Az iparművész Rippl-Rónai

A Kaposvári Helyiipari Iskola homlokzatára Rippl-Rónai József neve került. A névválasztás és annak elfogadása nagyon sokunkat örömmel tölt el. Örömmel, mert ez a választás úgy sikerült, hogy ez a név a mögötte álló élettel és művel nemcsak nagyságot jelez, hanem példával is szolgál mindennapi szellemi és fizikai munkájukban mindazoknak, akik naponta olvassák. Rippl-Rónai esetében ez így van, mert nemcsak a legnagyobb festőművészek egyike volt, de a századfordulón útmutató munkása volt több magyar iparágnak és újító szellemű művésze a századforduló magyar iparművészetének. Én itt erről a Rippl-Rónai Józsefről írok. Róla, az iparművészről, hogy világosan lássuk, a művészet és az ipar, pontosabban a szép és a gyakorlati élet egyáltalán nem áll egymástól távol, sőt egyenesen csak akkor lehet igazán szép életről beszélni, ha ez a két szó, mint itt e mondatban, az életben is szorosan egymás mellett áll.

Rónai mindig erre törekedett. S ez nem volt könnyű feladat a századforduló Európájában, és kétszeresen nehéz volt hazánkban. Tudniillik a XIX. század végére lassan megszűnt a céhek idejétmúlt, a szépet és közízlést maradi módon szolgáló kisiparos világa. Helyükbe szinte egyszerre jött a vállalkozó és a kapitalizmus. Jöttek a gépek. Velük együtt az üzleti és haszonéhség, de ugyanakkor nem volt olyan iparművészeti fórum itthon, és nem volt olyan fejlett ízlésű közízlés sem, amely itt a gépek ontotta formákat ellenőrizte vagy nemesíthette volna. Így aztán a jó arányú empire és a nyugodt formájú biedermeier és szép parasztbútor helyére nemcsak a nyugati, de a magyar lakásokba is betört a giccs. „Különösen az iparművészet terén az a sok, szecessziósnak nevezett ízléstelen dolog, mely a bécsi műhelyekben és kiállításokon szűrődött keresztül, mielőtt hazánkba került.” Így foglalta össze röviden Emlékezései-ben Rónai az elburjánzott giccset, amely éppúgy elárasztotta a pénzarisztokrácia, mint a polgárság lakásait rafinált, semmit érő, ízléstelen bútorral, kerámiával, szőnyeggel és képpel. Pedig a gépipar lendületével a cél épp az lett volna, hogy kőben, fában, üvegben, vasban és textiliában az ízléses és olcsó tömegcikk jusson uralomra, amely mindennapi látványával és használatával társadalmunkban, a legszélesebb körben ízlést nevelhetett volna. Rónai, aki Párizsban egész lélekkel a művészeti új, az impresszionizmus mellé állt, korán felismerte az iparművészet fontosságát és nevelő lehetőségeit. Ennek a művészetnek, ennek az ismeretlen területnek lehetőségei, az újítás varázsa és a szegénység is – amikor a párizsi festékkereskedők beszüntették a szegény magyar művésznek nyújtott hiteleiket –, arra ösztökélték Rónait, hogy nagy szorgalommal fogjon iparművészeti tervek készítéséhez neuillyi műtermében. Művészetének dekoratív ereje, gyakorlati hajlama, nagyszerű formaérzéke és az Andrássy Tivadar budai palotájának ebédlő megrendelése is csak fűtötte munkakedvét. „Nemcsak a pikturámhoz stílusban közel álló szőnyegeket, hanem ízlésemnek megfelelő módon tányérokat, üvegeket, bútorokat is terveztem, ami ebben az időben nagyon feltűnő, majdnem egyedülálló dolog volt” – írja öntudattal.

Ízlését abban az időben idehaza kevesen értették meg. Festői stílusa olyan újat jelentett, amely gyökerében támadta meg a szép képről és a művészi ízlésről eddig vallott tételeket. – Hát még az iparművészeti tervei? – Ez az időszak 1880 és 1914 között igen zűrzavaros, extravagáns művekkel és elvakult harcokkal teli korszaka volt kialakuló modern iparművészetünknek. Ady Magyar ugar-jának a szóképével élve, valóban ugar volt ezen a téren széles Magyarország. Vadul burjánzott benne minden az ósdi avatagságtól a modern szecessziós giccsig, a lompos primitívségtől a különc ízléstelenségig. Így aztán érthető, hogy e zűrzavarban született újat a polgár, a mecénás és a hivatalos vélemény is rémüldözve fogadta. Érthető, nem tudtak különbséget tenni vállalkozók és vásárlók a rossz és a jó között, mert nem volt „hiteles” minta az újban, amelyik alapján a mű és a giccs között különbséget tudtak volna tenni.

