Ördögök szekerén

Ha valakit nem érint meg egy líra, írjon-e róla csak azért, mert kritikus? Nem tudom, érdemes-e csak végigpreparálni egy kötetet? Ha elolvasunk néhány ilyen írást, arra lyukad ki az ember, hogy érdemes lenne ezen gondolkodni. Idézeteket írjunk ki? Vagy azt idézzük-e föl, amit egy költői világ bennünk idéz föl? Magam nem mint kritikus, egyszerűen azért írok róla, mert szeretem Csanádi Imre verseit. Egyszerűen azt írom le, mit ébreszt bennem ez a költő. Mi jut eszembe, ha a nevét hallom? Nem egészen új és tán nem is helyes módszer ez. Nem is állítom, de azt igen, hogy jaj annak a költőnek, akinek neve említésekor az olvasóban azonnal nem tárul ki egy határozott világú föld és ég. Ezek közé Csanádi nem tartozik. Írhatja keserű öngúnnyal „fejfájára”, hogy:

 

Kortársi közönyben verseim nyugosznak, nem igazán jók és nem igazán rosszak.

 

Bátran írhatja és én is bátran idézhetem. Épp az ilyen hangütésű „reklám” erősíti az ő költői világának határozott rajzát.

Mit vetít és mit visszhangzik felém az Ördögök szekerén című kötete? – Kopár, tiszta erdőoldal! Rajta keresztül kövecses, majdhogy karsztpatak csörgedez. Körül vadkörtefák, alattuk gyümölcsök és kavicsok. Meg egyetlen ember.

 

Előttem hazátlanság van,   sikoltoztató magány, – mit keresek e világban?   sem napom, sem éjszakám.

 

Így áll ott, ahonnan elindul. Mögötte világa és szívében szívós ragaszkodás és a forradalmi új hangja. A múlt és a jövő együtt fekszik idegbénító súllyal fizikai és lelki világára. És megszólal, de kinek a hangján? A XIX. század végi szegénylegényén. Róla beszél? Nem. Magáról szól 1940-ben. Idézem, mert alkalmas indítás annak megértéséhez, ami új és jellemző Csanádi lírájában:

 

Mit akarsz, bolond? Kapj észbe! Hí a világ parolára: komázz, kupeckedj, szeretkezz, – vagy csövet ránts, vad szivedhez: dördülj, vaskó! ki más kára?!

 

Ilyen az indulás. S jut-e tovább ez az esztétikai és etikai igényesség miatt kemény sorsra „predesztinált” költő?

Élete és műve nem teátrális. Állandó belső fortyogás és feszültség ez a líra, s csak ritkán „Kristály kutak tükrén szűzi remegés” – ahogy faluja csermelyéről, mint költészete szimbólumáról mondja. Semmi látványosság sehol. Egész kötetén, alkotó módszerén át egy lélek felé mélyülő dráma nő és tágul. Egy diákkori „fösvényen szabott kacat” nadrág lelki sérülést okozó tényéből indulna? Nem. Visszanyúl örökségével évszázadokra. Lelki görcs rángása és az üröm íze kísért soraiban: „Mélyéről, mint a múltunk amilyen, – mint az elhantolt történelem” –. A történelem csapásaitól mindig a mélybe cövekelt osztály érzésvilága ez. Ezeknek az érzéseknek a költője Csanádi Imre. Szigorú, elégedetlen, zsémbes és sokszor kishitű, de olyan, aki magát és versét is szigorral neveli. Gyötri a maga és a mások sorsa, és amit róluk felidézett, abban egyre kínozza a halhatatlanság.

 

Betemet a szállongó por? Majd kikapar az Utókor.   (Az se kutya. De melyik?)

 

