A nagy család költője

Nemrég Balatongyörökről Kenessey Jenővel elindultam Somlóra. Demizsonokat is felraktunk a gépkocsira. Sümeg vára alatt feketéztünk, de az igazi feketeleves Somlón fogadott. Egy deci somlói bort sem kaptunk. De hazafelé olyan eredeti ízzel és színnel telt meg a hiányérzettől szomjas szív, melyre azóta is emlékezem.

Ismertem az utat. Diákkoromban többször végiggyalogoltam ezt a szőlőrácsos és magasságában és horizontjában egyaránt lasszómozgású ívekkel forgó vidéket. Tragikus emlék is kapcsolódik hozzá, hiszen az egykor velem gyalogló legjobb barátom itt esett el, az egyik pince előtt 1945-ben. S most mégis újabbat mondóbbnak és beszédesebbnek éreztem ezt a tájat. Igen, mert most visszafelé a Hajnali lakodalmasok, Simon István első verskötetének útján jöttünk. Úgy, ahogy sorjába lépeget verseivel a kötet, a Hazafelé-vel, a bazaltbányáról írt rajzokkal, a Betyárok csárdája hangulatával. Alig vettem észre, csak a táblán, hogy Bazsiban vagyunk.

És mindezt miért említem? – Mindenesetre nem azért, hogy amúgy is szép provinciánknak hírt verjek, s a költőnek pedig kisebbítsem a hírét, hogy történetek, tájversek és idillek ébrednek az autósban, ha e kúphegyek és öreg tornyok között Simon verseire gondol. Nem azért, hogy egy bogáncsként ragadó irodalmi rossz szólam, egy „divat” útját tovább tapossam egyesek örömére és a költő kárára. A Börceháton Berzsenyiben sem ezek a hangulatok ébredtek, amikor búcsúzóban – és mindig abban vagyunk –, a Ságot és a Bakonyt nézte! – Ki ismeri jobban – legalábbis kevesen Simon Istvánnál – ezt az érzést és indulatot! Szép verse így idézi ezt a szenvedélyt, amely fellobog a világ láttán:

 

„Elválok – súgta –, ahogy bükkgally- szülédtől, holt levél, leválsz…” És szólt a kocsisnak: „Most nyargalj, agyoncsaplak, ha Keszthelyig megállsz!”

 

Szóval, csak ezért említem, a költői indulatért – hogy azt idézzem, az indulatot, amellyel hol ellágyulva, hol aprólékos szeretettel, másutt Keszthelyig meg sem álló szenvedéllyel dolgozik Simon azon a művön, amely már virtuálisan is odatartozik a természethez. Azt mondhatnám, hogy nem más, amit alkotott, mint a tárgyak közé nőtt érzés. Az egymásra sugárzó formás világ, a változó falusi és emberi valóság finom megfogalmazása. A szerves életnek áramló, majd összefonódó, majd meg szétugró, de megfogott szelleme ez a líra. Vagy ha így jobban tetszik, ezeknek lényege egy-egy verse. Már-már azt is mondhatjuk: ez a világ így teljes. Hozzátartozik Simon verse, melyre az a jellemző, hogy minél kisebb témához nyúl, ott látszik meg igazán költői ereje, mert nyilvánvaló, hogy az aprót tágítani a csillagig a legnagyobb művészet. És ennek az erőnek a titka az a meghittség és az a láz, amely sokszor fanyarul egyszerű, máskor érzékenyen könnyű képekbe sűríti témáit. Örökké lázban című verse kulcsa és egyben példája az ilyen költői teremtésmódnak, amelyből mindenkor realizmus, de azontúl egyszerre erkölcsi erő is sugárzik.

És hogy visszatérjek oda, ahonnan kiindultam, Bazsiban mindjárt meg is álltunk Simonék háza előtt. De Péter-Pál táján falun kit lehet otthon találni? – És vajon üres volt a ház? – Nem! Amiről az alább beszéltem, az szólalt meg. Az fogadott, ami Simon versei óta, ha elolvasta azokat egyszer is valaki, mindig otthon marad és fogadja a látogatót:

 

Ég a vidék; ez a kénszínű táj ragyog irgalomért az egekre, de fönt fehér a felhő, a könnyű uszály, csak a kaszások nyakáról csurran a gyöngy.

 

És most már a versből ragyogott a megfigyelés, amelyet régen tudtunk, de így szebb lett, hogy líra ötvözte:

 

Kakukk szól még az akác gyönyörű aranyán (ha kepét lát, eláll a szava).

