Pásztorok művészete

Egyre inkább divatba jön a pásztorművészet, de kedvelői, gyűjtői keveset tudnak a magyar népművészetnek erről az igen eredeti ágáról. Alkotóikról: a pásztorokról és azok életéről, társadalmáról alig hallottak valamit. A mutatósabb darabok készítési módjáról pedig igen keveset vagy semmit sem tudnak.

Ha mindezekről többet akarunk tudni, akkor a múlt századba, legalábbis Petőfiék korába, a szabadságharc idejébe kell visszalépnünk. Ebben az időben az alföldi rónákon, a hegyvidékek rengetegeiben és a Balaton környék erdős és lápos vidékein és a ritka erdős legelőkön nagy juhnyájak, disznókondák, ménesek és gulyák legelésztek. Őrzőik, a falvaktól távol élő magyar pásztorok, a lakosságon belül egész külön társadalmat alkottak. Mégpedig nem is kisszámút. Magában Somogy megyében például – ahonnan írásomhoz a kézenfekvő adatokat veszem –, 1873-ban csak a kaposvári járásban a kimutatás szerint 703 pásztor legeltette az állatait. Ez annyit jelent, hogy durva számítással csak ebben az egy megyében is megközelítőleg 10000 pásztor élt.

Ezek az emberek az év legnagyobb részét a falvak közösségén kívül a természetben, a legelőkön és szállásokon, a pásztorgunyhókban élték le. Napi és egész évi munkájuk és életük menete más jellegű volt, mint a földműves parasztoké. Röviden, sokkal szabadabbak voltak munkabeosztásban és életformában is. Ezért le is nézték, amint mondogatták sokszor nekem is „a gürcölő pógárokat”. Szinte kizárólag egymás közül nősültek. Amint szólásmondásuk vallotta: „Minden pásztor a másik pásztornak sógora, komája.” Ezek között a juhászok, kanászok, csikósok, gulyások és bivalyosok között született meg a faragó pásztorművészet. – Hogy mikor? – Biztos, hogy nem a XVIII–XIX. század fordulóján, amikortól számon tartjuk a múzeumokban és magángyűjteményekben az első és úgymond, a legrégibb darabokat. Nem! A pásztorok művészete olyan régi lehet, mint a foglalkozásuk. Olyan régi, mint a szerszámaik és a használati tárgyaik, amelyeket minden bizonnyal mindenkor szívesen díszítettek, nemcsak 1800-tól kezdve. Tehát a pásztor a legrégibb időben is faragó volt. Sajnos azonban ennek a művészetnek az anyaga igen-igen esendő. Hamar pusztul a megfaragott fa, az állati szarv vagy szaru, a csont és a tökhéj egyaránt. Ezért ismerünk csak 150 és 200 éves darabokat.

Mielőtt azonban ezek díszítéséről szólanék, felvetődik a kérdés: – miért épp ők, a pásztorok faragtak? – Hiszen minden művészethez elsősorban készség és tehetség kell! És ez biztos, hogy nem csak közöttük lakozott. Ez így igaz, de hozzá kell tennünk még azt is, hogy a tehetségen túl a megvalósításhoz a szabad idő is szükséges. Idő az elmélyülésre és szemlélődésre és a kivitelezéshez. Ezeknek a feltételeknek mindegyike hatványozottan megvolt a régi pásztorok között, a pásztori világban. A hajdani nagy kiterjedésű legelőkön a jól szoktatott nyájat és csordát a pásztor irányításával a pulikutyája is eligazgatta. Ezt az okos, kisnövésű kutyát kedvelték legjobban a somogyi pásztorok. Megtanították füttyre, intésre és szóra terelni az állatot. A pásztor botjára, kampójára támaszkodva csak a fél szemét tartotta a jószágon. A másikat a bicskáján és a kezében tartott faragásán jártatta. Így dolgozott. Aztán ott voltak a delelések hosszú órái, amikor a pihenő állat mellett a kút körül, az árnyékban nyugodtan faraghatott a csordás vagy kanász. Körülötte a természet végtelen „mintát” kínáló „műterme” terült el.

