Hét levél a költészetről

Tűnődő leveledet megkaptam. Négy év után az első hír, hogy élsz…

Hogy válaszolok-e messziről érkezett kérdéseidre? – Íme azonnal, mint eddig is tettem. De, hogy feleletet kapsz-e, és kimerítik-e soraim mindazt, amire választ vársz tőlem, nem tudom. Döntsd el magad, és újra írj.

Hogy világosan lássak, leveledből a lényeget, azaz, a kérdésedet, ide írom:

– Van-e értelme verset írni ma?

Mi tagadás, kérdésed mosolyra fakasztott. Sőt, ez a derű egyre csak szélesedik bennem. De menjünk sorjában…

A kérdés a mosoly ellenére is meglepett, és cinikusnak hatott, mert ismerlek. Még mint diák mutattad meg első verseidet. Egy kárpáti városkában történt ez, ahová szinte véletlenül cseppentem, de ahol életem legszebb napjait töltöttem. Egy kerek esztendőt az orosz irodalom vonzásában, miközben egyre a görög klasszikusokat olvasgattam. A hosszú télben sível jártuk a havas hegyeket, és mindig a zöld fenyőerdőket néztük. Sokszor te is velem jöttél és egy szép diáklány is. E télben maga volt a rózsaszín szerelem.

Első verseidtől kezdve három éven át irányítottalak.

El sem képzeled azt a fészkelődő lelkiismeret-furdalást, amit akkor éreztem, valahányszor észrevettem soraid között vagy elejtett szavaidban azt, amit hatásnak neveznek. Mintha önmagam visszhangját hallottam volna, de hangod keményebb és élesebb volt, mint ahogy az a jó tanítványhoz illik is.

Azóta is örömmel figyeltem írásaidat. Nem egy igen szép versedet olvastam. Aztán a háború három éve elsodort szemem elől. És most íme, itt ez a kérdés, amely felderített. – Van-e értelme?

Még isten neki, ha a káoszban kifulladt lélek legyintése mondatja ezt, de ha valaki megfontoltan veszi a szájára, akkor a semmit, az ürességet hallom…

Szomszédom egy derék kocsmáros. Tőle gyakran hallom: semmi értelme!… De ez nála egyszerűen csak annyit jelent, hogy ez, vagy amaz mit sem hoz a konyhára. Különben, ha utánanézek annak, hogy él „értelmes” munkájából, bátran kérdezhetem, egyáltalán miért él ez az ember? Mi értelme, hogy napról napra fillért fillérre rak? Életében a gyűjtésen, a boron és a csülkön kívül semmi szép. Még az újságokat is ingyen olvassa végig a trafik kirakatán át. És érdekes, amikor végigmegy közös kertünkön szórakozottan, akkor ösztönösen lecsipkedi a legszebb virágokat, és szétmorzsolva az útra dobja azokat. Ijesztő vetülete egy léleknek. Barátom, a versírás, a költő munkája nem igazodhat semmilyen előre kinézett anyagi célhoz, vagy akár ésszel kiszámítható hasznossági elvhez. Avagy kérdi-e, mielőtt szirommá feslene a bimbó, hogy van-e értelme? A hold és a nap kérdezi-e? Fényárba öntik a tavat, a zúzmarás erdőt. És így lesz ez, míg lesz hold és nap, tó és erdő. Így van a költészettel is, amíg költők lesznek. Költők és nem versírók. Természetesen ezzel nem azt mondom, hogy a költemény hasonló a rózsasziromhoz vagy a holdfényhez. Nem, azoknál sokkal több és szebb is. Márpedig, ha több ezeknél, melyeken még talán az én kocsmárosom lelke is fennakad néha, kérdem, hogy írhattad le ezt, hogy van-e értelme a versírásnak?

És ráadásul kihangsúlyozod a mát…

Vagy azt hiszed, hogy a költészet lényege és értelme ma más, mint tegnap volt, vagy holnap lesz?… Már én ebben sem igen hiszek…

A költészet természeténél fogva a priori fölötte áll a percnek. Úgy is mondhatom, az igazi költészet, a líra lényegében olyan, akárcsak a mát is magába foglaló idő. Végtelen… Egyre táguló… Talán „a paradicsomból”, egyszóval az emberré eszmélés percétől emlékszik rá az ember. Vagy talán ez maradt az emberben, ez a szárny, mely egy eljövendő boldog kor „paradicsoma” felé viszi? És ezt akarnád te leszakítani? Mikor ezekre gondoltam, a derű csak szélesedett bennem. Bizony, régen mosolyogtam ilyen jókedvűen.

Kérlek, ezért ne haragudj rám. Tudom, a költészet szeretete íratta veled ezeket a sorokat.

Itt a bizonyíték is… Ez a pár vers, melyet leveledhez csatoltál. – Melyik tetszik a legjobban? – Az Egy diktátorra című 16 soros epigrammád a legsikerültebb. Az utolsó sor pentameterével farkát fölemelve iszkol a minden szaharák oroszlánja. Nem bőgve, de iázva, mint egy szamár.

Írj máskor is. De leveleden brazíliai bélyeg? Látod, így belemelegedtem. Ezzel kellett volna kezdenem. Hogy és mint kerültél Olivencába? Ha ugyan jól olvasom a címedet. Valamikor földrajzra is tanítottalak, de most percekig kellett keresgélnem a térképen, amíg rábukkantam. Peru határán, az Amazonas partján olvasom: S. Paulo de Olivenca. Ez lenne az a város, ahol most laksz? És ezért a célzás az elúszott európai diktátorok után itt küldött epigrammád coltjával a dél-amerikai sombrerók alatt lapuló diktátorokra?…

Az lett volna az első, hogy erről írjál, a háború utáni sorsodról, életedről és a világról, amelybe belecseppentél, elhagyva Kölcsey és Vörösmarty honát. Aztán jöhetett volna az irodalom. Soraidat várva szeretettel üdvözöllek.