Nem mai költő? – Ki mondaná? Hiszen mint egy XX. századi prédikátor, egyre szót emel, okosan és hasznosan, a közösség előrehaladásáért. Úgy van, mint Bornemisza Péterről írja: „– Mi tévő légyen, nyelvén akinek – szavak dagadoznak? –” És ki is mondja ezeket. Olvassuk csak kötetét végig. Abban is a Hitvalló című fejezetet. Forgassuk végig abban is az Irodalmi dohogások epigrammaszerű verseit. Kemények, ropogósak a versei, mint a vadkörték és szépformájúak, mint a vadalmák. Nemes és nem potya hevű tűz érleli őket, és mégse lesznek illatos gyümölcsök a versei. Inkább fanyar és kövecsesek. Kóstolgatni való tiszta versek. És nagyszerűen lehet találni velük. Gyümölcs mind, de ha kell, mint a kavics koppannak azon, amit célba vettek. És krónikás tolla alól aprólékos, hiteles rajzzal bontakozik ki a szemünk előtt most átalakuló világ. A kép szívében az áll, és ők állanak, amelyből s akikből indul az új. Zámoly belép a költészetbe. Nem azzal, hogy versek alá kerül dátumokkal, de úgy, mint egy lírai monográfia kép- és érzéssora. – Egy költő komplex módszerű gyűjtése? – Nem! Maga a költészet azokról, akiktől úgy érzi, hogy elszakad; az emberekről és környezetükről, a léckerítéstől a présházlyukig. Csanádi még akkor is előre mutató költő, amikor Eötvös és Mikes ötvözött hangján emeli föl a pusztulót.

 

Szakadóban szép hazámból – vagyok vétkes fiad, Zámoly; rád gondolok, orcám lángol, keserű könnyem aláfoly.

 

S mert kemény, tiszta versekbe fogja őket, tehát az ibolyától körülölelt présház és az üres szérű is tovább él irodalmunkban.

Szűk lenne mindez? – Csak annak, akinek érzelemvilága más folyosóra hangolt. Csak annak, aki úgy véli, hogy csak bezárt ablakon át lehet egész világot ölelni keszeg keblünkre. Ennek a Pusztavám, Zámoly, Fehérvár és Budapest közötti magányos csellengésnek olyan hangja van, amely felidézi Arany László fővárosi magányát. Nála az elfulladást hozta, Csanádi Imrénél legújabb verseiig egyre tömörebb versek és falusi életképek rajzát.

 

Pirgálgatja szüle a mákot, kosárba lök üres gubákat. Torkukat elnyisszenti késsel úgy tesz velük mint a csibékkel. Lepotyognak halálra válva, fekete vérük dül a tálba; fekete mák a guba vére, szétömlik a tál fenekére.

 

Elég lenne? – Nem hagy, ide kell írnom a Hazaballagó sorait:

 

Viszi a kaszát a vállán. Hátán a kaszatarisznya. Koszratva húzza csizmáját.   Húz egy gályát. Életét. Nem néz rá vissza.

 

Hogy megírta volna más is ezt? Petőfitől Erdélyi Józsefig, Illyés Gyuláig. Nem hiszem… Népi líra?… Igen, de már hozzákészülésében is máshonnan válogató. A népi líra Petőfi korszaka elé nyúl. Onnan és abból nyitja meg éltető forrását, ahonnan Vikár–Bartók–Kodály gyűjtése összeállt. Az ismeretlen szerzők kincseiből. A névtelen énekesek, históriás énekek, bujdosó dalok, szerelmi énekek világából. A parasztverselők, betyárballadák, mondókák, vőfélyköszöntők és a ráolvasások szókincséből. A Vargyas Lajossal összeállított Röpülj páva, röpülj magyar népballadáiból. Olyan népi líra az övé, amelynek hangja elüt a Petőfi–Erdélyi József típusú népi lírától. Nem olyan „polgárosult”. Történelmibb a hangja. Mai módon régibb, és ez adja meg egyéni varázsát és hangsúlyos magyar verselésünk gazdag ritmusvariációi, amelyek szinte egyedül viszik és esztergályozzák költőnk anyagát. Ropogós tisztaság jellemzi ezeket a verseket. Van valami köze Ady történelmi veretű lírai szókincséhez is. És amit visznek, az a téma a mából való, amint már mondottam. Aprólékos realitás jellemzi szinte minden darabját. Megannyi pontos részletből állnak össze. Majdhogynem krónikás éneknek mondhatnók egyes darabjait, amelyek pontos „történelmi” dátumokkal és váltakozva Győr, Sziget, Berdicsev és Kijev neveivel rögzítik a költő verses életrajzát, környezetét és érzésvilágát. Kimerítő és alapos mű önmagáról és a világról. Helyenként a régi katonaénekek és még régibb fogolydalok XX. századi folytatása. Olykor még Tinódi neve is tollra kívánkozik. Addig fortyog magában a történelem fullasztotta világával, amíg kínnal „torz vulkánként”, mint a dudvatüzet égre löki a verset.

 

Mint őszi dudvahalmok, kínnal, de égten égnek. Fojtott lángok fogyatnak, sajgatnak meddő mérgek. Minden belül kavarog, egy-életem emésztem. Nyerset dobtak sokat rám, Elfulladok egészen.

