Vallomás a versírásról és a mesterségről

Apám Fiume helyett a kaposvári tanári kinevezést választotta, s mert később magam is az lettem ebben a városban, tehát szinte mind mai napig szűkebb értelemben vett lakóhelyem Somogy maradt. Hazámnak mégis valami szélesebbet, az időt és a világot éreztem. A technika és a természettudományok előretörésével és az egyetemes világkép tágulásával még inkább így érzem. Gyermekkoromban a természet szinte kézzelfogható racionális és lelkes ismeretén túl két könyv volt rám a legnagyobb hatással. Az egyik a Természet csodái három kötete, a másik pedig Blücher Modern technika című könyvének két vaskos modellatlasza. Az első egy nem értelmi, de vizuális tarka világképet adott. Az ásványok, kőzetek, csillagok, óceánok életének és szerkezetének minden fantáziát és absztrakciót túllépő birodalmát. A másik pedig ezekhez az elképzelt utazásokhoz képzeletemnek a legreálisabb alapot adta. Ugyanis e technikai modellatlasz kihajtogathatós ábráin át a szemléltetés kézzelfogható részletességével ismerkedhettem meg, már gyermekfejjel a nem is olyan régen felfedezett repülőgépek, léghajók és tengeralattjárók szerkezetével. Ez volt az én politechnikai nevelésem. Az ábránd a valósággal, a képzelet az értelemmel és realitással így kovácsolódott bennem akkor naiv harmóniává.

És a költészet?… Ez is a formákkal és színekkel indult. Rajzzal és tanult zenével. A zene a verssel együtt állandó múzsaként tanyázott házunkban. Dédapám testvére az első Phaedrus-fordítók között volt. Apám kitűnő költői lendületű szónok és jeles hegedűs volt. Anyám színes elbeszélő. Aztán a Rippl-Rónai környezete és Balázs János barátsága miatt is ez a vershajlam a képből és a zenéből mélyült tovább. Akkor tizenhárom-tizenhat éves voltam, és kréta, víz és olajfestékek kavargó spektrumában láttam mindent.

Ezekből a formákból, melyek mögött a látható és a létező világ hangtalan, reális valósága lakott, nőtt ki bennem a költészet utáni vágy. A tárgyban, a szerves és szervetlen világban létező érzés megpendítésének a vágya volt ez. A reális valóságban való gondolat megszólaltatása. Így lett aztán első köteteimben a költészet tárgya elsősorban a valóság, a látható. Az, amelyre én tárulkoztam rá egyre fejlődő értelemmel és az ecsettel, arra, amely szem nélkül rendíthetetlen nyugalommal figyel valamennyiünket. A valóság is figyel, és benne a gondolat is… S ezek az első versek vajon csak egy szűk tájat tükröztek… egy provinciát? – Nem! – Nemcsak a költők, de a provinciák hazája is széles e nagyvilág… Így néztem, és így cseréltem ki a festészet és a költészet eszközeit. De a kép és a képek örökre megmaradtak a gondolatok bábáinak. Így tehát nálam ez a valóság, mondjuk, a táj és a tárgy és a hozzájuk fűződő lélek, szín és ritmus verseimben sem más – legalábbis én annak szántam –, mint az a teremtéstől fogva létező anyag, melyet csak arra használok, hogy segítsenek formáikkal, realitásukkal a világot kifejezni. – Azt a lírai világot, melyet a mindenség titkai között kertészkedő szellem megérezhet és fölfoghat…

S itt van az a metszési pont, ahol a költészet és a költő a végtelennel és a végessel együtt egy személyben találkozik. Így az igazi költészetben a világmindenség emberi méretű aránya bontakozik ki… Ennek a mindenségnek kettős távlata érdekelt elsősorban. Egyrészt az anyag, a valóság, amelyből „nyílik a legszebb virágok édes zöldje.” Tehát „a lét matériája”, a kimeríthetetlen. Másrészt az anyagot és a létezést körülölelő egyre táguló végtelen. Az, hogy e kettőt megérezhetem, így ez érzés által maga a létezés a legértelmesebb, és a legérdekesebb szépség. Ha pedig ebből az érzésből költészet születhet munkámmal, akkor azt a sok kínt és küzdelmet, amely alkotómunkámat kíséri, kell hogy végső soron derű ragyogja be…

Amit mondtam, abból talán világosan következik, hogy a mai élet éppúgy érdekel, mint az eltűnt vagy a most alakuló, vagy a még fel nem fedezett világ. Engem a tárgyi és szellemi valóságtól inspirált, racionális hajlamú, de ugyanakkor érzés és látomásbő, nem is mai, de már a holnapi lírai világkép építésének lehetősége izgat… Hogy milyen eredménnyel, azt nem óhaj és vágy, de mű döntheti csak el…

