Kép Kassák Lajosról

Régóta ismertem Kassák Lajost, és ő volt és ma is az az ismerős, akire mindig szívesen gondol, s akivel mindig örömmel találkozik az ember. Mármint a műveivel, mert ismeretségbe csak harmincöt éves fejjel kerültem vele. De azóta is és annál inkább is, mert ritkán szoktunk találkozni, megmaradt nekem annak, akiről kezdtem e sorokat. Az ifjúkori különös ismerősnek, akit valahogy úgy képzeltem, és úgy is láttam, mint aki mellén páncélként villogó tiszta képekkel és könyvek bordáival, homlokán versek tüzével vágja át magát országhatárok és izmusok határain. S ahol nem értenék anyanyelvét, ott képeinek tükrét teszi a házak küszöbére, hogy megértsék, miről és miért beszél. Mert Kassák a vándoriparosok szemét és lábát, praktikus eszüket és bátorságukat örökölte. Így történt aztán, hogy olyan újjal jött haza, amely a kétkeziek, a munkások tapasztalatával esztétikába és alkotásba alakulva újat jelentett Adyék után és Babitsék mellett. Igen, mert ő nem úgy utazott, mint a hajdani vándorfestők, akik kastélytól kastélyig, a malmostól a bankárig vándoroltak, de metropolisból metropolisba nagy mesterektől zsenikig lépett tanulni. Így vette fel a kapcsolatot mestertársaival. Így aztán szava művészetünk akkori állásában esztétikai síkon sokszor merő tagadás lett. Műve, hangjában, szerkezetében, formájában és eszközeivel is támadó jellegű. És ezzel nemcsak lenyűgöző jelenség, de hasznosan nagy dolog is történt irodalmunkban. S aki felnézett rá, nemcsak hinni kezdett neki, de örülni is annak, hogy találkozott vele.

Nekem meg kétszeresen is öröm volt, hogy korán összetalálkoztunk, mert én már gyerekfejjel a képek felől indultam el az irodalom felé. Úgyannyira, hogy egy alkalommal Babits Mihálynak verseimről meg is jegyezte Basch Lóránt, olyasmiként nyilatkozva, hogy Babits röviden csak így fordította vissza Baschnak verseimet a képzőművészet felé terelő szavait: – Úgy vélem, épp ellenkezőleg, mert ezek a képek csak használnak annak a kötetnek… – Szóval az volt, és ma is az a szép az ő munkásságában, hogy ha mindig más izmusban és anyagban és dimenzióban is tárja elénk világát, de mindig ugyanarról és ugyanannak az érdekében szól hozzánk rokoni közelséggel. Mindig a művészetről és az emberről. A művészetről, amelyről azt vallja, hogy abban „nincs új és régi. Csak művészet van”. És az emberről ezt mondja: „Minél tökéletesebb az ember, annál tökéletesebb a művészete.” Mindkettő művészetének és állásfoglalásának sarkalatos pontja. És mindezekről „a modern emberi élet forró, lüktető ritmusával” beszél. A képek és szavak és színek és formák eszközeivel „egy magasabbrendű egyetemes művészi kifejezés érdekében”. Műveiről már igen korán éreztem azt, amelyről így ír A pásztor elkíséri nyáját című utószavában, az 1956-ban megjelent válogatott versei végén: „állandóan költeményekről beszélek és nem versekről, mert valóban, ezek a művek nem felelnek meg a versek ismert és elismert követelményeinek”. Mert abban az időben költők, irodalmi fórumaink és a versolvasók is egyre inkább csak azt tekintették versnek, amelyik „előírt” formában jelentkezett. Ez a feléledő „konzervativizmus” a század eleji kísérletek ellenére is egyre kötelezőbb parancsolat lett. Nemzedékemben már egyenesen a költőiség olyan alapállása a versírásban, mint a terc a klasszikus vívás indításában. A formaművész jelző, ha elmaradt egy-egy 1930 utáni első kötetünk kritikájában, ez bizony kényelmetlen érzést szült. Rím, ütem és időmérték és versformák bírálata vagy dicsérete egyértelműen azonos volt a költő és műve értékelésével. Akik ezen tudatosan is, de lazítani vagy vele kísérletezni próbáltunk – még ha a poétika formai szabályainak keretén belül is színeztünk és frissítettünk –, pályatársainktól már intő sorokat kaptunk irodalmi fórumainkon. Legnagyobb dicséret a formaművész volt, még a rövid kritikákban is.

