuszonhatban hazajöttem volt Amerikából, egyenesen és minden gondolkodás nélkül Kolozsváron telepedtem meg. Jól megállottam ott a helyemet, mert egy-egy kurta kirándulástól eltekintve, hét hosszú esztendeig laktam a kincses városban. Most a télen azonban újból megtámadott az a betegség, amely egyszer már elüldözött volt a tengerentúlra. Igen nyugtalan lettem, és a betűk sem akartak tisztességesen sorba állni, ha dolgozni próbáltam. Ilyenkor vagy orvos kell az embernek, de még jobb, ha szárnya van, mint a vándormadárnak. Én a szárnyat véltem érezni a szívem két oldalán.
Különös természetük van az ilyen szárnyaknak, mert minden irányítás nélkül oda repítik az embert, ahol a bölcsője ringott.
Csak akkor vettem észre, hogy mi történik velem, amikor már útban voltam. Józanra eszmélkedve is szerettem, hogy hazafelé tartok, hiszen van-e jobb orvos a világon, mint az édesanya, és van-e egzotikusabb föld, mint a szülőföld?
Hihetetlen, hogy már ötödik esztendeje nem voltam otthon.
Erre magyarázatot nem lehet találni!
*
Szépen kattog kelet felé a vonat, ahogy az őneki kötelessége. Künn gyengén havasok még a földek, s gyengén a drótos oszlopok is azon az oldalukon, ahol nem fúja őket a szél. Még csak február vége felé járunk. Kemény és szigorú idő ez még az erdélyi földön. Bent a fülkében szabálytalanul ömlik a meleg. Így pazarolja el a márciusit is a vasút. Egy öregedő házaspár ül velem szemben, nagy szeretettel igyekszenek Brassóba haza. Az ember mozdonyvezető lehetett, mert székelyen, de hitelképesen veszedelmeket mesél arról, hogy amikor kitört volt a háború, ő Predealnál közlekedett a vonattal. Gyakran dörgöli a homlokát a súlyos emlékek miatt, s jut ideje bőven arra is, hogy egy kövérkés leánykával kedveskedjék, ki az anyjával együtt velünk vonatozik. Sőt apránként mellőzi a kalandokat, és a leánykának szenteli idejét. Végre Medgyesen leszállítja az anyja a leánykát. Amikor továbbindul a vonat, ránéz a feleségére a mozdonyvezető, és azt mondja:
– Jó kövér leányka volt.
Többet nem beszélnek a dologról, hangtalanul suhanunk, és kimélázunk a tél végébe az ablakon. Így érünk Segesvárra, ahol ott kell hagynom a mozdonyvezetőt, kivel pedig olyan biztonságban jöttem idáig.
Szép város ez a Segesvár. Mindig az jut eszembe róla, hogy ha város nem lett volna belőle, akkor semmi egyéb nem lehetett volna, csak királykisasszony. Nincs időm azonban arra, hogy bémenjek az állomásról és a szászok ellenére is gyönyörködjem bájos mivoltában, mert tolják már a lábam alá a székely vicinálist, amely Segesvár és Székelyudvarhely között szokta napjában kétszer bécammogni az utat.
Új világ kezdődik itt már.
Sok falusi székely cipekedik a vonat felé, amelyben csobogni kezd a székely beszéd. Vidáman és színesen csobog, mintha nem a bajlátott föld kezdődnék itt, hanem a vadvirágos paradicsom. Egyelőre csak távolról figyelem és hallgatom őket. Szavaik ízét és zamatát valósággal csak nyalintom, hogy az étvágyam otthonra épségben megmaradjon.
Olyan fülkébe vetődöm, ahol egyedül vagyok. Béülök az ablak mellé a sarokba. Nagy nyugalom terjed szét bennem, mert most már biztosan érzem, hogy haza fogok menni. Jó volna, ha nem is jönne zavarásomra senki. De hiába volna jó, mert hátravágja egy fiatal férfi az ajtót és béjön. Leül az ülés legközepére, szétterpeszkedik nagy szakértelemmel, nagyokat nyög és sóhajt. Úgy viseli magát éppen, mintha szűk családi körbe érkezett volna haza, s ott terhes viharfelhőket akarna jelezni. Lehetőleg nem nézek arra, nehogy hibát találjon bennem. Nem is bánt engem, se nem szól hozzám, hanem elővesz egy hatalmas román újságot, s további nyögések és sóhajtások között próbálja olvasni.
Így döcögünk Udvarhely felé: én a sarokban a szárnyaimmal, ő pedig mint egy basagyakornok a nagy újságjával. Közben találós kérdéseket teszek fel magamnak, hogy vajon megkapták-e otthon a levelemet, amelyben érkezésemet tudattam, és szekeret kértem az udvarhelyi állomásra. Nagy kérdés az efféle itten, mert tizenkét kilométer még Udvarhelytől a falum. Úgy érzem azonban, hogy egész utamon a szerencse fia voltam, hiszen máskülönben elgázolt volna a sodrós mozdonyvezető, vagy a kövér leányka ütötte volna ki a játékszerével a szememet, vagy a basáskodó útitársam dobott volna le a vonatról.
Édes virág a szerencse és a remény.
*
Hosszan fütyül a vonat, nem takarékoskodik a hanggal és a gőzzel. Először legényesen kezdi, aztán mind öregszik a fütty, majd végelgyengülésben elhal.
Így jelzi, hogy vége van itt a vonatos világnak. A sínek megszakadnak: az utolsó állomás az udvarhelyi. Fel a Hargitáig vagy a Nyikó völgyén Parajdig innét már csak szekerek zörögnek, vagy gyalogosok bandukolnak, ötven-hatvan-hetven kilométeres távolságokra. Egy kicsit keserű dolog ez. Némileg elhanyagoltak minket már a boldog időkben. Még ha nem jártam volna Boszniában és Hercegovinában, ahol irtóztató szakadékok felett és a vadregényes hegyek oldalában „létesített” vasutat a Monarchia, elnézném a dolgot, és azt gondolnám, hogy bizonyára csak figyelemből hanyagoltak el minket.
Azért, hogy szűzen maradjunk.
Így fütyül az eszem a mozdony füttyével párhuzamosan, de pillanatok alatt én is mindennel megbékülök. Amikor megáll a vonat, már nem keserű semmi. Már csak a szívemben táncol valami, és a szemem keresgél az ablakon keresztül. Egyszerre egy fiatal székely asszonyt pillantok meg, s szinte elkiáltom magamat, hogy Ágnes! De valahogy és valamiért elnyelem a kiáltást, s csak nézem a fiatal székely asszonyt, aki az én nagyobbik húgom. Fekete fejkendő van a fején, az álla alatt két bogra megkötve, csípőig érő, sötétzöld ujjas a ruhája felett, és a lábán fekete félcipő. Egy helyben áll. Egyet sem mozdul. Csak meleg barna szemét jártatja a leszálló utasok között.
Néhány pillanatig így figyelem őt. Bizonyára már azt gondolja, hogy nem is érkeztem meg, de alig veszek valami változást az arcán észre. Áll és mindenre készen van ez a két szem és ez a nyugalomban álló testvéri test. Készen az örömre és a csalódásra.
Mint mindig és mindenki ebben a székely világban.
Gyorsan lehúzom az ablakot, és odakiáltok neki:
– Ágnes!
Meglát, és abban a pillanatban megvilágosodik a szeme. Kiderül valósággal, mint az égboltozat, amelyről egy szempillantás alatt odalesznek a felhők. Egyéb változás semmi sem látszik rajta. Nem ugrik és nem fut felém, hanem elindul. Ez nagyon különösnek tetszik, mert Ágnes mindig olyan volt, mint az illanás. Olyan fürge és olyan gyors. Leggyorsabb gyermek és leggyorsabb leány a faluban.
Megöleljük és megcsókoljuk egymást.
A szavakat magunkban tartjuk, mert azok nagyon gyarlók, különösen így melegiben, az első percek bódulatában. Felszedjük a csomagokat, és elindulunk az állomás épületén keresztül. Tudom, hogy ott vár a szekér. Én elöl megyek, és Ágnes utánam. Ő nem szól előre, én nem szólok hátra. Ahogy kilépek az állomási házból, mindjárt meglátom a szekeret. Egy szürke és egy pej, lekantározva a rúd mellett, állva hersegteti a szénát. A szekeres férfi háttal áll, és igazgatja az ülést. Csak akkor látom meg az arcát, amikor odaérek és leteszem a csomagokat.
– Szervusz ját! – mondom neki gyors örömmel, mert együtt jártam vele az elemi iskolában, és őt is Áronnak hívják. Parolát csapunk, és azt mondja nekem a köszönésemre:
– Ilyen jó füttyit a vonatnak rég nem hallottam.
Nagy, bozontos bajusza van neki, és tempós, mint egy öregember. Városon még az anyósok is bácsinak szólítják az ilyent, pedig harminchat esztendős csupán. Mondanám neki, hogy mennyire megöregedett ábrázatban és mozgásban, de mégis jobbnak gondolom más egyebet szólni.
– Vajon lesz-e felülről valami? – kérdem. Áron éppen a csomagokat bújtatja el a széna közé a saroglyában s az ülések alá. A keze tovább dolgozik, de a szemei a felhőzetre vetődnek.
– Van, amiből legyen – mondja.
Ágnes is ügyesen segít neki, majd felkantároztatja Áronnal a lovakat, és útnak eredünk.
– Egészség van-e? – kérdem Ágnestől, amikor már javában szekerezünk.
– Azt lehet mondani, hogy van – feleli.
Érzem, hogy megválogatta a szavakat, s úgy válaszolt. Választékosságával ki akarta tüntetni bennem a ritka vendéget és a tudományt.
– No, az jó – mondom –, s hát az urad?
– Fenn van az erdőn, szenet égetnek.
– Ilyen időben?
– Muszáj.
Jól értem: bétevő falat kell, a lámpába petróleum, némi ruházat, az államnak adó, a községnek pótadó, a papnak egyházi adó. Ezek nagy úrrá teszik a muszájt.
– Gáspár is ott van – mondja Ágnes.
Gáspár az öcsém, komoly és értelmes fiú, erős buksi fejjel és némileg mandulavágású szemekkel. Neki nem jutott a városi iskolából, így hát február végén fent van az erdőn, összetákolt kalibában alszik, néha hallgatja a farkasok üvöltését, de a legtöbbször a megfagyott fával küszködik, melyről sokszor elpattan a fejsze, és bajt idéz elé…
Sokáig nem szólok semmit. Az itthon maradt férfiak sorsán gondolkozom, és az jut eszembe, hogy mondhatni a véletlenen múlt az én sorsom is a várossal, az iskolával. Különben most fent volnék magam is az erdőn, a sógorommal és Gáspárral együtt.
Mert muszáj volna!
Ahogy így eljár bennem a képzelet, és megfújja a bensőmet a sors szele, egy kicsi asszonyi alak, két áhítatos barna szem és két simogató kéz melegíti mindjobban a torkomat és a könnyeim fészkét. Nem bírom már tartani tovább és megkérdezem:
– Hát édesanyám?
– Sokat búsult, hogy maga nemigen írt – mondja Ágnes.
– S most?
– Most biztosan sír, hogy maga hazajő.
Mintha a vágyam, mint a villanyáram, az ostor hegyibe futott volna, Áron barátom megriasztja a lovakat. A kedves, bozontos állatok rögtön megserényednek, s a hamuszürke felhők alatt úgy zörgetik tova a szekeret, mintha lakodalomba mennének.
Ágnes jobban bétakarja a derekamat és a vállamat egy pokróccal, magam a kalapot legényesen a szemembe rántom, s mintha csak ezt várták volna a mogorva felhők, egyszerre kibomlanak, és hullani kezd belőlük a hó. A jó kövér pelyhekre rácsap éhesen a szél, és megindul a tánc.
*
Mire elérjük a falut, már úgy ülök a szekéren, mint egy hóember. Az emberek mégis tudják, hogy kinek a szeme csillog ki a havas kalap alól. Mind úgy köszönnek, mint akik ismerték az apámat, sőt a korosabbja még a nagyapámat is.
Itt már lépésben döcögtetik a szekeret a lovak. Végig a falun, bent a völgyben, ahol a Nyikó mellett kanyarog az út, hosszan a hosszú falun. Úgy tűnik, hogy ez a leghosszabb szakasza az egész útnak, a falu alsó végétől majdnem egészen a felső végéig.
Ott van a ház, amelyben születtem és gyermekeskedtem. Az útról még egy kis utca vezet a kapuig. Ahogy meglátom zsindelyes, havas tetejét, s béfordulnak a csepp utcába a lovak, különös izgalom fog el. Fáj bennem az öröm, és nem tudom, hogy leszökjem-e a szekérről, vagy rajta maradjak.
Mégis rajta maradok, főleg a tekintély kedviért.
A kapu nyitva van, és rossz állapotban csüng a kerítés mellett. Nem bánom most azonban a kaput, mert anyámat pillantom meg. Ott áll a ház bejárata előtt. Kisebb, mint valaha. Talán azért, hogy emiatt is jobban lehessen szeretni. Szép csizma van a lábán, s fekete ruhát öltött, mintha vasárnap volna. Kis fehér zsebkendőt tart a kezében, amely mintha ölelésre indulna, amikor meglát. Aztán mégis visszaengedi, és úgy néz, mintha királyt hozna a szekér.
Amúgy havason átölelem, és hallom, hogy sír. Félek, hogy magam is el találok pityeredni, és szemrehányással szólok reá:
– Nem azért jöttem haza, hogy sírjon.
– Az örömtől sírok – mentegeti magát az anyám.
Rázni kezdem magamról a havat, és pillanatok alatt nagy nyugalom költözik belém. Semmit sem találok olyan természetesnek e világon, mint azt, hogy itthon vagyok Farkaslakán.
Már a szekérről észreveszem, hogy a ház bejáró arculata mennyire megváltozott. S most, miután sikeresen átugrottam a forró patakot, hogy anyámhoz jussak, és a havat is úgy-ahogy lepallottam magamról, jobban szemügyre veszem ezt a különös változást. Hirtelen felidézem a régi képet: néhány kőgrádics, korláttal és felette zsindelyes tetővel, s ez a kőgrádics elölről és egyenesen vezetett az ereszbe, amelynek akkora ajtaja volt, mint egy kapu. Ebben az ereszben állott a kenyérsütő kemence, nyáron ide tette ki anyám a négylábú füttőt, amelyen eledelt főzött nekünk, s ide akasztotta fel apám a kaszát és a fejszét, amikor estenden és szótalanul megjött a munkából. Ebből az ereszből szolgált a feljárás fel a hiuba, ahol a szuszékokban állott a búza és a zab, s fogyott, mint a hold; itt lógott a füstön, a kakasülőről lefelé, az állhatatlan szalonna; ide tettük a diákládámat, a görög szótárral, és a katonaládámat, a zöld kulaccsal. S ebből az ereszből vezetett a két lakószobába is a bejárás; jobbról egy kisebb szoba volt, amelyben emberemlékezet óta a nagyanyám lakik, egyedül és nagy tekintéllyel. Balról abba a szobába nyílott az ajtó, amelybe apám házasodott volt belé, s amelyben tizedmagammal én születtem és nőttem fel.
De íme, eltűnt a kedves, régi arca a háznak!
Az eresz átalakult lakószobává, a feljáró lépcső oldalra került, és a nagyanyám szobájához s a mi szobánkhoz új ajtót vágtak, amely mind a kettő a tornácból nyílik.
Tudom: a halál és az élet művelte ezt. Az apám halála és a hátramaradottak élete. Nem teszek szemrehányást, csak ennyit szólok csendesen:
– Rég nem jártam itthon.
Anyám nem a szavamat, hanem az arcomat és a szememet érti meg.
– A békesség kedviért csináltuk – mondja. Több szó most nem esik erről. Én nem kérdezek, s anyám nem magyaráz. Mind a ketten érezzük, hogy nem a három új ajtó a fontos, hanem csak az az egyetlen és örök ajtó, amelyen keresztül az egymás szívébe tudunk belépni. De idő sem volna arra, hogy magyarázkodjunk, mert a házban levők máris megunták különvaló késedelmeskedésemet és kijönnek.
A nagyobbik szobából az öcsém felesége jön ki.
A kisebbik szobából a nagyanyám.
Egyszerre tartanak felém, aki még ott állok anyámmal együtt a feljárat alatt.
– Isten hozta nálunk, Áron bácsi! – mondja a fiatalasszony, és minden mozdulatán látszik, hogy készséges akar lenni és olyan vendéglátó, amilyen még nem létezett a világon.
Nagyanyám öröm és sírás között mosolyog, és csak annyit mond nekem:
– Hát hazajött?
Reám kúszik a két kérdés, mint valami virágos növény.
Mind a kettőnek látom a virágját. A nagyanyámé régi és ismert: ehhez hazajöttem. A fiatalasszonyé azóta virított ki, amióta elkerültem ebből a házból: ehhez a virághoz már csak az Isten hozott, nem haza, hanem nálunk.
Különös érzés.
Istenem, hogy múlik az idő! És milyen megállás nélkül szánt ebben az időben a sors! Ami felül volt és rég volt, azt alulra fordítja, és az új rögöket új magvakkal veti bé.
– Hát tessék béjőni, mert megfázik! – mondja nagyanyám.
Anyám is megfogja a karomat, és simogatva hivul a házba. Erzsi, az öcsém felesége is. Megindulok és felmegyek azon a lépcsőn, amelyeket már a békesség kedvéért kellett így és ide rakni. S amint fent vagyok már a lépcsők tetején, egyszerre három ajtót nyitnak nekem.
Anyám egyet, a középen lévőt.
Nagyanyám egyet, a jobbról lévőt. Erzsi egyet, a balról lévőt.
Mindhárman rajtam függenek, és szinte esedeznek, mert ki-ki úgy szeretné, hogy az ő szobájába lépjek bé először.
Választanom kell a három út és a három irány között, mint a világban mindenfelé elhordoz a mese, én is a középső utat választom. Ráteszem az anyám vállára a kezemet, és így szólok:
– Hadd lám, milyen az édesanyám szobája.
Anyámnak a vállamig ér a feje, s nagyon keze ügyébe van, hogy megölelje a derekamat. Úgy látszik, ezt már nemcsak szeretetből, hanem hálából teszi. Előreenged a szobájába, s utánam béjön maga is.
Nagyanyám s Erzsi nem jönnek be, hanem megállanak künn az ajtóban.
A szoba kicsi, és bizony nagy a melegség, és a jóság gazdag benne. Azért mégis minden van benne, ami szükséges falun. A régi négylábú füttő is itt van, amely gyermekkoromban nekem melegített. S a falon egy berámázott okmány, amely a világháború kitörése idején kelt a székelyudvarhelyi gimnáziumban, és azt tanúsítja, hogy engemet, negyedik gimnazista koromban, felvettek a Mária-kongregációba.
Itt melegszik a kép a régi kályha mellett.
– Ez jutott eszembe nekem – mondja anyám, ki negyvenöt esztendőt töltött már ebben a házban, és tizenegy gyermeket szült.
Ez jutott neki, és mégis úgy néz rám, mint aki nagyon boldog.
Leülök egy cseppet a kanapéra, hogy arra is emlékezzék majd, amikor már nem leszek itthon, és azt mondom neki:
– Addig is nehéz volt, amíg élt apám.
Sóhajt és így szólt:
– Eleget keserített, de volt valakim.
Erre nagyanyám is megszólal, künn az ajtó mellett:
– Bár most is keserítene.
Ahogy hallom a hangját, és ismét rápihen a szemem, gondolom, hogy bémegyek őhozzá is egy cseppet. Nagyon jólesik neki a figyelem, és megtörli bent a széket, amire ültet.
– Hány éves, nannyó? – kérdem tőle.
– Kilencven – mondja, és mosolyog saját magán, majd ő is megtudakolja: – Hát maga?
– Miért magáz engem, hiszen az unokája vagyok! – mondom neki.
– Az igaz – feleli –, de maga sokat tanult.
Magyarázni próbálom neki, hogy sem a tanulás, sem a város nem irtotta ki belőlem a hajdani legénykét, aki egy körtéért annyi sokszor fát vágott neki, sem azt a diákot, aki véle együtt forgott a mezei munkában. Nem sokra megyek véle, s közben béjön Erzsi is, hogy vacsorához hívjon. Kézen fogva egy barna és huncut szemű leánykát hoz, akihez így szól:
– Eredj hamar s csókolj kezet Áron bácsinak!
Az öcsém leánykája ez, akit még sohasem láttam. Zavartan babrál a kicsi köntösén, s közben reám veti egy-egy pillanatra huncut fekete szemét.
– Ered, csapjál Áron bácsinak! – biztatja megint az anyja.
– Gyere hamar! – mondom én is, mire csakugyan megindul a gyermek, ügyesen parolát csap a tenyerembe, aztán megfordítja a kezemet, és rácuppant egy csókot, kész a barátság, s egy pillantás alatt mindent elárul nekem: azt, hogy őt Ilonkának hívják, hogy az apját s az anyját hogy hívják, hogy ő hároméves, hogy én ki vagyok.
Olyan tudós, mintha egyetemet végzett volna.
Felkapom az ölembe, s úgy megyünk vacsorázni.
*
Odaültetnek az asztalhoz, egyedül engem, és vacsorát adnak. Alig tudok annyira menni, hogy legalább anyám odaüljön mellém és velem együtt vacsorázzék. A lehető legnagyobb tisztelet és megbecsülés jele ez, de szívesen lemondok róla. Nehezen megy a dolog, mert nagyanyám már semmiképpen nem kapható arra, hogy az asztalhoz üljön. A háziasszony pedig szolgálatban van, és a vendég kívánságait lesi.
– Hát maguk mikor szoktak enni? – kérdem Erzsitől.
– Amikor éhesek vagyunk – mondja.
Anyám elneveti magát, és kijavítja:
– Amikor van.
Öreg nagyanyám, mint az igazság bajnoka, némi feddéssel jegyzi meg:
– Ne vétkezzetek, mert eddig még volt!
Hamarosan jókedvre derülök a tányér felett, mert látom, hogy anyám már nem rejtegeti a humor virágait, amelyekkel olyan szépen és dúsan beültette az ő lelkét az Isten, hogy azokból még nekem is jutott. Erzsi is a maga szókimondó természetének az útjára penderedett vissza, s öreg nagyanyám is elfoglalta felettük azt a helyet, amely csak a Gondviselést és őt illeti meg.
– Hát máskor s általában hogy van? – kérdem. – Együtt szoktak-e főzni?
– Egy házban – mondja anyám, és nevet.
Nannyó jobban szereti a komoly beszédet, és így szól:
– Erzsi magának, Márta is magának, s nekem senki.
Sok baj van az öregasszony panaszaival, mert látszólag túlozza a maga sorsának mostohaságát. Erzsi meg is felel neki:
– Maga sem halt még meg.
– Tőletek meg lehetett volna.
Gondolom, hogy már úgyis benne vagyunk a mederben, s megkérdezem, hogy miért kellett minden szobához új ajtót vágni.
– Azért kellett – mondja Erzsi –, hogy mindenki legyen a maga ura s a maga gazdája, mert amíg a régi ajtók voltak, addig örökösen csak veszekedés volt.
Látom, hogy elővillannak már a hamu alól a parazsak, és igyekszem békességre hangolni őket. Szándékomat az is elősegíti, hogy vendégek kezdenek jövögetni.
Először Gáspár öcsém érkezik meg az erdőről. Keményen kezet fog velem, s csak akkor ereszkedik testvéri csókra, amikor én példát mutatok neki. Tudom, hogy ezt előzékenységből teszi, mivel a munka porával jött az erdőről haza, és nem tudhatja, hogy ilyen alkalomkor mi a szokás az urak között. Megmosakszik, és az asztalhoz kerül ő is.
– Tudtad-e, hogy hazajövök? – kérdem.
– Tám igen – mondja.
Erzsi, a felesége, nem tartja helyesnek, hogy eltitkolja Gáspár az érdemet.
– Hogyne tudta volna! – fűzi hozzá. – Azért jött főképpen haza, hiszen másképpen neki még holnap is ott kellett volna hálni az erdőn.
– Nem rabságban voltam – szól csendesen Gáspár.
– Hát ki mondja, hogy rabságban voltál?
– Te mondtad, hogy kellett vóna.
– Hát nem elég rabság neked ez az élet? – felel vissza Erzsi.
Nem folytatják tovább, mert megjön a nővérem is, Anna. Öt gyermeket vonz magával, mint a hold a csillagokat. Aztán megjön a kisebbik húgom, Erzsi. Húszéves mindössze még, s már két gyermekkel cipekedik bé az ajtón. Ez az Erzsi gyönyörű szőke leányka volt, sokat ringattam zsenge diákkoromban, és mindig gyönyörködtem kondor aranyhajában. Most egy hároméves leánykája van, a nagyobbik gyermek, aki éppen olyan, amilyen ő volt. A leánykát Magdónak hívják, s szép nagy szeme rám süt, mint két kifényesített dió.
– Eredj, csókolj kezet Áron bácsinak – biztatja őt is az anyja.
Magdó gondolkozik, mire a másik háromesztendős leányka, az öcsémé, rászól:
– Lódulj, Magdó!
Magdó odajön, parolát csap és kezet csókol. Akkor arra biztatja az anyja, hogy vigasztaljon engem. Hamarjában nem tudom, hogy mire véljem a dolgot, de kioktatnak engem, hogy hajtsam a tenyerembe a fejemet s tegyek úgy, mintha búsulnék. Úgy teszek, ahogy mondják. Akkor Magdó átöleli a nyakamat, s valami mennyei hangon, vagy mint egy lágy szavú galamb, így szól:
– Édös kicsidöm…
Mindnyájan jót kacagnak rajta, s a gyermek visszaszalad az anyjához, aki a kisebbiket éppen szoptatni kezdte, hogy ne sírjon.
Elnézem őket, sorra: nannyót, anyámat, a testvéreimet és azoknak gyermekeit. S ahogy nézem, megjön Ágnes is, ki elémbe jött volt a városba.
Most már mind együtt vagyunk, akik élünk. A régi fészekben, mint ismét összebújt madarak. Megtelik ki nem mondott szavainkkal a szoba, amely olyan most, mint egy óriási hangszer, vagy mint egy ősforrás, amelynek vizén keresztül székely tündérek énekelnek.
Ezt gondolom éppen, amikor öcsém arra biztatja a leánykáját, hogy énekeljen valamit. A leányka próbálja, de nem akar menni az éneklés, pedig Magdó is segítene neki.
– Üljetek a bölcsőbe s úgy! – mondja nekik Gáspár.
A két leányka beléül a bölcsőbe, amelyben én is feküdtem valaha. Egymásra néznek, hogy egyszerre indíthassák a bölcsőt. Elindítják sikeresen a rengetést, és a sárga lábú gólyamadárról dalolnak.
Csodálatosan jól megy most az ének.
Ahogy megilletődve nézem és hallgatom őket, egyszerre az jut eszembe, hogy talán jó volna nekem is azt megpróbálni, hátha jobban tudnék énekelni a nagy magyar családnak.
Korán oszlik az egybegyűlt család. Mindnyájan munkában töltötték a napot, és munkában kell kitölteniök a jövendő napot is. Az apró gyermekek sem bírják huzamosan a lámpavilágot, amely pénzbe kerül. Már mindegyiknek lekoppant a szeme: ki a bölcsőben aludt el, ki pedig az anyja ölében.
Nagyokat köszönnek és úgy búcsúzkodnak, mintha nem látnók holnap is egymást. Aztán megveti az öcsém felesége az ágyat, az öcsém pedig megkérdezi, hogy vajon jól lesz-e úgy, ahogy meg van vetve. Egy pillantást vetek a szomszéd ágyra, amely vetetlenül komolyodik, mintha haragban volna az éjszakával.
– Nagyon jól van – mondom –, de ti hol alusztok?
– A miénk is meglesz valahogy – mondja Gáspár, mire kiderül, hogy már mindent elrendeztek arra, hogy az anyám szobájában bújjanak éjszakára össze. Nagy figyelem ez, és restelkedem, hogy megbomlott miattam a rend, amely pedig mindig olyan biztos és természetes itt, mint ahogy a Nyikó vize lefelé folyik.
– Nyugodalmas jó éccakát! – köszönnek, és kimennek a szobából.
Sokáig nem tudok elaludni a jó tiszta ágyban, amelynek olyan az illata, mintha csillagos ég alatt feküdném nyáron, és köröttem a székely mezők virágai leselkednének reám. Az emlékezet lepergeti előttem a hazai filmet, amelynél szebbet még sohasem csináltak. Egy alak emelkedik ki és emelkedik mindenki fölé. Magas és vállas férfi, a bajusza és a haja búzakalász színű, a szeme kék, és a homloka magos.
Az apám ez a férfiú, ki hét évvel ezelőtt meghalt.
Nem tanulhatott, mint én, de bölcsebb és eszesebb volt, mint én.
Ő az első most is a faluban.
És az egész világ egy falu.
Ez a falu…
Így alszom el.
Későn ébredek fel. Az anyám és az öcsém sokat éltek már virradat óta. Felülök az ágyban, és látom, hogy künn süt a nap. Oszlatja a tegnapi havat, és a fényével örömet dobol az ablakokon.
Ilonka jut eszembe, az öcsém kicsi lánya.
Felugrok és kiszólok az ajtón:
– Gáspár, küldd bé a leánkát!
Ilonka béjön, és úgy bámul reám, mintha indiánus volnék.
– Tán nem ismersz? – kérdem tőle.
Ilonka rám néz, és nagy megfontolás után így szól:
– Hogyne volna úgy, mikor maga Áron bácsi.
– S hát még mit tudsz rólam?
– Azt, hogy nekem pogácsát hozott.
– Kit szeretsz a legjobban? – kérdem.
– Magát! – mondja gondolkozás nélkül.
Felemelem a mutatóujjamat, és enyhén megmozgatom.
– Vigyázz! – mondom neki –, mert megmondom anyádnak s apádnak, hogy engem szeretsz a legjobban.
Ilonka hányiveti mozdulatot tesz, és így szól:
– Én nem bánom, ha meg is mondja, mert ők úgyis tudják, hogy őket is a legjobban szeretem.
Hamarjában eszembe se jut, hogy mit szólhatnék erre. Csak elnézem ezt a háromesztendős leánykát, akiben már minden benne van, ami a mai világban szükséges: okosság, önzés és diplomácia.
– Hát téged erre ki tanított? – kérdem.
– Én nem járok még iskolába – mondja.
Gondolom, hogy egy másik próbát teszek véle, s felemelem a kanapéra és megmutatom neki az ablakon keresztül a napot.
– Az mi? – kérdém.
– Hát a nap! – mondja.
– S hát azt honnét tudod?
– Azt mindenki tudja.
– S hát a hold mi, azt tudod-e?
– Az is éppen a nap, de nem nappal, hanem éjjel – mondja.
Hamar felkapom az ölembe és kiteszem az ajtón, nehogy a tudományával lepipáljon engem. Ilonka rögtön megiramodik, és a bétett ajtón keresztül hallom, amint nagy hangon dicsekszik az anyjának:
– Édesanyám, Áron bácsi mindent kitudakolt!
