Egy kertre emlékezve…

Magyarázzam-e azurszínű, szinte fémes ragyogású kompozícióit, melyek az ég és a tenger végtelenjébe épülnek?… Képeit, rajzait, melyek formáikkal és vonalaikkal egyszerre idézik a természetet és a róla – tehát a valóságból –, és belőle – tehát a művészből – kiszakadt, képre röppent meditációkat? A belső töprengés és gyakorlat annyi és oly sokrétű, sokszor játékos realitásait?… Ezt a realitást kell elsőnek mondanom és nem az „absztrakciót”. Mert ami kész, az él; ami él, az munkál és hat, tehát valóság, lett légyen az egy kép vagy életmű.

Martyn Ferenc pedig sok-sok képet és rajtuk és rajtunk, szemlélőin át sok hajnalt és alkonyatot, tavaszt és telet sugárzó életművet teremtett. Ezekkel a fogalmakkal is csak azt akarom érzékeltetni, hogy festői világát az idővel is társítom. Mert úgy hiszem, a mindennapok ecsetre álló eszméin és a mindennapi képletes kenyerünkön és az egymást váltó évszakokon és éveken túl, amin dolgozott, azt terünk és reményeink egy negyedik dimenziójának is szerkesztette.

De azt, hogy én ezeket képeibe magyarázzam, vagy rajzain, illusztrációin, szobrain és kerámiáin külön-külön bizonygassam, felesleges és önhittség is lenne. Csak magamról beszélhetek, és arról szólok, amit belőlem váltottak ki Martyn Ferenc alkotásai. Vagy erről, amit magáról a művészről tudok, alig egy-két év híján immár ötven év ismeretség-barátság után. Arról, amit a személyiség, a művészi magatartás jelent és az sem utolsó, az a légkör, ami ismeretségünk és együttléteink köré kerekedett. Így lehet csak hiteles és csak így adhatok valamit róla, akiről röviden azt mondják, hogy a hazai „absztrakt” művészet képviselője. Engem ez a summázás zavar. Személyében is, és ráadásul még művészettörténeti meghatározásként is. Mert az „absztrakt”, azaz az elvonttal szemben önműködően csattan, mint ellentét, a sokszor leírt „ábrázoló” művészi meghatározás. – Hogyan? – Az absztrakt tehát nem ábrázol?… Ad abszurdum vive, végső fokon is csak ábrázoló művészet lehet! Aztán a másik formát, „a természetelvű” és az „absztrakt” szembeállítását is csak úgy tudom értelmezni, ahogyan a földön és a világegyetemben élő, a természetből és a valóságból fizikailag táplálkozó és tudatával építkező testi-szellemi lény elképzelheti. Röviden, ahogy Martyn Ferenc válaszolt erre Rabinovszky Máriusznak 1948-ban, épp a Jelenkor elődje, a pécsi Sorsunk közlése szerint: „Csak az tud absztrakt művészetet alkotni, aki behatóan tanulmányozta a természetet”…

Szóval, kiléphetünk egy másik csillagra is, de akkor is, ott és a földön is csak két lábon állhatunk. Innen és ilyen értelemben absztrahálhatunk. És vajon akkor az ilyen alkotás tudatunkból vagy tudatalattinkból és földi vagy egyetemes világunkból kilóghat-e? Nem hiszem. Úgy gyökerezik abban, ahogy Martyn művészete említett szavait gyermekrajzaival is bizonyítva tapad a Róma-hegyi világba…

