Út és munka közben

 

Írók és szülőföld

Újabban mind gyakrabban eltűnődöm azon az életformán, amelyben oly régtől fogva élek. Eltűnődöm azon is, hogy élek, és hol is élek? Vajon „a fővároscentrikus XX. századi magyar irodalomban valóban csodabogárnak számít-e az az író, aki mindhalálig hű egy tájhoz, egyszerűen azért, mert ez a táj a mindenséget jelenti neki.” Igaza van-e Gyurkó Lászlónak, aki ezeket a sorokat írta szeretettel Képek és versek útjain című könyvemről?

Egyszóval a vidéken élő írók helyzetéről, életformájáról lenne szó. És itt mindjárt az elején szögezzük le, hogy amikor a tájról beszélünk, ez a fogalom se Gyurkónál, se pedig nálam sohasem jelentheti és sohase is jelentette verseimben a külsőt, a leírhatót, azaz a felületet. Az irodalom nem turisztikai szemlélet. A táj és a vidék szavak helyett tehát az elkövetkezőkben, ahol lehet, igyekszem inkább a szülőföld szót használni. A szülőföld kifejezést, amely egyszerre jelent történelmi és társadalmi valóságot, azonkívül jelent egy sajátos és egyéni színű kultúrát a haza, az ország egészében. Egyszóval azt a világot fogja össze, amely egyszerre ad életet és témát a benne élő írónak, és külső formáival jelképeket is nyújt az alkotáshoz. Ez az életforma, amelyben dolgozom, mi tagadás, sokszor szorítja el a szívemet. A vidéken élő írók kérdése személyemen túl, azt hiszem, ha a most tanuló és induló fiatalokat veszem, és az ő útjukra gondolok, akkor bátran mondhatom, hogy a jövőt tekintve ugyancsak megszívlelendő irodalompolitikai kérdés. Érdemes rajta eltűnődni… Érdemes, mert a sokat emlegetett mai írók „életközelségének” kérdéséhez is nyújt néhány adatot, mégpedig egy olyan írón keresztül, aki saját bőrén mérhette le e kérdésnek ötven éven át szerzett tapasztalatait.

Fél évszázad hosszú idő. Példákra is és a szavak hitelességére is. Azt hiszem, ilyen kisvárosi környezetben és közösségben, ilyen egyvégtében – eltekintve hosszabb-rövidebb külföldi útjaimtól –, kevesen dicsekedhetnek több írói és irodalmi kalanddal, mint jómagam.

Mert más ám úgy lenni vidékinek, mint sokan dicsekszenek, hogy ők is vidékiek – hogy Pesten, bocsánat, Budán van a főbérlet, és Veszprémben vagy Somogyban élvezzük egy villa nyugalmát. Más bizony. Hiszen ilyen értelemben akkor még én sem vagyok igazán somogyi, mert még nekem is van, a szülőföldön élőnek, Kaposváron kívül is egy alkotó, ha csak víkendházam is. Mégpedig hadd dicsekedjem vele, milyen szép helyen van. Ott a becei mediterrán teraszon, a Balaton felett. Szóval más ez, és az, amikor úgy él valaki vidéken, ahogy valójában én csinálom, akinek itt nemcsak szabadsága és tolla, de hivatala is van. Igaz, olyan hivatalom, amelyben munkámat mindenkor belülről ihletett hivatásnak érzem. Sőt feladatnak, épp a szülőföldemmel szemben. Ez az érzés és tudat volt az egyik indító ok, hogy itt maradtam. Feladatom tehát azóta úgy gyűjteni itt és úgy fölmérni és építkezni a múlt és jelen emlékeiből, magamnak, az írónak és a múzeumnak, ahogy egy vers épül a mának, és ezen túl a jövőnek. Pontosan úgy építkezni, amint ahogyan egy irodalmi mű nő. Hisz mindkettőnek, a versnek és a múzeumnak is egyformán köze van a múzsákhoz. Tudták, hogy így kell, és jól csinálták ezt hajdanán, akikre oly sokszor gondolok munkám közben: Tömörkény István és Móra Ferenc. Igaz, azóta nagyot változott a világ. De napjainkban azóta sem lett kevesebb az író feladata vidéken, sőt mert sok helyett egyedül van, vagy kevés számmal, kettősen megszaporodott. És a végzett munka közben jön rá az ember arra, hogy az alkotás és alakítás művel és hivatallal olyan feladat, amely a teljes emberséghez hozzátartozik. Munkálni és hatni körünkben egy emberi közösségre, és az eredményt, kudarcot látni, és lemérni, van abban egyképp nevelő a közre és a művészre is.

De mégis hogy és miért van az, hogy egyre kevesebb a szülőföldjén élő író? Miért van, hogy sokkal több a festő, és közülük is nem egy jelentős művész él vidéken?…

Vajon mi annak az oka, hogy bár nemcsak beszélünk róla, és nemcsak ígérünk, de adunk és teszünk is érdekében, és mégis egyre határozottabb vonásokkal alakul ki a fővároscentrikus magyar irodalom?… Íróink csak kirándulnak, de nem költöznek „főbérletbe” Budapestről vidékre.

Van-e ennek, hogy ez egyre inkább általános lesz, élesen körülhatárolható oka?… Természetesen van… És egyáltalán kialakítható-e vidéken a helyi tempók, fizikai és szellemi adottságok között – hangsúlyozom, a kezdő és induló írók részére –, egy olyan életforma, amely az író fejlődésére és művére úgy hat, hogy abból nemcsak a szűkebb hazának, de irodalmunk egészének is haszna lehet?… Azt hiszem, érdemes ezekről beszélni. Csak az eljövendő miatt is. Érdemes épp ma, amikor az elzártság kezd föloldódni, amikor a sebesség tempójával egyenes arányban nő a láthatár köre is. A hírszerzés és hírközlés, a kép közvetítés technikájával Ebédvesztő puszta és a metropolisok lassan szinte egy képernyő és hangszóró műveltségi udvarában játszadozó ikertestvérek lesznek. Ráadásul mind nagyobb a lehetősége könyvkiadásunk és könyvtárhálózatunk fejlődésével a szellemi talajforgatásnak is… És mégis!…

Ha röviden áttekintem csak az én nemzedékem útját, mit látok a szülőföld és a főváros viszonylatában? Jankovich Ferenc Székesfehérvár- és Párizson át; Jékely Zoltán kétszer is Kolozsváron át; Weöres Sándor Szombathely-, Pécs- és Székesfehérváron át, és sorolhatnám Képes Géza, Hajnal Anna, Toldalagi és Zelk Zoltán és mások nevét is, akik mind-mind vidékről a fővárosban kötöttek ki. S ha hozzávetjük ehhez líránk zsengéjének útját, és mindezt összehasonlítjuk az új francia, spanyol, angol vagy orosz antológiák költőinek lexikális adataival, akkor azt hiszem, sehol sem találjuk meg ennyire ezt az egyetlen „Művész Espresso” megoldást. Mert ma bizony így van! Budapest az egyetlen kis idézőjeles espresso, ahová mindenki, aki számít irodalmunkban, leül, szinte naponta vagy legalábbis beszalad egy-egy szimplára, vagy a maga rövid italára. És akiket nem látnak csak pár hétre is, nevének említésekor csak legyintenek, s lassacskán el is felejtik… Anekdotikus? De azt hiszem, megközelíti az igazságot.

És vajon ez a kép nem ad-e egész irodalmi életünknek szélesebb viszonylatban egy egészen sajátos vidéki jelleget!? Úgy, mint ahogyan Budapest átalakult vonatozó XX. századi „nomádjainkkal”; honfoglaló, de már letelepült motorkerékpáros „lovasainkkal”; egy a szemünk előtt lejátszódott modern népvándorlással, azt lehet mondani, a legnagyobb magyar faluvá…

Tehát van ok, ami vidékről röptetésre készt. De egyáltalán maradtak-e írók a szülőföldükön? Azt hiszem, ha igazságosan nemcsak az Írószövetség tagsági statisztikáját veszem alapul, akkor Pécs, Szeged, Debrecen és Miskolcon kisebb csoportokban és még itt-ott is maradt vagy harminc író a szülőföldjén ebben az egészen sajátos ízű irodalmi életünkben. És ezek is miért maradtak, ha már mindenki mozdult? – Talán könnyebb a sorsuk vagy a megélhetésük? – Nem! – Egyszerűen azért maradtak és ez az első, mert szeretik a szülőföldjüket. Azért, mert úgy érzik, és azt remélik, lassan kialakíthatnak egy olyan életformát, amely részükre jobban tudja biztosítani helyi színeivel és lüktetésével a munkájukat, és jobban kezükbe adja a terveiket serkentő adottságokat. Csak ilyen és hasonló adottságokról lehet szó, mert anyagi előnyről – hisz vidéken komoly értelemben vett kiadó nincs, és úgy látszik, nem is akarják, hogy legyen –, tehát beszélni sem lehet.

Ha ez így van, akkor kettősen meg kellene becsülni az ilyen indítású „helytállást”. Amikor pedig itt a fészekelhagyó, a fővárosba röptető okokról beszélek, azért teszem, mert fölvetésükkel, a róluk való beszéddel, talán segíteni is lehet a helyzeten. Egy kis életrajzi képsor keresztmetszetet is adhat az egész kérdésről.

Első és a legnehezebben leküzdhető indítás ok a szülőföldről, a magányosság kérdése. Egy kezdő művésznek igen összetett és sok tapasztalatot, türelmet igénylő segítségre van szüksége. Társakra, serkentő közízlésre, amely nemcsak a könyvekből, tehát papírról, de az életből, személyekből nyúl feléje. Fizikai és szellemi vonatkozásában is nevelő hatású körülményekre. Nélkülük önmagába fullad, mint a rosszul metszett szőlőszem. Igen összetett értelmiségi kérdés az író helyzete vidéken. Magam sem és nemzedékünk tagjai sem magányban nőttek fel. Ott volt kezdetnek Pécs szűkebb értelemben vett irodalmi köre. Aztán pedig Budapest szerkesztőségei, Illés Endre, Szegi Pál, Dallos Sándor, Thurzó Gábor, és kávéházai, ahol az egyes folyóiratok irányítói és munkatársai találkoztak. Tatay Sándorral, Weöres Sándorral sokat beszélhetnénk ezekről az együtt lakott és átélt esztendőkről. Szóval itt, ezeken a helyeken Schöpflin Aladártól Sárközi Györgyig és Féja Gézáig; a Nyugat-tól a Válasz – Kelet Népe – köréig mindenkit és minden irodalmi ízlést és véleményt megtalálhattunk. Személyesen is Babitstól Szabó Dezsőig… A Centráltól a Lánchíd kávéházig hullámzott ez a légkör…

Az indulás valahogy csak így képzelhető el ma is. Mert a kisebb városok, sőt a falvak, a magyar provinciák „helyi klímái” egyszerűen a helyzetüknél fogva ma sem alkalmasak a művészi fejlődésre. A kiröpítő okoknál ezekről a klímákról beszélnünk bővebben is kell. Még a régi mesterségek iparosai is vándorútra indultak, hogy kitanulják a szakma fogásait. Hát akkor mennyivel is inkább szükséges az írói mesterség inasainak az országút és a levegő… Tehát, hogy kirepülnek a fiatalok, az természetes. De ott a hiba, ha egyszer kiszálltak, vissza már többet senki sem jön, vagy nagyon-nagyon kevesen. Juhász Gyula szegedi, és Gulyás Pál és ma Kiss Tamás debreceni, vagy Csorba Győző pécsi példája igen kevés.

Miért?

És itt kell a helyi klímákról és légkörről említést tenni. Ehhez példának helyi kalandjaimból egész anekdotakinccsel szolgálhatnék. Csakhogy ez a történetsorozat a vidéken élő író életéről nem mindig csak az elnéző derűt sugározná, hanem bizony igen sokszor a tragikumot is súrolta. Mert az, hogy egyszer örökbe fogadnak szép fizetéssel, derűs epizód egy író életében. De már az, hogy könyvtárával, Petőfivel és Shakespeare-rel együtt csak úgy alkalmilag, nagy hirtelen kilakoltatják a sajátjából, csak azért, mert valakinek épp a könyvtár kell, aki közel lakik az istenhez, a helyi klíma erős, túlságosan is kontinentális ingadozásáról tanúskodik. És itt a hiba, hogy ilyenkor egyedül van a szülőföld írója. Egyedül és milyen jó ilyenkor, hogy mondjuk, Kiskorpád fölött „áll Buda még”, az egyetlen mégiscsak jó „Művész Espressójával”, riportereivel, „suttogásával”, íróval és szövetségével és igazságkereső hangjával, ahogy így összefogva egyesíti ezt a fővárosiasan-vidéki magyar irodalmat. Már csak azért is mondhatom, hogy vidéki, mert hiszen íróinknak legfeljebb ha 20%-a pesti születésű. Az is olyan magyar szokás, hogy az atyafiság mégiscsak számon tartja tagjait, ha mindjárt a fővárosba tette is át a kiskertet és a harangszót. Aztán meg az sem utolsó dolog, amikor vidéken a mezőgazdasági kiállítás állatsztárjainak hírverésére versre szólítanak valakit, vagy épp személyi köszöntőre. Igaz, Csokonai is vendégeskedett így e tájon. Vendégeskedett, de ő sem maradt! És így a megrendelést szerény szavak kíséretében megtagadó tegnapi válasz fullánkja ott törött nem egy helyi hatalmasság ajkán. S az ajak, amint közismert, nemcsak csókra való, de beszédre, sőt suttogásra is, amely susogás sokszor aztán végigkíséri a vidéken egy-egy író útjának fűzfa- és nyárfaszegte alléját. Még akkor is, ha az már átível az Óperencián is. S folytathatnám a históriákat, de azt még meg kell említenem, hogy vidéken a heti piac szemlélet még a tsz-szervezés után is erős, és ebből kifolyólag elég reális addsza-ne viszonya van az életnek. Meg aztán az is közrejátszik, hogy Budapestig a létra grádicsán sok a fok, és bizony sok melléhallással, irodalmi tájékozatlansággal, bizalmatlansággal és rosszul értelmezett vagy alkalmazott művészetpártolással kell megküzdeni. Ez a tény, de az is igaz, hogy mindig kevesebb az olyan megjegyzés könyveinkről és a stílusról, hogy ez magas, az meg elvonatkoztatott, és hogy nem érti meg a nép. Erre föl, mert pedagógus családból származom, és mert magam is gyakoroltam ezt a mesterséget az inasiskolától a gimnáziumig, hát sokat kísérleteztem. Hívtak és tartottam is sok előadást és úgynevezett író-olvasó találkozót a néppel. Már maga ez is megérte, hogy itt élek ma is, mert valóban a „népközelben” mérhettem le szavaink színét, súlyát és ízét. Sok találkozásom mind csak azt bizonyította, hogy a stílus ügyében felesleges, túlhaladott az ilyen „óvatosság”. A válasz legtöbbször a nép részéről az volt találkozásaim alkalmával, hogy várta a folytatást a falu; vagy azt mondták íróinknak, akikkel együtt voltunk, kár, hogy csak ennyit olvastak fel. A vidéken élő írónak ezek az élmények szinte állandó ünnepnapjai.

Aztán az is igaz, hogy lassan egy egész lektorátus alakul ki körülöttünk. Levél levelet, beküldött vers verset és novellát ér, és gyűlnek-gyűlnek a feladatok, és mennek a válaszok. Sok tehetség indult el innen, és kapott a vissza nem térő szárnyakra. És itt ezek a kérdések serkentenek arra, hogy kimondjam, az lenne jó, ha többen lennénk, akik itt maradtunk, és még jobb lenne, ha egyre többen visszaköltöznének szülőföldjükre. – Mert miért is nem jönnének vissza? – Debrecen, Szeged, Pécs, Győr vagy Eger, Szombathely – egyre inkább biztosítani tudná, sőt adhatna mind több feladatot is íróinknak. Vagy valóban akkora a fizikai és a szellemi és az ebből adódó légköri állapot klímakülönbsége még mindig a főváros és a vidék között, hogy olyan nagy áldozatot kívánna ez a visszaköltözés?

Ha így van, nézzünk szembe ezzel a kérdéssel is, mint ahogy sok mással tettünk, és keressük a megoldást. Mindenesetre a hajlandóság hiánya és íróvilágunk statisztikája egyértelműen válaszol erre a kérdésre.

Pedig széles, első kézből vett – nem kiruccanásokon szerzett –, társadalmi tablók ábrázolására nyílik épp napjaink életéből itt vidéken alkalom. S akik már ebben születtek és forogtak, épp a fiatalok mutassanak példát, és ebben éppen ne utánozzák az előttük járó nemzedéket. Egyre több egy új írói életforma megteremtésének a lehetősége. Gondoljunk csak a pécsi Jelenkor és a debreceni Alföld folyóiratokra. Akkor lesz igazán ezeknek az újabban havonta megjelenő irodalmi lapoknak a légköre, a színe és a hangja is egyéni, ha munkatársaik hazulról és a szülőföldjükön nézik korunk arcát, és irodalmunk kérdéseit is. Csak időt és segítséget és türelmet és jó helyi klímát kívánok az írók részére. Nem hiszem, hogy csak pihenésre alkalmas a balatoni vagy a mecseki táj. Vagy ha már négy hét is elég az erőgyűjtésre e tájon – akkor némi mosollyal kérdezhetem –, mi lenne akkor, ha egy életet „lent” töltenének írótársaim, s ráadásul nem hivatalokban robotolva? Hanem a kaptafánál, mint a cipész teheti?!…

Magamról beszéltem, de egy kicsit a vidéken élő írók kérdéseiről hosszú tapasztalat után. Az én szülőföldemről beszéltem, s mert mindenkor családon belül maradtam, azt hiszem, mindent elmondhatok. Szavaimmal mindenkor csak segíteni akartam e szűk mezsgyék határain túl is. Aztán még csak annyit, hogyha netán mégis valakit meggyőztem volna, és közénk költözik, előzőleg tanácsolom, jól tanulmányozza át az irodalmi KRESZ szabályait, mert itt nemcsak írásaival fog érintkezni, de nap mint nap, úton és útfélen személyesen is találkozni fog az ilyen kisebb közösségekben mindenütt jelenlevő és ható típusokkal. Egyszóval százszor nagyobb a súrlódási lehetőség e téres utcákon, mint a körutak forgatagában, még akkor is, ha nagyon betartja a KRESZ új szabályait… De jó témák ezek is…

Azt meg mindnyájan tudjuk, hogy az igazi irodalom nem helyhez kötött. Se a falun, de még csak nem is a fővárosokban, hanem a lélekben születik. Ami pedig az „igazi” várost illeti, ebben aztán éppen nem állunk rosszul, ami összehasonlításban, mondjuk, Sopron belvárosát vagy Pécs Káptalan utcai részét illeti. És ráadásul még itt, az ilyen öreg falak között sem találhatjuk meg mindig azt a szellemet, amit egy tágabb horizont keres, mert nem a vakolattal együtt kenik föl azt a kövekre, épületekre, hanem csak itt-ott, innen és onnan, egy-egy lakás négy fala közül sugárzik ki az az emberiségre.

 

Haza és nagyvilág

Kíváncsisággal és várakozással vettem kezembe a kötetet. Olyan érzéssel lapoztam és olvasgattam végig, mint mikor ismerős tájon vagy tanulóéveink városában az elhagyott intézet ismert könyvespolcain sétál át újra a tekintet. Mert szinte valamennyit olvastam már. Itt-ott pár mondata a szívbe is vésődött, mint kedves emlék. Sokan vagyunk, kik mindig örömmel és érdeklődéssel nyúlunk írásai után. Mit az utolsó négy évben írt, itt együtt találjuk. Izgatottan keressük a közös eszme és lélek összekötő sugarát, amely eggyéfogja e sokoldalú és formájú anyagot.

Milyenek is Cs. Szabó írásai? Miért külön-külön élmény egyenként is egy-egy tanulmány? Mire tanítanak? – tolultak fel a kérdések bennem, amikor másodszor is átböngészgettem lapjait, átkóstolgattam ízeit. Ez utolsó szó véletlen jött a tollra, de mégis találónak érzem. Mert mindegyik az izgató olvasásinger után megnyugtató érzést és jó ízt hagy a lélekben. – Miért is? – Mert fölépítésük, összeállításuk úgy készült, mint a sokat utazott, sok mesternél tanult, mindenbe belekóstolt étekmesterek főztje. Nagy előkészülettel és ízléses válogatással. A „csipp remekek” íze egységes egészében, de közben minden tizedik falat, illetve sor, valami eddig nem ízlelt inyencséget rejteget. Ezek Cs. Szabó készülődésének, kutatásainak kis adatcsemegéi és a végigjárt források egyéni párlatai. – Legyünk őszinték? – Sokszor még túlzásba is viszi, és odajut az esszé, hogy átbukik a regényes korrajzba, vagy az ötletek tűzijátéka homályosítja, és viszi el orrunk elől a fölvetett célt vagy gondolatot. (Ilyen volt a Három költő kötete.)

Az írások sorai között mindenütt ott érezzük nyugtalan és örökké munkáló egyéniségét. Hol erre, hol arra hívja fel a figyelmet. Sokszor találó félmondatnyi meghatározással egész kötetek lényegét teszi olvasója elé. És sehol sem erőszakos. Nem akarja nyakunkba varrni véleményét. Nem az egyetlen megváltó önhitt próféciájával beszél, mint nem egy kortársa. Társadalmi és gazdasági kérdéseink „hitszónokaira” gondolok. Pedig van hite, mégpedig nemcsak abban, amit mond, de önmagában is. „Erős hit ez is, csak csendes” – mint maga mondja. A mérték embere, mintha Pannonia szülte volna. Nemhiába vallja a Latin-Európa tanítását, és vizsgálja a franciákat, akikről Montaigne így vall Cs. Szabónak és a kínainak: „Matematikusok és kertészek vagyunk.” Ennek hirdetése és átélése sugárzik minden sorából. Erre a tanításra sehol sem lenne nagyobb szükség, mint épp a tüzes szenvedélyű magyar esszéirodalomban és a mindig leselkedő és elfogult irodalompolitikánkban. Érdekes lenne összehasonlítani Cs. Szabó és Németh László tisztázó szerepét és munkásságát ebből a szempontból. Sok tanulságos eredményt szülne, bár ezt is fitymálóan olyan egyeztető dunántúli ötletnek tartanák, nem is tudom, melyik oldalon.

De nemcsak a fürge egyéniség jelenlétét érezzük sorai között – az írói vérmérsékletet –, hanem az üdvösséget kereső lelket is. A lélek állandó monológja és sóvárgása a legszebb e tanulmányokban, amely úgy leng az adatok és képek fölött, mint az élő táj fölött a harangszó. Az erőszak e vajúdó korában „emberszabású életről” álmodik. A kötet Nagyvilág-fejezete vall erről, ahol a kis és nagy népek hivatásáról értekezik. Mint kis nép lelkiismeretes fia, a kis népektől követeli a példát a nagyok számára. – Mi lenne hát a kis népek hivatása? – Fennmaradás, aztán az erkölcsös élet, s hogy ne lépjék túl az emberi mértéket. E három pontban foglalja össze hivatásukat. Nem kell tehát a kis népeknek majmolni és utánozni, mert az csak groteszk vígjátékot szülhet. Inkább mélyüljenek el önmagukban, és élesítsék öntudatukat. Amit a kis népekről mond, áll írói egyéniségére is, s mi sem természetesebb, ez sugárzik írásaiból is. Egy kínaival jelképes utazást tesz az európai nagy népek között, és idő, tér kötöttsége nélkül tisztelgő látogatásokat tesz ezek vezető szellemeinél. Hivatásukról vallatja őket. A mű legizgalmasabb fejezete ez. Sziporkázó igazságok nyílnak a holt zsenik ajkán. Aztán a kínaival, a bölcsesség és évezredes múlt gyermekével egy-egy mondatba sűrítik azt, amit tanultak. Az olasz nép hivatása, „hogy visszaszoktassa a népeket az ókori arányokhoz”; a franciáké, „hogy az ösztönök és szenvedélyek helyett érett gondolatok közé fogják az életet”; angoloké, „hogy a sírig meghosszabbítsák a gyerekkort”; és a németeknél annyit tudunk meg – mert az összegezés előtt eltűnik a kínai –, hogy akkor lennének igazán boldogok, „ha ők fedezték volna fel az újvilágot és az ókort, a gótikát és a reneszánszot, a rendezett túlvilágot és a semmit”.

