Írók és szülőföld

Újabban mind gyakrabban eltűnődöm azon az életformán, amelyben oly régtől fogva élek. Eltűnődöm azon is, hogy élek, és hol is élek? Vajon „a fővároscentrikus XX. századi magyar irodalomban valóban csodabogárnak számít-e az az író, aki mindhalálig hű egy tájhoz, egyszerűen azért, mert ez a táj a mindenséget jelenti neki.” Igaza van-e Gyurkó Lászlónak, aki ezeket a sorokat írta szeretettel Képek és versek útjain című könyvemről?

Egyszóval a vidéken élő írók helyzetéről, életformájáról lenne szó. És itt mindjárt az elején szögezzük le, hogy amikor a tájról beszélünk, ez a fogalom se Gyurkónál, se pedig nálam sohasem jelentheti és sohase is jelentette verseimben a külsőt, a leírhatót, azaz a felületet. Az irodalom nem turisztikai szemlélet. A táj és a vidék szavak helyett tehát az elkövetkezőkben, ahol lehet, igyekszem inkább a szülőföld szót használni. A szülőföld kifejezést, amely egyszerre jelent történelmi és társadalmi valóságot, azonkívül jelent egy sajátos és egyéni színű kultúrát a haza, az ország egészében. Egyszóval azt a világot fogja össze, amely egyszerre ad életet és témát a benne élő írónak, és külső formáival jelképeket is nyújt az alkotáshoz. Ez az életforma, amelyben dolgozom, mi tagadás, sokszor szorítja el a szívemet. A vidéken élő írók kérdése személyemen túl, azt hiszem, ha a most tanuló és induló fiatalokat veszem, és az ő útjukra gondolok, akkor bátran mondhatom, hogy a jövőt tekintve ugyancsak megszívlelendő irodalompolitikai kérdés. Érdemes rajta eltűnődni… Érdemes, mert a sokat emlegetett mai írók „életközelségének” kérdéséhez is nyújt néhány adatot, mégpedig egy olyan írón keresztül, aki saját bőrén mérhette le e kérdésnek ötven éven át szerzett tapasztalatait.

Fél évszázad hosszú idő. Példákra is és a szavak hitelességére is. Azt hiszem, ilyen kisvárosi környezetben és közösségben, ilyen egyvégtében – eltekintve hosszabb-rövidebb külföldi útjaimtól –, kevesen dicsekedhetnek több írói és irodalmi kalanddal, mint jómagam.

Mert más ám úgy lenni vidékinek, mint sokan dicsekszenek, hogy ők is vidékiek – hogy Pesten, bocsánat, Budán van a főbérlet, és Veszprémben vagy Somogyban élvezzük egy villa nyugalmát. Más bizony. Hiszen ilyen értelemben akkor még én sem vagyok igazán somogyi, mert még nekem is van, a szülőföldön élőnek, Kaposváron kívül is egy alkotó, ha csak víkendházam is. Mégpedig hadd dicsekedjem vele, milyen szép helyen van. Ott a becei mediterrán teraszon, a Balaton felett. Szóval más ez, és az, amikor úgy él valaki vidéken, ahogy valójában én csinálom, akinek itt nemcsak szabadsága és tolla, de hivatala is van. Igaz, olyan hivatalom, amelyben munkámat mindenkor belülről ihletett hivatásnak érzem. Sőt feladatnak, épp a szülőföldemmel szemben. Ez az érzés és tudat volt az egyik indító ok, hogy itt maradtam. Feladatom tehát azóta úgy gyűjteni itt és úgy fölmérni és építkezni a múlt és jelen emlékeiből, magamnak, az írónak és a múzeumnak, ahogy egy vers épül a mának, és ezen túl a jövőnek. Pontosan úgy építkezni, amint ahogyan egy irodalmi mű nő. Hisz mindkettőnek, a versnek és a múzeumnak is egyformán köze van a múzsákhoz. Tudták, hogy így kell, és jól csinálták ezt hajdanán, akikre oly sokszor gondolok munkám közben: Tömörkény István és Móra Ferenc. Igaz, azóta nagyot változott a világ. De napjainkban azóta sem lett kevesebb az író feladata vidéken, sőt mert sok helyett egyedül van, vagy kevés számmal, kettősen megszaporodott. És a végzett munka közben jön rá az ember arra, hogy az alkotás és alakítás művel és hivatallal olyan feladat, amely a teljes emberséghez hozzátartozik. Munkálni és hatni körünkben egy emberi közösségre, és az eredményt, kudarcot látni, és lemérni, van abban egyképp nevelő a közre és a művészre is.