P. S. Ha teheted, légipostával küldjed leveledet.

Válaszod érkezéséig igen sokszor gondoltam rád. Az őserdőkre, az Andok láncaira, majd meg a Latorca-parti görögkeleti kolostor és a szigligeti öböl jutott az eszembe, ahol utoljára találkoztunk. Bizony egy huszonöt éves magyar költő és az Amazonas-parti város álombelinek és elég hihetetlennek tűnik. Ráadásul itt van új leveled, amelyben arról értesítesz – megint csak röviden –, hogy egy brazíliai légiforgalmi vállalat szolgálatában állsz mint gépvezető. Aztán újra az irodalom… Úgy kérdezel és olyan messziről, szigorúan és lelkiismeretes körültekintéssel, mintha géped irányáról, a légköri viszonyokról érdeklődnél célállomásod rádiósától… Yeats verse jut eszembe. Az ír repülő sorai, melyet gépe motorjának zúgása közben énekel, talán Kiltarton Cross fölött.

Nem tudom, ismered-e? – Elküldöm, mert szép, és sokat mond ez a pár sor arról az útról, amely a költészet és költői alkotás lényegéhez vezet. Vidd magaddal gépeden, épp te, aki úgy látom, kettős hivatástól parancsolva a célra repülsz. De ne feledd, mögötted lelkek ülnek.

Most nem térek ki a soraidra, melyeket előző levelemre írtál. Csak ennyit: „A holnap mégiscsak más lesz, mint a ma!” – írod. Igaz és higgyed, hogy szebb legyen! Én, amit írtam, arra értsd, hogy mit sem változtat majd ez a költői alkotás indításán s magán a költészet lényegén sem. – „A költészet nem lehet időtlen igényű”… – írod… – Egyszóval véges? – Ha így lenne, akkor már nem is költészet… Megszűnt a varázsa, a teremtéshez, a világegyetemhez, az emberi lét értelméhez és lényegéhez kötött kapcsolata. Ha ezt tagadjuk, akkor inkább beszélgessünk arról, kik most a leggazdagabb marhakereskedők, bankárok, fezőrök Dél-Amerika tájain? Kik a leghíresebb hajcsárok, milyenek a csordák a Matto Grosso végtelen legelőin? De erről sem madártávlatból, ahogy a magasból te nézed, hanem ereszkedjünk közéjük a földre.

Vagy folytassuk mégis, és vegyük elő leveled lényegét, melyet így fogsz csomóra: „A költő állhat-e földi halandók szolgálatában?” – Remélem, nem azért kérdezed a torkomnak szegezve ezt, hogy soraim igazoljanak lelkiismereted előtt, mert te egy fent említett „földi érdek” szolgálatában „politizálsz”, délivel spékelt módra?

Előre is kijelentem, soraim nem fognak igazolni. Ne is olvassad tovább, amit írok. Dobjad ki a szelvák rengetegei fölött. A majmoknak szerezz örömet vele, amint csillogó, pillangózó lapjai után visítva kapkodnak, pálmáról pálmára szökellve. Már ezekből is sejtheted, mire gondolok, és mit értek „földi érdek” alatt. Vagy talán nem is erre gondoltál? Bocsáss meg, de én csak így tudom érteni…

Röviden csak ennyit: a költő a szó piaci értelmében vett politizálásból tartsa magát távol: de vigyázz, itt nem Kölcseyre, Petőfire és a magyar líra legszebb hagyományaira gondolok, sem pedig József Attilára! A költő alkatánál fogva – még ha motort kezel is, és itt reád célzok –, akkor is fölöttébb érzelmi és morális és „őszintébb” alkat. Tudom jól, hogy e két utóbbira sokan felhorkannak… Tegyék csak! Ez a divat. És a nagy zaj még mit sem bizonyít…

Tehát még egyszer, a költő ilyen mód a sombrerók árnyékában lapuló kis diktátorok érdekében ne politizáljon, mert csak veszthet azon a piacon, ahol lelkiismeretlen és megszállott – (ezek cseppet se „idealisták” még a szentek között sem) –, gyakorlati emberek szónokoltak… Brazíliában élsz, jól ismerheted a kalandorokat. Mit gondolsz, Pindarosz, Vergilius, Baudelaire, Whitman vagy Arany János, Aragon cseresznyézett volna-e ezekkel, még akkor is, ha Anakreon díszítette volna a tálat ünnepi lakomájukon?

Platón is politizált! – felelhetsz vissza. Igazad van, de hallottad-e az ő ajkáról a gyűlöletet sisteregni és az önös érdeket? Tudsz-e „szögesdrótról”, amellyel igazát bizonyítgatta volna…

Politizálj tehát, de legalább annyi erkölcsi fedezettel, mint Platón tette az athéni iskolában, vagy a szürakuszai kényúr udvarában! Politizálj, de úgy, hogy a közösség ürügyén verseidből ne a saját konyha polcainak megelégedett nyögését halljam ki… Politizálj így, ha ő a mestered és akkor nem féltelek. És így folytatom; tehát a szellem és eszmék erejével és a bennük megnyilvánuló érzésekkel, az emberbe vetett hittel hirdessed a szépet. Erről írtam A tó, a rózsa és a hársfa című versemben. Neked nem olvashatom fel, mert messze vagy. A cím alatt ez áll: „Vers a hasznos szépről”. Tehát hirdessed a szépet, és elsősorban vele és általa politizálj, mert tudsz-e ennél nagyobbat tenni? Nem… Minden, ami érték, benne van a szépben.

Ez a te és a mi feladatunk. Ehhez még annyit, és ezt, azt hiszem, nem kell bizonyítanom, hogy a költőzsenik eddig is ezen az úton haladva a koruk előtt jártak. Ezért hívták a latinok vateseknek őket. S te, szinte hallom, máris közbeszólsz: – A tempó megváltozott. A tudósok, feltalálók és újítók mögött lemaradtak a költők!

Elmaradt volna a költészet? – Igaz lenne ez? – A dolgok és a lényeg összekeverése állíthatja ezt… Más a tudomány, a technika és a költészet. Amit a tudomány és a feltalálók adnak az emberiségnek, és belőle, amit a technika megvalósít, mindaz csupán az élet és a költői téma bővülése. A költői értelem és érzelemvilág elé tett új mércék ezek, amelyek fölé a szép szelleme és izomzata repít. És ez a „repülés” a lényeg, amely fölemel, amely maga az előtte járás. A líra értelme rejlik ebben, és ezért nem maradhat le soha semmiről, sőt meg sem ölhetik, csak az emberi létezéssel együtt.