Különös hitvalló Cs. Szabó László, aki felszabadult a dogmák egyoldalúságából. Szelleme Róma és Genf iskoláit kijárta, és a keresztény tanításokat türelmes harmóniába szűrte le. Tán e szorító kor is erre kényszeríti a ma szellememberét, mert napjaink kegyetlenebbek, mint a hozzáhasonlított XVI. század, a vallásháborúk kora. Akkor a lelkek üdvösségéért folyt a mérkőzés, ma az ellen, és a puszta létért. Így felvetődik a kérdés, hogy tán nem is a XVI., de az V. század tért vissza Európába, mely fölött az eljövendő Egyesült Európa álma lebeg, mint üres délibáb. Mert félő, hogy a lélek fog belőle hiányzani. Egységét a technika vívmányai és a politikai eszmék teremtik meg, melyben a jól szervezett társadalom fog pihegni, mint „a tehetetlen csecsemő”.

A Haza fejezet igen változatos és a magyarság életének és lényegének kérdéseibe világító cikkek sorozata. Lélekrajzok, írói arcképek, városlélektan, földrajzi esszé, nemzedékkritika stb. Legtöbb érdeklődést igényel talán A magyar ember latin szemmel című fejezet. Illyés Magyarok kötete mellett a helye ennek a jól tagolt, járatos szemmel, szófukar rövidséggel tömörített kis tanulmánynak. Aki végigolvassa Engesztelő áldozat című befejezését, úgy áll történelmi fejlődésünk és lélektanunk sok titka előtt, mint hirtelen fölszállott köd után a vándor, ha megpillantja jól ismert szülőföldje kedves határait. A spanyol és magyar történelem hasonlatosságából folyó azonos lelki alkataink párbaállítása sok igazat rejt, de a magyar realitás és bölcsesség kiemelésével így veti oda költőien a megkülönböztető lényeget: „Egy magyar Don Quijote regény alighanem Sancho Panza felmagasztalásával végződött volna.” Az ilyen mondatoknál szeretem Cs. Szabó László írásait.

Hová lehetne állítani munkásságát? – Tanulmányainak szelleme és egyénisége Németh László és Babits Mihály közé állítja jellegzetes sajátságaival. Németh tüzes, sokszor exkluzív véleménynyilvánítása (ő az, aki napjainkban újra aláhúzza, hogy Pannónia nem az elkönyvelt lágy hullámzású lelkek hona) és Babits remetei makacssága és magassága között áll. – Mivel férkőzik közel olvasójához? – Itt elsősorban regényességét említhetjük. Valóban, mintha nem is tanulmányok magas ösvényein járnánk. Ügyes vezető. Mihelyt túl meredek a gondolat, vagy túl gyors az iram, máris megfordul, kezével a völgy felé mutat, ahonnan a magasság szép tájának látképe tárul elénk. Úgy olvassuk, ha hozzászoktunk már gondolatmenetéhez, mintha regény lenne a kezünkben. Költői, nemhiába becsüli oly sokra őket. Nincs magyar esszéíró, aki oly szeretettel és hivatástisztelettel tudna beszélni a poétákról, mint Cs. Szabó. Legtöbb egy-egy cselt villant meg feléjük, s egy-egy vágást ejt amúgy is érzékeny testükön. Ő a kincset ragyogtatja föl minduntalan, amit náluk talál. Nem mintha nem ismerné gyengéjüket, de érezzük elnézésében, hogy aki róluk beszél, nem bukott poéta, kinek keserűsége itt is – ott is csak kibuggyan a költői mű taglalása során. (Ady, Két írás Babitsról, Dante.) Nagy erénye még könnyed járása és jártassága az irodalomban. Oly biztosan és szakavatottan vezet, hogy ellenvéleményt sincs kedvünk megkockáztatni, nehogy szétbontsuk tarka gondolatfüzéreit. Bátorsága örömet kelt hallgatója szívében, és hite a szellemen sugárzó ragyogást ad mondatainak. Mintha egy tihanyi római alapon épült présház könyves szobájából beszélne, oly ihletett biztonsággal vázolja fel könyve harmadik részében Latin-Európa határait, hagyatékát és jellemzését. Ezt szeretem, ezt a biztosságot, ahogy átrendezi és újra csoportosítja, amit tanult, és szenvedélyes válogató ösztönével összegyűjtött évtizedek alatt, akár tudományos cikkekből, egy-egy katedra megnyilatkozásából vagy források lapjairól. Történelem, irodalom, pletyka, bölcsészet, hit együtt a tétel érdekében és olvasója meggyőzésére, örömére varázslatosan gomolyodik renddé.

Könyvének vége felé tizenkét remek oldalra találunk. Képességeinek és választásának legnagyobb fejezete ez. Montaigne és Montaigne kora című esszéi. Egészben le kellene írni, nem azért, hogy ezzel nagyot mondjak, de hogy olvasva, olvasóm, ne én győzzelek meg erről, hanem magad győződjél meg az igazságról. Amit itt írunk, nem személynek, de a műnek szól. Teljes írói és fegyvertári készletét dobja a harcba, hogy megértesse a kort és a korból az írót. A háttér rajza történelmi esszé. Ízelítőül idézzük pár sorát: „A XVI. század nemcsak a titánok kora, hanem a farkasoké is. Sőt, sokkal inkább a farkasoké, mint a titánoké. A császár fölvette Tizian ecsetjét, egy bíboros belepirult, ha Erasmus megszólította. »Sok király van a világon, de csak egy Michelangelo« – írják a művésznek, Dürert ünneplőben fogadták a németalföldi tanácsurak, de a föld egyszerre megindul a parasztok alatt, az újgazdagok bekerítik a közbirtokokat, a kézműves műhelyek falai inganak, a beömlő amerikai aranytól király lesz az uzsorásból s koldus az országból, a takács fia kölcsön ad a császárnak, de a paraszt fiából útonálló lesz, az országutakon mezítlábas földönfutók gyalogolnak a város felé… Megnő a keselyűk és sakálok dolga. Közép-Európára rászabadulnak az ázsiai hordák, fölbomlik a keresztény népek kerekasztala, az egyenrangú felek szétválnak ragadozó nagyhatalmakra s vértanú kis nemzetekre vagy fényes szolgákra.” A korból indul ki, s mint mindig, az emberhez jut. Ez Montaigne. Következik az irodalmi esszé, de észrevesszük, hogy nemcsak egyről beszél, hanem a szellem embereiről. A példáról, a szétfreccsenő középkori rend gondolkozó típusáról. Műveiből így lesz bölcs tanács és igaz ábrázoláson túl hasznos valóság. Csak ennyit ebből: „Tudta, hogy nem a jövő, hanem a múlt, a hagyomány őrzi az ember nagyságát. Életünket egy arasszal toldja meg a jövő, de mérföldekkel a múlt.” Alapos mai igazságok. Vagy eredetiségére jellemzően: „Montaigne volt talán az egyetlen író a világon, aki nem igazságokban gondolkodott. Mindig csak embereket látott maga előtt.” „Az emberről pedig tudta”, hogy „füst és nem öntvény”. Mereskovszkij Örök útitársaink esszéi jutnak eszünkbe. Csak olvassák végig!

De egyet nem hallgathatunk el, bár a lényeghez nem tartozik. Stílusának ötletpattogása, szimbolizmusa, sokszor adatokkal agyonzsúfolt szófukarsága, logikai átugrásai az olvasók tekintélyes része előtt homályossá teszik mondanivalóját. Németh László és Cs. Szabó László stílusa, gondolati, érzésbeli tartalmuk különbsége ellenére, ebben gyakran egyezik. Pedig bevezetőjében így ír: „Az író egy idő óta néptanító, segédlelkész.” De ez a túl egyéni, szimbolikus stílus e cél elérésére és megvalósítására nem alkalmas. Ahhoz Ady, Kosztolányi áttetsző prózája kell. Lépjen a forrástiszta szóval elő.

 

Franz Kafka első magyar fordítója

A Könyv februári számában Szalatnai Rezső megemlékezett Neubauer Pálról, mint Kafka első magyar fordítójáról. Örömmel olvastam e sorokat, hiszen 1945 óta talán először jelent meg a neve magyar irodalmi folyóiratban. Örülök, hogy Neubauer neve feltűnt, de elszomorodom, ha arra gondolok, vajon mennyien ismerik? Kik tudják, ki volt Neubauer Pál?

Prága, Bécs, Berlin és Pozsony irodalmi világában jobban ismerték a második világháború kitörése előtt is, mint nálunk Budapesten. És ez abból adódott, hogy ez a vágujhelyi születésű tudós és humanista szellemű írónk csak Prága német megszállása után került Budapestre, akkor is – mielőtt műveiből igazán megismerhettük volna jobban az írót –, máris a zsidótörvények miatt, mint bujdosó rejtőzködött közöttünk. Így akadtam össze vele én is. Ugyanis 1944 őszén Neubauer Berta István pincér nevére kiállított papírokkal Fonyódra jött. Ide a Balaton mellé jöttem ki magam is, ahol fonyódi villánkban anyámékkal már akkor együtt lakott szintén illegalitásban Ernyei Tibor és felesége. Itt jöttem össze Neubauer Pállal és az egymást váltogató kiürítési parancsok, menekülések zűrzavarában és az utolsó harcok árnyékában aztán együtt laktunk közel fél évig.

Volt időm megismerni ezt a vékony csontú, de kemény akaratú és lelkű és igen tiszta szellemű embert, aki bár jogi doktorátust szerzett, de egész szellemi beállítottsága és természetes ösztöne is a filozófia világába állította. Minden írásában, még verseiben is, kizárólag a gondolati líra művelője volt. Verskötete Bécsben jelent meg 1924-ben Wohin? címmel. Érdekes megjegyezni, hogy az első világháború kitörésének esztendejében tanulmányában is „Az erkölcsi értékfogalom történeti és kritikai méltatásáról” értekezett. Tudását az európai szellem java kincseiből eredetiben szűrte le. Mint író két nyelven, magyarul és németül írta munkáit, de kitűnően beszélt és írt franciául is. A megmerevedett 1944–45-ös téli és tavaszi marcali front visszhangjában, a jéggé dermedt Balaton mellett sokat beszélt a sorsát és helyét kutató művelt polgár kafkai világáról. Az elembertelenedésről, a lelki és testi rettegésről ejtett szavainak e környezetben különös akusztikája volt, miközben Kafka írásait elemezte és magyarázta. Égzengés közben mondott kész tanulmányok voltak ezek a beszélgetések, csak le kellett volna írni őket. A Szalatnaitól említett fordításait nem, csak kéziratait ismertem. Nem ismertem Kafka művét sem. Tőle tudtam meg itt, hogy Kafka teljes életművének magyar átültetésére készül új barátom. Toll és alkalom híján e mű elé készülő tanulmányát stilizálta, fényesítette beszélgetéseink közben. Nem tudom, mennyi Kafka-fordítás jelent meg Neubauertől Prágában. Kéziratainak sorsáról sem tudok, de ennek is érdemes lenne utánanézni. Die Augen des Chaos című 1929-ben megjelent regényét le kellene fordítani és az 1936-os nemzetközi kiadói pályázaton díjat nyert és Amsterdamban németül, majd 1943-ban magyarul is megjelent A hiányzó fejezet című regényét újra ki lehetne adni. Arra is jól emlékszem, hogy egy zeneesztétikai könyvéről többször említést tett. Minden bizonnyal a Hubay Jenőről írt Egy élet szimfóniája című regénye volt ez. De ami a legjobban izgatta már ekkor, az a magyar költészet német nyelvű antológiájának összeállítása és kiadása volt. Adytól napjainkig tervezte ezt a gyűjteményt. Ady-fordításaiból sokat elmondott. Ezeknek egy része meg is jelent. Kitűnő érzékű, lelkiismeretes és színes világú műfordító volt ez a filozófus hajlamú, „rossz sorsú” író. Halálával a magyar líra, Gara László méretű és igényű német közvetítőjét vesztettük el.

De épp halálára akarok visszatérni. Rögzítem e pár sorban életének utolsó szakaszát, mert erről irodalmunk, azt hiszem, mit sem tud. Fonyód 1944-es kiürítése után szekéren és gyalog együtt mentünk először Ludas-pusztára és onnan Lengyeltótiba. Hosszabb ideig itt, ebben az akkor már kiürített faluban laktunk. Innen 1945 tavaszán szekéren Gamásra, s egy éjszakai stáció után, hozzánk Kaposvárra szekereztünk. Nálunk az aránylagos nyugalomban a szerencsésen megmaradt könyvtáramból azonnal tervezett antológiájának válogatásához fogott. Sok jegyzetet készített, különösen az 1930 és 1940 között megjelent költők versesköteteit forgatta sokat. Talán, hogy kedvem kerekedjék a nagy fölfordulásban a közös válogatás munkájához, nem egy versemet fordította le németre. Az utolsó, hogy miért, miért nem, nem a Bokor alól című versem volt.

 

So werde ich auch dann mich strecken. Doch unter grünen Rasendecken. Was Schatz ich nannte, ist dahin. In neue Welten fliegt der Sinn. Jetzt lieg ich lauernd, still und weise, Verfolg des Himmelsvogels Kreise, und weiss das Ziel; so ist es gleich: ob unter oder auf dem Erdenreich.

 

Ezt át is adta kéziratban és alig várta már 1945 tavaszának langyosabbra fordulását. Tervekkel szárnyazva is, de szokatlanul és annyira türelmetlen volt – hogy végre már minél előbb dolgozhasson Budapesten –, hogy be sem várva a Fonyód–Kaposvár kis szárnyvonal forgalmának megindítását, ismét nekivágott gyalog és szekéren Somogynak. Az áprilisi hűvös időben a vékonydongájú Neubauer Pál meghűlt, és gyógyszer híján 1945 áprilisában Fonyódon egy kiürített, üres gyógyszertárban halt meg.

Temetésén már nem voltam ott. Munkám Kaposvárhoz kötött. De azt tudom, hogy sírjánál egyedül a Sorbonne volt diákja, a jeles ornitológus, a falu öreg orvosa búcsúztatta a szerencsétlen sorsú „elköltözött” magyar írót. Sírja a fonyódi Várhegy temetőjének keleti lejtőjéről néz a Balatonra.

Mielőtt utolsó útjára indult, nehéz hónapjaink közös emlékére átadta nekem tintatartó készletét és monogramos réz levélpecsétnyomóját és papírvágó kését. Azóta is itt vannak az asztalomon, hogy emlékezzek rá, és most e pár sorral felhívom rá irodalomtörténetünk figyelmét is.

 

Szférák vándora

Minden költő bizonyos mértékig a képzelet megszállott rabja. Ez szüli a képeket, hasonlatokat, a szép fodrokat. A képzelet mégsem a lényeg a költészetben. Inkább úgy lehetne mondani, hogy a lényeg szép ruhája. Ám Fodor József költészetében mintha ez a képzelet a démoni közép volna. Jellegzetes verseiben alig jár a földön. Elrepül a tárgyi világtól, és magasan, valahol a végtelenben rakja lírájának fészkét, már-már az irrealitás jégcsúcsain. Mindig valami földöntúlit épít és ostromol, mintha az „ideákat” akarná másolni.

 

Nagy madarak tátongó szárnnyal, Rohannak a légürön által, Fényében a rőt alkonypírnak – És ahogy nagy köröket írnak, Útjukat az égi határon Bámulva, rettegve csodálom.

 

A költő ezekre a démoni madarakra vadászik; ezek dalával kel versenyre. Vörösmarty végtelenben tanyázó képzelete áll a legközelebb ehhez a világhoz, melynek szülője az emberi reménytelenség, földi céltalanság. Tehát Fodor József ezt a világot önmaga vigaszára építette. Kettős ég borítja. Az alsó: a csillagokkal kivert, a szép, s a felső ég: az eszmék űrön túli hona. Ide jár, ezt ostromolja nehéz szárnyalású és drámai fűtöttségű versekkel, melyeknek több sorát és képeinek értelmét csak sejteni lehet, de nem érteni. Rilke és Burns ihletett homálya leng e sorok között. Hatalmas, gomolygó látomás számára ez a kozmosz, melyben a Föld szélütötten kering. Így alakult ki a fodori misztikus világ, szimbolikus képekkel, szavakkal, lelkes tárgyakkal a jelzők dzsungeli vegetációjába ágyazva, s a költő fülledt klímájában egyre erjedve, mind vadabb érésre serkentve. Csak teremtője áll és közlekedik benne, de talán ő se biztosan tájékozva.

 

Forró világ üstje szivem, Fejem kiötlik az egeken. Így állok világ s magam felett, Alattam dolgok, kis jelenek; Távolok, terek, hajdan s jövő, Minden közeli, átérhető.

 

De mások számára egyenesen tragikus már ez a feszültség. A tiszta versek barátját agyonnyomja, idegesíti. Alig-alig tud föllélegzeni itt-ott egy-egy sor vagy versszak egyszerűbb művészi megoldásában. Még szerencse, hogy hatalmas megszemélyesítő erejének gyümölcsei, hasonlatai, képei néha üdítő források. Az idő ilyenkor „fényben, briliánscipőkkel” hangtalan suhan. Az újság íze is üdít, mert az élet nála például „kibírhatatlan, dagasztó, furcsa, mint méhcsípés” s a „gondolatok bimbóznak”, a „vidámság kedves angyal” stb.

Akit fárasztana ez a magyar lírában szokatlan s a nagy angol költőkkel versenyző szétáradás, azoknak ajánlom, olvassák el az Esti dal című háromstrófás versét is. Mintha kibonthatnók belőle az egész fodori misztikus világot is. A világ hullámain hajóként úszó Földet, a „társgályaként” vándorló többi csillagot, a Hold és Nap kettős fényében, melyeket a líra, a szív kormánya vezet. Vagy olvasgassa a többi rövid verset, melyek a maguk nemében külön fejezetet érdemelnek. Jellegzetességük a tömör szépség, ódai sűrítettség. Olyanok, mint a szőlőtőn ősszel a zsúfolt, szinte kirepedő fürtök. Édes zamatuk, mély, szomorú muzsikájuk Keatset, a szépség és a szó bűvöltjét juttatják eszünkbe. (Ajkad rózsái; Rom; Őszi tündöklés; Este című versei.)

A szélesen áradó fodori lírában ezek a pihenőversek tökéletesek. Sokszor már-már szelídek és ellágyulók, de mindig győz rajtuk valami hegyi zordonság. Az a férfias, kemény hang, amely az összes verseken uralkodik, mert végül is a köteten végig-végig vad indulat tobzódik, démonok vonaglanak, s a kecses hasonlatok virágait, tündéri képek szirmait is fékevesztett titánok tépik le. Berzsenyi ércbuzogánya űzi itt Vörösmarty tündéreit.

Ezekkel a jegyekkel romantikusnak mondhatjuk bátran ezt a lírát, mely a képzelet végtelenségében szárnyal. Ugyanakkor a realitáshoz is nagy érzékkel közeledik. Olyan, mint a szemlélődő havasi pásztor. A természet apró életén elakad szeme, s a parányból is (Fűvirág) széles távlatokat fejt ki. A szűk és végtelen kedves párként ölelkezik össze, és ez erős magyar sajátságot ad költészetének. Mint hajdan Fazekast a határban, a Hortobágyon, a krumpli remek versre ihlette, úgy tekintenek megértéssel egymásra Fodornál Vers az örökkévalósághoz és A paradicsomok és a kert stb. költeményei. A nemzeti érzés és eszme, mely a honi romantikának sajátos jegye volt, a Lihegő erdők kötetben egyáltalán nem jelentkezik. A látásmód, ízlés, belső lüktetés és a remek magyar nyelv adja meg inkább lírájának magyar jegyeit. A nomád helyét nem lelő, állandó vándorlása tükrözik verseiben, melyeknek dallama és ritmusa nem zenei és nem is „hibátlan”. Formái sem a kijárt és megszokott keretek. Bátran zengő egyéni ütem hordozza szavait és titkos ereken átfutó lüktetés. Kritikusok és esztétizáló lírikusok hibául róják ezt, pedig amennyiben ez a forma és ritmus költői világának harmonikus vértezete – márpedig az –, úgy szabálytalansága maga az egyetlen szabály. Önmagához méri egyedül a kereteket és az iramot.

 

Oroszlánhangú líra, dühös ének, Áradj ki, csapj ki, finnyások fülének, Kiknek erőd sok s durva robbanásod, S görgeteg sziklás zenéjü tulzásod. Áradj ki, csapj ki, vadpatak belőlem, Mint fergeteg forr háborgó felhőben…

 

Eszméihez és eszközeihez mind makacsabbul ragaszkodik az egymást követő köteteken át. Útja a földi ég fölötti világűr-magányba lendül már a Falevelekre írd s az Utóhang verseiben. „Világűri hidegség” veszi körül ezt a magányos lírát, melynek világa olyan, mint egy jég tarolta skót vagy zord erdélyi táj, az eszmények sziklarémeivel. Csak itt-ott csillan fel egy tengerszem, melyet a természetimádás antropomorfizált, meglelkesített lényei vesznek körül.

Szférák és a természet megejtettje. Magányos líra és társtalan költő. És éppen ebben van értéke. Az élők közül senkihez sem hasonlítható. A rajongó Shelley, homályos Burns, áhítatos Keats és Berzsenyi, Vörösmarty a mesterei. Lelke át van itatva a görög vallás misztikájával és átizzítva a középkori rajongók hitével. A közterek zajától verseiben távol állott. Az embert és emberiséget a vér kötöttsége nélkül tekintette. De ahogy rohantak az évek a végzetes napok felé, úgy gyűlt föl benne a felelősségérzet népe iránt és a bátorság, kimondani az igazságot, annál is inkább, mert e verses próféciák éle a napi politikán túl az egyetemes cél, a Szellem, az Ember és annak Eszményeiért villog. Itt sem tud határt szabni képzeletének. Apokaliptikus látomásokkal vázolt „zűr-koronázta Éjek” fölött az emberi haladás ábrándját lengeti és hirdeti:

 

Az embernek el kell érnie, amit Szellemével nagy sorsa kiszabott: A száz egy-nép-testvér lakta földet, hol Mind élhet, aki látja a Napot.

 

A nagy ábránd szimfóniái e sorok, „őrült” remény, de azért költő, hogy a lehetetlent is hirdetni merje, melyre szomorú perceiben maga is így sóhajt föl: – „Óh fényes, szép, nagy, időtlen álom!” – S aki e sorok mögött egy kozmopolita költőt sejt, olvassa csak a szabadságról s a szabadsághoz írt verseket, és megismeri Fodor lelkét, hogy mennyire összezeng az a magyar történelem és lélek ihlető eszményével. Vagy olvassa el A Magyarral – az Emberért címűt, mely az eszmény szolgálatába állított magyar költő feladatát tükrözi.

Mindez a fodori lírának, az összegyűjtött verseknek csak vázlata. Inkább csak kísérlet, annak a reménynek adva kifejezést, hogy a jelentős költői mű több elmélyedő tanulmánynak és részleteket kifejtő kritikának lesz ihletője.

 

A Verhovina költője

Kétszer negyven versét ismerjük. Ez a nyolcvan vers két kötetben jelent meg. Az első negyven alig húszéves korában, 1931-ben Lendület című kis kötetében, a többi pedig 1935-ben a Typográfia Nyomda kiadásában Munkácson, Verhovina címmel került az olvasók kezébe. Harminchárom éves korában eltűnt a keleti fronton. Legenda se fűződik hozzá. Utolsó levele a Don mellől 1943. január 11-én kelt. A hivatalos értesítés ennyi volt: „valószínű fogságba került”. Egy visszatért katonatársa szerint a visszavonuláskor nem bírt már továbbjönni a hóban.

