Szférák vándora

Minden költő bizonyos mértékig a képzelet megszállott rabja. Ez szüli a képeket, hasonlatokat, a szép fodrokat. A képzelet mégsem a lényeg a költészetben. Inkább úgy lehetne mondani, hogy a lényeg szép ruhája. Ám Fodor József költészetében mintha ez a képzelet a démoni közép volna. Jellegzetes verseiben alig jár a földön. Elrepül a tárgyi világtól, és magasan, valahol a végtelenben rakja lírájának fészkét, már-már az irrealitás jégcsúcsain. Mindig valami földöntúlit épít és ostromol, mintha az „ideákat” akarná másolni.

A költő ezekre a démoni madarakra vadászik; ezek dalával kel versenyre. Vörösmarty végtelenben tanyázó képzelete áll a legközelebb ehhez a világhoz, melynek szülője az emberi reménytelenség, földi céltalanság. Tehát Fodor József ezt a világot önmaga vigaszára építette. Kettős ég borítja. Az alsó: a csillagokkal kivert, a szép, s a felső ég: az eszmék űrön túli hona. Ide jár, ezt ostromolja nehéz szárnyalású és drámai fűtöttségű versekkel, melyeknek több sorát és képeinek értelmét csak sejteni lehet, de nem érteni. Rilke és Burns ihletett homálya leng e sorok között. Hatalmas, gomolygó látomás számára ez a kozmosz, melyben a Föld szélütötten kering. Így alakult ki a fodori misztikus világ, szimbolikus képekkel, szavakkal, lelkes tárgyakkal a jelzők dzsungeli vegetációjába ágyazva, s a költő fülledt klímájában egyre erjedve, mind vadabb érésre serkentve. Csak teremtője áll és közlekedik benne, de talán ő se biztosan tájékozva.

De mások számára egyenesen tragikus már ez a feszültség. A tiszta versek barátját agyonnyomja, idegesíti. Alig-alig tud föllélegzeni itt-ott egy-egy sor vagy versszak egyszerűbb művészi megoldásában. Még szerencse, hogy hatalmas megszemélyesítő erejének gyümölcsei, hasonlatai, képei néha üdítő források. Az idő ilyenkor „fényben, briliánscipőkkel” hangtalan suhan. Az újság íze is üdít, mert az élet nála például „kibírhatatlan, dagasztó, furcsa, mint méhcsípés” s a „gondolatok bimbóznak”, a „vidámság kedves angyal” stb.

Akit fárasztana ez a magyar lírában szokatlan s a nagy angol költőkkel versenyző szétáradás, azoknak ajánlom, olvassák el az Esti dal című háromstrófás versét is. Mintha kibonthatnók belőle az egész fodori misztikus világot is. A világ hullámain hajóként úszó Földet, a „társgályaként” vándorló többi csillagot, a Hold és Nap kettős fényében, melyeket a líra, a szív kormánya vezet. Vagy olvasgassa a többi rövid verset, melyek a maguk nemében külön fejezetet érdemelnek. Jellegzetességük a tömör szépség, ódai sűrítettség. Olyanok, mint a szőlőtőn ősszel a zsúfolt, szinte kirepedő fürtök. Édes zamatuk, mély, szomorú muzsikájuk Keatset, a szépség és a szó bűvöltjét juttatják eszünkbe. (Ajkad rózsái; Rom; Őszi tündöklés; Este című versei.)

A szélesen áradó fodori lírában ezek a pihenőversek tökéletesek. Sokszor már-már szelídek és ellágyulók, de mindig győz rajtuk valami hegyi zordonság. Az a férfias, kemény hang, amely az összes verseken uralkodik, mert végül is a köteten végig-végig vad indulat tobzódik, démonok vonaglanak, s a kecses hasonlatok virágait, tündéri képek szirmait is fékevesztett titánok tépik le. Berzsenyi ércbuzogánya űzi itt Vörösmarty tündéreit.