 

És még szólt a kakukk a kaszáló és a patak felől. És ahogy benéztem a konyhába, láttam és hallottam is, hogy itt „kacag a kanál-, s fésülgeti gőzhaját, a kis tál”. A vendégek is láthatták, hogy a napnak „síkos sarjún izzik ragyogása” és hogy messzebb – „a favella… formát húz a borzas petrencéken”. Legyünk még érzékletesebbek? – Láttuk, odébb vannak azok a mocsolyák, amelyek – „partján kender szárad, – kis csomói három lábon állnak”. – Így fogadtak a tárgyak, a természet. A realitás olyan fénnyel és hanggal, melyet a költő nyitott ki lényegükből. A költészetnek és a valóságnak ilyen együttélése minden lírának elemi erőt ad. Igaz, a megjelenítés a költészetben az alapgyakorlathoz tartozik, de az is szent, hogy a legnagyobb zseniknél is az alapnak a színe az egész művön keresztülragyog. És nem könnyű eddig eljutni a versben. Erről tanúságot tehetnek költők versei is. Az egyszerű lírai vázlatoktól és a képek soraiból hosszú az út akár Sanghaj és Bazsi távlatában nézzük, vagy akár 9000 méter magasból is, amíg kirepül a képből, vagy átvitt értelemben itt a gépből a líra szárnyán oda és addig a gondolat, a vers, amelyet már az alaphangon túl is költészetnek nevezünk.

A képről beszéltem, mert Simon erősen vizuális alkat. Általában költészetünk erről a tájról ostromolja legerősebben a lényeget. De lépjünk tovább. – Vajon Petőfi, Arany, Erdélyi és Illyés és a népi irodalom ráadásul még forradalmi harcok izzásától is gazdag színei után, a ma megvalósulni készülő és változó világunk rajza elégséges feladat-e napjainkban egy költőnek? – Aligha hiszem… És nem is erről van szó a Gyümölcsoltó-ban. Épp arról, hogy vázlatokból indult, és eljutott az elemi erejű igazság és egyszerűség titkához. Olyan versépítéshez, amely a legegyszerűbb elemekből rakja világát. Szinte kívánkozik ide az építészet példája. A sima hengerek, a több síkú hasábok, kockák és az alig megfogható árnyékú gömbök szépségéből rakott tisztaság fogalma. De Simon egyszerűsége nem a nagyot akaró primitívségre törekvés és nem is a közérthetőség pózának receptje! Mint ahogy a komplikáltság és a ködig mélyhűtött gondolat és absztrakció sem az egyedüli üdvözítő zsenialitás. A művészetben a gondolat és érzés távlatba helyezett szép aránya a lényeg mindkét pólus esetében. És vajon Simon azon a ponton áll-e, amelyre azt szokták mondani, hogy nagyon is közérthető? És vajon ezért kedveli „az egyszerű olvasók sokasága”? Az ilyennek még a Gyümölcsoltó borítójának fülén sem örülhetünk. Először talán azért, mert a „rejtetten” feltételezett közérthetőség legnagyobb stílusértéke jogszabályok és törvények soraiban kell, hogy csillogjon. Viszont Simon versépítése eljutott – minden költőnek kifejlődik a gyakorlattal a maga fogása – a gondolati tömörítés és képkonstruálás olyan költői egyszerűsítéséhez és mondatrendezéshez, amely bizony sokszor meggondolkodtat éppen „egyszerűségével”. Nézzük csak meg az Áradás sorait:

 

Megérzem én már, s mindig így hordom, lásd, hiszen bölcsőm hajdanta ringatott, a szakítás vágyában is a vonzást, sejtjeimben a másik csillagot.

 

Legtöbb és legjobb versében nagy erőösszefogással jutott el a tömörség ilyen fokáig. Tehát nem áll lírájára, amiről sokszor fura hangsúllyal beszélnek. Ma világviszonylatban is divatszerűen éppen nem a közérthető a népszerű. Az ő verseinek népszerűsége abban van, amit érzelmi sugárzásnak mondhatunk. Olyan líráról beszélhet kritikánk, amelyről ezt olvassuk:

 

Csak szívem tud eligazodni, a szív mindig hazatalál, ahogy a lég milliónyi útján a költöző madár.

