A vízmenti piktor

A festő, Somogy határán, Gerényesben született 1886-ban. Szülőháza egy kis falusi őrház volt. Innen került hatéves korában szüleivel együtt a Dombóvár melletti Kapospulára, egy másik vasúti őrházba. Itt, a szép Kapos-völgyben – avagy a Vízmentén –, szerette meg korán a természetet és a szabadságot. Itt virágzott ki gyermeki képzelete, s mert a gyermekévek tündérkertjét és emlékeit nincsen halandó, aki ne szívesen idézné, vagy el tudná feledni, tehát Deli Antal is ezt a vízmenti tájat érezte igazi szülőföldjének. Még életében úgy rendelkezett, hogy Szentendréről – ahol a művésztelep halottjának tekintette –, hozzák haza Somogyba. 1960-ban tehát családja, szülei mellé, a kis pulai sírkertbe temettette el.

De nemcsak ezért idézem Deli Antal művészetét, mert sok szállal fűződik élete a mi vidékünkhöz, hanem elsősorban azért, mert igen jelentős művész volt, és ennek ellenére is kevesen ismerik.

Utolsó óráiban – húgának, Deli Anna iparművésznek emlékezéseiből tudom –, a 74 éves, halállal harcoló művész utolsó szavai ezek voltak: – Festő vagyok! Dolgozni akarok! – Igen jellemzők ezek a szavak. Jellemzőek, mert életének célja valóban a művészi munka volt, de az élete nem volt könnyű. A kis Kapos menti faluból saját erejéből, kemény kétkezi munkával, szívós akarattal emelkedett egyre feljebb ez az önmagához igen szigorú és a munkájával szinte utolsó percéig elégedetlen mester. Első rajzait édesanyja vasalószenével freskóméretekben rajzolta az őrház falára: mozdonyt és állatokat. Aztán jött a kapospulai elemi. Onnan pedig Pécsre került, ahol a ferencesek akarták kitaníttatni a tehetséges gyereket, de szabadság hiányában a kertészlétrát a falhoz támasztva, hamarosan megszökött a rendházból. Így aztán Dombóváron szobafestő inas lett. Innen tizenhét éves korában került Budapestre. Először a technológiára iratkozott be, mert élete végéig egyre kísérletezett új találmányokkal és gépek szerkesztésével. Célja az volt – mai szóval –, hogy ezek az újításai, találmányai biztosítsák majd részére a nyugodt alkotó napokat. Aztán beiratkozott az iparrajziskolába, és 1912-ben, 26 éves korában végre a Képzőművészeti Főiskolára. Ekkor is napi megélhetését még mindig a mázolás és a szobafestés biztosította. Mindaddig, amíg aztán ezt és tehetségét, nagy akaraterejét észre nem vette mestere, Ferenczy Károly, aki ezután ösztöndíjat biztosított a részére, majd a nagybányai művésztelepre is meghívta. 1913- és 1914-ben Nagybányán dolgozott. 1914-ben Kapospuláról vonult be az első világháborúba, amelyet végigharcolt. A háború után 1919-ben újra itt festette a Kapos menti, umbriai jellegű völgyi tájakat. 1922-ben Münchenben tanult. 1924-ben ismét Nagybányán, 1927-ben pedig Párizsban tanult és dolgozott. 1928-ban már Itáliában festi tüzes szépia- és akvarellképeit és nagyszerűen tömörített monumentális hatású fekete krétarajzait. Aztán 1935-ben Barcsay Jenő meghívására Szentendrén telepszik le, és hamarosan a művésztelep tagja lett. Ettől kezdve 1960-ban bekövetkezett haláláig itt dolgozott.

Élete és művészi pályafutása, valamint művének továbbélése is tipikus példája a reklám nélküli, szerényen dolgozó kitűnő mesterek sorsának. Bár 1914 óta kiállító művésze volt nagy tárlatainknak – Ernst Múzeum, Nemzeti Szalon –, és volt olyan is, ahol egyszerre 16 képpel szerepelt, mégiscsak a festészet avatott mesterei, mint például Ferenczy Károly, Réti István, Szőnyi István, Barcsay Jenő és a szűkebb szakmai kör ismerte azt, hogy kicsoda is Deli Antal?… A nagyközönség alig. Igen, mert egész életén át Deli Antalt csak maga a mű érdekelte. A jó kép, az alkotás és nem a képeinek sorsa, egyszóval: a művészi hírnév. Így történt aztán az, hogy a Nemzeti Szalon-beli kiállítása után állandóan csak készült egy nagy életmű-bemutató kiállításra. Közben az évek múlásával jeles alkotásai műkereskedők kezén és anélkül is ismeretlen helyekre, elsősorban pedig külföldre kerültek, és így történt, hogy az 1946. évi Fényes Adolf-terem nyitó kiállítása után ez az önmagával elégedetlen mester anélkül halt meg, hogy megérte volna gyűjteményes kiállítását. Így aztán a tervezett kiállításból halála esztendejének évfordulójára Szentendrén, tisztelői és művésztársai rendezésében csak egy kisebb emlékkiállítása lett.

Ebben az életműben mi a legmegragadóbb? – Röviden: képalkotásának az utolsó percéig táguló ereje és festői stílusának állandó frissülése. Ez a mester évei számával nem öregedett, de fiatalodott. A hetvenedik év után, szinte utolsó óráiban lett a legmaibb. Az 1957–1960 között készült képein – akárcsak korábbi, bronzfiguráknak ható aktjain a formák tömörítését –, éppúgy a tájképein annyira leegyszerűsítette a lényeges mondanivalót, hogy a valóságnak szinte már csak a felépítését vetítette elénk. A nagybányai stílusú és felfogású természet és táj az új Deli-stílushoz hangolódott, s már csak a színek és formák lényegét adta. E művek realitásából elvonva a mellékeset, az értelem által követhető egyszerűsítéssel, absztrakcióval adják a világ és ember látványát. A valóság olyan festői átköltéséről van itt szó, amelyben a kép lendületét a vonalak egyetlen lehető, biztos elhelyezése adja. A kép életét, ritmusát pedig a színek, a síkok és szögek szép mértana. Ezek a művek lettek Deli Antal festői mondanivalójának igazi tükrei.

Egy idős korra beérett festői világ újszerű, igen egyéni alkotásai ezek, melyeket művészettörténetünk csak most kezd felfedezni és méltányolni. E képek szépségét – amelyek a halál árnyékában születtek –, már az elmúlás aligha győzheti le. Krétarajzai – akárcsak festőnk élete – nagy egyszerűséget sűrítenek. Monumentalitás és erő a jellemzőik. Az az erő és hit áll előttünk e sötét tónusában is színes művekben, amely Deli Antalt életében és művészetében is vezette. A pasztell lett végül is kifejezésmódjának jellemző műfaja. Egyéni technikával, smirglipapírra nagy foltokban húzta fel fojtott kék, lila és rózsaszín, zöld színekben mondanivalójának jellemző témáit. Színei és grafikáinak fénye olyan intenzitást sugároz, mint a holdfény ritka világítású varázslata a tárgyakon.

E művek szépségénél Deli Antalnak csak a szerénysége és az embersége volt nagyobb.