*
Mondom reggeli után Gáspárnak, hogy szeretnék széjjelnézni a gazdaságban és az udvaron. Erre nagyon megszomorodik az öcsém, és így szól:
– Nagy a romlás.
Igaza van, mert csakugyan nagy a romlás. Rothad és szakadozik a házfedélen a zsindely, néhol már bébújik a hó és bécsorog az eső. A csűr zsúpfedele meg ennél is rosszabb, egyenesen koldulni mehetne. De alaposan megrokkant a fedél alatt maga a test is: az északi részen legalább fél métert süllyedt a földbe. Bent akkora helyen kirothadt a padló, hogy oda ágyat lehetne vetni. Fent pedig a két odor, ahol a széna és más takarmány szokott állni, majdnem egészen üres.
Gáspárra nézek, ő pedig kerülni igyekszik a tekintetemet. Bizonyára azt hiszi, hogy szemrehányást akarok tenni neki, őt okolván a romlások miatt. Pedig nincs egyetlen gondolat vagy érzés bennem, amely ellene nyitná a számat. Inkább keserűséget érzek és szörnyű lázadásfélét a nyomorúság miatt. Látom az arcán, hogy ő is effélét érezhet. De mit is érezhetne egyebet egy fiatal székely gazda, aki huszonhat éves férfierejével nap nap után és setéttől setétig töri magát és dolgozik hóban és forró napheven, esőben és derűben, s nem tud elérni mégsem egyebet, csak annyit, hogy a családját és magát megmenti valahogy az éhezéstől.
– Rossz világ van, Gáspár! – mondom neki.
A földet nézi, és megingott hangon így szól:
– Az a legrosszabb, hogy ezeket, amiket maga most látott, nekem mindennap látnom kell.
Bemegyünk a pajtába is, hogy megtekintsem a „marhaállományt”. Két tehén és egy borjú néz reám szomorú, bársonyos szemekkel. Az egyik tehén sokkal kisebb, mint a másik.
– Az adó miatt van ez – mondja Gáspár. – Mert azelőtt egyformák voltak, de az egyiket eladtam, hogy az adót kihasítsam belőle.
Ahogy itt állunk, egyszerre befut a kicsi leányka, és így szól:
– Édesapám, Áron bácsi azt kérdezte tőlem, hogy én kit szeretek a legjobban?
– S te mit mondtál? – kérdi az apja.
Ilonka huncutkásan rám néz, azt mondja:
– Azt, hogy magát, éppen magát!
Olyan ebben a nyomasztó és sivár valóságban az Ilonka játszi „hazugsága”, mint a száradó gyümölcsfán a rügy.
*
Fontos volt és szükséges volt, hogy ide jöjjek, haza a szülői házba, mert a vér törvénye és az illem egyaránt megkívánták. De a második éjszakára már nem akarok ittmaradni. Rossz érzés az nekem, hogy felbontsam a családi rendet. Abban a házban, ahol Ágnes húgom és az ura lakik, két szoba van. Jó csendes hely, gyermekük sincs, ott tehát megleszek. Kifogásnak a való igazságot találom ki, és azt mondom Gáspárnak, hogy azért költözöm el, mert Ilonkát annyira szeretem, hogy nem tudnék dolgozni miatta.
Délután átköltözöm hát Ágnesékhez. Ahogy ott rendezkedem, Ágnesnek egy barátnője jön oda. Az ura jó pajtásom volt legénykekoromban, most ácsmester Brassóban. Házakat tervez és épít, pedig hat elemit járt csupán. Saját magának is tervezett és épített itt a faluban egy házat, amely közel van ide, külön egy kertben, szép és csendes helyen.
– Nézze meg, ha akarja – mondja Véri, az Ágnes barátnője.
Elmegyek velük és megnézem. Téglából van építve, két szoba benne, egy műhely és alatta pince. Nagyon szép a ház, és célszerű a beosztása, mintha egy tapasztalt mérnök csinálta volna.
– Itt is jól meglehetne – mondja Véri –, mert én úgyis utazom vissza Brassóba, ahol a fiam gimnáziumba jár.
Tetszik nekem a dolog, és rögtön elhatározom magamban, hogy kibérelem. Nagyon jó lesz remetelaknak, hol a világ dolgai felett, a szülőfalu és a magam bajai felett töprengjek és írjak.
– S mennyibe kerülne? – kérdem.
– Nem kell pénz érte – mondja Véri.
Ingyen nem akarom elfogadni, s nagy nehezen havi száz lejre csavarom fel a házbért. Mindjárt bé is rendezzük a lakosztályt: az öcsém felesége ágyneműt ad, Anna nővérem íróasztalnak egy mosdóasztalt, az egyik rokonom kályhát, a másik mosdótálat, a harmadik kancsót.
Néhány óra alatt úgy férjhez adnak, mintha hét esztendeje volnék már menyasszony.
Estére kiderül az idő, és a csillagok elsokasodnak az égen.
Az ablakon keresztül bésüt a holdvilág, és hullámzik felettem, s szinte csobog, ahogy elgondolkozva fekszem az ágyban.
Különös káprázat fog el, és úgy tetszik, mintha nászéjszakámat tölteném a székely nép szellemével.
*
Hamar híre fut a faluban, hogy hazajöttem. Már azt is tudják, hogy hol vertem szállást, mit ettem, kivel mit beszélgettem. Úgy sejtik, hogy pénzem is van, ámbár abban nem egészen bizonyosak, főleg a pályám miatt, amelyet magamnak választottam. Nehezen fogják fel ugyanis, hogy ki fizeti meg és honnét fizetik meg valakinek azt, hogy történeteket talál ki a maga eszitől. Inkább attól féltenek, hogy a sok gondolkozásban megbolondulok és mégis szegényen fogok meghalni.
Félelmetesen jó a szimatjuk.
Olyan ember az ő szemükben a magamfajta, aki hátha mindent tud. Ezt gondolhatta rólam Simó bácsi is, egy értelmes öreg gazda, kinek bábaasszony a felesége.
Nagy illendőséggel jön Simó bácsi, az egészségem felől kérdezősködik, és hálát ad az Istennek, hogy hazajöttem.
– Tán nincs valami baj? – kérdem tőle.
– Baj nincs – mondja –, csak ehejt egy könyv.
S csakugyan előhúz egy könyvet a zsebiből, ideadja nekem, és így szól:
– Ezt a feleségemnek küldték, mivelhogy bábaasszony a feleségem. S van ott benne valami rejtény, ott hátol, s azt mondja a könyv, hogy aki jól kitalálja azt a rejtényt annak egy hőmérőt adnak, s nekünk pedig jó volna az a hőmérő, mivelhogy a feleségem bábaasszony.
Odahajlik ő is a könyv fölé, és rámutat egy keresztrejtvényre.
– Hát ez már meg van fejtve! – mondom.
– Akkor a másik – helyesbíti Simó bácsi.
S csakugyan: a következő oldalon ott van egy másik, melynek a kockái üresek még. Átfutom hamar, s hát látom, hogy valami népszerű orvosi füzet ez, s ahhoz mérve a keresztrejtvény is orvosi ismereteket kíván. Megvakarom a fejemet, mert látom, hogy itt csődbe kerültem. Még civil keresztrejtvényt sem fejtettem soha, hát ilyen szaktudományit!
– Ezt inkább orvos tudná – mondom neki.
– Orvos ugyé? – szól Simó bácsi, s mind a ketten érezzük, hogy jobb lett volna, ha az orvosi pályát választottam volna.
Hamar bélátja a szorultságot, és nem erőlteti a dolgot. Pedig a hőmérőt már nagyon megszerette, mert búcsúzkodás után szomorúan jegyzi meg:
– Akkor a hőmérőnek jót adott az Isten.
Ahogy elmegy és én ott maradok az íróasztal mellett, önkéntelenül a pennám után nyúlok, és megvillan bennem a gondolat: íme, a hőmérő a lázas és vajúdó faluban!
Nemcsak a vér és a lélek kedviért tettem, hogy egy kissé elidőztem a család egyik ágának tűzhelyén, hanem tettem főképpen azért, hogy látni lehessen: miképpen él és mily nehezen teremti elé már a bétevő falatot is egy székely család, amely legalább százötven esztendő óta mindig és mindenben vezető családja volt ennek a falunak. Jó módban és tudományban egyaránt, hiszen egyebek között dullókat nevelt, latin nyelven könyveket szerző tudós ügyvédet, vándorszínészt a magyar színészet őskorában, nagy kanonokpapot és az én személyemben írót. Most már megfordult azonban a kocka, mert nem ő nevel elöljáró férfiakat, hanem őt neveli a mostoha idő.
Lehet azonban, hogy a természet törvényei szerint kitermette gyümölcseit ez a fa, és száradásnak indult, miközben más fákon rügyek és virágok jelzik a biztató időket.
Lássuk hát az egész gyümölcsöskertet, magát a nagy és együtt élő családot: a falut! Ott fekszik a Fehér-Nyikó fejében, hosszan elnyújtózva a völgyben, fejét az erdős hegyekbe dugva. Nem a legidősebb falu a környéken, de körjegyzőségével, postájával és csendőrőrsével most központ. Tiszta székely népe határtalanul szorgalmas, erősen vállalkozó szellemű, találékony és igényes. Szellemileg annyira szomjas és fogékony, hogy nincs az a vidéki város, amely divat, politika és eszmeáramlatok dolgában megelőzné.
Színtiszta katolikus volt mindig. Negyvennyolc előtt csak egy kis temploma volt, de mivel rohamosan szaporodott a népe, és nagy templomba járó is volt, az egyik szomszéd falu nagyobb templomába jártak. Nem tudom, hogy mennyi ideig tartott, amíg így szomszédban dicsérték az Istent, de akármeddig tartott, nem maradtak adósok, mert egy olyan hatalmas és gyönyörű erdőt adtak tiszteletdíj fejében a szomszéd falunak, amelynek árából bazilikát lehetne ma is építeni. Negyvennyolc után azonban, amint nagyanyám mondja, egy István nevű ősöm, ki testvére volt az ükapámnak, és a szabadságharc idején jegyző a faluban, felépíttette a mai templomot, mely városba is beillenék.
Eleven minden vallási hagyomány itt, és erős a vallási élet ma is. Mert vallási élet ez és nem vallásos. A jámborság és istenfélelem, a megszokott értelemben, inkább a vénasszonyok dolga. Ellenben az, hogy kitűnő papja legyen a falunak, akit jól tarthat és a tenyerén hordozhat, az már a legelső és a legfontosabb tétel. Hat napig, ha nincs temetés vagy keresztelő, akár aludjék is a pap vagy menjen rokonlátogatni, de a hetedik napon teljes fegyverzettel álljon az élre, mert csorbíthatatlanul él itt ma is a Biblia parancsa:
A hetedik napot az Úrnak szenteld!
*
Általában szerencséje is van a papokkal a falunak. Aki például engem keresztelt és vallásra tanított az elemi iskolában, olyan kiváló székely férfiú volt, akinél kiválóbbat, papban, eddig még nemigen sikerült látnom. Kár, hogy harmadik elemista koromban, bent az iskolateremben és a szemünk előtt, féltékenység miatt bévérezte az akkori fürge kántorunk a fejét, mert amiatt el kellett hagynia a falut, a kántorral együtt.
Utána egy finom úriember paposkodott, amíg én a diákéveimet éltem. Ez önként ment el, mert sokallotta már, hogy a faluban mindenki többet akar nálánál tudni. Aztán egy jóságos és egyszerű székely bácsi jött ide papnak, aki egyszer, a városból jövet, úgy esett ki a szekérből az országúton, hogy ott is maradt szegény.
Aki utána jött és most is létezik, szintén érdekes ember. Ez már nem elégedett meg azzal, hogy csupán az Úr követe legyen a faluban, hanem világi személyeknek és földi dolgoknak is képviselője próbál lenni, sőt harcosa a maga módja szerint. Kis termetű, hatvan körüli ember, ragyás és köznapi arccal és, sajnos, megrongált egészséggel a gyomra miatt. Sok szorgalom, rengeteg érdeklődés van benne, s bár kicsinyes természetű, mégsem lehet azt mondani reá, hogy szándékosan kívánna rossz ember lenni.
De valahogy már úgy született, hogy hergelődni és gyűlölködni tud a legjobban. Ha például a jegyzőt említi előtte az ember, megsárgul mindjárt az arca, s a szeme elhagyja papi mivoltát. Pedig említenem kell, sőt melléje kell e betűk soraiban állítanom, mert nagy tényező ma falun a jegyző. Sokkal nagyobb, mint ennek előtte volt, mivel nemcsak a közigazgatás kirendeltje, hanem a mindenkori hivatalos politika hatalmi szócsöve, az adók behajtója, a falu gazdasági és rendészeti felvigyázója, s még postamester is, bár azt a sok munka miatt és a kevés fizetés miatt nem szívesen csinálja. Szinte azt mondhatnám, hogy mindazt gyakorolja és végbeviszi a faluban, amit az összes miniszterek gyakorolnak és visznek végbe az országban.
A neve után ítélve, az őseit talán a Bach-korszak bevándorlói között kell keresni. Bár jól beszél románul, anyanyelvének mégis a magyar tűnik. Így külsőleg civilizált és értelmes úriember benyomását kelti, és az marad akkor is, ha beszél véle az ember. Nagyon rossz véleménye van a papról, de nyugodtan mondja ezt, és érvekkel támasztja alá.
Pontos hivatalnok és diplomata egy személyben.
Már egészen más világ szülötte a bíró. Gyermektelen, ötvenes ember. Már nyolc éve bíró. Az a meglehetős hatalom, ami a bíró kezében van ma, rendkívül elbizakodottá és gőgössé tette, kivált, hogy annak előtte is az volt. Kezdetben, s még négy esztendővel ezelőtt is, a háta megett állott a falu zöme, különösen a szegényebb gazdák, kikkel elnézőbb szokott lenni hatalmának gyakorlása közben. Lassankint azonban a pap maga köré gyűjtötte és megnyerte a falu módosabb gazdáit, mintegy tizenkét-tizenöt embert. Ezek aztán addig szították és gyúrták a közhangulatot, amíg a bírónak már csak suttyomban maradtak hívei. Igaz, hogy a papnak és tanácskarának alapos érveket szolgáltatott ahhoz a bíró, hogy népszerűtlenné lehessen tenni őt. Mindenekelőtt és főképpen visszatetszést szült, hogy nem mindig a falut képviselte a román közigazgatás felé, hanem ennek a közigazgatásnak a céljait szolgálta a faluval szemben. A gőgös és elbizakodott embert annyira elvadították a pap és hívei, hogy minden önkritikája felmondta a szolgálatot, és a közigazgatás román uraira támaszkodva próbálta tartani magát. Emberileg tehát nagyon is érthető ez, s bár a felelősség legalább fele részben azokat terheli, akik őt elvadították, mégsem megbocsátható magatartás ez egy székely faluban, mely a románosítás és a gazdasági megnyomorítás kínjai között vergődik.
*
Ennek előtte, s még tizenkilenc után is néhány esztendeig, elég volt egyetlen kopogó jegyző is arra, hogy ellássa a körjegyzői teendőket. Egy falusi és a régi jó világból visszamaradt ember segített neki, és segített az ügyes-bajos embereknek. Kedves és kedélyes hely volt a jegyzői iroda, amolyan hivatalos tűzhelyféle. Ma a körjegyzőn kívül két fiatal gyakornok dolgozik itt, és mellettük még Vencel, a jó eszű és mindenes falusi Vencel, aki dobol és kihordja a postát, közmunkára parancsolja az embereket, ijeszti az adófizetés tekintetében, és megcsinál mindent, amit csak ki lehet gondolni.
S a felekezeti iskola kedves és szeretetben álló tanítónőjén kívül, aki engemet is a betűvetésre tanított volt, ott van már a községházában ideiglenesen felütött állami iskola, két tanítóval. És ott van már egy bérelt házban az óvoda is, amelynek óvónője régi királyságbeli, s csupán tolmács útján tud szót cserélni az apró székely gyermekekkel.
Így kormányozzák hát a falut: lelkének és természetének útjából sokszor kikényszerítve.
És így művelik a falut: vagyoni állapotának figyelme nélkül és nyelvének tisztelete nélkül.
Úgy tűnik sokszor, falumat egy testben látva, mintha egy lerongyolódott vándort látnék az országút közepén: sokat tanult és sokat tapasztalt öreg vándort, aki szenvedő arccal és megrebbent értelmes szemekkel áll, miközben annyi terhet raknak reá, amennyit el nem bírhat.
Csak a mesében.
Szerencsére a gyönyörű mesék népe ez.
*
Nem hagyhatom ki a csendőröket sem, ha már itt motoszkálok az égi és földi hatalom tájain. Bár az ember nem szívesen beszél arról, ami rossz emlékeket szokott ébreszteni benne. Az én rossz emlékem abból áll, hogy ezelőtt öt esztendővel ártatlanul kellett megkóstolnom azt a hatalmat, amit a csendőrség jelent. Akkor jöttem ugyanis haza Amerikából, s alig pihentem ki magamat Kolozsváron, mindjárt hazaindultam, hogy anyámat és a szülőfalumat meglátogassam. Nagyon hozzászoktam volt Amerikában az emberi szabadsághoz és a polgári szabad mozgáshoz, s így meg sem járta az eszemet, hogy igazolványokkal szereljem fel magamat. Megjártam azonban, mert Székelyudvarhelyen megszólított egy fiatalember, és azt mondta nekem:
– Az úr nagyon ismeretlen nekem.
– Sajnos, én sem tudok önre visszaemlékezni – feleltem.
Ennek a párbeszédnek rövidesen az lett a vége, hogy felvitt a politikai rendőrségre, ahol rögtön átadtak a csendőrségnek. Itt kóstoltam meg a csendőri hatalmat, igaz, hogy csak kiskanállal, mert verésre nem került a sor. Volt annyi eszem ugyanis, hogy amikor testileg fenyegetett az őrmester, szépen elhallgattam, s az íróasztala mellől az ajtóhoz állottam, ahogy ő parancsolta. Egy éjszaka azonban ott aludtam a fogdában, melynek csak padlója volt és messze fent egy kis ablaka. Aztán másnap kikísértek fegyveresen a falumba, de nem a szülői házba, hanem az őrsre.
Bizonyára gyanús voltam nekik.
Most hát okosabb lévén, nemcsak igazolványokkal szereltem fel magamat, hanem otthon a faluban mindjárt el is mentem a csendőrőrsre, hogy jelentkezzem. Éppen megtaláltam az őrmestert, aki beírta körülményeimet szépen egy könyvbe, s a hivatalos teendő elvégzése után még kezet is fogott velem.
Történt azonban, hogy két hónap múlva a megérkezésem után Brassóba kellett mennem, hogy ott valami irodalmi estélyen egy novellát felolvassak. Amikor visszajöttem, magához hívatott az őrmester, és kikérdezett brassói utam felől. Az is kiderült most, hogy megérkezésem után információt kért volt a kolozsvári rendőrségtől felőlem, és büszkén mondotta, hogy ők mindent tudnak. Nagyon megörvendettem annak, hogy tudnak mindent rólam, hiszen olyan rossz természetem van, hogy semmit, ami számottevő és komoly az életemben, semmiféle nyilvánosság vagy hatalom előtt nem titkolok. Így készséggel megmondottam azt is, hogy mi ügyben jártam Brassóba, mire az őrmester kedvesen és figyelmeztetőlelt így szólt:
– Jól van, de aztán vigyázzon, hogy semmi egyébbel ne foglalkozzék.
– Tudna valami jobb foglalkozást nekem? – kérdeztem.
– Nem úgy gondolom, hanem csak mondom – felelte ő.
Meg is fogadtam a szavát, mert az íráson és az irodalmon kívül semmi mással nem foglalkoztam azóta sem, sőt már kezd valószínűvé válni, sajnos, hogy ennél a foglalkozásnál kell maradnom.
Így és egyébként is tisztelő hívei voltunk egymásnak, de a faluban sem akadt senki, aki panaszkodott volna az őrmesterre.
Szerencsés állapot ez, amit egyebek mellett talán annak is lehet köszönni, hogy az őrmester a magyar világban is a csendőrségnél szolgált.
*
Olyanformán van tehát a dolog, mintha több feje volna a falunak. Akár a sárkányoknak a mesékben. Amint azonban a jövő írásban megnézzük a törzset, ki fog derülni, hogy sárkányról szó sem lehet.
A józanság és a tapintat ritkán sanyargatott annyira engem, mint megelőző cikkemben, amikor a falu elöljáróiról beszéltem. A cél érdekében tényleg vigyázattal használtam a tollat, akár a hőmérőt. Csak a végén lebbentettem meg a szárnyaimat, hogy a mese világába repüljek.
De újból meggondoltam a dolgot, nyugton maradtam a földön, mert valóságot kell beszélnem és nem költeményt. A valóság pedig csakugyan nem más, mint az, hogy a több fej alatt nem a sárkány törzse feszül hősi kalandokra, hanem egy elcsigázott falu teste vonaglik kenyér után és emberi szavak után.
A történelem és a fejlődés folyamán több réteg préselődött belé ebbe a testbe. S bár egymást feszítve, de egymás mellett kell élniök ezeknek a rétegeknek, amelyeket már nem is a pénz és a mód különböztet meg egymástól, hanem némi külsőség csupán és a mindennapi munka.
*
Ott állok az országúton, a falusi szövetkezet előtt. Korán van még, nemrégen keltek fel a hegyek és az emberek. Paradicsomi színek ragyognak a mezőkön. Olyan a levegő is, mintha erdei forrásokból özönlött volna elé, csak itt-ott keseríti meg a székely reggeli füst.
Az autóbuszt várom Parajd felől, hogy Udvarhelyre utazzam azon. A szövetkezet ajtaja nyitva van: nem azért, hogy énekeljen, hanem várja a pénzt. Néha jön egy-egy gyermek, gyufát vásárol vagy egy pakli dohányt az apjának a napi munka mellé. Egy magos, öregedő férfi is jön errefelé az úton. Lassan lépked, jobbra-balra jól megnézi az udvarokat, a házakat s a munkára készülődést. Nagy vigyázattal hozza magával a tekintélyt, amely nem a pénzen alapszik immár, mert az nincs, hanem a múlton és némileg azon, hogy a politikában véleményt tanult és szerkesztett magának.
Egy deci pálinkát rendel, és éhomra megissza. Megtörli a bajuszát, egy kissé kiveti a hasát is, és szemlélődve tekint körül. Látszik rajta, hogy szívesen ejtene szót a politikáról, ha volna kivel. Ott volnék én, az igaz, de sejti és hallotta is bizonyosan, hogy én nem vagyok politikát beszélő fajta. Így hát csak annyit kérdez tőlem:
– A taxit várja-e?
– Azt – mondom.
Erre hamarjában nem szól semmit, de látom az arcán, hogy nem túlságosan tetszik neki az én „taxin” való utazásom. Egy cseppet mintha tüntetésszámba menne az efféle kényelem. Az igaz, hogy szekeret is fogadhattam volna azzal a pénzel, amit oda és vissza az autóbuszon fizetek, de a szekér nemcsak lassú és a rossz, poros úton agyonrázó módszer, hanem a szekeres székelyeket instálni kell erre a keresetre, s még akkor is úgy tüntetik fel a dolgot, mintha kegyet gyakorolnának. Ha pedig gyalog vág neki az ember az útnak, akkor csúfolódva lenézik.
Különösen a „nagygazda” felső réteg, amelybe ez a reggeli férfiú is tartozik.
– Maguknak még megjárja, van miből élni – mondom neki.
Kínosan nevetni próbál, de mielőtt válaszolna, egy fiatalember jön oda. Éppen jókor, mert az öreg kiöntheti neki, amit mondani szeretett volna.
– Gyere, gyere! – mondja neki –, ne sétálj, mint a páva!
– Hát mért ne sétáljak? – feleli a másik. – Nem kerül pénzbe.
– Nem, a fene egye meg a fületeket!
– Hát maga mért haragszik?
– Én azért, mert igazatok lett.
A fiatalember sejti már, nem úgy, mint én, hogy miről van szó. A szegénység és a vagyontalanság szabadságával nevet, miközben csillognak a szemei.
– Hát emlékszel-e? – mondja keserűséggel és keményen neki az öreg. – Emlékszel-e, hogy mikor hazajöttetek a fogságból, akkor örökösen csak azt hirdettétek, hogy: egyenlőség, mindenütt egyenlőség! Hát most bételt a szavatok, mert mind egyenlők lettünk, csakhogy nem felfelé, hanem lefelé!
– Ez már így van – szól a fiatal, és kacag.
– Nem felfelé, hanem lefelé! – mondja még egyszer a „nagygazda”. Az ujjai ökölbe szorulnak, és úgy zúg, morajlik benne a keserűség, hogy ahhoz véve andalító muzsikának hallatszik az a zaj, amivel megérkezik a szövetkezet felé a parajdi autóbusz.
Napszálltakor, bottal a kezemben és a szabad tekintet énekével a szememben, ott andalgok az országúton, a falu felett. Mindent eláraszt a kibomlott tavasz: patakja csörgedezik az út két oldalán, fűje zsendül, rügyei fakadnak, madarai cikáznak, levegője pezsdít, szellője csiklint.
Gyönyörű volna, ha időt és bajt tudna feledni az ember.
Még a két bozontos lovacskát is báránynak látom, akik egy szekeret döcögtetnek szembe velem.
– Jó napot, Mihály bácsi! – köszönök rá a gazdára, aki a szekéren ülve egyformán lógatja a fejét és a lábát. Az öreg megállítja a lovakat, rám néz, és időbe telik, amíg megismer. De akkor örömében és a kevés italtól, ami valahogy mégis kitelt neki, olyat rikolt, mint egy őszi rigó.
– Hol járt? – kérdem.
– Hát a városban, süllyedt volna el ott, ahol van.
– Fát vitt?
– Azt, mocskot. Mert annyit kap érte az ember, mintha mocskot vitt volna.
Leveszi rossz fekete kalapját, s olyan most ritkás és csapzott hajával, mintha hosszú táncot hagyott volna abba, amit keserűségében lejtett. Azt mondja, hogy idézést kapott a bíróságra, s hogy ne menjen egészen üresen, mint a koldus, egyjáróst bévitt egy szekerecske fát is. Annyi pénzt kapott a fáért, amiből egy véka búzát és egy véka törökbúzát tudott venni, de a bíróságon viszont annyi büntetést kapott, amiből tizenkét véka búzát lehetne venni.
– S mért büntették meg? – kérdem.
– Egy csaptató miatt – mondja.
A csaptató egy karom vastagságú husáng szokott lenni, amivel lecsapatják a megrakott szekeret, hogy le ne hulljon róla a fa. Nemrégen történt, hogy elment az erdőbe Mihály bácsi, hogy egy kicsi tüzelőfát hozzon haza. Meg is rakta valahogy összegyűjtögetett száraz ágakkal a szekeret, s végül levágta a csaptatót. Az „erdődetektív” azonban kineszelte a dolgot, feljelentette az erdészeti hivatalban, s most megkapta a büntetést.
– Hát nem a magáéból vágta azt az egy fiatal fácskát? – kérdem.
– De onnét, hogyne vágtam volna onnét! De a sajátjából sem vághat már az ember, még csaptatónak valót sem, engedély nélkül! Azért lett a büntetés csak ilyen „kicsi”, mert a magaméból vágtam!
Úgy oktat engem, mint a gyermeket. Elmondja, hogy minden likra törvény van most, de legkivált az erdőre, mert abból él most a nép egyedül, búzát a háznak és törökbúzát, zabot a majorságnak, petróleumot a lámpának és dohányt a pipásnak csak abból lehet venni, mert egyéb kereset nincs. Azért van, hogy kérvényt kell írni és béterjeszteni, ha a magáéból akar fát vágni az ember, de a kérvény pénzbe kerül, mert románul kell írni, és időbe is kerül. Ha pedig ott lábon akarná eladni valakinek, akkor illetéket is fizet a kérvény mellé.
– Elég szigorú világ van – mondom csüggedten, mert nem tudok segíteni rajta. Úgy látszik azonban, hogy sokra becsültem ezt a világot azzal, hogy szigorúnak mondtam, mert Mihály bácsi nem szól semmit, csak némán kezet fog velem, és visszaül a szekérre. Ahogy utánanézek, látom, hogy a kalapját verdesi a szekér oldalához. Bizonyára vagy a port veri ki belőle, vagy pedig a véleményét jelzi erről a világról.
Véleményét a jó gazdának, aki a második réteget képviseli a faluban.
*
Kora délután szomorúan harangoznak. Keresztanyám halt meg, ki az ölében tartott volt engem, amikor reám öntötte a pap a friss őszi vizet. Természetesen, hogy este elmegyek a virrasztóba, végső tisztességet adni neki, keresztfiúi kegyelettel.
Az utca felőli szobában van felravatalozva az öregasszony. Feketébe öltöztetve úgy fekszik, mintha szigorú királynő lett volna, amíg élt. A szoba tömötten tele van emberekkel, akik virrasztó énekeket zengenek. Jórészt asszonyok. Padokon ülnek, hosszan és kétoldalt a ravatal mellett. Döbbenetesek ezek a fekete kendős arcok, így zordan és mereven, a sárga lámpavilágban.
Olyan, akár Reinhardt rendezte volna.
Ott ülök tíz percig a keresztanyám lábainál. Elmondok egy rövid imát, és az idő többi részét gondolkozásban töltöm. Érzem, hogy az idegeimre fekete zúzmora rakódik egyre. Aztán kimegyek az udvarra, hogy a szellőben és csillagok alatt Isten arca után tekintsek.
Férfiak gyűlnek mellém. Fiatalok és öregek. Egy kis oldalszobából ereszkednek ki, és egy nagy üveget köröznek egymás között. Pálinka van a nagy üvegben. Reám is elköszöntik a torozó italt, és kortyintok belőle, csendes nyugodalmat kívánván jó keresztanyámnak.
Egy idősebb férfi áll mellettem. Ingén és harisnyáján látszik, hogy szénégető ember. Megvicsorítja a fogát, majd ökölbe szorított nagy kezével döngeti valósággal a fejét, amely pedig nem hibás ebben a világban.
Feketén és szörnyű darabosan ömlik belőle a szó. Ezt a cudar világot szidja, amelyben már úgy is megdöglik az ember, ha mindennap reggeltől estig dolgozik. Nem lehet pénzt keresni! Nem lehet élni! Nincs becsülete már a munkának! Csak a pénznek van becsülete és annak, akinek pénze van, ha gazember is az a valaki!
– Hol égeti a szenet? – kérdem. – A maga erdejében-e?
Az öreg csak a fogát vicsorgatja és ökleit rázza. Fizikailag vonaglik a felháborodásban, és úgy tajtékzik az agya, hogy nem tud válaszolni a kérdésemre. Egy másik ember magyarázza meg tehát, hogy miképpen áll most ez a dolog. Vagyis úgy áll, hogy vannak, akik erdőt vesznek, a törvény korlátozásai miatt nagyon drágán. Ezek aztán levágják az erdőt, felhasogatják a fát, kiégetik szénnek, s ezt a szenet eladják a helyszínen olyan szekeres embereknek, akik esztendők óta messze vidékekre hordják és ott eladják.
