Vikár Béla emléktáblájánál

Itt született 1859-ben Hetes községben. Szülőháza, a volt református lelkészlak, ott állt a hajdan fatalpon álló, majd téglára épült református templom árnyékában. Öreg falusi ház volt, amely 1830-ban somogyi módra fából, sövényfalakkal és zsúptetővel épült. Az ilyen régi épületek sorsát és életkorát a korhadás vagy a tűz szabta meg. Vikár Béla szülőházát a hozzá hasonló parasztházakkal együtt felperzselte a tűzvész 1870-ben. A szülőház elpusztult, de szülöttének neve és műve ma is itt áll előttünk példaként.

Amilyen egyszerű volt ez a szülőház, éppolyan egyszerű környezet, paraszti életforma vette körül Vikárék családi életét is. Apja, Vikár János, nemrég még a pápai református gimnázium nagy műveltségű tanára volt. Egyaránt ismerte a francia, olasz, német, latin, görög és a héber nyelvet. 1856-tól 1867-ig, mint Hetes református lelkésze működött e faluban. Anyja Szomjú Istvánnak, a szorgalmas szőlőművelőnek és méhésznek, Edde község református tanítójának Veron nevű leánya volt. Apja a tudományt és a bort, anyja pedig a vidámságot és a dalt szerette. Éles elmét, vidám lelket örökölt tőlük.

Vikár Béla jegyzetei szerint anyja még lúdtollal írta le azokat a népdalokat, melyeket mindig el is énekelt Béla fiának. Ez volt az a környezet, amelyben Vikár Béla mint gyermek nevelkedett. A nép, szorgalom, tudás, vidámság és az akarat voltak azok, amelyek rányomták bélyegüket életére és művére.

Mint kisdiákot apja 1868-ban Pápára küldte. Úgy kocsizott át a Bakony rengetegén, hogy a pápai kollégium diákja lehessen. Hamar megbetegedett, és azután három évi somogyi falusi pihenő után felépülve, 1871-től a pécsi „főreáltanodában” tanult tovább.

Nem is tanult, hanem bátran mondhatjuk, hogy tanított, mert apja „lejjebb kerülvén”, maga volt kénytelen magát eltartani. Polgári családok gyermekeit tanítgatta. Ette a házitanítók bizonytalan kenyerét, s mikor betegsége miatt elveszítette ezt is, akkor a pécsi szederfák segítették, mint gleichenbergi levelében írja: „A temérdek szeder, amivel egyéb táplálék híján hétszámra éltem Pécs város madarainak rovására.” Pécsről gyalogosan járt haza Magyarladra. Egy alkalommal farkas elől fára kellett másznia. Hiába szakadt rá a sok baj és gond, egyre feljebb vitte akarata és tehetsége. Nem tellett könyvre! Megtanulta a „gyorsirászatot”! Így jegyezte tanárai előadásait, akárcsak később, faluzása során a népköltészet kincseit.

1876–77 évben mint nyolcadikos diák a pécsi főreáliskolában a gyorsírási tanfolyamot tanította. Közben a tudásvágytól hajtva mint reáliskolás megtanulta a görög és a latin nyelvet is.

Pécs után Pestre ment, és beiratkozott 1877-ben az egyetem bölcsészeti fakultására magyar és német szakosnak. 1880-tól 1919-ig az országgyűlési gyorsirodában kereste kenyerét. Becsülettel dolgozott, de nemcsak ennek a mesterségnek élt Vikár Béla. Pedig a megélhetés és tudomány, kenyér és művészet a századforduló Magyarországának idején bizony gyakorta farkasszemet nézett egymással! A Zenelap 1899. november 25-i számában Népdallam gyűjtésemről című cikkében így ír erről a kérdésről. „A kultúra nálunk, sajna még mindig fényűzés számba megy annál, aki neki él. Ezen kell változtatni, ha azt akarjuk, hogy zenészek és tudósok nálunk meg is élhessenek.”