De mégis hogy és miért van az, hogy egyre kevesebb a szülőföldjén élő író? Miért van, hogy sokkal több a festő, és közülük is nem egy jelentős művész él vidéken?…

Vajon mi annak az oka, hogy bár nemcsak beszélünk róla, és nemcsak ígérünk, de adunk és teszünk is érdekében, és mégis egyre határozottabb vonásokkal alakul ki a fővároscentrikus magyar irodalom?… Íróink csak kirándulnak, de nem költöznek „főbérletbe” Budapestről vidékre.

Van-e ennek, hogy ez egyre inkább általános lesz, élesen körülhatárolható oka?… Természetesen van… És egyáltalán kialakítható-e vidéken a helyi tempók, fizikai és szellemi adottságok között – hangsúlyozom, a kezdő és induló írók részére –, egy olyan életforma, amely az író fejlődésére és művére úgy hat, hogy abból nemcsak a szűkebb hazának, de irodalmunk egészének is haszna lehet?… Azt hiszem, érdemes ezekről beszélni. Csak az eljövendő miatt is. Érdemes épp ma, amikor az elzártság kezd föloldódni, amikor a sebesség tempójával egyenes arányban nő a láthatár köre is. A hírszerzés és hírközlés, a kép közvetítés technikájával Ebédvesztő puszta és a metropolisok lassan szinte egy képernyő és hangszóró műveltségi udvarában játszadozó ikertestvérek lesznek. Ráadásul mind nagyobb a lehetősége könyvkiadásunk és könyvtárhálózatunk fejlődésével a szellemi talajforgatásnak is… És mégis!…

Ha röviden áttekintem csak az én nemzedékem útját, mit látok a szülőföld és a főváros viszonylatában? Jankovich Ferenc Székesfehérvár- és Párizson át; Jékely Zoltán kétszer is Kolozsváron át; Weöres Sándor Szombathely-, Pécs- és Székesfehérváron át, és sorolhatnám Képes Géza, Hajnal Anna, Toldalagi és Zelk Zoltán és mások nevét is, akik mind-mind vidékről a fővárosban kötöttek ki. S ha hozzávetjük ehhez líránk zsengéjének útját, és mindezt összehasonlítjuk az új francia, spanyol, angol vagy orosz antológiák költőinek lexikális adataival, akkor azt hiszem, sehol sem találjuk meg ennyire ezt az egyetlen „Művész Espresso” megoldást. Mert ma bizony így van! Budapest az egyetlen kis idézőjeles espresso, ahová mindenki, aki számít irodalmunkban, leül, szinte naponta vagy legalábbis beszalad egy-egy szimplára, vagy a maga rövid italára. És akiket nem látnak csak pár hétre is, nevének említésekor csak legyintenek, s lassacskán el is felejtik… Anekdotikus? De azt hiszem, megközelíti az igazságot.

