A Verhovina költője

Kétszer negyven versét ismerjük. Ez a nyolcvan vers két kötetben jelent meg. Az első negyven alig húszéves korában, 1931-ben Lendület című kis kötetében, a többi pedig 1935-ben a Typográfia Nyomda kiadásában Munkácson, Verhovina címmel került az olvasók kezébe. Harminchárom éves korában eltűnt a keleti fronton. Legenda se fűződik hozzá. Utolsó levele a Don mellől 1943. január 11-én kelt. A hivatalos értesítés ennyi volt: „valószínű fogságba került”. Egy visszatért katonatársa szerint a visszavonuláskor nem bírt már továbbjönni a hóban.

De ki volt ez a fiatalon, a végtelen hómezőben eltűnt költő? Ismerjük-e és számon tartjuk-e irodalmunkban, hiszen halálának tizedik évfordulójáról még mi is elfeledkeztünk, egykori barátai? – Verseit és munkásságát Csehszlovákiában, az északi magyar határvidéken és a Pozsony és Huszt közötti vegyes nemzetiségű szlovák, ukrán, magyar, román és zsidó lakta területen ismerték. Itt is elsősorban a magyar napisajtóból. Időnként Prága és Budapest folyóirataiban is találkoztunk Sáfáry László nevével. De irodalmunk aligha iktatta nevét megillető helyére. Épp ezért veszem elő ma két könyvét, debreceni húgaitól kapott néhány levelét és munkácsi egyévi tartózkodásom emlékeit.

Sáfáry László Munkácson született 1910. november 16-án. Édesapja korábbi foglalkozása szerint a Verhovináról az Adriára került tengerész volt. Később mérnöki diplomát szerzett. Olyan magyar diplomás volt, aki az első világháború után, az akkori Kárpátalja gyarmati helyzetű viszonyai között a nacionalizmus áldozataként családjával együtt többet szenvedett az állástalanság kétségei és gondjai között, mint amennyit dolgozhatott. Sáfáry László a gimnáziumot magánúton végezte, és vizsgázni Csehszlovákiából Sátoraljaújhelyre járt. Az érettségi biztosa Ady Lajos volt. A korán megismert kiszolgáltatottság és szegénységben, a más és más kézzel és mércével mérő hatalom árnyékában, a gyakran elbocsátott magyar értelmiség és munkásság körében ez a világos szemű és közösségi szellemű – alig húszéves költő igen hamar felismerte a helyét. A Sarló mozgalom egyik legszorgalmasabb ifjú néprajzi gyűjtője és munkása lett. Balogh Edgárral – aki többször megemlékezik róla cikkeiben –, a Sarló egyik vezetőjével járja a délszlovákiai falvakat, hogy adatgyűjtésükkel és szociográfiai felmérésükkel rögzítsék azt az állapotot, amelyből a kiutat kereste a Sarló mozgalom. Velük tart a munkácsi református püspök fia, Bertók János is, akit rövidesen a budapesti Eötvös Kollégiumból baloldali szervezkedés vádjával bocsátottak el, valamint a csallóközi Lőrincz Gyula, aki festőnek készült. Sáfáryék munkácsi háza a felső Tisza-vidéket és a Verhovinát látogató sarlósoknak Jócsik Lajos, Oriskó István, Peéry Rezső és Vass Lászlónak is gyakran kiinduló „támaszpontja” volt. A hajdani tengerész apa, a gyakran elbocsátott mérnök és a kis munkácsi társaság még a régi monarchia szemléletével és ízlésével nézi mindezt és „félig büszkén – és félig restelkedve szól róluk: – hiszen fiatal még – kiforr még, majd kiforr”. – A munkácsi baráti kör és „elit” egyre hiányolja Sáfáry verseiből a rímet és a tradíciót. Igen, akkor már e tájon egy új arcú és célú magyar fiatalság állt velük szemben, mégpedig nem ábrándjaik felhőin, de a jövő érdekében a földön és a saját talpán. Olyanok voltak – Balogh Edgár rövid mondatával –, akik tudták, „hogy az állam elveszett, de akik megkapaszkodtak a népben”. Ilyen légkörben és ilyen társadalmi viszonyok között értek első versei, melyeknek alaphangját Lendület című kötetének Sokan vagyunk versében így rögzíti, mint lírájának alapállását:

 

Az összetartozás meleg sugár, izzik szivemben, mint rózsatőn a reggel. Sokan vagyunk, a föld szilárd alattunk, és álmaink is törhetetlenek.