Ahogy aztán napjaink felé ezek az óriási kiterjedésű legelők a termelési ágak és gazdálkodási módok okosabb kihasználása miatt egyre szűkültek, zsugorodtak, úgy kellett egyre többször megfordítani, terelni, összetartani a kisebb legelőn a jószágot. Így aztán a kiszabott szűk területen a legeltetés is mind több gondot adott. Ezzel aztán egyre inkább kevesebb idejük maradt a pásztoroknak a faragásra kint az erdőkön és berkeken. Mindinkább többet dolgoztak esténként tökmag-olajos „pipics” és mécsvilág mellett az aklok-, vagy a pásztor-putrikban és szállásokon.

A hajdani gulyások, juhászok a „bekötött” vagy „befenekelt” szűrujjukban – melyeket itt Somogyban az utolsó kaposvári és szigetvári szűrszabóknál vásároltak –, vagy pedig a maiak bőrtarisznyájában mindig kéznél voltak a faragószerszámok. Ezeket az egyszerű – de különböző faragási eljárásokat, technikákat szolgáló késeket –, törött kaszahegyből, elkopott borotvapengéből maguk készítették. Faragó „bizsóknak” mondják az ilyeneket nálunk. Nyelük kemény kecskerágófa, vagy pedig agancstő. Sokszor kosfejjel díszített, máskor ólommal beöntött. Pengéjük, vagy ahogy mondják „pilingájuk”, különböző méretű és alakú. Aszerint, hogy durva munkára vagy cifrázó, domborító, vagy karcoló, rajzoló célra használják. Van olyan hajlított penge is, amellyel a pásztor vájni tudja a fát. Nem hiányzik a kések mellett a szeg vagy az ártű, amellyel, hogy mutatósabb legyen a kifaragott minta, „luggatja” a forma hátterét. S ha éppen olyan kedvében van, és színezni is akar, akkor a spanyolviasz sem hiányzik a bicskák és a kések között. A „föstéshez” a választóvíz és a színes vagy fekete „korom” az, amelyet használ.

Ezekkel az igen egyszerű szerszámokkal dolgozza meg a pásztor azt az anyagot, amelyet hosszú eljárással már alkalmassá tett a megmunkálásra. A pásztorok művészetében is az anyag és a technika a legszorosabb kapcsolatban van egymással. A legszebb s részben a legrégibb darabok közé tartoznak az úgynevezett dunántúli stílusú – azok között is a messze híres somogyi – spanyolozások. Ezek úgy készültek, hogy a pásztor jó előre kiválasztotta a spanyolozáshoz alkalmas fát, vagy ritkábban az ökörszarvat. Ezeket a világosabb színű fákat, így például a kecskerágó vagy juharfát még tél végével vágta ki, amikor még a lé nem szökött a fa törzsébe. Ezeket a fákat azután az aklok zsúpja alatt, az ányékon, sokszor évekig szárította. Majd elkészítette a tükrös vagy a gyújtótartó „dobozát” és ezután a bizsókkal a fa lapjából – néhány milliméter mélységben –, rézsútos bevágással kivájta azt az alakot vagy mintát, melyet színes spanyolviasszal akart kitölteni. A kifaragott vonalakba, kimélyített síkokba zöld, piros, fekete és kék spanyolviasz darabkákat tett, és azokat a pásztortűzön kiizzított bicskája pengéjével besütötte. Ezt aztán a fával egysíkban letisztítja, és kész a sokszínű, berakásos kis remek.

Másképp történik a karcolás vagy „karcolozás”. Itt a lesimított fába, szaruba vagy a füstön kiszárított szépformájú kobaktök héjába a hegyes és igen éles bizsókkal vonalakat rajzolnak. Olyan ez, mint a grafikus művész munkája. Természetesen, hogy ez a vonal jól „kimutassa” a formát, bekenik a bekarcolozott felületet a puskaporból vagy mogyorófaszén porából és faggyúból összegyúrt sötét masszával. Ha nincs más kéznél, a kalapjukról lekapart zsírt használják. Ez az anyag a karcolás legapróbb részeibe is beül. Letörlése után az előbb alig látható késsel írt grafika élesen tűnik elő. Piros, zöld porfestékes anyaggal is szokták színezni. A díszesebb vadászkürtökön, sótartókon még azt is megteszik, hogy választóvízzel szép sárgára festik az ábrázolásokat. Így dolgoznak a legjelesebb somogyi faragóművészek, köztük is a két Kapoli, az apa és fia, vagy Kálmán István és Tóth Mihály, hogy a legkiválóbbakat említsem.

