A Kalevala és Vikár

Most múlott húsz éve, hogy meghalt Vikár Béla. Halálának évfordulója egybeesett a Kalevala első megjelenésének 130. esztendejével. E két nevet együtt kell említenünk irodalmunkban. Együtt attól az esztendőtől, amikor 1909-ben a Magyar Tudományos Akadémia kiadásában megjelent a Vikár fordítású magyarrá lett Kalevala. Köztudomású az is, hogy Kosztolányi ezt a fordítást Arany János Hamlet fordításával egyenlő értékű remeklésnek tartotta. De hiába volt a kettős évforduló. Alig esett szó róluk. Mégis meg kell említenünk, hogy a pécsi Janus Pannonius Múzeum emléktáblát helyezett el a volt pécsi főreáliskola falán a fordítónak, a hajdani diáknak emlékére, és közös kiállítást rendezett Vikár és a Kalevala címmel. Ezt a kiállítást Vikár szülőmegyéjében a Rippl-Rónai Múzeum is bemutatta Kaposváron. Emlékezzünk meg írásban is róluk, hiszen irodalmi vonatkozásában érdekes kérdéseket rejtenek, és választ sürgetnek.

Mindjárt elsőnek felvetődik egy kérdés. – Vajon honnan vette az erőt Vikár a Kalevalá-hoz, a szöveghűségen túl a magyarrá teremtéséhez? – Ismerjük képességeit, tehetségét, szorgalmát és polihisztor tudását. Mindez bőven elégséges egy költő remekművének átültetéséhez. De itt másról van szó. Egy nép ötvenénekes, ősi alkotásáról. A világirodalom egyik legjelentősebb eposzáról, és ha ehhez mérjük fordítóját és sikerét, érdemes ezen eltűnődni… Ilyen vonatkozásában a szó igazi értelmében egy világról kell beszélnünk. Az abba való beleélésről, az azzal való azonosulásról és újjáteremtésről. A Kalevala Európában észak és dél, Kréta és Pohjola között az egyik legjelentősebb szellemi pólus kontinensünkön. Művelődés- és irodalomtörténeti jelentőségén túl a történelembe is átnőtt ősi formájában is, a nép ajkán, de az 1849-es Új-Kalevala megjelenésétől is egy nép öntudatának és közösségi szellemének forrása volt és ma is az… Ahogy elnézem Parasike Larin karjalai énekes asszony arcát, aki maga 32 000 verssort mondott tollba, vagy Miikhali Perttunent – az öreg, vak finn énekmondóról készült fotót –, önként vetődik fel bennem, hogy észak Homéroszával állok szemben. Nem a köddel, a regével, de a valósággal… És Vejnemöjnen?… Ő a finn Odüsszeus!… Más tájakon és más kalandokkal… Ezek az arcok egy népi emlékezet fényképre vett, nem mitikus, de élő alakjai… És mindezzel velük és ezzel a költői és történelmi emlékezettel, közösségi szellemmel kellett eggyé lenni Vikár szellemének… És ennek a nyitja izgató kérdés. – Hogyan?… A rokoni nyelv?… A rokoni szellem megérzése?… A tárgyi világ ismerete?… Egy olyan élményanyag rögzítése, átélése és visszaadása, amelyet jókor, szerencsés pillanatban ragadott még meg?… Igen!… Bátran mondhatjuk, hogy élő nyelvi valóságában és életformájában is épp az utolsó pillanatban. Akkor, amikor megismerését, közvetlen élményszerű megszerzését, szellemi tulajdonba vételét még a valóságból lehetett az irodalomba is áttenni. Még életmelegen magyar verssé. Annak, akinek szeme és füle volt hozzá. Két rokon nép műveltségi fokának abban a jó csillagállásában, amikor azok között még sok mindenben egyenlőségjelet tehetett a kutató. Ezekben és ilyenekben kell keresni Vikár teremtőerejét és megidéző képességét.

Vikár Béla 1889–90-ben járt Suomiban. Tudjuk, hogy a mi néprajzkutatásainkban is eredetibb ízű a forrásanyag, legalábbis az abból hozott szó és kép a XIX. század végén, mint mondjuk az első, ne is beszéljünk a második világháború után gyűjtöttről. Ez időben kereste fel, mint mondja, „a rengeteg erdők ölében rejtőző falvakat és dalosait”. Neki nem volt idegen, rokona volt ez a világ. Hiszen ugyanezt tette gyorsíró füzetével és a híres fonográffal idehaza, többek között szülőmegyéjében, az akkor még rengeteg erdős Somogyban is, a Zselicben vagy a Balaton mellett, akárcsak ott a Ladoga-tó partjain. A természet gyermeke volt, annak a reális és mondai világnak érzője és megértője, amely a Kalevala egyik lényege. Sokat élt a magyar pásztorok, a magányos hegyi és a mezei emberek között. S amit itt gyűjtött s amit ott, azt ötvözte időt álló anyaggá a művében. Így maradhatott finn, és így lett mégis magyarrá a Kalevala. A családi ház nyelvén túl, gyűjtései közben a magyar szókincs olyan tudására tett szert – megközelítőleg 10000 dalszöveget és dallamot gyűjtött –, mellyel magáénak vallhatta szókincsünk gazdagságát. Ismerte a népi észjárás gondolati és kép-, zenei és színvilágát. Éber és érzékeny látásformáit, megjelenítő érzékletességeit. Mindazt, ami kutatásainak idején még gazdagon virágzott, és ami még ma is megtalálható a természetben élő egyes öregek nyelvén.