 

Egy olyan atmoszférájú egyéni és helyi vonású alkotásról, melyet együtt „családi körnek” nevezhetünk. Mert költőnk éppen „nehézkesen” megfogalmazott, ravasz gondolatmegszakításokkal fokozott és mégis átütő érzelmi áramkörével és logikájával sajátos családi körébe fogja versének tárgyát és lírájának olvasóját. Közvetlen lép a nagy elődök, Petőfi és Arany nyomdokába. És megfogalmazza, hogy meg ne szakadjon líránk képsorának folyamatossága, mai környezetünkkel a mai családot is. Világos, hogy ennek olvastán menten kedvessé teszi könyvét olvasói között. – „S a kis szobába toppanék… – Röpült felém anyám” – helyett a bazsi konyhában a fiát váró, de a munkától és várakozástól elfáradtan szunyókáló anyára nyitunk:

 

Állok most is, s bár a kilincsre erőset nyomott a kezem, körülvesz konyhánk esti csöndje, nem ébredtél föl erre sem.

 

És apjáról írt sok szép verse közül idézem azt, amikor a borotválkozó tükörből a költő arcából apja néz fiára:

 

Róla kezd ő merengve nézni, arcomból, szememből a férfi, aki rég fél-világot hordott, mert sokszor, szegény fuvaros volt.

 

És akik együtt ringatták a bölcsőjét, mind köréje jönnek, és így bölcsőjének halálára írt verse olyan tömörítés lesz, amelyik egyszerre a régi és az új, a szív és értelem szimbóluma. Általában, amit más költőink szívesen elhallgatnak, vagy érzelmileg „veszélyesnek” éreznek, azt ő, az igen szemérmes költő, gyermeki tisztasággal veszi a kezébe és költészetének és családjának körébe emeli. Így Mirzát, a kis csikót is, akinek eladásának hírére:

 

Ült némán a megrémült család, mindenki letette kanalát.

 

Aztán a költő szívéig fizikailag is felérő kutyájuk ötvenhat verssort kap. A kutya, aki a költőt „legalább megugatja”. És a nyolcsoros A kisborjú című versét érdemes összevetnünk Francis Jammes versével, hogy megérezzük a francia és a magyar líra romantikus és reális (ugyanarra a témára vonatkozó) fogalmazási különbségét. És költészetében ez a szép kitágul a kis szobától Kínáig, a Balatontól a Csendes-óceánig, a bazsi búcsútól a koreai betlehemig. Amikor verseit – hazulról indulva –, a salgótarjáni gyors fülkéjébe húzódva egyvégtében olvastam, úgy éreztem, e kötetben azzal a költővel ismerkedtem meg, aki minden elfogódottság nélkül családjának érzi mindenütt a környezetét. A Modern családi kör című verse pedig egész hangvételével és ércesen egyszerű fogalmazásával, ebben a témakörben azt az újat adja, amely Erdélyi és Illyés és Sinka után líránkban a novum. Nem szó szerint forradalmi és már nem is népi ez a líra, de a forradalom és a nép új helyzetének a hangja. – Ám ez a regisztrálás lehet-e és elégséges-e egy új költészet teremtéséhez? – Ez a lírai grafika – ha szabad így neveznem –, amely manapság oly sok esetben tűnik elénk, hol neoprimitív, sokszor kései szürrealista vonásaival, máskor egy kicsit konstruktivista erőltetett szerkezetével, természetes, hogy nem elégséges. De itt a lényeg az, hogy Simon tehetségének nemcsak szeme, de lelkiismerete és felelősségérzete is van. Nemcsak meglátja, de rajta túllát, és mindezen túl a látvány meg is mozdítja az embert. Az állásfoglalás, és annak gondolati megfogalmazása és az indulat ad verseinek nemcsak formai, de újszerű érzelmi árnyaltságot is. A „késéles” szem csak elindítja, de az értelem, a részvét és az öröm a látványon túl emeli Simon líráját:

 

Összegzését keresem annak, mit úgy hívunk: mai világ, s amit csak ők, de nem mutatnak se számok, se statisztikák, kutatom bennük, úgy, ahogy van, minden színével ezt a kort, amit bennük, tüzes toronyban, a gond hétszer lelakatolt.

 

Így lett folytatója költészetünk jelentős hagyományának. A nemzet gondjaival azonosuló, a nép céljaiért szóló költőknek. Ez a magatartás igen jellemző vonásokkal ruházza fel líráját.

 

Éreztem, bonyolult hatalmak szemével néz rám a virág is, s a testvéresülés örök vágya sír az emberek között.

