Csillagtoronyba

Jékely kezébe a tollat – vagy költészetének hangulatához talán jobban illően: a lantot – az elmúlás felett érzett lelki seb és ennek a megrendülésnek a mindenségbe is kivetített érzése adta. Egyetemes, az emberiségre is átvitt költői közérzet a kozmikus méretű elmúlás láttán. – A mindennek hiábavalósága! – Az élőkön, a tárgyakon és érzéseken túl e pusztulás ellen emelt líra sorsát is így nézi. Így aztán a szeretett és többször is megidézett „boldog” Reviczky „a világ csak hangulat”-án túl Jékely már-már skizofrén mód vetíti egyetemesre ezt a gyógyíthatatlan sebet, mint egyetlen szomorú valóságot:

Márpedig minden költészet és költői tett értelme a megörökítés lenne. Kisebb igénnyel végül is aligha több a világlíra sorsa is és értelme is, mint az időben elénekelt dalé. És akiben ez így tudatosul – márpedig Jékelyvel ez történt –, annak napjaiba és tetteibe örök nyugtalanság, lelkébe pedig világméretű válság érzete ül. A létből egy végtelenbe és az időtlenbe való elveszés; ez adja költészetének eksztázisát. Talpa alatt e föld így nem más; mint kőkoporsó. Mindennek temetője. Már-már ilyen értelem robbantotta tudathasadással szólítja meg a húszéves költő lelke a testét:

Igen, de e negatív távlat, e rövid valóság, a földi kifutópálya fölött, ha nem is szívderítő reményként, de szellemvigasztalónak és stílusgazdagítónak úgy érezzük, mintha e lírában mégis mindig ott lengene, és ott lélegzene egyfajta „halálba táguló” – költői – „Végtelen” is. A kutató szellem azzal a reménnyel néz feléje, hogy tán valahol rajta át „örök partra” szállhat, vagy jó hírt kaphat még az „Odaát”-ból. Igen, a Csillagtoronyban című Jékely versben az ifjúkori mestermű „reménytelenségében” ilyen vigasztaló válaszok kísértenek, mint e költemény részei, villogó poétai kérdései, szép versszakai. A „megfejtő-lángú percek diadalának”… „a nagy Delírium”-nak – olyan „vigasztaló” versfogalmazásai, melyekhez hasonlót költészetünk csak ritka pillanataiban adott. Így a reménytelenség ilyen lírai mámora nem elidegenít, de e távlat a költő szépbe vetett hitével együtt egyszerre csak, mintha összehozná a lelkeket és az emberiséget. A „Miért szép?” oly divatos kérdésére felelve, én itt e versből csak egyetlen versszakot idézek. Épp a legegyszerűbbet, de a legbizonyítóbbat:

Így rántja össze földire a végtelen dimenzióit. Ezért szép és nagy ez a vers, mert így a végtelen, mintha egyszerre nem is a mindent elnyelő sír lenne. Mint a titokra, kezében a koponyával, néz föl rá Jékely-Hamlet… Nizsinszkijt szólítva, másik nagy versében meg is idézi: – „Hol vagy, tűnő művészet, lepketánc?” – és halk reménnyel a következő versszakban mintha válaszolna is:

E sorokban azt érezzük, mintha a Szép sorsához méltó az időben valami ilyen lenne csak. Ilyen kozmikus, elrejtő „haláltánc”. De ebből „az istentelen magasból” Jékely költészete egyetlen könnyű lejtéssel itt terem előttünk a földön. És itt, a pálya másik fókuszán állva vallja, hogy a költő és az ember értelme a dal és annak párja, a létezést bizonyító szerelem lehet. Az a dal, amelyről még ez az elmúlástól rettegő poéta is ezt írja Tücsök versében:

Amint említettem, ebből a ritka és magas világból az ifjú Jékely szokatlan korán és szinte rimbaud-i lendülettel hagyta ott az éterit… De nem azért, hogy a lírát is cserbenhagyja, és a megszerzett földi kincs paradicsomában dal nélkül éljen. Épp azért, hogy már a „gyermekkori” nagy versek után, egy mai erdélyi Petrarcaként – a halál és a szerelem öléből –, egyre vadabb nyugtalansággal „rime sporsék”-kal, „szétszórt rímekkel” hódolhasson e sűrű világban az életének édent nyújtó Lauráinak. Ezért mondtam, hogy mai és modern Petrarca, mert szerelmi lírája aligha mondható az egyetlenhez sóhajtozó poétatípus verseinek. Nem olyan „egyhangú” és kitartó – mondhatnám „beatnik-lélekkel” én is –, ez a líra és érzés, mint ahogy ezt az Egy ifjú hölgyet láttam című Petrarca fordításában olvassuk:

Így és hozzá hasonló vággyal háromszáznál több dalban! És ha nem is ily lélekkel hangszerelt, mégis petrarcai. Legalábbis a korai szerelmes verseknek a hangja az. Azzá teszi – a líránkban oly szokatlan – az előbb is idézett, „az életből odaadnék egy évet” trubadúri rajongása. Nem egy versében úgy kísért ez a petrarcai visszhang és stílus, mintha csak fordítás lenne a Jékely érzés is a nagy eredetiből.