Ha pedig ez igaz, akkor ma nagy feladat előtt állnak a költők. Te a technika embere vagy. Sejted, mire gondolok. A gépekre, a villany-, gőz- és gázmotorokra, az atom titkára, melyek, nézz csak le a magasból, te jobban látod, szemlátomást színezik és formálják és rettentik földünk arculatát. – És az ember? – …Az emberiség jelentős fele rózsás remények tudatában a szükség, és még jobb, ahol csak a gépek szolgájaként nyög. Itt a feladat! Ide kell az a szárny, amely a kor „mércéje” fölé segít repíteni, abba a honba, mely ott dereng mindenekben: a tettekben, számokban és a kortesek ígérő ajkán… Most, amikor „lassan” a gép egy 24 óra alatt már többször is körüldöngi földünk virágait, épp akkor nem maradhat le a költő és a líra lelki „sebességével” a fizikai mögött. Egyre jobban a parányhoz tapadó, de mégis egyre kozmikusabb, egyetemesebb és internacionálisabb líra kora jön. A kis házak – és lassan ez lesz a föld is – világában akkor lesz „nagy” az új líra, és mesterségbeli formái és zománca is akkor lesz ragyogó, ha benne és rája ezeknek a vetülete sugározza színeit és érzéseit. Te repülő vagy, megérted, mit pedzek itt. Repülőkön, bányákban, hajókon, tanyákon, kolostorokban és gyárakban, költők, hirdessétek a hasznos szépet az embereknek. A legújabbnak is csak ez a szépség, a művészet adhat végleges értelmet… Ő menti át a fizikai és szellemi újat az újabb elől, mielőtt az elpusztítaná. Így jár mindörökre a költő és költészet az emberiség szellemi valóságában mindig elöl, mert nem enged semmit elpusztítani. Így nézd mesterségedet. Így dolgozz és így járj „közöttük” is, de előttük! Vezetőid, ha nem tetszett előbbi felsorolásom, lehet Molière, Shelley, Chénier, Petőfi és Ady is.

Írjál, de arról is, mi történt veled az utolsó három évben, amíg Brazíliába jutottál? Magamról csak annyit, hogy újra itthon, vidéken tanítgatok. Most tavasszal fát nyesek, és úgy érzem, sokszor nehezebb és több lelkiismeretet kíván ez a művelet, mint a tanítás vagy a versforma kialakítása. Könnyen válhat az ember kertészből hóhérrá…

A legszebb tavaszi napra esett leveled érkezése. A kert csupa virág. A hegyek gyümölcsös táblái rózsaszín és fehér sziromban ringatóznak. Tiszta ragyogás minden. Messze, igen messze lehet látni. Leveled sorai is sok mindent kinyitanak. Tudom már azt, amit eddig csak kósza hírekből hallottam. Tehát mint hadirepülő szolgáltál két évig. Azt is írod, hogy a múlt tavasszal még Rómában voltál. Látod, ha korábban értesítesz – hiszen címemet tudtad –, Rómában találkozhattunk volna. Márciusban a véletlen és egy jó barátom szeretetéből én is ott sétálhattam a város dombjain és a Via Appia útjain. Láttam a gyöngyházfényű zöld eget, és merengtem azokon a szúrós, fényes csillagokon, melyeknek sugarait csak Pinturicchio tudta érzékeltetni.

No, de itt a kérdésed, amely olyan mindenttudó gúnnyal mosolyog rám soraid közül, akárcsak nemrég a kecskelábú faun a Palatinus babérligetéből. Látom, ezzel a mosollyal ejted felém a kérdést: – De hát milyen legyen az a vers, amely „megváltó lehet”? – Úgy látom, túl gyakorlati lettél az új világban. Receptet vársz tőlem. Költői receptet, melyet kikeverhetsz az olivencai „patikában”, és mint lelki és testi írt majd jó pénzért elsózhatsz a derék brazilok és portugálok között. Ne nevess ezen, mert ha akarod, küldhetek ilyet is. Még a védjegyet is ráragaszthatom. Már javában gyártják Európában, sőt a hazai berkeinkben is a versírók. (Nem a költők!) Ha egyiknek bevált, a többi sietve követi, és ez a receptre összerázott dal mindenben fordítottja annak, amelyről előző levelemben beszéltem.

Jegyezzed meg, a lírának, a költészetnek nincsen receptje vagy kaptafája. Ezért a titkát éppúgy nem tudja senki, mint ahogy senki sem tudja előre megjósolni, milyen lesz a holnapi alkony tavunk felett. De megszületik. Ezt tudom… Állj ki a sugárzó vizek partjára vagy repülőtered betonmezejére. Tárd ki szívedet, öt érzékedet, várj, és akkor is gazdagabban térsz haza. És talán épp te fogod kimondani azt, amely mindennél biztosabb, hogy létezik. Nem álom, de az a valóság, melynek tükre csak a költő és jele csak a költemény. Jel, amely a jóhoz vezet. Ne légy túl kíváncsi. Higgy benne. Ne ábrándozz, de figyeld magad és a világot. Nemcsak felülről, de ha már földre tetted géped, itt a mindig jobbat remélő emberek között is. Ne bízz a csodákban! Eszeddel élesítsd érzékeidet. Szíveden se mosolyogj. Minden feladatnál gondolj a lelkedre is.

Repülj jó egészséggel, és ha úgy tetszik, nézz le engem e sorokért.

„Járj előttük” – írtam második levelem végén. És te ezt, ha jól értem, szó szerint vetted. Versenyre akarsz kelni. Pedig az, amiről írtam, csak annyit jelent, hogy a cél felé nem egy úton indultok. Neked minden bizonnyal, épp a cél érdekében, a mélység felé kell nézned, miközben meg sem mozdulsz. A mélység felé, és ott megtalálsz mindent. Az időtlen ott fekszik előtted: minden tudás és érzés, minden anyag, minden forma, amelyből építeni tudsz, ha arra teremtettél. Már aztán, hogy milyen legyen, vagy milyen lesz a műved, lelkeden múlik és azon, akinek és amiknek tükre a lelked.

Tudom, válaszom nem nyugtat meg. Sőt abban, úgy találod, hogy a stílus elnyomja a kézzelfoghatót. Soraidból érzem, hogy a „kétszer kettő négy” határozott igazságát szeretnéd megtudni. Lírai matematikát kívánsz. Amelynek szabályait alkalmazva biztosan juthatsz a megváltó eredményhez.