 

Egy húszéves ifjú költői és emberi hitvallása ez a rövid vers. Olyané, aki igen korán jelentkezett a kis munkácsi Welber Nyomda kiadásában megjelent könyvével. A kötet hangja és a versek színe friss és messzekiáltó volt. Költőjük ekkor már igen nehéz körülmények között Pesten tanult, mint az egyetem magyar-latin szakos bölcsész hallgatója. Ismerte jól irodalmi életünket, de hiába keressük e korai versei között a Nyugat nagy költőinek hangját, vagy a mitológikus-latinos fordulatokat és hangulatokat, amelyek a kortársi – mondjuk ki –, a mi líránkban gyakorta, mint valami szép örökzöld hagyomány indázott. Pedig nála igazán kéznél lettek volna a klasszikus hasonlatok, hiszen kevesen ismerték Sáfárynál, a szakmabelinél, jobban ezt a görög-latin-magyar tradíciót. Helyettük találunk a sok közül ilyen egész versekkel felérő kemény sorokat: „A pénztelenség szürkerácsú ketrec” – vagy „Az árnyékom hatalmas néger legény”, vagy könnyű ellentétként ilyent: „Most indul a hold nagy szalmakalappal”. Ez és sok más költői képe meg is nyugtathatja azokat, akik nem ismerik, és amolyan a költészet birodalmából kicsúszott, de csak azért is „verseivel” a perifériákon a szocializmust erősítgető – költőcskét sejt benne. Nem! Sáfáry kitűnő költő, mégpedig olyan, aki mindvégig közösségi, de úgy, hogy lírájának egyéni ízeit és színeit is csak erősítette ilyetén alkata. Hangja fiatalosan harsány. Színei és képei között sok az expresszionista és avantgard vonás, amely mindkét kötetén végigkíséri. Hetyke és alkotni kész indulat diktálja botránkoztatni vágyó sorait: „erős lettem és akaratos, – emberek és öreg szabályok nekem akármit hiába tiltanak. – Magam gazdálkodom az erőmmel és időmmel, – éljen a kedvem és éljen a fiatalság”. Mindez hozzátartozik ahhoz a hithez, amellyel tervei elé nézett. Nála verseiben és tetteiben a bátorság és a lendület a jövőért van. A Semmi baj című versének sorai, melyek végül is ugyanavval az akkorddal zárulnak, mint a Sokan vagyunk idézete, erre kitűnő példa:

 

Most érkeztem vissza a csillagok közül. Éhes vagyok. Üres a zsebem. Hideg a pipám. Ne búsulj, Laci! Nagyobb köveket is görget még a sorsod.

 

Nem elméletek ábrázolására készült ez a klasszika-filológia szakos bölcsészettan hallgató. Az életre és tettekre, melyek beteljesítését nem adta meg neki a sors. Akárcsak annyi tragédiában közös végű társának sem, akiknek torzói ma már külön fejezetet jelentenek irodalmunk második háborús veszteséglistáján.

A Lendület versei után a Verhovina című kötete idézi azt a költőt, aki befejezetlen művével is helyet kér a magyar lírában. Petőfi „zordon Kárpátoknak fenyvesekkel vadregényes tája”, melyet megcsodált, de nem szeretett, Sáfárynak a világot jelenti. Egy világot és sohasem a tájat, mert az ő rövid, de jól szabott verseiben mindig együtt villan fel a zordon, majd pedig pompás természet a rajta élő emberrel. Mondhatnám azt is, hogy a szegény magyar és kárpát-orosz emberrel, azoknak sok bajával és kevés örömével. Sáfáry alapjait rakta le egy olyan felelősséggel telített lírának, amelyben távlatot és feleletet keresett az akkor oly élesen különválasztó határok között élő népek kérdéseire, a behívók, erődépítések és a gazdasági és szellemi szegénység éveiben. Az 1919 és 1935 közötti társadalmi, gazdasági, esztétikai kérdésekre keresett választ a beregi és mármarosi hegyek zugában. – Lírai szociográfia lenne? – Több annál! Költészet ez a nyolcvan vers a felső-tiszai tutajosokkal, akik nem úsztathatnak fát a Tiszán és a félholdas, vaddisznócsordáktól rettegő Vaszilokkal, akiknek „puliszkás álmot küldtek a hegyek”. Mindez kerete és valósága is lírájának, amely olyan üde és tiszta, mint a kárpáti levegő és a folyó. Versei formában és tartalomban kurtára fogottan sűrítettek. Ez a tömörség és realitás és világosság ad képeinek, mondatainak olyan erőt, hogy nehéz elfelejteni a verseit. Másrészt a mit és az ahogy adja azt az élt a lírájának, amely Fábry Zoltán szerint – ahogy Lírikusok Szlovenszkón című cikkében írta: „Felér az öklös lázadással és szuronyokat tördel.” Valóban ilyen az Árverés képsora vagy a Rozzant szekerek című vers zárósorai:

 

Nemsokára hiába jön a segítség, az éhes farkasok is hiába jönnek nemsokára! Csak egy-két szurony csörren itt már, és száraz köhögés felel félig a földek alól.

 

Kemény szavú vád volt ez annak idején a kárpátaljai kisebbségi politika felé. Témáit oly költői erővel sűríti e rövid 4 és legfeljebb 25 sorig terjedő versekben, hogy ez már formájával is emeli lírájának egyéni jegyeit. E rövid verseknek semmi közük a japán versekhez. Még a népdalhoz sem hajlanak. A japáni rövid vers bölcselő-lírai hangütésével és a népdal belső, érzelmes világával szemben Sáfáry rövid verseiben – még a szerelmi és a nagyszerű életképekben is – egy kifelé törő hang munkál, egy lírai kiáltás visszhangzik. Az avantgard jegyei mellett Kassák, Forbáth Imre és Wolker nevét is meg kell említenünk, és a cseh, osztrák expresszionisták lírai eredményeit is. Mindez, dinamizmusa mellett, egy érzelmes romantikával színezve, sajátos ízt ad verseinek:

 

És a vén pásztor mesélte elfáradt életét. Keserű szavától nyögtek a fák. Kivágott törzseken ültünk előrehajolva, egyformák voltunk az erdővel, a földdel, és eljött mihozzánk akkor a halál.