Ami pedig a közösséget, a költő és költészet emberiség iránti hivatását illeti, azt hiszem, írásaimról, akik ismerik, tudják, hogy az egyszerű emberek és a gyalogjárók sorsa érdekelt mindenkor, nemcsak megyém, de országos vonatkozásban is. Mindig köztük éltem a felszabadulás előtt és a felszabadulás után is. Életemben többet kopott a lábam a gyalogutakon, a sikált padlókon, mint az aszfalton, parketten. S ebből nem akarok, s nem is akartam soha érdemet kovácsolni. Ez így volt, és így van jól. Ez vitt 1945 előtt a földreform reményeivel mint a Márciusi Front tagját Finnországba, és 1945 után is mint néprajzzal is sokat foglalkozó kutatót gyalog és hátizsákkal a nép közé. („Így mentem én télben, nyárban – mindig magam útján járva. – Duda, ha szólt kijjebb álltam, – Megfürödtem benzingázban. – Nem siettem s mindent láttam – nyitott szemmel az országban. – Ekképp, mert ha másképp tettem, – jég volt már a szívességben, – S mint a grófot úgy fogadtak, – hallgattak és bólogattak, – De akikhez én így léptem, – szívük enyém lett egészen… – Őszinte szó és igazság – tollad, ha tintába mártják, – verseden a papírhártyán, – átsüt a maradó-márvány.”) Hogy nem mindent mondhattam el, amit hallottam és láttam, sokszor, de nem mindig rajtam múlott. De ennek az elmondandó lehetőségének horizontja mindig jobban tágul…

Életem során mint költő előtt se a költők voltak az eszményképeim, hanem legtöbbször – a választott ideális esetekben –, azok az emberi közösségek és eszmék, amelyek őket szülték és a közösségeket irányították. A görögöknél például a filozófiai iskolák, az akkori demokráciák szelleme, és benne a szobrászok és a dráma mesterei. Röviden, közelebbi példával, a francia forradalom, a magyar jakobinizmus, aztán a reformnemzedék és végül Petőfiék, mint a csúcs. Tehát az emberi életformák voltak ideáljaim. S gyermekkorom óta, ezekben az eltűnt társadalmi keretekben is azt kívántam mindenkor, azt a szellemi és anyagi jólétet, mai szóval életszínvonalat a dolgozó köznépnek, amelyet az a mindenkori társadalmi vezető réteg élvezett. Egyszóval azt hiszem, minden korban igazságérzetemnél fogva az osztály nélküli társadalom ideális állapotának voltam híve, és ma is az vagyok a fent említett formában. Kívánom minél előbb azt népünknek, amit készülő osztály nélküli társadalmunk vezetőrétege élvez. Mindez az igény és igazságvágy nem 1945 után született lírámban, de legalább 1937-re megy vissza.

Az alkotómódszert nálam éppúgy, mint másoknál is, a szabad idő kevés volta alakította ki. Tudniillik ezzel a kevés szabad idővel is állandóan hadilábon állok. Aki az írói munka mellett még hivatalban is szolgál, az idejének és életének gyertyáját egyszerre a két végén gyújtja meg. Egy biztos, dolgozószobám elsősorban az utca, a gyalogút és a vasúti pad, ha rám nem köszönnek az ismerősök. – S ki nem ismeri egymást egy kisvárosban? – Segítőtársam az állandóan zsebben hordozott kis notesz. A vázlat egy olyan gyorsírással, amelyet csak magam tudok olvasni. Legtöbbször csak egy-egy vers lényegét tudom rögzíteni, de lassan ez is átalakult egy fejben történő fogalmazássá. Utcán, úton és minden járművön, az apostolok lován és a MÁV kerekein így mondtam el némán legtöbb versemet. Memória kérdése legtöbbször már egy-egy versem. Ha leülök, vagy inkább, ha lefekszem, legtöbbször már csak a készet formálom, s ez sokszor elég gyorsan megy. Elalvás előtt jól és gyorsan tudok koncentrálni…

Csak 1945–1948 között jutott osztályrészemül olyan három év, amikor Kaposvár város mint írót örökbefogadott, amikor aztán annyit utazhattam, írhattam és horgászhattam, amennyit fizikai és lelkierőm elbírt. Más a helyzet Becén a Szövetség alkotóházával szemben, ahol a szívemhez szabott környezetben, egy víkendházban dolgozhatok hivatalos szabadságom alatt. Legtermékenyebb évszakom, mint a természeté, az ősz. Becén kellene mindig élni és így írni és újra rajzolni, festeni, de erre csak egy „de” a felelet és az a huszonöt év, melyet egy gazdánál, a magyar művelődésügynél szolgáltam egyhuzamban.