Ilyen az öreg is, kinek borzasztó öklei vannak.
Sokszor már nem is kap készpénzt a szénért, hanem hitelbe lerakja. Ha ezt nem akarja megtenni, akkor úgy kell elvesztegetnie, hogy nem tud semmit hazahozni a keresetből. Nagy a verseny is, mert a jó szénfogyasztó helyeket tanult kereskedők szállották meg, akik tömegesen és olcsón vásárolják össze a szenet, és a falusi szénhordót, aki két lovát és magát Medgyesig kínozza, valósággal legázolják.
S mialatt ezt beszéli nekem egy ember, özvegyen maradt keresztapám elborulva tántorog ki a házból. Nem részeg most, még inni sem tudott nagy fájdalmában. Nem szól hozzánk, hanem az istállóba megy. Utánamegyünk, hogy vigyázzunk reá. Ott zokog a lova nyakába borulva, mint egy öreg oroszlán. Mind ott vagyunk az istálló ajtajában, csak a szénhordó férfi áll az udvar közepén.
Ő a harmadik réteg a faluban.
A csillagok remegnek felette.
A kicsi ablakon keresztül, mely az éneket és a lámpavilágot egyformán szűri, jó éjszakát köszönök halott keresztanyámnak. Aztán hazafelé indulok a rossz falusi úton, amelyen a sár és a sötétség ugyancsak rétegekben fekszik. Néha nagyokat botlom, máskor bokáig merül a sárban a lábam. És mégsem bánt most a talpam alatti viszontagság. A sűrített sötétséget is könnyedén veszem, hiszen játszhatik bárhogy a képzelet, ijesztőbb képet úgysem tud kimeríteni a világtalan éjszakából, mint amilyen az öklét rázó szenesférfiú volt a halál udvarán.
De talán mégis!
Mert ahogy gázolok a sötétben, egyszerre eszembe jut egy másik szénégető fiatal férfiú sorsa. Nemrég beszélte el valaki az ő sorsát: egyszerűen és színezés nélkül, mint amilyen volt maga a fiatal élet.
Úgy kezdődött az egész, ahogy a nap kezdődik reggel. Vagy ahogy a falu élete kezdődik mindennap újra. Fűrészt, fejszét és némi eleséget vett magához két fiatal székely, akik testvérek voltak. Az egyik nemrég házasodott, a másik legény volt még. Elmentek a havasi erdőre, hogy fát vágjanak és abból szenet égessenek. Ami fát először hasogattak, abból kalibát csináltak maguknak. Aztán jöttek és múltak a napok, erős és kitartó munkában reggeltől estig. Amikor pedig elvégezték, amit el akartak volna végezni, akkor így szólt egy estefelé az idősebbik testvér:
– Én most elmegyek haza, s holnap szekérrel jövök vissza, hogy hazavigyek egy terü szenet abból, amit ketten égettünk, te pedig maradj itt és vigyázz a szénre, nehogy megcsúfolja valaki.
S másnap reggel, amikor megérkezett az idősebbik testvér a szekérrel, egy pásztorfiú futott szembe véle. Egész testében reszketett a fiú, szólani sem tudott, hanem csak vonított, mintha a halál birizgálta volna a nyakát. Végre felemelte reszkető kezét, és arrafelé mutatott, ahol tegnap a kaliba még állott.
Egy rakás hamu volt most azon a helyen és a szénégető legénynek szénné égett csontjai.
Lázadás és ökölbe szorított férfikezek helyett egy dermesztő seb, amely mindig leselkedik arra a rétegre, amelyik szénégetéssel próbálja megkeresni a kenyerét ebben a faluban.
*
Vannak olyanok is, akik vállalkozóknak napszámba égetik a szenet. Ez nem jár gazdasági kockázattal, állatot sem kell kínozni, csak maga kínlódik a munkás. Jórészt fiatal férfiak ezek, mert erő és szívósság kell az efféle munkához, hogy valamit keresni lehessen.
A húsvéti ünnepekre mindenfelől hazajöttek ezek a napszámos férfiak. Az egyik újságot kért tőlem, hadd lássa már, hogy mi történik a világban.
– Mennyi ideig vala most munkában? – kérdem tőle.
– Kereken négy hétig – mondja.
– S hol dolgozott?
– Elég messze, mert a segesvári erdőben.
– S hogy került maga oda?
– Nagy a közlekedés manapság a világban – mondja. – Eljön a hír, s ha nem jön, elhozzák úgyis.
Az erő énekel belőle, a szeme csillog. Egyetlen nap alatt kiépülte, amit négy hétig rontott rajta az ádáz munka.
– Hányan voltak?
– Nyolcan dolgoztunk egynek. Elég sikerült dolog lett volna, de rossz volt a hely, amely kijutott nekünk, mert egy nagy-nagy domboldalon működtünk. Reggeltől kezdve uzsonnáig odasütött a nap, s nem volt árnyékvető fa, még egy szikra sem. Vagyis azelőtt lenyesték volt ott az erdőt egészen, s nekünk csak a levágott fák ágai jutottak. Azokat kellett összeszedni az egész nagy területről s kiégetni szénnek.
Amilyen nehezen indult vala neki, most apránként úgy megbeszédesedik éppen. Nagy szakértelemmel magyarázza, hogy az ilyen helyen nem napsütés idején kell dolgozni, hanem holdvilágon, minek elejébe teszi az ember az estét, a hajnallal s reggellel pedig megpótolja. Aztán nappal messziről hozott leveles ágak közül leskelődik hazafelé és a jövőbe.
– S hogy éltek négy hétig azon az irdatlan domboldalon? – faggatom tovább.
– Mi úgy, mint más emberek – feleli. – Dolgoztunk, ettünk, aludtunk.
– S ezt mind asszony nélkül?
– Mindent lehet, ha muszáj. Puliszkát tudtunk főzni, s hozzá a tejet pedig mindenki meg tudja inni asszony nélkül is.
– Négy hét alatt mennyi szenet égettek?
Úgy látszik, készen áll minden a fejében, mert számítás nélkül feleli:
– Négy hét alatt nyolcan 240 mázsa szenet égettünk, amely, megegyezés szerint, pénzben összesen 7680 lejt tett ki nekünk, mivel mázsáját 32 lejbe fogadtuk volt fel. No mármost, ha ezt a keresetet nyolc részre vágjuk, akkor egy személynek 960 lej jut ki, vagyis négy hét alatt, egyik úgy, mint a másik, mindösszesen 960 lejt keresett. Igen, de aztán egyebet nem is kaptunk semmit, s így az élelmezés s valamint dohány is ennek a keresetnek a kárára esett.
– S mennyiből élt meg maga négy hétig? – kérdem.
– Hát lássa, ezt is pontosan megmondom, mert élelemre s dohányra a négy hét alatt kereken 360 lej ment el.
Egy pillanatig elgondolkozom, s már kész az eredmény: egy fiatal férfi, négyheti erős munkával, végeredményben 600 lejt keresett.
A példa beszélt, nem én.
*
Hevesen süt az tavaszi nap. Türelmetlenül és éhesen turkálja a földet, mint a szopós bárány az anyját. A fényben derűsen ballagok lefelé a falusi utcán. Csak most látom igazán, hogy mennyi a gyermek. Minden ház eresztett legalább hármat-négyet. Futkorásznak az úton, és csintalankodnak egymással s a nagyokkal, akik szintén elébújtak a házak hűvös rejtekéből.
Az egyik kapu előtt Ferenc bácsit pillantom meg. Bottal a kezében áll, nekitámaszkodva az öreg kapuzábénak. Rokonom is oldalból, azonkívül sok dolgos napot töltöttem ifjúkoromban az oldala mellett. Megállok hát, hogy elbeszélgessünk egy kicsit.
– Hogy van, Ferenc bácsi? – kérdem.
– Elnyomorodtam – mondja nehezen, és harmatos lesz a szeme, miközben virradnak az emlékei. Sárga és sovány; késő őszre jár már a teste. Nagyot lélegzik mindegyre, s úgy meríti beteg melléből a szót, hogy elmondhassa siralmas állapotát.
– Hát a felesége?
– Ő sem úgy van, ahogy kéne.
Ha jól emlékszem, egy fia is volt s egy leánya. Egyiket sem láttam, amióta itthon vagyok. Gondolom hát, hogy valami általános kérdést teszek fel a fiút illetőleg.
– S az ifjabbik hogy viseli magát?
– A fijam-e?
– Az.
– Nem hallottam, hogy meghót volna – mondja.
– Hát nincs itthon?
– Elszakadt.
Nehezen vallja ki, hogy három évvel ezelőtt a fiú megházasodott volt, de nem ült meg itthon, hanem a feleségével együtt nyomban elpályázott Bukarestbe. Az elején még írogatott, de most már azt sem teszi.
– Nehéz sorsa van biztosan – „vigasztalom” az öreget.
– Valahogy úgy lesz – feleli. – Mert egy darabig portás volt valami gyárban, de mivelhogy magyar, onnét elkerült, s azóta még az anyja sem tudja kitalálni, hogy hol van.
– S pénzt küldözgetett volt-e portás korában? – kérdem.
Ferenc bácsi elhajt egy legyet az orráról, és csendesen így szól:
– Azt az egyet nem.
Hálátlan dolog ez, miből szótalanság háramlik mind a kettőnkre. A lábunkat váltogatjuk, s jó, hogy pajkosodnak a gyermekek az úton, mert van mit nézegessünk, amíg feledjük a fiút.
– S keresni tud-e valamit? – folytatom aztán.
– Én-e? – mutat magára Ferenc bácsi.
– Igen.
– Én semmit sem, nemhogy valamit – mondja.
– Hát miből tengődnek akkor?
– A leány a gondviselőnk.
Kiderül a szeme rögtön, ahogy a leányát említi. Ettől már a szót sem sajnálja, mint a fiútól. Dicséri, hogy milyen szép, milyen dolgos és takarékos. Ott szolgál jelenleg Medgyesen, egy szász nemzetű úriembernél. Jó helye van itt, igaz, hogy kétszer annyit kell dolgoznia, mint máshol. A fizetésinek a felit minden hónapban hazaküldi. Abból élnek ők is, a két kecske is, a majorság is.
Olyan melegséget áraszt szavaival a szívembe, hogy kedvem volna nótát írni a leányról, aki egy szász nemzetű gazdánál szolgál. Valamint a többi leányokról is, akik máshol szolgálnak, hogy élhessenek otthon az öregek, a kecskék és a majorság.
*
Ágnes húgomnál asszonyok gyűlnek esténként össze. Hozza mindegyik a guzsalyat, amelyben kötegben fehérlik a gyapjú. Körülülnek a szobában, egy-egy kicsi széken, térdük közé szorítják a guzsalyat, s a gyapjú fonal alakjában mászik lefelé, egyformán és folyton, az orsó pedig forog és gömbölyödik a puha lámpavilágnál.
Vannak, akik pénzért fonják a gyapjat, vállalkozó asszonyoknak. Ezek vásárokra járnak, mint a kereskedők, és mókás beszéddel kelletik a posztót. Itthon pedig a fonásért, egy guzsaly gyapjú után, hat lejt fizetnek. Egy guzsaly gyapjat pedig két nap alatt fonnak le az asszonyok.
Az is nagy pénz ma falun.
A lámpa négy napig is elég az erejéből.
Vagy egy pakli dohány jut a gazdának, ki munka közben és a füst mellett arra gondol, hogy még megmaradt egy lej tőkének otthon.
Egyetlenegy lej, amely olyan itt a faluban, mint a ritka pillangó: körülröpködi az ezeréves és csodálatos fát, amely soha nem felejt el rügyeket bontani, virágokat nyílni és gyümölcsöt teremni.
Körülröpködi a székelyeket, és azután eltűnik, mint az angyal.
Egyik minapi cikkemben, amikor a falu elöljárói során a papról beszéltem, futólag már említettem, hogy erősen vallási életet él ez a nép. Ennek a vallási életnek egyik alapja a töretlen hagyomány, a másik pedig a lelki fantázia, mellyel a való élet mostohasága miatt kárpótolni igyekszik magát.
De elmélkedés helyett hadd vázoljak két képecskét erről is: egyet a hagyomány erejéről. S egyet pedig a lélek dús kertjéről, amely bármikor szívesen termik a papoknak. Pünkösd másodnapja van, reggel tíz órakor. A régi iskola előtt tele van emberekkel az országút. Nyitva van a kétszárnyú nagy kapu is, mely az iskolaudvaron keresztül a templom felé sürgeti a közlekedést. Szinte ötpercenként érkeznek Udvarhely irányából a zászlók és a keresztek. Poros és elcsigázott emberek vánszorognak énekelve a zászlók és a keresztek alatt. Békanyarodnak a nyitott nagy kapun, rázzák a csengettyűt, és kövérítik az éneket. Mennek lassan és porosan, majd eltűnnek a templomban, ott leülnek egy cseppet, megmerítik magukat a félhomály hűvösségében, virágot tesznek a Mária lábaihoz a kis oltárra, aztán megfordulnak, ismét rázzák a csengettyűt, kijönnek a kapun, és eltűnnek az országúton, északi irányban.
Egy-egy falut jelent mindegyik csoport.
Az egyik estére fog hazatérni, a másik holnap délben, a harmadik pedig csak holnap este.
Sok a testi nyomorék közöttük, a néma, a sánta és a falábú.
Folyton jönnek és mennek.
Örökös harangszó mellett és örökös Máriával az énekekben.
S mi állunk az országúton, és megpuhult szívvel nézzük a nagy vallási forgalmat. Percről percre sokasodik a nép. Mindenki idegyűl a faluból, a pálcás aggastyánoktól a kis gyermekekig, kiket az ölben kell tartani vagy kézen vezetni.
Így várjuk a magunk zarándok népét, azt a százharminc embert, akik még pénteken elmentek volt, hogy tiszta és lobogó hódolatukat elvigyék a csíksomlyói legendás Máriának. Minden percben érkezhetnek a dicső útról, mely oda és vissza legalább száz kilométert jelent. De úgy látszik, közelednek is már a falu felé, mert a harangozó jelzi őket a toronyból, és feltűnik a papunk is. Kíséretével, amely főképpen asszonyokból áll, lassan és templomi díszben ereszkedik felénk a templomból. Künn az országúton magunk is csatlakozunk a menethez, és nagy énekszóval elindulunk, hogy ősi szokás szerint, lent a faluvégén, illendő módon fogadjuk a hazaérkező zarándoksereget.
Amikor messziről megpillantom a zászlókat, melyeket a zarándoklók lobogtatva hoznak szembe velünk, egyszerre könnyes lesz a szemem.
Nem tudom, miért.
Különösen az a két zászló tetszik, melyet a leányok hoznak. Patyolatfehér zászlók ezek, és tele vannak mezei virágokkal, miképpen maguk a leányok is. Mi is zászlósan jöttünk elejükbe, s amikor velük összetalálkozunk, zászlóinkat meghajtjuk a madárlátta zászlók előtt, mintha csókot adnának egymásnak.
Még soha nem láttam annyira együtt a falut, mint most. Apraja-nagyja itt van, aki csak mozdulni tudott. Egy pillanat alatt úgy elözönli és elfogja a mámoros tömeg az országutat, hogy eldugul azon minden forgalom.
Amíg a köszöntők elhangzanak, csak a lelkek közlekednek.
Négyszáz éve, hogy így van ez, minden pünkösd másodnapján.
*
Okos pap azért ez a mi papunk. Van magához való esze éppen elég. Lám, most is jól kitalálta orvosságát annak, hogy hanyatló népszerűségét és tekintélyét a faluban miképpen tudná helyrecsinálni. Paphoz méltóan gondolta ki a dolgot, mert két kiváló segítő papot kért, hogy azok lelkigyakorlatot tartsanak a faluban, hol az erkölcs és a bizalom az ő népszerűségének az útjára lépett.
Nemsokára meg is jönnek a papok, hogy lelkigyakorlatot tartsanak. Sajnos, csak kettő van. Úgy látszik, hogy a gazdasági nyomorúság nem kedvez az erkölcsnek, mert máshol is résen kell állani, nemcsak nálunk. Ez a kettő azonban, aki eljött hozzánk, nagyon kiváló a maga nemében. Jó az is, hogy különböznek ketten egymástól, mert így az egyik, aki városi származású lehet, okosan és a tudomány felhasználásával beszél és prédikál, míg a másik közvetlen és szókimondó csíki magatartásával hódít és ostoroz.
Valóságos haditervvel dolgoznak. Lassan és csak puhatolózva kezdik, kitapasztalják a népet, valamint azt is, hogy és miben kell orvosolni leginkább a lelket. De egy-két nap alatt tisztán látnak mindent, s már gyorsabbra veszik a lendületet. Mind gyorsabbra és gyorsabbra. Először csak délelőttre gyűjtik a templomba a népet, aztán már délutánra is. Asszonyokat és férfiakat egyaránt. Majd külön a legényeket és külön a leányokat. Sorát ejtik a gyermekeknek is.
A negyedik napon az asszonyok már küldik az üzenetet a férjeknek és fiaknak, hogy jöjjenek haza az erdőkről és a vidékekről, mert kihagyták a papok, hogy néhány napi munkával már úgysem megy sokra senki. Aztán már határozottabban üzenik ezt, majd egyenesen követelik, hogy jöjjenek haza és gyónjanak meg. Némelyik asszony azzal fenyegeti meg az urát, hogy elválik, ha nem jön haza és nem gyónik meg.
Mind hazajönnek, és mind meggyónnak.
Az utolsó napon még éjfélkor is a templomban van a falu. Nem is férnek be mind. Sokan künn állnak, és onnét hallgatják a papi beszédet és az éneket.
Jók mind és jámborak, mint a juhok.
*
Vasárnap estefelé egy autó robog bé a faluba. Egyenesen a hídhoz fut az autó. Itt van a falu közepe, és itt van a községháza is. Az autóból négy úriember ugrik a földre.
Választás előtt állunk.
A pap hívei közlik az urakkal, hogy nem mehetnek bé a községháza termébe, a gyűlés megtartására, mert a bíró nem adta oda a kulcsot. Azt mondotta, hogy különben is a jegyzőnél van a kulcs, de lehet, hogy Vencelnél van, vagy azt sem lehet tudni, hogy hol van.
Így hát nem mehetnek bé a magyar kortesek a faluházába. A kulcs a politika és a diplomácia kezében van. Kénytelenek ott a híd mellett rögtönözni gyűlést, és ott mondani el, hogy mit gondolnak és mit szeretnének a közeledő választásokra. Természetesen azt gondolják és azt szeretnék, hogy a faluból mindenki az ő jelöltjükre szavazzon, és ne arra a másik gazemberre vagy a harmadikra, aki még nagyobb hitvány.
Mind beszélnek az urak. A hang és a mozdulat sokszor különbözik, de a tartalom mindig ugyanaz.
Aztán felülnek az autóra ismét és elrobognak.
Este egy fiatal gazda házában ülök. Vannak még nyolcan-tízen. A kortesek jönnek szóba, és előkerül egy plakát is, mit itthagytak maguk után. Az egyik olvasni kezdi, de valaki olyan megjegyzést tesz mindjárt a „magyar testvérek” megszólítás után, hogy kacagás keletkezik, és elromlik a plakát.
Miközben nevetnek, eszembe jutnak a búcsúsok, és eszembe jutnak a papok, akik elejétől végig mindenkit megnyertek Szűz Máriának és az Istennek. Pedig nem ígértek semmit, a politikusok pedig sok mindent ígértek. De az ígéretek nem szoktak beválni.
Erre gondolnak bizonyára a falusi emberek, és azért nevetnek.
*
Vencel gyűlésre dobolja a népet. Minden valamirevaló embernek el kell jönnie, mert próbaválasztást kell csinálni a községi tanácstagokat illetőleg.
Összebújnak az emberek, és nagyon suttognak. Csoportok keletkeznek mindenütt az úton. Emitt a bírót szidják, amott a jegyzőt, a harmadik helyen a papot. Különösen a pap emberei működnek, a nagyobb gazdák, mintegy tizenketten. Nagyon fenekednek a bíró ellen és a jegyző ellen.
Délután ötre dobolta Vencel a gyűlést. Fél ötkor már tele van a híd és a környékbe. Az emberek villanó szemekkel néznek a községháza felé, és azt mondják, hogy most bezzeg megvan a kulcs, nem úgy, mint máskor.
A jegyző és a bíró odaát vannak a teremben. Az ajtóban megvillan néha az alakjuk, kitekintenek a tömegre, amely csak áll a hídon és környékén, de nem akar a terem felé menni.
Tüntetnek a kulcs miatt, és azért nem akarnak bémenni a terembe.
Nagyon feszült a helyzet.
Végre kijön a jegyző, és kéri az embereket, hogy menjenek bé a gyűlésterembe. Ott is megmondhatja mindenki a véleményét.
– Zárják bé most is! – kiáltja valaki.
– Hol volt a kulcs? – hangzik a másik oldalról.
Szomorúan nézem a dolgot, majd odafordulok a vezető csoporthoz.
– Bé kéne menni – mondom –, hiszen idekünn nem is mondhatják meg igazán a véleményüket.
Még gondolkoznak a dolgon, de aztán jobb belátásra jönnek, s csakugyan megindulnak a terem felé, amely hamarosan telezsúfolódik emberekkel. A jegyzőnek két listát adnak át: az egyik a bíró listája, a másik a pap embereit tartalmazza. A jegyző ismerteti a gyűlés célját, majd felolvassa a neveket a két listáról. A bíró mellettem szorong, mert a hangulat teljesen ellene van és a lista ellen, amelyben ő első helyen szerepel. Valósággal egyedül marad a teremben, még azok sem emelnek szót mellette, akik véle együtt szerepelnek a listán.
– Hát már nincs senkije magának? – kérdem a gyűlés után tőle.
– Dehogy nincs! – mondja –, csakhogy nem mertek szólani semmit, mert féltek.
Az ellenpárt nagyon boldog a győzelemre, s ha lehet, még feljebb hordja a fejét, mint eddig. A harag és a gyűlölet elvakította őket. Azt hiszik, hogy most már minden rendben lesz. Egyik sem gondol arra, hogy tulajdonképpen nem ők győztek, hanem egy politikai párt győzött, amelynek segítő kezét és tanácsadó szavát éppen olyan ritkán fogják a jövőben érezni és hallani, mintha nem is győztek volna.
Lélekben magam is szavazok, ahogy látom a terhes hangulatot s mialatt végignézem a gyűlést. De az én szavazatom sem a bíróra nem esik, sem a pap embereire.
Magára a falura szavazok, amelyet nem a torzsalkodók jelentenek, hanem azok, akik a munkától és a jövendő miatt való aggodalmaiktól nem érnek rá a politikára.
Mert a némáké és a szegényeké ez a falu, mint a többi is, végig ezen a földön.
Ahogy visszagondolok most a falumra, s futtában felidézem mindazt, amit megelőző hét cikkemben róla írtam, úgy tűnik nekem, mintha egy toronyszobának keleti falát fekete képekkel aggattam volna teli. Pedig nem az én színem a fekete szín, és nem az én lelkem a vigasztalanság.
De ahogy eszköz a kezemben a toll, úgy kellett nekem is a valóság kezében eszközzé válnom. Most azonban, végül és befejezésül, virágporból szeretnék festéket csinálni, hadd legyen ezen a keleti falon néhány kicsike kép, amelynek színei kitáncolnak a sötétből, és elindulnak életet teremteni, mint a mesében a gyermekek.
*
Lent a völgyből, a tavaszodó falusi ház nyitott ablakain keresztül, egész nap muzsikát hallok és éneket. Úgy folyik, mint futó nyári esők idején a patak: néha megduzzadva, hogy elsodorja a madarak énekét és a harangszót, néha pedig úgy finomodik, mint holdvilágos estén a tücsök.
A sógorom éppen a mezőről érkezik, egy nagy bokor virággal, amit idenyújt nekem, és így szól:
– A sógor urat üdvözli a tavasz.
Rögtön rügyeket bont bennem is a figyelem, amely városon elkerüli rendesen az embert. Megnézem a virágokat, és látom, hogy favirágok és földi virágok verődtek a csokorban össze. Így kéne talán egybekötni a falusi magyart és a városi magyart, s így kéne talán egybekötni a három erdélyi népet, s odanyújtani a Jövőnek, mondván:
– A Jövő urat üdvözli a béke.
S ahogy elgondolom ezt, ismét megduzzadva ömlik bé az országút felől az ének és a muzsika.
– Sógor úr, mi van ma egész nap, hogy úgy énekelnek az úton? – kérdem.
– Bévonulás van – mondja sógor. – Mennek a legények katonának.
Most, ahogy mondja a dolgot, egyszerre nyilvánvalóvá válik, hogy nem is lehet egyéb. Magamtól is kitalálhattam volna. Bezzeg a hangról s nemkülönben a füttyről ki tudom találni, hogy miféle madáré a hang avagy a fütty, a csillagokról is ki tudom találni, hogy az édesanyámé, de lám, a legényekről nem tudom kitalálni, hogy katonának mennek.
Meg kéne húzni talán a fülemet.
Más pajkos dolgok is jutnak az eszembe, mert a virág és az ének játszik a kedéllyel. Játék közben pedig gyorsan telik az idő. Fut a nap, hogy utolérje a hegyeket, aztán alkonyatba bújnak a virgonc madarak, majd elsüllyed lassan a föld.
Játszik a természet is, mint az elme.
De a játékba, esti harangszó után, csúnya fintorral szól belé egy hír:
– A falun túl, valahol az országúton, egymás vérit eresztették a katonalegények.
Gyorsan akadnak hírtudó emberek. Mondják, hogy a nálunkvalók szenvedték meg a napot. Hármat szekéren hoztak haza. A három közül az egyiknek vége, a másiknak is szüksége van Isten kegyelmére, a harmadik esetleg megél.
Különösen sógort nagy izgalomba keveri a hír. Azt mondja, hogy meg akarja látogatni az egyiket, ki rokon is apáról. Véle tartok én is. Példátlan sötétben baktatunk az úton. Végre odaérünk, és a lámpavilágnál láthatjuk a beteget. Sápadtan fekszik. A szemét félig lehunyva tartja. Mindegyre vizes lepedőt csavarnak rá. Ilyenkor eltorzul a fájdalomtól az arca. Kövekkel és szerszámfákkal verték meg.
Alaposan túllépték a tréfát.
De másnap halljuk, hogy jobban érzi magát.
S véle együtt a másik kettő is rohamosan gyógyul.
Egy hét múlva csak az emlékek gyarapodtak.
Jófajta ez: szívós és hamar gyógyul. Minden kis ürügyet felhasznál arra, hogy éljen.
*
Künn a határban javában folyik a tavaszi munka. Messze fehér pontokban mozognak az ökrök, közelben szántanak. Megenyhült székelyek hajadonfőn fogják az ekeszarvát, a gyermekek az ökrök előtt járnak, és bogarakat kergetnek a barázdában. Az asszonyok és a lányok krumplit ületnek. Az asszonyok kettőt és hármat vetnek egy fészekbe, a lányok jobban szeretnek csak egy nagyot vetni.
Alig van valaki a faluban.
Ilyenkor Isten őrzi tűzvésztől a házakat és a csűröket. Más elemi csapástól is az Isten őrzi. Általában sok az elemi csapás. Olyanok is vannak közöttük, mint a vándorcigány. Ezektől is az Isten szokta őrizni a falut, ma azonban rést találtak valahol. Talán átbújtak a nagy védő kéz ujja között, és kiraboltak egy házat.
Hamar végigfut a falun a hír, aztán százfelé bomlik, és a kis utcákon szalad a mezők felé.
A cigányoknak nyoma veszett.
Két csendőr jön fel az utcán, és szuronyos puskával mennek a ház felé, ahol a fehérneműt és az oldalszalonnát mozgósították a cigányok. Megnézik jól a helyet, valamint a nyomokat. A nyom azonban silány, mert könnyedén járó ember a cigány, és rendesen mezítláb illan a felszáradt tavaszi földön. De a csendőrök nem hagyják annyiban a dolgot. Üzennek és telefonálnak mindenfelé a környékre. Tudják, hogy nem szárnyas a cigány.
Este csoportokba gyűlnek az emberek, és azt beszélik, hogy nem fogták meg a cigányokat. Némelyik tele van bizalommal, hogy holnap megfogják őket, mások nem hisznek ebben a dologban.
A hívő emberé azonban a jövő, mert másnap csakugyan megfogják a cigányokat, valahol Udvarhely környékén. Megfogják szegény pereputtyos népet, és visszahozzák mindenestől a faluba.
Már ott állnak a csendőrök háza előtt. Három ernyős szekerük az út szélire állítva pihen. Maguk a cigányok az úton rajzanak, egy részük bent a csendőrőrs udvarán. Kis gyermekecskék is vannak a karavánban. Az anyjuk szoptatja őket, hogy éles sírásukkal ne bántsák a csendőri füleket. Süldőleányocskák is vannak, cigánylegények is azoknak. Továbbá öregebbek és öregek, férfiúban és asszonyban egyaránt.
Kicsike, mozgó köztársaság az egész.
De az ellopott ruhának és oldalszalonnának nem kerül gazdája. Átkozódnak a cigányok, és háborognak a gyanúsítás miatt. A csendőrök mindent kidobálnak az ernyős szekerekből, de az elveszett dolgokat nem tudják kidobálni, mert azok nincsenek ott.
A siker makacsul elmarad.
Hanem a kép kárpótolja a szemlélő embereket.
Bent a tornácon lekuporodik a földre két cigánylány, és cigarettát sodor. Gyufájuk azonban nincs. A csendőr üszköt hoz nekik a konyhából, és úgy gyújtanak rá.
Künn a cigányok lovai elégedetten hersegtetik a szénát, amit a csendőrök adtak nekik.
Béke van és szeretet.
Jobb volna talán cigánynak lenni.
*
A hosszú nagyböjt után táncra készül a fiatalság. Szép és nagy dolog ez. Odavonzza mindig a falut: a fiatalt azért, hogy táncot járjon, az öreget pedig azért, hogy nézze.
Gondolom, nekem sem ártana egy kis vigadalom, s már megyek én is a táncba. Messziről hallom a muzsikát, de közelről alig látok lézengeni néhány érdeklődő embert. Talán bent a teremben zsúfolva lesznek! Bémegyek hát oda, de nagyon könnyen tudom ezt is végbevinni: nem kell furakodni a tolongásban.
Istenem, mi lelte ezt a világot?!
Máskor, gyermekkoromban és diákkoromban, mindig többen voltak a táncban, mint amennyi más alkalommal ide megfér. Zúgott és harsogott az ének, döngött a tánc, porzott a levegő, forrósodott a pára. Gomolygott a világ!… Most pedig húsz pár ha táncol a nagy teremben. A cigány is eltűnt. Helyette a falusi rezesbandának négy tagja fúlja és trombitálja a nótát.
És hol van a vad, szélvészes székely csárdás? Mintha nem is ismernék már a fiatalok. Valami gólyatáncot járnak, lassan, tetszetősen és finomkodva. A francia négyesnek rokona ez a tánc. Kecses és különös, de honnét jött ez és miért jött ez?