 

Sáfáry nem az idilli pásztorokról beszélt, és mi sem látogattunk akkoriban – munkácsi diákjaimmal –, gyakori útjainkon idilli pásztorokat. A havasok emberét ismertük. A szeles kalyibákat és pajtákat, ahol sokszor laktunk és aludtunk. Jól ismerte a környezetet, a társadalmi és gazdasági bajokat, és líráját mégsem hangolta pesszimistává. Egész lényében ragyogott az elérhető igazságba vetett hite. A természet gyermeke volt, és úgy élt vele együtt, mint kevesen. Ez az életforma is csak erőt és hitet adott az izmos fiatalembernek, akinek nyugtalan egyéniségében a munka, a tett és a mozgás volt a pihenés.

Egyszer néhány munkácsi diákommal a hegyek között egy népdalra lettünk figyelmesek. A völgy felől jött, és ahogy közelebb mentünk, a patak rohanó zúgójában feküdve egy férfit találtunk, aki a sebes és hideg vízben hűtötte magát. Sáfáry László énekelt, és elpirult, hogy megleptük örömében. Ilyen volt. Mindig szerény a tudásában és életkedvében is. Tettre készen nyugtalan nagy erejében. Mindig segíteni kész emberségében és az igazért azonnal hevülő. Nem egy szép versében a szeretett természetben az üldözöttek reménységét látta.

 

Védd meg őt, szilaj vihar, villám, most arra támadj, ahol az estben felvillan a szurony! Tápláljátok őt, vad gyümölcsfák, az igazság köztetek bujdosik.

 

A közösségi érzés nála sohasem volt divat, de lírájának szárnya volt. „Gyenge vagy egyedül” – vallotta ez a nagy magányos sétáló és kitűnő szervező. Ezt az emberekbe vetett hitét a szomjúsággal hasonlította gyakran össze. Mint a forrásokat kereste és látogatta az összefogható erőket, mert vallotta:

 

Hiába vársz felülről megváltó könnyeket, az égboltozat nagy, ravasz mosolygás.

 

A Verhovina megjelenése után jórészt Pesten élt és a Művész Stúdió ügyeit szervezte és rendezte. Lakás híján sokszor barátainál szállt. Főleg Simon Andorék segítették, és így jutott közel Móricz Zsigmondhoz is, aki nagyra tartotta tehetségét. Sorsa nem volt könnyű, szinte napról napra élt, amíg aztán 1939-ben a munkácsi magyar–orosz nyelvű tanítóképzőben, majd pedig a magyar gimnáziumban kapott tanári állást.

Itt Munkácson töltöttünk együtt egy kerek esztendőt. Nyugat-példányaimat négyen adogattuk kézről kézre: Bertók Jankó-, Cserés Miklós- és Sáfáryval… Örülök, hogy gyakran éltem olyan környezetben, ahol a magyar irodalom a határok szélén világított. Ilyen volt ez a munkácsi esztendő is. Azért örülök, mert a távolság az ilyen helyekről a centrumok felé mindig kíváncsivá teszi, és felfrissíti a szemet és távlatot ad. Szinte kívülről néztem irodalmunkat. A „ki” és a „mi”, a lényeges és mindaz, amit róla vélnek és hogy valóban az-e, csontig vetkőzik gyakorta ilyen messziről. Az is tény, hogy az ilyen helyeken az igazi értékek a szellemnek szinte egyetlen éltető táplálékai lesznek. Sokat tanultam a Kárpátok alatt. Én hamar visszakerültem, ő tovább is ott dolgozott, és hogy milyen puritán jellem volt, el kell mondanom, hogy katonai évét, saját kérelmére nem mint karpaszományos önkéntes, de mint közbaka szolgálta végig a legénységgel. Olyan lélekkel, ahogy egy barátjának írta és tanácsolta versében:

 

Mundérba bujtatott kedves pajtásom, a regula és a gyülölet ostoba szavai közt ne felejtsd el hegyeinket, és jussanak eszedbe a hegyek emberei.

 

1942-ben Jászberénybe vonult be, és onnan került ki a frontra.

A spanyol, a francia vagy az orosz és angol líra kontinenseket, népeket és tengereket a maguk színeikkel, sajátos és sokrétű kultúrájukkal és természeti világukkal együtt ölelik birodalmukba, hogy még nagyobbak legyenek. Mert egy-egy nagy nemzet lírája olyan szellemi birodalom, amelynek megvannak az egészen belüli külön-külön sajátos hangú és formájú „tartományai”. Sáfáry töredék művében a Verhovina világát emelte a magyar líra színei közé.