De ki volt ez a fiatalon, a végtelen hómezőben eltűnt költő? Ismerjük-e és számon tartjuk-e irodalmunkban, hiszen halálának tizedik évfordulójáról még mi is elfeledkeztünk, egykori barátai? – Verseit és munkásságát Csehszlovákiában, az északi magyar határvidéken és a Pozsony és Huszt közötti vegyes nemzetiségű szlovák, ukrán, magyar, román és zsidó lakta területen ismerték. Itt is elsősorban a magyar napisajtóból. Időnként Prága és Budapest folyóirataiban is találkoztunk Sáfáry László nevével. De irodalmunk aligha iktatta nevét megillető helyére. Épp ezért veszem elő ma két könyvét, debreceni húgaitól kapott néhány levelét és munkácsi egyévi tartózkodásom emlékeit.

Sáfáry László Munkácson született 1910. november 16-án. Édesapja korábbi foglalkozása szerint a Verhovináról az Adriára került tengerész volt. Később mérnöki diplomát szerzett. Olyan magyar diplomás volt, aki az első világháború után, az akkori Kárpátalja gyarmati helyzetű viszonyai között a nacionalizmus áldozataként családjával együtt többet szenvedett az állástalanság kétségei és gondjai között, mint amennyit dolgozhatott. Sáfáry László a gimnáziumot magánúton végezte, és vizsgázni Csehszlovákiából Sátoraljaújhelyre járt. Az érettségi biztosa Ady Lajos volt. A korán megismert kiszolgáltatottság és szegénységben, a más és más kézzel és mércével mérő hatalom árnyékában, a gyakran elbocsátott magyar értelmiség és munkásság körében ez a világos szemű és közösségi szellemű – alig húszéves költő igen hamar felismerte a helyét. A Sarló mozgalom egyik legszorgalmasabb ifjú néprajzi gyűjtője és munkása lett. Balogh Edgárral – aki többször megemlékezik róla cikkeiben –, a Sarló egyik vezetőjével járja a délszlovákiai falvakat, hogy adatgyűjtésükkel és szociográfiai felmérésükkel rögzítsék azt az állapotot, amelyből a kiutat kereste a Sarló mozgalom. Velük tart a munkácsi református püspök fia, Bertók János is, akit rövidesen a budapesti Eötvös Kollégiumból baloldali szervezkedés vádjával bocsátottak el, valamint a csallóközi Lőrincz Gyula, aki festőnek készült. Sáfáryék munkácsi háza a felső Tisza-vidéket és a Verhovinát látogató sarlósoknak Jócsik Lajos, Oriskó István, Peéry Rezső és Vass Lászlónak is gyakran kiinduló „támaszpontja” volt. A hajdani tengerész apa, a gyakran elbocsátott mérnök és a kis munkácsi társaság még a régi monarchia szemléletével és ízlésével nézi mindezt és „félig büszkén – és félig restelkedve szól róluk: – hiszen fiatal még – kiforr még, majd kiforr”. – A munkácsi baráti kör és „elit” egyre hiányolja Sáfáry verseiből a rímet és a tradíciót. Igen, akkor már e tájon egy új arcú és célú magyar fiatalság állt velük szemben, mégpedig nem ábrándjaik felhőin, de a jövő érdekében a földön és a saját talpán. Olyanok voltak – Balogh Edgár rövid mondatával –, akik tudták, „hogy az állam elveszett, de akik megkapaszkodtak a népben”. Ilyen légkörben és ilyen társadalmi viszonyok között értek első versei, melyeknek alaphangját Lendület című kötetének Sokan vagyunk versében így rögzíti, mint lírájának alapállását:

 

Az összetartozás meleg sugár, izzik szivemben, mint rózsatőn a reggel. Sokan vagyunk, a föld szilárd alattunk, és álmaink is törhetetlenek.

 

Egy húszéves ifjú költői és emberi hitvallása ez a rövid vers. Olyané, aki igen korán jelentkezett a kis munkácsi Welber Nyomda kiadásában megjelent könyvével. A kötet hangja és a versek színe friss és messzekiáltó volt. Költőjük ekkor már igen nehéz körülmények között Pesten tanult, mint az egyetem magyar-latin szakos bölcsész hallgatója. Ismerte jól irodalmi életünket, de hiába keressük e korai versei között a Nyugat nagy költőinek hangját, vagy a mitológikus-latinos fordulatokat és hangulatokat, amelyek a kortársi – mondjuk ki –, a mi líránkban gyakorta, mint valami szép örökzöld hagyomány indázott. Pedig nála igazán kéznél lettek volna a klasszikus hasonlatok, hiszen kevesen ismerték Sáfárynál, a szakmabelinél, jobban ezt a görög-latin-magyar tradíciót. Helyettük találunk a sok közül ilyen egész versekkel felérő kemény sorokat: „A pénztelenség szürkerácsú ketrec” – vagy „Az árnyékom hatalmas néger legény”, vagy könnyű ellentétként ilyent: „Most indul a hold nagy szalmakalappal”. Ez és sok más költői képe meg is nyugtathatja azokat, akik nem ismerik, és amolyan a költészet birodalmából kicsúszott, de csak azért is „verseivel” a perifériákon a szocializmust erősítgető – költőcskét sejt benne. Nem! Sáfáry kitűnő költő, mégpedig olyan, aki mindvégig közösségi, de úgy, hogy lírájának egyéni ízeit és színeit is csak erősítette ilyetén alkata. Hangja fiatalosan harsány. Színei és képei között sok az expresszionista és avantgard vonás, amely mindkét kötetén végigkíséri. Hetyke és alkotni kész indulat diktálja botránkoztatni vágyó sorait: „erős lettem és akaratos, – emberek és öreg szabályok nekem akármit hiába tiltanak. – Magam gazdálkodom az erőmmel és időmmel, – éljen a kedvem és éljen a fiatalság”. Mindez hozzátartozik ahhoz a hithez, amellyel tervei elé nézett. Nála verseiben és tetteiben a bátorság és a lendület a jövőért van. A Semmi baj című versének sorai, melyek végül is ugyanavval az akkorddal zárulnak, mint a Sokan vagyunk idézete, erre kitűnő példa:

 

Most érkeztem vissza a csillagok közül. Éhes vagyok. Üres a zsebem. Hideg a pipám. Ne búsulj, Laci! Nagyobb köveket is görget még a sorsod.

 

Nem elméletek ábrázolására készült ez a klasszika-filológia szakos bölcsészettan hallgató. Az életre és tettekre, melyek beteljesítését nem adta meg neki a sors. Akárcsak annyi tragédiában közös végű társának sem, akiknek torzói ma már külön fejezetet jelentenek irodalmunk második háborús veszteséglistáján.

A Lendület versei után a Verhovina című kötete idézi azt a költőt, aki befejezetlen művével is helyet kér a magyar lírában. Petőfi „zordon Kárpátoknak fenyvesekkel vadregényes tája”, melyet megcsodált, de nem szeretett, Sáfárynak a világot jelenti. Egy világot és sohasem a tájat, mert az ő rövid, de jól szabott verseiben mindig együtt villan fel a zordon, majd pedig pompás természet a rajta élő emberrel. Mondhatnám azt is, hogy a szegény magyar és kárpát-orosz emberrel, azoknak sok bajával és kevés örömével. Sáfáry alapjait rakta le egy olyan felelősséggel telített lírának, amelyben távlatot és feleletet keresett az akkor oly élesen különválasztó határok között élő népek kérdéseire, a behívók, erődépítések és a gazdasági és szellemi szegénység éveiben. Az 1919 és 1935 közötti társadalmi, gazdasági, esztétikai kérdésekre keresett választ a beregi és mármarosi hegyek zugában. – Lírai szociográfia lenne? – Több annál! Költészet ez a nyolcvan vers a felső-tiszai tutajosokkal, akik nem úsztathatnak fát a Tiszán és a félholdas, vaddisznócsordáktól rettegő Vaszilokkal, akiknek „puliszkás álmot küldtek a hegyek”. Mindez kerete és valósága is lírájának, amely olyan üde és tiszta, mint a kárpáti levegő és a folyó. Versei formában és tartalomban kurtára fogottan sűrítettek. Ez a tömörség és realitás és világosság ad képeinek, mondatainak olyan erőt, hogy nehéz elfelejteni a verseit. Másrészt a mit és az ahogy adja azt az élt a lírájának, amely Fábry Zoltán szerint – ahogy Lírikusok Szlovenszkón című cikkében írta: „Felér az öklös lázadással és szuronyokat tördel.” Valóban ilyen az Árverés képsora vagy a Rozzant szekerek című vers zárósorai:

 

Nemsokára hiába jön a segítség, az éhes farkasok is hiába jönnek nemsokára! Csak egy-két szurony csörren itt már, és száraz köhögés felel félig a földek alól.

 

Kemény szavú vád volt ez annak idején a kárpátaljai kisebbségi politika felé. Témáit oly költői erővel sűríti e rövid 4 és legfeljebb 25 sorig terjedő versekben, hogy ez már formájával is emeli lírájának egyéni jegyeit. E rövid verseknek semmi közük a japán versekhez. Még a népdalhoz sem hajlanak. A japáni rövid vers bölcselő-lírai hangütésével és a népdal belső, érzelmes világával szemben Sáfáry rövid verseiben – még a szerelmi és a nagyszerű életképekben is – egy kifelé törő hang munkál, egy lírai kiáltás visszhangzik. Az avantgard jegyei mellett Kassák, Forbáth Imre és Wolker nevét is meg kell említenünk, és a cseh, osztrák expresszionisták lírai eredményeit is. Mindez, dinamizmusa mellett, egy érzelmes romantikával színezve, sajátos ízt ad verseinek:

 

És a vén pásztor mesélte elfáradt életét. Keserű szavától nyögtek a fák. Kivágott törzseken ültünk előrehajolva, egyformák voltunk az erdővel, a földdel, és eljött mihozzánk akkor a halál.

 

Sáfáry nem az idilli pásztorokról beszélt, és mi sem látogattunk akkoriban – munkácsi diákjaimmal –, gyakori útjainkon idilli pásztorokat. A havasok emberét ismertük. A szeles kalyibákat és pajtákat, ahol sokszor laktunk és aludtunk. Jól ismerte a környezetet, a társadalmi és gazdasági bajokat, és líráját mégsem hangolta pesszimistává. Egész lényében ragyogott az elérhető igazságba vetett hite. A természet gyermeke volt, és úgy élt vele együtt, mint kevesen. Ez az életforma is csak erőt és hitet adott az izmos fiatalembernek, akinek nyugtalan egyéniségében a munka, a tett és a mozgás volt a pihenés.

Egyszer néhány munkácsi diákommal a hegyek között egy népdalra lettünk figyelmesek. A völgy felől jött, és ahogy közelebb mentünk, a patak rohanó zúgójában feküdve egy férfit találtunk, aki a sebes és hideg vízben hűtötte magát. Sáfáry László énekelt, és elpirult, hogy megleptük örömében. Ilyen volt. Mindig szerény a tudásában és életkedvében is. Tettre készen nyugtalan nagy erejében. Mindig segíteni kész emberségében és az igazért azonnal hevülő. Nem egy szép versében a szeretett természetben az üldözöttek reménységét látta.

 

Védd meg őt, szilaj vihar, villám, most arra támadj, ahol az estben felvillan a szurony! Tápláljátok őt, vad gyümölcsfák, az igazság köztetek bujdosik.

 

A közösségi érzés nála sohasem volt divat, de lírájának szárnya volt. „Gyenge vagy egyedül” – vallotta ez a nagy magányos sétáló és kitűnő szervező. Ezt az emberekbe vetett hitét a szomjúsággal hasonlította gyakran össze. Mint a forrásokat kereste és látogatta az összefogható erőket, mert vallotta:

 

Hiába vársz felülről megváltó könnyeket, az égboltozat nagy, ravasz mosolygás.

 

A Verhovina megjelenése után jórészt Pesten élt és a Művész Stúdió ügyeit szervezte és rendezte. Lakás híján sokszor barátainál szállt. Főleg Simon Andorék segítették, és így jutott közel Móricz Zsigmondhoz is, aki nagyra tartotta tehetségét. Sorsa nem volt könnyű, szinte napról napra élt, amíg aztán 1939-ben a munkácsi magyar–orosz nyelvű tanítóképzőben, majd pedig a magyar gimnáziumban kapott tanári állást.

Itt Munkácson töltöttünk együtt egy kerek esztendőt. Nyugat-példányaimat négyen adogattuk kézről kézre: Bertók Jankó-, Cserés Miklós- és Sáfáryval… Örülök, hogy gyakran éltem olyan környezetben, ahol a magyar irodalom a határok szélén világított. Ilyen volt ez a munkácsi esztendő is. Azért örülök, mert a távolság az ilyen helyekről a centrumok felé mindig kíváncsivá teszi, és felfrissíti a szemet és távlatot ad. Szinte kívülről néztem irodalmunkat. A „ki” és a „mi”, a lényeges és mindaz, amit róla vélnek és hogy valóban az-e, csontig vetkőzik gyakorta ilyen messziről. Az is tény, hogy az ilyen helyeken az igazi értékek a szellemnek szinte egyetlen éltető táplálékai lesznek. Sokat tanultam a Kárpátok alatt. Én hamar visszakerültem, ő tovább is ott dolgozott, és hogy milyen puritán jellem volt, el kell mondanom, hogy katonai évét, saját kérelmére nem mint karpaszományos önkéntes, de mint közbaka szolgálta végig a legénységgel. Olyan lélekkel, ahogy egy barátjának írta és tanácsolta versében:

 

Mundérba bujtatott kedves pajtásom, a regula és a gyülölet ostoba szavai közt ne felejtsd el hegyeinket, és jussanak eszedbe a hegyek emberei.

 

1942-ben Jászberénybe vonult be, és onnan került ki a frontra.

A spanyol, a francia vagy az orosz és angol líra kontinenseket, népeket és tengereket a maguk színeikkel, sajátos és sokrétű kultúrájukkal és természeti világukkal együtt ölelik birodalmukba, hogy még nagyobbak legyenek. Mert egy-egy nagy nemzet lírája olyan szellemi birodalom, amelynek megvannak az egészen belüli külön-külön sajátos hangú és formájú „tartományai”. Sáfáry töredék művében a Verhovina világát emelte a magyar líra színei közé.

 

Martyn Ferenc Don Quijote-rajzai

Nem tanulmányt, bevezetőt írok Martyn Ferenc kaposvári grafikai kiállításának katalógusa elé. Ez a forma előnyösen szabja meg a stílust és a mondanivalót. Egyrészt, akárcsak a levél hangja, közvetlenné teszi a lényeget, másrészt pedig megszabott rövidségénél fogva nem aprózhatja el, hanem csak tömörítheti a közlendő tartalmat. Így azt szeretném, ha sikerülne nekem e hatvan rajz születésének indítékaira, a műveket alkotó szellem fejlődésére, nem utolsósorban Cervantes irodalmi remekművének és e rajzoknak, röviden a művészet művészetet ihlető, alkotásra serkentő kapcsolatára röviden rávilágítanom.

De vegyük sorrendben… Először is, miért Kaposvárott állítja ki Martyn Ferenc a Hatvan rajz Cervantes Don Quijotéjához című grafikai műveit, hiszen bármelyik fővárosi kiállítási intézményünk, vagy lakó- és munkahelye, Pécs város is szívesen látná e lavírozott tollrajz-sorozatot, amelyről együttesen és külön egyes darabjairól is elmondhatjuk, hogy a magyar grafikai művek legjobbjai közé tartoznak. – Talán csak azért teszi, mert Kaposvár szülötte? – Részben igen, de nemcsak ezért, hanem elsősorban a szülőváros szeretetén túl azért, mert ennek a Don Quijote-i spanyol világnak lelki indítékai itt ébredeztek a Fő utca (Május 1. utca) 54–56. számú házakban, a szép Csépán-féle sárga-zöld színű, klasszicizáló stílusú öreg kórházzal szemben. Ugyanis itt állt Rippl József „Kossuth-imádó” bognármester szalmazsúpos háza és tőszomszédságában Rippl-Rónai József festőművész volt háza. Ebbe a régi, lebontott házba került ötéves korában, 1904-ben Martyn Ferenc. A kétszobás, közepütt átjárós ház Fő utcai előkertjében egy kerekes kút, öreg fűzfák és virágok díszlettek. Az épület maga, kettészelve a telket nyugat-keleti irányban, végigfeküdte a kertet s mögötte baromfiudvar volt, aztán pedig elkerített gyümölcsös és szőlőskert következett. Ide járt naponta kis Filox kutyájával festő fiának látogatására a fekete köpenyes, komor „Rippli” igazgató-tanító úr, és itt délutánozott a vidám Piacsek bácsi. A gyermek Martyn itt kapta e meghitten színes környezetben apjától az első könyvet. Ez a könyv Cervantes Don Quijoté-ja volt. S mit hoz a véletlen? A szomszédban, amíg a könyvet olvasta, a tiszta hentesbolt tűhegyes kampói alatt naponta egyre jobban megcsodálta azt a két színes olajnyomatot, amelyek tán a somogyi hentesek tekintélyét emelendő, véres spanyol bikaviadalokat ábrázoltak. Ráadásul e házban látta először a külföldről hazatért Rónai dél-franciaországi bikaviadalainak vázlatait is.

A Búsképű Lovag akkor még mesevilágnak ható kalandjai, a hentesbolt megcsodált viadalainak képe a színes gyermeki képzeletben, ezek s ez volt az a szikra, amely elindította egy bontakozó festői képzelőerő működését.

Tudjuk, Martyn húsz évet élt, mint serdülő gyermek és érett ifjú ember Rippl-Rónai környezetében. Húsz szép és súlyos év egy nagy mester színes varázsában. Láttam e húsz év lassú és kínzó fejlődését az Ödön-féle képgyűjtemény múzeumi darabjain. Láttam a stílusból bontakozó viaskodást, amíg saját útjára lelt. És ezen a nagy területen átívelő és színesen kanyargó pályán szinte mindig vele volt Cervantes zsenijének lovagja és a spanyol dél megismerésének vágya.

Amikor fiatalon Párizsba került, azonnal elkezdte a spanyol nyelv tanulását. 1926-tól 1931-ig tagja volt a Sociétées Savantes-nak és 1930-tól pedig a Club Hispanistának. 1928-ban utazott először spanyol földre, a Piréneusokba, Katalóniába és Quijote la Manchájába. Aztán többször is végigutazta Kasztíliát, a Meseta-Centralt, a spanyol Ezüst Part barcelonai tájait, tanulmányozta Madrid, Toledo és több spanyol város gazdag múzeumát. Következetes kitartással és elmélyült lélekkel foglalkozott a spanyol szellem és művészet remekeivel. Azt hiszem, itt értette meg igazán a gyermeki kaland fölé együtt és egyszerre villanó eszmét és földi valóságot, amely Cervantes világából és Greco portréiről is együtt sugárzik az emberiségre és a tárgyi világra. Nem Columbus vitorláinak árnyékából fénylő újvilági arany és ezüst, de Spanyolországot és a spanyol szellemet Cervantes és Greco realizmusában együtt ölelkező valóság és égi emeli az emberiség csodálatába. Én azt hiszem, Martynban is itt és ekkor formálódik ki véglegesen a hatvan rajz igazi értelme és festői lényege. Ettől kezdve már rajzolatlanul is ez a legmagasabb és legemberibb valóságvágy kísérti és kíséri útjára a megvalósulás felé.

Martyn Ferenc részére kitűnő feladat volt ez a gyermekkori terv, hiszen egyénisége – bátran mondhatom – alkatilag filozofáló. Konok gyakorlattal elérte, hogy gondolatmenete és művészi érzékenysége a kivitelezésben a zene és geometria pontosságával tudja követni elképzeléseit. Épp e sorozat is bizonyítja, hogy ez az életben is kitűnő realizmussal tekintő és élő művész hallatlan szorgalmú, tapasztalt, sokat látott alkotó. Ilyen alkattal mélyült el képességeinek teljében Cervantes Don Quijoté-jában, és mi sem természetesebb, mint az, hogy tolla alatt nem illusztráció született, hanem az a világ, amelynek Don Quijote és Sancho Panza csak gebén és szamáron kocogó külső figurája. Az ő gazellalábú és égbe szagoló gebéjén a mindig időszerű, a mindig viaskodó, kötelességteljesítő és eszményektől lobogó emberi szellem ül. Higgadt, szép szamarán pedig a józan földi valóság kocog. Rajzai nem másodkézből, az író után mesélnek. Hű követői a zseniális mesternek, de bizony a külsőségeket elhagyva, lényegesre törő grafikai szűkszavúsággal Cervantes két hősének a szavakkal elmondott, de láthatatlan eszméit emelik mindenkor szemünk elé. A művészet művet szülő eszmei erejéről, magáról az alkotás, a művészet születéséről és világáról is elgondolkodtat ez a szövetség, ezek a rajzok. A Búsképű Lovag és fegyverhordozója eszmék: a hivatás, kötelességteljesítés, józanság és igazságszeretet tükrei. Nézzük csak meg Quijote szemét és Panza tekintetét. Két más fényű csillag. A szétfoszlott, letűnt eszményeket kutató megszállottság és a világi hasznos igazság csillagai.

Minden nemzetet és sok mestert ihletett Cervantes zsenije. Közülük kiemelkedők Gustave Doré, akit a parnasszien költői iskola előhírnöke, Théophile Gautier vitt magával, hogy megismerhesse a spanyol mester világát Hispániában. Három évvel száz híján készítette Quijote illusztrációit, és csak azt mondhatjuk e remek kiadásra, hogy Doré rajzai sokkal tárgyiasabbak, mint Martyné. Ő valóban a regényes tartalmat rögzítette. Népszerűsítette a hódító szöveget. Gustave Doré Don Quijote földi lényének és a mesének a rajzolója. Viszont Daumier már ugyanannál a forrásnál áll, és annak tükrénél szemlélte az eszmét, ahonnan Martyn felé is a lényeg tükre ragyogott.

Vegyük csak szemügyre a Don Quijote olvas című rajzot. Hajszálfinom vonalakkal ábrázolt, légiesített hosszú test és arcél. Előtte a könyv, az író gúnyjától célba vett lovagregény, de már bele se néz. Ám érezzük, hogy ennek az arcnak nyújtott koponyájában ott izzik a letűnt spanyol feudalizmus visszapislákoló parazsa. Ezt az eksztázist Martyn két görcsösen, magába a Don Quijote-i lélekbe markoló, sötét tónusú kézzel fejezi ki, de úgy, hogy a megszállottság és a beleérzés, a megragadás és az elragadtatás olyan fokát vetíti elénk, amelyből világosan tudjuk, más nem következhet, mint hősünk kalandokra indulása. Vegyük utána mindjárt szemügyre Az első kilovaglás című rajzot. Nem is ló már ez a zsiráfnyakú, égbe szagoló koponyájú Rosinante. A hátán, sötét arcával visszafelé komorló, üres testű lovag sem igazi lovag, mert test lehet-e az, amely arra vállalkozik, s akiről Donna Rodriguez esdeklő szavait idézve: „Az egész világ tudja, nagyságod azért született, hogy a bajokat megorvosolja, a ferdeségeket kiegyenlítse, a szükségben szenvedőket gyámolítsa.” Ennek az íjfeszítettségű és nagy lendületű rajznak vágtája a cervantesi képzelet, a Don Quijotén átlángoló lélek megtestesítője. Ennek a kavargó és eltorzult indulatnak mediterrán ízű feloldása az Előre a kasztíliai tájban lap nyugodt terű, nagy horizontú, lágyan lavírozott spanyol vidéke. A rajz távlatában ott üget a kétes pályára induló hős, mögötte pedig a rajz előterében komor árnyékával a szép és kemény valóságra figyelmeztető Panza és csacsija sötétlik.