És vajon ez a kép nem ad-e egész irodalmi életünknek szélesebb viszonylatban egy egészen sajátos vidéki jelleget!? Úgy, mint ahogyan Budapest átalakult vonatozó XX. századi „nomádjainkkal”; honfoglaló, de már letelepült motorkerékpáros „lovasainkkal”; egy a szemünk előtt lejátszódott modern népvándorlással, azt lehet mondani, a legnagyobb magyar faluvá…

Tehát van ok, ami vidékről röptetésre készt. De egyáltalán maradtak-e írók a szülőföldükön? Azt hiszem, ha igazságosan nemcsak az Írószövetség tagsági statisztikáját veszem alapul, akkor Pécs, Szeged, Debrecen és Miskolcon kisebb csoportokban és még itt-ott is maradt vagy harminc író a szülőföldjén ebben az egészen sajátos ízű irodalmi életünkben. És ezek is miért maradtak, ha már mindenki mozdult? – Talán könnyebb a sorsuk vagy a megélhetésük? – Nem! – Egyszerűen azért maradtak és ez az első, mert szeretik a szülőföldjüket. Azért, mert úgy érzik, és azt remélik, lassan kialakíthatnak egy olyan életformát, amely részükre jobban tudja biztosítani helyi színeivel és lüktetésével a munkájukat, és jobban kezükbe adja a terveiket serkentő adottságokat. Csak ilyen és hasonló adottságokról lehet szó, mert anyagi előnyről – hisz vidéken komoly értelemben vett kiadó nincs, és úgy látszik, nem is akarják, hogy legyen –, tehát beszélni sem lehet.

Ha ez így van, akkor kettősen meg kellene becsülni az ilyen indítású „helytállást”. Amikor pedig itt a fészekelhagyó, a fővárosba röptető okokról beszélek, azért teszem, mert fölvetésükkel, a róluk való beszéddel, talán segíteni is lehet a helyzeten. Egy kis életrajzi képsor keresztmetszetet is adhat az egész kérdésről.

Első és a legnehezebben leküzdhető indítás ok a szülőföldről, a magányosság kérdése. Egy kezdő művésznek igen összetett és sok tapasztalatot, türelmet igénylő segítségre van szüksége. Társakra, serkentő közízlésre, amely nemcsak a könyvekből, tehát papírról, de az életből, személyekből nyúl feléje. Fizikai és szellemi vonatkozásában is nevelő hatású körülményekre. Nélkülük önmagába fullad, mint a rosszul metszett szőlőszem. Igen összetett értelmiségi kérdés az író helyzete vidéken. Magam sem és nemzedékünk tagjai sem magányban nőttek fel. Ott volt kezdetnek Pécs szűkebb értelemben vett irodalmi köre. Aztán pedig Budapest szerkesztőségei, Illés Endre, Szegi Pál, Dallos Sándor, Thurzó Gábor, és kávéházai, ahol az egyes folyóiratok irányítói és munkatársai találkoztak. Tatay Sándorral, Weöres Sándorral sokat beszélhetnénk ezekről az együtt lakott és átélt esztendőkről. Szóval itt, ezeken a helyeken Schöpflin Aladártól Sárközi Györgyig és Féja Gézáig; a Nyugat-tól a Válasz – Kelet Népe – köréig mindenkit és minden irodalmi ízlést és véleményt megtalálhattunk. Személyesen is Babitstól Szabó Dezsőig… A Centráltól a Lánchíd kávéházig hullámzott ez a légkör…

Az indulás valahogy csak így képzelhető el ma is. Mert a kisebb városok, sőt a falvak, a magyar provinciák „helyi klímái” egyszerűen a helyzetüknél fogva ma sem alkalmasak a művészi fejlődésre. A kiröpítő okoknál ezekről a klímákról beszélnünk bővebben is kell. Még a régi mesterségek iparosai is vándorútra indultak, hogy kitanulják a szakma fogásait. Hát akkor mennyivel is inkább szükséges az írói mesterség inasainak az országút és a levegő… Tehát, hogy kirepülnek a fiatalok, az természetes. De ott a hiba, ha egyszer kiszálltak, vissza már többet senki sem jön, vagy nagyon-nagyon kevesen. Juhász Gyula szegedi, és Gulyás Pál és ma Kiss Tamás debreceni, vagy Csorba Győző pécsi példája igen kevés.

Miért?

