Meduza

Aki elolvasta a nyolcívnyi verskötetet, szokatlan érzés vesz erőt rajta. Azt hiszem, minél alaposabban járta végig, fejezetről fejezetre, annál inkább zavarba jön. – Ki is ez a költő? Hová tegye ezeket a költeményeket? – Aztán, ahogy tájékozódni akar, és kinyitja megint a tartalomjegyzéket, és újra végiglapozza a verseket, mindjobban erőt vesz rajta ez a különös érzés. Mintha hűvös térben és hideg fény között, szokatlan formájú és anyagú világ útvesztőin járna, melyben sehol sem leli az egészet összefogó harmóniát. Csak lassan jön rá, hogy ennek okát nem a költői alkatban, hanem abban a zsúfoltságban kell keresnie, amely úgy csillog és fonódik egymásra e kötetben, mint ékszeresládában a sokszínű gyöngy és megmunkált nemesfém a láncok és füzérek indái között és a formák változatos ragyogásában.

Valaki a szememre vethetné, hogy nem egészen így áll a dolog, mert a Rongyszőnyeg fejezetig egységes a verskötet. De az hiszem, nincs igaza. Addig is az egységes hangulat kialakulását meggátolják a Polyrhythmia versei, melyek hol dalok, hol meg eposz-töredékek, a Cseremisz dalok tízrészes betétje, majd a Japán táncjáték és a Gulácsy–Juhász Gyula eredetű világ „Na Conxy Pan” dalai. A közbeeső versek megint csak merőben eltérnek egymástól tárgy és hangulat szerint: babiloni rege, görög mintájú karvers, norvég versek és ezek közben helyezkednek el aztán Weöres bölcselkedő és istenes versei, melyekről külön kell szólani.

Mindezt azért soroltam fel így, hogy világosan lássuk, a zavar nem Weöres költői világának ziláltságából ered, hanem éppen abból született, amit Halász Gábor vetett nemzedékünk szemére a Magyar Csillag január 15-i számában. „Eszükbe se jut, hogy a költészet területén tágítsanak” – írja. Azt hiszem, a Meduza a legvilágosabb tanúságtétel és felelet ezzel az állítással szemben. Ez a ragyogón sokfelé tekintő, roppant változatos tematikájú líra bizonyítja a napnál is világosabban, hogy nemzedékünk líráját mégsem jellemzi a „kátyúban” topogás. Aztán „az értelmi és érzelmi erőfeszítést” hiányolta. Úgy érezzük, hogy ez a továbbjutás-vágy és a hangváltás izgalma mind szembetűnőbb nemzedékünk újabb verseiben… Vajon Jékely Mérföldek, esztendők kötetének Júliusi éjszakák fejezete nem ezt bizonyítja-e? A Nyárvégi levél és az Alkonyati symphonia című versek hangjára gondolunk elsősorban. Aztán gondoljunk csak Jankovich borongó tekintetű és tragikus áradású új verseire. De maradjunk Weöres Sándornál.

Honnan is a Meduza verseinek ez az ezerszínű csillogása? Eredetét elsősorban Weöres nyugtalan és örökké kutató szellemében, másodsorban pedig kivételes „beleérző” költői alkatában kell keresnünk. Nagyszerű anyagmentő költő. Jól tájékozódó ösztönéhez nyughatatlan, szedegető és gyűjtögető vágy és hajlam párosult. A legparányibb semmit, morzsányi töredéket, melyben ő a bölcset vagy a tündérit pillantotta meg, észrevétlen kincsei közé rekkenti, és belőlük vagy épp hozzájuk egész versnyi remeket alkot. Természetes, ez sokszor hátrányára is van, mert némelyik úgy beragyogja és átfonja képzeletét, hogy verse néha már egyéni színeiből is veszít. Így lesz aztán Istar pokoljárása, a babiloni rege széles, keleti ömlése tele Kalevala-ízzel:

Aztán A teremtés című költeményében Platón ideái szólalnak meg s ajkukon a teremtés kristályszépségű misztériuma.

Babiloni töredékek, Hellasz bölcselete és Kelet szelleme különös csillogással él e versek tekintélyes részében. Olvasás közben fölvetődik az olvasóban a kérdés, hogy Weöres ihletforrásáról gondolkozzék. Így jut el aztán leghamarabb lírájának jellemző sajátságához, mely abból származik, hogy költőnk ihletforrása elsősorban értelmi. Mintha a személyes, a „testi” élmények ihlető varázsa hiányozna ezekből a versekből. Úgy is van, Weöres költői alkata elsősorban értelmi. Az igazi weöresi versek sugárzása azért olyan hűvös és tiszta delejű. Lényegét és forrását keresni az agy hűvös ágbogai között kell, nem pedig a szív piros és ziháló rekeszei között.