A szabad vers lett lassan az egyetlen, amely egyre inkább kivívta Kassák, Füst, Kosztolányi, Babits tekintélyével a maga külön jogait. Lassan nem mint valami újítást, hanem mint valami új „klasszikus” formát tekintették, amelyet a régiek közé kell állítani.

Kassák előbbi idézete a költemény és a vers viszonyának fölvetésében nem új. Ezt a kártyát Csokonai 150 évvel ezelőtt irodalmunk asztalára tette e szavakkal: „a versírás nem poézis.” Ám az új abban volt Kassáknál, hogy ő a költeményeit nem az eddig kötelezőnek hitt verstani szabályokkal, hanem épp elvetésükkel teremtette. Mások is kísérleteztek ezzel előtte és vele egyidőben is, de ő volt a legkövetkezetesebb. Így lett nyolcvan évére – mit mondjak? –, konzervatív vagy klasszikus újítója annak a szabad versnek, amely a kassáki költemények, illetve egyetlen költemény egyik lényege s tartószerkezete. A „fejünk fölött” – nem az elrepülő „nikkel szamovár” –, de inkább a „mankón járó papagájok”-tól napjainkig, amikor már a fényes és szinte kopár egyszerűség verseinek erénye és ereje.

Guillaume Apollinaire „a szimultanista költő” művének magyarra fordítása előtt, ha csak Kassák egyetlen életrajzi költeményét A ló meghal a madarak kirepülnek-et vesszük is, ez maga is egy olyan méretű költői stílus és kép „kelléktára” lett líránknak, hogy mind mai napig minden költőnk, így legtöbbet József Attila tanult belőle. Műfordítóink szemelgetéséről ne is beszéljünk. Ha pedig tudomásul vesszük, hogy minden nagy egyéniség nemcsak feltaláló, de egy személyben mester is – mint Kassák is vallja –, akkor könnyen megértjük a tollal és ecsettel összeolvadó szimbiózisát és a teremtésnek ezt a nemcsak kettős lázú, de sokoldalú igényét és természetesnek vesszük gazdagságát is.

Ezért örültem minden találkozásunknak, de mennyire annak, amikor még ismeretségünk előtt Családfa helyett kötetem megjelenéséhez gratulált a kiadónak. És az ezt a levelet elküldte címemre. Azt látta volna, amiről Babits beszélt?… Nem tudom. De az biztos, hogy bár távol állt tőlem elméleti természetével, kinyilatkoztatásaival, de igen örültem, mert tudtam és mindig éreztem, hogy itt, közöttünk egy olyan költő él, akinek soraiból, ha mindegyik sora külön vers is, de mint ahogy a népdalokból a népeposz, itt az ő soraiból összességében egy eposzian épülő és méretű mű áll elénk. Egy költészet a hétköznapok (Ma) és a tettek (A Tett) világából. Sokan úgy mondták, hogy egy túlméretezett egyéniség „Wagner maszkja” mögül az élet kipreparált mozaikdarabjai állnak össze egy óriás kaleidoszkóp absztrakt ábráiba meredve. Még annak ellenére sincs ez így, hogy sok esetben elméletet, tételt illusztrált műveivel. Nincs, mert műve darabjaiból és összességéből is nem más, mint „a világkép összbenyomásának szigorú komponálás által való új egységbe foglalása” tárul elénk. Az egyes verseknek „önmagában kereken lezárt világai” állanak össze szinte szervesen, sejtszerűen egyetlen cím nélküli költeménnyé. A címeket nyugodtan helyettesíthetnénk a római és arab számok sorával. A „Versek cím nélkül” kötetének folytatásaként.