Azzá teszi a sok itt is, ott is idézhető példák közül az ilyen érzelmes és magas hangú ünnepélyesség:

Verseinek e korszakában a szerelem mintha egyetlen „eszménye” lenne. Érzelmes ihletű fogalmazásait a földihez is alig köti. Olyan l’art pour l’art mintára teremtett lírai érzés, melyet ha van személye is, leírva, tárgytalan hevülésnek érzek. Mintha lelki kaland és stílus lenne a versben:

Ez a „szerelem” itt már egyet jelent a meghallgattatás, az elmondani vágyával. Így lenni eggyé, így azonosulni velük. A Sziklahimnusz-ban is ez a hang remeg. De e stílus mögött és sorok között – ha eddig fennköltséggel leplezte is –, már a mai Petrarca áll, hogy a mind egyénibb hangú Jékely lírában és életstílusban fokozott szenvedéllyel lépjen elő.

Szerelmi verseiben aztán egyre többször már az érzelmes, Don Juan-táncú Petrarca dalait olvashatjuk. Ám ezt a vad áhítozású, valóra vált szerelmet már nemcsak a nőben, de róla kivetítve, magában a Szépségben is „imádja”. Szépség és a nő itt egyet jelent. De tovább mélyül az érzés, és egyet jelent a barátsággal és a nemesen faragott kő szépségével és hidegségével is. Mindennel, ami az „idő-sárkány” körmei között pusztul. Ő, a dáciai római emlékek közül kilépő erdélyi, így érez Itália kövei között is. Róma és Kolozsvár hangja ver össze sokszor az ilyen rímekben. Szerelmi lírájának hangja így tágul ki a lét értelmét jelképező szépséghez, melyet úgy üdvözöl, mint Petrarca Lauráját.

Ez a szerelem már nemcsak a test vágya és a másiknak megismerése. A művészi cél áll itt a jelképes idő Ablak és a jelképes végtelen Hold előtt. Kimondani a szépet. Eggyé lenni vele, mint a szerelemben a nővel, mint a „honszerelemben” a hazával. Mert ezt is idézi Jékely költészete. A Laurák szerelme így szélesíti költőnk stílusát és éveit is az „Univerzumba”. Aki végigolvassa ezeket a verseket, világosan látja, hogy az Elefántszerelem versének „behemód gyönyörén” túl sem más ez az érzés, mint rémület a szenvedély nélküli élettől. A láng nélküli test cellájától. Rettegés a kihűlt agy, a bénult idegek, a „vágytalan ösztönök” – szép fogalmazásával – félelem „a nemetlen, meddő angyalságtól”. E petrarcai ihletű költő még az Álomlátás apokalipszisében is a párját keresi, de mintegy természetes ösztönnel azért, hogy „az őrült emberi nem” így szökjön ki szerelmükkel a „kollektív halál”-ból.

Jékelynek bőven akadnak romantikus pózai és hangütései, de mint végül is szerelmét, úgy egész líráját is a világ valósága ihleti. Álomverseiben és minden kóborlásaiban is a földön jár. A jelen és múlt kulisszái, az élők és halottak között is mindig a reális történelem kíséri. A történelem: „az idő és az ember szörnyű fattya”. És a „csúful becsapottak között” petrarcai nyugtalanság űzi. Ezt a hajszát csak fokozza a szülőföld-vesztettség állapota. Ez viszi, de a megnyugvás és bizonyosság kutatásának reménye Erdély és Visegrád, Kalotaszeg és Velence, Enyed és Firenze, Budapest és Róma, Párizs és Szicília bekóborolt útjain, dombjain, utcáin és múzeumaiba. De bárhol is járjon, mindenütt „Bethlen Gábor elkésett diákjának” érzi magát, aki így veti papírra sorait:

De melyikbe? – Mert két hazája van: „Hazáim látom, két szegény hazám.” Lelkileg is ezt szenvedi. A szülőföld vesztésen túl az otthontalanságot. Az árva orángután dalai versében így idézi ezt a mindenben kísértő testi-lelki hasadást.

És Budapestről Erdélybe költözött. Neki nemcsak az ifjúság és a gyermekkor kertje volt ez a föld, de egy világ. A megörökített vers-városkép-metszeteken túl, ismét a történelemnek is oly sokszor példamutató szellem hazája. Ezért hagyta el ifjú költőéveink romantikus méretű, nagy tervekkel teli városát, pedig ekkor már nemcsak „nonum prematur” pesti, de ennél több, már jelentős „budapesti” magyar költő volt. De a Szamost újra hiába szólította: – Tempém, Léthém, ezüst fonál! – A magány újra igazán csak itt lepte meg. 1941-ben írt sok erdélyi verse idézi ezt. De Jékelynél ezt a magányt is szélesebb távlatban kell néznünk. Szülőföldjét meg, de az évek sodrásával „nem lelé-(lelte) – honját a hazában”. Költőnk akkori közérzete szerint a Kölcsey idézte „hont” a „világra” kell kibővítenünk. Mert az évek futásával mindig sötétebbre tornyosult nemcsak a két haza, de bennük a magyarság és az „emberi nemzet” sorsa is. Az 1937-ben írt Tengerparti elégia ember magányának szomorúsága lép elő írásaiból.