Külön kell foglalkozni a kötet első tizenhat versével, melyekhez még hozzáveszem a Venus bolygóhoz és Hajnal a Holdban című verseket is. Ez a tizennyolc vers jelenti Weöres lírájában a továbbjutást. Mind formai, mind tartalmi szempontból. Mi sem természetesebb tehát, hogy ezek a versek mondanak legtöbbet költői alkatáról is.

Ezeket a verseket röviden így lehetne jellemezni: a tökéletes forma rácsain átragyogó hidegség, tragikus feszültség, diszharmónia és állandó elvágyakozás a kozmikus végtelenbe. – Mindez a világgal szemben elfoglalt emberi és művészi állásfoglalásából következik? – Igen, csakhogy ez az állásfoglalás és szemléletmód Weöres egyéniségében és költői világában nem ilyen egyszerű. Nála már maga a fizikai világ sem ugyanazt jelenti az én számára, mint másnál. Jól látja, biztosan érzékeli, de lényét szúrja és taszítja. A transzcendentális és a reális a természetessel különös, fordított viszonyban áll lírájában. A földi valóságot és az életet keserű örömű vándorlásnak érzi a szúrós valóságok között.

Talán csak modorosság, póz adja ezeket a szavakat? – Nem! Már első kötetének címe is e földi hidegségről panaszkodott: Hideg van. Így fejlődik ez A kő és az ember kötetben is töréstelenül és „természetesen”. Polgári sorssal mérve, tragikus ez az élet, melynek a föld „lenti akol” és az élet „világ-mélyi utazás” vagy legjobb esetben „ricsajos cécó”. A középkor aszkézistől áthatott lelkei beszéltek csak ilyen megvetéssel e földi világról.

A középkor Civitas Dei-jének lelke ez, mely makacs vággyal csak a tökéletesség felé nézett. Némelyik szakaszát e verseknek, mintha remete írta volna, akit egyedül az a gondolat tart a földön, hogy „Isten vendége vagy e világon!” S hogy mégis, miért nem keresztény zsoltárok ezek a versek, arra egyszerű a válasz. Azért, mert hangjukból hiányzik a megnyugvás békéje, a remény hite az üdvösségre és a szeretet melegítő tüze. Rideg és kegyetlen, eszes harc ez a tökélyért. Az alázat és a hit sehol sem emeli. Sőt sok helyütt, mintha egy remete és egy cinikus görög bölcs ölelkezne és „csúfolkodna” bennük. Kegyetlen szorongások között él és dolgozik.

Általában minden költő így él, és így csetlik-botlik egy kicsit e földi tájakon, de nála e földi botladozás „világ-mélyi” kínokat jelent és lelki csömört a kényszerű fizikai valóságban, melybe akaratán kívül csöppent. A test és az anyag zárai között az élet áramában úgy leng szelleme, mint maga a testetlen líra. Lényét és vágyait a földöntúli, az idő és születés előtti birodalom hűvös vonzása ihleti. Ha tehetné, biztos legjobban szeretné, ha nem is e világból való képekkel és hasonlatokkal kellene idéznie. Az ekkora arányú elvontság líránkban megdöbbentő. Messzi és sugaras hazába jár vissza. Úgy idézi „a tiszta ég derűs, komoly magányát” és a csillagokat, mint háza táját és szülő édesanyját, kinek említésére mindig ellágyul a hangja. A „csontot és agyat őrlő” sorstól, másutt meg a Venus bolygótól kérdi dideregve.

A költők különös világ gyermekei, de Weöres szinte már fizikailag is egy messzi, hűvös hon gyermekének érzi magát, ahol csupán a földi minden tökéletes mintái ragyognak csak. A görög idealista filozófia bölcsei kutatták és vágyták ilyen delejesen ezt a hont. A líra segítő szálaival törekszik oda visszamenekülni, mint aki biztos abban, hogy lelke jobbik fele onnan hullott alá. Elszánt gyötrelemmel űzi a rab testben ezt a lelket, amely egyedül képes visszasejteni és visszaálmodni ebbe a birodalomba. A test értelme nála csak annyi, amennyire segíteni tudja erre az útra a lelket és az álmot.

Így és ilyen álmokkal közelít „a villámló kúthoz”, az örök forráshoz. Ez alá tartja versformáinak kelyhét, és így küzd megtölteni őket örök tartalommal. Lírájának ez az álom a lényege! Hideg magasságban lebeg, melynek kozmikus anyagában „viola-láng ágaskodik”, és „kén-színű mélység” dereng. Ennek a különös világnak ragyogását legjobban érzékelteti a Hajnal a Holdban című vers. Ebből a hűvös magasságból szemléli sorsát is, „mint rongyos viskóját a repülő”. Közömbösen nézi a „jég-alatti” és „világ-mélyi” birodalmat, és így szólítja meg magát:

És szomorúan így válaszol benne a földi ember:

Ez a sóhaj inkább kelet vágytalan szent emberének ajkára illik, mint a keresztény remetéjére. Kelet és Nyugat bölcselete, a test és lélek kínja és vágya egyre gyötrőbb vonzással viszi a tökéletes felé, melyből mind biztosabb harmóniával Isten alakja bontakozik ki. Rengeteg út zavarával küzdve, makacs törtetéssel, szívében olykor már-már tőle szokatlan ellágyulással könyörög a szeretet békítő vonzásáért. De mint a kő, mely tudja, hogy nem fogja a mágnes, oly reménytelennek érzi ennek beteljesülését.