De mi fogja egyetlen költeménybe ezt a betűiből rajzlapot varázsló, a feketéből színes rajzok mozaikját építő lírát? – Elsősorban épp ez a lírai képírás, mely gazdagságával és jeleivel, jelképeivel egyetlen végtelen freskóba fogja műveit. Ezentúl pedig e freskó vagy eposz szakaszainak lázadó és forradalmi tisztasága. A részletekben az a vágy, hogy ez minden művészeti és társadalmi vetületében fényt jelentsen. Ahogyan egyszerűsödött, még inkább világosabb lett forradalmiságának ilyen lényege. Összetartja „megszállottsága”, amely arcára és idegeibe merevült, és amellyel tételeihez, formáihoz ragaszkodik. Az az éberen beszélő panteizmus, amellyel rajzolja és mondja a világ dolgait, kozmikus méretekbe feszítve szellemi izomzatát. „Fájnak a távolságok, amik köztem és magam között vannak.” Összetartja egy a mutatványostól a bibliai hangig táguló hang, amely az izmusok minden stílusán, birkózásán végigpróbálta erejét és fogásait. Néha annyira stílus, hogy sorai mögött, bármi groteszkül is hangzik, nincs ott a kézzelfogható valóság. Az elmélet és a forma és az újításakarás az élet és a tartalom fölött áll. Azt hiszem, itt kell keresnünk annak okát, hogy a kassáki életmű köre szinte csak napjainkra feszült teljes nagyságában körénk, s hogy minden modernsége ellenére is, akkor, a nagy Nyugat nemzedék tagjainak sikere mögött maradt. Szerepével és művével páratlan jelenség életünkben. Egzotikumát sokszor a jelei körül celebrálók köre is növelte csak. Úgy vélem, akarata ellenére is. Új volt mindig és ma is az, ahogy párizsi kiállítására készül. Új, ahogy az izmusokkal egymást váltva alapozott és épített, és ismét tovább vonult, és mindig magasabbra és távolabbra, egész napjainkig. Oly következetes és oly kemény kísérletező és felfedező alkotónk e nyolcvan évben egy se volt, és ma sincs szinte, mint Kassák, aki képarchitekturáit most állította ki a Fényes Adolf-teremben. Én nem ismertem gesztusaiban, mondhatnám érintkezési stílusában az akkori, a dadán, szürrealizmuson át a konstruktivista absztrakcióig eljutó költőt. Ám művészetének stílusait igen, és jó volt éreznem azt, hogy ha nem is volt Apollinaire-ünk, de van Kassákunk, és ha nem volt Léger- vagy Piet Mondrianunk, de akkor is kimondhatom bátran az ő nevét azzal a jó érzéssel, hogy ez a művészünk óriás palettája mellett az ecsetet és tollat nemcsak szimbolikusan tartja.

Személyesen csak 1945-ben ismertem meg. Az újjászervezett minisztériumban és az Új Idők, Kortárs szerkesztőségében találkoztam vele. A vér és rom, a könny és öröm és újrakezdés éveiben azt az embert ismertem meg, akit iszonyú megpróbáltatások, tanulságok faragtak igen egyszerűre. Első beszélgetésünk és későbbi kapcsolatunkban is egyszerre és mindig akkora közvetlenséggel és egyszerűséggel, hogy el sem tudnám képzelni már másnak. Mint akik mindig ismerték egymást. Előttem ez a Kassák fog állni már mindig, nemcsak szavaiban, de egész lényében, ez a „külső pátosz nélküli” ember.

Az a Kassák, akinek olvasásakor – bármit nyilatkozzék is, és épp minél élesebben, épp azok bizonyítják – ráérezünk, hogy ő az, aki költészetében mindenkor érzelmesen volt kemény és ábrándosan forradalmár és romantikusan modern alkotó. Akinek 1945-ben derűje és bátor kedve volt megint, ahogy ott, a hosszú párizsi tartózkodás után a háború miatt hazatért Martyn Ferenc új szín- és vonalkompozícióit nézegettük Pécsen 1946-ban, mint az újra induló Janus Pannonius Társaság meghívott vendégei. Kassák még fekete, Martyn piros ingben volt. És jobb tárgyi környezet nem is lehetett volna, mint Martyn művei, a képek, költemények és a művészet céljairól és értelméről folyó vitához, mint ez a műtermi találkozás. S ha tovább folytatom, föltehetem ismét és örökké, hogy hová tart, mit akar elmondani végső fokon minden művész és alkotás? Szűkebb körre szorítva az az erő, ihlet és akarat, amely Kassák sok száz művéből sugárzik.