A romokból, tört szobrokból, dőlt palotákból és a múzeumokból jól ismert s oly sokszor idézett történelem zúdul lelkiismeretére. És az előtörő háborús évekkel vajdai méretű fájdalom és vádoló, perlő indulat kíséri ezt a lírát a második világháború befejezéséig. A nemzedékünktől oly sokszor „számon kért” életközelség, sors és feladat felismerés és vállalás oly sok példáját – és nemcsak a visszahúzódás „kiállását” – lehetne idézni ezeknek az esztendőknek verseiből. Az 1940–45 között írt verseink külön fejezetet érdemelnének irodalomtörténészeinktől. Ebben is jeles hely illeti Jékely Zoltánt.

Ilyen hangütésű költeményei, a Háborúból, Kiáltás halottak után, Tragikus ősz, Sirató, Eltűnt barátaim és a Haláltánc, 1944 után írta meg az Őrült velők című költeményét, amelyben összegezte vádjait és átkait a háború ellen. E versek „síri fényében” már nem az „az árva, schizofrén királyfi áll” – ahogy sokan Jékelyt is képzelik –, „koponyával a kezében”, de a keményhangú humanista, aki ezekben az esztendőkben a régi írástudók bátorságával, erdélyi példákkal és a versbe vetett reményével dolgozott. A „halál” poétája a „kollektív halál” ellen írta sorait.

Poézisének ereje épp ebben a természetes lendülettel kitáguló, egyszerűen építkező de magas ideálú, felfokozott igényű és célú rendben van. Ez adja a Jékely-líra életízét. Stílusának világossága és népi szókincsének gazdagsága pedig – a mindenkori divatokhoz hangolódó lelkeseken túl – a nép között is biztosítja a sikerét. Költői hitelét a történelmi és irodalomtörténeti látóhatára szélesíti. Magyar és világirodalmi utalásainak egyszerre van aszu és pezsdítő íze. Érdekes hatású nyelv az övé. Zsoltárok, emlékiratok, történelmi levelezések, klasszikus versek és népdalok fordulataival lélegző és szókincsükkel épített költészet, hazai és erdélyi szárnyakkal. Nyelvében is nemzedékünk egyik legeredetibb költője.

A csillagok és sírok üzenetétől, s a virágok trombitaszavától, erdők és halak villogásából – hogy jutott ide Jékely lírája? – Aki átolvassa verseit, az előtt világos, hogy nem egyszerre és nem egy-két történelmi fordulat éles csapása után. Egyenes és folytonos biztossággal vezették mindig a temetők és a „kollégyomok” néma és hangos iskolái. Apja „szerény királyságának” „kalapkoronája”, mint örökség is erre tanította és tanítja: „nagynak-kicsinynek emberrangot adva”…

Nem felejtem ezt sem el… A véletlen úgy hozta, hogy 1936-ban elkísértem, és együtt mentünk föl a Szép Szó szerkesztőségébe. Az Apotheozis című versét adta át közlésre József Attilának. Talán az egyetlen ilyen verset, amelyet magyar költő írt. Nem tudom, hogy írtak-e akkor Európában másutt is ilyen hasonló szépségű és éles hangú verset a fasizmus ellen „a hazájukért halt” „szétlőtt testű feketékért”?… József Attila felállva, némán, egyvégtében olvasta el ezt az abesszin verset. Mikor a végére ért, csak fölnézett, és kezét nyújtva, minden szónál többet mondóan gratulált Jékelynek. „Áldás a győzöttek nevének! – Na, költők, énekeljetek.” Így zárult, ilyen biztatással az Apotheozis. A következő számban jelent meg. Mindnyájunkról és mindnyájunknak szólt akkor ez a verse.

Ilyen úton nőtt Jékely humánuma. De sohasem kozmopolita mód, de mindig a „Vén Európa s a durva törvény” ellen. Már-már nem is ihlettel, de sokszor a deákos Csokonai verselőkedvének szenvedélyével írta azt, amit kötelességének vélt. Nem véletlen az sem, hogy 1941-ben Kölcseyt idézi, és egyre többször tér vissza Petőfi szelleméhez. Így jutott el a Szentségtelen szonett-töredékek és az Őrült velők című verseinek záró akkordjaiig. De úgy alkotta mindezt, hogy útján végig a „Szépség költőlovagja” maradt. Ez a kettő, hogy nem zárja ki egymást, épp az ő költészete bizonyítja. Csak hit és igazán mély áramlású lelki kultúra kell a széphez és az emberséghez is… És tiltakozó részvét minden pusztuló iránt…

1970