Lehet, hogy urasodik a nép.
Vagy még inkább lehet, hogy az erejét munkára tartogatja, és nem vesztegeti belé a vad és pazarló táncba, mint a régi jobb időkben, amikor jutott még felesleg a jókedvből és az erőből egyformán.
Nagyon elszomorít a dolog, és szomorúságomban lenézem azt a világot, amely még a táncból is kiszívja az erőt. Amely lefölözi valósággal a mámor és jókedv italát, mint a nyerészkedő üzletember a tejet.
*
Korán este eljön hozzám a nagybátyám, és azt mondja, hogy szeretne az én társaságomban meginni egy kicsi bort. Hamar végiggondolom a dolgot, hogy mit válaszoljak neki. Tudom jól, hogy mit jelent az, ha a székely ember meg akar inni egy kicsi bort. Csak egy kicsit.
Annyit jelent az, hogy reggel négykézláb kell hazamenni.
Mégis ráállok a dologra, hiszen olyan ritka az, hogy ketten ihassunk meg egy kicsi bort. S megbántani sem szeretném az öreget, hiszen bizonyára nem a bor itt a főszereplő, hanem a bor csak ürügy. Beszélni akar velem, s valahogy úgy, ahogy csak bor mellett lehet.
– Menjünk hát sebesen! – mondom neki.
Rokoni szeretettel baktatunk a sötétben.
– S hol isszuk meg? – kérdem fele útján.
– A szövetkezetben – mondja –, mert máshol nem tudjuk meginni.
– Miért nem?
– Azért, mert máshol nem árulnak italt.
Hát ez is furcsa dolog! Ennek előtte négy-öt kicsi kocsma volt a faluban, s mindegyik meg tudott valahogy élni. Most csak egy van, s az is ott, ahol a cipőfűzőt és a lámpabelet, a kalapácsot és légyfogót árulják.
Lealázó sorsra jutott a bor.
No de nem baj, csak menjünk. Majd megisszuk ott is valahogy. Kedves ember a boltos, kerít nekünk alkalmatosságot.
Mendegélünk a sötétben, de az öreg egyszer megáll, és rémítő hangon így szól:
– Hát ez bé van zárva!
Ott állunk egy darabig, s mintha nem hinnők, ami úgy van, még megtapogatjuk az ajtót. Tényleg bé van zárva. Az öreg nem nyugszik meg, hanem megkerüli a házat, hátha valahogy mégis bé tudna jutni a boltoshoz.
– Végleg baj van – mondja, amikor visszajön.
Ismét állunk egy darabig.
– Milyen nap van ma?
– Szombat – mondja.
– S hány óra van?
– Úgy kilenc.
Szótlanul állunk az út közepén. Sehol nem jár egy ember, sehol nem kél egy hang.
Egyformán alszik ember és bor.
A hivatkozás helye
Bajlátott földön. Brassói Lapok 1934. júl. 27.–szept. 3. Alcíme a lapban: Számadó írások egy székely falu mai életéről. Keltezése: 1934. július–augusztus. Újraközölve: Szabadság 1935. dec. 22. sz. (szövegváltozat A bölcső és környéke címmel), Kelet Népe 1937. 7. sz. 34–38. (részlet), Virrasztás (Bajlátott szülőföld címmel, átszerkesztett változatban – 74–136.), Tiszta beszéd (227–269.), Jégtörő gondolatok I. kötet (ugyancsak Bajlátott szülőföld címmel, a Virrasztásban közölt szövegváltozat – 386–441.), Magyar Parasztélet (1946. ápr. 14. 2. sz. 4. – részlet Három villámlás egy napra címmel) és Aranyos tekergők (A bölcső és környéke címmel; szövegváltozat – 88–86.).
A nyolc részből álló sorozat részei: I. Édes virág a szerencse és a remény. (Brassói Lapok 1934. július 27. 167. sz. 4.). II. A bölcső és környéke. (Brassói Lapok 1934. július 29. 169. sz. 4.). III. Megtalálom a hőmérőt a beteg és vajúdó faluban. (Brassói Lapok 1934. augusztus 2. 172. sz. 4.). IV. Akik elöljárnak a faluban és a borsot is törik. (Brassói Lapok 1934. augusztus 4. 174. sz. 8.). V. Három villámlás: reggel, este és éjszaka. (Brassói Lapok 1934. augusztus 9. 178. sz. 4.). VI. Örökös munka, de ritka pillangó a lej (Brassói Lapok 1934. augusztus 13. 182. sz. 4.). (Újraközölve: Új Élet 1980. jan. XXIII. évf. 2/508 sz. 10., Régi riportok – mai emberek felcímmel.) VII. A vallás ölel, a politika harap. (Brassói Lapok 1934. szeptember 2. 199. sz. 4.). VIII. A Jövő urat üdvözli a béke. (Brassói Lapok 1934. szeptember 3. 200. sz. 4.).
A sorozat, amelyben Tamási szülőfaluja korabeli életének egy-egy mozzanatát idézte fel, kiindulópontul szolgált az 1939-ben megjelent Szülőföldem című írói falurajzhoz.
Hegyek tövében születtem, és rengeteg erdő kanyargós ösvényein tanultam meg a szótalan figyelést. De mindig élt bennem a vágy, hogy lássam és megismerjem az alföldi rónaságot s az embereket, akik ezen a kiterített földön élnek.
Lementem hát a kecskeméti „Hírös hét”-re.
Láttam, hogyan kel fel és hogyan nyugszik el az alföldi város; láttam suhogó röptét a gondolatok és a dal szárnyain; ettem pompás kenyerét és gyümölcsét; ittam ezeregyéjszakai borát – de mindig és mindenütt csak kettő érdekelt igazán.
Az ember és a föld.
Szombat délelőtt van. A gyönyörű városházát béborítja az izzó napsugár. A közeli piacon rohamosan sárgulnak a forróságban a dinnyék. Feketébe öltözött urak sürögnek, kíváncsian tolong a tömeg, és rangbéli különbség nélkül izzad a kegyelmes úr és a tekintetes.
De egy öreg magyar nagy nyugalommal és méltósággal lépdel a zsibongó tömeg oldala mellett tova. Fekete nadrág és csizma van a lábán, felette ezüstpitykés mellény és fekete ujjas. Jobb kezében barnára edzett bottal költögeti gyöngéden a köveket, baljával pedig hosszú szárú tajtékpipáját tartja. A bajusza úgy áll, mint a nemes magyar ökörnek a szarva. Fekete kalapjának széles karimájában pedig, mint kereken futó patakocskában az izzó arany, úgy gyűl össze a forró napsugár.
Kecskeméti magyar embör az öreg.
Fiús tisztelettel szóra kérem. Úgy egyezünk, hogy másnap délelőtt béüssük magunkat valamelyik vendéglőbe. Úgy is lesz a dolog. Az öreg sört rendel, én pálinkát hozatok. Kisded poharamat odakoccintom az ő nagy poharához:
– Isten éltesse!
– Mindnyájunkat együtt, csak egyet ne! – mondja az öreg.
Székely eszem egyenesben áll ezen a sík földön, s hamarjában úgy vélem, hogy tán haragszik valakire az öreg magyar. Meg is kérdem tőle szavának értelmét. Szép kék szeme pajzán szeretetben mosolyog reám, és így szól:
– Azért szeretném, ha mindnyájan együttesen élnénk, mert ha kettőnk közül is csak az egyik marad meg jövendőre, akkor nem lehetünk többé testi formában együtt.
Így már könnyűszerrel felfogom a játékos beszédet, majd megkérdezem tőle:
– Szép élete volt-e?
– Möglehetős – mondja.
Úgy bólintok reá, hogy abból kitetszik: magam is büszke vagyok az ő möglehetős életire. Aztán oldalból megcirógatom, hogy beszélne valamit erről. Az öreg magyar megtörli a bajuszát erre, és azt mondja, hogy felesleges volna az ő életét előadni, mert nemrégiben valami olyan dolog történt vele, amiből minden kiviláglik.
– S hát az mi volt? – kérdem.
– Az volt az, kérem szépön, hogy a gyermekeim kiskorúság alá akartak kényszöríteni engem.
– Az lehetetlen!
– No mán lássa, kéröm, mögvennék azok még kamatos pénzen is a gyalázatot.
S felvázolja, hogy mi a helyzet. Tehetős gazda volt mindig. Huszonöt hold földje, künn a földeken gazdag tanyája, bent a városban jó háza. Rendes felesége s hat gyermeke. De az asszony elhalálozott, minek következtében, ezelőtt öt esztendővel kihirdette azt az akaratát, hogy ötszáz pengőt ad annak az asszonynak, aki hozzá elmenne feleségül. Jelentkezett is nem egy, de ő csak egyet választott azok közül. Ekkor gyúlt ki az a nevezetes dolog, hogy ő kiskorúság alá kerüljön. Hat gyermeke közül négyen akarták ezt megcselekedni véle, pedig ennek a négynek kiházasítás céljából 9432 pengő értékben adott volt művelő és házi marhákat s egyáltalában mindent, ami szükséges lehet egy magyar házhoz. Még az árendából is, amit a földek vonzottak maguk után, elengedett nekik ötszáz pengőt. Ilyen gyermekek ezek! Mán nem is vóna nekik elég, ha két méterre feküdnék ő a földben, mert egyenesen két kilométer mélységre tennék!
– Törvényen is volt emiatt? – kérdem.
– Hát éppen hogy ott vótam! – mondja. – A bíróság előtt! Mindjárt egy széket adtak alám, a kérdözgető bíró előttem, két ügyvéd oldalban, más urak mindenütt, hátul pedig mindent fölírt a gép, amit én feleltem. De azt fölírhatta ugyan!
– Ugyan miket kérdeznek ilyenkor? – egyengetem a dolgot.
Az öreg megbotránkozva közrebocsátja, hogy a pulyaságot akarták kideríteni róla, s még azt is, hogy bolond vóna. Majd így adja elő a kérdéseket és az ő feleleteit azokra.
– Mivel borotválkozik? – kérdi a bíró.
– Fanyelű borotvával – feleli az öreg.
– Miért fanyelűvel?
– Azért fanyelűvel, mert a nyele elromlott, de a hasa még jó volt, így hát magam csináltam neki egy nyelet fából.
– Hány éves, nagypapa? – kérdi tovább a bíró.
– Hetvenhat éves vagyok.
– Mikor született?
– Ezernyolcszázötvennyolcban születtem, október utolsó napján, s november első napján kereszteltek meg.
– Mikor házasodott meg először?
– Ezernyolcszáznyolcvanötben, február tizenhatodik napján, s tizennégy nap híján negyvenhárom évet éltem együtt a feleségemmel.
Majd gondol egyet a bíró, és így szól:
– Ki most a király, nagypapa?
– Éppen az az, hogy senki, s mégis az ő neviben ütnek törvényt – feleli neki az öreg, aztán visszateszi a széket a helyére, az ügyvédek gratulálnak neki a vizsgához, kezel ő is barátsággal velök, és mint nagykorú hagyja el a törvényházat.
Beszél még elmúlt politikáról, hogy mi pénze maradt benne a képviselők bőriben, majd elbeszéli, hogy törvényhatósági bizottsági tag is volt nagy keservesen, de most lefelé jár az élet, bent van már háromszáz pengő a takarékban, a temetés költségeire.
– Tud-e Erdélyről és a székelyekről valamit? – kérdem.
– Nem tudok én sömmit arról, kéröm.
– Hát a németeket szereti-e?
– Mindenkit az Isten teremtett – mondja.
Okos kék szeme harmatozik már. Valami nagyon szépet akar mondani, látom. El is dicsekszi mindjárt, hogy az ő őse török gyerök volt. Akkor ejtették le a szekérről a törökök, amikor menekültek. Aztán felvette egy magyar, lehúzta róla a piros bugyogót, s azt egy lécre akasztotta az udvaron, s ott is lógatta a szél, amíg el nem rothadt.
Innét van, hogy őt Töröknek hívják.
Búcsúzáskor még jól megnézem, és akkor jut eszembe, hogy olyan ő, mint a búcsúzó nyár ezen a dús alföldi földön.
A másik magyarral, aki a jelen idők magyarja már, Hetényegyháza községben találkoztam. A Kada Elek telepítéséből származott ez a község, százhuszonkilenc háza van most, egyezer lélekkel körülbelül.
A mező közepén, nem messze az erdőtől, hatalmas új templom áll. Véle szemben egy nagyocska és dicséretes szép ház. Ebben székel a gazdakör, és itt lakik a törekvő, erős akaratú gazda, akit érdemes szemtől szembe látni.
Hosszú asztal a tornácon, mely a szőlőkre tekint.
– Hol a gazda?
– A földeken van ő.
Hamar elküldenek érte. Addig kortyolunk valamit a rekkenő hőségben. Odakerül Mihály bácsi is, aki 365 holdon vigyáz, mint igazi csősz. Holdja után negyven fillér jár neki, lakása is van a szőlő-hegyközségtől, és két kéve venyige holdankint, téli időre.
Balról a derekán, bronzszínű bőrtokban, nagy forgópisztoly settenkedik a gazdakör tornácán.
– Mikor távozott el ebből az utolsó golyó? – kérdem.
– Nemigön kell szólaltatni eztöt – feleli Mihály bácsi.
Úgy látszik, hogy jó erkölcsű népek lakják errefelé a földet, és tapasztalt, istenfélő ember maga a csősz is, aki nem pazarolja a veszélyes golyót. Egyedül azt sérelmezi, hogy hosszú puska járna neki, s nem efféle, ami csak „pulykabegy”-nek nevezhető.
S mialatt kortyolunk óvatos móddal és így csőszölünk az öreggel, a szőlők felől, sebes jövéssel, feltűnik egy férfi. Hajadonfőn jön, mellényben és szép fehér ingben. Előtte kötény, mezítlábos lábán virágos papucs. Az arcája piros-barna, a szeme kék, a bajusza kurtára nyírott.
Ez az újfajta magyar, erős akaratú és vagyonszerző fajta, ki létesít is mindig valamit a köznek, mialatt ő maga gyarapszik. Lám, a nagytemplom építésében is közredolgozott, a helyet is ő szögezte le, ahova építették. S ez a nagy ház is, melynek tornácán vibrál és érik az új magyar élet, az ő alkotása. A kocsma mellé, mely üdíti az erdélyi hegyek szülöttét és a csőszt egyaránt, ide helyezte a gazdakört, trombitával a sarokban, nagybőgővel és a hőségben letakart cimbalommal. És egy lányos arcú rangos pap képivel a falon.
Vallásos ember a gazda, és az ábrázolt pap díszelnök a gazdakörben.
– Hogyan kezdte? – kérdezzük a gazdától, aki pillanatok alatt elrendezi kérdésünkre az eszét, és így mondja a beszédet:
– Amikor tizenöt éves voltam, már nem tűrhettem, hogy nagyon szigorú volt az anyám. Emiatt elmentem szolgálni hát, és három évig szolgáltam egyhuzamban. Tizennyolc éves koromban önálló lettem és napszámba jártam. Akkor elmentem a napszámból katonának, s már volt annyi pénzem, hogy kilencvékás földet vehettem, hétszázhetven pengő árban. Azután kiszabadultam, és beültettem két hold szőlőt, szereztem két gebe lovat is, melyekkel fuvaroztam. Majd több éven keresztül törköllyel kupeckedtem, aztán megnősültem, megemlítem azonban, hogy semmit sem hozott a házhoz az asszony. Azután házat építettem, majdan pálinkafőző kazánt állítottam. Jól ment egészen a dolog, de akkor jött a háború. Engemet felmentettek ugyan testi gyengeség miatt, mit az asszony sohasem hitt el nekem, de különben nem tudtam előrehaladni semmit, pedig pénzem volt elegendő. Ott volt a borom mind a pincében, s jöttek a románok és mind elvitték a boromat. A háború után ismét előresiettem, földet vettem, szeszfőzdét állítottam fel, és szódavízgyárat is, közben pedig újból építettem.
– Most mennyi földje van? – kérdjük.
– Huszonnégy hold – mondja.
Nagy szó ez itten, ahol két-három hold már meglehetős életet juttat. Nagy szó, és még nagyobb gazdaság. Büszke is rá elfojtottan a gazda, mert csak búcsúzásnál jut eszibe, hogy a beszéd mellé megkínáljon valami itallal is minket. Veres bort hozat hamar a fiával, de csak egy kortyot iszunk a koccintás és a tisztesség kedvéért. A testet kínozza a hőség, a lélek pedig teleitta már magát az igaz szóval és a reménnyel, hogy van jövendője ennek a népnek.
Virágos papucsában kikísér a kapuig minket, aztán visszamegy kedvvel és erős karokkal a termékeny magyar földre, melyről jövendő írásomban szeretnék egyet-mást beszélni.
Erdélyben is vannak ízletes gyümölcsök, és akad bor is, amely jó íze mellett huncut erőt rejteget magában. De az a gyümölcs, amellyel tele vannak a pesti boltok, és az a bor, amelyet magyar kocsmákban ihatik jó pénzért az ember, mégis más szót érdemel.
A földnek s a napnak gazdagabb gyermeke.
Könnyű azt tudni és látni, hogy a nap erejét nem szívják itt ki a hegyek és az erdők, hanem mind az egész heve, méretlenül és fosztogatás nélkül, ráömlik a mérhetetlen lapos földre, és ott főzi, színesíti, növeli és érleli, ami csak van.
De milyen lehet alul? Maga a talaj? Sokszor jutott eszembe ez és vártam az alkalmat, hogy megnézzem, mint a lisztet, és beléje furakodjam, mint a gyökér.
Ott ülünk a kecskeméti döcögő vonaton, amelynek két sínvonala csupán négy araszra van egymástól, és mégis komoly vasúti kocsik gurulnak felette. Ott ülünk egy marhakocsiban, muzsikusok, írók és más szabad hívők. Kétoldalt kukoricásföldek maradoznak el, itt-ott egy tanya bámul a világba. A vonat oldalát csintalan akácágak legyintik meg, majd feltűnik a terméketlen buckás föld, csupaszon, kis dombjaival. Aztán szél kerekedik, felmarkolja a homokot, először egy marokkal, majd kettővel és pillanatok alatt béfújja porral a látóhatárt.
– Nézzétek, ez a jász eső! – mondja kecskeméti barátom.
Én ugyan porfelhőnek néztem, de szívesen nevezem magam is jász esőnek, hiszen az nagyon szép és amellett különös.
Megérkezünk a bugaci állomásra, amely takaros hely, és beillenék akár városba is állomásnak. Csak a közlekedéssel van baj. Ki kéne mennünk a nagy pusztára, és azon is túl a pusztai „őserdőbe”, ahogy a kecskemétiek nevezik nekem látatlanban azt a bizonyos erdőt. Jó ember azonban az állomásfőnök, hamar elfut és két szekeret is kerít. Én a Fekete Balázs gazduram szekerére kerülök. Egy sárga és egy pej lova van Fekete Balázsnak. Nem olyan kicsikék és gyapjasak, mint az erdélyi lovak, hanem nagy kamaszok, akik elég tágasságot éreznek, hogy jól kiereszthessék a csontjaikat.
Egy nagy legelőn futnak velünk kanyarogva a lovak.
– Ez a puszta! – mondja kecskeméti barátom.
No, ezt megnézem, ha ez a puszta! Sík és nagy, nagyon nagy. A távolban mintha nyáj legelészne, tovább mintha erdő is lenne. Lent a szekér alatt jó füvecske van a földön, a fűtől szépséget nyer és bársonyos puhaságot.
Nagyon tetszetős dolog és kedvem volna szaladni rajta, mint a lovak: a Csillag és a Fecske. Aztán egyszerre az a vágy támad meg, hogy ne csak szaladjak itt a földön, hanem vegyek egy paripát, és addig nyargalásszak itt előre és hátra annak a paripának a hátán, amíg sötét lesz, és amíg megszületnek a csillagok.
Megtörténik egyszer, hogy egy másik szekér keresztezi az utunkat. Jobban fel van szerelve az a másik szekér, mint a miénk, mert egy kis kutya is szalad utána. Ahogy egymás közelébe érünk, félbehagyja a szaladást, és buzgalommal megugat minket.
– Ez a puli! – mondják.
Kedves kutya az efféle puli. A szekeresnek és nekem egyformán tetszik. Többet ér, mint három gyermek együtt, azt mondja a magyar, mert ennek csak egyszer kell megmondani az igazat, míg a gyeröknek százszor sem elég.
Közel az erdőhöz elérjük a gulyát. Szép szarvuk van a pusztai ökröknek, akár fennállva néznek minket, akár fektükből. Lovak is vannak, de azok már kevesebben, mint az ökrök. Egy öreg számadó, egy középidős és egy legényke áll a gulya mellett. Megáll velünk is a szekér, leugrálunk és barátkozunk a számadókkal. Nagyon szíves és baráti magyarok. Az öreg még nótát is dalol nekünk egy lányról, aki elment volt Vadkőrösre az orvoshoz, aki azt mondotta neki, hogy vízi bornyú van a hasában. A vízi bornyú valami békaféle állat, amit kicsi korában megisznak a vízzel, és aki megissza, annak a hasában megnő.
Szerencsétlen dolog ez, különösen egy leánynál…
Aztán vissza a szekérre, mert vár minket az erdő, és a nagy melegben mi is várjuk őt. Úgy szeretnők, hogy bémenjünk egészen a közepébe, ahol egy kilátótorony is van. A középidős számadó lóra pattan hamar és velünk lovagol, hogy megmutassa az erdő között az utat.
Különös erdő ez! Ilyent nem láttam én soha. De nemcsak nem láttam, hanem még elképzelni sem tudtam volna. A hevenyészett úton fél araszt gázol a kerék a homokban. Mindig és mindenütt. Furcsa erdei talaj! De nem furcsább maga az erdő sem, amelyet kedves és melegszívű barátom őserdőnek nevezett. Jórészt bokrok teszik ezt az erdőt, de nem akarom leszólni, sem kicsinyíteni, mert vannak benne fák is. Nem nagy fák ezek, amilyenek őserdőbe illenének, hanem olyan közepesek. De annál csodálatosabb, hogy mindenféle fa gyökeret ver és megnő itten!
Nem lehet szót találni erre a csodára.
És arról sem tudok beszámolni, hogy micsoda tulajdonképpen az az érzés, amit ez a csodálatos erdő ébreszt bennem. Mert az egyik pillanatban ámulva és szótlanul tudom nézni, a másikban a két karomat tárnám széljel, a harmadikban kacagnom kéne, a negyedikben eltekintenem a bokrok feje felett és a sugár fák törzse között, el messze az erdélyi s főleg a székely havasok rengeteg erdői felé, ahol olyanok a fák, mintha Nimród még azok között vadászott volna.
Mert mit lát ebben az erdőben az ember? Először és a legnagyobb csodálattal rengeteg borókabokrot, amely pedig jellegzetesen havasi lakó. Még bogyók is vannak a borókabokrokon, mintha ezzel is bizonyítani akarnák, hogy sem az én szemem nem káprázik, sem pedig őket nem viccből hozta ide szél vagy ember. És van a boróka mellett fenyő, a fenyő mellett jegenyefa, a jegenyefa mellett nyárfa, a nyárfa mellett szilfa, a szilfa mellett akác, az akác mellett fűzfa s a fűzfa mellett gyertyánfa.
És mindez olyan talajból nőtt és olyan talajban él, amelybe fél araszt vág belé a szekér kereke, mert puha és omló homok.
Hát nem csodálatos ez?
Könny jön az ember szemébe, ha arra gondol, hogy mire nem képes ez a föld, ha anyaföldnek nevezi a magyar.
Már nem döcögős kis vonaton ülünk, hanem a város autójában. Úgy ereszti a kocsit a sofőr, mintha betyárokat üldöznénk. Pedig nem üldözünk senkit, csupán azért megyünk, hogy újabb csodáit lássuk ennek a földnek.
Jobbról és balról dús szőlők terülnek el és az öklömnyi sárgabarackok alatt roskadoznak a fák. Átfutunk Hetényegyháza községen, amelyet harminc évvel ezelőtt telepített volt ide a kecskeméti polgármester. Aztán megállunk az úton, és letérünk gyalogosan a földek felé. Vezetőnk, a kecskeméti idegenforgalmi főnök, örömtől meghízva magyarázza, hogy mi történik ezen a földön. Hatvan holdat parcelláztak itt ki az utolsó két évben. Csupa egyholdas és kétholdas földek. A földnek holdankint 250 pengő a megbecsült ára, de olyan nagy volt a földéhség, hogy hatszáz, sőt hétszáz pengőt is adtak a városnak érte. Csupa kis fizetésű emberek vettek itt földet, és kubikusemberek is sokan.
A parcellák egy része már kiművelve fekszik és termik. Krumplit, veteményt vagy valami effélét. Van olyan is azonban, amelyben már csecsemő szőlőtőkék üldögélnek. És a kiművelt földdarabok mellett ott fekszik a másik, amely még érintetlen. S így, ha a kettőt együtt és egymás mellett nézi az ember, csak akkor kiált fel igazán.
– Csoda történik itt!
Vagy nem csoda-e tán az, ha a föld, amelyet a tavaly még csupa fa és bokor borított és irdatlan bozót, az idén már kis barackfákat tart az ölében, szép kukoricát, a világ leghíresebb kelkáposztáját vagy kis szőlőfákat?!
Itt sem talál szót az ember, amellyel tudatni tudná a hatást. És a csodálkozás csak fokozódik, amíg elérünk a kubikus munkásokig, akik éppen most művelik ki az egyik parcellát. Szabad mellel, kis nadrágban és mezítláb derékig állnak a kubikusok a földben, homlokukról folyik a verejték, mint a szőlőből őszkor, csákány és lapát a kezükben.
Forgatják a földet.
Kivágják a fákat, kivágják a bokrot és a cserjét, kiszedik mélyről a gyökeret, minden gyökeret, és kévékbe gyűjtik. Aztán egyenlővé teszik mindenütt a földet, a buckát a lapállyal, és a lapályt a buckával. S hogy végzett munkájukat látni és felmérni lehessen, babákat hagynak a földből, amelyek néhol két méter, máshol három méter magasságban állnak, mint a hősi munkának és a magyar erőnek a szobrai. Aztán mindenütt egyformán felforgatják a földet, le nyolcvan és kilencven centiméter mélyig, hogy ami alól volt, az mind felül kerüljön.
– Mit keresnek ezzel a munkával? – kérdem.
– Naponta átlag két-három pengőt.
Az ember átlagban véve három hónap alatt kubikol meg egy egyholdas területet, és ezzel a munkával megkeres háromszáz pengőt.
A munkás és a föld egyaránt csodálni való. Nem is tudom, hogy melyiken ámuljak inkább. Végül mégis a földnél maradok, amely itt is csupa homok, a felszínen és alul.
És mennyi ilyen föld van még, csak amit én láttam! Vadon, bozontosan feküdve. Várva a kubikust, aki leborotválja és alkalmassá teszi arra, hogy világhíres barackot és szőlőt teremjen.
Azt kell hinnem, hogy valóban Isten lebeg e földek felett.
A hivatkozás helye
„Hírös” magyarok. Brassói Lapok 1934. aug. 17. 185. sz. 3–4. és uo. 1934. aug. 18. 186. sz. 3–4. Keltezése: Kecskemét, 1934. augusztus. Ezt megelőzően, rövidebb szövegváltozat: Budapesti Hírlap 1934. augusztus 5. – Homokos anyaföld címmel. Újraközölve: Összes novellák, Budapest, 1942 (622–633.) – Áldás a rónán címmel (a rövidebb szövegváltozat), Tiszta beszéd (269–278. – a Brassói Lapokban közölt „Hírös” magyarok című szövegváltozat) és Jégtörő gondolatok I. kötet (442–452.) – Áldás a rónán címmel a Budapesti Hírlapban és az Összes novellákban megjelent szövegváltozat.
A súlyos probléma, amit Németh László három cikkében vázolt, valamint a sok kérdés és felkiáltás, ami a Németh cikkei után a hozzászólásokból is kiugrott: mind úgy hatnak reám, mintha valaki ritka hegyes szerszámmal ott birizgálna engem, ahol az életem legérzékenyebb idegszálai összefutnak. Olyan embernek, aki nemcsak faluból való, hanem apjának, nagyapjának és egész visszamenő nemzetségének a sorsát is cipeli, és ez a sors szigorúan és kiáltóan egy osztálynak a sorsa, s éppen a szóban forgó osztályé, nehéz úgy hozzászólni a felvetett kérdéshez, hogy az csupán serkentő és vidámító legyen.
A cél azonban nem panaszt és kesergést kíván, hanem fényt, amely józan agyból és hívő szívből eredjen és megvilágítsa a kérdések tömegét.
Úgy Németh László, mint az utána következő hozzászólók, mind elfelejtették egy kissé megpiszkálni az alapot, amelyre építeni kell. Pedig talaj nélkül s csupán a levegőbe építeni semmiféle művészettel nem lehet. Ingó talajra pedig veszedelmes. Talajnak nevezem pedig azt a magyar közfelfogást, amely a művészekre és szellemi rokonaikra vonatkozik. Mindnyájan tudjuk, hogy milyen ez a közfelfogás. Az író és a művész azonban nemcsak tudja, hanem érzi is, mint egy nyavalyát, amelyből nem gyógyítja ki senki, csak a halál. Nem mondom: akadnak emberek, akik elhiszik és talán vallják is, hogy a társadalom életében fontos tényező a művész és az író; sőt azt is elhiszik, és vallják, hogy egy jó könyvet írni, egy jó képet festeni vagy egy jó szobrot faragni nem játék csupán és haszontalan időtöltés, hanem munkának is van olyan erő- és idegpazarló, mint bármiféle hasznos munka a világon. Az ilyen embereket, sajnos, kivételes embereknek kell nevezni. Mert általában az „egészséges” paraszt- és a nyárspolgártömeg véleménye szerint az író firkál, a festő pingál és a szobrász tölti az időt.
A tömeg, amely így vélekedik, „társadalomfenntartó” elemnek neveztetik. És nem véletlenül, és nem is azért, mert az adófizető állampolgárok többségét alkotja. Hanem főképpen azért, mert ez a réteg az, amely mindig átveszi és utánamajmolja az uralkodó hatalom véleményét. Ennek a hatalomnak a szemében pedig minden igazi alkotó tehetség gyanús. És valljuk be, némi joggal, ami a hatalmat illeti. De valljuk be azt is, hogy teljesen jogtalanul és ökölbe szorító igazságtalansággal, ami a szellemet illeti.
Joggal azért, mert az alkotó tehetségnek rendszerint önálló véleménye van nemcsak a könyvet és a festett képet illetőleg, hanem politikai és társadalmi kérdésekben is. És nem érzi kötelességének, mint a hivatalból elismert írók és művészek általában, hogy a megromlott társadalmat, annak igazságtalanságait és osztályelnyomó állandó kedvét feltétlenül meg kell rögzíteni és fenntartani. Azt sem érzi kötelességének, hogy haladó társadalmi törekvéseknek és új művészi formáknak ellene szegüljön.
Jogtalanul azért, mert az emberiség történelmében még mindig az alkotó szellemnek volt igaza, és a hatalomnak, amely nem támaszkodott az alkotó szellemre, csak átmenetileg, vagy addig sem.