Újabban mind több lesz a domború faragással készült darab. Ennél az eljárásnál a csomómentes szilva, vadkörte, diófa és berekfa lapjaiba, vagy a kifőzéssel formába szorított szaruba mélyen bevésik, kidomborítják a díszítőelemeket. Eljárásukkal a rajzolás után, már közelednek a szobrászkodás munkája felé.

Az elmúlt 150 év legszebb darabjain – ezekkel a technikai módszerekkel dolgozó pásztorok alkotásain, vajon mit találunk? Röviden: a faragó mindazt ábrázolja, ami őt körülveszi. A Balaton környéki legelőerdők jellegzetes és szép makkos fáit. A legelők nyájait és szabadon élő vadjait. Ezek közül is a leggyakoribb az erdők nagyszerű látványa, a szarvas. Az az állat, amely után az ősmonda szerint napnyugatra indult Hunor és Magor. Gyakran ábrázolják a somogyi erdők vadkanjait és a rókát is. Az erdőt a sokféle madárral, galambbal, bagollyal, csókával, varjúval és mókussal egyetlen fával stilizálva ábrázolják. És ahogy a legelőn a pásztor egész világát körülveszi a virág, úgy használja fel a virágokat arra, hogy körülindázza velük ábrázolásait. E szimbolikus virágok gazdag keretbe fogják az ábrával kitöltött síkokat. A pásztorfaragók képzelete kimeríthetetlen. És amit egyszer díszítőelemként már odakarcolt, vagy faragott, azt szinte sohasem ismétli meg. Az önálló ábraként szereplő nagyméretű virágbokrokat felváltják az indás futású és ornamentikának használt összetett virágelemek. Szinte egymásból ömölve folynak végig a díszített tárgyon. A magyar népdal kép- és szimbólumgazdagságának méltó párja ez a késsel karcolt, vésett világ. Nem ügyeskedéssel, művészettel állunk szembe! Olyan egyéniségekkel, akik az érzéseiket és lelkivilágukat e faragásokon mutatták meg. Magányos óráikat a maguk örömére művészetükkel töltötték ki.

Így a magyar pásztorművészeten belül kialakultak az egyéni faragó stílusok. Mert nem nyers utánzói a természeti látványnak, de átstilizálói. A jelentős egyéniségek körül kisebb faragó iskolák is kialakultak. Ilyen egyéni jellegű a somogyi stílusú pásztorfaragás is. Alkotási módjuknál az ihletről is beszélhetünk. Terem a kezük alatt az előre ki nem rajzolt forma és ábrázolás. És annál inkább művészet, mert a falvaktól távol élő pásztorok esetében nem annyira a közösségi ízlés, mint az egyéni a faragókésnek a vezetője.

