Haza és nagyvilág

Kíváncsisággal és várakozással vettem kezembe a kötetet. Olyan érzéssel lapoztam és olvasgattam végig, mint mikor ismerős tájon vagy tanulóéveink városában az elhagyott intézet ismert könyvespolcain sétál át újra a tekintet. Mert szinte valamennyit olvastam már. Itt-ott pár mondata a szívbe is vésődött, mint kedves emlék. Sokan vagyunk, kik mindig örömmel és érdeklődéssel nyúlunk írásai után. Mit az utolsó négy évben írt, itt együtt találjuk. Izgatottan keressük a közös eszme és lélek összekötő sugarát, amely eggyéfogja e sokoldalú és formájú anyagot.

Milyenek is Cs. Szabó írásai? Miért külön-külön élmény egyenként is egy-egy tanulmány? Mire tanítanak? – tolultak fel a kérdések bennem, amikor másodszor is átböngészgettem lapjait, átkóstolgattam ízeit. Ez utolsó szó véletlen jött a tollra, de mégis találónak érzem. Mert mindegyik az izgató olvasásinger után megnyugtató érzést és jó ízt hagy a lélekben. – Miért is? – Mert fölépítésük, összeállításuk úgy készült, mint a sokat utazott, sok mesternél tanult, mindenbe belekóstolt étekmesterek főztje. Nagy előkészülettel és ízléses válogatással. A „csipp remekek” íze egységes egészében, de közben minden tizedik falat, illetve sor, valami eddig nem ízlelt inyencséget rejteget. Ezek Cs. Szabó készülődésének, kutatásainak kis adatcsemegéi és a végigjárt források egyéni párlatai. – Legyünk őszinték? – Sokszor még túlzásba is viszi, és odajut az esszé, hogy átbukik a regényes korrajzba, vagy az ötletek tűzijátéka homályosítja, és viszi el orrunk elől a fölvetett célt vagy gondolatot. (Ilyen volt a Három költő kötete.)

Az írások sorai között mindenütt ott érezzük nyugtalan és örökké munkáló egyéniségét. Hol erre, hol arra hívja fel a figyelmet. Sokszor találó félmondatnyi meghatározással egész kötetek lényegét teszi olvasója elé. És sehol sem erőszakos. Nem akarja nyakunkba varrni véleményét. Nem az egyetlen megváltó önhitt próféciájával beszél, mint nem egy kortársa. Társadalmi és gazdasági kérdéseink „hitszónokaira” gondolok. Pedig van hite, mégpedig nemcsak abban, amit mond, de önmagában is. „Erős hit ez is, csak csendes” – mint maga mondja. A mérték embere, mintha Pannonia szülte volna. Nemhiába vallja a Latin-Európa tanítását, és vizsgálja a franciákat, akikről Montaigne így vall Cs. Szabónak és a kínainak: „Matematikusok és kertészek vagyunk.” Ennek hirdetése és átélése sugárzik minden sorából. Erre a tanításra sehol sem lenne nagyobb szükség, mint épp a tüzes szenvedélyű magyar esszéirodalomban és a mindig leselkedő és elfogult irodalompolitikánkban. Érdekes lenne összehasonlítani Cs. Szabó és Németh László tisztázó szerepét és munkásságát ebből a szempontból. Sok tanulságos eredményt szülne, bár ezt is fitymálóan olyan egyeztető dunántúli ötletnek tartanák, nem is tudom, melyik oldalon.

De nemcsak a fürge egyéniség jelenlétét érezzük sorai között – az írói vérmérsékletet –, hanem az üdvösséget kereső lelket is. A lélek állandó monológja és sóvárgása a legszebb e tanulmányokban, amely úgy leng az adatok és képek fölött, mint az élő táj fölött a harangszó. Az erőszak e vajúdó korában „emberszabású életről” álmodik. A kötet Nagyvilág-fejezete vall erről, ahol a kis és nagy népek hivatásáról értekezik. Mint kis nép lelkiismeretes fia, a kis népektől követeli a példát a nagyok számára. – Mi lenne hát a kis népek hivatása? – Fennmaradás, aztán az erkölcsös élet, s hogy ne lépjék túl az emberi mértéket. E három pontban foglalja össze hivatásukat. Nem kell tehát a kis népeknek majmolni és utánozni, mert az csak groteszk vígjátékot szülhet. Inkább mélyüljenek el önmagukban, és élesítsék öntudatukat. Amit a kis népekről mond, áll írói egyéniségére is, s mi sem természetesebb, ez sugárzik írásaiból is. Egy kínaival jelképes utazást tesz az európai nagy népek között, és idő, tér kötöttsége nélkül tisztelgő látogatásokat tesz ezek vezető szellemeinél. Hivatásukról vallatja őket. A mű legizgalmasabb fejezete ez. Sziporkázó igazságok nyílnak a holt zsenik ajkán. Aztán a kínaival, a bölcsesség és évezredes múlt gyermekével egy-egy mondatba sűrítik azt, amit tanultak. Az olasz nép hivatása, „hogy visszaszoktassa a népeket az ókori arányokhoz”; a franciáké, „hogy az ösztönök és szenvedélyek helyett érett gondolatok közé fogják az életet”; angoloké, „hogy a sírig meghosszabbítsák a gyerekkort”; és a németeknél annyit tudunk meg – mert az összegezés előtt eltűnik a kínai –, hogy akkor lennének igazán boldogok, „ha ők fedezték volna fel az újvilágot és az ókort, a gótikát és a reneszánszot, a rendezett túlvilágot és a semmit”.