Én vagyok a hibás. Második levelembe olyan szavak csúsztak – bár tudatosan – az emberiség mai állapotáról, amely a gyakorlati felé irányította gondolataidat. Ez hozta elő nálad ezt a lírában hamisnak ható képletet… – De vajon esztétikai ingoványra jutottunk volna általa? – Nem hiszem. Sőt, szándékosan sorolok fel most olyan költőket, akikről senki sem állíthatja, hogy műveikkel a kézzelfogható hasznosság felé törekedtek: Stefan George, Hölderlin vagy Rilke példáját vegyük. Verseikben hol látod a nyers anyagot? És mégis, ha át akarsz gázolni a part felé, az ő műveiket is bátran rakhatod kétségeid ingoványára. Pillérek ők, akikre a költészet hídját verheted. Ezen a hídon nemcsak lelked, de tested is átjuthat a partra. Őket csak kirívó példaként említettem. Ha akarsz, megint választhatsz a te ízlésed szerinti költőket… Nagy a választási lehetőség! – És ez nem lenne híd?… Így nem várható eredmény? – Bárcsak ezeket a hidakat látná a bankár, a politikus és a munkás is. Bárcsak a költészet erkölcsi erejét és hasznosságát magyarázná már a világ. – De mit látunk? – Nyomtatjuk soha nem látott példányszámban a költők műveit. Harcolunk okosan és példákkal a képzőművészeti giccs ellen, és ugyanakkor a pillanat hevületében támogatjuk a lírai giccset, mert hízeleg, akárcsak a giccsképről a macska vagy a balerina mosolya. – Miért engedjük, hogy elárasszák ezek a folyóiratainkat? – Miért ezek, mikor szükség van a jó versre, az igazi költeményre, amely nem hiszem, hogy ne segítené egyaránt a lakatost, a földművest vagy a kőfaragót is. Nem hiszem, hogy munkájuk eredményét csökkentené, érdeklődésüket elterelné a vasról, az állataikról vagy a kőről, amelyet meg akarnak formálni. Nem hiszem, hogy megzavarná, vagy tunyává tenné szellemi életüket, és petyhüdtté tenné izmaikat. Épp ellenkezőleg. Fegyelemre, komolyságra, harmóniára, a lelkiismeretes munkára és a szépség vágyára nevelné. Megtanulná, hogy akárcsak a jó versben, az ő életében és munkájában is a szabálynak és az időtállónak és a léleknek kell érvényre jutnia. A versnél, a művészi alkotásnál jobb nevelőt el sem képzelhetek. De hol vagyunk ettől még? – Mikor lesz az, hogy akárcsak a villany, éppannyi helyen gyúl ki az otthonokban a líra fénye, vagy amikor olyan otthonos lesz minden háznál, akárcsak a só?

– És ezért talán a költők a felelősek? – Nem azok-e, akik ma is világszerte reklámjaikkal és lármáikkal vakká és süketté teszik a milliókat?… Gondolkoztál már ezen? – Pedig érdemes. Üljél ki szabad idődben kertedbe, melyről oly szépen írtál, és vegyél a kezedbe egy antológiát, és olvasd csak a költőket. A képekben és rímekben, a formában és a tartalomban, a szín- és ritmusban, a mértan- és a lírában, az ész- és a lázban, a hangulatokban és a varázslatban ezt a hasznos energiát mindenütt megtalálod. És ez az erő még mindig hiába zuhog a világban, akárcsak a turbinák feltalálása előtt a vízesés és a szél ereje. Pedig volt már erre példa, ahol mindez sokban érvényesült… Gondolj csak az ókori görög iparosokra és az ő munkáikra. A görög munkás korsója – költemény. Amelyik kaszás és szőlőmunkás ebből ivott, másképp látta a rétet, másképp nyeste a szőlőt és rakta a köveit.

Most pedig mit is kérdezel? – Lehet-e egy költői világot tervszerűen előre kialakítani?…

Azt írod, úgy érzed, elakadtál. Idegesség és nyugtalanság kínoz, és kezedben minden szétmállik… Azt hiszem, az alkotók közül mindenki ismeri ezeket az érzéseket. Jól van ez így, és ne kívánjad az ellenkezőjét, az elégedett és boldog mosoly optimista unalmát. Ez a zsákutcaérzés sokszor épp a nyugtalanító dopping szülője, és sokszor magának a lényeg formálásának az ideje. De sokszor bizony az irracionális és a „tisztátlan” pirkadása is, melyre, ha rábízza magát az alkotó sort sorra írva, akkor egyre apadóbb gyönyörrel józanul és végül is csalódva dobja félre a elfaricskált témát. Kusza őserdei tájról indul, ahol minden zug gyümölcsöt és pompát ígér, és legfeljebb egyhangú rétre, de legtöbbször bogáncsos pusztára érkezik vele a költő. Pedig mekkora volt a kezdeti hő, az „ihlet” hevessége. Azt hiszem, jól ismered ezt, amit elég banálisan a „tisztátlan” pirkadásának neveztem.

Ezt az állapotot az alkotás „kamaszkorának” is nevezhetjük. Ebben az állapotban született versekre még a must forrásának hasonlatát sem lehet alkalmazni. Ezeknek az évjáratoknak a verseibe, ha itt-ott különös ízekre is bukkanunk, mégis nagy általánosságban nem szívesen kóstol a gazdájuk.

Csak azután, amikor már ezt az állapotot legyűrtük, következik a költő igazi munkája. A művek kora, amelyekről egy kicsit patétikusan azt mondhatjuk, hogy költői világ. A teremtés tudatos munkájáról beszélek, mert az alkotás tudatos, tehát tervszerű munka, amelyben felülkerekedsz az érzések kusza vonzásain, a sejtések párás ködén, indulatok izzásán, a lélek és a test összefonódó dzsungelén.

Hogy ide eljuss, mert általa emelkedhetsz, légy kertésze tehetségednek. Segítsd fejlődését. Mindent tarts számon, és talaját műveld, műveld, mert tehetséged az eljövendő alkotásaidnak talaja, és egyben eszköze is.