Az Iparművészeti Társulat és a legjobb ízlésű gyárosok is tanácstalanul, a legjobb esetben elmaradt gondolkodásmóddal, de legtöbbször rossz ízléssel tájékozódtak. Hogy is lett volna másképp, amikor Szinyei Merse Pál és Rónai képein derültek. Hát még Rónai bútor- és szőnyegtervein! – „Emlékszem – írja –, különösen az Idealizmus és realizmus című képszőnyegemet nagy ambícióval csináltuk abban a neuillyi nagy szegénységben. Szépnek ígérkezett és igen eredetinek: zöld és sárga harmónia, új színek, merész elhatározással megállapítva. Hittünk abban, hogy nem mindennapi lesz, talán még meg is veszi a kormány. Dehogy vette. Hiszen a hivatalos nagyságok még ilyet nem láttak, és ha nem láttak ők, a mindenlátók, akkor az csak ostobaság lehet. Így volt csakugyan: elküldtem, visszaküldték.” – De mit remélhetett volna ezek után a közönségtől? – Csak akkor értjük meg ezt, ha ma meghallgatjuk egy-egy bútor és újvonalú lakáskiállítás közönségének véleményét, vagy ha rosszalló derűjét végignézzük a sokszor nagyszerűen modern építészeti tervek láttán… Így volt ő is… Újszerű bútor, szőnyeg és selyemhímzés, ablaküvegterveit, „velencei könnyedségű üvegjeit”, tányérdarabjait kimosolyogták. De ő következetes volt. Újra és újra bemutatta azokat az Ernst Múzeum-i kiállításán és a Művészházban is és mindenütt, ahol agitálhatott az újért. Még jó, ha csak mosoly fogadta! De kitartóan harcolt. Kitartóan a kiállítási termekben és az iparosműhelyekben is. Mert minden ipari darabjának kivitelezésénél ott volt, és következetesen végigvitte akaratát az asztalosnál, üvegesnél, gelencsérnél is éppúgy, mint a kőnyomdászoknál, legyenek azok kisiparosok vagy gyárosok. Ezt írja Thék Endréről, a híres bútorgyárosról: „Az Andrássy ebédlő miatt úgy összevesztünk, hogy egymást a sárga földig lerántottuk.”

Mindezt miért? – Mert Rónai nem abbamaradt festőművész volt, akinek jó már az iparművészet területe is, hanem tervező művész, aki nagyon is komolyan vette az elgondolt művet. Egyszerűen azért, hogy „utat-módot mutasson, impulzust adjon a jobb ízlésű, illetőleg erre nevelhető iparosoknak és gyárosoknak”.

Itt álljunk meg, és vonjuk le az eddig mondottakból a következtetést. – Tehát mit üzen Rónai az ifjú iparművészeknek, iparostanulóknak és a magyar iparnak?… – Azt, hogy ne féljen és ne féljenek az újtól és az újítástól. Izeni azt is, hogy terveikért és eszményeikért harcoljanak bátran és következetesen. Csakis így születhet meg egy olyan iparosság és ipar, amely nem marad el az időtől.

Ez a nagy művész a reformerek konokságával hitt abban, hogy az „ártisztikusan berendezett lakás” a lélekre, végsőfokon pedig a társadalmi életre is nemesítő hatással van. Tehát nemcsak azért tervezett, hogy a régi, a megpenészedett kispolgári és az önelégülten lapos polgári, de az önhitt, rosszízlésű vezetők ellenére is új és szebb életviszonyokat teremtsen. Ezt hitte is és nézzünk csak körül, mennyire igaza volt. Valóban az új környezet, új életet teremt. Itt Rónai szavait valamennyien: írók, festők, iparművészek, tervezők, mind megszívlelhetjük.

Ez a tervező és teremtő vágy aztán a Lonka-hegyi Róma Villában nemcsak a tárgyakon, de a természeten is szétáradt. Ízlésének szép példája volt kertje és lakása. Ezt a somogyi dombrészt tört szobrokkal, élő növényekkel és tarka állatokkal derűt sugárzó ligetté varázsolta a kertművész Rónai. Házán pedig egyre gyakorolta a magyar kisipar minden ágának ízléses alkalmazását. Virágainak színeit átvitette a szobafestőkkel műtermébe és szobáinak falára is. A lakásberendezők választékos ízlésével alakította a villa nyugodt otthonosságát. Kedvelt virágai: „a skarlátvörös zsálya, a piros szimpla muskátli mellett a tiszta fehér színű virágok, de még jobban a krómsárga cíniák” és a rózsák, a széles és karcsú gesztenye, kardvirág- és tulipánlevelek most már nemcsak tervein, de visszaemlékezve a párizsi tervezgető világra, itt a Lonka-hegyen a valóságban is körülveszik. Mindaz, amit lelki szemeivel terveiben megalkotott, az itt a „hegyen” már körülötte az életben is megjelent. Gondoljunk csak szép hímzéstervére, az Anyagiasság és eszményiesség-re, vagy a Rózsát tartó nő-re… Igen, Rónai olyan szerencsés volt, hogy álmait életében a fizikai megvalósításban is végigélte. Nem azért hajszolta a szépséget, hogy álom maradjon, hanem hogy életre keljen. Meghatottan vettem kezembe azokat a fényképeket, melyeket ajándékul kaptam, a véletlen folytán épp születésének századik esztendejében. A képen Lazarine, akárcsak a „Rózsát tartó nő”, olyan stilizált, törékeny és beállított mozdulattal emel egy rózsatő fölött arcához egy rózsát. Mellette „szecessziós”, színpadias mozdulattal a szalmakalapos, fehér nadrágos mester áll. Kezében a bicska, mellyel lenyeste azt a rózsát, melyet a fényképész Lazarine kezében örökített meg. Mintha csak ez a megállított és megőrzött ünnepélyes pillanat és ez a rózsa lenne a hála és a köszönet azért a sok munkáért, melyet francia felesége a hímzett falikárpitok és gobelinek szövésére szentelt.