Hosszú és érdekes tanulmány lenne sorra végigvenni e hatvan lapot. De lényegében elmondhatjuk tömören, hogy e sorozat minden darabján az irodalom és a grafika olyan magas fokú szimbiózisával találkozunk, amelynek ritkán lehetünk tanúi. Már hallottunk e sorozat születésének indító élményeiről és vázlatosan hírt is kaptunk Martyn útjáról a kaposi Fő utcától Kasztíliáig. Most pedig e művekben egy gyermekkori ábránd megvalósulásának lehetünk tanúi.

Majd ötven évig volt a világirodalom első nagy realista regénye Martyn kísérője és kísértője. Hatalmas mű, hatalmas kísértet, de épp ez a nagyság ihlette, hiszen megszokta ezt az, aki olyan mester fényével s árnyékával indult a saját útja keresésére, mint ő, Rippl-Rónai zsenijével a lelkén. Konokul kutató, mestereket és műveket szenvedélyesen boncolgató alkata és művészetfilozófiájának logikája, szemléletének geometriai pontossága, lírai képszerkesztő kedélye ezer és ezer feladatot kapott a Don Quijótétól. Ő, a naponta rajzoló, mindig készülő, gondolkodó és kísérletező, azt hiszem, elmondhatja egy évi kemény munkája után azt, amit Cervantes mondott elkészült műve előszavában: „Azt szeretném, ha ez a könyv (s itt mondjuk ki, e hatvan lap) mint elmémnek szülötte, oly szép, oly kitűnő, oly mulattató lenne, milyennél már tökéletesebb nem is képzelhető. Azonban a természet törvényének nem lehettem ellensége, mely szerint mindenek magukhoz hasonlókat nemzenek.” E rajzok is Martyn elméjének és világának gyermekei. Ha kissé fennköltebbek is és sokszor már-már ünnepélyesebbek is, és a humor csillogása, ha keskenyebb mosolyú is nála, mint Cervantes széles szájú szatírájának mosolya, ám ez is értéke, mert „mindenek magukhoz hasonlókat nemzenek”. És épp itt látjuk, ez nemcsak az élettanban igazság, de a művészetben is az, mert csak az lehet életteli és igazi mű, amelynek önálló lelke van. Ezeknek a rajzoknak pedig megvan az egyéni lelkük, mert alkotójuk mindig önmaga törvényeit követi, de úgy, hogy sohasem torzítja el, sohasem hagyja cserben Cervantes nagy történetének eszméit sem. Így tehát e hatvan lap egyúttal a legszebb könyvillusztráció is. Legalábbis az lenne, ha Martyn rajzaival jelenne meg az új magyar Don Quijote.

E rajzokról megállapíthatjuk, hogy a sajátosan egyéni martyni szemlélet előtt mindenkor az elmélet olyan lencséje áll, amely mögött a látott és ábrázolt világ egyéni realizmussal alakul és szerkesztődik képpé. Alkotójuk igen meggondoltan és pontosan tervező és szerkesztő művész. Nézzük csak meg a Verekedés a fogadóban című lap szűkmarokra fogott tömegjelenetét, amelyen a szerkesztés geometriájának, a térhatás és mozgás térbeli harmóniájának ritka példáját láthatjuk. Ami benne vagy a világban akár reális vagy transzcendentális, azt a képein ő úgy számítja ki, mint a matematikus az ismeretlent a képlet (itt a képek) ismert elemeiből. A látványban ilyen megragadó és megkapó eredményű példáját látjuk ennek a Don Quijote és Sancho varázslatok közt lovagol című rajzán.

Világos ezek után, hogy az ilyen költői és egyben logikus alkotómódszer a szemlélőtől is egyaránt megköveteli az elmélyült figyelmet, a logikus következtetést. Nézzük csak meg a Harc a szélmalmok ellen és Don Quijote a szélmalmok ellen című rajzokat. A két rajz pontosan és reálisan megrajzolt két bogáncsa e lépcsőkön át így lett nála a hóbort mindenbe beleragadó, beletapadó szimbóluma, amelytől lovagunk elméje sem tudott szabadulni. Így született meg a szélmalmok ellen ágáló hóbort bogáncslovasa és lovagja, e sorozat két igen értékes és érdekes darabja is.

Mint Cervantes művéből az élet és művészet nagyszerű ismerete és öröme, úgy Martyn rajzaiból is a valóság és a szellem, a test és a géniusz varázsos körtánca vonul körénk, és épp azért, hogy jobban megismerhessük és szebben láthassuk e hatvan lap lavírozott tollrajzain át is az oly sokat kutatott, oly sokszor megírt és megrajzolt, de mégis oly nehezen kiismerhető világot.

 

Egy kertre emlékezve…

Magyarázzam-e azurszínű, szinte fémes ragyogású kompozícióit, melyek az ég és a tenger végtelenjébe épülnek?… Képeit, rajzait, melyek formáikkal és vonalaikkal egyszerre idézik a természetet és a róla – tehát a valóságból –, és belőle – tehát a művészből – kiszakadt, képre röppent meditációkat? A belső töprengés és gyakorlat annyi és oly sokrétű, sokszor játékos realitásait?… Ezt a realitást kell elsőnek mondanom és nem az „absztrakciót”. Mert ami kész, az él; ami él, az munkál és hat, tehát valóság, lett légyen az egy kép vagy életmű.

Martyn Ferenc pedig sok-sok képet és rajtuk és rajtunk, szemlélőin át sok hajnalt és alkonyatot, tavaszt és telet sugárzó életművet teremtett. Ezekkel a fogalmakkal is csak azt akarom érzékeltetni, hogy festői világát az idővel is társítom. Mert úgy hiszem, a mindennapok ecsetre álló eszméin és a mindennapi képletes kenyerünkön és az egymást váltó évszakokon és éveken túl, amin dolgozott, azt terünk és reményeink egy negyedik dimenziójának is szerkesztette.

De azt, hogy én ezeket képeibe magyarázzam, vagy rajzain, illusztrációin, szobrain és kerámiáin külön-külön bizonygassam, felesleges és önhittség is lenne. Csak magamról beszélhetek, és arról szólok, amit belőlem váltottak ki Martyn Ferenc alkotásai. Vagy erről, amit magáról a művészről tudok, alig egy-két év híján immár ötven év ismeretség-barátság után. Arról, amit a személyiség, a művészi magatartás jelent és az sem utolsó, az a légkör, ami ismeretségünk és együttléteink köré kerekedett. Így lehet csak hiteles és csak így adhatok valamit róla, akiről röviden azt mondják, hogy a hazai „absztrakt” művészet képviselője. Engem ez a summázás zavar. Személyében is, és ráadásul még művészettörténeti meghatározásként is. Mert az „absztrakt”, azaz az elvonttal szemben önműködően csattan, mint ellentét, a sokszor leírt „ábrázoló” művészi meghatározás. – Hogyan? – Az absztrakt tehát nem ábrázol?… Ad abszurdum vive, végső fokon is csak ábrázoló művészet lehet! Aztán a másik formát, „a természetelvű” és az „absztrakt” szembeállítását is csak úgy tudom értelmezni, ahogyan a földön és a világegyetemben élő, a természetből és a valóságból fizikailag táplálkozó és tudatával építkező testi-szellemi lény elképzelheti. Röviden, ahogy Martyn Ferenc válaszolt erre Rabinovszky Máriusznak 1948-ban, épp a Jelenkor elődje, a pécsi Sorsunk közlése szerint: „Csak az tud absztrakt művészetet alkotni, aki behatóan tanulmányozta a természetet”…

Szóval, kiléphetünk egy másik csillagra is, de akkor is, ott és a földön is csak két lábon állhatunk. Innen és ilyen értelemben absztrahálhatunk. És vajon akkor az ilyen alkotás tudatunkból vagy tudatalattinkból és földi vagy egyetemes világunkból kilóghat-e? Nem hiszem. Úgy gyökerezik abban, ahogy Martyn művészete említett szavait gyermekrajzaival is bizonyítva tapad a Róma-hegyi világba…

Ott ismertem meg 1922–23-ban. Nyáron. Cséplés idején a tizenkét éves gyerek a pontosan még egyszer annyi éves ifjút, Rippl-Rónai környezetében. Gyakran vettem észre, hogy az emlékek sokszor világítanak. Ez a néhány találkozás is hangulatával, környezetével, a zöld jegenyék, piros törzsű, cincéres fenyők, fehér derekú nyírfák és a sárgán égő virágok és a még terpentines képek olajmozaikjától és a rikácsoló pávák zománcától fényes. Meg attól, hogy tenyérnyi képeimet keretezésre ajánlotta Rónai. És attól is, hogy a csépléstől döngicsélő csendben Martyn hogyan hallgatott, miként figyelte a Mester minden szavát. Olyan volt, olyan fegyelmezett, szolgálatkész és kicsit fennkölten ünnepélyes, mintha Rónai sugárkörében neki kellene egy valami kasztszerű, nemes eszményiséget képviselni. Már ekkor, a kaposi városháza egyik éppen üres földszinti szobájában, amolyan szabad rajziskolája volt. – Kivel? – Talán csak Ő tudná megmondani… És túl volt az első kaposvári kiállításán is. Ott az Anna-iskolában, a Fő és Anna utca sarkán, abban az épületben, ahol magam is az elemit végeztem. Ahol annak idején Rónai is kiállított, ha meg akarta mutatni a kaposiaknak, hogy mi készült a Róma-hegyen. A régi házukkal, a mai emléktáblával szemben áll ez az iskola. Csak át kellett sétálni az utca egyik soráról a másikra.

Az itt kiállított Martyn képek közül például a vörös-tarka tehenesre most is jól emlékszem. Pontos, biztos rajz. A Rónai-féle szalmapapíron, a Mester istállójának állatai… Itt van a kezemben most is, mert Ödön bácsi jelképes „egy koronáért”, akárcsak Bernáthét, megvásárolta akkor a tizennégy–tizenhat éves Martyn műveit is. A leltárkönyvünk szerint 22 pasztell és olaj. Ezeket nézegetem most, és idézem környezetét: a „természetet”. És megállapítom, hogy nem a művészettörténetnek bizonyságul szánt igazolás volt az 1948-as nyilatkozat, de Martyn valóban behatóan tanulmányozta a valóságot. Alig elhihető aprólékossággal, olyan megmosolyogtató pedantériával – ne haragudjon meg érte, de olyan szívbeli örömmel állapítottuk meg ezt vele együtt a minap –, hogy még a könnye is kicsordult… Igen, az 1915-ben olajjal festett Rómahegyi kápolna oltára előtt ott áll még a kis rézcsengő is, az apró boros- és vizeskancsók, letakarva, a szőnyegen a minták, és az egész képen a nemesen fénylő rózsaszín, sárga és kék színek. Mint egy érett Martyn-kompozíció színvilága, amilyennek idézésével kezdtem ezeket a sorokat. A boltívek hajlásai, vonalai, mintha a magasba feszítenék e somogyi Francis Jammes-i naiv témát. Olyan festői líra már ez a kép, amelyre nem csodálom, ha azt mondta: „Ma is vállalom.” Aztán a Szentpáli faluvég, a Róma-hegyi hibiszkuszbokor, Rónai-stílusú megoldással és a feszes gonddal készült befőttesüvegek hideg és groteszk csendélete. Aztán itt vannak a gyermeket magába ölelő „kastély”-villa olaj- és kréta-variációi Rónaival, a szakácsnéval, a színes öltözetű, első világháború előtti gondtalan „tislizőkkel” a fák alatt, a gyerekekkel és Heppi kutyával, fogattal. Némelyike olyannyira Rónai, hogy alá is írhatta volna…

De már különös figyelmet érdemel a pécsi vonatkozású „Városi mutatványosok” és az 1916 körüli Winkler-féle híres, télen-nyáron működő „Sátormozit” ábrázoló olajképei. Mindegyik képen a szerkezet és a szerkesztés uralkodik. A vasoszlopok, a lámpák biztos és aprólékos ábrázolásán túl a körhinta, mozi és a sátrak építésében és képbe szerkesztésében érvényesülő rend, amely már azt bizonyítja, hogy csak egy sarkantyúnyomás, és az előtérben lovagló kék-piros huszárral együtt átvágtat e látvány abba a „valóságba”, amely Martyn művészetére ma olyannyira jellemző.

Ilyen és ez volt nekem a gyermekkor és neki a gyermeki emlékeken túl az ifjúság. Ebbe érkezett újra vissza Bécsből, 1918-ban, a Monarchia összeomlásának végóráiban egy menekülteket szállító vonattal. Bécsből vissza a Róma-hegyre, ahol sokszor egyedül élt, mert Rónaiék Pesten voltak. Idejött később Róbert is, Ferenc öccse, akivel ketten már a második világháború és Lazarine halála után Ferenc serkentésére ismét a régivé, Rónai világává varázsolták a kertet, a villát és a műtermet. Ezt a „mintát” hagyta el annak idején, 1925 őszén. Eltűnt a szemünk elől. Eltűnt a Rónai és az ifjúság kertjéből, és tizenöt évi távollét alatt Párizsból talán csak négyszer jött vissza, nyaranta, rövid időre Kaposvárra vagy Pécsre látogatva.

1939 telén már nem vissza, de hazajött. Ott lakott Pécsen, aszkéta egyszerűségben a pálosok temploma mellett Deutsch Zsigmondék villájában. A család örült, hogy valaki lakja. Martyn pedig berendezkedett a rá oly jellemző aprólékos körültekintéssel a tempós munkára. A legnagyobb csendben – hiszen megrendelésekkel sohase zaklatták nagyon –, művészi lelkiismeretének parancsára, a saját feladatait rendszerezte. A mindennapok penzumait írta elő, hogy szellemét gyakorolja, mesterségbeli tudását fejlessze és képzelőerejét tágítsa.

Weöres Sándorral itt látogattuk meg. Annyi év után újra itthon és egyszerre annyit idézve föl, újra csak feledhetetlennek mondhatom ezt a kora tavaszi délelőttöt. Ismét egy villa kertje és virágzó fák, a háború ideg- és sziromborzoló szeleiben. Újra egy kert, csak nem a régi, gazdag asztal… Egy tányér, egy citrom, egy letört ág pohárban és az a tiszta egyszerűség, amely ruházkodásában és táplálkozására is olyannyira jellemző… De annál szenvedélyesebb érdeklődés. Egymás után szedte elő képeit, rajzait. Egyszerre tette és mondta és élette velünk Párizst, a frisset és újat, melyet a fenyegető történelmi környezetben csak jobban óhajtottunk. És mennyi történetet tudott akkor és azóta is. Mint egy mesemondó. Mert Martyn derűs adomázó és szívszorítóan komoly is. Máig is sajnálom, és nem mulasztom el most sem, hogy ne kérjem, írja le ezeket a történeteket, helyzeteket, mint Rónai is tette franciaországi élményeiről. Hiszen ilyetén írása természetes folytatása lenne Rippl-Rónai 1912-ben megjelent Emlékezései-nek… Higgye el, nincs nála jobb „íródeák”. Bebizonyította ezt nem egy előadásában, előszavában és dolgozatában. Ha nincs, mint Picassónak, legyen saját magának Brassaija. Csak így marad meg az, amit olyan következetesen mondott. Az ő sajátos, befejezetlen történetei így kerekülnének ki. Mosolygó hallgatással sejtetett szavai, vagy – „majd erről is mondok később valamit” – szólásai, melyeket az élet és a gondolatok fordulatai és a társalgás sodrása legtöbbször elmos előlünk, így a követelődző papíron végső megfogalmazást nyernének.

Ha valaki, úgy Ő előttem nem azt képviseli – amiről maga nagyon szerényen azt szokta mondani, és ujjai között, mintha egy kis ecsettel színt keverne, mutatja is, hogy milyen kicsinyke a magyar művészet palettáján ez a jobb híján – pontatlan meghatározású –, a vulgárisan nagyon is „elvontnak” értelmezett művészetet, hanem előttem elsősorban a művészi magatartást képviseli… Az életstílust… Az attitüdöt, amelynek magyarázatánál az Idegen szavak kéziszótára segít ki, amikor azt mondja: 1. viselkedés, modor, 2. elméleti álláspont, szellemi beállítottság… – De milyennek mondjam, például az elsőre, a viselkedésre? – Azt hiszem, amilyennek első találkozásunkról írtam. Csak most már keményebb élt vesznek föl a jelzők: a halkan szerény, a szerzetesi, az öntudatos iparos és kimérten diplomatikus, a szívós, következetes és az ügyesen udvarias, a tartózkodóan barátságos, a körültekintően munkálkodó jelzők sorra, egymás után élesednek ki… És mindezzel nevelt is? Hisz kétségtelen, a művészetnek és a stílusnak, mondhatnám, diplomatája volt. Még akkor is, ha csak a Duna, Dráva szögében járt mappájával a kis városokban. De jól tudjuk, gyakori pesti útjain is ez vezérelte – a stílus, – Pécstől és Kaposvártól és Balatongyöröktől Párizsig és Írországig… – Nevelt-e? – Nehéz rá a válasz és bizonytalan. Egy biztos, önmagát igen és művészetét és művét a szemünk előtt nevelte föl. És példát adott a munkára. A példa pedig akkor is áll, ha nem követik, vagy nehéz követni.

Rippl-Rónai, ha jól emlékszem, valamikor azt mondta, hogy naponta száz képet is fest. Tudniillik minden látványból, ahová csak nézett, képet vágott ki. Martyn, volt idő, amikor feladatul minden napra egy kész rajzot írt elő magának. Elém is tette a háromszázhatvanöt rajzot mappába kötve. És szava mindig biztatás, próbára felhívás volt. Minden műterembe és minden ismeretlenhez ellátogatott, ahová csak hívták. Mondjam-e, hogy hűtlennek tartott, renegátnak, hogy elhagytam a festészetet, a Róma-hegyi színes és munkás kertet. Érdekes, hogy Rónai hajdani indításán és Egry Józsefen kívül soha egyetlen festő barátom se ösztökélt, ingerelt, pedig sok kiállítást rendeztem és szerveztem a Rippl-Rónai Múzeumban. Tehát volt alkalom beszélgetni a képről és a festésről. Egyedül Martyn volt az – rajtuk kívül – aki soha el nem mulasztotta a fölszólítást, hogy kezdjek neki a réginek. Addig-addig, míg színes rajzaimból össze nem gyűlt egy kiállításra való. Akkor pedig előszót írt katalógusomhoz, és meg is rendezte első kiállításomat 1963-ban a Janus Pannonius Múzeumban. 1965-ben volt egy közös kiállításunk is Kaposváron. Azt hiszem, kötelességem volt ezt is megemlítenem! Sokak nevében így és ezzel mondok köszönetet neki. Azóta is a lelkiismeret – bár munkám és hivatásom a legszigorúbb beosztás mellett is szabad időt alig enged –, a lelkiismeret és a vágy mindig fölébred bennem, valahányszor mappáját leteszi a múzeum asztalára, vagy az utóbbi esztendőkben a Györök melletti Becén, ahol távoli-közeli szomszédok vagyunk. A véletlen is úgy hozta, hogy azóta is nyaranta többször találkozunk. És zsebéből mindig előveszi vázlatfüzetét, hogy megmutassa, ahogy nevezi, napi „jegyzeteit” a Garga-völgyről, a becei mandulafákról, a zúzalékbányáról és embereiről, a horgászokról, a Szépkilátó fenyőiről, mert hetven évesen is újra és egyre csak vele és velük ismerkedik: a valósággal… Mert a természetet nem lehet soha eléggé megismerni… Mert a szerkesztéshez semmi annyi példát nem adhat, mint e megszerkesztett világ. Ebben élünk és csak innen lehet elvonni mindent. És akkor, ha jól ismerjük, csak igaz lehet a művészi ábra, s még akkor is az, ha szokatlan is a mának és a pillanatnak. Minden, így a művész fizikai léte és műve is a földhöz, naphoz és a világegyetem viszonylataihoz kötött. És minél igazabb a művész, annál inkább mai viszonylataihoz, amelyikből világos, hogy a jövő stílusa lesz. Ilyen művészet képviselőjének tartom, amely úgy halad előre – nézzük csak meg képeinek és témáinak ellentétes variációit –, mint ahogyan a kézzelfogható valóságból természetes váltással egyszerre lép a képzelet világába az egészséges és fiatal lélek. Ahogy a földön jár, ahogy egyik lábáról a másikra lépve halad az ember…

 

Meduza

 

Egy polihisztor rajzairól

Ezek a lapok vajon csak mozdulatok, indulatok, testek és arcok megörökítői lennének?… Azt hiszem, inkább egy igen érzékeny és egyben acélosan edzett szellem mozdulatairól, egy művész érzésvilágának indulatairól és arcképeiben is önmagának az alkotónak arcmásáról szólanak… Az értelem és érzésvilág küzdelméről, az alkotás harmóniájáról, mindarról, amit művészetnek nevezünk. E rajzok egyensúlya és harmóniája első szempillantásra megragadó… De csak azért talán, mert alkotójuk vonalaikat az ember értelmes arcához és az emberi test szépségéhez kötötte? – Nem… – A külső valóság csak elindította a kezet. A rajzoló kéz vonalaiból a művet már az a belső hang diktálta, amely már nemcsak arra törekedett, hogy hasonlítson e valóság látványára a képe, de azt másolja, ami a művészet lényege…

Mert minden művészet lényege ez a belső hang. Ennek a rögzítése. Érzéseknek és gondolatoknak kifejezése. Egy belső világ kivetítése… És azért nagy a művészet, mert az igazi jó alkotásban a művész együtt hozza világra nemcsak az önmaga és mások lelkét (és ez nemcsak az arcképeken van így, de tájakon és a tárgyakon is), de hozza általuk a kor lelkét és a világ kozmikus üzenetét is. Mindez, amiről eddig beszéltem, egy rejtett világ. Az idegek, a lélek világa. És mindezt a látható külsőt, a természet és a tárgyak formái hordozzák a szemünk előtt. A valóság, e földi „vonalakkal” segíti az alkotót a kifejezésben. A látható világ az igazi művész kezébe adja azt a formakincset, azt az ábécét, amellyel el- és megolvassa és egy közgazdasági hasonlattal élve, kamatoztatja, mint pénzét az üzletember, de nem a maga, hanem az emberiség örömére a művészet lényegét.

És mert az életet hordozó világegyetem formakincse végtelen gazdag, és a bennük és köztük dolgozó emberi szellem is határtalan gazdag összességében és egyedeiben is, ezért a művészi ábrázolás, maga a művészet, amint a latin mondja, hosszú… végtelen… Így aztán megértése és az alkotói módszerek megismerése, a művész és a művek elbírálása se olyan egyszerű, mint sokszor gondolják egy-egy séma pallosával suhintva az alkotások közé.

László Gyula rajzait szemlélve, e lapok tiszta és logikus vonalrendszere arra indítja a szemlélőt, hogy elgondolkozzék a művészet lényegéről, és hogy a felületen túl is megértse tollának céljait, mert maga a rutinos megörökítés, a látott világ feldobása egy lapra, önmagában, azt hiszem, nem lehet cél. Tehát az, ami első pillanatra megragad rajzaiban, a biztos, de ugyanakkor érzékeny rajz vonala, nála is csak a külső. Művészi mondanivalójának kerete, de nem lényege. Csak hordozója és gerince egy élménynek, egy érzésnek, mely e vonalak által komponált formák egyes pontjairól és az általuk körülzárt térből sugárzik. A teret kiszabott és művé határolt lélek beszél itt élményeiről, az arcok lényeges világáról és a test formáinak szépségeiről. És mindenkor és mindig klasszikus egyszerűséggel, tisztasággal, de ugyanakkor egyéni látásmóddal és ízzel színezi, sokszor a századok egymásnak átörökített formakincsével gazdagítva mondandóját. Állítsuk csak egymás mellé Az akt, a Vonalmuzsika, görög és impresszionista ihletésű fogalmazását a testről, vagy például az Espresszóban alakjának quattrocentósan mai fogalmazását a Lányfej századvégi ideális formáihoz, vagy egymással szemben a Merengőhöz-t és az Újságírónő-t.