Ábrázolásaik nemcsak szépek, de hitelesek is. A néprajztudomány is felhasználhatja forrásul. Nézzük csak meg pásztorábrázolásaikat. Pontosan olyanok, ahogy elmondta nekem az 1955-ben Kossuth-díjat kapott id. Kapoli Antal faragó juhász. „Szedett gatya, csizma, tűzött lajbli, sípujjú ümög, posztóból való dolmány, rozmarinnal kivarrva, vágott tetejű pörge vagy görbe kalap.” – És a betyárok? – A pásztorok mellett ők szerepelnek a legtöbbet a karcolásokon és spanyolozásokon. És ez a legtermészetesebb, hiszen épp a pásztorok közül állt a legtöbb betyárnak. Legtöbbször nem a rablási vágy – erre csak rákényszerült –, de a katonafogdosás vitte őket a betyárok közé. A csaknem egész életre szóló császári mundér és a német szó és idegen világ elől szöktek meg, és vállalták a nyomorúságos bujdosást. Inkább az erdő, mint az Óperencián túli, ismeretlen világ. A pásztor és a betyár így a múlt században egy kicsit a szabadság jelképe is lett ezeken a faragásokon. Sokszor ábrázolják őket úgy, amint éppen kezet fognak egymással. És micsoda délceg alakok és micsoda cifraszűrök a vállukon! Ők a népi képzelet ismert Toldi Miklósai és Ludas Matyijai. A mindent legyőzők, a nyűgöt nem tűrők! Az igazságtalanságot visszafizetők! Úgy ábrázolja őket minden faragó, ahogyan a saját sorsát szerette volna látni. Szabadon, darázsderékkal és fényesen. Vállukon cifraszűr és dupla puska, hosszú hajukon a gombaformájú régi kanászkalap, szájukban pipa, kezükben a híres kanászbalta, „a balaska”. Sokszor még a zsandár is ott térdel előttük. Mint egy népi vígjátékjelenet. Máskor balladát idéző hangja van ezeknek a híres betyárokat: Sobrit, a Patkó testvéreket, Nádi Jancsit, Juhász Andrást és Séta Pistát megörökítő karcolásoknak. A rajtavesztett betyárok között ott vannak a virágot és kosarat tartó kedveseik is. Puskák és balták között a hangászok. A pintes üvegek és madarak között olyan balladai ábrázolásokat találunk, amely az alábbi négy sort idézi:

 

Hangászok, hangászok Csak eztet húzzátok Sárdi Biru Mariskának Húzzák a haldoklót.

 

Vagy pedig az ilyen népballadáktól indított pásztorkések ábrázolásait:

 

Még egy icce borom járna, Ha az idő el nem járna… Az idő már későre jár, Az ajtónál áll hat zsandár.

 

Az újabb alkotásokon a betyárokat az erdősök és vadászok ábrázolása váltotta föl. Nem egy alkotás ezek közül a maga nemében olyan, hogy bátran mondhatjuk művészettörténeti kis remeknek. Bátran, hiszen, ha a Balkánon a népies egyházi festészet darabjait odaszámítják a művészettörténetük sorába, miért ne vehetnénk mi a magyar pásztorművészet karcolással rajzolt remekeit képzőművészetünk egyik igen érdekes fejezetének? Egy biztos, ahogy a népdal Bartók és Kodály műveiben a műzenében, újabban a pásztorművészet is érezteti felfrissítő hatását a magyar rajzművészet alkotásain. Grafikusaink ilyen lapjai aratják külföldön a legnagyobb sikert.

A kezük alól kikerült darabokat két csoportba oszthatjuk. Legősibbek talán a saját használati tárgyaik. Azok a pásztorszerszámok, amelyekkel kenyerüket keresték. Amelyeket saját kedvükre vagy társaiknak faragtak. Igen szépek ezek közül az ünnepi kígyós botjaik, kosfejes kampóik, berakásos ostornyeleik, tükrös baltáik, melyeknek tükreiben hajdanán borotválkoztak a somogyi kanászok. Ugyanide tartoznak – de egészen külön fejezet –, zeneszerszámaik: a hatlukú furuglák és a széphangú flóták. A kisebb tárgyak közül azokat kell felsorolnunk, amelyeket a szűrujjban vagy tarisznyában mindig kezüknél tartottak: a paprika- és sótartók, a gyújtótartók, ivópohár, tükrös, borotvatartó és dohányszelence, kobak. Egész külön csoportba tartoznak azok a tárgyak, amelyeket ajándékozásra vagy eladásra készítettek. Ide sorolhatjuk a rokkafákat, viráglétrát, tükörfákat, székeket, képkereteket, a mosáshoz és vasaláshoz való mángorlókat és lapickákat és az újabban egyre elszaporodott vadász- és díszkürtöket, tülköket és dobozokat, cigarettatartókat és szipkákat. Mind többet találunk belőlük nemcsak a kirakatokban, de a lakásokban is.

Ezek a darabok olyan alkotások, amelyeknek java része nemcsak művészi dísztárgy, de egy világ idézője is. Annak a világnak, amely lassan kopik ugyan, a száguldó és életformákat módosító időben, de tárgyainak szépsége és formakincse puszta jelenlétével szebbé teszi környezetünket és gazdagabbá szellemünket is.