A verseim alapozásáról még csak annyit, hogy a környezet, amennyiben múzeumban dolgozom, mégiscsak a múzsák galériáját egyesíti. S a velük való hivatalos foglalkozás: filozófiával, természettudománnyal, irodalom- és művészettörténettel, ha jelentős adminisztrációval fűszerezve is, naponta legalább nyolc-tíz órát ez a mesterség – az íráson kívül is –, mégiscsak a múzsák környezetében tart.

Arra a kérdésre, hogy az irodalom hogyan ad választ a modern ember legidőszerűbb kérdéseire, ha átfutom a világirodalom képzeletbeli lírai antológiáját, és benne emberöltőről emberöltőre e mindenkor időszerű kérdésre a válaszokat keresem, akkor nem beváltható sorok receptjeit, hanem feleletként a költészetnek arra a korra és stílusra legjellemzőbb lényegét találom. A versformákban megjelent érzelemnek és értelemnek azt a magas hőfokú ragyogását és a léleknek azt a lírai hangját, amely annak idején, a maga korában, épp humanitásával és tökéletességével a legtömörebb válasz volt e kérdésre. Mert a költő igazi felelete minden korban és így ma is, egyrészt a mesterség tökéletes fegyverzetében a kor eszmei szintjén a teljes sikerű önkifejezés, másrészt műveikben az emberi erkölcsi erő érvényesítése a haladás érdekében. Azt hiszem, e kérdésre ez a magyar és a világirodalom legnagyobb költőinek válasza népünk és az emberiség felé.

Az ilyen versek körül ott suhog a jelenben a megérzett jövő! – És minél többet sejt meg belőle, annál nagyobb a költő! – És jelen van a társadalmi távlat ragyogása is. Bármilyen higanymozgású tömeg is napjaink világa és élete, de a költészet és a költő hivatása és művészete épp az, hogy belőle két ujja közé a lényeget vegye. Hivatása így lesz társadalmi… De!… És itt meg kell állni egy pillanatra. A költő és a társadalom viszonya ma már csak kölcsönös és egymást segítő lehet… Ám az, hogy lépésben legyenek, úgy látszik, nagyon nehéz… De egy fejlett társadalom előlegezett bizalmával elérhető az, hogy ne folytassuk az eddigi általános irodalomtörténeti gyakorlatot, hogy tudniillik a társadalom legtöbb esetben csak évek, évtizedek után teszi magáévá a költőt és a művét.

Lírámban a valóság az a repülőpálya, amelyről indulni tudok. Hogy innen milyen távolságra és milyen magasra száll, és onnan mit lát meg, és mit hoz magával a vers, ez már minden költészet lényege. Pontosabban a költői emlékezet és képzelet és logika mélységének és fényének kérdése. Új és egyre újabb köteteikben a költők mindig ezeknek világát és erejét tárják az olvasóik elé. Egy biztos, a költészet a valóság és az ember egyik legnemesebb kapcsolata. Hiszen lényege nem kisebb, mint az idővel, a folyókkal és felhőkkel együtt sietőnek a megállítása. Egyszóval az elmúlónak beépítése egy remélt vagy hitt örökkévalóságba…

Így és ezért én a lírát a születés és a halál bárdja között a mindennapjaink örömei és tüskéi közepette logikájával, ritmusával és varázsával együtt a szellemet és testet erősítő életstílusnak tekintem. Hitem az, hogy a verset élni kell, mégpedig olyannyira, hogy ez az állapot hevével ne csak magunkat, de környezetünket és így tovább és tovább, világunkat is besugározza. Így lehet csak a szó életstílus. És így lehet, már mint élet, hatalmasabb az atomnál is, hiszen, hogy mire használtassék, azt csakis a mi életstílusunk szabhatja meg. Tehát vallom azt is, hogy a megismeréshez is a poézis vezessen. Mert általa minden teljesebb és színesebb és emberibb lehet. Ezért igyekeztem ezt a lírai állapotot magamban az élet legförtelmesebb helyzeteiben is kiűzhetetlenül rögzíteni. Erre nagyszerű mesterek és életstílusok is serkentettek.

Ilyen formában a lírai szép a legszélesebb körben is hasznos lehet, mert a versolvasók ugyanabba az áramkörbe kerülnek, amelyet a költészet sugároz. Minél inkább iparizált és automatizált lesz a világ, hiszem, annál biztosabb, hogy a líra és a művészet egy eljövendő közösségben a harmónia sarkköve lesz.

1960