Amíg tehát, legalább bizonyos mértékben, nem javul ebben a kérdésben a hivatalos felfogás és annak javulásával a közfelfogás, addig csak morzsákat tudnunk kiverekedni a tehetségnek és az „őstehetségnek” egyformán. Itt van a küzdelem nehezebbik fele, de nem reménytelen, mert a szellemnek nem szabad a reménytelenséget ismernie. Ha egyszer s talán nemsokára megtörténik az a csoda, hogy az írót, aki magányos úton jár és korszerűt alkot, nem fogják bolondnak nevezni, hanem fontos kérdésekben is megkérdik és felhasználják a véleményét; s ha egyszer s talán nemsokára az is megtörténik, hogy az alkotás még az alkotó halála előtt nemzeti vagyon legyen, s az alkotó pedig emberi értéke mellett nemzeti érték is – akkor sok minden szép és szükséges dolgot is játszva meg lehet csinálni.
Elgondolom, hogy mi lett volna belőlem, ha gyermekkoromban az a csepp baleset nem történik velem, amely később ürügyül szolgált arra, hogy gimnáziumba adjanak. Nagyon riasztó sors várt volna reám. Még annál is riasztóbb, amilyenben van ma egy magyar író. Valószínűleg nagy ivó és nagy verekedő lett volna belőlem, mint a többiből, akik tehetséggel belészorultak a faluba. Mert mit csináljon a tehetség, ha tudása és tapasztalata hiányzik ahhoz, hogy tehetsége számára kifejező formát tudjon találni? Kijön belőle olyan formában, amely rombol és mindenekelőtt önmagát öli meg.
Sokszor eszembe jutott ez, amikor „őstehetségek”-ről hallottam. S még jobban akkor, amikor ezeknek az „őstehetségek”-nek a sorsát láttam és látom. Nem tehetek róla, de a magam alkotni törekvő hite miatt és az osztályom érdekében egyaránt csúfolódásnak látom azt a szót, hogy „őstehetség”. Az őstehetség csupán lehetőség. Egy olyan állapot, amely alkotó életté válhatik szerencsés körülmények között, de a leggyakrabban nem válik azzá, hanem romboló és kártékony életté. Nagy és veszélyes az út, amelyen keresztül az „őstehetségek”-ből egyszerűen tehetség lesz. A tanuláson és a tudáson kívül jellem és hősöknek való hit kell ahhoz. És mily kevés van ilyen! Ilyen Veres Péter, hogy hamarjában csak egy példát hozzak fel.
Az utóbbi esztendőkben valóságos kultuszt csináltak az „őstehetségek”-ből. Termelte a föld és a nép az „őstehetségek”-et, mint állandóan eddig is, amióta hont alapítottak ide kardos őseink. De a föld és a nép után most már mecénások és lapok termelik el a földtől az „őstehetség”-et. Csak úgy, kuriózumképpen. Mintha négylevelű lóherét hoznának fel ide a szűz talajról. Az ember, akire szintén az a sors leselkedett, hogy „őstehetség” legyen, szomorúan látja, hogy mi folyik és mi történik. Költőt hoznak fel például, és úgy mutogatják és íratják, mintha Abesszíniából hoztak volna egy négert. Festőket fognak össze, és úgy mutogatják, mintha Julián barát hozá vala vissza valami ázsiai ősrengetegből őket. Táncos és nótázó legényeket csoportosítanak össze, felöltöztetik vasárnapi cifrába, és íme, buzog és illatozik nektek a tündéri nép!
Ferdítenek és hazudnak!
Mert a költő, aki tanulatlan, kóválygó és tehetséges, nem kuriózum, hanem szomorú látvány. Az egyszerű festő, aki népi mivolta ellenére is művészi és befejezett képet fest, nem csodabogár, hanem természetes megnyilatkozása egy népnek, amely festőtehetségeivel és írótehetségeivel együtt várta és még mindig várja az időt: az ő idejét. És a népi bokréta és a daloló csokor, lányok és legények egybefűzve, csak arra jó, hogy kiszúrja a városi szemet. De mielőtt kiszúrná, már megvakítja, mert hamis képet ad a magyar faluról és a népről.
Biztos vagyok abban, hogy ez a módszer sokkal többet árt és ront, mintha nem csinálnak semmit. Hitelét veszti annak a nagy lehetőségnek, hogy a népből ki lehessen hozni azt a komoly és kollektív szellemi értéket, ami benne van.
Németh László két dolgot ajánl: a népi Eötvös Kollégiumot és a rádió útján való nevelést. Nem akarom sem az egyiket, sem a másikat hasonlatba avagy vonatkozásba hozni azzal a módszerrel, amelyről fentebb szóltam. Nagy lépés ez már azokhoz képest. De nem hiszek abban, hogy egyetlen lépés elegendő volna arra, hogy ezen a fontos területen meg is kezdjen valamit az ember. Itt egyszerre nagyot kell ugrani. Még annál is nagyobbat, mint amekkorát Féja Géza ugrott, amikor azt a véleményét fejezte ki a hozzászólások kapcsán, hogy a kormányhatalom vegye kezébe a dolgot, és létesítsen egy népfőiskolát, minden praktikus tudomány elsajátítására alkalmas felszereléssel és mintagazdasággal.
Amint mondottam írásom elején, a cél diktál itt az embernek, s ha sorsa és szíve belé is szól a dologba, azért végeredményben talán az is jobb, ha meglesz a népi Eötvös Kollégium vagy a népi főiskola, mintha semmi sem lenne. Én ugyan nem tudok egész lelkesedésemmel melléje állani, mert nem a cél teljessége ez, hanem kezdet a cél érdekében. Esetleg sikerül, esetleg nem. Ha sikerül, félek attól, hogy nemcsak néhány „őstehetség” kiválasztására lesz alkalmas, hanem alkalmas lesz arra is, hogy bizonyos befolyásos csoportok és érdekszövetségesek, kik a népi felszabadulásnak mindig ellenségei lesznek, érvül használják fel arra, hogy: íme, mindent megtettünk, kihalásztunk a népből minden tehetséget, felemeltük az egész műveletlen osztályt, és részesévé tettük annak a sok jónak, amely pedig csak minket illetne meg!
Mondom, ettől félek. De akik ettől nem félnek, azok nem tehetnek jobbat, okosabbat és nemzetibbet, mintha ezt cselekszik.
Nekem fáj ugyan az a nevelésből és jó értelemben mondott nemzetközi kultúrából származó cinizmus, amely a Szerb Antal hozzászólásában a nép felé kicsendül. De nem nehéz félretenni itt az osztályérzékenységet. Akkor pedig helyeslem Szerbnek azt a törekvését, hogy itt Magyarországon is, mint általában a nyugodt államokban, el kell tüntetni azt a különbséget, amely a középosztály és a magyar parasztosztály között fennáll. Helyes: el kell tüntetni. De hogyan? Mert ezt a különbséget nem lehet népi Eötvös Kollégiummal, sem népi főiskolával eltüntetni. Ezt csak úgy lehet eltüntetni, ahogy Veres Péter gondolja és írta abban a hozzászólásban, mely a nagy kérdés mélyére világított.
Mert nemcsak „őstehetségek”-ről van szó itten, akikben egyáltalában nem hiszek addig, amíg tehetséggé nem változnak. Hanem sokkal többről van szó: az egész népről. Arról is, aki nem a festészetben őstehetség, se nem a versírásban, hanem esetleg a mezőgazdaságban, a politikában, a szervezésben, a vallási kérdésekben vagy akár a gyermeknemzésben! Mindegyikre szükségünk van és egyformán. Mindegyikre, vagyis az egészre együtt.
A kultúra szerves összefüggésben van gazdasági állapottal, egészségügyi állapottal, erkölccsel és politikával. De a legszorosabb összefüggésben éppen a népnél van, ahol ködös gomolygásban lehet megtalálni az egészet.
S végül kérdem, inkább magamtól, mint mástól: vajon érdemes-e megalkudni ebben a legnagyobb kérdésben? Bárhogy fontolgatom a dolgot, s bármennyire engedékeny is próbálok lenni, csak azt mondhatom: megalkudni nem érdemes, de a maga felelősségére ám tegye meg az, aki biztos abban, hogy a végső célt, az egész osztálynak a felemelését soha nem fogja szem elől téveszteni.
A hivatkozás helye
A magyar őstehetségek problémái. Budapesti Hírlap 1934. szept. 16. 54. évf. 109. sz. 6. A teljes szöveg a Budapesti Hírlap szerkesztőségi jegyzete nélkül megjelent a Brassói Lapokban is, … Ha egyszer megtörténik az a csoda, hogy az írót nem fogják bolondnak tartani… címmel (1934. szept. 23. 217. sz. 10.) Újraközölve: Tiszta beszéd (278–285.) és Jégtörő gondolatok I. kötet (453–458.).
A Budapesti Hírlap 1934. augusztus 25-i száma Őstehetség és fogalomzavar címmel közölte Németh Lászlónak a Nemzeti Szalon naiv festők kiállításáról írt cikkét, s a szerző az itt felvetett gondolatot A nép Eötvös Kollégiuma című cikkében folytatta tovább. Írásaival több hónapon át tartó vitát robbantott ki, amelyben többek között Féja Géza, Szerb Antal, Veres Péter, Makkai Sándor, Schütz Antal, Szekfű Gyula vett részt. Tamási Áron hozzászólását a szerkesztőség a következő jegyzettel adta közlésre: „Az őstehetségek sorsának formálásáról megindult vitában ma Tamási Áron, a kivételes tehetségű író kér szót. Tamási Áron maga is abból az osztályból származik, mint azok az »őstehetségek«, akiknek bemutatkozója ennek az ankétnak különös időszerűséget ad. Tamási Áron így biztos kézzel tapintja meg az egész problémakör lényegét és az általa felvetett gondolatot, valamint megállapításai nagyon alkalmasok arra, hogy a vita termékenységét növeljék, fő kérdéseit pedig pontosan tisztázzák. Tamási Áron vélekedését így foglalja össze.”
A Brassói Lapokban ez a szerkesztőségi jegyzet olvasható a cikk élén: „Az alábbi cikkhez egy kicsi magyarázat szükséges. Budapesten nemrégiben érdekes kiállítást rendeztek egyszerű falusi emberek képeiből. A képek óriási feltűnést keltettek és a kiállító »őstehetségek« körül nagy vita indult meg a budapesti lapokban. A vitához kikérték Tamási Áron véleményét is, és ebből az írásból való ez a részlet. – Most, hogy Tamási Áron rövidesen elindítja a Brassói Lapokban új regényét, különös jelentőséget nyer ez a megrázóan szép és frappánsul mély és erős írás.”
A tegnap, március utolsó napján, mindenütt táncolt a nép. Szerte az országban, a Dunántúl kies vidékein s a szabadságra kitárult rónaságokon. Eme utóbbi táncot képviselő-választásnak nevezték. Amíg ez a szigorúan politikai tánc tartott, azalatt Budapesten is, a Zeneakadémia nagytermében is, táncolt a nép.
*
Délután öt órára volt hirdetve a táncos előadás. Korábban mentem, de jegyet már nem lehetett kapni. Ilyen esetre még nem emlékszem. Boldog voltam a székelyek sikerében, sőt olyan boldogan kábult, hogy jegy nélkül bekerültem egy idegen páholyba, ahol a kiűzetés elől egy monoklis úr mentett meg engem. Ez már magában véve is csodálatos történet, de amit ennek a páholynak a mélyéből és állva néztem s hallgattam végig: az még csodálatosabb történet volt.
Paradicsomi és pajzán.
Elsőnek Benedek Marcell olvasta fel Móricz Zsigmondnak erre az alkalomra írott súlyos bevezetőjét. (Nagyon jólesett, hogy láttam a székely öröm fényében Benedek Marcit, de nem tudom, hogy hol jár ilyenkor Móricz Zsigmond.) Utána Szentimre Jenő olvasta fel szigorúbb bevezetőjét. Nemcsak azért szigorúbbat, mert őszintén és nem érdemtelenül leckéztette az „urakat”, hanem azért is, mert a székelyekkel egy forrásból jött ő: harisnyás szívvel és szakértelemmel. Bevezetője után Sz. Ferenczi Zsizsi jelent meg a pódiumon, s mellette mint zongorakísérő: Zsizsman Rezső, a kolozsvári zenei élet fáradhatatlan lelke és kiváló orgonaművész. Nagyon üde és szívre ható jelenség volt pompás székely ruhájában Ferenczi Zsizsi. Székely dalokat és egy székely balladát énekelt: az énekes madár tisztaságával és a szenvedő ember hullámzó idegeivel.
Az énekesnő után következett a műsor csontja és veleje: a székelyek kollektív szereplése. Ilyenkor különösen rádöbben az ember, hogy nemhiába divatos jelszó ma városon is a kollektivitás: micsoda erő és szépség van benne! Valószínűleg népi találmány ez a kollektivitás is. Ahogy hét legény és hét lány, egymás kezét fogva, nagyon szép és helyes ősi szokás szerint, párosával bevonult a nagy színpadra, zúgó taps töltötte be a hatalmas termet. S amikor a hét pár után, a sor végén Bak Józsi bácsi is megjelent menyecske-párjával, a tapsot már nem győzte a közönség: egyszerre felállt és örömében kitörve úgy ünnepelt. Ez is kollektív mozdulat volt és szintén nagyon helyes, mert ami megilleti a fejedelmeket, az megilleti az egyöntetű fejedelmet is: a népet.
Hát szépek is voltak ezek a székely leányok és legények. Nem is elégséges az a szó, hogy szépek voltak, azt kielégítőleg csak a ruházatukra mondhatom. Ők több voltak, mint szép: az erő és az erkölcs együtt. Nemesek, póz nélküliek, igazi emberek. Csak álltak a zúgó ünneplésben: a templomban és a tavaszi napsütésben szoktak így állani. Nem hajlongottak, csak a szívükben.
A legközvetlenebb kapcsolat a nép és az úri közönség között rögtön megszületett. És megmaradt végig. Csak éppen másfél óra hosszat egyre hullámzott: a székelyek éneke és tánca szerint, a cimbalom és a klarinét hangja szerint. Nem csodálom, mert – Isten bocsássa meg – az én könnyem is a küszöbre jött, amint felsikoltott a klarinét. Pedig én nemcsak eleget láttam és hallottam otthon ilyent, hanem Kecsetben is jártam, amikor ott, szintén a klarinét és a cimbalom hangja mellett, megöltek volt egy falumbéli legényt.
Most is megölték az igazi művészet és az igazi élet elleni közönyt, és főleg megölték a sok és silány hamisítványt, amely „székely” jelző alatt a háború óta itt Pesten ágál és ront.
Kiss István kecseti tiszteletes úr, aki tizenöt esztendeje vigyázza őket otthon, most elviheti haza a hírt, hogy győztek. Az énekkel, a táncokkal és a söprűvel egyaránt.
Különösen a söprűvel, amelyre nem lehet elég nagy súlyt helyezni a mai világban.
A hivatkozás helye
Győztek a székelyek. Magyarország 1935. ápr. 2. 75. sz. 13. 1935 tavaszán a Farkaslakával szomszédos Kecset falu népi művészegyüttese Magyarországon vendégszerepelt nagy sikerrel. Műsoruk budapesti előadása után írta Tamási ezt a méltató cikket.
Lassanként egy éve lesz már, hogy ennek az írásomnak a magját magamban hordozom. Néhány barátommal, Pesten élő magyar írókkal, ott ültem egy kávéház csendes zugában. Egy ideig hősiesen tartottuk magunkat, és nem beszéltünk irodalomról. De aztán valamelyik mégis odadobott, csak úgy szóban, egy frissen megjelent erdélyi könyvet. Éppen a Kós Károly könyvét, amely Szent Istvánról szól, a nagy „országépítő”-ről. Hopp, mindjárt ráugrott a könyvre egy másik barátom, nagyon tehetséges író és jó pajtás, aki meghitt társaságban a begyiből és őszintén szokott beszélni. A Kós könyvéről rövidesen elvi területre kanyarodott a beszéd. Nemigen szoktam vitatkozni, mert egyrészt haszontalanba megy a gőz, másrészt pedig azt tartom, hogy maholnap úgyis mutogatni fogják azt az embert, akinek igaza van. Inkább figyeltem, s igyekeztem megjegyezni, amit a barátom mondott. Körülbelül ezeket mondotta:
– Hát akármit mondjatok és gondoljatok ti, de én nem tudok megbékélni az erdélyi irodalommal. Az ember itt is hallja, hogy az erdélyi irodalom így és úgy, s amott is hallja, hogy az erdélyi irodalom úgy és így. Szóval, hogy is mondjam, hiszen értitek a dolgot: én elsősorban művészetet akarok az irodalomtól. Nekem hiába mondják, hogy komoly tartalom, nemzetnevelő tendencia, erkölcsi magatartás és egyéb ehhez hasonló. A számomra művészi legyen az az irodalom, és ne akarjon se tanítani, se nevelni. Nekem ne revideálja a történelmet, és ne helyezkedjék valamilyen cél érdekében erkölcsi magaslatra, mert annak nagyon dilettáns íze van. Szóval értitek, hogy én mit akarok mondani…
Mondom, nem ellenkeztem a barátom véleményével, hiszen minden őszinte szóból tanulni lehet, s ez a fontosabbik része a dolognak. De azóta is nagyon sokszor gondolok erre a véleményre, s ezen annál inkább lehet is gondolkozni, mert a szóban lévő barátom éppen nem az egyedüli, aki így látja az erdélyi irodalmat. Ha valaki művészetet akar az irodalomban is adni, mint ahogy én is szeretnék, könnyen hajlamos lesz arra, hogy nagyjában igazat adjon a baráti felfogásnak. Csakhogy! Csakhogy az irodalom nem légüres térben és a kortól független időben születik. Szerves része annak az életnek, amelyet él egy közösség, ebben az esetben az erdélyi magyarság. Az a kérdés tehát, hogy milyen ez az erdélyi magyarság, és milyen életet él. Irodalmilag kifejezve, s hogy a barátom jelzőjével éljek: a maga sorsában és nehéz életének kialakításában bizony dilettáns. Vajúdik, tapogatódzik, utat keres és eszméket. Mindinkább úgy érzi, hogy az ő útja csak a becsületes munka útja lehet, és úgy hiszi, hogy az ő eszméi csak a jogok és a szabadság eszméi lehetnek.
Az erkölcsi világrend után eped.
Mi is nagyon jól tudjuk, hogy a magyarországi írók általában jobban tudnak írni, mint az erdélyiek. Nagyobb biztonsággal és mesteribben fogalmaznak. De viszont tudjuk azt is, hogy amíg az ő hátuk mögött mesteri elődök állanak, addig nekünk újra kellett kezdenünk sok mindent, s nem utolsósorban formát és nyelvet. És tudjuk azt is, hogy amíg az ő mondanivalójuk egyrészt az elődök folytatása, másrészt pedig a modern európai irodalom témakörének magyar nyelvű változata, addig a mi mondanivalónk egyetlen előde az összeomlás, kortársa pedig az erdélyi névtelen magyar.
Olyan gondolatkört kell adnunk, amely ne csak magyar legyen, hanem emberi is. Amely ne csak praktikus legyen, hanem erkölcsös is. Amely ne csak bátor és útmutató legyen, hanem igaz és megbízható is.
Ennyi sok teherrel és ilyen nagy felelősség mellett bizony százszorosan kell küszködni a formával és a nyelvvel. Ha néha sikeresen tudunk is megküzdeni véle, vagy ha sokszor alul is maradunk ebben a küzdelemben: az írásnak magyar és emberi erkölcse minket mindig kötelez.
És most kérdem: ha minket az írás magyar és emberi erkölcse kötelez, akkor ez a magatartás nem kötelezi-e valamire a magyar szellem világát és annak képviselőit: a magyar írót, a magyar kritikust, a magyar sajtót, a magyar hivatalos szellem hirdetőit és kifejezőit?
Tekintettel arra, hogy úgy a mai viszonyok megítélése után, valamint a jövendőbe kutató szellemi csápjaim üzenetét mérlegelve: a magyarság sorsának egyik legsúlyosabb kérdését vetettem fel, szükségesnek látszik, hogy a kötelezettségre vonatkozó felelet előtt felvessek egy másik kérdést is. Ez a kérdés pedig így hangzik:
Valljuk-e és hirdetjük-e azt a szellemi közösséget, amely a világon szétszórtan élő magyarokat egybekapcsolja és egy lelki impériumban egyesíti?
Én vallom ezt, és hirdetem is. De nem is azon van itt a hangsúly, hogy én vallom és hirdetem, hanem azon, hogy hitem szerint minden becsületes magyar ember ennek a szellemi közösségnek az alapján áll. Sorsdöntően fontos, hogy ennek alapján álljon, mert a politikai nemzet európai szerepét s még fokozottabb mértékben a Duna menti szerepét a szellemi nemzet értékei és erkölcsi ereje fogják végül is meghatározni.
Ha pedig így állunk, valljuk és hirdetjük a szétszórtan élő magyarok szellemi közösségét, akkor az előbb felvetett kérdésre csak egyféleképpen lehet felelni, mégpedig így: a politikai nemzetet és annak szellemi képviselőit felelősség és kötelezettség terheli annak a szellemi életnek helyes megítélésében, amely az utódállamok magyarságában él, és annak a magyarságnak irodalmán keresztül jut elsősorban kifejezésre. Hangsúlyozom a helyes megítélést, mert nemrégiben is az erdélyi irodalomnak olyan kritikáját hallottam, amelynek hangjában lekicsinylés volt, ítéletében pedig elítélés. Meg kell vallanom: az őszinte és felelős hang megdöbbentett, és napokon keresztül olyan lelkiállapotban éltem, amelyet a gyötrelmes vajúdás és a kínzó árvaság érzései jellemeznek a legjobban. Számot vetettem nemcsak magammal, hanem magamban az egész erdélyi irodalommal. Ami engemet illet: munkás és falusi gyermekkor után és olyan diákévek után, ahol a falusi származást csak nagyobb szellemi és fizikai erővel lehetett a tanulótársakkal és tanárokkal feledtetni, önként mentem el tizennyolc éves koromban a háborúba, s onnét megtérve és azóta állandóan még egy erősebb küzdelmet állok: egyrészt magyarságomért, másrészt irodalmi és erkölcsi magatartásomért, mely a szabad gondolat és az emberi értékek jegyében áll. Ezen a magatartáson nincs mit változtatnom, és nem is fogok változtatni. Jelszavak, amelyek néha a fűzfahazafiság köréből valók, néha a vallás formaságainak területéről, és néha a praktikus erkölcs háza tájáról: nem tévesztenek meg, és nincs is azokra szükségem, amíg sorsom az, hogy magyarnál egyéb nem lehetek, sem más, mint hivő és bizakodó; sem más, mint a zajtalan erkölcs szolgája.
S nem mondhatok mást akkor sem, amikor az erdélyi irodalommal vetek számot. Nem nyugszom belé a kritikába, amely az erdélyi irodalommal kapcsolatban „destruktív” jelzőt alkalmaz, ha néhány erdélyi író munkásságát ki is veszi eme jelző elítélése alól. Nem nyugszom belé főképpen azért, mert úgy érzem és úgy szeretném hinni: ez a kritika nem olvasmányokon és személyes tapasztalatokon alapszik, hanem rosszindulatú és hasznot kovácsoló információkon. Ha pedig mégsem így van, hanem csakugyan olvasmányokon és személyes meggyőződésen alapszik az ítélet: akkor a legnyíltabb és a legbecsületesebb módon felelem én is: a szabad gondolat, a szabad kritika kifejezéséért és terjesztéséért és ennek a keretén belül elsősorban az erdélyi magyarság szellemi és fizikai jogaiért, de minden becsületes embernek szellemi és fizikai jogaiért is harcol és dolgozik az erdélyi magyar irodalom.
Ez a gondolat az, amelyben egy testvér, egy felekezet és egy kollektívum minden erdélyi magyar író. A különböző művészi képességeken innét vagy túl: ez az alap, amelyre a magyar szellemnek egy új vára épül. Úgy hiszem, hogy ennek a szellemi várnak az épülése nemcsak a mi magánügyünk, bár mostanáig, a magyar közönségnek hősies mellénk állásán kívül, nem sok jelét láttuk annak, hogy rövidesen több is lehessen magánügynél. Ezzel is számolt és ma is számol azonban az erdélyi irodalom, hiszen a magyar sors kutatása közben nem volt nehéz felismernie, hogy mily édestestvér a gondolat és az árvaság.
A hivatkozás helye
Gondolat és árvaság. Budapesti Hírlap 1935. ápr. 2. 91. sz. 27–28. Újraközölve: Bukaresti Lapok 1935. máj. 4. 101. sz. 9., Pásztortűz 1935. máj. 15. 19. sz. 207–208., Virrasztás (211–215.; Kolozsvár, 1935. április 21. keltezéssel), Tiszta beszéd (285–288.), Jégtörő gondolatok I. kötet (472–476.) és In memoriam Tamási Áron. Zeng a magosság, Budapest, 1997. (169–172.).
Ebben a percben, amikor leírtam: Szabadság, szörnyű gondolat döbbentett meg. És tulajdonképpen először életemben. Ez a gondolat így szörnyülködik: a magyar író szabadsága Magyarországon a legbizonytalanabb.
Az élmény, amely népszerető és emberi erényekért tüzelő lelkemből fekete szikra gyanánt kicsapta ezt a gondolatot, már négynapos. Kedves és okos Ábelemtől tanultam azt a bölcsességet, hogy nem jó és nem mindig igaz, amit az ember hirtelen felindulásban gondol és cselekszik. Azért vártam tehát négy napot, hogy lehetőleg igaz legyen, amit gondolok és cselekszem. Tárgyilagos vagyok, és a felülemelkedés polcáról mérlegelő is próbálok lenni. Futva végiggondolom azt a tizenhét esztendőt, amelyet háromesztendős amerikai és néhány hónapos pesti tartózkodásomat leszámítva Erdélyben töltöttem a háború óta. Az elején és néhány évig az egyetem padjaiban, a többi időt pedig tollal a kezemben, sokszor elég emlékezetes küzdelemben a székelységért és az erdélyi magyar kultúráért. S mindig azzal a szókimondással és komoly bátorsággal, amely nem erénye ma egy magyar írónak, hanem kötelessége is. A Czímeresekben megírtam a románoknak Erdélybe való bevonulását, az Ábelben megírtam Surgyélánt, a román csendőrt, és írtam más igaz dolgokat is, amelyek nem mindig lehettek kellemesek a felettünk uralkodó románoknak. Ha mindezekért vagy mindezek közül valamelyikért megtorolnak engemet ők vagy zár alá tesznek, azt mondom: a legtisztább meggyőződésem szerint cselekedtem, de ha mégis lakolnom kell, csak emberileg tudom elítélni az ellenfelet.
Igaz ugyan, hogy töltöttem ott is három napot a csendőrségi vakablakos szobában, és érkeztem csendőri őrizet alatt a szülőfaluba, de ez a „figyelem” nem az írónak és a nép lelkiismeretének szólt, hanem a közel kétmillió erdélyi magyar közül egynek.
De mit mondjak most, amikor felidézem a négy nap előtti napot, a képviselő-választás előtti napot, március harmincadikát? Mit mondjak kiábrándított fejjel és keserű szívvel én, aki mindig dicsekedve szoktam mondogatni otthon, Erdélyben, amikor magyarok és románok kérdezgettek: hát bizony a szabadságot érzi odaát Magyarországon az ember. Mit mondjak most, amikor feledhetetlenül kell emlékeznem arra, hogy Vásárosnaményban nyolc csendőr várt a vonatnál és a szolgabíró az írnokával? Amikor emlékeznem kell arra is, hogy három órát a főszolgabírói hivatalban kellett éjszaka töltenem, ott sárga bárcával igazolnom magamat, és kiutasító jegyzőkönyvet írnom alá? És csendőri vigyázat mellett aludnom egy jéghideg szállodai kuckóban és azon töprengenem, hogy vajon miképpen van az, hogy most többet ér egy sárga bárca, mint amennyit ér az erdélyi magyar posztom és székely hűséggel megírt kilenc kötet könyv!
Nehéz mondanom jót.
És még nehezebb, ha tudom, hogy Móricz Zsigmondot is internálták egy napra, és más olyan embereket is megfosztottak a szabadságuktól, akiknek szabadsága nemcsak emberi érték, hanem nemzeti érdek is.
Választás?
Ne áltassuk magunkat, mert egy ötezer holdas öreg úrnak a megválasztása nem lehet ürügy arra, hogy Vásárosnaményban megfosszanak a szabadságától egy magyar írót, aki mellesleg a nép és a nemzet legszebb erényeit próbálja konzerválni. És egy másik eleddig ismeretlen lézengő ritter megválasztása sem lehet ürügy arra, hogy a székely nép fiát megakadályozzák abban, hogy a tarpai nagyszerű nép közé menjen és azt megismerje. És egy másik kicsodának a megválasztása sem lehet ürügy arra, hogy Móricz Zsigmondot, a nemzet legnagyobb élő íróját szobába zárják: azt az írót, akiben több magyar és emberi érték van, mint az összes szolgabírákban elejétől kezdve egészen addig, amíg a németek ránk fogják tenni azt a nehéz és zsákmányoló kezüket.
Vagy politika?
Hát hol van az a magyar író, igazán magyar és igazán író, aki ha hirdet is politikai felfogást, olyant hirdet, amely veszedelmes lehet nemzetre és népre? A magyar író mindig a lelkiismerete volt nemzetének, és ezzel a lelkiismerettel sohasem játszott olyan könnyelműen és felelősség nélkül, mint az ötezer és a tízezer és a számtalanezer holdasok? A magyar író mindig őre volt, nevelője és tanácsadója a nemzetnek és a fajtájának. És hiába akarja ebben megakadályozni bárki, mert most is az akar lenni és a jövőben is az szeretne lenni. Ez az ő mandátuma, amelyet nem szolgabírák szereztek neki és nem főispánok kortesfenyegetésekkel és nem a politikai rendszerek és nem a kormányok rendeletei, hanem a Géniusz.
Vagy talán az élet?
Kinek az élete kívánja azt meg, hogy nyílt eszű, okos és építő szándékú magyar embereket szabadságukban háborgassanak? Sem a nemzet élete, sem a nép élete nem kívánja ezt, mert ha valamit kíván, akkor ennek éppen az ellenkezőjét kívánja. Vagy azt hiszi talán a most győzelemre jutott politikai világ, hogy a szellem és a nemzeti lelkiismeret kizárólagos tulajdonosa ő? Én ezt nem hiszem és rajtam kívül nem hiszi még nagyon sok komoly elme. Ellenben hisszük azt, hogy a szellem és a nemzet lelkiismerete igenis demokratikus földosztást kíván, igenis rögtön titkos választójogot kíván, igenis jogokat kíván ennek a komoly, értelmes és nagyszerű magyar népnek. Más külpolitikai kapcsolatokat kíván és népre épülő belső politikát kíván.
A magyar aggodalom szól belőlem, és szól különösen az erdélyi magyarság aggodalma. Mert nekünk a népjog és a szabadság egyenlő a mindennapi kenyérrel.