Ezekkel a jegyekkel romantikusnak mondhatjuk bátran ezt a lírát, mely a képzelet végtelenségében szárnyal. Ugyanakkor a realitáshoz is nagy érzékkel közeledik. Olyan, mint a szemlélődő havasi pásztor. A természet apró életén elakad szeme, s a parányból is (Fűvirág) széles távlatokat fejt ki. A szűk és végtelen kedves párként ölelkezik össze, és ez erős magyar sajátságot ad költészetének. Mint hajdan Fazekast a határban, a Hortobágyon, a krumpli remek versre ihlette, úgy tekintenek megértéssel egymásra Fodornál Vers az örökkévalósághoz és A paradicsomok és a kert stb. költeményei. A nemzeti érzés és eszme, mely a honi romantikának sajátos jegye volt, a Lihegő erdők kötetben egyáltalán nem jelentkezik. A látásmód, ízlés, belső lüktetés és a remek magyar nyelv adja meg inkább lírájának magyar jegyeit. A nomád helyét nem lelő, állandó vándorlása tükrözik verseiben, melyeknek dallama és ritmusa nem zenei és nem is „hibátlan”. Formái sem a kijárt és megszokott keretek. Bátran zengő egyéni ütem hordozza szavait és titkos ereken átfutó lüktetés. Kritikusok és esztétizáló lírikusok hibául róják ezt, pedig amennyiben ez a forma és ritmus költői világának harmonikus vértezete – márpedig az –, úgy szabálytalansága maga az egyetlen szabály. Önmagához méri egyedül a kereteket és az iramot.

Eszméihez és eszközeihez mind makacsabbul ragaszkodik az egymást követő köteteken át. Útja a földi ég fölötti világűr-magányba lendül már a Falevelekre írd s az Utóhang verseiben. „Világűri hidegség” veszi körül ezt a magányos lírát, melynek világa olyan, mint egy jég tarolta skót vagy zord erdélyi táj, az eszmények sziklarémeivel. Csak itt-ott csillan fel egy tengerszem, melyet a természetimádás antropomorfizált, meglelkesített lényei vesznek körül.

Szférák és a természet megejtettje. Magányos líra és társtalan költő. És éppen ebben van értéke. Az élők közül senkihez sem hasonlítható. A rajongó Shelley, homályos Burns, áhítatos Keats és Berzsenyi, Vörösmarty a mesterei. Lelke át van itatva a görög vallás misztikájával és átizzítva a középkori rajongók hitével. A közterek zajától verseiben távol állott. Az embert és emberiséget a vér kötöttsége nélkül tekintette. De ahogy rohantak az évek a végzetes napok felé, úgy gyűlt föl benne a felelősségérzet népe iránt és a bátorság, kimondani az igazságot, annál is inkább, mert e verses próféciák éle a napi politikán túl az egyetemes cél, a Szellem, az Ember és annak Eszményeiért villog. Itt sem tud határt szabni képzeletének. Apokaliptikus látomásokkal vázolt „zűr-koronázta Éjek” fölött az emberi haladás ábrándját lengeti és hirdeti:

A nagy ábránd szimfóniái e sorok, „őrült” remény, de azért költő, hogy a lehetetlent is hirdetni merje, melyre szomorú perceiben maga is így sóhajt föl: – „Óh fényes, szép, nagy, időtlen álom!” – S aki e sorok mögött egy kozmopolita költőt sejt, olvassa csak a szabadságról s a szabadsághoz írt verseket, és megismeri Fodor lelkét, hogy mennyire összezeng az a magyar történelem és lélek ihlető eszményével. Vagy olvassa el A Magyarral – az Emberért címűt, mely az eszmény szolgálatába állított magyar költő feladatát tükrözi.

Mindez a fodori lírának, az összegyűjtött verseknek csak vázlata. Inkább csak kísérlet, annak a reménynek adva kifejezést, hogy a jelentős költői mű több elmélyedő tanulmánynak és részleteket kifejtő kritikának lesz ihletője.