 

Mert Simon ilyen vetületben ikertestvérének érzi nemcsak az emelkedni akaró embert, de a szenvedő természetet is. Költőnk ilyen alkattal és erkölcsi alapállással együtt lett harmonikus az élettel. Utazásaival pedig lírájának nemcsak téma- és családi köre tágult, de általuk szülőföldjének világát is nemesebb zománccal vonta. Ez a látás 1955 óta nem egy kitűnő alkotásában egyre újszerűbb elemekkel és nagyobb távlattal jelentkezett. Jól tudja, mi a tehetség és a mesterség viszonya.

 

Neked szentelem jövőm, multam, szép dal, emberré te szorits, ha belehalok, akkor is.

 

Jó céhlevél saját aláírásával az ilyen szerződés a gondolatok esztergályozásához és a cél emelésére. Sokszor a nem éppen „költői” fogalmazású, de mindig logikusan feszült értelmű verseiben éppen ez a többször említett reális és sokszor már praktikus mag az a töltés, amely érdekességet és bátorságot ad verseinek. Sokszor akkorát, hogy csaknem a közhely vádját is vállalja. De mesteri természetességgel vonul végig a „közhely” magasba kifeszített egyszál drótján. Lefelé, mintha csak ennyit mondana: – Csak lépni kell… Természetesen… Egymás után, mint a földön… csak így:

 

Lógnak fehéren le a pici tőgyek, és láthatatlan kezekként fejik a mézszagot az esték, hogy dülő, hegy a kovácsműhely belefehéredik.

 

E sorokkal egyszerűen azokat a sajátságait rögzítem, amelyek itt is, ott is felvillantak bennem verseinek olvasása közben. Ezért az akácfürt ízét is idézem. És eszembe jut újra a Temetésen esernyőjét összecsukó költő, aki érzéseit szemérmesen így titkolja „– hogy azt higgyék, a zápor mossa arcom – s nem a könny”. Aztán megint az apa az Egy borospohárra című versben, aki fiának „szeméremből se adott csókokat”, de amelyeket most a költő pincében megmaradt gyermekkori poharának ajka közvetít. Ilyen valóban közéleti líra Simoné. Olyan, amelynek hitelességét ezek az érzések alapozzák. Ezek után elhiszem azt is, amit témái ihletőjéről a szegényekről ír, és azt is, amit értük akar tenni, hisz saját elveszett „szép garasát” keresi köztük.

 

Keresem is azóta köztük reménnyel a kincsem, hitem, s olykor úgy érzem, széna közt tűt, de kazlastul is elviszem vállamon oda, mihaszna kedvem amiről énekelt, s meg-megroggyanva is alatta, önzetlen viszek szép tehert.

 

A Gyönyörű terhem garasának ilyen aranyvalutája olyan fedezet és akkora erőtartalék, amely megengedi költőnknek a legnagyobb luxust, a puritán egyszerűséget. Egyszerűség és ilyen szimbiózis – mert szinte gyenge az együttélés szó –, a természettel és az ilyen azonosulás az embertársaival céltudatossága ellenére sem program nála, hanem egy olyan költészet, amelynek méltán vannak szépszámú hívei, kritizálói és követői. És ez így jó a költőnek is, líránknak is, amely egyre messzebb sugárzik külföld felé is tehetségeivel. Egy biztos, igazán csak azok érthetik meg, akik beleszülettek, vagy pedig következetes lelki iskolázással elérték azt a fokot, ahonnan szépnek látszik ez: „ami vagy, az vagy, életeddel egyet tehetsz: éld hasznosan”. Mert ez nem éppen könnyű és nem éppen hasznos parancs! És azok, akiknek világában Vörösmarty néhány legemberibb sora korunk technikai parancsára is kitágult. Az is tény, hogy költészetünk mai egészséges eszmei erőfeszítései közepette és ennek vetületében stílusállásában Simon a legvakmerőbbet, az elemi egyszerűséget választotta. Érthető, hogy önmaga is megretten néha gyermeki hitétől – mely egyben garanciája is az igazi lírának –, és Biztató-t ír önmagához.

 

Sose félj, míg erődből futja: alkoss, tedd dolgodat, szívják föl ízeit egy új világnak mély gyökereid, melyekkel odanőttél a talajhoz.

 

Sokszor eltűnődtem költői fejlődésén. El, mert különösen fejlődésének első szakaszában érzem azt és annak motorját is, ami, mai szóval, begyújtotta és föllendítette szárnyait. Föllendítette, de csak úgy, hogy fészke ott ül azon a tájon, amely ellenpólusa líránk másik családjának, melyről szintén egyre több és igazabb szó eshet lassan. S a kettő együtt líránk teljessége.