Sokarcú népiség vagy sokarcú szocializmus?

A Kritika Mérleg rovatában Simon István költészetéről emlékezett meg Féja Géza. Vallomását tűz hevíti elejétől végig. Befejező sorai után a folyóirat Állásfoglalás rovatában Martinkó András mindjárt válaszolt is, mégpedig erősen elméleti és alaposan körültekintő stílusban. Okosan tette a Kritika, hogy így egymás mellett hozta a két írást. Ugyanis a kettő úgy egészíti ki egymást, hogy Simon István költészetének mérlegelése közben a szót végül is odatereli: vajon napjainkban milyen legyen, vagy milyen lehet a nagy költészet? Végül ki nem mondottan oda, hogy akkor, melyik a nagy költészet?

Féja – igaza van Martinkónak – a népi csoport vagy fokozat, úgyis mondhatnánk „megszorítás” alkalmazásával mér. Martinkó viszont ennek a népi kategóriának történelmi elemzése során odajut, hogy „a mai irodalmi alkotásra, vagy életműre ne alkalmazzuk a »népi« jelzőt, mondjuk róla – ha az az igazság –, hogy szocialista.”

És itt van épp a bökkenő! A népire az idő folyamán valóban annyi politikai és elsősorban irodalomtörténeti külső szín és belső tartalmi jegy rakódott már, hogy ember legyen, aki egyszerű használatával is nem vet szelet. Ha meg tüzesen szól, mint Féja szokott, nem arat végül is vihart e népi kategória használatával. Mert valljuk be elég bizonytalan irodalomtörténeti értelmezésben, hogy mit is fed pontosan mondjuk „a történelmi múltú népiség” fogalma? – És a szocialista kategória? – Vajon pontosabban körülhatárolt-e? Nem éppoly tág-e ez is, mint a népi? És amint Martinkó cikkéből is kitűnik, nem éppoly sokarcú-e, mint a sokarcú népiség fogalma ez a kategória is?… Így aztán ott vagyunk e két egymás melletti cikkel, hogy amit az egyik mond, de nem tart szükségesnek megmagyarázni, azt elemzi és boncolja ugyan a másik, de úgy, hogy amit nem mondott például Féja, azt kimondja Martinkó, de a maga értelmezésével. Magyarázata higgadt logikával megy végig a vallomás hevén, de maga is megvallja, hogy értelmezése akkor helytálló, ha jól sejti, mit akart mondani Féja. Világos, hogy e két mérce alá így most is, majdan is, minden alájafér.

– Hogy miért szólok hozzá a kérdéshez? – Meg kell mondanom, azért, mert úgy érzem, hogy nem kívül – ahogyan sokan gondolják –, de a két kör egymást metsző olyan pontján állok talán, hogy elfogultsággal alig vádolhatnak, ha néhány szót ejtek erről. Ezt bizonyítja talán az is, hogy Simon István Gyümölcsoltó-járól „Jegyzetet” írtam a Kortárs még 1964. évi 9. számában. Hogy rövid lehessek, kérem, vessék össze ezt az írásomat Féja vallomásával. Ha sorra veszik, bár szinte lépésről lépésre mindenütt ugyanazon bokrokban kerestük a virágot, mégis a kettő között lényeges a különbség. Én azt mondtam „már nem is népi ez a líra, de a forradalom és a nép új helyzetének hangja”. Kulcsként a Modern családi kör-t említettem, mint novumot. Mint az összességet kifejező egyik jellemző verset, amely mégis a Petőfi–Arany lírai családi közösségig utal. Ilyen vetületben néztem Simon Gyümölcsoltó-ját, és épp ezért hagytam el mindenünnen következetesen költészetének értékelésében a népi kitételt mint értékmérőt. E versét is, mint „lírai grafikát” említettem. Költészetének értékmércéjeként más jegyeket soroltam fel. – Miért? – Mert mint értékmérő fogalmat – nemcsak Simon esetében, de egész líránk értékelésében a népit legjobb esetekben félrevezetőnek, gyakran kiközösítőnek és csaknem mindig leszűkítőnek, zavart keltőnek tartom és tartottam régebben is, épp irodalomtörténeti távlatban. Se mint tételt, se pedig alkalmazásának lehetőségét nem látom világosan. Legfeljebb érzem igazságait. De ezek majdnem minden esetben azonosak, ha jobban megnézem, az általános emberi és esztétikai, etikai igazságokkal. Ha most netán egy vita épp e két írásból kipattanva, közelebb vinne e kérdés nagyon széles útjának megvilágításához, nyereség lenne. Mert világos, hogy ha a népire gondolok, akkor nem állhatok meg 1930-nál. Több lépcsőn át végül is Pázmányig és a prédikátorok szószékéig jutok. És itt vagyunk máris a Féja említette hagyomány és klasszikusok kérdésénél. A népin belül a hagyomány „érvényesülésénél”. Klasszikusaink „hatásánál”. „A népnek szellemi örökségénél”, amely az 1930-as népi írók közvetítése nélkül hatott volna Simon Istvánra – mondja Féja. – De mindez egész költészetünkre áll? Kire a klasszikusaink művei, kire meg a szokás és szájhagyomány volt nagyobb hatással. A legnagyobbakra mindkettő együtt hatott. Simonnál is. Világosan le is írta. Ez az igazi közös „juss”. Ez jelentette és jelenti ma is a költőnél az örökséget, az igazi „földet”. Én hozzátenném a megműveltet, a kultúráltat, amely nálunk Pannóniában a keltáktól a rómaiakon át a szocializmusig mutatja arcát. Kinek-kinek természetesen a maga saját világával és stílusával jelenik meg ez generációkon át.