Aki ezt nem tudja, vagy nem akarja megérteni, nemzeti veszedelmet készít elő.
A hivatkozás helye
Szabadság. Szabadság 1935. ápr. 7. 11. sz. 5. Újraközölve: Tiszta beszéd. (293–295.) és Jégtörő gondolatok I. kötet (468–471.).
Már a télen szinte lementem Beregbe, a kurucok fészkibe. Ott van Tarpa, ötezer lakosú nagyközség, melynek esztendők óta Bajcsy-Zsilinszky Endre a képviselője. Ezt a magyar politikust mindenki hozzáférhetetlen tisztességéről ismeri és a népért folytatott harcairól. Ő mondotta nekem, hogy nagyon szeretné, ha látnám a tarpai kurucokat, mert a székelyek mellett a legkiválóbb nép az. Akkor, a tél folyamán, nem volt elegendő időm és alkalmatosságom a hosszú útra, de most, hogy ismét Pesten jártam: nekiindultam. Szerencsémnek tartottam, hogy éppen képviselő-választások is vannak. Ilyenkor nemcsak mozgalmasabb az élet, hanem magát a népet is jobban meg lehet látni és ismerni a választási bolydulásban.
Délután két órakor indult a vonat a Nyugatiról. Korán kimentem, nehogy lemaradjak, ha netalán egy kortesmozdulattal korábban indulna a vonat. Vettem négy narancsot, és béosztottam magamnak, hogy ebéd helyett milyen időközökben fogom megenni. Tíz perc múlva Féja Géza is megjelent, kit már jól ismertek a tarpai kurucok, hiszen az ő bajaikról immár sokat írt és beszélt. Bémentünk a harmadik osztályos váróterembe, ahol Féja nagyon keresett valakit.
– Kit keresel? – kérdeztem.
– Az öreg Buza Barnát, mert ő is jön – felelte.
A kedves öreg urat, az októbrista földmívelésügyi minisztert hiába kerestük. Csak a vonat indulása előtt egy perccel érkezett meg. Egyszerű kicsi ember volt, tisztességesen kopott ruhában. Nyugdíjas tanítónak lehetett nézni. Valami szőlője volt Tokajban, s annak a borából éldegélt valahogy. Persze úgy, hogy eladta.
Debrecen után bémentünk az étkezőkocsiba. Buza Barna kávét kért, s abba beléaprította a kiflit. Jólesett neki az uzsonna, a végén még a száját is nyalogatta. Én egy üveg sört ittam Féjával közösen. Ültünk és néztük a szabadságra termett Alföldet.
– Ez szebb, mint a politika – mondta az öreg.
Féja is szereti az Alföldet, de azért a politikát sem akarta hagyni. Az öreg gyönyörködve hallgatta a Féja beszédét, de a végén mégis azt mondta, hogy nem hisz a választási győzelemben, különösen a tarpaiban. Két nap múlva csakugyan kiderült, hogy neki lett igaza, mert Zsilinszkyvel szemben egy olyan egységpárti került bé Tarpán, akiről eleddig kevesen tudtak.
Nyíregyházán helyiérdekűre ültünk. Új és tiszta kicsi vonat volt, saját órája neki, mint a bérautóknak. Lassan reánk is ereszkedett az este, ahogy tempósan tovazakatolt velünk a megcivilizált kuruc vonat. S az estével még négy csendőr is ereszkedett a kocsiba. Jóvágású magyar fiúk voltak, teljes felszereléssel. Csendesen és baráti szándékkal üldögéltek.
Tíz óra alig múlott el, amikor megérkeztünk Vásárosnaményba, a kurucföldi vasúti állomásra. Az volt a tervünk, hogy innét a tizennyolc kilométerre fekvő Tarpára még az éjjel kimegyünk autón. A főszolgabíró azonban mást tervezett, mint mi. A terveire mindjárt gyanakodhattunk volna, mert a vonat lépcsőjéről már láttuk, hogy négy csendőr kitárja felénk fogadó karját. Két vagy három finánc is volt velük, sőt egy szempillantásra az a négy csendőr is közéjük olvadt, aki velünk utazott együtt.
A kijáratnál egy kurta kabátos férfi utunkat állta.
– Kérem az urakat, igazolják magukat! – mondta felemelt kézzel.
A nyolc csendőr és a két finánc már körülfolyt minket, s a kurtakabátos mellett egy segéd is állott. Láttam, hogy a jószándékon túl is igazolnunk kell itt magunkat. De annyi baj legyen, gondoltam, itt van az útlevelem. A kurtakabátos, kiben a szolgabírót ismertük meg, haladék nélkül bévitt az első osztályú váróterembe, hogy ott ejtse meg az igazoltatást. Közben azonban baj történt, mert egy ügyvéd, ki szintén velünk utazott, polgári önérzettel „minősítette” ezt az eljárást. Ezen a minősítésen a szolgabíró annyira felindult, hogy kiadta a csendőröknek a parancsot:
– A főszolgabírói hivatalba kísérni ezeket!
Ekkor már Zsilinszky is velünk volt. Tarpáról jött bé, hogy fogadjon minket és az autóján oda kivigyen. S velünk volt egy Erőss János nevű ügyvéd is, a helybeli jelöltje a Zsilinszky pártjának.
Na, gyerünk hát a főszolgabírói hivatalba!
Nem mondhatják, hogy engedetlen magyarok voltunk, mert mentünk, ahogy a vidéki sötétben lehetett. Az állomás előtt virágkoszorús autók vártak. Illetőleg nem minket vártak, hanem afféle választási autók voltak. Használni azonban lehetett, s egy kis tanácskozás után, bár én a gyalog való kísértetés mellett voltam, a többség mégis úgy döntött, hogy autókon menjünk a főszolgabírói hivatalba. Oda el is érkeztünk defektus nélkül, s a hivatal előtt megálltunk. Meg is kellett, mert zárva volt az ajtó. Álldogálás közben megérkezett a főszolgabíró is, kinek az arca és a kimért úri modora éppen olyan főszolgabíró volt, mint ő maga.
Elékerült valahonnét a hajdú is, és kinyitotta a kaput. Felmentünk a lépcsőn, s utánunk feljöttek a csendőrök. Aztán bé az irodába. Itt nekivetkeztünk, vagyis nagykabátunkat és a kalapunkat elhelyeztük. Az ajtó nyitva maradt, hogy láthassuk a csendőröket, akik az előszobában álltak, s talán hogy ők is láthassanak minket.
Szegény Zsilinszky egyik ámulatból a másikba esett, hogy mire jutottak az ő barátai, köztük neves emberek is, sőt erdélyi író létemre magam is, kit másképpen kellett volna őszerinte fogadni. Én is azt gondoltam, hogy csakugyan másképpen, de egyelőre mindenért kárpótolt Erőss Jánosnak az a háborgó kijelentése, hogy az én könyveimet nem azért fordítják tizenhét nyelvre, hogy itt éjnek idején igazoltassanak és vallassanak. Nem tudom, hogy miért mondott éppen tizenhét nyelvet, amikor három sem volt igaz a tizenhétből.
Sok tűnődésnek azonban nem volt helye és ideje, mert a főszolgabíró bévonult a maga irodaszobájába, és kiadta a parancsot, hogy egyenkint járuljunk eléje, mert az igazoltatást úgy kívánja megejteni. Erre mi is tanácskozni kezdtünk a sorrendet illetőleg. A határozat az volt, hogy vendég létemre engemet engednek elsőnek.
Zsilinszky szintén szeretett volna jelen lenni az igazoltatásnál, de ezt nem engedte meg a főszolgabíró. Csak annyit lehetett elérni, hogy Erőss János, mint szóbelileg felkért ügyvéd, jelen lehessen. Amikor emígy elrendeződtek a dolgok, a szolgabíró kalauzolása mellett elsőnek bévonultam a főszolgabíró színe elé. Társadalmi formák szerint bémutatkoztunk egymásnak. Ő az asztalánál állott, belől. Én pedig szintén az asztalánál, kívül. A szóbeli ügyvéd egy széken ült, az asztal mellett jobbról, borzasztó komolyan és magába roskadva. Készakarva sem lehetett volna jobban megadni a módját.
– Kérem, igazolja magát! – szólott a főszolgabíró.
Átaladtam az útlevelemet, és azt hittem, hogy megnézi és így fog szólni: köszönöm és bocsánatot kérek, tessék önmagával szabadon rendelkezni. Nem egészen volt igazam, mert megnézte ugyan eléggé az útlevelet, de azt mondotta, hogy a budapesti bejelentésről tanúskodó sárga bárcát is látni szeretné. Nem a zöldet, ami a kijelentést igazolja, hanem a sárgát, amelyet a bejelentés alkalmával szoktak adni. Bévallottam neki, hogy én zöldet nem ismerek egyáltalában, csak sárgát. De ezt a sárgát is csak akkor szoktam magammal vinni, amikor hazautazom Erdélybe. Azt is megmondtam neki, hogy eleddig legalább tizenöt magyarországi városban fordultam meg és szerepeltem irodalmi ünnepélyeken, de sohasem kérték tőlem a sárga bárcát, csupán a novellakéziratot a rendezők. Azt válaszolta, hogy nagyon sajnálja, de neki a törvény értelmében kell eljárnia, s mivel sárga bárcám nincsen, ezennel kitilt erről a területről és elrendeli, hogy a legközelebbi vonattal utazzam vissza Budapestre. Annyi kedvezést azonban engedni fog, hogy nem tart fogdában a vonatindulásig, hanem az állomási szállóban szobát bérelhetek. Mondtam, hogy semmi kedvezést nem kívánok, hanem csak azt, hogy mindenben a törvény értelmében járjon el. Hiábavaló volt azonban ez a kívánságom is, mert semmiképpen nem akart fogdában tartani. Ellenben intézkedett, hogy rögtön írják meg a jegyzőkönyvet a kitiltásról, s kibocsátott a szobából. Künn a másik szobában egy írógép is állott. Azon az írnokkal együtt megfogalmaztuk a kitiltási jegyzőkönyvet. Közben a többiekre került a sor. S nem több szerencsével, mint reám, mert Buza Barnát is kiutasították. Hiába mondta az öreg, hogy ő miniszter is volt, ellenben soha igazolványa nem volt, mert jegyzőkönyvre került ő is. A mi sorsunkra jutott egy Nagy Ernő nevű sárospataki úr is, ki nemcsak alispán volt már, hanem ennek a kerületnek a képviselője is valamikor. Neki az volt a terhén, hogy a Zsilinszky lapjába olyan cikket írt, amellyel lázította a népet.
Éjjel egy óráig tartott az igazoltatás és a jegyzőkönyv-szerkesztés. Akkor közölte velem a főszolgabíró, hogy ha reggel igazoltatom magam a pesti rendőrséggel, akkor megengedi, hogy itt maradjak. S megint kedvezésben részesített, mert nem csendőrrel kísértetett a szállodába, hanem a hajdúval. Zsilinszkyék elautóztak Tarpára, mi pedig betértünk az állomási vendéglőbe, ahol a szálloda is volt. Ott megittunk egy-egy pohár pálinkát, s megkínáltuk a két csendőrt is, akik nem fogadták el. Aztán Buza Barna és Nagy Ernő bévonultak egy kétágyas szobába, én pedig bé egyedül egy másikba.
A szobám kuckó volt és olyan hideg, hogy egy eszkimónak is túlzás lett volna.
– Nem lehetne tüzet tenni? – kérdeztem a pincértől.
– Nem találok fát – felelte.
– Hát szobalány nincs, aki találjon?
– Van szobalány – azt mondta –, de sürgősen készül utazni.
– Miért olyan sürgősen?
– Azért – felelte –, mert egy festő vendégnek az arcába vágott egy poharat ma este, s most el akar szökni. S el is kell neki, mert a festőnek az apja úgy szereti a fiát, hogy a szobalányt hamarosan megöli.
Hagytam, hogy annyi még kiderüljön, hogy a festő szobafestő, de többet nem beszéltem. Gyorsan beléfeküdtem a jégverem ágyba, és elég hamar elaludtam. Reggel nagy hóviharra ébredtem fel. Olyan természetesen vettem a hóvihart, mintha ez nem is lehetett volna másképpen. Pedig március utolsó előtti napja volt.
Nyolckor jelentkeztem a főszolgabírónál, ahogy az parancsban volt. Kilenckor telefonáltam Pestre, hogy a sárga bárcát igazolják telefonon. A rendőrség azonban azon a véleményen volt, hogy neki hivatalból is eleget parancsolnak, s nem kezdi el, hogy magánemberek kérésére is mozogjon. Erre béláttam, hogy hiába erőlködöm, s kijelentettem, hogy a déli vonattal visszautazom Pestre.
A főszolgabíró kedvesen búcsúzott tőlem. Mint magánember rendkívül barátságos volt, de mint főszolgabíró nagyon örvendett annak, hogy mégsem sikerült nekem megismerkedni a tarpai kurucokkal.
A déli vonattal csakugyan el is utaztam.
Másnap választottak: Zsilinszky megbukott Tarpán, s meg Erőss János is Vásárosnaményban.
A sajtó azonban szabadnak mondta a választást.
A hivatkozás helye
Választási társasjáték. Szabadság (Budapest) 1935. ápr. 14. 12. sz. 4. Újraközölve: Virrasztás (67–73. – Esemény Beregben címmel, Budapest, 1935. április 4. keltezéssel), Magyar Nemzet (1950. október 19. 6. évf. 244. sz. 4. – Régi választás címmel), Tiszta beszéd (288–293.) és Jégtörő gondolatok I. kötet 462–467.) – ugyancsak Esemény Beregben címmel s Budapest, 1935. április 3. keltezéssel; ugyancsak Esemény Beregben címmel a Kortársak Bajcsy-Zsilinszky Endréről című kötetben (Budapest, 1969. 110–114. Szerk. Vigh Károly) és Jövendő 1958. 2. évf. 25. sz. október 26. 12–13. Tamási ebben az írásában az 1935-ös magyarországi választások egyik hírhedt epizódját örökítette meg. Féja Géza Tiszaparti riport a nevezetes vasárnapról címmel írt ugyanerről az eseményről.
Vonattal mérve, majdnem félnapi futásra van ez a nagy falu a fővárostól. Városnak is mondhatnám, ha használna valamit neki. Járási székhely. A házai felemásak, mint ahogy felemás a falusi iparosodó ember. Az utcái laposak és olyan egyformák, hogy jóformán még azt sem tudom: merre kell itt balra menni és merre kell jobbra.
Délelőtt tizenegy óra.
Duplán zord a nap.
Egyrészt zorddá tette a politika, másrészt zorddá tette az idő. Észak felől, hegyek és erdők felől, folyton süvölt a szél. S hozzá a tél is vágja és kavarja ittrekedt farkával a havat.
Béhúzott kalappal és feltűrt gallérral igyekszem előre a lapos utcán. Oldalam mellett egy fiatal ügyvéd furakodik a szélben. Lábunk alatt könnyen olvad a hó, de ha a lelkünkkel járnánk, nem olvadna el olyan könnyen. Mert zordak vagyunk mi is, mint az idő.
– Itt vagyunk már – szól végre az ügyvéd.
Rápillantok a házra, amely kopottan áll s mintha két vaksi ablakával csúfondárosan vigyorogna belé a havas zivatarba. A ház mellett nyitva áll a nagykapu: van tágasságunk elég a bémenésre. Az udvar keskeny és hosszú.
De joga van hosszúnak lenni, mert úgy látom, hogy két házat szolgál: az utcait és annak fiát, mely az apa háta mögé bújt a csúnya időben. Bent, az udvar torkában, ott áll egy autó. Nagyon régi lehet és derűs időben fekete. Most nagyon tréfásan áll, mert tarkára festette a havazás. Őskorból való tarka tojásnak lehetne nézni, ha a tetején és az oldalán virágkoszorúk nem rontanák el a héját. Szegény koszorúk nagyon dideregnek: a levelek és a virágok lekonyulva próbálnak a hó elől fedezékbe bújni.
– Ide, errefelé! – szól ismét az ügyvéd, és egy ajtóra mutat, amely ott sárgállik a fiókház szegényes falán. Átaldöccenek a küszöbön és rögtön balra pattan a szemem. Ott van a konyha. A nyitott ajtón keresztül látom, hogy egy öregasszony valamit tisztogat egy cseréptál felett. Úgy látom hirtelen, mintha felapródzott csirkét tisztogatna. Arrafelé köszönök, de se nem szól az öregasszony, se nem mozdul legalább egy mákszemet. Ez a pillanat magyarázatot kíván, úgy érzem magamban, olyan mozdulatot teszek, mint aki meg akar állni. De akkor meglátom, hogy nem csirkehús van a cseréptálban, hanem sárgarépa.
Sárgarépa mellől talán én sem köszönnék vissza.
– Tessék, erre! – zavar reám az ügyvéd és kinyit jobb kéz felől egy ajtót. Egyszerre emberek esnek a szemembe. Talán tízen lehetnek, vagy meglehet, hogy tizenketten. Füst és áporodott levegő csap ki a szobából. A füst hideg, és hideg füstnél árvább és rosszabb dolog nemigen van a világon. Itt is átaldöccenek a küszöbön, mire az emberek egy része feláll. Mind bizalmatlanul néznek reám: akik felálltak és akik ülve maradtak egyformán. Néhányan el is rejtenek valamit, ami fehéren csillan s amin írás van valamiféle. Bizonyára újság. Érzem, hogy tartanak valamitől. Nem jót várnak, hanem rosszat. Nagyon dermesztőek ezek az első pillanatok. Vigasztalanabb, mint künn a hózivatar. Fut a gondolat a fejemből a szívembe és fut vissza. Szorongva és keserűen állok meg az emberek előtt. De ott van az ügyvéd, aki megmondja nekik a nevemet és megmondja azt is, hogy jószándék vezérelt ide. És akkor egyszerre, mintha künn is kisütött volna a nap, eliramlik a bizalmatlanság és nyoma vesz a horgas tekinteteknek. Azok is felállnak, akik ülve szemléltek eddig. Erős és baráti jobbot adnak, megkínálnak székkel és szomjasan várják a jó szót.
Körülüljük az asztalt és beszélgetni kezdünk.
Van közöttünk öregebb rendű és van fiatal. Van olyan, aki már nadrágra kapott, de van egészen falusi is. Egyben azonban mindnyájan egyek: kopottak, rongyosak, borostásak és rosszul tápláltak. De a rongyos ruhák alól izmok üzennek a szemnek s a borostás arcból hívő szemek ragyognak elő.
Mind magyarok.
Különös fajta, talán az oroszokra lehet gondolni még így. De ezekben, ezekben a miéinkben, mintha több erő volna, mintha több szomjúság volna a tudásra. Istenem, milyen furcsa itt a magyar végeken, egy eldugott szobában ülni közöttük és látni a rongyos és megviselt magyarok hívő és jót kérő tekintetét, hallgatni okos szavukat és érezni kifogyhatatlan erejüket.
Mintha katakombában volna az ember. A hitnek és az erőnek fészkiben, ahonnét mégiscsak ki fog virágzani egy jobb és emberibb magyar világ.
Biztosan ki fog virágzani.
A hivatkozás helye
Katakombák. A Reggel 1935. ápr. 15. Újraközölve: Aranyos tekergők (123–125.).
Ennek a rövid írásnak a keretében nem lehet feladatom, hogy akár a porondon álló írók egybeverődésének szükségességét és állásfoglalását magyarázzam, akár pedig hogy öregekkel és fiatalokkal vitázzam. De ez jórészt szükségtelen is, mert osztom Zilahy Lajosnak ide vágó véleményét, melyet a Pesti Napló múlt vasárnapi számában kifejtett.
A magam feladatát inkább máshol és messzebbre szolgáló tekintettel keresem.
Minden életbe vágó szellemi mozdulatnál, s így ennél az írói tömörülésnél is mindenekelőtt két alapvető mozdulatot kell hangsúlyoznom. Először: fogalmazza meg az író félre nem érthető világossággal, hogy az ő számára melyik lehet az az egyetlen magatartás, amelyet származásánál, helyzeténél és cselekvési vágyainál fogva befelé, vagyis a magyar szellem kialakításában tanúsítania kell. Másodszor: mi lehet az az eszme, amelyet a kialakuló magyar szellem útján kifelé szolgálni akar.
Fanyar mosollyal hallom néhanapján, hogy vajúdó világunkban előnyt és szerencsét jelent a falusi származás. Sajnos, én ezt sohasem tapasztaltam, s ma is azt mondom, hogy szívesebben születtem volna jó zsíros gyermeknek vagy éppen welszi hercegnek. De igazságosnak tartanám, ha minél hamarább szerencsét jelentene, hiszen sok százada már, hogy folyton csak az „alávaló cselédet” jelenti, ahogy Mikes Kelemen is írja Törökországból. De ez a származás bizonyára döntő szerepet játszik abban, hogy a cselekvési vágyaim mind arra irányulnak, hogy a székely nép gazdag szellemi kincseiből valamit formába öntsek s amellett küzdjek ennek a magyar népnek és minden népnek szociálisan és szellemileg jobb és emberibb életéért. A helyzetemnél fogva pedig erdélyi író vagyok: ez a helyzet a szellem függetlenségének és az erdélyi magyarság reális életlehetőségeinek védelmére állít és kötelez.
Mindebből világosan következik az az egyetlen magatartás, amelyet az egységes magyar szellem és elsősorban az irodalom kialakításában tanúsítanom kell. Ezt a magatartást így fogalmazhatom meg: híve, támogatója és munkása vagyok minden olyan szellemi mozgalomnak, amely a népi érték és erő érvényesüléséért, a nép sorsát javító reformokért küzd. Ha ez a szellemi mozgalom irodalmi természetű, mint a jelenlévő esetben, akkor döntően fontosnak tartom, hogy független legyen mindentől, ami nem áll a teljes írói szabadság és az elvi politika vonalán.
Véleményem szerint akár az etikai alapot tekintjük, akár a különleges írói helyzetet, elsősorban az erdélyi magyar író az, akinek törhetetlenül a szabad szellemi megnyilatkozás alapján kell állania. Bár abban a másik gondolatban, hogy a magyar szellemi világ, határokon innen és túl, egy és oszthatatlan: mindnyájan találkozunk, mégis le kell szögeznem újra és ezen a helyen is, hogy a magyarországi szellemet e tekintetben mulasztások terhelik.
És most, hogy a szóban levő írói csoportosulás alkalmából röviden rámutattam a magam írói magatartására, amely hitem és megítélésem szerint a komoly erdélyi irodalom magatartása is, rátérek a második kérdésre. Vagyis arra szeretnék felelni, hogy mi lehet az az eszme, amelyet a kialakulásban levő magyar írói szellem kifelé szolgálhat. Bár ennek a szellemnek, akármilyen tevékeny és munkás legyen is, éppen elég elvégezni valója van befelé, mégis azt tartom, hogy túl kell néznie az ország határain. Teljes tudatában kell lennünk annak, hogy a Duna-medence jövendő történelmében vezető szerepet fogunk játszani. Erre a vezető szerepre nemcsak az ország földrajzi fekvése jelöli ki a magyart, hanem az irodalmunk ereje és színvonala is. Mondanom sem kell, hogy e szerep alatt sem fizikai, sem lelki impériumot nem értek, hanem egyszerűen értem abban a feladatban való elöljárásunkat, hogy a Duna menti népeknek egymásra kell találniok.
Ha az ember elgondolkozik azon, hogy a gazdasági és a világnézeti vajúdások legnagyobb zűrzavarában miért élnek egymástól elzárva és elzárkózva ezek a népek, akkor a feleletet nemcsak a kormányfők és a külügyminiszterek felfogásában kell keresni, hanem azokban a politikai rendszerekben is, amelyek nem a népi tömegek és a dolgozók érdekében alakultak ki, hanem a nagytőke, a kartell, a nagybirtok és általában a kiváltságok védelmére. Nem is tartozik ide, de nem is célra vezető, hogy a politika szerepét fejtegessem ebben a kérdésben. Úgysem látok közeli és komoly lehetőséget arra, hogy a politika közelebb hozhatná ezeket a népeket egymáshoz. Annál inkább kell nekünk vállalkoznunk arra, hogy a politika és az uralkodó rétegek megkerülésével, kizárólag a szellem eszközeivel és a művészet hódító erejével közeledjünk egymáshoz.
Nem látom be, hogy amíg a politika zajlik és kavarog a fejünk felett, azalatt miért ne találkozhatnék a nép a néppel! Énbennem a gyűlöletnek egyetlen szikrája sincs semmiféle nép iránt. Hiszem, hogy nemcsak nálam van ez így, aki népi származásomnál fogva a szolidaritásnak bizonyos fajtáját érzem mindenféle néppel, hanem így van azoknál is, akik igazán és jól ismerik a népeket.
Eddig is hallottunk valamit holmi kultúrcseréről, melyet irodalmi művek kölcsönös fordításaival is próbáltak velünk elhitetni. De azokról a magyar művekről, amelyek hivatalos úton próbálták képviselni a magyar nép szellemét, jobb lesz nem beszélni. Ehhez hozzáfűzhetném még azt is, hogy nagyon szép és nagyon hasznos Olaszországgal és Lengyelországgal cserélni ki a könyveinket, de a hasznosságon és a cselekedet szépségén túl egyenesen szükségesnek és a magyar irodalom egyik legfontosabb feladatának tartom, hogy könyveivel, művészetével és népi szellemével betörjön a Duna menti államokba.
Az igazi író mindig előbb járt, mint a politikus. Akik pedig nemcsak írni tudnak, hanem egy nép szellemében kiállva természetes jogokért és megkésett igazságért küzdenek, azok önként és kötelezően vállalták az igazi író feladatát.
A hivatkozás helye
Népi szellemet a Duna mentén. Magyarország 1935. ápr. 28. 96. sz. 3. A cím alatt: Hozzászólás az Új Szellemi Front vitájához. Újraközölve: Bukaresti Lapok 1935. máj. 27. 119. sz. 1. – Az igazi író feladata és a politika címmel, szövegváltozatként; József Attila Összes művei. III. Budapest, 1958. (391–392.), Tiszta beszéd (295–298.) és Jégtörő gondolatok I. kötet (477–480.).
A harmincas évek magyar szellemi életének egyik legnagyobb visszhangot kiváltó vitáját Zilahy Lajos Új szellemi frontot! című cikke (Pesti Napló 1935. április 14.) indította el s a Nyílt kártyákkal című írása (uo. 1935. ápr. 21.) szélesítette tovább. A hozzászólók között volt Illyés Gyula, Kodolányi János, Szabó Lőrinc, Ignotus Pál, Sárközi György, Nagy Lajos, József Attila, Féja Géza, Pap Károly, Németh László, Bálint György, Remenyik Zsigmond.
Az igazi író feladata és a politika című vitacikkét Tamási a Bukaresti Lapokban az első két bekezdés elhagyásával s a további szöveg némi módosításával közölte. A bevezető rész itt a következő:
„Kitűnő barátom, Méliusz N. József érdekes cikket írt ennek a lapnak egyik minapi számában. Cikkében a magyar könyvkiadói viszonyokkal foglalkozott, egy művészi ízlésű pesti könyvkiadó tájékoztatásai alapján. Egyrészt azért, mert ebben a cikkben az én nevem is az úgynevezett »reformírók« között szerepel, másrészt pedig azért, hogy a »reformirodalom és irodalom-politika« felől némileg tájékoztassam az erdélyi közönséget, röviden elmondom, amit ebben az ügyben tudok.
Van egy írói csoport Budapesten, amely Magyarország demokratikusabb átalakításáért és főképpen a magyar falusi és tanyai lakosság jogaiért esztendők óta harcol. Ezek az írók főképpen a Válasz című folyóiratban, a Zsilinszky Endre Szabadság című lapjában és a Magyarország hasábjain szólaltak és szólalnak meg. Természetesen nem elszigetelt jelenség az ő munkásságuk, sőt a kezdeményezésben sem állanak társtalanul. A szegedi Fiatalok köré csoportosult fiatal szellemi gárda, melynek java része Erdélyből származott oda átal, nemkülönben a magyar ifjúságnak vallási és világnézeti zászló alatt tömörült legjobbjai: úgyszintén a gyökeres magyar átalakulásért küzdenek. Kétségtelen azonban, hogy az említett írói csoportnak a működése nagyobb hatással volt a szellemi közéletre, mint bármely más csoportosulásé, mert a meggyőződés és a hírlapi népszerűsítő munka mellett kész és jelentős irodalmi művek is állanak ennek az írói csoportnak a háta mögött.
Semmi sem mutatja jobban a népi gyökerű magyar írók szellemi magatartásának erejét, mint az a körülmény, hogy a magyar miniszterelnök sem látta feleslegesnek a velük való tanácskozást. Igaz, hogy ez a »tanácskozás« inkább beszélgetés volt, a magyarság sorskérdéseiről, teljesen mellőzve a napi politika felfogását és vonatkozásait, de mégis jelentősnek látszik. Ahogy ilyen esetekben általában szokásos, ez alkalommal is hírek szállingóztak arról, hogy ez az írói csoport a kormány mellé szegődött, elárulta a gondolatszabadságot és feltette a tányérsapkát. Magam, aki nemcsak közelről ismerem ezeket az írókat, mint Illyés Gyulát, Németh Lászlót, Szabó Lőrincet és Féja Gézát, hanem mindig részt is vettem a népi jogokért folytatott munkájukban, nyugodtan mondhatom, hogy a »reform« jelzőt nem ők választották maguknak, hanem némi rosszindulattal mások adták nekik. Valahogy úgy jártak ezek az írók, mint az a pap, aki a papság alatt nem a kongruát érti, hanem a hitet.
De hát mi is történt tulajdonképpen?
Az történt, hogy néhány héttel ezelőtt olyan heves és tanulságos irodalmi csatározás kezdődött Pesten, amilyen a háború óta nem volt. A vitát Zilahy Lajosnak egy cikke indította el, melynek tartalmát röviden a következőkben lehetne összefoglalni:
Az irodalom nem lehet csupán művészi öncél, hanem állást kell foglalnia a korszerű kérdésekben is. S tekintettel arra, hogy a magyarság két legnagyobb sorskérdése ma a népi szellem feltörekvése és az általános reform: ennek a szolgálatába kell állani. Tömörüljenek tehát az »egységes világnézésű« írók és alakítsanak ki egy olyan frontot, ahol a szellemi élet más munkásaival is szorosabb munkaközösségben dolgozhatnak.
A felhívásra két polgári, »baloldalinak« mondott fiatal újságíró és egy nemzetiszocialista eszmékkel rokonszenvező újság jelentkezett. A két újságíró az írói szabadság védelmére kelt, és a láthatatlan »egységes írói csoportot« a kormány zsoldjában látta; az említett újság pedig a bizalmatlanságát nyilvánította.