Az sem véletlen, hogy ezeknek a rajzoknak az alkotója kitűnő régész, művészettörténész, hatásos szónok és egyetemi pedagógus, a magyar tudomány egyik jeles képviselője. Így e rajzokon a logikus rend, a kötelező biztos vonalvezetés, a szellem lényeget kiválasztó szűkszavú egyszerűsége, a méretek és mérték és távlat tudatos hangolása mind a tudományban edzett szellem megnyilvánulása a rajzművészetben. S mindehhez párosul a lélektan ismerete és az a látásmód, az a praktikusan fürge, emberismerő gyakorlati életérzés is, mely őt arra kényszerítette, hogy a történettudomány kutatásával, a rajzolás örömét és a művészettörténet művelését együvé fogva vigye, szinte hármas párhuzamosként már egyetemi éveitől kezdve egy életen át.

László Gyulában a tudós és a festő kettőssége rajzainak stílusát is két csoportra választja. A mester és a művész, mondhatnám a költő képeire. Az előbbibe tartoznak a nem is komoly, de komor gonddal, alapos aprólékossággal, már-már az anatómiai kínos pontosság igényével megmunkált arcok rajzai. – Önmagának és az utókornak bizonyságul készültek ezek, hogy bizonyítsák a mesterségbeli tudást? – Ide tartoznak önarcképe, a családról készült rajzai és sokszor a kortársairól alkotottak is. Sötét tónusú nehéz grafika ez. A „Kortársaim”-sorozatból Medgyessy és Barcsay portréja (akikről újszemléletű könyveket írt), Lyka Károly- és Kodály Zoltáné talán a legérzékenyebb. És érdekes, hogy az a néhány tájkép is, amelyet kiállított, e tömör aprólékossággal készült.

Ám a rajzok nagyobb csoportjában könnyű lendület viszi a vonalak szárnyát. László Gyula alapjában véve derűs, de sok húrú, mélyen érző kedélyvilága sugárzik ezeken a lapokon. Itt vonalai összeragyognak, az alkotó saját öröme összecsendül a Festőnő jól sikerült rajzán érzett derűjével vagy Az induló mosoly bájával, a Derengés vonalainak meghitt szépségével. E rajzok hálóján, amint pedzettem már, mindig megtaláljuk azt az archimedesi pontot, például a figyelő szemen, a mozdulatot átlendítő izom íven, vagy akárcsak az ujjbegyben összpontosult figyelmen, amely ponttal az egész művet a valóságból a lírába emelte alkotójuk. Legtöbbször nem kompozíciói, hisz ezek sokszor rutinosan hasonlók, de ezek a nagyszerűen kiemelt „sarkalatok” a lényegesek műveiben. A Görög emlék egy hajszálvonallal is többet mond, és messzebbről üzen az időből a tanult értőnek a klasszikus szépségről, mint a divatos, üres útinapló és az alapos, tudományos dolgozatok kavics-csörgése.

A Hódolat Picassónak öt rajza olyan darabjai e sorozatnak, melyek arra indítják a szemlélőt, hogy alkotójukat rejtettebb tájak és világok meghódítására biztassák. Tudása, kutató szelleme és akarata, szikla-szilárd kitartása, de ugyanakkor mindig a művészek között élő és a művészetben kalandozó szelleme is erre kötelezik László Gyulát. Olyan gyümölcsökkel térhet meg e területről érett tudásával és rajzi biztonságával, mely képzőművészetünknek csak hasznára válhat. Hiszen a sokoldalú László Gyuláról akkor sem lepődnék meg, ha azt hallanám az egyik nap, hogy zeneművet komponált hárfára és lantra.

 

Csillagtoronyba

 

Pásztorok művészete

Egyre inkább divatba jön a pásztorművészet, de kedvelői, gyűjtői keveset tudnak a magyar népművészetnek erről az igen eredeti ágáról. Alkotóikról: a pásztorokról és azok életéről, társadalmáról alig hallottak valamit. A mutatósabb darabok készítési módjáról pedig igen keveset vagy semmit sem tudnak.

Ha mindezekről többet akarunk tudni, akkor a múlt századba, legalábbis Petőfiék korába, a szabadságharc idejébe kell visszalépnünk. Ebben az időben az alföldi rónákon, a hegyvidékek rengetegeiben és a Balaton környék erdős és lápos vidékein és a ritka erdős legelőkön nagy juhnyájak, disznókondák, ménesek és gulyák legelésztek. Őrzőik, a falvaktól távol élő magyar pásztorok, a lakosságon belül egész külön társadalmat alkottak. Mégpedig nem is kisszámút. Magában Somogy megyében például – ahonnan írásomhoz a kézenfekvő adatokat veszem –, 1873-ban csak a kaposvári járásban a kimutatás szerint 703 pásztor legeltette az állatait. Ez annyit jelent, hogy durva számítással csak ebben az egy megyében is megközelítőleg 10000 pásztor élt.

Ezek az emberek az év legnagyobb részét a falvak közösségén kívül a természetben, a legelőkön és szállásokon, a pásztorgunyhókban élték le. Napi és egész évi munkájuk és életük menete más jellegű volt, mint a földműves parasztoké. Röviden, sokkal szabadabbak voltak munkabeosztásban és életformában is. Ezért le is nézték, amint mondogatták sokszor nekem is „a gürcölő pógárokat”. Szinte kizárólag egymás közül nősültek. Amint szólásmondásuk vallotta: „Minden pásztor a másik pásztornak sógora, komája.” Ezek között a juhászok, kanászok, csikósok, gulyások és bivalyosok között született meg a faragó pásztorművészet. – Hogy mikor? – Biztos, hogy nem a XVIII–XIX. század fordulóján, amikortól számon tartjuk a múzeumokban és magángyűjteményekben az első és úgymond, a legrégibb darabokat. Nem! A pásztorok művészete olyan régi lehet, mint a foglalkozásuk. Olyan régi, mint a szerszámaik és a használati tárgyaik, amelyeket minden bizonnyal mindenkor szívesen díszítettek, nemcsak 1800-tól kezdve. Tehát a pásztor a legrégibb időben is faragó volt. Sajnos azonban ennek a művészetnek az anyaga igen-igen esendő. Hamar pusztul a megfaragott fa, az állati szarv vagy szaru, a csont és a tökhéj egyaránt. Ezért ismerünk csak 150 és 200 éves darabokat.

Mielőtt azonban ezek díszítéséről szólanék, felvetődik a kérdés: – miért épp ők, a pásztorok faragtak? – Hiszen minden művészethez elsősorban készség és tehetség kell! És ez biztos, hogy nem csak közöttük lakozott. Ez így igaz, de hozzá kell tennünk még azt is, hogy a tehetségen túl a megvalósításhoz a szabad idő is szükséges. Idő az elmélyülésre és szemlélődésre és a kivitelezéshez. Ezeknek a feltételeknek mindegyike hatványozottan megvolt a régi pásztorok között, a pásztori világban. A hajdani nagy kiterjedésű legelőkön a jól szoktatott nyájat és csordát a pásztor irányításával a pulikutyája is eligazgatta. Ezt az okos, kisnövésű kutyát kedvelték legjobban a somogyi pásztorok. Megtanították füttyre, intésre és szóra terelni az állatot. A pásztor botjára, kampójára támaszkodva csak a fél szemét tartotta a jószágon. A másikat a bicskáján és a kezében tartott faragásán jártatta. Így dolgozott. Aztán ott voltak a delelések hosszú órái, amikor a pihenő állat mellett a kút körül, az árnyékban nyugodtan faraghatott a csordás vagy kanász. Körülötte a természet végtelen „mintát” kínáló „műterme” terült el.

Ahogy aztán napjaink felé ezek az óriási kiterjedésű legelők a termelési ágak és gazdálkodási módok okosabb kihasználása miatt egyre szűkültek, zsugorodtak, úgy kellett egyre többször megfordítani, terelni, összetartani a kisebb legelőn a jószágot. Így aztán a kiszabott szűk területen a legeltetés is mind több gondot adott. Ezzel aztán egyre inkább kevesebb idejük maradt a pásztoroknak a faragásra kint az erdőkön és berkeken. Mindinkább többet dolgoztak esténként tökmag-olajos „pipics” és mécsvilág mellett az aklok-, vagy a pásztor-putrikban és szállásokon.

A hajdani gulyások, juhászok a „bekötött” vagy „befenekelt” szűrujjukban – melyeket itt Somogyban az utolsó kaposvári és szigetvári szűrszabóknál vásároltak –, vagy pedig a maiak bőrtarisznyájában mindig kéznél voltak a faragószerszámok. Ezeket az egyszerű – de különböző faragási eljárásokat, technikákat szolgáló késeket –, törött kaszahegyből, elkopott borotvapengéből maguk készítették. Faragó „bizsóknak” mondják az ilyeneket nálunk. Nyelük kemény kecskerágófa, vagy pedig agancstő. Sokszor kosfejjel díszített, máskor ólommal beöntött. Pengéjük, vagy ahogy mondják „pilingájuk”, különböző méretű és alakú. Aszerint, hogy durva munkára vagy cifrázó, domborító, vagy karcoló, rajzoló célra használják. Van olyan hajlított penge is, amellyel a pásztor vájni tudja a fát. Nem hiányzik a kések mellett a szeg vagy az ártű, amellyel, hogy mutatósabb legyen a kifaragott minta, „luggatja” a forma hátterét. S ha éppen olyan kedvében van, és színezni is akar, akkor a spanyolviasz sem hiányzik a bicskák és a kések között. A „föstéshez” a választóvíz és a színes vagy fekete „korom” az, amelyet használ.

Ezekkel az igen egyszerű szerszámokkal dolgozza meg a pásztor azt az anyagot, amelyet hosszú eljárással már alkalmassá tett a megmunkálásra. A pásztorok művészetében is az anyag és a technika a legszorosabb kapcsolatban van egymással. A legszebb s részben a legrégibb darabok közé tartoznak az úgynevezett dunántúli stílusú – azok között is a messze híres somogyi – spanyolozások. Ezek úgy készültek, hogy a pásztor jó előre kiválasztotta a spanyolozáshoz alkalmas fát, vagy ritkábban az ökörszarvat. Ezeket a világosabb színű fákat, így például a kecskerágó vagy juharfát még tél végével vágta ki, amikor még a lé nem szökött a fa törzsébe. Ezeket a fákat azután az aklok zsúpja alatt, az ányékon, sokszor évekig szárította. Majd elkészítette a tükrös vagy a gyújtótartó „dobozát” és ezután a bizsókkal a fa lapjából – néhány milliméter mélységben –, rézsútos bevágással kivájta azt az alakot vagy mintát, melyet színes spanyolviasszal akart kitölteni. A kifaragott vonalakba, kimélyített síkokba zöld, piros, fekete és kék spanyolviasz darabkákat tett, és azokat a pásztortűzön kiizzított bicskája pengéjével besütötte. Ezt aztán a fával egysíkban letisztítja, és kész a sokszínű, berakásos kis remek.

Másképp történik a karcolás vagy „karcolozás”. Itt a lesimított fába, szaruba vagy a füstön kiszárított szépformájú kobaktök héjába a hegyes és igen éles bizsókkal vonalakat rajzolnak. Olyan ez, mint a grafikus művész munkája. Természetesen, hogy ez a vonal jól „kimutassa” a formát, bekenik a bekarcolozott felületet a puskaporból vagy mogyorófaszén porából és faggyúból összegyúrt sötét masszával. Ha nincs más kéznél, a kalapjukról lekapart zsírt használják. Ez az anyag a karcolás legapróbb részeibe is beül. Letörlése után az előbb alig látható késsel írt grafika élesen tűnik elő. Piros, zöld porfestékes anyaggal is szokták színezni. A díszesebb vadászkürtökön, sótartókon még azt is megteszik, hogy választóvízzel szép sárgára festik az ábrázolásokat. Így dolgoznak a legjelesebb somogyi faragóművészek, köztük is a két Kapoli, az apa és fia, vagy Kálmán István és Tóth Mihály, hogy a legkiválóbbakat említsem.

Újabban mind több lesz a domború faragással készült darab. Ennél az eljárásnál a csomómentes szilva, vadkörte, diófa és berekfa lapjaiba, vagy a kifőzéssel formába szorított szaruba mélyen bevésik, kidomborítják a díszítőelemeket. Eljárásukkal a rajzolás után, már közelednek a szobrászkodás munkája felé.

Az elmúlt 150 év legszebb darabjain – ezekkel a technikai módszerekkel dolgozó pásztorok alkotásain, vajon mit találunk? Röviden: a faragó mindazt ábrázolja, ami őt körülveszi. A Balaton környéki legelőerdők jellegzetes és szép makkos fáit. A legelők nyájait és szabadon élő vadjait. Ezek közül is a leggyakoribb az erdők nagyszerű látványa, a szarvas. Az az állat, amely után az ősmonda szerint napnyugatra indult Hunor és Magor. Gyakran ábrázolják a somogyi erdők vadkanjait és a rókát is. Az erdőt a sokféle madárral, galambbal, bagollyal, csókával, varjúval és mókussal egyetlen fával stilizálva ábrázolják. És ahogy a legelőn a pásztor egész világát körülveszi a virág, úgy használja fel a virágokat arra, hogy körülindázza velük ábrázolásait. E szimbolikus virágok gazdag keretbe fogják az ábrával kitöltött síkokat. A pásztorfaragók képzelete kimeríthetetlen. És amit egyszer díszítőelemként már odakarcolt, vagy faragott, azt szinte sohasem ismétli meg. Az önálló ábraként szereplő nagyméretű virágbokrokat felváltják az indás futású és ornamentikának használt összetett virágelemek. Szinte egymásból ömölve folynak végig a díszített tárgyon. A magyar népdal kép- és szimbólumgazdagságának méltó párja ez a késsel karcolt, vésett világ. Nem ügyeskedéssel, művészettel állunk szembe! Olyan egyéniségekkel, akik az érzéseiket és lelkivilágukat e faragásokon mutatták meg. Magányos óráikat a maguk örömére művészetükkel töltötték ki.

Így a magyar pásztorművészeten belül kialakultak az egyéni faragó stílusok. Mert nem nyers utánzói a természeti látványnak, de átstilizálói. A jelentős egyéniségek körül kisebb faragó iskolák is kialakultak. Ilyen egyéni jellegű a somogyi stílusú pásztorfaragás is. Alkotási módjuknál az ihletről is beszélhetünk. Terem a kezük alatt az előre ki nem rajzolt forma és ábrázolás. És annál inkább művészet, mert a falvaktól távol élő pásztorok esetében nem annyira a közösségi ízlés, mint az egyéni a faragókésnek a vezetője.

Ábrázolásaik nemcsak szépek, de hitelesek is. A néprajztudomány is felhasználhatja forrásul. Nézzük csak meg pásztorábrázolásaikat. Pontosan olyanok, ahogy elmondta nekem az 1955-ben Kossuth-díjat kapott id. Kapoli Antal faragó juhász. „Szedett gatya, csizma, tűzött lajbli, sípujjú ümög, posztóból való dolmány, rozmarinnal kivarrva, vágott tetejű pörge vagy görbe kalap.” – És a betyárok? – A pásztorok mellett ők szerepelnek a legtöbbet a karcolásokon és spanyolozásokon. És ez a legtermészetesebb, hiszen épp a pásztorok közül állt a legtöbb betyárnak. Legtöbbször nem a rablási vágy – erre csak rákényszerült –, de a katonafogdosás vitte őket a betyárok közé. A csaknem egész életre szóló császári mundér és a német szó és idegen világ elől szöktek meg, és vállalták a nyomorúságos bujdosást. Inkább az erdő, mint az Óperencián túli, ismeretlen világ. A pásztor és a betyár így a múlt században egy kicsit a szabadság jelképe is lett ezeken a faragásokon. Sokszor ábrázolják őket úgy, amint éppen kezet fognak egymással. És micsoda délceg alakok és micsoda cifraszűrök a vállukon! Ők a népi képzelet ismert Toldi Miklósai és Ludas Matyijai. A mindent legyőzők, a nyűgöt nem tűrők! Az igazságtalanságot visszafizetők! Úgy ábrázolja őket minden faragó, ahogyan a saját sorsát szerette volna látni. Szabadon, darázsderékkal és fényesen. Vállukon cifraszűr és dupla puska, hosszú hajukon a gombaformájú régi kanászkalap, szájukban pipa, kezükben a híres kanászbalta, „a balaska”. Sokszor még a zsandár is ott térdel előttük. Mint egy népi vígjátékjelenet. Máskor balladát idéző hangja van ezeknek a híres betyárokat: Sobrit, a Patkó testvéreket, Nádi Jancsit, Juhász Andrást és Séta Pistát megörökítő karcolásoknak. A rajtavesztett betyárok között ott vannak a virágot és kosarat tartó kedveseik is. Puskák és balták között a hangászok. A pintes üvegek és madarak között olyan balladai ábrázolásokat találunk, amely az alábbi négy sort idézi:

 

Hangászok, hangászok Csak eztet húzzátok Sárdi Biru Mariskának Húzzák a haldoklót.

 

Vagy pedig az ilyen népballadáktól indított pásztorkések ábrázolásait:

 

Még egy icce borom járna, Ha az idő el nem járna… Az idő már későre jár, Az ajtónál áll hat zsandár.

 

Az újabb alkotásokon a betyárokat az erdősök és vadászok ábrázolása váltotta föl. Nem egy alkotás ezek közül a maga nemében olyan, hogy bátran mondhatjuk művészettörténeti kis remeknek. Bátran, hiszen, ha a Balkánon a népies egyházi festészet darabjait odaszámítják a művészettörténetük sorába, miért ne vehetnénk mi a magyar pásztorművészet karcolással rajzolt remekeit képzőművészetünk egyik igen érdekes fejezetének? Egy biztos, ahogy a népdal Bartók és Kodály műveiben a műzenében, újabban a pásztorművészet is érezteti felfrissítő hatását a magyar rajzművészet alkotásain. Grafikusaink ilyen lapjai aratják külföldön a legnagyobb sikert.

A kezük alól kikerült darabokat két csoportba oszthatjuk. Legősibbek talán a saját használati tárgyaik. Azok a pásztorszerszámok, amelyekkel kenyerüket keresték. Amelyeket saját kedvükre vagy társaiknak faragtak. Igen szépek ezek közül az ünnepi kígyós botjaik, kosfejes kampóik, berakásos ostornyeleik, tükrös baltáik, melyeknek tükreiben hajdanán borotválkoztak a somogyi kanászok. Ugyanide tartoznak – de egészen külön fejezet –, zeneszerszámaik: a hatlukú furuglák és a széphangú flóták. A kisebb tárgyak közül azokat kell felsorolnunk, amelyeket a szűrujjban vagy tarisznyában mindig kezüknél tartottak: a paprika- és sótartók, a gyújtótartók, ivópohár, tükrös, borotvatartó és dohányszelence, kobak. Egész külön csoportba tartoznak azok a tárgyak, amelyeket ajándékozásra vagy eladásra készítettek. Ide sorolhatjuk a rokkafákat, viráglétrát, tükörfákat, székeket, képkereteket, a mosáshoz és vasaláshoz való mángorlókat és lapickákat és az újabban egyre elszaporodott vadász- és díszkürtöket, tülköket és dobozokat, cigarettatartókat és szipkákat. Mind többet találunk belőlük nemcsak a kirakatokban, de a lakásokban is.

Ezek a darabok olyan alkotások, amelyeknek java része nemcsak művészi dísztárgy, de egy világ idézője is. Annak a világnak, amely lassan kopik ugyan, a száguldó és életformákat módosító időben, de tárgyainak szépsége és formakincse puszta jelenlétével szebbé teszi környezetünket és gazdagabbá szellemünket is.

 

Ördögök szekerén

Ha valakit nem érint meg egy líra, írjon-e róla csak azért, mert kritikus? Nem tudom, érdemes-e csak végigpreparálni egy kötetet? Ha elolvasunk néhány ilyen írást, arra lyukad ki az ember, hogy érdemes lenne ezen gondolkodni. Idézeteket írjunk ki? Vagy azt idézzük-e föl, amit egy költői világ bennünk idéz föl? Magam nem mint kritikus, egyszerűen azért írok róla, mert szeretem Csanádi Imre verseit. Egyszerűen azt írom le, mit ébreszt bennem ez a költő. Mi jut eszembe, ha a nevét hallom? Nem egészen új és tán nem is helyes módszer ez. Nem is állítom, de azt igen, hogy jaj annak a költőnek, akinek neve említésekor az olvasóban azonnal nem tárul ki egy határozott világú föld és ég. Ezek közé Csanádi nem tartozik. Írhatja keserű öngúnnyal „fejfájára”, hogy:

 

Kortársi közönyben verseim nyugosznak, nem igazán jók és nem igazán rosszak.

 

Bátran írhatja és én is bátran idézhetem. Épp az ilyen hangütésű „reklám” erősíti az ő költői világának határozott rajzát.

Mit vetít és mit visszhangzik felém az Ördögök szekerén című kötete? – Kopár, tiszta erdőoldal! Rajta keresztül kövecses, majdhogy karsztpatak csörgedez. Körül vadkörtefák, alattuk gyümölcsök és kavicsok. Meg egyetlen ember.

 

Előttem hazátlanság van,   sikoltoztató magány, – mit keresek e világban?   sem napom, sem éjszakám.

 

Így áll ott, ahonnan elindul. Mögötte világa és szívében szívós ragaszkodás és a forradalmi új hangja. A múlt és a jövő együtt fekszik idegbénító súllyal fizikai és lelki világára. És megszólal, de kinek a hangján? A XIX. század végi szegénylegényén. Róla beszél? Nem. Magáról szól 1940-ben. Idézem, mert alkalmas indítás annak megértéséhez, ami új és jellemző Csanádi lírájában:

 

Mit akarsz, bolond? Kapj észbe! Hí a világ parolára: komázz, kupeckedj, szeretkezz, – vagy csövet ránts, vad szivedhez: dördülj, vaskó! ki más kára?!

 

Ilyen az indulás. S jut-e tovább ez az esztétikai és etikai igényesség miatt kemény sorsra „predesztinált” költő?

Élete és műve nem teátrális. Állandó belső fortyogás és feszültség ez a líra, s csak ritkán „Kristály kutak tükrén szűzi remegés” – ahogy faluja csermelyéről, mint költészete szimbólumáról mondja. Semmi látványosság sehol. Egész kötetén, alkotó módszerén át egy lélek felé mélyülő dráma nő és tágul. Egy diákkori „fösvényen szabott kacat” nadrág lelki sérülést okozó tényéből indulna? Nem. Visszanyúl örökségével évszázadokra. Lelki görcs rángása és az üröm íze kísért soraiban: „Mélyéről, mint a múltunk amilyen, – mint az elhantolt történelem” –. A történelem csapásaitól mindig a mélybe cövekelt osztály érzésvilága ez. Ezeknek az érzéseknek a költője Csanádi Imre. Szigorú, elégedetlen, zsémbes és sokszor kishitű, de olyan, aki magát és versét is szigorral neveli. Gyötri a maga és a mások sorsa, és amit róluk felidézett, abban egyre kínozza a halhatatlanság.

 

Betemet a szállongó por? Majd kikapar az Utókor.   (Az se kutya. De melyik?)