Egyszóval: – A tehetség minden? – Vigyázz, nem egészen így áll a dolog. Akik ezt fuvolázzák, azokra ne hallgass. A tehetség csak ritka kincs. Óvjad és becsüld meg. Jobban szolgálod, ha vele szemben óvatos és szigorú vagy, mintha könnyelműen magára hagyod, és magadat is reábízod… A tehetség olyan érték, melyben csak a lehetőségek szunnyadnak. Ezeket a lehetőségeket komoly hozzákészüléssel és kemény munkával kell műveidben valóra váltani. Ha a tehetség minden lenne, és te ezt elfogadod, akkor mi sem könnyebb! Minek erőltessed magad? Írd ki a fogadóórát, és ha megjelennek szolgálóid, diktáljad a piac szögletében e múzsáknak remekműveidet. Alig láttál ilyet! Vagy azt hiszed, így alkotott Goethe vagy Villon, vagy akár Csokonai?

Tehetséged csak talaj és eszköz. Állítsd szolgálatába testi és lelki képességeidet. Gyakorold őket, mint az atléta tette, mielőtt Olümpiában bemutatta volna erejét. Nem véletlen, hogy ott a görög költők is versenyre keltek. Tervszerűen készülj minden alkotásodra. Nincs visszataszítóbb, mint a kócos vers, mely még csak annál undorítóbb, ha itt-ott fölvillan benne az igaz tehetség… Tervszerűen alakítsd világodat. Vázold föl, mint a festő, képzeletedben. Gondolj egyre csak rá. Hevítsd állandóan képzelőerőd, és idegeid húrjain is legyél úr, akárcsak a zongora virtuóza a húrokon. Hívjad közénk, és idézzed meg azokat, akiket és amelyeket meg akarsz váltani a homálytól. Ne ábrándozz, de dolgozzál, mint műhelyeikben a mesterek, a kovács, az ötvös és a tímár. Ez utóbbi, bár csipérvassal szedte anyagát, az utca kutyapiszkait, de látta jól a mintát, és velük is remeket alkotott. Légy mindenütt otthon. Kopogtass be, gyűjts, mint a koldus, és adakozzál, mint a nap. Kerüljed el azt, aki ezen mosolyog. Az ilyen vagy irigyed, vagy pedig hazudik. És ezek után a többi már nem rád tartozik. Ha így dolgozol, teremteni fogsz. Ha nem is egy teljes világkép, de egy arc vonalai kirajzolódnak verseidből.

Mégiscsak csodálatos dolog, hogy Hermes bokáján úgy megnőttek a szárnyak. Látom, amint leveleinket cserélve sebesen repül a trópus felett a csillogó postás. El kell ismernünk, hogy pontos és megbízható. Megérdemelne már egy klasszikus ódát. Nem modernet. Vigyázz, mindenki modern, de alig új! Szóval, egy mai klasszikus ódát, de hol lenne a költői hitel, ha én írnám meg, aki egy rozoga csónakon pontyra horgászgatok, vagy legfeljebb kerékpáron billegek tankoktól felszántott úton… Hol vagyok ma én a motortól és a csillagoktól. Én, ki gyerekfejjel egyre csak a technika atlaszait bújtam. Igazán rászánhatnád magad a kedvemért is. Kapva közölnék nálunk. De figyelmeztetlek előre is, hogy most az adott pillanatban egyre csak az anyagot dicsérjed és ne a szellemet, amely fölemelte az acélt a földtől. Most küldjed, mert tíz év múlva biztos, hogy nem közlik így ezt a verset.

Játékból is megtehetnéd. Én elhelyezem, és ezzel talán az én halványuló „becsületemen” is lendítenél. A szerkesztő és köre tán másképp gondolna rám?! Miért ne kérhetnélek erre, amikor engem te hasonló lírai játékra kérsz. És én, látod, örülök ennek. Ráismerek kitartóan kíváncsi természetedre. Arra a makacsságra, amellyel képes voltál heteket elfecsérelni egy-egy elmélettel, melyet ha igazoltál, eredményének éppannyi volt az értelme, mint annak, hogy vajon sikerül-e ceruzádat a hegyén megállítani, vagy sem.

Tudod, nem nagyon szeretem az elméletekkel piszmogókat. Ezek a legszentebb szerénység örve alatt egyre csak azt hajtogatják észrevétlen, hogy én, csak én, mert hisz az életet kitalált tételükhöz igyekeznek szűkíteni.

Azt írod, vázoljak fel egy olyan „lírai világot”, amelyben, ha vázlatosan is, de megvalósítva látnám a magam elképzelését… – Úgy látom, ez válaszod is egyben a negyedik levelemre. – Kérésed, nem gondolod, hogy bizarrsága mellett, egy kissé szatócsi is?… Vagy talán a kutató szellem természetes stílusa ez?… Módszert a lényeghez?… De ne gondold, hogy neheztelek, mert meghívtál, mint a kártyás egy partira. Sőt – szívesen fogok neki a játéknak. Szórakozásnak veszem, amelyben tán örömet is találok. És az is lehet, hogy tán te is némi tapasztalat és érdeklődés szikráit, vagy indulatait és remény morzsáit találod bennem, de csak annyit, amit ezen a reggelen összeszedegethettem…

Egy olyan reggeli lírai kártyajátékról beszélek, amelyhez a világ mindenfajta kártyájából összeválogatott lapokkal, sőt ezeket néhány saját festésű lappal is szaporítva, folyik a kirakósdi. E játékban, mert talán van, és mert talán nincs is szabálya és az sem érdekes benne, hogy kijön-e, vagy sem (ennek ellenére bár tudom és érzem, hogy szabad vagyok), mégis minden lapnál vigyáznom kell, mielőtt kitenném. Az állandó és a változó parancsolja így. Az utóbbi, persze csak önmagam lehet… Ezt a „világot” nem tudom másképp elképzelni, mint víz mellett. Lehet olyan, mint a Nemi-tó élő, zöld krátere, vagy olyan, mint a tektonikus erők hatalmas nyoma, melybe víz szivárgott és káka lepte el. A megrekedt őselem e tükre nélkül olyan lenne ez a vidék, mint a vak anya, aki nem láthatja sem a férjét, sem pedig gyermekeit… Víz nélkül ég sincs… Persze, ennek a „mindenségnek” az arányai emberiek. Jellege inkább mediterrán, annak minden vetületével. Nemcsak tógájában kulturáltan redőzött, de mert valóban közeli az európai szellem forrásához, hát arcából és hangjából is átsugárzik ez. Nem a régészektől előkapart provinciális szobrok helyi mosolyára gondolok és a letűnt isteneknek ajánlott fogadalmi kezek és jelképek halott szellemére, de arra, amely Marcus Aurelius hangján él közöttünk. Arra a mitológiára, mely azóta is munkál, és a hegesztőlángok fényében ma is teremti az újat. Megrajzolja technikánk és gépeink vonásait, útjaink mérföldköveit elhelyezi a szépség élő arányával, és mércéjével húzza a jövőt.

