Egy polihisztor rajzairól

Ezek a lapok vajon csak mozdulatok, indulatok, testek és arcok megörökítői lennének?… Azt hiszem, inkább egy igen érzékeny és egyben acélosan edzett szellem mozdulatairól, egy művész érzésvilágának indulatairól és arcképeiben is önmagának az alkotónak arcmásáról szólanak… Az értelem és érzésvilág küzdelméről, az alkotás harmóniájáról, mindarról, amit művészetnek nevezünk. E rajzok egyensúlya és harmóniája első szempillantásra megragadó… De csak azért talán, mert alkotójuk vonalaikat az ember értelmes arcához és az emberi test szépségéhez kötötte? – Nem… – A külső valóság csak elindította a kezet. A rajzoló kéz vonalaiból a művet már az a belső hang diktálta, amely már nemcsak arra törekedett, hogy hasonlítson e valóság látványára a képe, de azt másolja, ami a művészet lényege…

Mert minden művészet lényege ez a belső hang. Ennek a rögzítése. Érzéseknek és gondolatoknak kifejezése. Egy belső világ kivetítése… És azért nagy a művészet, mert az igazi jó alkotásban a művész együtt hozza világra nemcsak az önmaga és mások lelkét (és ez nemcsak az arcképeken van így, de tájakon és a tárgyakon is), de hozza általuk a kor lelkét és a világ kozmikus üzenetét is. Mindez, amiről eddig beszéltem, egy rejtett világ. Az idegek, a lélek világa. És mindezt a látható külsőt, a természet és a tárgyak formái hordozzák a szemünk előtt. A valóság, e földi „vonalakkal” segíti az alkotót a kifejezésben. A látható világ az igazi művész kezébe adja azt a formakincset, azt az ábécét, amellyel el- és megolvassa és egy közgazdasági hasonlattal élve, kamatoztatja, mint pénzét az üzletember, de nem a maga, hanem az emberiség örömére a művészet lényegét.

És mert az életet hordozó világegyetem formakincse végtelen gazdag, és a bennük és köztük dolgozó emberi szellem is határtalan gazdag összességében és egyedeiben is, ezért a művészi ábrázolás, maga a művészet, amint a latin mondja, hosszú… végtelen… Így aztán megértése és az alkotói módszerek megismerése, a művész és a művek elbírálása se olyan egyszerű, mint sokszor gondolják egy-egy séma pallosával suhintva az alkotások közé.

László Gyula rajzait szemlélve, e lapok tiszta és logikus vonalrendszere arra indítja a szemlélőt, hogy elgondolkozzék a művészet lényegéről, és hogy a felületen túl is megértse tollának céljait, mert maga a rutinos megörökítés, a látott világ feldobása egy lapra, önmagában, azt hiszem, nem lehet cél. Tehát az, ami első pillanatra megragad rajzaiban, a biztos, de ugyanakkor érzékeny rajz vonala, nála is csak a külső. Művészi mondanivalójának kerete, de nem lényege. Csak hordozója és gerince egy élménynek, egy érzésnek, mely e vonalak által komponált formák egyes pontjairól és az általuk körülzárt térből sugárzik. A teret kiszabott és művé határolt lélek beszél itt élményeiről, az arcok lényeges világáról és a test formáinak szépségeiről. És mindenkor és mindig klasszikus egyszerűséggel, tisztasággal, de ugyanakkor egyéni látásmóddal és ízzel színezi, sokszor a századok egymásnak átörökített formakincsével gazdagítva mondandóját. Állítsuk csak egymás mellé Az akt, a Vonalmuzsika, görög és impresszionista ihletésű fogalmazását a testről, vagy például az Espresszóban alakjának quattrocentósan mai fogalmazását a Lányfej századvégi ideális formáihoz, vagy egymással szemben a Merengőhöz-t és az Újságírónő-t.

Az sem véletlen, hogy ezeknek a rajzoknak az alkotója kitűnő régész, művészettörténész, hatásos szónok és egyetemi pedagógus, a magyar tudomány egyik jeles képviselője. Így e rajzokon a logikus rend, a kötelező biztos vonalvezetés, a szellem lényeget kiválasztó szűkszavú egyszerűsége, a méretek és mérték és távlat tudatos hangolása mind a tudományban edzett szellem megnyilvánulása a rajzművészetben. S mindehhez párosul a lélektan ismerete és az a látásmód, az a praktikusan fürge, emberismerő gyakorlati életérzés is, mely őt arra kényszerítette, hogy a történettudomány kutatásával, a rajzolás örömét és a művészettörténet művelését együvé fogva vigye, szinte hármas párhuzamosként már egyetemi éveitől kezdve egy életen át.

László Gyulában a tudós és a festő kettőssége rajzainak stílusát is két csoportra választja. A mester és a művész, mondhatnám a költő képeire. Az előbbibe tartoznak a nem is komoly, de komor gonddal, alapos aprólékossággal, már-már az anatómiai kínos pontosság igényével megmunkált arcok rajzai. – Önmagának és az utókornak bizonyságul készültek ezek, hogy bizonyítsák a mesterségbeli tudást? – Ide tartoznak önarcképe, a családról készült rajzai és sokszor a kortársairól alkotottak is. Sötét tónusú nehéz grafika ez. A „Kortársaim”-sorozatból Medgyessy és Barcsay portréja (akikről újszemléletű könyveket írt), Lyka Károly- és Kodály Zoltáné talán a legérzékenyebb. És érdekes, hogy az a néhány tájkép is, amelyet kiállított, e tömör aprólékossággal készült.

Ám a rajzok nagyobb csoportjában könnyű lendület viszi a vonalak szárnyát. László Gyula alapjában véve derűs, de sok húrú, mélyen érző kedélyvilága sugárzik ezeken a lapokon. Itt vonalai összeragyognak, az alkotó saját öröme összecsendül a Festőnő jól sikerült rajzán érzett derűjével vagy Az induló mosoly bájával, a Derengés vonalainak meghitt szépségével. E rajzok hálóján, amint pedzettem már, mindig megtaláljuk azt az archimedesi pontot, például a figyelő szemen, a mozdulatot átlendítő izom íven, vagy akárcsak az ujjbegyben összpontosult figyelmen, amely ponttal az egész művet a valóságból a lírába emelte alkotójuk. Legtöbbször nem kompozíciói, hisz ezek sokszor rutinosan hasonlók, de ezek a nagyszerűen kiemelt „sarkalatok” a lényegesek műveiben. A Görög emlék egy hajszálvonallal is többet mond, és messzebbről üzen az időből a tanult értőnek a klasszikus szépségről, mint a divatos, üres útinapló és az alapos, tudományos dolgozatok kavics-csörgése.

A Hódolat Picassónak öt rajza olyan darabjai e sorozatnak, melyek arra indítják a szemlélőt, hogy alkotójukat rejtettebb tájak és világok meghódítására biztassák. Tudása, kutató szelleme és akarata, szikla-szilárd kitartása, de ugyanakkor mindig a művészek között élő és a művészetben kalandozó szelleme is erre kötelezik László Gyulát. Olyan gyümölcsökkel térhet meg e területről érett tudásával és rajzi biztonságával, mely képzőművészetünknek csak hasznára válhat. Hiszen a sokoldalú László Gyuláról akkor sem lepődnék meg, ha azt hallanám az egyik nap, hogy zeneművet komponált hárfára és lantra.