 

Nem mai költő? – Ki mondaná? Hiszen mint egy XX. századi prédikátor, egyre szót emel, okosan és hasznosan, a közösség előrehaladásáért. Úgy van, mint Bornemisza Péterről írja: „– Mi tévő légyen, nyelvén akinek – szavak dagadoznak? –” És ki is mondja ezeket. Olvassuk csak kötetét végig. Abban is a Hitvalló című fejezetet. Forgassuk végig abban is az Irodalmi dohogások epigrammaszerű verseit. Kemények, ropogósak a versei, mint a vadkörték és szépformájúak, mint a vadalmák. Nemes és nem potya hevű tűz érleli őket, és mégse lesznek illatos gyümölcsök a versei. Inkább fanyar és kövecsesek. Kóstolgatni való tiszta versek. És nagyszerűen lehet találni velük. Gyümölcs mind, de ha kell, mint a kavics koppannak azon, amit célba vettek. És krónikás tolla alól aprólékos, hiteles rajzzal bontakozik ki a szemünk előtt most átalakuló világ. A kép szívében az áll, és ők állanak, amelyből s akikből indul az új. Zámoly belép a költészetbe. Nem azzal, hogy versek alá kerül dátumokkal, de úgy, mint egy lírai monográfia kép- és érzéssora. – Egy költő komplex módszerű gyűjtése? – Nem! Maga a költészet azokról, akiktől úgy érzi, hogy elszakad; az emberekről és környezetükről, a léckerítéstől a présházlyukig. Csanádi még akkor is előre mutató költő, amikor Eötvös és Mikes ötvözött hangján emeli föl a pusztulót.

 

Szakadóban szép hazámból – vagyok vétkes fiad, Zámoly; rád gondolok, orcám lángol, keserű könnyem aláfoly.

 

S mert kemény, tiszta versekbe fogja őket, tehát az ibolyától körülölelt présház és az üres szérű is tovább él irodalmunkban.

Szűk lenne mindez? – Csak annak, akinek érzelemvilága más folyosóra hangolt. Csak annak, aki úgy véli, hogy csak bezárt ablakon át lehet egész világot ölelni keszeg keblünkre. Ennek a Pusztavám, Zámoly, Fehérvár és Budapest közötti magányos csellengésnek olyan hangja van, amely felidézi Arany László fővárosi magányát. Nála az elfulladást hozta, Csanádi Imrénél legújabb verseiig egyre tömörebb versek és falusi életképek rajzát.

 

Pirgálgatja szüle a mákot, kosárba lök üres gubákat. Torkukat elnyisszenti késsel úgy tesz velük mint a csibékkel. Lepotyognak halálra válva, fekete vérük dül a tálba; fekete mák a guba vére, szétömlik a tál fenekére.

 

Elég lenne? – Nem hagy, ide kell írnom a Hazaballagó sorait:

 

Viszi a kaszát a vállán. Hátán a kaszatarisznya. Koszratva húzza csizmáját.   Húz egy gályát. Életét. Nem néz rá vissza.

 

Hogy megírta volna más is ezt? Petőfitől Erdélyi Józsefig, Illyés Gyuláig. Nem hiszem… Népi líra?… Igen, de már hozzákészülésében is máshonnan válogató. A népi líra Petőfi korszaka elé nyúl. Onnan és abból nyitja meg éltető forrását, ahonnan Vikár–Bartók–Kodály gyűjtése összeállt. Az ismeretlen szerzők kincseiből. A névtelen énekesek, históriás énekek, bujdosó dalok, szerelmi énekek világából. A parasztverselők, betyárballadák, mondókák, vőfélyköszöntők és a ráolvasások szókincséből. A Vargyas Lajossal összeállított Röpülj páva, röpülj magyar népballadáiból. Olyan népi líra az övé, amelynek hangja elüt a Petőfi–Erdélyi József típusú népi lírától. Nem olyan „polgárosult”. Történelmibb a hangja. Mai módon régibb, és ez adja meg egyéni varázsát és hangsúlyos magyar verselésünk gazdag ritmusvariációi, amelyek szinte egyedül viszik és esztergályozzák költőnk anyagát. Ropogós tisztaság jellemzi ezeket a verseket. Van valami köze Ady történelmi veretű lírai szókincséhez is. És amit visznek, az a téma a mából való, amint már mondottam. Aprólékos realitás jellemzi szinte minden darabját. Megannyi pontos részletből állnak össze. Majdhogynem krónikás éneknek mondhatnók egyes darabjait, amelyek pontos „történelmi” dátumokkal és váltakozva Győr, Sziget, Berdicsev és Kijev neveivel rögzítik a költő verses életrajzát, környezetét és érzésvilágát. Kimerítő és alapos mű önmagáról és a világról. Helyenként a régi katonaénekek és még régibb fogolydalok XX. századi folytatása. Olykor még Tinódi neve is tollra kívánkozik. Addig fortyog magában a történelem fullasztotta világával, amíg kínnal „torz vulkánként”, mint a dudvatüzet égre löki a verset.

 

Mint őszi dudvahalmok, kínnal, de égten égnek. Fojtott lángok fogyatnak, sajgatnak meddő mérgek. Minden belül kavarog, egy-életem emésztem. Nyerset dobtak sokat rám, Elfulladok egészen.

 

A paraszti élet, pontosabban a paraszténekek epikájának hangja ez? – Olyan költészet és olyan hang, olyan mondat és gondolat, kép és színfűzés, amely a népinek jelölt költőink versében alig-alig üti fel a napra a fejét. Még népdalainkban is alig. Csak ismeretlen szerzőjű népi költészetünk verseiben, nem népdalaiban kísért. Ez az a hang, amely tarkább fénnyel nemcsak nála, de Nagy László lírájában is ott villog. Ez segíti őt kitűnő bolgár népköltési és García Lorca fordításaiban is. Kísért Sinka István verseiben is, melyek hangütésükkel gyakran Lorca-párhuzamot ébresztenek. Ám olyan távlati színezéssel, amilyent az ősi egyetemekkel átszőtt Ibéria kultúrája és a Biharalja közti különbség enged meg. Nem egymás hátrányára, de különbségére és színezésére értem ezt. Ez a Csanádi Imre-féle nyelv öreg néprajzi adatközlők színes beszédében, mesemondók gondolatfűzésében, vőfélyek verseiben és olyan présházlakó hegyi emberek és pásztorok monda-kép-szó világában kísért, melyet mindig a legnagyobb alázattal hallgattam, és megállapítottam gyakorta, hogy magyar irodalmi szinten még alig-alig szerepelt és úgy látszott, már nem is fog szerepelni. Emlékanyagát magas lírai feszültségben napjainkban olvasztotta modern lírává Csanádi. Gondolok a Halottvivők éneké-re. Egész érzésvilágára és képsorára értem ezt. Abban is az ilyen versszakra:

 

Nyergetlen toporog, horkan a vasderes, árnyék száll hegyibe, férfi- vagy asszony-e? nem hallik dobogás: nesztelenül kocog,   rongyban suppog a négy pata. Szunnyadj, gazda! höhő, messzire jár a ló! domb, völgy messze marad, – város alatt nyerít: más ágyán egerész, hej, a menyecske már,   kedvét kedvese töltözi!

 

Mintha fölserkent volna Csokonai gondja. A „szürbibliopólium”-ról szedett, kipusztult szavak ébredése. Megleljük nála a vőfélyversek Csokonai hangját is. Itt Somogyban, a megjövendölt iskola táján, Csurgó körül, egész költői iskolája kerekedett ennek a stílusnak. Népi kéziratokban is gyakran láttam ezeket és most itt a Lagzi múltán című versében:

 

sürgölődtek vőfélyek, rigmust köpni, kevélyet, bokrétásan ágálni, áppetitust csinálni, dajna-menyasszonyt dícsérni, vőlegényt ösztökélni,   tálat szedni, – ablak alatt eb vonít? tovaühöngetni!

 

Utána mindjárt, még ugyanabban a versben, melyet Móricz Zsigmond emlékének ajánl, itt van az újtípusú ballada hangja is:

 

…Vér bugyborékol? vörhenyő lőre? árad, bűzlik, csap szét a földre, – árad, bűzlik, karok kaszálnak, krétafakóra orcák válnak, szemek düllednek, üvegesednek, asztalok körül borzadály reszket, fölfalt bárányok panasza béget, komorodnak a faliképek, szürkén dereng az ablak, sápad a lámpa, bezuhan a hajnali rét-szag iszonyú józansága.

 

Hogy átváltsak, meg kell emlékezni humoráról is, mely egészséges és tiszta. A finnyás ugyan fintoroghat rajta, mert természetes szókimondása sokaknak új. Versei szókincsében a dolgokat nevén nevezi, ahogy a lélek diktálja, mert úgy érzi, csakis így csilloghat ez a tiszta humor, akárcsak a szüret utáni elhagyott fürt, melyet már – csősz ide, csősz oda –, bárki leszakíthat kedvére a hegyen. Inkább nyersen nevet, mint mosolyog ez a líra. A nevetés pedig elrezzenti sokszor a meghitt derűt. Épp ennek ragyogása hiányzik verseinek példás emberségéből. Indulata ritkán derül föl az ihlettől, pedig milyen szép szimbóluma a mindenütt kivirágzó lírának e két sora is:

 

almafa vagyok, gyönyörű fa,   kaszárnya-udvaron.

 

Lírájának az itt említett vonásait szeretem. Ezeket írtam le, és azt kívánom, költőnk lelki görcseit és bogait bár föloldaná az a sokfelől és méltán ért elismerés, melyet az Ördögök szekerén című könyvére kapott.

 

Forgács Antal költészete

Forgács Antal A világ nem felel című válogatott verseinek kiadásával a Szépirodalmi Könyvkiadó hiányt pótló munkát végzett. Így együtt e kötet, Pintér József előszavával, alkalmat ad arra, hogy a Nyugat harmadik nemzedék egyik jelentős költőjének életművéről szólhasson kritikánk, mégpedig talán úgy, hogy Forgács lírájának elemzésénél a palettára került új színekkel világítson rá egy irodalmi korszak, szorosabban a második háború előtti nemzedék – a Nyugat harmadik nemzedék cím alatt egységesen össze nem foglalható költők – irodalmi kérdéseire is.

Magam lelkemen könnyítve, egy igaz barát – aki nemcsak könyvdedikációimban volt az – iránti szeretettől és kötelességtől indítva lírájának csak egyes kérdéseiről, az engem elgondolkoztató és megindító vonásairól írok. Természetesen sokban befolyásolja írásomat az a személyes és levelező kapcsolat, a sok Abbázia kávéházi beszélgetés, a margitszigeti és Szent István körúti oda-vissza séták emléke, melyek közben induló költői sorsunkat, közös eszményeinket, ellenkezéseinket és állástalanul csellengett, de konok tanulással töltött éveink folyását hánytuk és vetettük meg. Magam abban az időben a Márciusi Front, ő a marxizmus és az Eszme (ő írta mindig így), a szocializmus és a francia irodalom, én a latin és az angol oldaláról nézve vitattuk líránk alakulását. Mindketten nagyjából a Nyugat eszmei és esztétikai elvei alapján. Mert Forgács Antal életével és hátrahagyott művével együtt jellegzetesen harmadik nemzedéki költő. De olyan, aki ebben a keretben egy külön, éspedig társadalompolitikai és filozófiai indítású színt képviselt. Már zsengéjében a tizenkilenc-húsz éves ifjú e nemzedéken belül az egyik legtudatosabb emberbarát és szocialista indítású költő volt. Új és korszerű hangon a munkásmozgalom lírai ábrázolásának kérdésével, szinte elméleti alapon – Kassák és József Attila után, –, egy olyan lírával, amely egyúttal egyéni hangú is, generációnkon belül talán ő kínlódott a legtöbbet. – Vajon mennyi sikerült ebből és hogyan? – Erről nemcsak Forgács Antal eredendően pesszimizmusra hajlamos alkata, de a hazai felemás társadalmi és gazdasági viszonyok és a teljesen egyértelmű politikai viszonyaink is beszélhetnének.

A Hűvös magány című 1936-ban megjelent kötetéig állandó a kemény felkészülés. E munkáiban a verselés, a képek színezése és komponálása, a gondolatok költői mozgása és fordulatai érezhetően tanultak. Egy szocialista költő erőfeszítései a lírai világért és az emberért. Eközben a legkeményebb küzdelmet – tudom jól keserű szavaiból –, saját lelki alkatával vívta. Az állandóan kísértő és később elhatalmasodó magány érzetével. Társadalom és egyén, a közösség és a magányosság harcában már ifjan ezt vallotta:

 

De itt maradtál! s egyedül vagy, élj így, ha tudsz egyensúlytalanul, e földön úgysem lelheted helyed.

 

Forgács költészete ezzel a rossz közérzettel indult, és lassan a tanult szellem türelmetlen kritikájával mégcsak nehezedett, mert egyre úgy érezte, hogy ideáljaihoz méltó művet nem sikerült alkotnia. Következetes radikalizmusával így állandóan csak gyűlt az elégedetlensége önmagával és a világgal szemben. És forradalmi versei még alig-alig akadtak. De épp elég a Fanyar idő bevezető verse:

 

Mint az elítélt hallatja utolsó drága szavát, miközben a hóhér készíti csípősre a hurkot, és két tökfejü bérenc ássa röhögve a sírt, úgy készülök én is szólani most. Hogyha megérted fénylő szavamat és belerúgsz, tudom majd, hogy igazam van.

 

A költő első verseinek egyikéből véve a jellegzetes forgácsi képet, költőnk elindult „az elefántcsonttorony öbléből” – őt idézem – „a Golgotha felé”.

1932-ben letartóztatták. Bizonyítékok híján történt felmentése után még jobban elhatalmasodott magányérzete és elégedetlensége. Elsősorban magával szemben, mert úgy érzi, „gyenge a forradalomra”. Ez az önmarcangolás és gyengeségérzet viszi el lassan már-már a tapintható világtól, a tájtól, emlékektől és az ifjúságtól. Elmélyíti keserű filozófiáját. Lírájának egyre inkább elméleti, sokszor mesterkélt színeit adja. Az állandó nyomás alatt élő idegrendszer olyan líra világát hozza, amelyben egyre többször szerepel „a förtelmes halál”, a „rossz”, a „céltalan és a börtön világ”, a „magam vagyok” már-már kényszerképzete, a „szörnyű sors” várásának komor árnyéka, „a vak idő”, amelyben kegyetlen fogalmazásával „életveszélyessé lesz a magány”. Jelzőiben a sötét, a hamis, a torz és a szürke kísért. És bár ellenük „magával egyre küzd, mint bátor felkelő”, és magányát gondolkodásában a szocializmus eszmei világával, tudatát az osztályöntudattal és lelkét az Eszmével – „melyet most szuronyok csiklandanak” – erősíti, költészete elsötétül.

 

Mint Raszkolnyikov, ki tudja, ha fut is már hiába, maga elől nem futhat el, mögötte multja s tiszta lelke leng, nem kérdez semmit, hisz nincs ki jól felel.

 

Menekülésére egy kényszerű filozófiát igyekszik kialakítani. Az önvédelem bölcsességét, amelynek tételeit Tanköltemény című versében versszakonként ilyen sorokban sűríti: – „Légy óvatos!… És légy fegyelmezett!… Őszinte sose légy!… Sok nyugalmat ne várj!” és summázva így zárja:

 

Mindaz ami eddig történt veled, hamis, hisz bátorság kell a gyávasághoz is.

 

Már anarchikusnak, cinikusnak mondhatnánk azt a konokságot, amellyel pajzsát kikovácsolja az ellen a világ ellen, amelyben vigaszul, szerinte „a börtönőr is ott él, hol a rab”. Amit magának és másoknak örökül hagy, tanácsait így bővíti ki:

 

Ők győztek! Leverve a hősi lázadás, egy fegyvered maradt csak: a képmutatás.

 

Logikus lépésként következik ebből már a kihangsúlyozott hallgatás vállalása, amely nála az állandó tagadást jelenti. Tagadását a társadalmi, gazdasági, politikai rendszernek, sőt szinte lénye fizikai és eszmei világának is.

 

Az ember csak így él hangtalanul, nem kérdez és ha kérdik, nem felel, bólogat és mint az árnyék lapul…

 

Világ- és életmegvetésről, a világból kikapcsolódott személyiségről beszélhetünk. Mintha a valóság kilökte volna vonzásából. Forgácsot József Attila tanítványának szokták emlegetni. Így könyveli el az új Magyar Irodalmi Lexikon is. Az eddig mondottakból is világos, hogy téves ez az állítás. József Attila hatása inkább kemény és tiszta versépítési módszerében és logikájában mutatható ki. Sokkal több van Forgács lírájában kortársai közül Fenyő László 1930 körüli pesszimizmusából és Radnóti Járkálj csak, halálraítélt!, Istenhegyi kert időszakának hangjából. Ha pedig visszafelé keresünk, költőnk ritkán ellágyuló hangjában megleljük Reviczkyt. Például e versszakot olvasva, minden dialektikus ízének ellenére is:

 

Szép változás, ó, örök mozgalom, vigasztaló, hatalmas újulás, a példa int, ím megtanulhatod, játék az élet és az elmúlás…

 

Íme, „a világ csak hangulat” kísértete. De egyre sötétedő lírájának magját és ihletőjét, azt hiszem, nem tévedek, ha azt mondom, hogy szülőföldje táján, Fejér megyében kell keresnünk. Pár kilométer választja el Vajda János szülőhelyét, Vált Bicskétől, ahol Forgács Antal született. Ott, ahol a zsámbéki medencén a Váli-víz és a Szent László-patak (– „a patakot szerettem én, – s a patak szeretett” –) a két szomszéd község kertjei és erdői alatt csörgedez. Az ifjúság érzékeny emlékvilágában, hogy mit jelent a szülőföld nagy elődköltője, bővebb magyarázatra alig szorul. Bátran mondhatom, Forgács világának kialakítására Vajda János nagy hatással volt. A Hűvös magány, az első igazi Forgács-verskötet címe maga is Vajda erdő- és vadonverseinek, árnyas magányainak képeit idézi. De hajoljunk csak közelebb Forgács verseihez, és világos lesz, hogy az 1932-es börtön után Forgács példaképe egyre inkább a lelki csődből is lírát varázsoló Vajda János lett. A szabadságharc bukása után, az őrület határán született vajdai mű nála – még ha ellentmondásnak hangzik is – a reménység és a példa lett. Vajda Forgácsnak mestere volt! Tudjuk, párizsi 1938-as emigrációja alkalmával sem feledkezett meg arról, hogy Vajda János kötetét magával ne vigye. Csak egyetlen vers! Íme, elemezzük végig Vajda Hajótöröttek című költeményét, összevetve azt Forgács költészetének jellegzetes részeivel. E költemény negyven sora szinte sűríti Forgács életének, hazát vesztett helyzetének, lírai világának és fejlődésének elmélyítő, ihlető variációit, és végül egy kísérteties utalásával a költő majdan bekövetkező sorsát is felidézi. Az első négy sor Vajdánál:

 

Egy búborékkal kevesebb Az örök semmi tengerén. A sír egy lábbal közelebb, És távolabb egy szép remény.

 

E hangütés egyvégtében rezonál Forgács Antal hátrahagyott verseinek utolsó darabjáig. És közben mintegy száz év távlatán át válaszolnak Vajda és Forgács sorai egymásnak politikák és cenzúrák lélektorzításáról.

 

Vajda:

Kik jobb világ titkába látnak, De nem bírják kimondani.

Forgács:

Olyan a föld, – nincs hasonlatom s ha van, lecsuknak, ki nem mondhatom.

 

És a költő, aki fegyverrel harcolt a szabadságharc idején, a Bach-korszakban így folytatja:

 

Választanánk – ha nincs egyéb – Halál és őrület között? Ó a vihar, mely összetört, széjjelszórt, Kerűlne vissza legalább, És ölne el szépen, dicsőn, míg Nem őrjit meg a némaság!

Forgács:

Biztos hazám, ó, tömör őrület, rejts el a másolt indulat elől már!

 

És az Év végén című ciklusának ötödik szonettjében így felel Vajdának a Hajótöröttek-be illő soraival:

 

Nem a szemérem, érdek tart csak vissza, hogy arról szóljak mit mindenki tud, ó, hallgatás! te förtelmes kiut, az érdek az aljasság borát issza.

 

A versben tovább Vajda sötétlátása:

 

De nincs remény, de semmi jel!

 

Forgács válasza:

 

Tudja, mi vár reá, többé hát nem remél.

 

És Vajda újra:

 

S rablócsapat, ha ránktalál, Csak rabul vinne: ami ránk vár, Koldus halála – éhhalál!

 

E rettentő jóslat kísértete Forgács verseiben makacsul visszatér. Végső fogalmazásában aztán a „förtelmes halál úgy közelít felém”, már nemcsak lírai kép lett, de tragikus valóság, amikor a kép beteljesült, mert a Gestapo 1944 tavaszán „rátalált” Le Sappey-ben, és „Provence daltelt mezőinek” határáról rabul viszi. És jön – ki tudja – tán, hogy az előd versének minden szava való legyen „az éhhalál”. És itt térjünk vissza a halált és a halál gondolatától tanított költőn túl az utolsó percig az eszméihez hű „katonához”, aki ugyan lehetett önmagától és a világtól csömörlött, de Utolsó szavak versében is úgy szólal meg, hogy az emberiséghez „az örök értelem” okos igazságával szóljon. Igazi költő módján. Az indulatok és az ösztönök „fellázadt cselédei” ellen.

 

Ó, nem ilyen halálra vártam én! Ugy képzeltem e percet valaha, hogy fetrengve hős eszméim között, a jelent, a titkot majd tovább adom, melyért érdemes veszni másnak is. A győzelemre nem vártam soha, mert tudtam én, kemény barátaim, hogy ostobává tesz a diadal, s a győztes bosszúra vágyik csupán.

 

Csak néhány vers elemző példáján belül igyekeztem rámutatni arra a kapcsolatra, mely Forgácsot Vajda Jánoshoz kötötte. Ahhoz a költőhöz, akihez az első Nyugat-nemzedékből Ady is visszatért. Mert Vajda nemcsak a pesszimizmusnak, de benne és rajta túl a gondolati lírának és a polgári radikalizmusnak is példája volt. Forgács líráján e három vonásával is végigkísért Vajda. Gondoljunk Az üstökös című vers utolsó sorára. Az itt szereplő „Te mindenütt egyetlen, idegen!…” mondat Forgács költészetének is alaptónusa. A „csúfosan egyedül van” és a „magam vagyok” mindig visszatérő fogalmazása. A történelem vas szorításában e Vajdával egy tájon született költőnek lelki tája is egyre inkább nagy elődjének érzésvilágára hangolódott. Épp ezekkel az indításokkal egy teljesen egyéni hangú, modern lírát alkotott. Szocialista líránknak olyan szintjét húzta fel, melyet kár, hogy az 1945 táján induló fiatal költőink alig ismerhettek eddig. Tartalmi gazdagságával és súlyával, színeivel és emberi tartásával külön hely illeti meg Forgács Antal költészetét.

Versei tökéletes egyszerűségre szerkesztettek. Mint a sakkjátékos, szabályos lépésekkel tör „játék” közben célja felé. Olvasni jó. Bár sokszor a gondolatok fehér és fekete mezőjében a képek tudatos egyszerűsége monotonná teszi hangulatait, életképeit, rajzait. Gondolati mélyülésével a bölcselő költő – ritka hazai példa – logikája egyre kegyetlenebbül érvényesül. A stilisztikai világosság verspéldáit szerkeszti, mintha csak a gondolat, a tartalom létezne ars poeticájában. A „szép” lírát elnyomta a költő rossz közérzete. Értelme érzelmeit, képeit és hangulatait. Ragyogóan színes versindításait sokszor disszonáns akkorddal zárja, vagy váltogatja. Ebben is különbözik a Nyugat harmadik nemzedék legtöbb költőjétől. Ha például Petőfi Tiszájáról ír, akkor nem életével és színeivel rajzolja. Ő a természeti képekhez, hogy kifejező legyen, az értelemmel választ személyeket, akiknek tulajdonságai személyesítik meg a témát. Így lesz a folyó legény, anya, betyár, obsitos és utazó. Jelzők helyett gondolati elemekkel díszítő költő. Valami számtani versfogalmazás fejlődött ki nála. A mesterségbeli tudás „kifent beszéde”, melyben a szó tökéletes versbe építése izgatta. Ennek megfelelően, eltekintve a kezdés divatos, a Berlin és Bécsen át közvetített Párizs szabad verseitől, ezeket hamar felváltották a legkimértebb formák. A „rendetlenül rendezett világban” az örökkévalósághoz kötő horgonya a mestersége volt.