 

Ne szóljatok, pajtások. Az ébredés örömét zengi most a világ s a gyarló ember elégedjen meg azzal, hogy látja a varázslatot mely öröktőlfogva való és a dolgok feltárják benne értelmüket.

 

E sorokat egy vonással továbbtéve, világos, hogy a művészet célja e varázslatban megmutatkozó értelem megörökítése. Műve ennek kutatásában állandó mutatványhoz hasonló, mely a stílus és tartalom és cél egyre más-más vetületében fényes és izgalmas. És végső fokon érdekessége az is, hogy akárcsak egy magyar Francis Jammes, felelősségtudattal párosult érzelemgazdagságával vesz le a lábáról mindnyájunkat.

Akkor, Pécs után nemsokára meghívtam a Balatonhoz. Könnyű volt rávenni, mert hiszen a végtelen, vagy legalábbis a mindig titokrejtő vizek azok, amelyek előtt szívesen elüldögélnek, akik mindig újat és ismeretlent keresnek és remélnek, akárcsak a felfedezők vagy a horgászok. Kassák pedig az, így is, úgy is. A vizek alatt és túl és fölött sok olyan rejlik, ami a látványon túl is teremtést ihlető. „A nyugtalan víz színén kipattan a gondolat.” Kassák mint horgász és költő hamar megérkezett. Talán azért is, mert akkor, a háború után elvadult berkekből, vadvizekből halállományában felgazdagodott tavon sokat ígértem neki. Jött és én a fonyódi Paulini villában foglaltam részükre lakást. És mekkora szenvedéllyel és derűvel feszült neki már az első nap is. Örülök, hogy láttam és vele voltam, és figyelhettem hosszú időn át, nap mint nap ezt a kitartó, edzett fegyelmet. Pedig nem volt szerencséje. Nem, pedig minden lehetőség megvolt hozzá a természet és a világ részéről. Csak épp az nem, ami a legszebb a horgászatban, az a megmagyarázhatatlan és kiszámíthatatlan, hogy miért épp azt a horgot veszi fel a hal? A szerencse és a hal, a vers és a múzsa kérdései? Így horgásztunk, mindig nappal. Este süllőt ettünk badacsonyival, és néha új verseimből olvastam fel.

Így folytattuk nap nap után, és ő mindig ugyanazzal és ugyanakkora komolysággal ült a horgásznádak mellé, akár egy filozófus. Akkora kimértséggel, mint képeiben és verseiben. Az üres napokon is hittel, mint az igazi horgász, aki valamennyi egy „szekta” tagja. Ez a már-már l’art pour l’art élvezete a horgászatnak adott nekem is néha erőt, aki pedig abban az időben a profik gyakorlatával dolgoztam a legjobb eszközökkel, tudva azt is, mit várhatunk és mit nem ezen az annyira jól ismert terepen. Azóta és sokszor eszembe jut, ha kint ülök, komoly nyugalma és kitartása. Közben persze volt időnk arra is, legalábbis nekem, hogy a meg se rezdülő zsinór és úszó mellett a kassáki versalkotó módszerről gondolkodjam és beszélgessünk. Azt hiszem egyszerűségében az Összemosott partok című költeménye talán a legvilágosabb példája ennek a szimultanista költői módszernek. Ahogy a „lányka” és az égen a „felhőcske” látványa fölveti az „elaggott karosszékben” üldögélő költőben a „melyiket szeressem” csak látszólag naiv kérdését, amelyre a felelet egy varázslattal olyan remekbe torkoll, amely egyben a vers születésének szimbóluma lesz.

 

Tökrészeg vagyok mire bealkonyul már nincs távolság, se tarka kert, se messze ég hunyt szemeimmel is tisztán látom, a lányka felhőcske ruhájában előttem áll s mint anya gyermekét kerek kis mellére vesz.