Ma, ha elnézzük borospoharait, konyakoskupicáit és pezsgőspoharait, melyeknek vízfesték vázlatai most itt függnek a Róma Villa falán, ki ne venné észre, hogy ezek virágkelyheket, mákgubókat ábrázolnak. Üvegbe meredt virágszirmok ezek a poharak. Füleik visszahajló levelek és száraik virágok üvegszárai. Bizony, nem mindig olyanok, mint ahogy Bernáth Aurél mondja. Talpon állnak ezek az üvegszirmok, ha dőlnek is, akárcsak a napfény felé hajló virágkelyhek.

És tányértervei? Csak kettőt említek. Egyik a villa emeleti kék halljának falán függ. Fehér, kék és zöld színesceruzával rajzolt öt-hat fából álló gyümölcsöst ábrázol. Mintha e törzsek lombjai e tányéron várnák az almákat és barackokat, hogy rátegyék. Körben a tányér peremén a stilizált kis falu, amely a gyümölcsöt termeli. A másiknak már csak másolatát őrzi múzeumunk. Százszorszépekkel pettyezett füves tisztáson sütkérező fehér kacsák. Csupa hullámzó ritmus a szálas, egyenesen vibráló rajzú fűben, melyet távoli erdők zöld gömbjei kereteznek.

És ezeknek alkotója a szecessziós Rippl-Rónai, a szecessziós iparművész?… Igen, amint mondja oktató időszerűséggel Emlékezései-ben, „senki a saját korát joggal meg nem tagadhatja”. – Valóban benne élt a szecesszióban, de abból egyéniségén átszűrve ezt a stílust olyan jelentős iparművészeti darabokat alkotott, mint a fent említett művek és színes kőnyomatai, mint például az „Újságírók Egyesületének 1896-os meghívója”.

Vagy, ha már itt tartunk, vegyük elő a sok közül a Park aktokkal vagy Intérieur zöld karosszékkel és Lazarine és Anella című alkotásait. Egyszóval mozaikos stílusára gondolok, mellyel Rónai impresszionizmusán belül valóban a legközelebb állott a sokat és méltán „szidott” szecesszióhoz, mégis bátran kimondhatjuk, hogy nála ez a stílusvariáció sem volt hiábavaló, mert általa ebben az alig két évtizedig divatos stílusban is a mi festészetünkben értékes alkotásokat hozott létre… – Miért és hogyan sikerülhetett ez Rónainak? – Azért, mert mozaikkockái mögött nemcsak mesterkélt dekoráció van, hanem élő természet és szikrázó élet. Fordított gyakorlata a fejlődésképtelen stílusnak, amely például Bécsben is csak formákat lopott a természettől.

A szecessziótól Rónai különösen az építészet terén remélt sokat. Nagy falfelületeket, amelyeken dekoratív erejének pályateret választhatott volna. Megépült szülővárosában is az akkor Péccsel vetélkedő kisváros túlméretezett színháza és a Turul Szálló is. A szálló kávéházának öszvérfogatos napi vendége volt, de megrendeléseket nem kapott e falfelületek dekorálására. Sőt elmondhatjuk, a városház tornya alá Deákra és Kossuth arcképére sem kapott megrendelést. A főispánok arcképcsarnokába is csak egyet festetett vele meg a vármegye. Makkfalvay Géza portréját, de legyünk őszinték, azt is eldugatták a vármegye levéltárosával a sok aktaállvány közé, nehogy ez a mozaikos, idegesítően vibráló, remek portré megzavarhassa a nagygyűléseken a törvényhatósági bizottság tagjainak kiegyensúlyozott megyei hangulatát. Onnan, a por közül került elő a Rippl-Rónai Múzeum képtárába, amely az iparművész Rippl-Rónaitól is 30 db asztal, kandalló, lámpa és egy különösen szép pohárszék tervét őrzi.

Művészi terveinek és harcainak megvolt az eredménye. Végül is a gúnyolódó közízlés közeledett hozzá. Befogadta, és megnemesedett az új által, amelyért Rónai harcolt… Ha már eddig jutottunk, záró soraimban el nem mulaszthatom megjegyezni: bizony, fontos lenne összeállítani színes kőnyomatainak teljes katalógusát és reprodukciós teljes gyűjteményét. Fellelhető pasztelljeinek színes diapozitívre vett gyűjteményét pedig kötelezővé tenném, mert amint az újra és újra átjátszott magnetofonszalag az időben a hangot, úgy őrizhetnénk meg a pusztulástól e diapozitívekkel Rónai lepkeszárny-finomságú, évről évre színei himporát vesztő pasztellműveit.