Ott ismertem meg 1922–23-ban. Nyáron. Cséplés idején a tizenkét éves gyerek a pontosan még egyszer annyi éves ifjút, Rippl-Rónai környezetében. Gyakran vettem észre, hogy az emlékek sokszor világítanak. Ez a néhány találkozás is hangulatával, környezetével, a zöld jegenyék, piros törzsű, cincéres fenyők, fehér derekú nyírfák és a sárgán égő virágok és a még terpentines képek olajmozaikjától és a rikácsoló pávák zománcától fényes. Meg attól, hogy tenyérnyi képeimet keretezésre ajánlotta Rónai. És attól is, hogy a csépléstől döngicsélő csendben Martyn hogyan hallgatott, miként figyelte a Mester minden szavát. Olyan volt, olyan fegyelmezett, szolgálatkész és kicsit fennkölten ünnepélyes, mintha Rónai sugárkörében neki kellene egy valami kasztszerű, nemes eszményiséget képviselni. Már ekkor, a kaposi városháza egyik éppen üres földszinti szobájában, amolyan szabad rajziskolája volt. – Kivel? – Talán csak Ő tudná megmondani… És túl volt az első kaposvári kiállításán is. Ott az Anna-iskolában, a Fő és Anna utca sarkán, abban az épületben, ahol magam is az elemit végeztem. Ahol annak idején Rónai is kiállított, ha meg akarta mutatni a kaposiaknak, hogy mi készült a Róma-hegyen. A régi házukkal, a mai emléktáblával szemben áll ez az iskola. Csak át kellett sétálni az utca egyik soráról a másikra.

Az itt kiállított Martyn képek közül például a vörös-tarka tehenesre most is jól emlékszem. Pontos, biztos rajz. A Rónai-féle szalmapapíron, a Mester istállójának állatai… Itt van a kezemben most is, mert Ödön bácsi jelképes „egy koronáért”, akárcsak Bernáthét, megvásárolta akkor a tizennégy–tizenhat éves Martyn műveit is. A leltárkönyvünk szerint 22 pasztell és olaj. Ezeket nézegetem most, és idézem környezetét: a „természetet”. És megállapítom, hogy nem a művészettörténetnek bizonyságul szánt igazolás volt az 1948-as nyilatkozat, de Martyn valóban behatóan tanulmányozta a valóságot. Alig elhihető aprólékossággal, olyan megmosolyogtató pedantériával – ne haragudjon meg érte, de olyan szívbeli örömmel állapítottuk meg ezt vele együtt a minap –, hogy még a könnye is kicsordult… Igen, az 1915-ben olajjal festett Rómahegyi kápolna oltára előtt ott áll még a kis rézcsengő is, az apró boros- és vizeskancsók, letakarva, a szőnyegen a minták, és az egész képen a nemesen fénylő rózsaszín, sárga és kék színek. Mint egy érett Martyn-kompozíció színvilága, amilyennek idézésével kezdtem ezeket a sorokat. A boltívek hajlásai, vonalai, mintha a magasba feszítenék e somogyi Francis Jammes-i naiv témát. Olyan festői líra már ez a kép, amelyre nem csodálom, ha azt mondta: „Ma is vállalom.” Aztán a Szentpáli faluvég, a Róma-hegyi hibiszkuszbokor, Rónai-stílusú megoldással és a feszes gonddal készült befőttesüvegek hideg és groteszk csendélete. Aztán itt vannak a gyermeket magába ölelő „kastély”-villa olaj- és kréta-variációi Rónaival, a szakácsnéval, a színes öltözetű, első világháború előtti gondtalan „tislizőkkel” a fák alatt, a gyerekekkel és Heppi kutyával, fogattal. Némelyike olyannyira Rónai, hogy alá is írhatta volna…

De már különös figyelmet érdemel a pécsi vonatkozású „Városi mutatványosok” és az 1916 körüli Winkler-féle híres, télen-nyáron működő „Sátormozit” ábrázoló olajképei. Mindegyik képen a szerkezet és a szerkesztés uralkodik. A vasoszlopok, a lámpák biztos és aprólékos ábrázolásán túl a körhinta, mozi és a sátrak építésében és képbe szerkesztésében érvényesülő rend, amely már azt bizonyítja, hogy csak egy sarkantyúnyomás, és az előtérben lovagló kék-piros huszárral együtt átvágtat e látvány abba a „valóságba”, amely Martyn művészetére ma olyannyira jellemző.