És itt kell a helyi klímákról és légkörről említést tenni. Ehhez példának helyi kalandjaimból egész anekdotakinccsel szolgálhatnék. Csakhogy ez a történetsorozat a vidéken élő író életéről nem mindig csak az elnéző derűt sugározná, hanem bizony igen sokszor a tragikumot is súrolta. Mert az, hogy egyszer örökbe fogadnak szép fizetéssel, derűs epizód egy író életében. De már az, hogy könyvtárával, Petőfivel és Shakespeare-rel együtt csak úgy alkalmilag, nagy hirtelen kilakoltatják a sajátjából, csak azért, mert valakinek épp a könyvtár kell, aki közel lakik az istenhez, a helyi klíma erős, túlságosan is kontinentális ingadozásáról tanúskodik. És itt a hiba, hogy ilyenkor egyedül van a szülőföld írója. Egyedül és milyen jó ilyenkor, hogy mondjuk, Kiskorpád fölött „áll Buda még”, az egyetlen mégiscsak jó „Művész Espressójával”, riportereivel, „suttogásával”, íróval és szövetségével és igazságkereső hangjával, ahogy így összefogva egyesíti ezt a fővárosiasan-vidéki magyar irodalmat. Már csak azért is mondhatom, hogy vidéki, mert hiszen íróinknak legfeljebb ha 20%-a pesti születésű. Az is olyan magyar szokás, hogy az atyafiság mégiscsak számon tartja tagjait, ha mindjárt a fővárosba tette is át a kiskertet és a harangszót. Aztán meg az sem utolsó dolog, amikor vidéken a mezőgazdasági kiállítás állatsztárjainak hírverésére versre szólítanak valakit, vagy épp személyi köszöntőre. Igaz, Csokonai is vendégeskedett így e tájon. Vendégeskedett, de ő sem maradt! És így a megrendelést szerény szavak kíséretében megtagadó tegnapi válasz fullánkja ott törött nem egy helyi hatalmasság ajkán. S az ajak, amint közismert, nemcsak csókra való, de beszédre, sőt suttogásra is, amely susogás sokszor aztán végigkíséri a vidéken egy-egy író útjának fűzfa- és nyárfaszegte alléját. Még akkor is, ha az már átível az Óperencián is. S folytathatnám a históriákat, de azt még meg kell említenem, hogy vidéken a heti piac szemlélet még a tsz-szervezés után is erős, és ebből kifolyólag elég reális addsza-ne viszonya van az életnek. Meg aztán az is közrejátszik, hogy Budapestig a létra grádicsán sok a fok, és bizony sok melléhallással, irodalmi tájékozatlansággal, bizalmatlansággal és rosszul értelmezett vagy alkalmazott művészetpártolással kell megküzdeni. Ez a tény, de az is igaz, hogy mindig kevesebb az olyan megjegyzés könyveinkről és a stílusról, hogy ez magas, az meg elvonatkoztatott, és hogy nem érti meg a nép. Erre föl, mert pedagógus családból származom, és mert magam is gyakoroltam ezt a mesterséget az inasiskolától a gimnáziumig, hát sokat kísérleteztem. Hívtak és tartottam is sok előadást és úgynevezett író-olvasó találkozót a néppel. Már maga ez is megérte, hogy itt élek ma is, mert valóban a „népközelben” mérhettem le szavaink színét, súlyát és ízét. Sok találkozásom mind csak azt bizonyította, hogy a stílus ügyében felesleges, túlhaladott az ilyen „óvatosság”. A válasz legtöbbször a nép részéről az volt találkozásaim alkalmával, hogy várta a folytatást a falu; vagy azt mondták íróinknak, akikkel együtt voltunk, kár, hogy csak ennyit olvastak fel. A vidéken élő írónak ezek az élmények szinte állandó ünnepnapjai.