 

A paraszti élet, pontosabban a paraszténekek epikájának hangja ez? – Olyan költészet és olyan hang, olyan mondat és gondolat, kép és színfűzés, amely a népinek jelölt költőink versében alig-alig üti fel a napra a fejét. Még népdalainkban is alig. Csak ismeretlen szerzőjű népi költészetünk verseiben, nem népdalaiban kísért. Ez az a hang, amely tarkább fénnyel nemcsak nála, de Nagy László lírájában is ott villog. Ez segíti őt kitűnő bolgár népköltési és García Lorca fordításaiban is. Kísért Sinka István verseiben is, melyek hangütésükkel gyakran Lorca-párhuzamot ébresztenek. Ám olyan távlati színezéssel, amilyent az ősi egyetemekkel átszőtt Ibéria kultúrája és a Biharalja közti különbség enged meg. Nem egymás hátrányára, de különbségére és színezésére értem ezt. Ez a Csanádi Imre-féle nyelv öreg néprajzi adatközlők színes beszédében, mesemondók gondolatfűzésében, vőfélyek verseiben és olyan présházlakó hegyi emberek és pásztorok monda-kép-szó világában kísért, melyet mindig a legnagyobb alázattal hallgattam, és megállapítottam gyakorta, hogy magyar irodalmi szinten még alig-alig szerepelt és úgy látszott, már nem is fog szerepelni. Emlékanyagát magas lírai feszültségben napjainkban olvasztotta modern lírává Csanádi. Gondolok a Halottvivők éneké-re. Egész érzésvilágára és képsorára értem ezt. Abban is az ilyen versszakra:

 

Nyergetlen toporog, horkan a vasderes, árnyék száll hegyibe, férfi- vagy asszony-e? nem hallik dobogás: nesztelenül kocog,   rongyban suppog a négy pata. Szunnyadj, gazda! höhő, messzire jár a ló! domb, völgy messze marad, – város alatt nyerít: más ágyán egerész, hej, a menyecske már,   kedvét kedvese töltözi!

 

Mintha fölserkent volna Csokonai gondja. A „szürbibliopólium”-ról szedett, kipusztult szavak ébredése. Megleljük nála a vőfélyversek Csokonai hangját is. Itt Somogyban, a megjövendölt iskola táján, Csurgó körül, egész költői iskolája kerekedett ennek a stílusnak. Népi kéziratokban is gyakran láttam ezeket és most itt a Lagzi múltán című versében:

 

sürgölődtek vőfélyek, rigmust köpni, kevélyet, bokrétásan ágálni, áppetitust csinálni, dajna-menyasszonyt dícsérni, vőlegényt ösztökélni,   tálat szedni, – ablak alatt eb vonít? tovaühöngetni!

 

Utána mindjárt, még ugyanabban a versben, melyet Móricz Zsigmond emlékének ajánl, itt van az újtípusú ballada hangja is:

 

…Vér bugyborékol? vörhenyő lőre? árad, bűzlik, csap szét a földre, – árad, bűzlik, karok kaszálnak, krétafakóra orcák válnak, szemek düllednek, üvegesednek, asztalok körül borzadály reszket, fölfalt bárányok panasza béget, komorodnak a faliképek, szürkén dereng az ablak, sápad a lámpa, bezuhan a hajnali rét-szag iszonyú józansága.

 

Hogy átváltsak, meg kell emlékezni humoráról is, mely egészséges és tiszta. A finnyás ugyan fintoroghat rajta, mert természetes szókimondása sokaknak új. Versei szókincsében a dolgokat nevén nevezi, ahogy a lélek diktálja, mert úgy érzi, csakis így csilloghat ez a tiszta humor, akárcsak a szüret utáni elhagyott fürt, melyet már – csősz ide, csősz oda –, bárki leszakíthat kedvére a hegyen. Inkább nyersen nevet, mint mosolyog ez a líra. A nevetés pedig elrezzenti sokszor a meghitt derűt. Épp ennek ragyogása hiányzik verseinek példás emberségéből. Indulata ritkán derül föl az ihlettől, pedig milyen szép szimbóluma a mindenütt kivirágzó lírának e két sora is:

 

almafa vagyok, gyönyörű fa,   kaszárnya-udvaron.

 

Lírájának az itt említett vonásait szeretem. Ezeket írtam le, és azt kívánom, költőnk lelki görcseit és bogait bár föloldaná az a sokfelől és méltán ért elismerés, melyet az Ördögök szekerén című könyvére kapott.