Vas István két verseskötetéről

Épp harmincöt éve, 1935 decemberében írtam kritikai jegyzetet a pozsonyi Magyar Minervá-ban Vas István Levél a szabadságról című második verskötetéről. Összegyűjtött verseinek, illetve a múlt évben megjelent Nem számít kötetének olvasása közben előkerestem ezt a tíz évfolyamot megért, havonta megjelent pozsonyi irodalmi folyóiratot.

Kezdetben csak a magam kedvére, mintegy írásomat is ellenőrizve, olvastam végig újra a Levél a szabadságról-t. Idézni akartam az időt. És abban nézni újra e verseket és a soraimat is, mert amint pozsonyi jegyzeteimből is kitűnik, induló nemzedékünk költői közül Vas István lírája iránt már akkor is, mint mindig, kíváncsi érdeklődéssel fordultam. A Magyar Minerva-i írásomban idézet alig néhány sornyi akadt. Érthető, hiszen ez a szép kiállítású folyóirat számonként mindössze két és fél ív terjedelmű volt. Így Irodalmi Szemle rovata inkább rövidebbre sűrített ismertetéseket és kritikákat közölt. Ám itt van most a kezemben az 1935 szeptemberében dedikált kötet és abban a kimaradt idézetek – szokásom szerint – a lap szélén ceruzával bejelölve. A tetsző és nemtetsző részek egyaránt. Szóval azok a sorok, amelyek plusz vagy negatív értelemben, de megmozdítottak, szóltak hozzám.

Ahogy előrehaladtam az újraolvasással, az idő és e líra idézésének hangulatán túl, lassan kötelességemnek kezdtem érezni, hogy ne csak a magam kedvére tegyem ezt, de a hiányzó idézetek és az új élmények közlésével írásomat bővítsem is ki. Most tehát a Vas István verseket és saját írásomat is újra idézve, ezt teszem. – És miért épp ezt a kötetet veszem elő újra és miért éppen a Nem számít kötettel a kezemben? – Azért, mert úgy érzem, így, ezzel a módszerrel – ha szokatlan is –, de talán jobban sikerül e lírai vázlat és a régi jegyzet vonásait is talán árnyaltabbá tudom tenni. Ez a két kötet amúgy is érdekesen kapcsolódik egymáshoz. Az összegyűjtött versek, a Mit akar ez az egy ember? megjelenése után, még inkább így érzem. Egymásnak felelőnek érzem ezeket az egymástól harmincöt év távlatú verseket.

Életművének gondolati, értelmi alapjait Vas István a Levél a szabadságról kötetében vázolta föl. Ezekben a klasszikus mértékű, a hexameterek végén idegenül összecsengő hosszú, rímes sorokban. Előre meg kell jegyeznem azt is, hogy e kötet címében a szabadság jelképes értelmű. Inkább idézőjelbe való, ahogy írtam is mindig, annak idején, mert a nagy város, a gyártelepek, a hivatalok robotjában őrlődő és abból menekülő költő pihenő-szabadságán túl a kötet végső kicsengésében e szónak társadalmi és a lelki szabadságra utaló értelme van. Alig akad verse, amelyben ne találnánk meg együtt ezt az egyszerre bukolikusan idilli és éles jelzésű eszmetársítást. Kötetének ez a kettősség aztán igen érdekes hangot és színt ad. A Vasárnap idézete sűrítve adja ezt.