Amikor ezeket olvasod, gondolj ennek a klasszikus és mitológiai tartalmára is. És csak ezek után gondolj a szőlőre és a mandulára. A kertészek, a pásztorok és a halászok társaságát sem hagynám el soha. Aki róluk mintáz, annak nyelvén a látható és a láthatatlan egyszerre szól: a szellem és az anyag. Így közeledj ezután ahhoz, amin ők dolgoznak: a földhöz, a nyájhoz és a vízhez. És akkor nemcsak a földet, a bikát és az évszakok forgását nézed, de átlátsz rajtuk, és meglátod lényükön át a valót. Mert erről a valóról sohasem feledkezz meg, ha költő vagy. Különös kristály ez, mely minden anyagban és térben ott rejtőzik és minden gondolatban és a cselekvésben is. Ez a való, vagy pontosabban valóság, amelyről beszélek, nem a kézzelfogható anyag, de általa lesz csak a művészetekben létező az anyag. Nem gondolat, de csak általa lesz a gondolat életté és érthetővé. Nem cselekvés, de ő teszi a világban munkálóvá, teremtővé. E valóság nélkül egyik sem alkot a művészet világában, csak épp hogy létezik. Ha kiveszed ezt a valóságot abból, amelyről írsz, a versed, mondhatnám, steril lesz csak, s ha visszahelyezed – ezért vagy költő, hogy tudd ezt cselekedni –, költeményed az élet varázsát tükrözi.

Ha csak arányos mértékben kevered is ezt a kettőt, már akkor sem leszel köznapi. Különben se félj ettől a szótól. Csak a lelki szegények dadogják ezt a szót, hogy köznapi, egyszerű. Azért teszik, mert nem tudják, hogy mi a valóság. Azt sem ismerik, amibe beleszülettek, aminek anyagát testükben hordják. Nem ismerik fel testvérüket. Csak követ, vizet, eget, gépet és vért látnak s tapintanak. Közben szellemről beszélnek, és zajjal akarják rabul ejteni azt, ami a hegyet heggyé és a gyárat gyárrá teszi. Épp ezt, a valóságot, ami alkotta őket, úgy, hogy velük lényegült… És nem ismerik azt sem, hogy mi a szeretet. Helyére az emberiességet teszik, pedig a humánumnál több a szeretet. Sorold tehát W. Whitman mellé Assisi Ferencet és Szabó Lőrincet is nagy költőink közé. Assisi Ferenc a tettek költője. Aki tőle tanul, az meghódítja a reálist. T. S. Eliot is ide tartozik…

A lapokról, melyekkel tovább játszunk, most pár sort olvasok le, mielőtt helyükre kiraknám. Ilyeneket: – Kottára énekelni csak kórusban kötelező… – Állj mindig a szegények oldalán. Emelkedésünk útja az emberiség céljával azonos… – Bátran mondjad: az a vincellérek királya, akinek a legjobb a bora… Légy az első, aki a felhők elvont rajzaiban a valót éppúgy felismered, akárcsak a neonok és füstök négyzetkilométernyi jeleiben a városok jelbeszédét, s magát a földet, amelynek vendége és gazdája vagy egy személyben.

És vannak, akik mindezt külsőségnek mondják. Épp azt ajánlanám, hogy róluk se feledkezz meg verseidben. A kövek korsóiról, Flóra abroszáról. Ide már nem kell aprólékos felsorolás. Mediterrán jellegű tájról beszéltem. Bátran használd fel vonásait. A jellemzőt válogasd, és nem a kirívót. De tudjad azt is, hogy a fűzfa és a fenyő együtt él ezen a tájon. Azt is, hogy a legsötétebb fája az éger. Legkomorabb a mezőben álló vadkörtefa. Legszebb a búzavetésben üldögélő galagonya.

Játszhatsz mindezzel bátran, mint a szenvedélyes kártyás, mert ismered, díszeik mögött mi a lényeges. Így emelkedik ezekben a költeményekben hasznos, szép elemmé a világ, az ember és az eszközök; reálissá a teremtés és a halál, amely kettő között a világegyetem és benne cselekvéseink sora araszol, mint a hernyó.

Persze, ne feledkezzünk meg róluk sem, akiknek hangja, szelleme mint a visszhang remeg Pannóniában. Tízezer éves ez a visszhang, a pattintott eszköz csattanásától a lant pengéséig, ezen a tájon. Az igazi költő zsákmányul ejti ezt is, és szavai sokszor az idegen egy mozdulattal az árnyakból szobrot varázsolhat elénk. Vitorlásodra tehát vidd Shelley-t is útitársul. A római tisztviselő pincéjéhez kísérjen el Berzsenyi. Ő üljön veled tort, de a ma borának fölhasznált kövek között. Yeats többet tud még itt is e vidékről, mint az érzelmes Kisfaludy Sándor e táj legendáiról. És ha az évszakok váltanak, olvasd nekik, akikkel együtt élsz és magad örömére is Csokonait, Wordsworth-öt és Jammes-ot. Ne zaklasd kérdéseiddel őket, de kövesd őket magányos sétáikon a nád és a búza tengerén. Chénier pótolni fog e gazdag hallgatásért. Ha rálelsz, ő elmagyarázza egyszerűen és tisztán a fügefák és a szirének énekét is.