Meg kell vallanom, én általánosságban szürkülést és törést érzek mai irodalmi nyelvünkben használatos szókincs és gondolatfűzés és e között a nyelv között, melyet élő formájában gyakorta köznapi használatban még ma is hallok. És épp ezért feltűnő ez a különbség! Hála Vikár Bélának, ez a nyelv részben itt él ma is a Kalevalá-ban. Ízesen és fényesen. Ezért sikerült, és ebben is egyedülálló az ő fordítása. És ha jobban megnézzük, bátran mondhatom, hogy ez a nyelv egy tőről metszett ugyan, de árnyalataival nem azonos az irodalomtörténeti népiesség, Petőfi–Arany lírájának hangjával, amely ennél a „paraszti” nyelvnél simább. Mondhatnám, irodalmibbá tett. Ez pedig természetibb és így elementárisabb:

 

Kinek tudással szája telle, Merő bűbájjal a melle, Im kinyitja igetárát, Fölfedi a verses ládát…

 

Az eltűnő pásztorművészet vonásait, a Bartók–Kodály-i népdal-nép-(paraszt) zene alaphangját és a népmese nyelvét viseli. Néhány esztendeje feljött hozzánk a múzeumba Kodály Zoltán. Együtt néztük a pásztorművészet múlt század végi remekeit. Csak ezeket nézte! És hogyan? Mint aki jól ismeri, és erőt venni újra olvassa azt a kottát, amely alkalmas a teremtés ilyen hangjaira:

 

Levegő hogy lett önmagától, Levegőből víznek válta, Vízre szárazföldnek ülte, Mind a fűnek-fának földre. Dall a holdnak képeztirül, Napnak helyre tételirül, Ég oszlopi ducoltárul, Mennynek fölcsillagoztárul. .......................................... Oda áll a nap figyelni, Az aranyos hold ügyelni, Hullámai tengerhátnak, Öböl árjai megállnak…

 

És most tegyük fel képletesen a kérdést ismét. Képzeljük, hogy 1849-ben vagyunk, amikor Suomiban és az egész világ ámulatára felragyogott Lönnrot Új-Kalevalája. És nálunk… Nálunk ugyanakkor áldozott le Petőfi csillaga. És kérdezem: – mi lett volna, ha a reménytelenség világosi éveiben a népies költészeti irány nemzeti költészetté emelésének tervei és vajúdása közben Arany János előveszi a Kalevalá-t? És nyelvtanulási kedvét a finnre teszi, és hozzákezd a Kalevala lefordításához?… Egy biztos, sokkal tágabb és egyetemesebb horizontú lett volna líránk lélegzete… Talán még irodalmi nyelvünk szókincsének vegyítési aránya, épp líránk érdekében is, más lett volna. Elméleti kérdés és elméleti válasz?! Valóban, hiszen csak annyi biztos, hogy 1849-től 1909-ig hatvan év múlott el és esett ki, amíg megjelent a magyarrá lett Kalevala…

Már csak azon tűnődhetünk, hogy megjelenése után vajon megtettünk-e mindent, hogy elvégezhesse ezek után is feladatát irodalmunk szellemében? Válaszunk: sokat tettünk! De azt is meg kell vallanunk, hogy a Kalevala kovásza és ihletője máig sem lett szellemi életünknek olyan mértékben, ahogy remélhettük volna. És ebben kevés kivétellel, azt hiszem, nem a tudósaink, akik épp eleget értekeztek róla, de elsősorban a magyar költők, tán épp a jelesebbjei a ludasok. Kivételként Kosztolányi mellett talán csak Gulyás Pál volt ihletett szavú élesztője a régi Válasz idejében, és ma Képes Gézát kell említenem. Igaz, azóta több kiadásunkban is elfogyott. De mi lenne, ha a mind gyakrabban megjelenő Constanzától Cordobáig oly sok mindent felölelő és épp fiatal műfordítóink kitűnő tolmácsolásában napvilágot látó és divattá lett népdalok, balladák, románcok és a népi ihletésű költők verseinek méltó sikerei közben a magyar költők tollából ihlettel és fényesen – a sziporkázások divatja közben –, egy-egy írás és részlet a Kalevalá-ról is megjelenne. Egy-egy költemény a vogulok „igéiből”. Fordítás, vagy akár átköltés a hősi és a medveénekekből. Bízza meg egyik kiadónk vagy az Akadémia ilyen feladattal, bizonyára elfogadja Weöres Sándor vagy Nagy László. Higgyék el, semmivel sem kisebb világ és a világról semmivel sem kisebb alkotói képzelet kincse munkál ezekben az írásokban. Ráadásul rokoni is. Csak gyűrjük le azt a bizonyos háztáji sznobizmust. Bartók–Kodály világsikere is biztosíték arra, hogy ami itt rejlik, olyan nyersanyag lehet, amely csak arra a bizonyos pálcára vár, amelytől mint a zene, itt most tán egy irodalom gazdagodhat meg.

Észak és dél eposzi világa között keresgélve jártam a paraszti Karjala faházai között, és ültem Knosszosz királyi palotájának romjain és közöttük, amíg eddig azt vallottam, hogy líránk többet tanult Hellasztól, ma egyre inkább odahúz a szívem és a valóság is – látva miként kopott ki a görög szó az iskolákból, és olvadt minimálisra a latin –, hogy az Olümposz istenei helyett végre most már a Kalevalá-val kézzelfoghatóbb és rokonibb földre léphetünk. Szomorúan mondom ezt, mint aki látta pompájában és fenségében a Parnasszus hegyeit is, de egyben reménykedve is új lírai távlatokban.