Ez az ifjúkori vers hangulatában szplinesen Kosztolányi-, Babits-világú még. De már az „elnyomásnak levegőjét” idézve túlmutat a fárasztó világ ebédutánjainak röpke nyugalmán. Túl a vasárnapok édes derűjén, a heverésző csendes órák eszmélkedésén és a szemlélődő munkaközi percek meghitt pillanatain, amelyek a huszonkettő–huszonöt éves költő lírájában olyan szép idilli versek és részletek ihletői. Ezek a versek – Vas István e korszakában – mestereinek példája szerint – itt a Nyugat iskolájára gondolok –, a mesterségbeli tudás kötelező biztosságával öltöttek formát. Ehhez a „parancshoz” közülünk a legtöbben mereven ragaszkodtak. Magam első kötetemtől tudatosan lazítottam a formán. A formabontás szó akkor még nem volt divat, de ezért a bontásért én több kritikai megjegyzést kaptam. Pedig már akkor korunk zaklatott lendülete és Bartók műve is nagyszerű példákat mutatott. Ám Vas István, bár aprólékos műgonddal és szeretettel ötvözte versekké e röpke órák örömeit, de versei mégis nyugtalan fényű aranytól ragyogtak. Furcsán idilli világ az övé. Mert mi tagadás, bár ott lebeg költeményében ez az elégikus, idilli sóvárgás a horatiusi nyugalom, a „Szabadság” és a bölcs társadalmi rend és a szép élet után, de meg nem valósulva, mindegyike szenvedélyesen csak kísérti. Ragyognak, de magasan, mint az ideálok. Nem a valóban, a mindennapokban, de költőnk élete fölött. És ez a földre nem realizálható magasság nyugtalanítja. Elégtelenné teszi verseit. Így robban szét nála az idill. De vérmérsékletének őszintén föltárt keleti temperamentuma is izgatóan követel e latinizált, görögös sodrású versek között. A dolgozó, a szegény lázadó és az elméleti forradalmár – Horatius fokozatain megy át költőnk a pesti polgárok között. Szép címadó versében a terített asztal „inyencízű” örömén és a kávépörkölde jó emlékén túl idézi „a házmesterszót, vad porolást, és konyhaszagot”. Csak egy lépés, és ott áll ez a szétroppant idill a társadalmi valóságnál.

És a „régikötésű Horatius” mellett megjelenik verseiben is, amint írja:

A harmadik nemzedék költészetében Radnóti és Forgács Antal mellett és Zelk Zoltán ösztönös forradalmiságán túl Vas István lírája a legalapozottabb társadalomtudományilag. Lelkiismerete, műveltsége, bölcselő hajlama, de racionális beállítottságú látásmódja is erre kényszerítette. Kényszeríti a szabadság és az igazság reményében is az értelem parancsa, amely költőnk életét „gyötörve követi”. Igen bátor és keményszavú versei sorakoznak egymás mellé. Ilyenek például az Egy festőhöz, Egy fölényeskedőhöz; és az Egy költőhöz címűt így zárja:

A versírásba menekült költő e verseinek nemcsak részletei, de egészükben is a költői szép teljében maradtak. Világos bizonyítékul az őszinte ihlet tiszta hevületének. Képei színesek, még akkor is, ha ritkán reális rajzúak. Költői ecsettel alkotott, izgatóan víziós világ ez, melyben a fogalmak, eszmék síkos testű és ragyogó világa vonult föl. A fényt a költő értelme és lelkesedése szórja, és mint a reflektor, úgy világítja meg a gondolatot a valóságon és az eszméken, akárcsak később a templomokon, szobrokon és a gyárakon. A Nem számít kötetének Az Internacionále a Signoria-téren „Bandierra rossa” motívumai itt jelentkeznek már e harmincöt éve írt versekben.

Valóban végső kicsengésében elégikus hangú költő-e Vas István? – Az előbb felsorolt versek ellenére is igennel kell válaszolnunk. De csak abban az értelemben, hogy ez egyszerre jelent bölcsességet és jelenti az elégia műfaj kifejező és befogadó lehetőségének gazdagságát is. Nem véletlen idézi maga sem Mimnermoszt, az idő és a szerelem múlásának énekesét. De a görög nemcsak fuvolahangú dalokat énekelt, de maga is írt harci elégiákat. Vas István hexametereiben és rövidebb-hosszabb költeményeiben olyan elégikus hangra lelünk, amelynek bánatából az értelem éles vagy keserű iróniája csap ki. Lírájában a panasz értelmében ez a részvétteli hang a kikerülhetetlenül elmúló testnek, az anyagnak és a szálló éveknek szól. Az ész, a gondolati költő e melódiákba érdes szakításokkal ránt bele. Ahogy a klasszikus vagy a mai emberi boldogság értelmében vett idillt költészetének társadalmi elégedetlensége, „egy eszme nevében” robbantotta szét, úgy elégiáit a rendelés elleni lázadás hangja veti széjjel. Kettős racionális éllel villog végig verseiben ez a költői harc. Alapállás ez nála a földi és az égi rendeléssel szemben. – A boldogság? – Így válaszol 1935-ben:

Az ész válaszol, mert tudja a „Velencei esőben” is, hogy az élet kegyetlen játszma, és ezért az elégiák melankolikus hangját: – „Ülj le, ne szólj, csak bámuld, hogy lassan besötétül” vagy „Fájdalmunk örökös súly már, de viselni ma könnyebb” – és a többit fölváltja egy a beletörődésből kisistergő már-már szitkozódó hang.

A Levél a szabadságról kötettől kezdve „a sértődöttség termékeny daca,” „a tagadás mérge” és „a soha meg nem nyugvás gőgje” az elégiák fölé ilyen hangra váltott, melyekben már sehol a „mosolygó alázat”, a bukolikus meghittség kísértése, a szabadság reményének vigasztalása, A színes képzelet és a költőien összetett képek tájait elhagyja és választékos szókincsű, „városi” stílusát már-már a szónokian köznapira hangolja át. Sehol sincsenek már a meredek sziklák és sivatagok és a messze-idegen tengerek, amelyekről azt hitte, hogy sohasem látja meg. Sehol a könnyű hajókat ringató kék vizek és a gazdag asztalok színei és zsúfoltsága. És ebben a világban nem vívnak már a zsarnokmód királyi és vad hadvezéri évszakok se a földdel és se a bősz egekkel. Az Álmatlan éj tiszta rajzú költői képe szétoldódik:

A „koldus férfikor” utazására indul. Olyan utakra, amelyeken a külső világ minden szépsége és valósága is csak arra jó, hogy egy lelki táj és a gondolat világát szólítsa hangra. Hogy mind gazdagabbra bontsa a külső a belső lényegest. 1933–35-től indult ez az érzés. A szabályosan szép Nyugat-típusú verssel is jelzi már a kibontakozó terepet.

Itália tájai és városai és emlékei is csak az értelem hangolását szolgálják az idő és lélek és vers egyidejű hármas utazásában. Minden az emberi cél, minden: a történelem, irodalom és művészet is a belőlük ébredő vers vetületében. Az utas lelkében a „sakk-matt” tudatával és szívében a boldogság vágyával már nem az „ércnél maradandóbbat” látja céljának, hanem ahogy az Egy olasz kávéházban című, epigramma-méretet alig túllépő kis elégiájában vallja:

Így alakult ki kopogósan keményre az új Vas István-i verstípus. Erő- és érzésvonalait leegyszerűsítette. Nemes értelemben elvontak, épp az érzelgősség elkerülése miatt. Szókincse mindennapian puritán lett és mégis feszítő, mert nyersen célratörő, mint egy gondolati kettőskönyvelés oszlopsorában a keményen aláhúzott adatok és az eredmény. Ehhez az utazáshoz alakult ez a verstípus. A Ravennai bökversek „nem szakosított életiskolájára” gondolok:

Vas Istvánról újra csak azt írhatom, nagy értéke, hogy bárhol és bármiről beszél, a legvégsőkig őszinte mindig és alakoskodás nélkül lelkiismeretes és mindig bátor. Ez adta meg a Levél a szabadságról és kettősen is ez adja a Nem számít verseinek mindig egyéni ízét és megbecsülést parancsoló értékeit. Saját világát építette és a T. S. Eliotot idéző „homok-fövenysivatagon” is saját lírai flóráját kertészkedte ki. A „Tűzlopó” kitartó s következetes munkájával a világirodalomból gazdagon építkező lírát teremtett. Nemcsak magának, de mindnyájunknak, A legszebb Vas István-típusú versekben olyan magas ívelésűt, mint amilyen a Levél a szabadságról kötet Álmatlan éj versétől a Nem számít címadó verséig feszül „két ember” és egy „elvadult őszi kert” fölé.

E két sort Vas István 1934-ben írta. Belőlük teljesedett ki költészetének és líránknak egyik legmegrendítőbb verse: a Nem számít.

1970