A paraszti juss fogalma így lényegül át. De hányadik áttétellel és hányadik áttétel hangján szól a közösséghez? Ez az erő hol itt, hol ott villan fel az egész közösségben. Más és más környezetével és akusztikájával. Ez a lehetőség az új és nagy költészet titka. Hogy mennyi egyéni színnel, mekkora műveltséggel és szerencsével jelenik meg az a költő, aki mindig a népéé lesz. Előbb vagy utóbb divatok és stílusok ellenére is.

A népi irodalomnak fogalma viszont olyan, hogy mindenki a maga kedvére használja és értelmezi. Kutatói ráadásul gyakran a műveken keresztül csak elméleteik magyarázatával törődnek, és kikerülik a mű lényegét. Mellékes körülményekre utalva, hol emelik, hol meg leszállítják az előttük oly tisztán álló életművet. Vigyázni kell, mert odajuthatunk, hogy kritikánk előtt egy mű nem önmagáért, hanem egy tétel jelenlétéért vagy hiányáért lesz értékes vagy gyenge. Így jön előtérbe az időben visszafelé való magyarázkodás, vagy a jövendőnek való jóslás… Így vagyunk nemcsak a „népi író”, de az ún. „polgári humanisták” és több más, csoportosítást könnyítő kategóriájával is. Vessük el ezeket az osztályozó „ketreceket” és „skatulyákat”, melyekbe azt hiszem, irodalomtörténeti és módszertani megfontolásból sem előnyös költőket és műveket zárni. Esszéink elsősorban a műveket elemezzék, és belső értékeik feltárásával adják meg a helyüket és a rangjukat. Példát adhatnánk erre már a készülő új magyar irodalom kötetében… Azért mondom ezt, mert nem akarom, hogy – e példán keresztül is – a költőket egy így is, úgy is magyarázható és bővíthető kategória értelmezés szerint, egyszer hol ebbe, máskor hol abba a skatulyába csúsztathassuk át. Ezért nem említettem népi költőnek Simon Istvánt. Ám megemlítettem, hogy a Gyümölcsoltó értékei mai líránknak csak egyik szárnya, s ott áll mellette a másik szárny, igen sokszínű és sokrétű világával Benjámintól Juhász, Nagy Lászlón át Csoóri és Fodor Andrásig.

És forgassuk bárhogy is, az alap mindenütt a nép, amely mint a népdal, úgy áradt szét a községekből és a pusztákról az ipartelepekre és városokra… És világos, hogy ma már más és más formában és módosulva hordozza és őrzi, de a közös kincset… Ha pedig megjelent, a költői művet, mint egy világot, úgy mérjük le azt. Tömegével, formájával és saját pályáján. Vonzásukkal önmaguk és az egyetemesség viszonylatában.