Ilyen és ez volt nekem a gyermekkor és neki a gyermeki emlékeken túl az ifjúság. Ebbe érkezett újra vissza Bécsből, 1918-ban, a Monarchia összeomlásának végóráiban egy menekülteket szállító vonattal. Bécsből vissza a Róma-hegyre, ahol sokszor egyedül élt, mert Rónaiék Pesten voltak. Idejött később Róbert is, Ferenc öccse, akivel ketten már a második világháború és Lazarine halála után Ferenc serkentésére ismét a régivé, Rónai világává varázsolták a kertet, a villát és a műtermet. Ezt a „mintát” hagyta el annak idején, 1925 őszén. Eltűnt a szemünk elől. Eltűnt a Rónai és az ifjúság kertjéből, és tizenöt évi távollét alatt Párizsból talán csak négyszer jött vissza, nyaranta, rövid időre Kaposvárra vagy Pécsre látogatva.

1939 telén már nem vissza, de hazajött. Ott lakott Pécsen, aszkéta egyszerűségben a pálosok temploma mellett Deutsch Zsigmondék villájában. A család örült, hogy valaki lakja. Martyn pedig berendezkedett a rá oly jellemző aprólékos körültekintéssel a tempós munkára. A legnagyobb csendben – hiszen megrendelésekkel sohase zaklatták nagyon –, művészi lelkiismeretének parancsára, a saját feladatait rendszerezte. A mindennapok penzumait írta elő, hogy szellemét gyakorolja, mesterségbeli tudását fejlessze és képzelőerejét tágítsa.

Weöres Sándorral itt látogattuk meg. Annyi év után újra itthon és egyszerre annyit idézve föl, újra csak feledhetetlennek mondhatom ezt a kora tavaszi délelőttöt. Ismét egy villa kertje és virágzó fák, a háború ideg- és sziromborzoló szeleiben. Újra egy kert, csak nem a régi, gazdag asztal… Egy tányér, egy citrom, egy letört ág pohárban és az a tiszta egyszerűség, amely ruházkodásában és táplálkozására is olyannyira jellemző… De annál szenvedélyesebb érdeklődés. Egymás után szedte elő képeit, rajzait. Egyszerre tette és mondta és élette velünk Párizst, a frisset és újat, melyet a fenyegető történelmi környezetben csak jobban óhajtottunk. És mennyi történetet tudott akkor és azóta is. Mint egy mesemondó. Mert Martyn derűs adomázó és szívszorítóan komoly is. Máig is sajnálom, és nem mulasztom el most sem, hogy ne kérjem, írja le ezeket a történeteket, helyzeteket, mint Rónai is tette franciaországi élményeiről. Hiszen ilyetén írása természetes folytatása lenne Rippl-Rónai 1912-ben megjelent Emlékezései-nek… Higgye el, nincs nála jobb „íródeák”. Bebizonyította ezt nem egy előadásában, előszavában és dolgozatában. Ha nincs, mint Picassónak, legyen saját magának Brassaija. Csak így marad meg az, amit olyan következetesen mondott. Az ő sajátos, befejezetlen történetei így kerekülnének ki. Mosolygó hallgatással sejtetett szavai, vagy – „majd erről is mondok később valamit” – szólásai, melyeket az élet és a gondolatok fordulatai és a társalgás sodrása legtöbbször elmos előlünk, így a követelődző papíron végső megfogalmazást nyernének.

Ha valaki, úgy Ő előttem nem azt képviseli – amiről maga nagyon szerényen azt szokta mondani, és ujjai között, mintha egy kis ecsettel színt keverne, mutatja is, hogy milyen kicsinyke a magyar művészet palettáján ez a jobb híján – pontatlan meghatározású –, a vulgárisan nagyon is „elvontnak” értelmezett művészetet, hanem előttem elsősorban a művészi magatartást képviseli… Az életstílust… Az attitüdöt, amelynek magyarázatánál az Idegen szavak kéziszótára segít ki, amikor azt mondja: 1. viselkedés, modor, 2. elméleti álláspont, szellemi beállítottság… – De milyennek mondjam, például az elsőre, a viselkedésre? – Azt hiszem, amilyennek első találkozásunkról írtam. Csak most már keményebb élt vesznek föl a jelzők: a halkan szerény, a szerzetesi, az öntudatos iparos és kimérten diplomatikus, a szívós, következetes és az ügyesen udvarias, a tartózkodóan barátságos, a körültekintően munkálkodó jelzők sorra, egymás után élesednek ki… És mindezzel nevelt is? Hisz kétségtelen, a művészetnek és a stílusnak, mondhatnám, diplomatája volt. Még akkor is, ha csak a Duna, Dráva szögében járt mappájával a kis városokban. De jól tudjuk, gyakori pesti útjain is ez vezérelte – a stílus, – Pécstől és Kaposvártól és Balatongyöröktől Párizsig és Írországig… – Nevelt-e? – Nehéz rá a válasz és bizonytalan. Egy biztos, önmagát igen és művészetét és művét a szemünk előtt nevelte föl. És példát adott a munkára. A példa pedig akkor is áll, ha nem követik, vagy nehéz követni.