De már rég elszállt a reggel. Fáim árnyéka a törzsükhöz sétált, és hűvöset kerítenek körém. Kék karikát, melyen kívül a hőség vibráltatja a közeledő postás nadrágszárát. Szerencsés véletlen. Még a déli személyvonat elviszi levelem a szárnyas Hermesnek…

Válaszomat, írod, többször elolvastad. Magaddal vitted S. Sebastián szigetére, ahol most a szabadságodat töltöd. Szíved és tudásod mezőit egyre a hogyan kínjai közt járod. S ez a mező két irányban nyit távlatot – írod. Mi sem természetesebb, mint ez a kettősség, amely az ember lényében foglaltatik, aki testből és lélekből áll. Ha a költő csak amolyan félistenféle lenne, amilyennek divat volt csonkítani, akkor le kellene mondani arról a gazdagságról, melyet lényünk kettőssége rejt. De a költő ember! És minden vallási sallang nélkül kell értelmezni. Egyszerűen úgy, hogy tisztaságot jelent…

Aztán a látható és a láthatatlan, a létező és a nem létező, a természet és a természetfölötti fogalmak pattognak soraidban. Szavaid majd a tücsök színét, majd pedig a kék és zöld szárnyú szöcskéket idézik elém… Arisztotelész és Platón ujja, mint a szélmalom vitorlája forog soraid között, szédítően, hol égre, hol pedig a földre mutatva. Az effajta elméletek vitorlája inkább csépeli, mint őrli a költészet búzáját. Soraid végén tisztul, hogy miről is akarsz beszélni, de ott is csak részben, amikor erre lyukadsz ki:

„Úgy látom, a költőket két csoportba lehet osztani, emberi és angyali költők csoportjára. A lírában pedig van egy közönséges költészet, és egy költészet fölötti költészet.” – Ez így, első pillanatra igen meggyőző. Sőt mi több, skatulyázás végrehajtására kitűnő módszer. Ebbe kerül a tücsök, abba a szöcske, és boldog a bogarász. De mielőtt ezt a skatulyázó műveletet végrehajtanánk, nézzünk csak körül egy kissé. Vegyünk elő egy verset, mert ez jelenti a költőt. Mondjuk, Csokonai A tihanyi ekhóhoz című versét. – Már a cím is zavart keltő. – Melyik skatulyába tegyük? A Tihany szó, nem kétséges, hová utalná, hisz mindenki láthatja, tapinthatja, a térkép is rögzíti. Ki nem röppenhet a kezünk közül. De itt van mellette az echó… A visszhang… Ki látta már, ki tapintotta? A kőben vagy az emberi hangban keressük lényét? Vegyük el az egyiket, és süketen száll a hang. Vegyük el a másikat, és némán néz vissza a kő. És még meg sem szólalt a költő. – Ez lesz a döntő?

A hely, a tihanyi görögkeleti remeték barlangja és a magánosságba vágyó költő tagadhatatlan természeti valóságok. Maga a költemény így mondja: természet és az értelem. Ez utóbbi, a ráció varázsszava már-már döntésre bír és íme, utána két szó – „távol itt” – taszító és vonzó harmóniájával egyszerre ingatja meg nemcsak ítéletedet, de magának a versszaknak valóságalapjait is, sőt a következő szavak már világosan kimondják, hogy – a „más világban”, egy „nem esmért”-be repült a vers… Emberi vagy angyali költő-e aki ezt írta? Közönséges vagy költészet fölötti költészettel állunk szemben?…

Ennyi az értelme, azt hiszem, az egész lírában az ilyen rendezgető kérdésfelvetésnek. Az emberi és angyali költő meghatározás fából vaskarika. Képlet, mellyel könnyedén megkerülik a lényeget és általa csillogó lendülettel a félistenek közé hajítják a szerencsétlen költőt… Az ilyen képletek gyártása ellen tiltakozni kell, elsősorban a költőnek. Mert ki tudná jobban náluk a kézenfekvő igazságot, hogy a lélek egyszerűen a világon és annak művészi megteremtésén gyakorolja magát. A másik pedig az, hogy a lélek maga is teremtő energia. Mindkettőt – a világot és a lelket –, most már mondhatjuk így is, a művészi valóságot együtt adja a költő a versben… Hol itt az angyali és földi költő? Hol a költészet fölötti költészet? Egyszerűen költőkről és költészetről van szó, melynek témaköre végtelen skálájú.

Ám, ha nem hiszed és kedved tartja, csináljunk erről egy rajzot. Húzz egy függőleges vonalat. Ez lesz képletesen a költészet fájának a törzse. E függőleges törzs bal oldalán írjad föl azoknak a költőknek a nevét, akikről úgy véled, hogy a dolgokra néznek, tehát közönséges emberi költészetet csinálnak. A másik oldalra pedig azoknak a nevét írjad, akik szerinted a dolgokba, vagy azokon túl néznek, tehát költészet fölötti, angyali költészetet csinálnak. Ha kész vagy ezzel, akkor lelkiismeretesen mérlegelve, alulról fölfelé egy-egy költő nevéből kiindulva húzzál a függőleges vonalon egyik oldalról a másikra olyan mélyen áthajoló íveket, melyek műveik alapján, nézeted szerint, egyik oldalról a másikra viszik át (akárcsak egy fának a koronáját) a költőid világát. Az ilyen karcsú, másutt pedig hasas S ívekkel hol erre, hol arra az oldalra áthajló görbe is azt fogja bizonyítani, amit a témakörében végtelen skálájú, de egyetlen költészetről mondtam. Nem találsz olyan költőt, aki egyik oldalon maradna! Ez a rajz egyetlen olyan fát mutat, amelynek egymásba fonódó ágai az elmélet egyenes, illetve a függőleges törzs vonalát keresztül-kasul fonja… Játék!?… Ám némi haszna van ennek az ábrának, mert rajta a korona, azaz a költészet átmérőjét szinte „lemérheted” mondjuk, Petőfi és Mallarmé között.

Kellemes üdülést, repülő Robinsonom! Üdvözöllek szigeteddel együtt…

Úgy látom, levelem nem egészen győzött meg. Az angyali és emberi költők csoportosítását ugyan erőltetettnek tartod már, de a költészet fölötti költészet létezéséhez ragaszkodsz. Rendben van… De akkor nagyon kérlek, arra, legközelebbi leveledben küldjed el nekem a parancsolatjaid e szektának, vagy legalábbis írjad meg, hogy ki csinált már ilyet, hogy netán gyakorlásuk vagy olvasásuk útján, majdan eljuthassanak verseim ebbe az égi birodalomba is. Ám ha kisül, hogy ennek a költészet fölötti költészetnek a szabályai azonosak a líráéval, és a szépség lényegénél többet nem tudnak mondani, akkor nevezz pogánynak, de tagadom továbbra is ennek a lírai mennyországnak létezését.