 

De örök forma megmaradtál, csont a széthulló hús mögött. Szó! Te vagy a végső segítség, lebegj az életem fölött.

 

Ebben a hitében a Nyugat harmadik nemzedékének tipikus tagja. Annak az iskolázottan tanult, több nyelvű, jól verselő, irodalomban és stílusokban eredetiben járatos, tudatosan mérlegelő, műfordító és tanulmányíró nemzedéknek, melyet inkább mondhatunk tájékozottan lehiggadtnak, mint kiábrándultnak. Gondoljunk csak Jankovich, Jékely, Képes, Rónay, Vas és Weöres munkásságára. E generáció sokszínűségére épp Forgács lírája is bizonyíték. Ám minderről alig-alig esik szó. Legföljebb lassú kritikánk – szerencsésen vagy szerencsétlenül egyszer elhangzott és így kényelmes – patentjelzőket ismétlő módján. Így aztán sokszor éppen a helyt nem álló meghatározó jelzők malomkövével a nyakukban, „az ismeretlenség” lápjában csak lejjebb süllyednek költőink, íróink. Ilyen többek között Forgács lírájára a „de nem mindig egyenletes színvonalú” megjegyzése az új Magyar Irodalmi Lexikon-nak. Mit mond ez nála, akiről épp az ellenkezőjét mondhatjuk? Egész költészetére épp a már-már egyhangúsággal fenyegető egyenletes fejlődés, az érzelmi és értelmi lázgörbék alig ingadozó vonala a legjellemzőbb. Aztán ugyanitt pár sorral odébb „a külvárosról adott sötét, szomorú hangulatú képekről” beszél. De talán csak azért teszi ezt is, mert azt is állítja, hogy „lírája erősen József Attila hatása alatt áll”. S ha már így áll, egy képkapcsolással úgy véli, hogy minden bizonnyal e pesszimista költő a külvárosokról is írt…

Költészetéről azt is el kell mondani, hogy radikalizmusa mindenütt jelen van. De még ez sem korbácsolja fel, mint Vajdánál teszi, az érzelemvilágát. Inkább tartalmibbá sűríti, komorrá, a „szabályozott csodák” kimért, csalódott költőjévé. A Vége van című vers vajdai „megsiratni, hogy születtem” gondolata emigrációja előtt, de különösen után, haza és barátok nélkül, szétáradt mondanivalójában. – „Mintha lépcsőn mennék, a bánatom – egyre feljebb emel, e szép csúcson – e csillogó, bús hegytetőn lakom.” Úgy érzi és vallja is, hogy az élet leteríti hordozóját. Céltalan élete magát a költőt. Itt az egész nemzedék depressziója kísért. Ez a hangulat e nemzedékben: érzésben és művekben a szplintől a minden hiába skálájáig csapott. És ez logikus volt akkor, nem pedig egy pózban tetszelgés szülte. Az életünk és történelmünk eseményeinek vihara teremtette. A stílusban pedig egy jellegzetes kettős szimbolizmust szült. Ez aztán e teljes egészében antifasiszta harmadik nemzedék költészetének színben, képben és hangulatban érdekes világot ad. – Esett-e szó róla? – … Melankólia, kettős szimbolizmus vagy lázadás?… És íme, a lázadás sok formája közül itt áll előttünk egy kitűnő mű. A pesszimizmusában is mindig felszólaló szocialista költő lírája, aki „mágnes múltjától” – bár szavaival élve, ez hol taszítja, hol pedig vonzza – „nem szabadulhat soha!”. Tömör fogalmazásában:

 

ami soha nem veszhet el egészen, felrémlik, kísért, mint egy látomás. Ó, undorom, őrizz tovább is engem, ne haggyál el te végső lázadás.

 

A kötetben eddig meg nem jelent versek több darabja – a legutolsók tán 1941-es jelzésűek? –, Forgács lírájának remekei közé tartozik. A már kozmikus magánynak költészetünkben talán legdrámaibb megfogalmazása a Leszámolás e szakasza.

 

Nincsen több szó, de nincsen több vigasz! Nem fűt többé ledér elméletek heve. Nem tartozom én senkihez megint, mehetek tovább egyedül, talán haza, ha volna még haza… Ha volna még egy csöppnyi zug, ahol kinyujtva görcsös, tompa tagjaim ezt mondhatnám: „végre itthon vagyok!”

 

E végső versek külön helyet biztosítanak költészetének. De bármily zordon szigorúak e végakkordok, közülük a humanitásnak, a művészetbe vetett hitnek ormai fénylenek. Az „örök értelem” szavaival olyanok, mint azok a francia havasok, amelyek alatt áldozatul esett. „A sérthetetlen rendről hírt-adó” „tiszta szó” költője volt egy olyan viharban, amelyről bátran és bölcsen vallotta:

 

Nem vagyok bűnös én itt semmiért, de lesz-e, aki ezért megbocsát?

 

Végül már „aki rossz lenni nem tudott soha” csak azért írt, „hogy ne féljen oly nagyon.” Írt, de tömör hasonlatú képét idézve: „a drága lejtő”, az élet, eleresztette… – De vajon ránk maradtak-e mind a versei? – Nincs rá felelet… Sírja sincs, de a „fénylő időből” egy időt álló költői életmű került irodalmunk asztalára.

 

Vas István két verseskötetéről

 

Genius Loci, vagy balatoni képek

Nehezen szólhatok róla. Épp azért, mert amikor csak tehetem, mindig ott ülök tükre fölött, egyik legszebb mészkő-teraszán. Mit mondjak róla, és melyik arcáról és lényéről szóljak?… És ismerem-e, amikor a látvány szemem előtt mindig szeszélyes gyorsasággal lényegül újra és újra át. Épp ez a megfoghatatlan, ez az állandóságot nem tűrő az egyik legbiztosabb vonása. És a többi?… Azok is ilyen aligha megfogható elemekből tevődnek össze… Egyre inkább úgy érzem e hosszú, csákány vágta, terasz fedélzetéről a nyári ragyogásban és még inkább üvegkajütöm téli kagylózúgásában, hogy állandóan próbára tevő mindez, ami itt van körülöttem. A képzelet és a művészi gyakorlatot kísértő. Bátran sziréntermészetűnek is mondhatom… Egry Józseffel sokszor beszéltünk erről a természetéről. Hogy észre sem veszi, és máris elragadta áldozatát. A látvány varázsa ecsethez rántja, azonnal vászon elé ülteti! És ezek a hirtelen felvont színes vitorlák aligha tudják kikerülni a művészi alkotás útjában meredező szirteket… Egry esztendőkre némult el a látvány varázsa előtt, hogy aztán majd annál nagyobb iskolát adjon művében. Aszkétai példát az alkotás és a hajózás festői törvényeire.

Ilyen ez a tóvidék. Ha pedig szabad e tökéletes szerkesztéssel felrakott valóság természetéről és szellemi hatásáról beszélnem, akkor az elmondottak után és azok közül e válóság szinte kihívó hatású jelenségét, a folytonosan és végtelen sorozatban omló, máskor csak átvillanó, a pillanatból és látványból más színű és hangulatú pillanatba átváltó és látomásra indító lényéből a sokszínűségét választanám a legjellemzőbbnek. Azt a mindig más és más, az idegrendszert is ingerlő, nyugtalanító légköri színeváltozást, amelyet csak fokoz és dúsít e vízben a kvarcos homok és levegőegében pedig a por szinte mérhető, ritkuló-sűrűsödő hullámzása. A fogható és mérhető és mégis varázslatot teremtő szervetlen apró világ jelenléte a tó és az ég tükrében.

Aki nem e partokon horgászva vagy naphosszat vitorlázva a természetből és a tapasztalatból tudja ezt, az megismerheti most abban a színgazdagságban, amelynek tanúja lehet e tárlaton, az erről a látványról alkotott képek színvilágában. És emlékezetében erről szólnak a nagy festő elődök vásznai és kartonjai is… És a fények?… A tükrök?… Ezek a nem mély vízre és vízről kinyíló fénylapok… Azoknak elvont, ragyogó mértana. A vízről táruló fénytani jelenségek, melyeken nemcsak érezzük, de látni is kell e felszín és környezet sok törésű tükrein túl is az alattuk rejtőző és csak a most, a tündéri pillanatokban, az alkalmakként fölvillanót. De érezzük és látjuk is alaktanával és szerves életével együtt… Mindazok pedig, akik ismerik ezt a tükrözést, azok jól tudják azt is, hogy épp ez áll a legtávolabb a csábító és üres ragyogástól. Ilyen látványokat ad ez a tó, amelyről oly nehéz beszélni… Ez a ritka műterem, mely éppen éterien reális jelenségei miatt a lényegire, a szerkezetire, a gondolatira vezeti az ecsetet. Már-már a tollhoz viszi, de csak a mestert, hogy ne rajzoljon, hanem írjon e fizika és fénytan ihlette látomásairól…

Nehezen, szólhatok róla, de az biztos, hogy itt ülve Keszthely–Badacsony–Sümeg háromszögében, mind többször merül fel bennem a gondolat „A Magyar Nemzeti Park”-ról. Egy különösen aprólékos gonddal szerkesztett törvényről ábrándozom, amely „pro arte” ebben a földrajzi valóságban világos, mindenre kiterjedő figyelemmel védené nemcsak az itt gyökerező természetet, de a benne épült történeti, népi és művészettörténeti világot is. A víz élő vonalától az ormokra rakott holt kövekig. Mindazt, amiről érdekünkben gondoskodni kötelességünk és hozzá talán hatalmunk is van… Megőrizni azt a könnyen szétbontható valóságot, amely még teljes szépségében áll előttünk és amely fölött a többit úgyis ősi rendje és szeszélyes szabályai szerint alakítják és védik és teremtik örök parancsaik szerint az évszakok és az idő… Nem könnyű szólnom erről a valóságról, amely ezen a IV. Balatoni Nyári tárlaton, mint teremtő erő is itt áll előttünk. Egy biztos, az Alföldön kívül alig van másik tája hazánknak, amely a művészetnek nagyobb ihletője volna. És most ne csak a képzőművészetről, de az irodalomról, a költészetről is szóljunk. Közvetlenül a szomszédságban a „Balatoni Almanach”-ról, a badacsonyi Szegedy Róza-ház verskiállításáról. Azokról a kéziratokról, melyeknek nem egyike immár több áttételű érzés és gyakorlat változatában szerepel ezen a kiállításon is.

Színt, formát és stílust ihlető ez a valóság hétköznapjaiban éppúgy, mint ünnepi óráiban. Lénye kőben, képben, rajzban és versben egyaránt jelentkezik. A kőműves és kőfaragó éppúgy szólhat anyagáról, mint vallhat róla műveivel a szobrász, a próza és a vers inasa és mestere és festőinek sora, mint Egry is, aki nem véletlen lett ebben a légköri kultúrában „az ecset költője”, ahogy a firenzei kiállítása után az olaszok írták róla.

Ő maga és munkássága meggyőző példa arra is, hogy egyetlen, még a legkisebb tájegység művészi megjelenítése, így a Balatoné sem lehet leszűkítő értelmezésű. Épp ellenkezőleg! Csak szárny kell hozzá, mint amit ez a tárlat is megkövetel Tihany, Badacsony és Szántód partjai között. Vitorla kell hozzá és akarat és született hajós. Az ilyen nem eshet soha áldozatul az érzelem nélküli látvány és a lakatlan szigetek szirén hívásának. Mondjuk ki bátran: az úgynevezett szép táj csak üres ábrázolásának!…

Ami pedig a szép természetet illeti, abból ugyancsak van mit látni és megcsodálni ebben a bakonyi-balatoni – gyalogléptékben is monumentális – valóságban. Mert a teremtő tűz és víz és tektonika ereje annyi fajta anyaggal és oly változatos eljárásokkal dolgozott ezen a tóvidéken, akárcsak egy nagy igényű és nagy kísérletező kedvű szobrász. Amit létrehozott, így lett aztán összességében tömegében és színeiben megnyugtatóan emberi méretű környezet. Térbeli arányaival és formai gazdagságával kicsit egy olyan magyar Elysium is dolgos világunkban, hogy aki szemügyre veszi, vagy körében, ha csak rövidebb időt tölt is, első perctől kezdve meggyőződhet nemcsak nyugtató, de szellemet üdítő természetéről is… Valóságának formagazdagságáról szóljak?… Arról, hogy hegyei között megérezzük a japáni toll játékától a legmaibb festői kísérleteknek is ihletet nyújtó lehetőségét? De úgy adja ezt, hogy vonalainak, tömbjeinek, tábláinak, völgyeinek és kavicsot és csigát koptató szurdokjainak és fehéren, vörösen, sárgán villogó bányáinak rétegein túl megérezzük nem a pillanat, de az időnek geológiai korszakokban gondolkodó és átömlő suhanását is.

Nézzünk csak körül e száznál több művész alkotásaiban. Tudjuk és látjuk, hogy a Balaton elindítja a képzeletet a formák és a vonalak mindig változó természetének kutatására… És színeiben?… Már csak azzal is, hogy a hazai kontinentális adottság világában itt áll előttünk e tengerméretű és a mediterránt idéző víz, maga ez méreteivel és puszta jelenségével is egyéni hatású és valami mást ihlető… Ha az angolok irodalomtörténetükben, akkor mi magyarok művészi életünkben bátran beszélhetünk egy „tavi iskoláról”. E nyári tárlatok is erről beszélnek. És évről évre növekvő közönségsikerük is bizonyít.

Ilyen ez a balatoni tabló, amely mintha a tájfestésről kialakult eddigi értelmezésünket is maibbá tenné. Mintha átírná e képekről, elsősorban pedig a kiállított grafikákból megnyilvánuló látás- és ábrázolásmód meggyőző ereje. Mintha arról beszélne, hogy újra kell tanulni azt, mai tudásunk anyaga és érzésvilágunk szelleme szerint. Erről, mert ez a balatoni valóság természetében egy tágabb egyetemességet hord. Tükre a szárnyakat, az „égi hajózás” elemeit és tájait is föld- és emberközelbe hozza, szinte kezünkbe a kozmikusat… Kísért és ihlet művészetünkben ez a víz- és jégtükrű és testű földrész. Természetesen végül a művészetben is a hogyan és a mit kérdésére egyedül csak az alkotás, a mű adhatja a méltó választ. A lényeg, hogy világgá alakuljon a látvány és a gondolat…

Lassan arról beszélek, amely éppoly tanító itt e balatoni terasz előtt a valóságban, mint Attika fokán Sunionból a tenger, az ég, a fény és a kő és a messze hívogató szigetek látványa, amelyekből nem táj, de általuk és róluk távlat, hit és világ és művészet született az ember által… Így értjük és ettől teljes itt is ez a valóság. Ez lélegzik, és ébred fel minden igazi alkotásban.

 

A nagy család költője

Nemrég Balatongyörökről Kenessey Jenővel elindultam Somlóra. Demizsonokat is felraktunk a gépkocsira. Sümeg vára alatt feketéztünk, de az igazi feketeleves Somlón fogadott. Egy deci somlói bort sem kaptunk. De hazafelé olyan eredeti ízzel és színnel telt meg a hiányérzettől szomjas szív, melyre azóta is emlékezem.

Ismertem az utat. Diákkoromban többször végiggyalogoltam ezt a szőlőrácsos és magasságában és horizontjában egyaránt lasszómozgású ívekkel forgó vidéket. Tragikus emlék is kapcsolódik hozzá, hiszen az egykor velem gyalogló legjobb barátom itt esett el, az egyik pince előtt 1945-ben. S most mégis újabbat mondóbbnak és beszédesebbnek éreztem ezt a tájat. Igen, mert most visszafelé a Hajnali lakodalmasok, Simon István első verskötetének útján jöttünk. Úgy, ahogy sorjába lépeget verseivel a kötet, a Hazafelé-vel, a bazaltbányáról írt rajzokkal, a Betyárok csárdája hangulatával. Alig vettem észre, csak a táblán, hogy Bazsiban vagyunk.

És mindezt miért említem? – Mindenesetre nem azért, hogy amúgy is szép provinciánknak hírt verjek, s a költőnek pedig kisebbítsem a hírét, hogy történetek, tájversek és idillek ébrednek az autósban, ha e kúphegyek és öreg tornyok között Simon verseire gondol. Nem azért, hogy egy bogáncsként ragadó irodalmi rossz szólam, egy „divat” útját tovább tapossam egyesek örömére és a költő kárára. A Börceháton Berzsenyiben sem ezek a hangulatok ébredtek, amikor búcsúzóban – és mindig abban vagyunk –, a Ságot és a Bakonyt nézte! – Ki ismeri jobban – legalábbis kevesen Simon Istvánnál – ezt az érzést és indulatot! Szép verse így idézi ezt a szenvedélyt, amely fellobog a világ láttán:

 

„Elválok – súgta –, ahogy bükkgally- szülédtől, holt levél, leválsz…” És szólt a kocsisnak: „Most nyargalj, agyoncsaplak, ha Keszthelyig megállsz!”

 

Szóval, csak ezért említem, a költői indulatért – hogy azt idézzem, az indulatot, amellyel hol ellágyulva, hol aprólékos szeretettel, másutt Keszthelyig meg sem álló szenvedéllyel dolgozik Simon azon a művön, amely már virtuálisan is odatartozik a természethez. Azt mondhatnám, hogy nem más, amit alkotott, mint a tárgyak közé nőtt érzés. Az egymásra sugárzó formás világ, a változó falusi és emberi valóság finom megfogalmazása. A szerves életnek áramló, majd összefonódó, majd meg szétugró, de megfogott szelleme ez a líra. Vagy ha így jobban tetszik, ezeknek lényege egy-egy verse. Már-már azt is mondhatjuk: ez a világ így teljes. Hozzátartozik Simon verse, melyre az a jellemző, hogy minél kisebb témához nyúl, ott látszik meg igazán költői ereje, mert nyilvánvaló, hogy az aprót tágítani a csillagig a legnagyobb művészet. És ennek az erőnek a titka az a meghittség és az a láz, amely sokszor fanyarul egyszerű, máskor érzékenyen könnyű képekbe sűríti témáit. Örökké lázban című verse kulcsa és egyben példája az ilyen költői teremtésmódnak, amelyből mindenkor realizmus, de azontúl egyszerre erkölcsi erő is sugárzik.

És hogy visszatérjek oda, ahonnan kiindultam, Bazsiban mindjárt meg is álltunk Simonék háza előtt. De Péter-Pál táján falun kit lehet otthon találni? – És vajon üres volt a ház? – Nem! Amiről az alább beszéltem, az szólalt meg. Az fogadott, ami Simon versei óta, ha elolvasta azokat egyszer is valaki, mindig otthon marad és fogadja a látogatót:

 

Ég a vidék; ez a kénszínű táj ragyog irgalomért az egekre, de fönt fehér a felhő, a könnyű uszály, csak a kaszások nyakáról csurran a gyöngy.

 

És most már a versből ragyogott a megfigyelés, amelyet régen tudtunk, de így szebb lett, hogy líra ötvözte:

 

Kakukk szól még az akác gyönyörű aranyán (ha kepét lát, eláll a szava).

 

És még szólt a kakukk a kaszáló és a patak felől. És ahogy benéztem a konyhába, láttam és hallottam is, hogy itt „kacag a kanál-, s fésülgeti gőzhaját, a kis tál”. A vendégek is láthatták, hogy a napnak „síkos sarjún izzik ragyogása” és hogy messzebb – „a favella… formát húz a borzas petrencéken”. Legyünk még érzékletesebbek? – Láttuk, odébb vannak azok a mocsolyák, amelyek – „partján kender szárad, – kis csomói három lábon állnak”. – Így fogadtak a tárgyak, a természet. A realitás olyan fénnyel és hanggal, melyet a költő nyitott ki lényegükből. A költészetnek és a valóságnak ilyen együttélése minden lírának elemi erőt ad. Igaz, a megjelenítés a költészetben az alapgyakorlathoz tartozik, de az is szent, hogy a legnagyobb zseniknél is az alapnak a színe az egész művön keresztülragyog. És nem könnyű eddig eljutni a versben. Erről tanúságot tehetnek költők versei is. Az egyszerű lírai vázlatoktól és a képek soraiból hosszú az út akár Sanghaj és Bazsi távlatában nézzük, vagy akár 9000 méter magasból is, amíg kirepül a képből, vagy átvitt értelemben itt a gépből a líra szárnyán oda és addig a gondolat, a vers, amelyet már az alaphangon túl is költészetnek nevezünk.

A képről beszéltem, mert Simon erősen vizuális alkat. Általában költészetünk erről a tájról ostromolja legerősebben a lényeget. De lépjünk tovább. – Vajon Petőfi, Arany, Erdélyi és Illyés és a népi irodalom ráadásul még forradalmi harcok izzásától is gazdag színei után, a ma megvalósulni készülő és változó világunk rajza elégséges feladat-e napjainkban egy költőnek? – Aligha hiszem… És nem is erről van szó a Gyümölcsoltó-ban. Épp arról, hogy vázlatokból indult, és eljutott az elemi erejű igazság és egyszerűség titkához. Olyan versépítéshez, amely a legegyszerűbb elemekből rakja világát. Szinte kívánkozik ide az építészet példája. A sima hengerek, a több síkú hasábok, kockák és az alig megfogható árnyékú gömbök szépségéből rakott tisztaság fogalma. De Simon egyszerűsége nem a nagyot akaró primitívségre törekvés és nem is a közérthetőség pózának receptje! Mint ahogy a komplikáltság és a ködig mélyhűtött gondolat és absztrakció sem az egyedüli üdvözítő zsenialitás. A művészetben a gondolat és érzés távlatba helyezett szép aránya a lényeg mindkét pólus esetében. És vajon Simon azon a ponton áll-e, amelyre azt szokták mondani, hogy nagyon is közérthető? És vajon ezért kedveli „az egyszerű olvasók sokasága”? Az ilyennek még a Gyümölcsoltó borítójának fülén sem örülhetünk. Először talán azért, mert a „rejtetten” feltételezett közérthetőség legnagyobb stílusértéke jogszabályok és törvények soraiban kell, hogy csillogjon. Viszont Simon versépítése eljutott – minden költőnek kifejlődik a gyakorlattal a maga fogása – a gondolati tömörítés és képkonstruálás olyan költői egyszerűsítéséhez és mondatrendezéshez, amely bizony sokszor meggondolkodtat éppen „egyszerűségével”. Nézzük csak meg az Áradás sorait:

 

Megérzem én már, s mindig így hordom, lásd, hiszen bölcsőm hajdanta ringatott, a szakítás vágyában is a vonzást, sejtjeimben a másik csillagot.

 

Legtöbb és legjobb versében nagy erőösszefogással jutott el a tömörség ilyen fokáig. Tehát nem áll lírájára, amiről sokszor fura hangsúllyal beszélnek. Ma világviszonylatban is divatszerűen éppen nem a közérthető a népszerű. Az ő verseinek népszerűsége abban van, amit érzelmi sugárzásnak mondhatunk. Olyan líráról beszélhet kritikánk, amelyről ezt olvassuk:

 

Csak szívem tud eligazodni, a szív mindig hazatalál, ahogy a lég milliónyi útján a költöző madár.

 

Egy olyan atmoszférájú egyéni és helyi vonású alkotásról, melyet együtt „családi körnek” nevezhetünk. Mert költőnk éppen „nehézkesen” megfogalmazott, ravasz gondolatmegszakításokkal fokozott és mégis átütő érzelmi áramkörével és logikájával sajátos családi körébe fogja versének tárgyát és lírájának olvasóját. Közvetlen lép a nagy elődök, Petőfi és Arany nyomdokába. És megfogalmazza, hogy meg ne szakadjon líránk képsorának folyamatossága, mai környezetünkkel a mai családot is. Világos, hogy ennek olvastán menten kedvessé teszi könyvét olvasói között. – „S a kis szobába toppanék… – Röpült felém anyám” – helyett a bazsi konyhában a fiát váró, de a munkától és várakozástól elfáradtan szunyókáló anyára nyitunk:

 

Állok most is, s bár a kilincsre erőset nyomott a kezem, körülvesz konyhánk esti csöndje, nem ébredtél föl erre sem.