Rippl-Rónai, ha jól emlékszem, valamikor azt mondta, hogy naponta száz képet is fest. Tudniillik minden látványból, ahová csak nézett, képet vágott ki. Martyn, volt idő, amikor feladatul minden napra egy kész rajzot írt elő magának. Elém is tette a háromszázhatvanöt rajzot mappába kötve. És szava mindig biztatás, próbára felhívás volt. Minden műterembe és minden ismeretlenhez ellátogatott, ahová csak hívták. Mondjam-e, hogy hűtlennek tartott, renegátnak, hogy elhagytam a festészetet, a Róma-hegyi színes és munkás kertet. Érdekes, hogy Rónai hajdani indításán és Egry Józsefen kívül soha egyetlen festő barátom se ösztökélt, ingerelt, pedig sok kiállítást rendeztem és szerveztem a Rippl-Rónai Múzeumban. Tehát volt alkalom beszélgetni a képről és a festésről. Egyedül Martyn volt az – rajtuk kívül – aki soha el nem mulasztotta a fölszólítást, hogy kezdjek neki a réginek. Addig-addig, míg színes rajzaimból össze nem gyűlt egy kiállításra való. Akkor pedig előszót írt katalógusomhoz, és meg is rendezte első kiállításomat 1963-ban a Janus Pannonius Múzeumban. 1965-ben volt egy közös kiállításunk is Kaposváron. Azt hiszem, kötelességem volt ezt is megemlítenem! Sokak nevében így és ezzel mondok köszönetet neki. Azóta is a lelkiismeret – bár munkám és hivatásom a legszigorúbb beosztás mellett is szabad időt alig enged –, a lelkiismeret és a vágy mindig fölébred bennem, valahányszor mappáját leteszi a múzeum asztalára, vagy az utóbbi esztendőkben a Györök melletti Becén, ahol távoli-közeli szomszédok vagyunk. A véletlen is úgy hozta, hogy azóta is nyaranta többször találkozunk. És zsebéből mindig előveszi vázlatfüzetét, hogy megmutassa, ahogy nevezi, napi „jegyzeteit” a Garga-völgyről, a becei mandulafákról, a zúzalékbányáról és embereiről, a horgászokról, a Szépkilátó fenyőiről, mert hetven évesen is újra és egyre csak vele és velük ismerkedik: a valósággal… Mert a természetet nem lehet soha eléggé megismerni… Mert a szerkesztéshez semmi annyi példát nem adhat, mint e megszerkesztett világ. Ebben élünk és csak innen lehet elvonni mindent. És akkor, ha jól ismerjük, csak igaz lehet a művészi ábra, s még akkor is az, ha szokatlan is a mának és a pillanatnak. Minden, így a művész fizikai léte és műve is a földhöz, naphoz és a világegyetem viszonylataihoz kötött. És minél igazabb a művész, annál inkább mai viszonylataihoz, amelyikből világos, hogy a jövő stílusa lesz. Ilyen művészet képviselőjének tartom, amely úgy halad előre – nézzük csak meg képeinek és témáinak ellentétes variációit –, mint ahogyan a kézzelfogható valóságból természetes váltással egyszerre lép a képzelet világába az egészséges és fiatal lélek. Ahogy a földön jár, ahogy egyik lábáról a másikra lépve halad az ember…