Aztán az is igaz, hogy lassan egy egész lektorátus alakul ki körülöttünk. Levél levelet, beküldött vers verset és novellát ér, és gyűlnek-gyűlnek a feladatok, és mennek a válaszok. Sok tehetség indult el innen, és kapott a vissza nem térő szárnyakra. És itt ezek a kérdések serkentenek arra, hogy kimondjam, az lenne jó, ha többen lennénk, akik itt maradtunk, és még jobb lenne, ha egyre többen visszaköltöznének szülőföldjükre. – Mert miért is nem jönnének vissza? – Debrecen, Szeged, Pécs, Győr vagy Eger, Szombathely – egyre inkább biztosítani tudná, sőt adhatna mind több feladatot is íróinknak. Vagy valóban akkora a fizikai és a szellemi és az ebből adódó légköri állapot klímakülönbsége még mindig a főváros és a vidék között, hogy olyan nagy áldozatot kívánna ez a visszaköltözés?

Ha így van, nézzünk szembe ezzel a kérdéssel is, mint ahogy sok mással tettünk, és keressük a megoldást. Mindenesetre a hajlandóság hiánya és íróvilágunk statisztikája egyértelműen válaszol erre a kérdésre.

Pedig széles, első kézből vett – nem kiruccanásokon szerzett –, társadalmi tablók ábrázolására nyílik épp napjaink életéből itt vidéken alkalom. S akik már ebben születtek és forogtak, épp a fiatalok mutassanak példát, és ebben éppen ne utánozzák az előttük járó nemzedéket. Egyre több egy új írói életforma megteremtésének a lehetősége. Gondoljunk csak a pécsi Jelenkor és a debreceni Alföld folyóiratokra. Akkor lesz igazán ezeknek az újabban havonta megjelenő irodalmi lapoknak a légköre, a színe és a hangja is egyéni, ha munkatársaik hazulról és a szülőföldjükön nézik korunk arcát, és irodalmunk kérdéseit is. Csak időt és segítséget és türelmet és jó helyi klímát kívánok az írók részére. Nem hiszem, hogy csak pihenésre alkalmas a balatoni vagy a mecseki táj. Vagy ha már négy hét is elég az erőgyűjtésre e tájon – akkor némi mosollyal kérdezhetem –, mi lenne akkor, ha egy életet „lent” töltenének írótársaim, s ráadásul nem hivatalokban robotolva? Hanem a kaptafánál, mint a cipész teheti?!…

Magamról beszéltem, de egy kicsit a vidéken élő írók kérdéseiről hosszú tapasztalat után. Az én szülőföldemről beszéltem, s mert mindenkor családon belül maradtam, azt hiszem, mindent elmondhatok. Szavaimmal mindenkor csak segíteni akartam e szűk mezsgyék határain túl is. Aztán még csak annyit, hogyha netán mégis valakit meggyőztem volna, és közénk költözik, előzőleg tanácsolom, jól tanulmányozza át az irodalmi KRESZ szabályait, mert itt nemcsak írásaival fog érintkezni, de nap mint nap, úton és útfélen személyesen is találkozni fog az ilyen kisebb közösségekben mindenütt jelenlevő és ható típusokkal. Egyszóval százszor nagyobb a súrlódási lehetőség e téres utcákon, mint a körutak forgatagában, még akkor is, ha nagyon betartja a KRESZ új szabályait… De jó témák ezek is…

Azt meg mindnyájan tudjuk, hogy az igazi irodalom nem helyhez kötött. Se a falun, de még csak nem is a fővárosokban, hanem a lélekben születik. Ami pedig az „igazi” várost illeti, ebben aztán éppen nem állunk rosszul, ami összehasonlításban, mondjuk, Sopron belvárosát vagy Pécs Káptalan utcai részét illeti. És ráadásul még itt, az ilyen öreg falak között sem találhatjuk meg mindig azt a szellemet, amit egy tágabb horizont keres, mert nem a vakolattal együtt kenik föl azt a kövekre, épületekre, hanem csak itt-ott, innen és onnan, egy-egy lakás négy fala közül sugárzik ki az az emberiségre.