Engemet a dolog arra a vitára emlékeztetett, amely esztendőkkel ezelőtt Erdélyben zajlott le a »vallani és vállalni« zászlója alatt. Ha nem is tudtam elfelejteni amaz erdélyi vitának gyümölcstelenségét, igyekeztem önmagam előtt letagadni, hogy zavartalanul tudnék hinni az új és biztató írói tömörülésnek. Így történt aztán, hogy szívesen vettem az »egységes világnézetű« íróbarátok felszólítását, hogy szólanék én is a kérdéshez. Sokszor tapasztaltam, hogy a magyarországi irodalom a gondatlanság ködén keresztül nézi a mi erdélyi irodalmunkat: ez pedig egy okkal még többet jelentett ahhoz, hogy a magam álláspontját leszögezzem. S mivel úgy gondolom, hogy személyes meggyőződésemen túl magának az erdélyi irodalomnak a felfogását is tolmácsoltam a válaszomban, szükségesnek látom, hogy írásom lényeges részét szóról szóra adjam vissza.
A magyar írói csoport felszólítására a következőket írtam:”
Szeretett és jó Édesanyám!
Lássa, más mint vélekedik rólam, de én mindjárt nevetéssel kezdem el ezt a levelemet. Hát hogyne is ne kezdeném avval, mikor ekkora nagy és irtózatos levéllel rontok bé a házba, s kied azt gondolhassa, hogy immár meg is kaptam azt az elmebéli zavarodást, melytől a tavaly olyan erőssen féjtett. De várjunk, mert mindennek vagyon magyarázatja, azonképpen ennek a levélnek is.
Nem is rég volt, mert csak egy esztendeje, hogy otthon lehettem Farkaslakán, s egy kicsi időt együtt töltheténk. Szép tavaszt értünk akkor, de még a szép tavasznál is szebb volt, amikor én rakásba tettem eddigvaló könyveimet, amelyeket én mind a magam nyughatatlan elméjéből töltöttem meg, s akkor azt mondtam nagy gyermeki és igaz örömmel: lássa-é, Édesanyám, ezeket mind én írtam teli! Akkor esett meg, hogy kied egyfelől a megélhetésemet búsulotta, másfelől pedig az elmebéli megbillenéstől féjtett. De az aggodalom után mindjárt felderült a kied orcáján a menyboltozat, s abban két nevető tatáros szemiben is feltündöklött az anyai csillag. Jól észrevettem, hogy örömit találja bennem és elmém gyümölcseiben, de egy csepp mégis hiányzott a tengerből. Nagy epekedéssel azt mondá nekem ugyanis: még csak azt szeretném megérni, hogy nekem is írnál valami szépről valami szépet.
Hát ez a magyarázatja ennek a hosszú levelemnek.
Mert én attól a perctől fogvást folytonosan csak azt kerestem, hogy találnék valami szépet, amiről úgy tudnék írni, mint azt a vágyam sarkallja, és Édesanyám megérdemli. Most nagy öröm vagyon, mind az én szívemben, mind pedig a papiroson, mert reátaláltam arra a szépre. S nem is talált dolog, amiről szólok, hanem Ember, és annak az embernek valóságos története. S a tetejiben még székely ember is; igaz, hogy nem udvarhelyszéki, hanem csak háromszéki, de abban azután a legjobbféle, mondhatnám példakép.
Ha szükség volna reá, akkor is csak egy hibát lehetne találni benne; ez az egy is nem más, minthogy megholt, mégpedig elég rég, mert ennekelőtte 174 esztendővel. Szükség azonban a hibatalálásra nincsen, mert olyan ember volt ez a háromszéki, aki holta után egy könyviben feltámadott s még mindegyre jobban támad.
Elképzelem, hogy kied most mily figyelemmel és nagy kíváncsisággal várja, hogy megmondjam ennek az embernek a nevit, s elbeszéljem az ő kincses életit, valamint azt is, hogy mit tudott írni abban a feltámasztó könyvben olyan nevezetest. De erre még egy kicsit várni kell, mert az a világ, amelyben ő született és gyermekeskedett, mindenképpen megkívánja a fülön való ragadást. A bárány mondatja velem vagy éppen a galamb a fülön való ragadást, mert amicsodás idő volt az, kegyetlenebb elbánást is megérdemelne. Mert ha el tudja képzelni, akkor képzelje el, hogy milyen lehet legvalóságosabban a siralom völgye. Nohát olyan volt akkor mind egész Magyarország, mind pedig az erdélyi tartomány. Minden hely teli volt rakodva német katonákkal, akik ott is űzték a törököt, ahol török egy szikra sem volt. De bezzeg volt magyar és volt más hazai lakos, török helyett százszor török volt az minden német katonának. A sereges és nagyugró sáska vagy a ragadozó erdei állat s még a vészesen terjedő ragadós betegség is mókás dolog ama kegyetlen és pusztító németek mellett. Féltek is úgy a szegény magyarok tőlük, hogy aligha félhettek úgy még a tatároktól is. Azt mondja a történelem, hogy példának okáért egyszer öt magyar falu, amelyik egymás mellett volt s meghallotta a németek jövésit, futni kezdett ropogós télben az erdők felé. A gyermekeket szorgos futásukban elhullatták az utakon, s azok ott fagytak meg szegények, de a nagyok sem menekedtek meg benn az erdőben, ahol étel és ital helyett mind csak megölő hidegben részesültek. Ha akarná valaki, személyes tanút is idézhetne, aminthogy a történelem is idéz egy hadi bírót, aki maga is német zsoldos katona volt, de mégis némi csekély emberséggel, mert ilyeneket írt a felettes németeknek: „A német katonaság elnyomatása alatt valósággal odajutott a magyarság, hogy előbb ökreiket, azután földjeiket s legvégül a feleségük és a gyermekük testét kéntelenek eladni. Gyermekeiket a töröknek adják el rabszolgaságra, mert a német katona nem kérdi, hogy honnét a pénz, hanem csak legyen!”
Hát ebben a világban született az a csecsemő ember, akiről írom a levelemet. S amicsodás volt az a bánatos idő, azonképpen érkezék a világra ő is. Nem a családot vagy a belsőséget s a házi gazdagságot gondolom, mert azt mind szerencsésnek lehetne nevezni, mivel az apja s az anyja egyaránt java nemesek voltak, igen módos udvarházzal és megélhetéssel. Hanem az apát hiába kereste volna szeminek első kinyitásával a gyermek, mert az háborúban időzött éppen, s nem is lehetett tudni, hogy mely részen. Csak későbben vették a szomorú hírt, hogy a székely kurucokkal együtt egy bizonyos Thököly nevű vezérhez állott, ami így nézve méltó cselekedet is lett volna, ha győzni is tudának vala. De sajnos, úgy megverődtek a zernyesti csatában, s éppen a gyermek születési esztendejében, hogy futásra kellett fogniok a dolgot. Egyenesen befutottak Havasalföldjére, ahol még a török basáskodott akkor. A szegény háromszéki vitéz azt gondolhatta, hogy immár biztonságos helyzetben van, de bezzeg felnyílék hamarosan a szeme, mert a havasalföldi vajda kiadta őt az Erdélyben kevélykedő német generálisnak, aki Fogarasra vitette, s ott nagy kegyetlen kínzásokkal halálba küldte.
Ezt a vitéz székely embert Mikes Pálnak hívták, a fia pedig a keresztségben a Kelemen nevet kapta. Mivel pedig a falujok Zágon volt, amely ma is jó hírben áll mind az egész környéken, azért az árva fiút Zágoni Mikes Kelemennek nevezik mindenütt, ahol magyarok laknak.
Bajos igazat szólani, hogy vajon szerencse volt-é vagy éppen szerencsétlenség, amikor néhány esztendő múlva elétűnt egy Boér Ferenc nevezetű másik nemes ember, és azt mondta, hogy ő bizony elvenné feleségül a háborús özvegyasszonyt. Ha az asszonyt tekintjük, ő szerencsének nézhette, mert feleségül ment a nemeshez. Egy legfelsőbb ítélettel, ha az egész magyarság életire és jó hírnevire gondolunk, talán ismét a szerencsét emlegethessük, mert eme második házasság nélkül Mikes Kelemen talán sohasem lett volna az az útmutató csillagunk, aki így lett. Mert a mostohaapa nagy változásokat vitt az árva fiúval végbe. Először is átkereszteltette őt a katolikus vallásra, mivel az édesapa református volt, de ő maga katolikus. Azután pedig elküldötte a legénykét a kolozsvári jezsuita papok iskolájába, ahol sokat és szorgalmasan tanult, legkülönösebben a deák nyelvből.
Nem illendő dolog az Istenre reáfogni mindent, ami velünk vagy mással történik. De ebben a jelenvaló esetben mégis fel kell sóhajtanunk a legmélyből, hogy mily csudálatos az Isten csendes igazgatása, mellyel minden utat béfödöz, csupán egyet hagy nyitva, hogy azután azon az egyen futhassunk az Ő akarata szerint! Mikor volna lehetséges jobban látni az efféle rendeléseket, mint éppen a Mikes Kelemen életiben? Azt kell felelni, hogy soha. Ugyanis minden úgy következett egymás után, ahogy a stációk a keresztúton szoktak következni. Először csak béfogadta a katolikus Anyaszentegyház a háromszéki bárányt, azután már ment is a jézsuitákhoz, ahonnét hátra marasztotta nekünk azt a rajzos munkácskáját, mely ilyen címmel ékeskedik: „Hit, remény és szeretet.” Ez az ő jelmondása maradt egész életiben, de amikor leírta, akkor még bizonyosan nem gondolta, hogy északi Magyarországon nemsokára zászlóra fognak írni egy másik jelmondást is, amely így hangzott által a szegények siralomvölgyén: „Pro libertate!”
Vagyis a szabadságért, amely elvétetett a magyaroktól.
Ezt a szabadságos magyar zászlót egy szegény falusi ember emelte elsőbben az egek fele, ahol az Isten lakóhelyét minden vallású ember egyaránt keresi. Hamar, és bőségesen lettek társai Esze Tamásnak, mert így hívták azt a szegény falusi embert. De jól tudták, hogy egymagukban nem sokra mehetnek a nagy és elterjedt német hatalommal szemben, azért vezért kerestek szorgosan. S ki lehetett volna valaki más a kuruc magyaroknak a vezére, mint éppen Rákóczi Ferenc! Csak ő lehetett, s ő is lett, mert ismerte jól a magyar nép elnyomatását, melyet szinte nézni sem tudott már, hanem egy-egy kurta időre elbujdosott előle. S mi lett a kurta bujdosásokból? Elsőbben lett a kurucok általános felkelése, azután pedig egy sírig tartó és nagy bujdosás.
A nagy bujdosásig van azonban még egy és más, amit egyszer mi s egyszer pedig a németek emlegethetnek erősebben.
Nekünk legerősebben azt kell emlegetni, amikor annyira haladtak volt már a kurucok, hogy Rákóczi Ferencet Erdélyben fejedelemmé választották. Ez nemcsak azért nevezetes, hogy egyszer ilyen fejedelmünk is lehetett, hanem jelesen azért is, mert Mikes Kelemennel nagy dolog történt éppen ebben az időben. Ugyanis a nagy és szépséges fejedelem, akinek északi Magyarországon egymilliónál is több holdban volt a földje, úgy magához, mint a fejedelemséghez méltó udvart akart támasztani. Azt gondolta, hogy ezt a célját semmivel sem érheti el jobban és érdemesebben, mintha megalapítja az erdélyi Nemes Társaságot. Átal is váltotta mindjárt cselekedetté ezt a gondolatot, mert Kolozsvár városában, ahol őt fejedelemmé emelték, helyből meglétesítette az erdélyi magyar ifjakat.
Tudni kell, hogy Boér Ferenc úr, mármint a Kelemen mostohaapja mindenütt ott szokott volt lenni, ahol valami kedvező dolog rügyezésbe fogott. Így hát az erdélyi nemes úrfiakot sem lehetett nála nélkül összeválogatni, mert mindjárt jelentette a fejedelemnek, hogy neki is volna egy arra való fia. A fejedelemmel beszélni lehetett, s azt válaszolta, hogy hol vagyon hát az a nemes ifjú? Jótól kérdezte, mert Kelemen már ott is állott a fejedelem előtt. Szép öltözetű és szelíd ábrázatú ifjúnak látta őt a fejedelem, s mivel időre is éppen megfelelt, mert tizenhét esztendős volt, ezért maga mellé vette. Egyenesen apródnak tette meg, hogy az ő legbelső dolgaiban legyen a szolgálatára. Nem kellett sok idő, hogy a fejedelem észrevegye: no, ebben az egyben jobban választottam, mint a generálisokban, mert amíg ezek makacs természetűek és mindenben a legnagyobb tudósok, addig ez az ifjú serény és ügyes a szolgálatban, okos és derűt keltő a beszédjében, és szépen ragaszkodó minden cselekedetiben.
Az is az Isten titka, hogy miben és hol adja az embernek az ajándékot.
Bátran el lehet mondani, hogy Mikes Kelemen ilyen titkos ajándéka volt az Istennek, mind a fejedelem számára, mind pedig a mi számunkra.
Az ajándékban Rákóczi tudott hamarébb gyönyörködni, mert attól az időtől fogvást, hogy Kolozsvárott egymás szemibe tekintettek, Kelemen soha el nem hagyta az ő urát és a szegény magyarok vezérét. Jóban és rosszban huszonnyolc esztendőt töltöttek együtt, de inkább a rosszban töltötték mind a huszonnyolcat, mert négy esztendő múlva leesett a kurucok csillaga, s talán elbújt valahol a magyar földbe belé, hogy még kincsesebb legyen az a föld.
A csillag lehullása után azt üzenték a labanc németek Rákóczinak, hogy akarná-é magát s a vagyonát és társait épségben megőrizni, mert ha akarná, akkor hódoljon meg, s úgy lesz. Rákóczi erre nem is felelt, hanem csak eszibe jutott a kurucok zászlója, és azt gondolta, hogy inkább földönfutó lesz, csakhogy a zászló ragyoghasson mindig, amíg él a magyar nép. Meg is mondta abban a helyben az ő generálisainak s más társainak, hogy hívségben marad mindazokért, mikért az Isten és a Haza rendelése szerint harcolt, de immár nem kívánkozik bírája lenni senkinek. Ilyenformán ki-ki maga bíráskodott önmaga felett. Valahányan voltak, olyan ítéletet hoztak maguk felett, hogy nem tekintik a német szót, hanem Rákóczi mellett maradnak, s véle együttesen vállalják a zarándokságot. A fejedelemnek könnyben ázott a szeme, hallván a hűséges vallomásokat. De leginkább a fiatal Kelemen orcáján nyugtatá a szemit, mert ez az ifjú nemcsak leghűségesebben állott melléje, hanem huszonegy esztendős létire ilyen bölcs szavakat is mondott: „Nagyságos fejedelem, az Isten rakás kenyeret hintett el imitt-amott az ember számára s az velünk is úgy vagyon: menjünk tehát, s ahol megtaláljuk, a magunk részit, szedjük fel!”
Így indult el a halálig tartó bujdosásra Rákóczi Ferenc és véle együtt a hűseges csapat, mintegy ötvenig való ember. Az útjukat Lengyelországon keresztül vették, s ahogy ott megközelítették a tengert, egy Danzig nevű kikötővárosban hajóra szállottak, s egyenesen Angolországba mentek. Itt azonban bal lábbal találtak partra ereszkedni, mert az ángol királyné Rákóczival még beszélni sem akart. Ha nem is akart, azért még nem szökdöstek belé a bujdosók a tengerbe, hanem elmentek Franciaországba, melynek a királyával rokonságot tartott Rákóczi. Elsőbben is ide kellett volna jőni nekik, mert szíves fogadtatásra találtak. Meg is ülték úgy magukat a franciáknál, hogy amikor elmentek innét, már ötödfél esztendővel voltak idősebbek.
Mikes Kelemen kiváltképpen nagy hasznát vette a francia vendégségnek, mert nemcsak megtanulta annak az országnak a nyelvit, hanem sok okos és útbaigazító könyveket is olvasott. Fiatal és jóféle értelmivel ezekből mindent kivett, ami neki kellett. A legnagyobb lelki rezdülést mégsem ezek az okos könyvek idézték fel benne, hanem egy szép és nevezetes francia asszonynak a levelei. Ezeket a leveleket akkor még nem tette volt nyomtatásba senki, de a csemegés és pajzán dolgok miatt, melyek azokban a levelekben rejtőzködtek, mégis szélesen és hosszan el valának terjedve. Azt is mondják némely tudós és babra emberek, hogy Kelemen innét nyerte volna a kedvet és a sugallatot, hogy ő is levelekben írja meg, amit a szívében hordozott, s amit a világban tapasztalt.
Én nem tennék esküt arra, hogyan és miképpen volt, de azt biztosan lehet tudni, hogy ez a háromszéki fiú elmebeli szükségben nem szenvedett. Ha netalán a szép francia asszony adott volna neki mintát és buzdítást arra, hogy belső gazdagságának a gyümölcseit nekünk levelekben hagyja hátra, akkor legalább találtunk egy asszonyt, kit bátorsággal dicsérni lehet. De lám csak, nemigen van időnk a dicséretre, mert Rákócziék ismét tengerre szálltak, hogy valahol máshol szedjék fel azt a rakás kenyeret, amit Kelemen szerint az Isten elhintett az ő számukra. – Nagy volt a hír, hogy a török császár milyen bőséges ígéretekkel hívta az országába őket, de talán az ő reménységük még a török ígéretnél is nagyobb volt. Hát azt nem is lehetne csodálni, ha nagyobb lett volna, mert abban reménykedtek, hogy a hatalmas császár nagy hadat fog melléjük adni, s ők annak a hadnak az élén tollasan és zászlósan fognak Erdélyországba visszamenni. Erről a reménységről szólottak egymás között a bujdosók, amíg a tenger hányta-vetette őket. Volt idejök elegendő, hogy fülitől farkáig cirógassák a reményt, mert huszonöt napig ringottak a nagy vízen. Nem egyszer, de sokszor megesett, hogy Kelemen a bajtársaitól különhúzódva mélyedezett. Talán azt hihették, hogy búnak esett az a jószagú és csendülő lelke, de ő bizony egyéb dolgon jártatta a pillangós eszit. Ez az egyéb dolog nem más volt, hanem az, hogy neki van egy ismeretlen Nénje, s annak a Nénjének ő levél formájában mindent meg fog írni.
Úgy is történt, ahogy a fejibe vette, mert ahogy megérkezhettek Gallipoli városába, még azon a napon papirost terített maga elé és belékezdett az első levélnek a megírásába, emígy:
„Édes Néném, hálá légyen az Istennek, mi ide érkeztünk ma szerencsésen.”
Bizony, nagy szó volt az, hogy szerencsésen, mert még ma is jól meggondolja az ember a tengerre szállást, hát még abban az időben, amikor a mérges szelek és a morgó vízhegyek kedvükre térengethették a hajókot, mivel azok a máiaknak csupán a tojásai voltak. Nem csoda, hogy a tenger erősen ijedtit vette Kelemennek, aki ezt nem is átallotta a Nénjének bévallani, mert azt írta: „Én olyan bátor vagyok a tengeren, hogy ha a hajó egy oldalára fordul, már azt gondolom, hogy a halaknak leszek vacsorára. Még Szent Péter is megijedt volt, mikor a vízben sipadoztak a lábai; hát mi bűnösök hogyne félnénk!” Hálá légyen az Istennek, ezt a tengeri ijedtséget hamar kiújulta, s még az „etyepetyéje” is jócskán megjött, csak éppen a jóféle ennivaló hiányzott a megkerült etyepetyéhez. Mert a töröknek olyan vallása van, hogy sem disznóhúst nem eszik, sem szalonnát nem tart, sem pedig töltött káposztát nem rotyogtat. De ami egyebet adtak volna, avval is elég rosszul jártak a magyarok. Nevezetesen úgy volt a dolog, hogy a kajmakány, ki uraságban mindjárt a fővezér után következik a törököknél, egyszer meghívta őket délebédre. Annyi igaz, hogy sokféle ennivalót hoztak a szolgák, de miképpen! Úgy, hogy csak megszagoltattak mindent, s azután már el is vitték. Kelemen úgy kelt fel a „száraz ebéd” után, ahogy leült volt. Fel is fogadta abban az álló helyiben, hogy török vendégségbe máskor csak jóllakva megyen. Várhatta azonban, hogy újólag meghíja valami gazdag török, s legalább az orrát megvendégelje, mert hívatlanul maradott. Aki elsőbb embert meghívtak, második ízben az se vágyódott, mert a török nem csinál ilyenkor egyebet, csak „ád egy pipa dohányt, egy findzsa kávét, azután, egy-két szó után a hosszú hallgatás. Amikor pedig a füstölőt eléhozzák, már az arra való, hogy el kell vakaródni a háztól.”
Azonban nemcsak asztalnál ember az ember, hanem egyéb állapotjában is. Így tekintve, sok dicséretet kaptak Kelementől a törökök. Emberséges emberek voltak, ha a keresztényeket meg is vetették. Az érkezésnél is igen hathatós pompával fogadták a magyarokat és mindenféle tisztelő cifrasággal. Olyan nagy volt a lárma és a tódulás, hogy Kelemen azt gondolta: „no, most elrabolják őket, s már csak azt nézte, hogy melyik kötözi meg.” Szíves és jó ember volt maga a vendéglátó kajmakány is. Ez pedig nem akárki volt, hanem a török császár rokona, mivel a császár leányával hált. Nem irigylette tőle azt senki, mert úgy beszélték, hogy elegendő csúf a császár leánya. Elég csúf lehetett, mert a kajmakány őt is úgy szokta volt megvendégelni az ágyban, ahogy a magyarokkal cselekedett az asztal mellett. Emiatt panaszt is tett a leány az ő hatalmas apjának, aki úgy segített a dolgon, hogy az asszonyházba hívatta a kajmakányt, s itt jól reáveretett a bottal. Ezt a látványosságot nem Kelemen látta, mert az asszonyházba még törökben is csak a kappanformájú megheréltek mehettek bé. Hanem az egyik magyarnak a felesége mosóné volt a kajmakány udvarában, ő hozogatta haza a jó törökös híreket. Kelemen azonban még a mosónőnél is többet tudott, pedig nem kajtatott hírek után, csak a leveleket írogatta szorgalmasan az ő Édes Nénjének. Így tudta azt is, és jóslat formájában meg is írta már előre, hogy a kajmakányból rövidesen fővezér lesz. Amikor kérdezték tőle, hogy ezt honnét tudhassa, akkor így felelt: „Onnét gondolom, mert a császár leánya jobban szeretne fővezérné lenni, semmint kajmakányné.” Bé is telt hamar a jóslat, mert a császár az addigvaló fővezértől elvette a pecsétet, és a kajmakánynak adta. Nekem is úgy tetszik, hogy helytelenül cselekedett, mert jobban illik egy mészároshoz, hogy jó hadi ember legyen, mivel úgyis minden nap vért ont”.
Amikor a pecsét ezen az úton az elsőt vándorolta, akkor már a magyarok Drinápolyban voltak, mely mutatványosabbnak tetszett, mint az első. Itt egy jó darabig künn a mezőn laktak; sátorok alatt, valamint az izraéliták. Azután szállást csináltatott nekik a fővezér, de nem sokkal haladták felül akkor sem a sátorozást. Egyedül a Rákóczi szállása volt emberséges, mivel azok a törökök még magyarban is nagyra nézték a legfőbbik embert. A többi magyaré csak abban különbözött egymástól, hogy az egyik hibásabb volt a másiknál. Kelemen mégis jókedvvel írá a Nénjének: „A házam négy kőfalból áll, azon egy fatáblás ablak, azon a szél mind széllyire, mind hosszára béjöhet. Ha pedig papírossal bécsinálom, az egerek és a patkányok a papírost vacsorájokon elköltik.” Az ágya a földre volt vetve, füttözni pedig egy cseréptálhoz járt, melyben egy kevés bakszén izzotta a meleget. Panaszolkodás helyett inkább azon tűnődött, hogy az ablakot mi célból vágták olyan messze a magosba fel. Nem másért biza, hanem egyedül azért, hogy ne lehessen azon kileskelődni s a töröknéket szemre venni. Volt ott a házban egy kicsi fából való szék, s leskelődés helyett Kelemen inkább azon üldögélt. Ilyenkor mindig a bujdosók sorsán gondolkozott, valamint a világ mutatványos és gyarló dolgain. Bélátta, hogy ennek így kellett történnie, mert „az Isten azt szereti, hogy az ő akaratján fussunk”. Nincs jobb, mint hogy „bízzunk, amíg élünk”. Mert lám, mire mennek mások is a magok nagy szabadságával és a hatalomra való feltörekedésükkel! A mészárosból felhágott vezért is egy pillantás alatt a porba tevék, amelyből mindnyájan vétettünk, akár háromszéki nemes emberek legyünk, akár vérontó mészárosok. Igaz, hogy gyönyörűséges volna még egyszer meglátni Zágont, de ha az Isten másképpen végzett, akkor „holtunk után lássa meg más, akitől lehet”.
Így töltötte Kelemen a négy kőfal között az időt, míglen egy esztendő múlva jött a parancs, hogy tovább kell menni. El is vonultak egy másik városba, aminek Jenikő volt a neve, s ott feküdt éppen a tenger partján. A szállással itt sem járt jobban, mint Drinápolyban, mert a tenger szélye felett lakott egy cövekes házban. A padló alatt térdig érő víz locsogott folytonosan, hogy úgy tetszett éjjelenkint, mintha feredett volna. A ház olyan emberé volt máskülönben, akit távolról főispánnak is lehetett volna nézni. Az is volt, de csak „a rókák között, mert szőcs” volt. Bútor semmi nem állott a házban, se a zsidóknak sem voltak bútoraik ennekelőtte, s mégis milyen jól meg tudtak élni. Az ablak alatt nagy halak úszkáltak, s azoktól sokat kérdezősködött a Nénje felől, csak éppen a halak nem feleltek.
Nem kell mégsem azt gondolni, hogy csupán a halakkal társalkodott volna, mert a galambot jobban szerette. Ez a galamb egy Zsuzsi nevű leány személyiben rejtőzködött a nagy Bercsényi házában, aki első generálissa volt Rákóczinak. Ennek a galambnak a cirogatására és a véle való turbékolásra sokat járt a generálisékhoz. De a víz itt sem folyt egészen leptiben, mert egyfelől Bercsényi erősen kunkorgatta a nagy bajuszát, másfelől pedig Bercsényinének, ki „Ábrahám idejiben még fiatal lehetett”, soha meg nem szűnt beszélni a szája. Mindig azokról a mulatságokról záporozott, amelyek még az ántivilágban, vagyis az ő leánykorában voltak. Kelemen hagyta, hogy beszéljen, s úgy tett, mintha ügyelne is minden szóra. De azután hazament, és megírta Nénjének: „Én nekem amicsodás természetem vagyon, elhallgatom az embert három óráig is, de azután kérdje meg kéd tőlem, mit beszéltek nekem? Mert én azon a hiten vagyok, hogy ha régi dolgokkal akarom az időt tölteni, akkor a Nagy Sándor históriáját olvasom; az elég régi.”
Isten őrizzen meg mindenkit, hogy ezt a generálisnénak szemibe megmondta volna, mert kényes és rátartós asszony volt erősen. Még amikor egyik helyről a másikra akart volna menni, akkor is nagy pompával és karon kellett vezetni. Egyszer azonban mégis másképpen esett, mert földindulás lévén, Bercsényinének hirtelen az „ijedtség lett a hopmestere”, s annak a karján futott egyedül a kertbe. Nem is lehet csodálni az ő megszeppenésit, mert olyan goromba volt az a földindulás, hogy még a Kelemen háza alól is egyszeriben elment a víz, s „csak este jött haza.”
Ha „rák hátán” járt is az idő, de mégis szinte két esztendő múlott el emígy. Akkor ismét jött a török parancs, hogy más városba fognak menni. A nagy gályát már elé is állították a vízre, hogy azon utaznának. Látván a nagy nekirugaszkodást, mind megijedtek, hogy nagyon messze kéne menniök, s azért a fejedelem elment tudakozódni a fővezérhez. Bár igen jóféle ember volt ez a nagy tollas, mégsem árulta el még a fejedelemnek sem, hogy hol lesz a következő szállás. Csak mosolygott, s így szólt: „Csak annyira vagyon, hogy ha a riskását itt megfőzik, odavihetjük melegen.”
Arról nem tudósította Kelemen a Nénjét, hogy csakugyan főztek-é riskását, de arról igen, hogy ismét hét napot a tengeren töltöttek. A hajót gályarabok siklatták, óriási lapátokkal evezvén. El lehet gondolni, hogy micsoda dolog van ott, ahol kétszázhúsz rab ember, aki láncra vagyon verve, éjjel-nappal dolgozza azokkal a nagy lapátokkal a vizet. Ezek a rabok mind keresztény emberek voltak, sőt még magyar is volt közöttük. Kelemen meg is kérdezte ezektől a szegény magyaroktól, hogy nem vágyódnak-é haza? Azt felelték neki, hogy a feleségük s gyermekeik eddig úgyis elvesztek otthon, s így minek és hova vágyódnának hát.
A világnak akkori állapotjáról találóbb szókat a tengerbe pökni nem is lehetett volna.
De elég találót mondott Bercsényi generális is, amikor az új szállásra megérkeztek. Mert hallván, hogy Rodostó eme új városnak a neve, mindjárt megbojgatta a betűket, odafordult Kelemenhez és azt mondta: ez a hely lesz Ostorod. A jövendő igazat adott a generálisnak, sőt még annyival megtetézte, hogy nemcsak Kelemennek lett Ostora, hanem mindnyájuknak, akik bujdosók voltak.
De még azelőtt sok nevezetes dolog történt. Elsőbben is, mikor meghallották, hogy itt Rodostóban sok időt fognak tölteni, akkor mindenki a maga fészkit ügyekezett tatarozni. A törökök is egy kevéssé jobban megerőltették most magukot, mert emberségesebb szállást juttattak a bujdosóknak. Kelemen valami örménynek a házát kapta, s ahhoz kicsi kertecskéje is volt. De a jószagú hírek mellett már az első napon egy csendülő hírt is írásba tett a Nénjének. Az örmények ugyanis erősen megijedtek a magyaroktól, s hamar elfutottak a kádihoz, mondván: „Ezek a magyarok olyan hamisak, hogy az asszonyokon, a leányokon még az utcán is erőszakot tesznek.” Pápai Gáspárnak jutott a magyarok résziről a felelet, de Pápai nem is maradott adóssa az örményeknek, mert a kádi előtt ezeket a szókat pöké ki nagy ügyesen: „Nem lészen nekik semmi bajuk, de ha azután az ő tyúkjok a mi kakasainkhoz főnek, akkor semmiről nem felelek.” A kádi törökösen mosolygott, s mondta, hogy örökké annak van igaza, aki a legjobban felel.
A békesség azért sohasem állott helyre a magyarok és az ottvaló lakosok között, akik görögök, örmények és zsidók voltak, szinte egyarántyú számban. Az örmények legfőképpen a „tyúkjaikot” féjtették, akikre a magyarok törvényt akartak volna tenni. A görögök szerfelett kevély népek voltak, a zsidók pedig ott is olyanok, mint egyebütt a világon. Háborúságra mégsem került a dolog, mert ott őrködtek a szpáhi katonák, s azok egy szempillantás alatt bárki rendetlenkedőt felmagasztaltak a piacon.