 

És apjáról írt sok szép verse közül idézem azt, amikor a borotválkozó tükörből a költő arcából apja néz fiára:

 

Róla kezd ő merengve nézni, arcomból, szememből a férfi, aki rég fél-világot hordott, mert sokszor, szegény fuvaros volt.

 

És akik együtt ringatták a bölcsőjét, mind köréje jönnek, és így bölcsőjének halálára írt verse olyan tömörítés lesz, amelyik egyszerre a régi és az új, a szív és értelem szimbóluma. Általában, amit más költőink szívesen elhallgatnak, vagy érzelmileg „veszélyesnek” éreznek, azt ő, az igen szemérmes költő, gyermeki tisztasággal veszi a kezébe és költészetének és családjának körébe emeli. Így Mirzát, a kis csikót is, akinek eladásának hírére:

 

Ült némán a megrémült család, mindenki letette kanalát.

 

Aztán a költő szívéig fizikailag is felérő kutyájuk ötvenhat verssort kap. A kutya, aki a költőt „legalább megugatja”. És a nyolcsoros A kisborjú című versét érdemes összevetnünk Francis Jammes versével, hogy megérezzük a francia és a magyar líra romantikus és reális (ugyanarra a témára vonatkozó) fogalmazási különbségét. És költészetében ez a szép kitágul a kis szobától Kínáig, a Balatontól a Csendes-óceánig, a bazsi búcsútól a koreai betlehemig. Amikor verseit – hazulról indulva –, a salgótarjáni gyors fülkéjébe húzódva egyvégtében olvastam, úgy éreztem, e kötetben azzal a költővel ismerkedtem meg, aki minden elfogódottság nélkül családjának érzi mindenütt a környezetét. A Modern családi kör című verse pedig egész hangvételével és ércesen egyszerű fogalmazásával, ebben a témakörben azt az újat adja, amely Erdélyi és Illyés és Sinka után líránkban a novum. Nem szó szerint forradalmi és már nem is népi ez a líra, de a forradalom és a nép új helyzetének a hangja. – Ám ez a regisztrálás lehet-e és elégséges-e egy új költészet teremtéséhez? – Ez a lírai grafika – ha szabad így neveznem –, amely manapság oly sok esetben tűnik elénk, hol neoprimitív, sokszor kései szürrealista vonásaival, máskor egy kicsit konstruktivista erőltetett szerkezetével, természetes, hogy nem elégséges. De itt a lényeg az, hogy Simon tehetségének nemcsak szeme, de lelkiismerete és felelősségérzete is van. Nemcsak meglátja, de rajta túllát, és mindezen túl a látvány meg is mozdítja az embert. Az állásfoglalás, és annak gondolati megfogalmazása és az indulat ad verseinek nemcsak formai, de újszerű érzelmi árnyaltságot is. A „késéles” szem csak elindítja, de az értelem, a részvét és az öröm a látványon túl emeli Simon líráját:

 

Összegzését keresem annak, mit úgy hívunk: mai világ, s amit csak ők, de nem mutatnak se számok, se statisztikák, kutatom bennük, úgy, ahogy van, minden színével ezt a kort, amit bennük, tüzes toronyban, a gond hétszer lelakatolt.

 

Így lett folytatója költészetünk jelentős hagyományának. A nemzet gondjaival azonosuló, a nép céljaiért szóló költőknek. Ez a magatartás igen jellemző vonásokkal ruházza fel líráját.

 

Éreztem, bonyolult hatalmak szemével néz rám a virág is, s a testvéresülés örök vágya sír az emberek között.

 

Mert Simon ilyen vetületben ikertestvérének érzi nemcsak az emelkedni akaró embert, de a szenvedő természetet is. Költőnk ilyen alkattal és erkölcsi alapállással együtt lett harmonikus az élettel. Utazásaival pedig lírájának nemcsak téma- és családi köre tágult, de általuk szülőföldjének világát is nemesebb zománccal vonta. Ez a látás 1955 óta nem egy kitűnő alkotásában egyre újszerűbb elemekkel és nagyobb távlattal jelentkezett. Jól tudja, mi a tehetség és a mesterség viszonya.

 

Neked szentelem jövőm, multam, szép dal, emberré te szorits, ha belehalok, akkor is.

 

Jó céhlevél saját aláírásával az ilyen szerződés a gondolatok esztergályozásához és a cél emelésére. Sokszor a nem éppen „költői” fogalmazású, de mindig logikusan feszült értelmű verseiben éppen ez a többször említett reális és sokszor már praktikus mag az a töltés, amely érdekességet és bátorságot ad verseinek. Sokszor akkorát, hogy csaknem a közhely vádját is vállalja. De mesteri természetességgel vonul végig a „közhely” magasba kifeszített egyszál drótján. Lefelé, mintha csak ennyit mondana: – Csak lépni kell… Természetesen… Egymás után, mint a földön… csak így:

 

Lógnak fehéren le a pici tőgyek, és láthatatlan kezekként fejik a mézszagot az esték, hogy dülő, hegy a kovácsműhely belefehéredik.

 

E sorokkal egyszerűen azokat a sajátságait rögzítem, amelyek itt is, ott is felvillantak bennem verseinek olvasása közben. Ezért az akácfürt ízét is idézem. És eszembe jut újra a Temetésen esernyőjét összecsukó költő, aki érzéseit szemérmesen így titkolja „– hogy azt higgyék, a zápor mossa arcom – s nem a könny”. Aztán megint az apa az Egy borospohárra című versben, aki fiának „szeméremből se adott csókokat”, de amelyeket most a költő pincében megmaradt gyermekkori poharának ajka közvetít. Ilyen valóban közéleti líra Simoné. Olyan, amelynek hitelességét ezek az érzések alapozzák. Ezek után elhiszem azt is, amit témái ihletőjéről a szegényekről ír, és azt is, amit értük akar tenni, hisz saját elveszett „szép garasát” keresi köztük.

 

Keresem is azóta köztük reménnyel a kincsem, hitem, s olykor úgy érzem, széna közt tűt, de kazlastul is elviszem vállamon oda, mihaszna kedvem amiről énekelt, s meg-megroggyanva is alatta, önzetlen viszek szép tehert.

 

A Gyönyörű terhem garasának ilyen aranyvalutája olyan fedezet és akkora erőtartalék, amely megengedi költőnknek a legnagyobb luxust, a puritán egyszerűséget. Egyszerűség és ilyen szimbiózis – mert szinte gyenge az együttélés szó –, a természettel és az ilyen azonosulás az embertársaival céltudatossága ellenére sem program nála, hanem egy olyan költészet, amelynek méltán vannak szépszámú hívei, kritizálói és követői. És ez így jó a költőnek is, líránknak is, amely egyre messzebb sugárzik külföld felé is tehetségeivel. Egy biztos, igazán csak azok érthetik meg, akik beleszülettek, vagy pedig következetes lelki iskolázással elérték azt a fokot, ahonnan szépnek látszik ez: „ami vagy, az vagy, életeddel egyet tehetsz: éld hasznosan”. Mert ez nem éppen könnyű és nem éppen hasznos parancs! És azok, akiknek világában Vörösmarty néhány legemberibb sora korunk technikai parancsára is kitágult. Az is tény, hogy költészetünk mai egészséges eszmei erőfeszítései közepette és ennek vetületében stílusállásában Simon a legvakmerőbbet, az elemi egyszerűséget választotta. Érthető, hogy önmaga is megretten néha gyermeki hitétől – mely egyben garanciája is az igazi lírának –, és Biztató-t ír önmagához.

 

Sose félj, míg erődből futja: alkoss, tedd dolgodat, szívják föl ízeit egy új világnak mély gyökereid, melyekkel odanőttél a talajhoz.

 

Sokszor eltűnődtem költői fejlődésén. El, mert különösen fejlődésének első szakaszában érzem azt és annak motorját is, ami, mai szóval, begyújtotta és föllendítette szárnyait. Föllendítette, de csak úgy, hogy fészke ott ül azon a tájon, amely ellenpólusa líránk másik családjának, melyről szintén egyre több és igazabb szó eshet lassan. S a kettő együtt líránk teljessége.

 

Magyar Dunántúl

Akiknek szeme nemcsak a tájszépségeken tűnődik el, de akik kíváncsian lesik a keret élő világából a múlt jeleit és szavát, azok részére rég várt ajándék ez a könyv. Megjelenése jelentős úgy a szűkebb, mint a tágabb haza olvasója előtt. De érthető, hogy mi dunántúliak, kettős örömmel üdvözöljük, mert mirólunk és a mi földünkről értekezik. Ezt a szót tudatosan azért használtam, hogy elejét vegyem minden olyan elképzelésnek, amely úgy néz e mű felé, mintha Várkonyi munkája csak Pannónia szép kézikönyve lenne, azzal a céllal, hogy egy tájöntudat ébresztését szolgálja. Nem is útikalauz. Nem a változatos dunántúli tájak felszínen kitapintható érdekességeinek gyűjteménye. Ez a könyv a forrásmunkák alapos ismerete és válogatása után a tudományos kérdések legmaibb állása szerint, a szakmunkák tételeiből levont következtetésekkel készült olyan munka, amelyet egy dunántúli szellem ihletének ereje is táplált.

Talán legjobban a címe lep meg, s bizonnyal lesznek olyanok is, akik sehogy sem tudnak megbékélni vele. Miért „magyar” Dunántúl? Miért nem „szép Dunántúl”, vagy miért nem „kies Pannónia”? A könyv szokatlan címét a kor és a „kényszer” alkotta. Az a kényszer, amely a Dunántúl „történelmi peremhelyzetéből” adódik. Mert ez a Duna- és a Dráva-négyszögi, „szelíd” vidék tünde szépségeivel és roppant gazdagságával mindig érdekkörök vonzásában állt. Nyugatról Róma és a német császárság, keletről Bizánc, majd a török idején, hullámtörő peremként a szultánság érdekkörében. Ma is ilyen a helyzete a „néptalaj” és „kultúrtalaj” elméletek viharában. Ezért kapta a szép Dunántúl e komor, nagy jelzőt: magyar. Vagy talán nem illik egymás mellé e két jelző: szép és magyar? Azt hiszem, a formai valóság és történelmi igazság is egybehangzóan az igent bizonyítja. Várkonyi könyvét végig ennek a két valóságnak ihletett föltárása sugározza át.

Az első részben, a tárgyi valóságokból azt a légkört és a környezeti hatást bontja ki, amely érlelője és ágya volt ennek a sajátos világnak. Így jutunk el a Tájak fejezethez, ahol „sétára indul a Dunántúl népi földabroszán” abban a változatos „harmóniában”, amely a legjellegzetesebb vonása ennek az országrésznek. Ott aztán, ahol a Tátika ormáról nyíló kilátásról beszél, ott már nem a tudós, nem a jeles író, de a költő szól… Mintha csak önmagán és a szavaival akarná bizonyítani a tételt, hogy valóban „egy magyar táj sem ihletett meg annyi költőt”, mint ez. Mindjárt föl is nyitja a Dunántúli Helikon kincseit, és a földrajzi leírás keretében a dunántúli vers lényegéről és szépségéről „more philologico” kitűnő tanulmányt varázsol, beavatva az utazó olvasót a költői alkotás titkaiba, a természet és a lélek együtt alkotó harmóniájába. A Himfy-vers egy-egy sora, például: „A bereknek gyors kaszási”, vagy Vörösmarty „Szép vagy, kolna, a dombnak oldalán…” sora így lesz Várkonyi idézetében bizonyító, üde forrás tudományos műben a lényeg megismeréséhez. Itt kell kitérnünk arra, mekkora érték, ha a szerző nemcsak a tények és források tudós sorozója, de művész is. E könyv igazán alkalmas arra, hogy első lapjától az utolsóig bizonyítsuk ezt a tételt. Az ilyen alkat valóban nagyobb világosságot gyújt a szakmunkában a tudományos lényeg körül. Ebben a részben kettőt sajnálunk, hogy elmaradt. Egyik, hogy sehol sem említi meg a dunántúli festőket. Neveiknek puszta felsorolásával is kitűnő bizonyítékot adhatott volna Pannónia ihlető erejéről. A másik, hogy ebből a fejezetből hiányzik egy tájföldrajzi térkép vagy vázlat, amelyre nagy szükség lett volna, már csak az olvasó útbaigazítása végett is. Viszont azt a módszerét csak dicsérni lehet, hogy a forrásmunkák között ott találjuk Gárdonyi, Kodolányi, Móricz vagy Veres Péter egy-egy alakjának véleményét, mert vajon egy-egy író szépirodalmi művébe tett véleménye háttérbe szorulhat-e valamely tétel bizonyításánál vagy meghatározásánál tudományos munkák véleményével szemben, csak azért, mert író és nem tudós írta le? Várkonyi módszere új. Változatossá, színessé teszi írását, anélkül hogy az igazság lényegének ártana.

Amíg az első rész „helyhezkötött”, addig könyvének második része – ahová az első rész Emberek fejezetét is soroztam volna – szerteágazó, és mindenütt túlcsap Pannónia történeti keretein. De ez nem írói kalandozás! A tárgy lényegéből eredő, mert a Dunántúl szerepe a Kárpát-medencében a török hódoltság koráig valóban messze túlnőtt határfolyóinak kék sávjain. Világos összefoglalásaival és bizonyításaival a helyes történelmi értékelés és tudat sűrített tárháza ez a rész. E könyv földrajzi és történelmi fejezetének összevetése fölkínálja annak a következtetésnek levonását is, hogy a hon- és az önismeret útján földrajztudományunk sokkal előbbre jutott, és nagyobb szerepet töltött be, mint történetírásunk. Nem csoda, hiszen utóbbi tudományágunkban már régóta idegen történet és kultúrszemlélet érvényesül. Várkonyi az egyedül helyes, de a nagyon is háttérbe szorított tételt szögezi le, „hogy a magyar életet és minden tartozékát először belülről és természetes környezetében szükséges vizsgálni”. Ezzel a módszerrel bontja ki, Pannónia földjéből kiindulva, az itt élő népek s a magyarság életét és szerepét. Érdekes és az említett idegen hatás bizonyítéka, hogy bár forrásai közismertek, mégis a belőlük levont következtetések ma is újaknak hatnak.

Könyvének nagyon szerencsés része az, ahol egy-egy templom „életét” idézi, s építésük történetén át mutatja meg a föld kultúráját és népének históriáját. Így lesz a székesfehérvári és pécsi bazilika a magyar és a dunántúli történelem nagy fölidézője. Az előbbi „ereklyetartója lett… egy nagy uralkodóház és egy életerős nemzet relikviáinak”, a pécsi bazilika pedig, a Dráva–Duna szögletén, ezerötszáz év élő története. Az ősi pécsi egyetem Balkánra utaló szerepével így idézi fel azt a világot, amelyről Berzsenyi ezeket írta: „Itt volt mindenkor a nagy magyar világ, itt laktak minden királyaink, itt volt és itt vagyon a népnek színe, itt a földnek és életmódjának különbségfélesége, melynek mindannyi forrásai a nép ismeretinek s szavainak.” Szóval így idézi Pannóniát, „az országépítés nagy színpadát”, ahol legelőször lett „a szálláshelyből hon”.

Várkonyi mértéktartása és tudása mindenütt gátat vet annak, hogy könyve valahol is a helyi hazaszeretet útvesztőjébe fulladjon. A könyvében fölidézett világ a valóság és az igazság talajából nőtt, és abban él. Könyve után bár hozzá hasonló feldolgozást nyerne a többi hazai tájunk is.

 

Sokarcú népiség vagy sokarcú szocializmus?

A Kritika Mérleg rovatában Simon István költészetéről emlékezett meg Féja Géza. Vallomását tűz hevíti elejétől végig. Befejező sorai után a folyóirat Állásfoglalás rovatában Martinkó András mindjárt válaszolt is, mégpedig erősen elméleti és alaposan körültekintő stílusban. Okosan tette a Kritika, hogy így egymás mellett hozta a két írást. Ugyanis a kettő úgy egészíti ki egymást, hogy Simon István költészetének mérlegelése közben a szót végül is odatereli: vajon napjainkban milyen legyen, vagy milyen lehet a nagy költészet? Végül ki nem mondottan oda, hogy akkor, melyik a nagy költészet?

Féja – igaza van Martinkónak – a népi csoport vagy fokozat, úgyis mondhatnánk „megszorítás” alkalmazásával mér. Martinkó viszont ennek a népi kategóriának történelmi elemzése során odajut, hogy „a mai irodalmi alkotásra, vagy életműre ne alkalmazzuk a »népi« jelzőt, mondjuk róla – ha az az igazság –, hogy szocialista.”

És itt van épp a bökkenő! A népire az idő folyamán valóban annyi politikai és elsősorban irodalomtörténeti külső szín és belső tartalmi jegy rakódott már, hogy ember legyen, aki egyszerű használatával is nem vet szelet. Ha meg tüzesen szól, mint Féja szokott, nem arat végül is vihart e népi kategória használatával. Mert valljuk be elég bizonytalan irodalomtörténeti értelmezésben, hogy mit is fed pontosan mondjuk „a történelmi múltú népiség” fogalma? – És a szocialista kategória? – Vajon pontosabban körülhatárolt-e? Nem éppoly tág-e ez is, mint a népi? És amint Martinkó cikkéből is kitűnik, nem éppoly sokarcú-e, mint a sokarcú népiség fogalma ez a kategória is?… Így aztán ott vagyunk e két egymás melletti cikkel, hogy amit az egyik mond, de nem tart szükségesnek megmagyarázni, azt elemzi és boncolja ugyan a másik, de úgy, hogy amit nem mondott például Féja, azt kimondja Martinkó, de a maga értelmezésével. Magyarázata higgadt logikával megy végig a vallomás hevén, de maga is megvallja, hogy értelmezése akkor helytálló, ha jól sejti, mit akart mondani Féja. Világos, hogy e két mérce alá így most is, majdan is, minden alájafér.

– Hogy miért szólok hozzá a kérdéshez? – Meg kell mondanom, azért, mert úgy érzem, hogy nem kívül – ahogyan sokan gondolják –, de a két kör egymást metsző olyan pontján állok talán, hogy elfogultsággal alig vádolhatnak, ha néhány szót ejtek erről. Ezt bizonyítja talán az is, hogy Simon István Gyümölcsoltó-járól „Jegyzetet” írtam a Kortárs még 1964. évi 9. számában. Hogy rövid lehessek, kérem, vessék össze ezt az írásomat Féja vallomásával. Ha sorra veszik, bár szinte lépésről lépésre mindenütt ugyanazon bokrokban kerestük a virágot, mégis a kettő között lényeges a különbség. Én azt mondtam „már nem is népi ez a líra, de a forradalom és a nép új helyzetének hangja”. Kulcsként a Modern családi kör-t említettem, mint novumot. Mint az összességet kifejező egyik jellemző verset, amely mégis a Petőfi–Arany lírai családi közösségig utal. Ilyen vetületben néztem Simon Gyümölcsoltó-ját, és épp ezért hagytam el mindenünnen következetesen költészetének értékelésében a népi kitételt mint értékmérőt. E versét is, mint „lírai grafikát” említettem. Költészetének értékmércéjeként más jegyeket soroltam fel. – Miért? – Mert mint értékmérő fogalmat – nemcsak Simon esetében, de egész líránk értékelésében a népit legjobb esetekben félrevezetőnek, gyakran kiközösítőnek és csaknem mindig leszűkítőnek, zavart keltőnek tartom és tartottam régebben is, épp irodalomtörténeti távlatban. Se mint tételt, se pedig alkalmazásának lehetőségét nem látom világosan. Legfeljebb érzem igazságait. De ezek majdnem minden esetben azonosak, ha jobban megnézem, az általános emberi és esztétikai, etikai igazságokkal. Ha most netán egy vita épp e két írásból kipattanva, közelebb vinne e kérdés nagyon széles útjának megvilágításához, nyereség lenne. Mert világos, hogy ha a népire gondolok, akkor nem állhatok meg 1930-nál. Több lépcsőn át végül is Pázmányig és a prédikátorok szószékéig jutok. És itt vagyunk máris a Féja említette hagyomány és klasszikusok kérdésénél. A népin belül a hagyomány „érvényesülésénél”. Klasszikusaink „hatásánál”. „A népnek szellemi örökségénél”, amely az 1930-as népi írók közvetítése nélkül hatott volna Simon Istvánra – mondja Féja. – De mindez egész költészetünkre áll? Kire a klasszikusaink művei, kire meg a szokás és szájhagyomány volt nagyobb hatással. A legnagyobbakra mindkettő együtt hatott. Simonnál is. Világosan le is írta. Ez az igazi közös „juss”. Ez jelentette és jelenti ma is a költőnél az örökséget, az igazi „földet”. Én hozzátenném a megműveltet, a kultúráltat, amely nálunk Pannóniában a keltáktól a rómaiakon át a szocializmusig mutatja arcát. Kinek-kinek természetesen a maga saját világával és stílusával jelenik meg ez generációkon át.

A paraszti juss fogalma így lényegül át. De hányadik áttétellel és hányadik áttétel hangján szól a közösséghez? Ez az erő hol itt, hol ott villan fel az egész közösségben. Más és más környezetével és akusztikájával. Ez a lehetőség az új és nagy költészet titka. Hogy mennyi egyéni színnel, mekkora műveltséggel és szerencsével jelenik meg az a költő, aki mindig a népéé lesz. Előbb vagy utóbb divatok és stílusok ellenére is.

A népi irodalomnak fogalma viszont olyan, hogy mindenki a maga kedvére használja és értelmezi. Kutatói ráadásul gyakran a műveken keresztül csak elméleteik magyarázatával törődnek, és kikerülik a mű lényegét. Mellékes körülményekre utalva, hol emelik, hol meg leszállítják az előttük oly tisztán álló életművet. Vigyázni kell, mert odajuthatunk, hogy kritikánk előtt egy mű nem önmagáért, hanem egy tétel jelenlétéért vagy hiányáért lesz értékes vagy gyenge. Így jön előtérbe az időben visszafelé való magyarázkodás, vagy a jövendőnek való jóslás… Így vagyunk nemcsak a „népi író”, de az ún. „polgári humanisták” és több más, csoportosítást könnyítő kategóriájával is. Vessük el ezeket az osztályozó „ketreceket” és „skatulyákat”, melyekbe azt hiszem, irodalomtörténeti és módszertani megfontolásból sem előnyös költőket és műveket zárni. Esszéink elsősorban a műveket elemezzék, és belső értékeik feltárásával adják meg a helyüket és a rangjukat. Példát adhatnánk erre már a készülő új magyar irodalom kötetében… Azért mondom ezt, mert nem akarom, hogy – e példán keresztül is – a költőket egy így is, úgy is magyarázható és bővíthető kategória értelmezés szerint, egyszer hol ebbe, máskor hol abba a skatulyába csúsztathassuk át. Ezért nem említettem népi költőnek Simon Istvánt. Ám megemlítettem, hogy a Gyümölcsoltó értékei mai líránknak csak egyik szárnya, s ott áll mellette a másik szárny, igen sokszínű és sokrétű világával Benjámintól Juhász, Nagy Lászlón át Csoóri és Fodor Andrásig.

És forgassuk bárhogy is, az alap mindenütt a nép, amely mint a népdal, úgy áradt szét a községekből és a pusztákról az ipartelepekre és városokra… És világos, hogy ma már más és más formában és módosulva hordozza és őrzi, de a közös kincset… Ha pedig megjelent, a költői művet, mint egy világot, úgy mérjük le azt. Tömegével, formájával és saját pályáján. Vonzásukkal önmaguk és az egyetemesség viszonylatában.