Különös hitvalló Cs. Szabó László, aki felszabadult a dogmák egyoldalúságából. Szelleme Róma és Genf iskoláit kijárta, és a keresztény tanításokat türelmes harmóniába szűrte le. Tán e szorító kor is erre kényszeríti a ma szellememberét, mert napjaink kegyetlenebbek, mint a hozzáhasonlított XVI. század, a vallásháborúk kora. Akkor a lelkek üdvösségéért folyt a mérkőzés, ma az ellen, és a puszta létért. Így felvetődik a kérdés, hogy tán nem is a XVI., de az V. század tért vissza Európába, mely fölött az eljövendő Egyesült Európa álma lebeg, mint üres délibáb. Mert félő, hogy a lélek fog belőle hiányzani. Egységét a technika vívmányai és a politikai eszmék teremtik meg, melyben a jól szervezett társadalom fog pihegni, mint „a tehetetlen csecsemő”.

A Haza fejezet igen változatos és a magyarság életének és lényegének kérdéseibe világító cikkek sorozata. Lélekrajzok, írói arcképek, városlélektan, földrajzi esszé, nemzedékkritika stb. Legtöbb érdeklődést igényel talán A magyar ember latin szemmel című fejezet. Illyés Magyarok kötete mellett a helye ennek a jól tagolt, járatos szemmel, szófukar rövidséggel tömörített kis tanulmánynak. Aki végigolvassa Engesztelő áldozat című befejezését, úgy áll történelmi fejlődésünk és lélektanunk sok titka előtt, mint hirtelen fölszállott köd után a vándor, ha megpillantja jól ismert szülőföldje kedves határait. A spanyol és magyar történelem hasonlatosságából folyó azonos lelki alkataink párbaállítása sok igazat rejt, de a magyar realitás és bölcsesség kiemelésével így veti oda költőien a megkülönböztető lényeget: „Egy magyar Don Quijote regény alighanem Sancho Panza felmagasztalásával végződött volna.” Az ilyen mondatoknál szeretem Cs. Szabó László írásait.

Hová lehetne állítani munkásságát? – Tanulmányainak szelleme és egyénisége Németh László és Babits Mihály közé állítja jellegzetes sajátságaival. Németh tüzes, sokszor exkluzív véleménynyilvánítása (ő az, aki napjainkban újra aláhúzza, hogy Pannónia nem az elkönyvelt lágy hullámzású lelkek hona) és Babits remetei makacssága és magassága között áll. – Mivel férkőzik közel olvasójához? – Itt elsősorban regényességét említhetjük. Valóban, mintha nem is tanulmányok magas ösvényein járnánk. Ügyes vezető. Mihelyt túl meredek a gondolat, vagy túl gyors az iram, máris megfordul, kezével a völgy felé mutat, ahonnan a magasság szép tájának látképe tárul elénk. Úgy olvassuk, ha hozzászoktunk már gondolatmenetéhez, mintha regény lenne a kezünkben. Költői, nemhiába becsüli oly sokra őket. Nincs magyar esszéíró, aki oly szeretettel és hivatástisztelettel tudna beszélni a poétákról, mint Cs. Szabó. Legtöbb egy-egy cselt villant meg feléjük, s egy-egy vágást ejt amúgy is érzékeny testükön. Ő a kincset ragyogtatja föl minduntalan, amit náluk talál. Nem mintha nem ismerné gyengéjüket, de érezzük elnézésében, hogy aki róluk beszél, nem bukott poéta, kinek keserűsége itt is – ott is csak kibuggyan a költői mű taglalása során. (Ady, Két írás Babitsról, Dante.) Nagy erénye még könnyed járása és jártassága az irodalomban. Oly biztosan és szakavatottan vezet, hogy ellenvéleményt sincs kedvünk megkockáztatni, nehogy szétbontsuk tarka gondolatfüzéreit. Bátorsága örömet kelt hallgatója szívében, és hite a szellemen sugárzó ragyogást ad mondatainak. Mintha egy tihanyi római alapon épült présház könyves szobájából beszélne, oly ihletett biztonsággal vázolja fel könyve harmadik részében Latin-Európa határait, hagyatékát és jellemzését. Ezt szeretem, ezt a biztosságot, ahogy átrendezi és újra csoportosítja, amit tanult, és szenvedélyes válogató ösztönével összegyűjtött évtizedek alatt, akár tudományos cikkekből, egy-egy katedra megnyilatkozásából vagy források lapjairól. Történelem, irodalom, pletyka, bölcsészet, hit együtt a tétel érdekében és olvasója meggyőzésére, örömére varázslatosan gomolyodik renddé.

