Magyar Dunántúl

Akiknek szeme nemcsak a tájszépségeken tűnődik el, de akik kíváncsian lesik a keret élő világából a múlt jeleit és szavát, azok részére rég várt ajándék ez a könyv. Megjelenése jelentős úgy a szűkebb, mint a tágabb haza olvasója előtt. De érthető, hogy mi dunántúliak, kettős örömmel üdvözöljük, mert mirólunk és a mi földünkről értekezik. Ezt a szót tudatosan azért használtam, hogy elejét vegyem minden olyan elképzelésnek, amely úgy néz e mű felé, mintha Várkonyi munkája csak Pannónia szép kézikönyve lenne, azzal a céllal, hogy egy tájöntudat ébresztését szolgálja. Nem is útikalauz. Nem a változatos dunántúli tájak felszínen kitapintható érdekességeinek gyűjteménye. Ez a könyv a forrásmunkák alapos ismerete és válogatása után a tudományos kérdések legmaibb állása szerint, a szakmunkák tételeiből levont következtetésekkel készült olyan munka, amelyet egy dunántúli szellem ihletének ereje is táplált.

Talán legjobban a címe lep meg, s bizonnyal lesznek olyanok is, akik sehogy sem tudnak megbékélni vele. Miért „magyar” Dunántúl? Miért nem „szép Dunántúl”, vagy miért nem „kies Pannónia”? A könyv szokatlan címét a kor és a „kényszer” alkotta. Az a kényszer, amely a Dunántúl „történelmi peremhelyzetéből” adódik. Mert ez a Duna- és a Dráva-négyszögi, „szelíd” vidék tünde szépségeivel és roppant gazdagságával mindig érdekkörök vonzásában állt. Nyugatról Róma és a német császárság, keletről Bizánc, majd a török idején, hullámtörő peremként a szultánság érdekkörében. Ma is ilyen a helyzete a „néptalaj” és „kultúrtalaj” elméletek viharában. Ezért kapta a szép Dunántúl e komor, nagy jelzőt: magyar. Vagy talán nem illik egymás mellé e két jelző: szép és magyar? Azt hiszem, a formai valóság és történelmi igazság is egybehangzóan az igent bizonyítja. Várkonyi könyvét végig ennek a két valóságnak ihletett föltárása sugározza át.

Az első részben, a tárgyi valóságokból azt a légkört és a környezeti hatást bontja ki, amely érlelője és ágya volt ennek a sajátos világnak. Így jutunk el a Tájak fejezethez, ahol „sétára indul a Dunántúl népi földabroszán” abban a változatos „harmóniában”, amely a legjellegzetesebb vonása ennek az országrésznek. Ott aztán, ahol a Tátika ormáról nyíló kilátásról beszél, ott már nem a tudós, nem a jeles író, de a költő szól… Mintha csak önmagán és a szavaival akarná bizonyítani a tételt, hogy valóban „egy magyar táj sem ihletett meg annyi költőt”, mint ez. Mindjárt föl is nyitja a Dunántúli Helikon kincseit, és a földrajzi leírás keretében a dunántúli vers lényegéről és szépségéről „more philologico” kitűnő tanulmányt varázsol, beavatva az utazó olvasót a költői alkotás titkaiba, a természet és a lélek együtt alkotó harmóniájába. A Himfy-vers egy-egy sora, például: „A bereknek gyors kaszási”, vagy Vörösmarty „Szép vagy, kolna, a dombnak oldalán…” sora így lesz Várkonyi idézetében bizonyító, üde forrás tudományos műben a lényeg megismeréséhez. Itt kell kitérnünk arra, mekkora érték, ha a szerző nemcsak a tények és források tudós sorozója, de művész is. E könyv igazán alkalmas arra, hogy első lapjától az utolsóig bizonyítsuk ezt a tételt. Az ilyen alkat valóban nagyobb világosságot gyújt a szakmunkában a tudományos lényeg körül. Ebben a részben kettőt sajnálunk, hogy elmaradt. Egyik, hogy sehol sem említi meg a dunántúli festőket. Neveiknek puszta felsorolásával is kitűnő bizonyítékot adhatott volna Pannónia ihlető erejéről. A másik, hogy ebből a fejezetből hiányzik egy tájföldrajzi térkép vagy vázlat, amelyre nagy szükség lett volna, már csak az olvasó útbaigazítása végett is. Viszont azt a módszerét csak dicsérni lehet, hogy a forrásmunkák között ott találjuk Gárdonyi, Kodolányi, Móricz vagy Veres Péter egy-egy alakjának véleményét, mert vajon egy-egy író szépirodalmi művébe tett véleménye háttérbe szorulhat-e valamely tétel bizonyításánál vagy meghatározásánál tudományos munkák véleményével szemben, csak azért, mert író és nem tudós írta le? Várkonyi módszere új. Változatossá, színessé teszi írását, anélkül hogy az igazság lényegének ártana.

Amíg az első rész „helyhezkötött”, addig könyvének második része – ahová az első rész Emberek fejezetét is soroztam volna – szerteágazó, és mindenütt túlcsap Pannónia történeti keretein. De ez nem írói kalandozás! A tárgy lényegéből eredő, mert a Dunántúl szerepe a Kárpát-medencében a török hódoltság koráig valóban messze túlnőtt határfolyóinak kék sávjain. Világos összefoglalásaival és bizonyításaival a helyes történelmi értékelés és tudat sűrített tárháza ez a rész. E könyv földrajzi és történelmi fejezetének összevetése fölkínálja annak a következtetésnek levonását is, hogy a hon- és az önismeret útján földrajztudományunk sokkal előbbre jutott, és nagyobb szerepet töltött be, mint történetírásunk. Nem csoda, hiszen utóbbi tudományágunkban már régóta idegen történet és kultúrszemlélet érvényesül. Várkonyi az egyedül helyes, de a nagyon is háttérbe szorított tételt szögezi le, „hogy a magyar életet és minden tartozékát először belülről és természetes környezetében szükséges vizsgálni”. Ezzel a módszerrel bontja ki, Pannónia földjéből kiindulva, az itt élő népek s a magyarság életét és szerepét. Érdekes és az említett idegen hatás bizonyítéka, hogy bár forrásai közismertek, mégis a belőlük levont következtetések ma is újaknak hatnak.

Könyvének nagyon szerencsés része az, ahol egy-egy templom „életét” idézi, s építésük történetén át mutatja meg a föld kultúráját és népének históriáját. Így lesz a székesfehérvári és pécsi bazilika a magyar és a dunántúli történelem nagy fölidézője. Az előbbi „ereklyetartója lett… egy nagy uralkodóház és egy életerős nemzet relikviáinak”, a pécsi bazilika pedig, a Dráva–Duna szögletén, ezerötszáz év élő története. Az ősi pécsi egyetem Balkánra utaló szerepével így idézi fel azt a világot, amelyről Berzsenyi ezeket írta: „Itt volt mindenkor a nagy magyar világ, itt laktak minden királyaink, itt volt és itt vagyon a népnek színe, itt a földnek és életmódjának különbségfélesége, melynek mindannyi forrásai a nép ismeretinek s szavainak.” Szóval így idézi Pannóniát, „az országépítés nagy színpadát”, ahol legelőször lett „a szálláshelyből hon”.

Várkonyi mértéktartása és tudása mindenütt gátat vet annak, hogy könyve valahol is a helyi hazaszeretet útvesztőjébe fulladjon. A könyvében fölidézett világ a valóság és az igazság talajából nőtt, és abban él. Könyve után bár hozzá hasonló feldolgozást nyerne a többi hazai tájunk is.