A rodostói rák még lassabban járt a hátán idővel, mint a jenikői. Kelemen sokat volt unalomban, mert a kertben és a mezőkön való sétálásba is beléun az ember. Unalmában a régi királyok cselekedeteiről írt leveleket, és példabeszédekkel bizongatta, hogy mindnyájan egyenlők vagyunk az Úr előtt és hogy „azt a szomorúságot kell nekünk jóneven venni, amelyet onnét fellyül küldenek reánk; és nem azt, amelyet mi csinálunk magunknak.”
Az ő szomorúságát felülről küldték reá, s azért mindig „reménséggel pihegett”. Azt is minden nap reménylette, hogy egyszer eljön az idő, amikor visszamehet Erdélybe, minek a címeribe az a hűtelen káposzta került. De az az idő egyre nem akart főni. Helyette megérkezett ellenben a pestis és „sétálni kezdett közöttök”. Elsőnek egy Horváth Ferenc nevű embert ragadott el, azután pedig Bercsényiné felett kezdték kaszálni a szénát. Tudni lehetett, hogy „már hamarébb meglátja a mennyországot, mint Magyarországot, de bizony jobb is az első a másiknál”. Amikor megholt, a vén Bercsényi nem tett nagy zokogásokat, mint ahogy gondolni lehetett volna, hanem inkább a kincses ládákat nézegette. Kelemennek egy szikrát sem tetszett a dolog, mert hideg és reszkető pennával írta: „Vallyon nem házasodik-é még meg? Mert itt nincsen más leány, hanem Zsuzsi. Zsuzsihoz pedig még más is tartaná közit, de aki gazdagabb, a hatalmasabb.” Jól megsejtette a jövőt, mert a vén Bercsényi csakugyan szerette a bárányhúst, és nem sok idő teltivel Zsuzsit feleségül vette. „Ilyen a világ! Rendszerént a szegény fogja a madarat, és a gazdag eszi meg.”
A test után a szív is bujdosásra került hát. Csak éppen az elme maradott meg szabadnak és járkálónak. Bolygott is a Kelemen elméje ebben az időben eleget, mert a pápától elkezdve a módos püspökökig és a selyemhernyókig sok mindenkit felkeresett. S még fel egy haszontalan diákot is, aki a mátkáját nem akarta elvenni feleségül, mert a vigyázatlan leány tánc közben egy kis szelet talált bocsátani. De „amely deákból az olyan szél kifúja a szeretetet, az megérdemli, hogy a leányok sok babot és retket egyenek”.
S amíg így járkált az ő egészséges elméje, azalatt „az irgalmas Isten a Bercsényi úr lábaiba tette a purgatóriumot”. De hát ilyen a világ! „A benne való életnek a kezdete nyomorúság, a közepe nyughatatlanság, a vége fájdalom és szomorúság.” Hanem a reménység a Bercsényi halála után is csak reménység maradott, mert Zsuzsinak igen kedves volt a grófné titulus, mit némi vagyon mellett az ura hagyakozott reá. Inkább elpályázott grófnésan Lengyelországba, semmint a Kelemen felesége legyen. Úgy kifogytak tehát az asszonyi nemből, hogy bátron lehetett írni: „Még végtire olyan szokás lesz közöttünk, valamint az Áthos hegyén lakó görög barátoknál, ahova nemhogy szabad volna menni az asszonyoknak, de sőt még semminemű nőstény állatot nem szabad tartani.”
Zsuzsinak a nyomán öregedni kezdett lassanként az idő, s elfogyott a szerelem is, mint a lassú járású hold. De hát „akármelyik nagy tűz elaluszik, ha annak eledelt nem adnak”. Csak éppen az a tűz nem aludt el, amelyiknek a közepiben a Kelemen Édes Nénje ült, olvasván nagy gyönyörködéssel „az ésszel és a nyájassággal írott leveleket”. De azokat lehetett is nagy gyönyörködéssel olvasni, mert szép dolgok és élvezetesek állottak bennök, ami a törökök életit és legkivált furcsa vallását illeti. Ők is sok mindentől megtartózkodnak, amitől a keresztény embernek is kötelessége volna, de sőt még az ő nagybőjtjökben nemcsak a tiltott eledelektől, hanem attól az édességtől is, melyet az asszonyember nyújthat csupán. Jó is az, mértékletesnek lenni, mert aki nagy mohósággal gyúrja bé magába az ételt, az a „fogával ás magának vermet”. Akinek pedig a hasa nem árvízben, hanem „árborban” úszik, arról mi jót lehessen mondani? Azt bizonyosan nem, amit arról, „aki idős leánnyal hál, mert az olyan jó cselekedet, mint a szegényeknek való alamizsnálkodás”.
Sohasem esik haszontalanba, ha valaki mértékletességre akarja tanítani az embereket, de hol van az a nagy és hatalmas, aki a halált tudná megtanítani erre? Mert ímé, minél többet megevett már a bujdosók közül, annál többre és nagyobbra fente a fogát. Eljött már a fejedelemért is, s mihelyt megállott az ágya mellett, már „a lélek kiment belőle s csak a halál maradott benne”.
Fekete angyal vitte el a lelkit.
Most már csakugyan „olyanok lettek az árva magyarok, mint az évangyéliomi beteg, aki harminc esztendeig volt a tó mellett: várván, hogy valaki vesse belé, amikor az angyal felzavarja.” Az angyal felzavarta a kicsi magyar tavat, de nem akada, aki belévesse őket a tóba. Egyszeriben felbomlott a rend, s bizony Kelemennek sokszor eszibe jutott, hogy mit mondott volt neki egyszer a fejedelem: „Hadd el, még sokszor eszedbe jutok, ha meghalok.” Hiába jött el a szegény nagy fejedelem öregebbik, József fia, mert „igen messze esett az alma a fájától”, s még azt a kicsi rendet is felforgatta, ami még megvolt.
De „az Isten azt akarja, hagy fussunk az ő akaratján”.
Azt akarta a török császár is, amit az Isten, mert ember sohasem akarhat mást, még ha olyan nagy és hatalmas is, mint a császár. Ezen az „akaraton” azután igazán futni kellett, mert a török császárnak valami olyan nagy galuskát adtak a németek, amit nem akart lenyelni: azt gondolta tehát, hogy megszalasztja a bujdosó magyarokat, s megjártatja őket Erdély körül, hadd legyen a németnek is az ijedtség a hopmestere. Hamar elindultak tehát Konstantinápoly felé, ahol elsőbben is meglátogatták a török fővezért, kihez Kelemen szerint „nagy vizes pompával” mentek, mert éppen nagyon esett az eső. Itt a török császár Józsefet Erdély fejedelminek nyilvánította és a többivel együtt Csernavodára küldte. Mindent szaladva cselekedtek, sőt folytonosan repülőfélten voltak, de a halál jobban tudott repülni, mert Csernavodában utólérte a friss fejedelmet és meghívta magához.
Minden olyan jegyben állott, hogy immár „apostolok eloszlása lészen”.
Kelemen Bukarestbe ment, hogy a vajdát szép szavakkal meglátogassa. A vajda táborban volt, vagyis sátor alatt a maga káposztáskertjiben. Itt beszélgettek egy kurta időt, azután pedig Molduvába indult Kelemen. A kövér és virágos mezőkön sok kedvit találta, de a szeme mégis inkább járt az erdélyi hegyek irányába. „Örömest bément volna Zágonba, de az Úr béfedezte előtte az odavivő utakot.” Így hát Jász városába mehetett el, ahonnét két hónap múlva a kozákok megszalasztották. Ismét futni kellett az Isten akaratján, melynek a végiben ott állott Rodostó. Rodostóban pedig a halál.
Három török császárt szolgált ki és ötvenöt török fővezért. De gondolatot csak egyet: az Istenét, mely egyben a magyaroké is volt.
*
Hát szeretett és jó Édesanyám, én ennek az embernek az életinél szebb megírnivalót nem találtam a kied számára. Most a levelem végin, ahogy elgondolkozom, különösképpen kicsordul a szívemből valami és kicsordul a szememből a könny is. Mert csak mi tudjuk ketten, hogy kied is számkivetett életet élt örökké, melyet úgyszintén csak nyájas elmével és béaranyozott türelemmel tudhatott elviselni.
Hálá légyen az Istennek a nyájas elméért és a béaranyozott türelemért, melynek szárnyai alatt talán a jövendőben is reménséggel piheghetünk. Ámen.
A hivatkozás helye
Levél édesanyámhoz Mikes Kelemenről. Erdélyi Helikon 1935. június–július. 6. sz. 387–398. A szerkesztőség lábjegyzete a folyóiratban: „Mutatvány az Erdélyi Szépmíves Céh kiadásában az erdélyi Helikon tizedik találkozója alkalmából megjelent Erdélyi csillagok c. könyvből.” Újraközölve: Erdélyi csillagok, Kolozsvár. é. n., Erdélyi Szépmíves Céh Kiadása, 91–108., Világló éjszaka, Budapest, 1966. (318–332.), Rendes feltámadás, Bukarest, 1968 (44–419.) és Tamási Áron Összes novellái, Budapest, 1979. (587–586.).
Az erdélyi Helikon írói tizedik jubiláris baráti találkozójukat ez év nyarának június 27–30. napján tartották meg báró Kemény János várkastélyában.
(…)
Június 30-án, a találkozó utolsó estjén, a szokott baráti búcsúzkodások keretében az írók nevében Tamási Áron a következő szavakkal búcsúzott a házigazdától:
„Szeretett Házigazdám, édes Barátom!
Rögtön azt a vallomást kell tennem, hogy ezt az önkéntes szerepet egyrészt mélyen megtisztelőnek érzem, ami nagy szó, mondhatnám jubileumi tünet nálam is, aki e világon olyan kevés dolgot és szerepet érzek megtisztelőnek. De ez a perc, amikor Kemény János és az ő Felesége felé fordulok, kilenc esztendő kevés örömével és rengeteg közös küzdelmével a hátunk megett: ez a perc meghat, mint egy gyermeket, aki immár a tizedik mesét hallja, de csak most ébred reá arra, hogy az angyal mindig győz és hogy a tiszta szerelmesek mindig egymásé lesznek. Ilyen megilletődött ideg- és lelkiállapotban eléggé szokott szárnyaskodni a képzeletem, de mégsem tudnék kitalálni meghatóbb és jelentősebb rebbenést a mostaninál, amikor a helikoni íróbajtársak mélységes háláját és tiszta szeretetét tolmácsolom e gondviselő ház asszonyának és gazdájának.
Szinte fáj, hogy ennek a szerepnek van egy másik része is, amely a mélységesen átérzett hála és ragaszkodás mellett már prózába kívánkozik, és a mi erdélyi népünk sorsát rajzolja elénk. Ennek a szerepnek a vállalása már súlyos felelősséggel jár: elsősorban önmagammal szemben, de nem kevésbé az íróbajtársakkal és magával az erdélyi magyar irodalommal szemben is. Amint mondottam: elsősorban önmagammal szeretnék szembenézni, hogy a magam bőrén és a magam lelki hímporának bolygatásával adjak példát a lelkiismeret vizsgálatára. Ez alkalommal tehát Ábel nem bújtatja másnak ártatlan bőre alá az igazságot, hanem rendes és egyszerű magyar nyelven szeretne visszanézni arra a kilenc esztendőre, amely első itteni összejövetelünk óta elmúlt.
Fiatalon és nagy ügybuzgalommal jöttünk kilenc évvel ezelőtt ide és nemcsak ezt tettük helyesen, hogy így jöttünk, hanem azt is, hogy komoly és kiadós határozatokat hoztunk. Ösztöneinkben még akkor is helyesen élt a fajismeret, amikor az úri vendéglátás szokatlanul meleg és közvetlen élménye megzavarhatott volna. A fiatalságunk és az irodalomért való rajongásunk mellett ez a fajismeret vezetett rá arra, hogy kiadós határozatokat hozzunk. De mégsem mondhatnám, hogy olyan ádáz dolog ez az ösztönös magyar természet, mert amit a határozatok kifundálása elvett a nyugalmunkból és az időnkből, azt mi visszavettük sokszorosan a vámon, vagyis nem valósítottuk meg a határozatok jó részét. Úgy hangzik ez, mintha hajlamos volnék arra, hogy önmagunk felett marasztaló ítéletet mondjak. Holott nem egészen így áll a dolog. Sőt úgy áll, hogy kiderült: az élet éppen úgy nem tűri a határozatokat, és éppen úgy keresztülnéz a határozatok hét- vagy kilencpontos fején, mint ahogy mi magunk cselekedtük.
Azonban a jegyzőkönyvekben heverő és szerfelett okosnak látszó írások mellett íródtak itt, Erdélyben más írások is: a lényeges írások. Ez természetes is, hiszen az írók legnagyobb része azon a csökönyös véleményen van, hogy az irodalomnak egyik fő ismertető és éltető eleme az írás. Nemcsak az olvasó, hanem maga a tájékozatlanabb erdélyi író is megállapíthatja, hogy Szent Istvántól kezdve egészen a mezőségi állatszerető hősnőig űztük írásban az irodalmat. Nem mondhatnám tehát, hogy főképpen a múltat, de akár a jelent is elhanyagoltuk volna. Sőt az a korszerűtlen vesződésünk is megvolt, hogy írásainkban művészi színvonalra törekedtünk. Úgy tűnik azonban, hogy mégis van valami, amit elhanyagoltunk.
Ez a valami a forrás maga: Erdély és a nép.
A nép, amely nem osztály már nálunk, hanem az erdélyi magyarság összessége.
Csupa megértés és jóindulat van a szívemben, amikor ezt a kijelentést hanyagságunkra vonatkozólag megteszem. Ha van bennem valami igazságtalanság, akkor ezt csak a szörnyű aggodalom táplálja, hogy mi lesz velünk a következő kilenc esztendőben, de mi lesz különösen a következő kilencvenkilenc esztendőben? Ez a kérdés a járma mindennek: nekünk, életünknek és irodalmunknak. Nem tartozom a reményvesztett lelkek közé, és mindig vallottam, hogy sem a szellemet, sem a szellem alaktalan talaját: magát a népet, semmiféle népet, nem lehet kiirtani. Most azonban magunk között vagyunk és bévallhatjuk: van egy mód, amely biztos a szellem és a nép kiirtására: ha ugyanis mi magunk közrejátszunk ebben. A közrejátszásnak nem arra a formájára gondolok, amely a »hadd lám, uramisten« aktivitásában nyilatkozik meg, hanem ellenkezőleg: a szemkiszúró némi munkában, vagy éppen a feladatok elkerülésében. Megvallom őszintén, hogy néha annyira aggasztónak látom az erdélyi magyarság jövőjét, hogy már az is eszembe jut: vajon miféle halálnemet kéne választanunk? Ilyen percekben, mint a mostaniak, nem nehéz elűzni ezt a szörnyű kísértést. De a lélek felszabadulásának örömében az első pillantást rögtön a jövendőbe kell vetnünk és meg kell keresnünk azokat az utakat, amelyeken biztosan haza tudunk jutni. Mert bár mindnyájan itthon vagyunk ezen a földön, a végleges és megnyugtató hazatalálást mégis csak akkor fogjuk megtalálni, amikor erdélyi földünkkel és erdélyi népünkkel tökéletes közösségbe kerülünk.
Némileg természetesnek tűnik, hogy egy eszmei alapon elindult könyvkiadó vállalkozás is, mint amilyen a Szépmíves Céh, idővel mindinkább a vállalkozás üzleti részét tartja szem előtt. Az aggodalom és a kollektív munka erkölcsi kötelezettségén kívül semmi különösebb jogcímem nincs arra, hogy ennek a könyvkiadónak a feladatait emlegessem vagy az elvégzett munkáját s a jövőre vonatkozó tervtelenségét bíráljam. De mint ennek a helikoni írócsoportnak egyik tagja: kötelességemnek tartom megvallani azt a törhetetlen hitemet, hogy sorsunk, könyveink sorsa is az erkölcsi magatartásunkon nyugszik: áll, vagy bukik. Ennek az erkölcsi magatartásnak pedig a mi életünkben három ismertető jele van. Először: forduljunk egészen a nép felé, melynek sorsa, élete és küzdelme a mi egyetlen gazdánk. Másodszor: a szépirodalmi munkásságon kívül próbáljuk a szellemi működés minden más eszközével is felmérni ennek a népnek a sorsát. Harmadszor: alkalmazzunk mindig szigorú mértéket: erkölcsit, ha cselekedetekről van szó s az erkölcsi mellett a legnagyobb művészit, ha írásokkal állunk szemben.
Nincs közöttünk senki, akire ne várnának fontos feladatok ebben az erdélyi magyar életben. Legyünk hát tudatában a kötelességeinknek és érezzük átal a felelősséget, külön és összesen, hogy minden számonkérésre tudjunk majd szégyen nélküli feletet adni.
Ha mulasztások terhelnek az elmúlt kilenc esztendőből, akkor azok a mulasztások mindnyájunké: az enyém talán inkább, mint a másé. De a mulasztások mellett emberek vannak itt: erővel, tehetséggel és kötelességtudással megáldott erdélyi magyar férfiak. S ezek között elsőnek itt állasz Te: minden tisztelettel és melegséggel szeretett barátunk és házigazdánk. Bátran mondhatom mindnyájunk nevében, hogy mint ember és mint erdélyi magyar férfiú Te első vagy közöttünk, mert kilenc esztendő alatt mindig a helyeden álltál: az igazi ember az igazi helyen. Mindenkivel együtt, akiket szeretsz, áldjon meg Téged az Isten, hogy ennek az áldásnak meleg fényében mindnyájan építhessünk e földön, amelyen élnünk és halnunk kell.”
A hivatkozás helye
Az Erdélyi Helikon tizedik találkozója. Erdélyi Helikon 1935. augusztus–szeptember. 7. sz. 548–555. Újraközölve: A Helikon és az Erdélyi Szépmíves Céh levelesládája (1924–1944). II. k. (63–66.), közzéteszi Marosi Ildikó, Bukarest, 1979; Jégtörő gondolatok I. kötet (Búcsúbeszéd a Helikon íróinak tizedik találkozóján címmel – 481–484.).
A magány költővé tesz, ha van egy szikra tehetséged. De ha nem írod meg a verset, hanem cselekszel, akkor több vagy a költőnél.
Boldog vagy.
Olyan, mint én.
Tehát magányban lakom.
Ilyenkor sok gyermekes gondolat pilinkézik az ember fejében. Például az, hogy a veréb nem madár, mert a madárnak szebbnek kell lennie. Olyannak, legalább, mint a rigó.
De a rigónál is szebb volt ez a mai nap, ez a verőfényes őszi vasárnap. Már reggel nagyon figyelmesen kezdte. Nem akarta széldúdolással vagy más mérges dologgal zavarni az alvókat. Az égbolt is csak lassan és nesztelenül eregette el sokrétű csipkéit, melyeket magára húzott volt a hajnali hidegben. A nap is gyengéden fokozta fényét, hogy csak dél felé lehessen melegnek nevezni az időt.
Barátságban és nyugalomban voltak a fák is. A levéltelen nem irigyelte a levelest; sem a leveles a fenyőt, amely konokul figyelte az általános hervadást.
A rigók is a rendesnél tovább időztek fészkeikben, mint az emberek.
Magam is csak a déli időben avatkoztam belé a csendbe. Akkor is nagyon óvatosan mentem keresztül a kerten. Nem akartam, hogy észrevegyenek, sem a fák, sem a színek. De főképpen azt nem akartam, hogy neszemet vegye az őszi szél, amelyről nem tudhattam, hogy melyik odúban vagy makkházban kotol a közelemben valahol.
Lábujjhegyen mentem, és lassan.
De mennem valahogy kellett, mert ebédelni akartam a közeli vendéglőben. Nagyon gyarlónak éreztem magam, hogy ilyen szép napon sem tudok meglenni eledel nélkül. És nagyon szerencsétlen is voltam, mert egyenkint, párosával és csoportosan emberek jöttek, akik elrontották a lelkem nyugalmát és a szemem örvendező kedvét.
Emberek a városból.
Úgy nevezték magukat, hogy turisták. Ha akadt szerényebb is közöttük, az csupán kirándulónak nevezte magát.
A férfiak keménységre törekedtek a célirányos öltözetben. Nem kímélték a csendet, amelynek pedig nagyon a szívébe hasított a lárma. Engemet is hegyes kiránduló szemekkel néztek, és láttam, hogy haragudtak is rám, amiért nem húztam buggyos térdnadrágot, és nem hoztam botot sem, amivel leverhetném pedig azt a levelet, amely szeretne legalább még egy hétig a fán maradni.
És a nők?
Vajon a szép nők és a szebb nők miért nem rándultak ki? S mióta lett ekkora törvény az is, hogy csak a kövér gyermekeknek engedik meg a turistaságot?
Ezek mind súlyos kérdések voltak az ebéd mellé, de én mégsem haragudtam az emberekre, akik harsányan ostromolták meg a csendet, és győzelmesen foglalták el a környező erdőket.
A hivatkozás helye
Őszi vasárnap. Brassói Lapok 1935. november 4. Újraközölve: Jégtörő gondolatok I. kötet (485–486.).
A Tamási-életmű egészének szerves része az a gazdag és sokágú publicisztikai termés, mely a maga sajátos változataiban hiteles kifejezője egy huszadik századi, erdélyi magyar író szellemi magatartásának, emberi-művészi eszményeinek, felelősségteljes gondolkodásának.
Az a fajta egyéniség volt Tamási Áron, aki már pályájának kezdeti szakaszában, a húszas évek elején fölvállalta a közügyek számontartását, népe gondjainak megszólaltatását. Azzal indult el Farkaslakáról küldetéses útjára, hogy a szegények és meggyötörtek követeként a világ lelkiismeretének színe elé tárja gyakorta „bajlátott” szülőföldjének üzenetét – panaszait, hétköznapi keserveit – s ugyanakkor megvilágítsa a székely lelkiség igazi arculatát. Kisebbségi sorsban érlelődött meg benne – nagy elődök példái nyomán – az erdélyi magyar írástudó hivatástudata, ami minden időkben meghatározta tiszta csengésű szavainak erkölcsi súlyát.
Emberi s nemzeti értékek védelmére mindig kész „szellemi őrség” posztján virrasztott fegyverével – tollával – Tamási Áron, „jégtörő gondolatokat” érlelő figyelemmel. Erről tanúskodnak írásai – minden műfajban.
Életében egyetlen olyan könyve jelent meg, mely válogatást tartalmaz publicisztikájából: ez a Virrasztás (Révai, Budapest, 1943.) A kötetet maga állította össze – nem egy esetben némi módosításokat ejtve az idők során elszórtan napvilágot látott szövegeken. Noha a Virrasztás lapjai észrevehetően őrzik a kor, a háborús idők hangulatának lenyomatát is, szerzője ezúttal sem tagadta meg eredeti önmagát, midőn a kötet bevezetőjében (Aki virrasztott) egyebek mellett ezt hangsúlyozta: „Nemzeti szempontból az is baj, hogy a középosztály életének nagy kérdéseit és értékeit állandóan úgy tárgyalják és igazítják, mintha azáltal a nemzet egyetemének sorsát tárgyalnák és rendeznék. Holott a nemzet zöme, amely a középosztály háta mögött sorsában ugyancsak egységes már, egyéb és átfogóbb kérdések megoldását várja. Főleg a testvéri közösség valóságára vágyik és szociális igazságtevésre. Nagy fegyelem van ebben a népben s ez a fegyelem a szellem legjobbjait is jellemzi. Ezért hallgatunk manapság s ezért fogalmazunk úgy, mint aki tanítani akar s nem megbontani.”
Évek, sőt évtizedek múltán (1981-ben) jelent meg a Kriterion Könyvkiadónál, a Romániai Magyar Írók sorozatban Tamási Áron Tiszta beszéd című kötete, minek alcíme: Publicisztikai írások, 1923–1940. (Az anyagot összegyűjtötte és az utószót írta Bernáth Ernő; a jegyzeteket Dávid Gyula állította össze.) Adott viszonyok között ennek a könyvnek a gondozói nemigen érvényesíthették a teljesség igényét a maguk választotta időhatáron belül, s a figyelmesebb olvasó mindemellett meghamisító, szövegcsonkító cenzurális beavatkozások egész sorát fedezhette fel a Tiszta beszédben. Mégis, mindezek ellenére, ilyenképpen legalább a két háború közötti korszakot illetően átfogóbb kép rajzolódott ki a közíró Tamásiról, s Dávid Gyula szakavatott jegyzetei beható tájékoztatást nyújtottak a kötetbe felvett írások keletkezési körülményeiről, irodalom- és sajtótörténeti vonatkozásairól.
Röviddel ezután (1982-ben) a budapesti Szépirodalmi Könyvkiadó megjelentette – két kötetben – a Jégtörő gondolatokat. (Útirajzok, esszék. Összegyűjtötte és jegyzetekkel ellátta Tamási Ágota és Z. Szalai Sándor; a bevezető tanulmányt Z. Szalai Sándor írta; a borítón Nagy Imre Vihar című festménye.) A Jégtörő gondolatok átfogja a pálya teljességét (a benne található legutolsó írás – címe: A hegyi patakról – keletkezése 1965. január 5.), de ugyancsak kimaradt innen is néhány jellegzetes-fontos Tamási-megnyilatkozás (például az ötvenes évek közepéről). Z. Szalai Sándor terjedelmes tanulmánya (Tamási Áron látóhatára) az összeállítás élén árnyalatos, élményszerű bevezetés a több mint négy évtizedes publicisztikai munkásság jó részét tartalmazó gyűjtemény értékdús szellemi világába.
Az író születésének századik évfordulójára (1997-ben) adta ki a Kertek 2000 Budapesten azt a kis kötetet, mely eddig könyv alakban meg nem jelent Tamási-írásokat foglal magába. (Aranyos tekergők. Összegyűjtötte, szerkesztette – Tamási Ágota segítségével – Urbán V. László.) Van ezek között néhány karcolat és színpadi jelenet is, de a többség valóban a publicisztikai teljesítmény „elfeledett” darabja.
Nap Kiadó In memoriam sorozatában (1997-ben, Budapesten) megjelent Zeng a magosság című kötet (válogatta, szerkesztette, összeállította Tamás Menyhért; sorozatszerkesztő Domokos Mátyás) szintén tartalmaz publicisztikai cikkeket Tamási Árontól, olyanokat főként, melyek az előző kiadványokban minden bizonnyal politikai meggondolások folytán nem kaptak helyet.
Gondolat és árvaság címmel most Tamási Áron összes publicisztikai írásainak – esszéinek, kritikai cikkeinek, útirajzainak, riportjainak – első kötetét veheti kezébe az olvasó. A több kötetre tervezett összeállítás felöleli a pálya egészét. (Az első kötet időhatára: 1923–1935.) Mindenképpen szükségesnek látszik külön kötetbe közreadni az interjúkat, vallomásokat, nyilatkozatokat, naplórészleteket; jelen kiadványunkba ilyen meggondolásból nem vettük fel ezeket, noha vitathatatlanul Tamási teljes életművének mellőzhetetlen darabjai.
Az Erdélyben élő író 1923 és 1935 között (éppúgy, mint később) számos lap és folyóirat vezető munkatársa volt. Több-kevesebb rendszerességgel közölt az Ellenzék, a Keleti Újság, a Pásztortűz, az Erdélyi Helikon, a Brassói Lapok, az Újság, a Temesvári Hírlap, a Magyar Hírlap, a Vasárnapi Újság, a Bukaresti Lapok, a Híd, a Literatura, a Szabadság stb. hasábjain. Publicisztikai munkásságának fénykora s egyben legtermékenyebb szakasza a harmincas évek közepe – azok az esztendők, mikor a Brassói Lapokban Tiszta beszéd cím alatt sorozatot publikált, s a kisebbségi sorsban élő erdélyi magyarság legégetőbb problémáinak felvetésével, a népi-nemzeti gondok hatékony megfogalmazásával széles körben elismerést, tekintélyt szerzett magának itthon és szűkebb hazájának határain kívül is. Az 1937-es Vásárhelyi Találkozó előkészítése, lebonyolítása, utóélete kiemelkedő fejezet Tamási harcos közírói tevékenységének folyamatában.
Kötetünk anyagának összeállítása során figyelembe vettük a korábban megjelent kiadványok (kötetek) szövegeit, de mérvadónak az első közléseket tekintettük. Ismeretes, hogy a cikkek egy része annak idején több lapban vagy folyóiratban napvilágot látott, esetleg más címmel és kisebb-nagyobb szövegváltoztatásokkal. A szövegmódosítások jelentős része magától a szerzőtől származik, s annak a jele, hogy Tamási gyakran továbbgondolta előbb megfogalmazott mondandóját, nagy gonddal csiszolgatta publicisztikai írásainak szövegét. (A halála utáni szövegközlések alkalmával is történtek például címváltoztatások. Ezekre a Jegyzetekben utalunk.)
A szövegváltozatok egybevetése során arra törekedtünk, hogy helyreállítsuk az eredeti alakzatot. Ami nem kevés gonddal járt. Az 1981-ben kiadott Tiszta beszéd című kötet például egész sor olyan szövegváltozatot tartalmaz, melyek magukon viselik a korabeli cenzúra (pártellenőrzés) durva nyomait; sok itt a kipontozott, tehát eltüntetett szövegrész. (Nem is szólva a kötetből kihagyott cikkekről.)
A Gondolat és árvaságban olvasható Tamási-írásokat tehát első közlésük állapotában, időrendi sorban adjuk ezúttal is, ahogyan az előző kötetekben – a Tiszta beszédben és a Jégtörő gondolatokban – is találhatók. Jegyzeteinkben csak a legszükségesebb tájékoztató adatokra szorítkozunk.
Noha a terjedelmes Tamási-publicisztika lehető legteljesebb gyűjteményének összeállítására törekedtünk, nyilvánvaló, hogy a Gondolat és árvaság kötetei sem tekinthetők abszolút hiánytalannak; a teljesség szép eszményét maradéktalanul csak egy jövendőbeli kritikai kiadás valósíthatja meg. (Remélhetőleg minél előbb.) Lapokban, folyóiratokban lappangó írások bármikor előbukkanhatnak ezután is, halaszthatatlannak mutatkozik hát a hagyaték alapos, szakszerű átvizsgálása; nagyon valószínű, hogy a budapesti emlékházban gondosan őrzött irattartók, fiókok rejtegetnek még érdemleges értékeket. A további kutatás elkerülhetetlen. Mindenekelőtt azonban a teljes Tamási-bibliográfia elkészítése volna célszerű. (Tamási Áronné Bokor Ágota annak idején hozzákezdett a munkához; ezen az alapon lehetne továbblépni.)
Végül hadd mondjunk köszönetet mindazoknak, akik munkánkban segítségünkre voltak: a Tamási Áron Alapítvány Kuratóriumának, hogy lehetővé tette a budapesti emlékházban őrzött hagyaték megtekintését, s nem utolsósorban dr. Bors Mártának – Bernáth Ernő Marosvásárhelyen élő özvegyének –, aki készséggel rendelkezésünkre bocsátotta egykori gyűjtésük anyagát.
Nagy Pál