Franz Kafka első magyar fordítója

A Könyv februári számában Szalatnai Rezső megemlékezett Neubauer Pálról, mint Kafka első magyar fordítójáról. Örömmel olvastam e sorokat, hiszen 1945 óta talán először jelent meg a neve magyar irodalmi folyóiratban. Örülök, hogy Neubauer neve feltűnt, de elszomorodom, ha arra gondolok, vajon mennyien ismerik? Kik tudják, ki volt Neubauer Pál?

Prága, Bécs, Berlin és Pozsony irodalmi világában jobban ismerték a második világháború kitörése előtt is, mint nálunk Budapesten. És ez abból adódott, hogy ez a vágujhelyi születésű tudós és humanista szellemű írónk csak Prága német megszállása után került Budapestre, akkor is – mielőtt műveiből igazán megismerhettük volna jobban az írót –, máris a zsidótörvények miatt, mint bujdosó rejtőzködött közöttünk. Így akadtam össze vele én is. Ugyanis 1944 őszén Neubauer Berta István pincér nevére kiállított papírokkal Fonyódra jött. Ide a Balaton mellé jöttem ki magam is, ahol fonyódi villánkban anyámékkal már akkor együtt lakott szintén illegalitásban Ernyei Tibor és felesége. Itt jöttem össze Neubauer Pállal és az egymást váltogató kiürítési parancsok, menekülések zűrzavarában és az utolsó harcok árnyékában aztán együtt laktunk közel fél évig.

Volt időm megismerni ezt a vékony csontú, de kemény akaratú és lelkű és igen tiszta szellemű embert, aki bár jogi doktorátust szerzett, de egész szellemi beállítottsága és természetes ösztöne is a filozófia világába állította. Minden írásában, még verseiben is, kizárólag a gondolati líra művelője volt. Verskötete Bécsben jelent meg 1924-ben Wohin? címmel. Érdekes megjegyezni, hogy az első világháború kitörésének esztendejében tanulmányában is „Az erkölcsi értékfogalom történeti és kritikai méltatásáról” értekezett. Tudását az európai szellem java kincseiből eredetiben szűrte le. Mint író két nyelven, magyarul és németül írta munkáit, de kitűnően beszélt és írt franciául is. A megmerevedett 1944–45-ös téli és tavaszi marcali front visszhangjában, a jéggé dermedt Balaton mellett sokat beszélt a sorsát és helyét kutató művelt polgár kafkai világáról. Az elembertelenedésről, a lelki és testi rettegésről ejtett szavainak e környezetben különös akusztikája volt, miközben Kafka írásait elemezte és magyarázta. Égzengés közben mondott kész tanulmányok voltak ezek a beszélgetések, csak le kellett volna írni őket. A Szalatnaitól említett fordításait nem, csak kéziratait ismertem. Nem ismertem Kafka művét sem. Tőle tudtam meg itt, hogy Kafka teljes életművének magyar átültetésére készül új barátom. Toll és alkalom híján e mű elé készülő tanulmányát stilizálta, fényesítette beszélgetéseink közben. Nem tudom, mennyi Kafka-fordítás jelent meg Neubauertől Prágában. Kéziratainak sorsáról sem tudok, de ennek is érdemes lenne utánanézni. Die Augen des Chaos című 1929-ben megjelent regényét le kellene fordítani és az 1936-os nemzetközi kiadói pályázaton díjat nyert és Amsterdamban németül, majd 1943-ban magyarul is megjelent A hiányzó fejezet című regényét újra ki lehetne adni. Arra is jól emlékszem, hogy egy zeneesztétikai könyvéről többször említést tett. Minden bizonnyal a Hubay Jenőről írt Egy élet szimfóniája című regénye volt ez. De ami a legjobban izgatta már ekkor, az a magyar költészet német nyelvű antológiájának összeállítása és kiadása volt. Adytól napjainkig tervezte ezt a gyűjteményt. Ady-fordításaiból sokat elmondott. Ezeknek egy része meg is jelent. Kitűnő érzékű, lelkiismeretes és színes világú műfordító volt ez a filozófus hajlamú, „rossz sorsú” író. Halálával a magyar líra, Gara László méretű és igényű német közvetítőjét vesztettük el.

De épp halálára akarok visszatérni. Rögzítem e pár sorban életének utolsó szakaszát, mert erről irodalmunk, azt hiszem, mit sem tud. Fonyód 1944-es kiürítése után szekéren és gyalog együtt mentünk először Ludas-pusztára és onnan Lengyeltótiba. Hosszabb ideig itt, ebben az akkor már kiürített faluban laktunk. Innen 1945 tavaszán szekéren Gamásra, s egy éjszakai stáció után, hozzánk Kaposvárra szekereztünk. Nálunk az aránylagos nyugalomban a szerencsésen megmaradt könyvtáramból azonnal tervezett antológiájának válogatásához fogott. Sok jegyzetet készített, különösen az 1930 és 1940 között megjelent költők versesköteteit forgatta sokat. Talán, hogy kedvem kerekedjék a nagy fölfordulásban a közös válogatás munkájához, nem egy versemet fordította le németre. Az utolsó, hogy miért, miért nem, nem a Bokor alól című versem volt.

 

So werde ich auch dann mich strecken. Doch unter grünen Rasendecken. Was Schatz ich nannte, ist dahin. In neue Welten fliegt der Sinn. Jetzt lieg ich lauernd, still und weise, Verfolg des Himmelsvogels Kreise, und weiss das Ziel; so ist es gleich: ob unter oder auf dem Erdenreich.

 

Ezt át is adta kéziratban és alig várta már 1945 tavaszának langyosabbra fordulását. Tervekkel szárnyazva is, de szokatlanul és annyira türelmetlen volt – hogy végre már minél előbb dolgozhasson Budapesten –, hogy be sem várva a Fonyód–Kaposvár kis szárnyvonal forgalmának megindítását, ismét nekivágott gyalog és szekéren Somogynak. Az áprilisi hűvös időben a vékonydongájú Neubauer Pál meghűlt, és gyógyszer híján 1945 áprilisában Fonyódon egy kiürített, üres gyógyszertárban halt meg.

Temetésén már nem voltam ott. Munkám Kaposvárhoz kötött. De azt tudom, hogy sírjánál egyedül a Sorbonne volt diákja, a jeles ornitológus, a falu öreg orvosa búcsúztatta a szerencsétlen sorsú „elköltözött” magyar írót. Sírja a fonyódi Várhegy temetőjének keleti lejtőjéről néz a Balatonra.

Mielőtt utolsó útjára indult, nehéz hónapjaink közös emlékére átadta nekem tintatartó készletét és monogramos réz levélpecsétnyomóját és papírvágó kését. Azóta is itt vannak az asztalomon, hogy emlékezzek rá, és most e pár sorral felhívom rá irodalomtörténetünk figyelmét is.