 

És a tó partján egyszerre csak ott álltunk, illetve ültünk egyetlen versszak után, már nem is a tűre várt halak, de a művész és a világ és az alkotás éles viszonylatánál. Vajon feleletet ad-e rá az ilyen frappáns találat is? És mert Kassák ült mellettem, eltűnődhettem a társadalom és a líra különös kölcsönhatásáról, folytatva az ő szimultanista módszerét. Hiszen ugyancsak mindig ezekről beszél egész én-eposzában. És felelete a tárgyak és a költők, a líra és a civilizáció viszonyáról mit mond? Mert erről van szó minden versben, mert minden költő köztük és velük él… És a lírikus e viszonylatban, még ha nem is szól a 2×2 = 4 tisztaságával róluk, akkor is filozófus a maga eszközeivel, ha egyszer a versét leírta már. Mert minden vers, hogy miért épp olyan lett, válasz a világnak és a társadalomnak. És ez a lírai filozófia már nemcsak az esztétika, de annak titkos ajtóin át ugyancsak a szociológia területére vezeti át az alkotót és magát a verset is… De horgásztunk tovább… És tovább tűnődhettem, mert a harmincas, igen érzékeny nylon szálak mit sem jeleztek. Csönd volt, de tudtam, hogy ez a kérdés épp Kassák költészetében nem is olyan egyszerű kérdés, aki maga is így szólt közbe:

 

Beismerem, szívtelen pecér és ügyetlen gyilkos vagyok. Ártatlan halakat sebzek meg, ahelyett, hogy kisietnék a határba gabonát aratni, gyümölcsöt szedni amiből előbb-utóbb haszna lehet mindnyájunknak.

 

Idézhettem volna még, miközben Kassák makacsul horogra akarta venni a szerencsét, és csak hallgatott a fonyódi hegy alatt. Oly rendületlenül, mint ahogy lelkiismerete és felelőssége teljes tudatában állt mindig a szavai és a tettei mögött. Ahogy hisz heves viták közepette is a művészet emberi társadalmat alakító egyedülálló szerepében. „Mert nemcsak a cél, hanem az út is fontos” – idézhettem volna abban a kemény fényben, amikor reménytelen a fogás. És eszembe jutott épp ezekből adódóan magány-szakaszainak sziklája, amely olykor börtönbe zárta, máskor pedig olyan kilátója volt, amely köré ligeteket varázsolt.

Ott pihentünk meg rendszeresen a kis sziget nyárfaerdejében, amely mindig nyugtalan volt, és sohasem pihent, akárcsak Kassák, aki talán hogy közeledett a távozás napja, vendégeket hívhatott meg barátai közül asztalához. Nem „mézet kanalazni” és „gyönyörködni a kiszállt rajokban”, hanem halászlére, melyhez a halat, hitte, Fonyódról viszi majd… És hiába?… Ám ami a legszebb a versben is, a váratlan kép és a ritkán hallott hang, most képletesen arra hallgattam ott két órával vonatjának indulása előtt. Arra, mert Kassák még mindig ott ült a vízparton, és várta a szerencsét. Akkor feltűztem egyetlen kis halamat, és a mohaszín hínárszigetek közé vetettem. Hogy mekkora csuka akadt azonnal, azt helyettem mondja el Kassák Lajos. A befutott motoroshajó halászai is megálltak a hálók szárítóra rakásával egy pillanatra.

És ezek után úgy állt ott az állomáson a pesti gyorsot várók között, mint egy szürrealista kép. A költő a sárgán villogó háromszögű állomásfal előtt, sötétkék ég alatt, két karjában mereven tartva a hosszú csukát. Kassáki arc, állás és kalap és az egész helyzet körül indulásra kész komolyság. A költő karjai közt a tigrissárga és tűfogú szenvedély. A ragadozó, „aki” mindig újra és tökéletesebbre vadászik. Olyan arccal búcsúzott, mint amikor a Váci utcai presszóban mondta: – „Már csak a legnagyobbak érdekelnek… Az időtlen és a szerkezet, a létezés és az ember…” Miközben és azóta is egyre, hogy szavaival fejezzem be „az építés törvényeit hirdette”. Vagy, mint ahogy kiáltványában írta: „Az új rend szintézisét” kutatta, mert verse szerint „éjjel és nappal időnk ábrázatán dolgozunk”…