Könyvének vége felé tizenkét remek oldalra találunk. Képességeinek és választásának legnagyobb fejezete ez. Montaigne és Montaigne kora című esszéi. Egészben le kellene írni, nem azért, hogy ezzel nagyot mondjak, de hogy olvasva, olvasóm, ne én győzzelek meg erről, hanem magad győződjél meg az igazságról. Amit itt írunk, nem személynek, de a műnek szól. Teljes írói és fegyvertári készletét dobja a harcba, hogy megértesse a kort és a korból az írót. A háttér rajza történelmi esszé. Ízelítőül idézzük pár sorát: „A XVI. század nemcsak a titánok kora, hanem a farkasoké is. Sőt, sokkal inkább a farkasoké, mint a titánoké. A császár fölvette Tizian ecsetjét, egy bíboros belepirult, ha Erasmus megszólította. »Sok király van a világon, de csak egy Michelangelo« – írják a művésznek, Dürert ünneplőben fogadták a németalföldi tanácsurak, de a föld egyszerre megindul a parasztok alatt, az újgazdagok bekerítik a közbirtokokat, a kézműves műhelyek falai inganak, a beömlő amerikai aranytól király lesz az uzsorásból s koldus az országból, a takács fia kölcsön ad a császárnak, de a paraszt fiából útonálló lesz, az országutakon mezítlábas földönfutók gyalogolnak a város felé… Megnő a keselyűk és sakálok dolga. Közép-Európára rászabadulnak az ázsiai hordák, fölbomlik a keresztény népek kerekasztala, az egyenrangú felek szétválnak ragadozó nagyhatalmakra s vértanú kis nemzetekre vagy fényes szolgákra.” A korból indul ki, s mint mindig, az emberhez jut. Ez Montaigne. Következik az irodalmi esszé, de észrevesszük, hogy nemcsak egyről beszél, hanem a szellem embereiről. A példáról, a szétfreccsenő középkori rend gondolkozó típusáról. Műveiből így lesz bölcs tanács és igaz ábrázoláson túl hasznos valóság. Csak ennyit ebből: „Tudta, hogy nem a jövő, hanem a múlt, a hagyomány őrzi az ember nagyságát. Életünket egy arasszal toldja meg a jövő, de mérföldekkel a múlt.” Alapos mai igazságok. Vagy eredetiségére jellemzően: „Montaigne volt talán az egyetlen író a világon, aki nem igazságokban gondolkodott. Mindig csak embereket látott maga előtt.” „Az emberről pedig tudta”, hogy „füst és nem öntvény”. Mereskovszkij Örök útitársaink esszéi jutnak eszünkbe. Csak olvassák végig!

De egyet nem hallgathatunk el, bár a lényeghez nem tartozik. Stílusának ötletpattogása, szimbolizmusa, sokszor adatokkal agyonzsúfolt szófukarsága, logikai átugrásai az olvasók tekintélyes része előtt homályossá teszik mondanivalóját. Németh László és Cs. Szabó László stílusa, gondolati, érzésbeli tartalmuk különbsége ellenére, ebben gyakran egyezik. Pedig bevezetőjében így ír: „Az író egy idő óta néptanító, segédlelkész.” De ez a túl egyéni, szimbolikus stílus e cél elérésére és megvalósítására nem alkalmas. Ahhoz Ady, Kosztolányi áttetsző prózája kell. Lépjen a forrástiszta szóval elő.