Íme, egy költő a megrótt nemzedékből. – Vajon „az érzelmi és értelmi erőfeszítést, a kapaszkodást a titok felé”, kiknél találjuk meg líránkban gyötrőbb lázzal és vakmerőbb kalanddal?

Weöresön kívül kévés költőnk van, akinek művében akkora szerepet játszana külön-külön maga egy-egy költemény is. Mint a legszigorúbb l’art pour l’art híve, nemcsak a tartalmi lényegen csiszol, de talán még makacsabb erőfeszítéssel dolgozik a vers mesterségbeli megoldásán. A Meduza, az előbb tárgyalt tizennyolc versen kívül jó részben egy költői műhely verstechnikai kísérletezésének kincsestára. Maga a kötet egyharmadát kitevő Rongyszőnyeg fejezet kereken százhúsz ilyen verset tartalmaz. A cím alatt ez áll: – Dalok, epigrammák, ütem-próbák, vázlatok, töredékek. – Ezt a változatos és érdekes anyagot olvasva, nemegyszer értelmetlenül áll meg a be nem avatott az egyes versek előtt. Néha a tartalom hökkenti meg. Pld.: „– Retek szép telt színe, – teljes-pirosa – valami Egészről – olt a szívbe álmot –.” Másutt meg mosolyogva vagy fejcsóválva olvassa: „– Nézi a zöld hal, – nagypapa bokáját nézi a zöld hal, – nagypapa lábujját nézi a zöld hal, – giling-galang, – nagypapát nézi a zöld hal –.” Mondom, amíg a be nem avatott csak a groteszket látja, addig a költők számára ez a fejezet nagyon hasznos és értékes anyagot jelent. A megfogható képletek kielemzése néha elég bonyolult. Némelyike mintha csak szavakkal kitöltött ritmusábránd, dallam vagy ütemfantázia lenne. Legnagyobb részében pedig a magyar verselés problémáival foglalkozik. – Van-e minderre szüksége egy zseniális formaérzékkel rendelkező költőnek? – Igenis, van. Különösen pedig épp a magyar verselés titkainak kutatására lenne szükségünk. Hiszen költőink szinte kivétel nélkül járatosabbak a klasszikus és a nyugat-európai vers titkaiban, mint a hazaiban. Weöres szenvedélyesen kísérletezik ezen a téren. Úgy dolgozik, mint az ötvös, vagy hogy Márai hasonlatánál maradjunk, makacsul dolgozik azon a vezető anyagon, amelyen az a „mély-áram” fut majd át, amelyik minden versnek az életét jelenti. „Erósznak” is nevezhetjük. De természetes, hogy lehet bármilyen remek a mesterségbeli kivitele, az anyaga egy versnek, ha hiányzik belőle ez a „mély-áram”, a költemény halott. A versnek ez a különös lényege éppolyan körülírhatatlan valami, mint a villamosság. Különös titok és anyag. Sokszor épp ott nem jelenik meg, ahol a legnagyobb és legtisztább lélekkel harcoltak érte. Nem egy esetben érezzük hiányát épp az említett java Weöres versek között is. Ilyen például: Sugaras ének, Karének, A teremtés és a Polyrhythmia nem egy darabja. Ezekben, úgy sejtem, azért szakad meg ez az áram, az Erósz, mert alkotójuk a magvas lényeget és az eszmét, melyeken keresztül ezt a bölcseleti lírát igyekezett kialakítani, még nem tudta lelki „tulajdonává” mélyíteni. De másutt, talán épp ott, ahol nem is várná az ember, a kísérletező kurta dalocskák között sugárzik, jelezve, hogy mesterremek született. Ilyen az 55. vers a sok-sok remek közül.

Amíg a Rongyszőnyeg-re jellemző az ütem és formakutatás volt, addig a Na Conxy Pan húsz dala a képzeletjátékok elragadó villogású gyűjteménye.

Hihetetlenül jellemző tud lenni egy-egy ilyen röpke versszak néha egy költő egész művére. Sokszor úgy érzem, hogy ezek a versek visznek a legközelebb Weöres lírájának lényegéhez és költői világának megismeréséhez… Ezek a rövid óriás versek…

1944