De nem itt a hiba. Küldök számodra néhány új folyóiratot. Nézzed át ezeknek a verseit, és olvassad el az irodalmi tanulmányait is. A kettő együtt tanulságos. Ezekből meg fogod érteni azt is, miért válaszoltam olyan szívesen, barátságunkon túl is, leveleidre. Olvassad és ezek után se te, sem pedig mások nem tartják talán üres papírpocsékolásnak, amit tettem. Közönséges „lelkigyakorlat” volt ez, mellyel ma minden valamirevaló írástudó tartozik lelkiismeretének. – Ó, költészet fölötti költészet! – Ó, égi kalauzok! Ó, S. Sebastián Robinsonjának álmai! – Olvasd csak küldeményeimet, és megérted azt, hogy lassan boldog vagyok, ha csak közönséges költészetről beszélhetek. Hidd el, lassan ez is ritka lesz, mint tavunk körül nem a fehér, de a közönséges holló, és te költészet fölötti líráról beszélsz! De nézz bele ezekbe a lapokba, és jórészt mit látsz? Buzdító szónoklatok után készült receptlírát. Irodalmi műfaj a szónoklat. Tanultam és meg is csodáltam mesterségét. De lassan odafészkelte magát, és sasszárnyaival, -csőrével és -karmával ott parancsol, ahol csak kárt tehet. Az éles szemű sas, a dikció, ezen a területen vak madár. Vak vezet világtalant, és mindezt a költészet és az irodalom nevében teszik.

Már beszéltem második levelemben a szépről, amely előbbre vihetné a világ dolgait, ha megvilágosíthatná az emberek szívét. Apám, aki következetes és szenvedélyes pedagógus volt, egyvégtében és már régóta a hanglemezre játszott versekről beszélt, amelyek a téli falunak vinnék a szépet, szólt a rádió verstanító óráiról és az autós versmondókról is… Írtam én is a versről, a hasznos szépről, ahol a költői munkának okos magyarázata olyan lehetőséget rejtene, amely nemcsak az embert, de munkájának eredményét is megjavíthatná. Hát nem ez lenne a haladás legszebbik útja?

És ehelyett mi történik?… Az egész helyett a részletek válogatása. Aztán a kiválasztott rész rögzítése úgy, hogy örökké csak egyik oldalát láthassad ennek is. Mindez semmi! De aztán jön ennek még egyoldalúbb magyarázása. Aztán következik a magyarázat tételbe foglalása, a tétel szentesítése és a parancs, hogy ezután csak így lehet! – De a csonkítottban lehet-e nevelő erő?… A valóság helyett, annak csak a töredékéből rakott álom ez. És ez lenne realizmus? Az igazságra vezető kalauz? Azt hiszem, nem tévedek, amikor ezt a receptet olyan idealizmusnak vélem, amely árt mindeneknek és mindenkinek. Esztétikai rövidzárlatok láncolata ez, amely megszakítja a költészet áramkörét, és kiknek az érdekében? A szocializmus és a benne és az érte növő tehetségek ügyét biztos nem szolgálja. Talpán álljon az a tehetség, aki épkézláb és ép lélekkel átvágja ezen magát.

Azért küldöm ezeket az írásokat, hogy magad győződjél meg arról, amit nélkülük esetleg az én fantáziámnak tulajdonítanál, melyeket mindazért hordtam csak össze, hogy „levelezhessek”.

Legszívesebben hallgatnék, de úgy érzem, kötelességem szólni, ha másképp nem, hát írásban, magam előtt. Kötelességem, mint embernek, aki hisz a jövőben és akinek parancsa, hogy segítsen. A titkos remény is serkent, hátha van értelme… Olvasd… Micsoda fegyelmezettség! De nem az alkotás törvényeihez mért fegyelem ez, hanem az íródeáké, aki nemcsak másolja, de „ura” nagyobb dicsőségére, még rímekbe is szedi beszédeit. Ezeknek a verseknek bizony nem a múzsák és nem is a valóság az ihletői. Az ilyen versek csak idézgetni tudnak. Tőlük ne reméld a haladást… Petőfi koszorúja még Kossuth fején is bizarr… Soraiknál tömörebb és tisztább az ismeretlen munkás gyárfalra írt rigmusa. Képeiknél színesebb és pontosabb az első plakát, amely a szemedbe szúr, mert mindegyik műfajilag is helyénvaló.

Pedig nézd csak, ihletforrásuk – magam azt hiszem – épp a jobb és a szebb jövő biztos megvalósulásának hitéből táplálkozik. A cél tehát végtelen távlatot nyitna meg. Ebből az következne, hogy a rajta és az érte munkáló kezében az eszközeik és a megoldás skálája maga is végtelen gazdagságból épüljön. – De mit látsz ehelyett? – Egy utat! E versek jelentős részéből tehát épp az egyéniség szivárványa és a végtelen hite hiányzik. Jellemzőjük nagy általánosságban a szürkeség. A versek jó része felületi és programszerű és ha reménykedsz is, de lassan arra ébredsz, hogy társaiddal együtt kiakolbolitanak Apolló ligetéből…

Ám az utolsó szó jogán fordulj vissza még, és dadogjad el egyszerű szavaidat. A babérfa lombja tán megőrzi őket és azok, akik ma még, Csokonai szavaival e fák „tövében aggódatlan és a halhatatlanság biztos reményében” horkolnak, a jövő parancsára riadnak, és akkor már nem forgácsolják el majd könnyelmű öncsonkítással azt a külső és belső változást, a forradalmat, melyet a megváltozott világ mint kincset adott a kezükbe. A rózsa és a traktor is csak így lehet költemény!

Mindezek után ne gondold, hogy azzal teszem le töltőtollamat, hogy sok szépet és újat firkáltam. Csak szolgálni akartam. Eszem ágában sincs hinni, hogy soraim után, mint tavasszal a nyíresben a gomba, majd új szavú költők születnek. Nem! Most már csak arra kérlek, te is küldj egypár folyóiratot és könyvet is, hadd lássak és tanulhassak, mert ugyancsak rám fér. Verset is kérek. Hadd lássam, mi érik benned a trópusok táján. A repüléssel pedig vigyázz!

P. S. Ezt már csak úgy magamnak írom ide… Azért, hogy befejezzem amit eddig írtam, és csonka ne maradjon ez a pár „Mikes Kelemen-i” lap. Mintha ezt is Neked írnám, mert sajnos, bizony a posta visszahozta a hetedik levelemet… Miért? Hallgasson hát a fiókban… Te pedig érjed be eddigi leveleimmel. Lelkiismerettel írtam, és az igazat írtam… E kettőnél többet birtokul neked sem kívánok.

1949