Márpedig Vikár a magyar kultúráért élt egy hosszú életen át. Biztos, hogy a pesti egyetemi évek iránymutatók voltak tehetségére. Hisz ő volt az a diák, aki Greguss Ágost és Gyulai Pál előadásait jegyezte és sokszorosította. Greguss Ágost esztétikája, Magyar verstan-a, Külföldi Népdalok műfordításai, a balladáról írt tanulmánya már fölvázolja azt az érdeklődési kört, amelyben a tanítvány mozgott és működött Greguss halála után.

Ugyanakkor Gyulai Pál kedves tanítványai közé tartozott. Hatása világos Vikár Bélára. Gyulai Pál volt 1870-től a magyar népköltészet új gyűjtésének szorgalmazója és kiadásának szervezője is. Gyulai és Arany László együtt szerkesztették a Magyar Népköltési Gyűjtemény-t. A népdalról, a balladáról Gyulai jó útbaigazításokat adott a gyűjtőknek e sorozat első kötetében.

Vikár Béla közben mint magyar szakos az egyetemen megtanulta a finn nyelvet is, hogy irodalmunk számára, mint kezdeményező a finn népköltészet tolmácsolásával örök értékűt alkosson.

Egy emléktábla árnyékában elmondott beszéd rövid alkalom arra, hogy Vikár Béla művét csak tömören is összefoglaljuk. Ám két munka: magyar népköltési gyűjtése és a finn népi eposznak, a Kalevalá-nak lefordítása, nevét a magyar néprajztudomány és irodalom lapjain örök értékűvé tették. Nemcsak mint a Magyar Néprajzi Társaság alapító tagja, főtitkára, hanem mint a hagyományokat becsülő és modern szellemű magyar polgár is tisztában volt azzal, hogy „az íratlan irodalom, a nép ajkán tovább élő költői hagyomány” – mintha újra Csokonai szavait hallanánk –, mit jelenthet egy nemzet számára. Tudta jól, hogy nemcsak az irodalomtudomány kincsesháza az ilyen mű, de ez az a tiszta forrás, amelyből a „képzőművészetnek, nyelvtudománynak, nép- és műzenének, és a népies szájhagyományt kutató folklórnak” is meg kell újulnia. Amit elkezdett, nem volt új, de ahogy végezte a népdalgyűjtést, az egész Európában új és első volt. Modern szelleme, mely a gyorsírás bekapcsolásával jelentkezett a mese- és a népdalgyűjtésben, most a gépet, Edison fonográfját állította a népdalgyűjtés szolgálatába.

1896-ban kezdte meg a gyűjtést. A fonográf viaszhengerein rögzítette népdalainkat, amelyek a párizsi 1900-as világkiállítás alkalmával, mikor Sebestyén Gyula bemutatta azokat, óriási sikert arattak.

„A cigány napszámos”, amint hátán az 50 kg-os fonográfot viszi, és a mellette vándorló Vikár Béla, így együtt a magyar népi műveltség apostolának különös jelképe lett. Így járta be esztendőről esztendőre az ország területét „Kriza János vadrózsáinak régi parlagon heverő kertjein” Erdélyben, aztán szülőmegyéjét, Somogy területét is 1879-ben, 1880-ban és végül – ahogy írja – „szülőmegyém támogatásával 1899-ben Kaposmérő, Juta, Szerdahely, Csokonya, Kisfalud, Szob, Ujlak, Csurgó, Csököly, Tab, Nemesdéd, Atád, Edde, Mocsolád, Kötcse, Szilvásszentmárton, Kaposvár, Boglár, Alsok, Berény, Hetes, Kiliti és Szólád községeket”, melyeknek öregjei itt-ott még emlékeznek magas, szikár alakjára és örökké vidám természetére.

Itt Hetesen, szülőfalujában már alig él egy-két nóta- és meseforrás. Ám Csordás Eszter, Tóth Erzsi, Pöttendi Lidi, Pelőcz Ferenc, Sütő József és Zsobrák János népdalai és meséi bevonultak az egyetemes magyar népi műveltség kincsei közé. Ez a gyűjtés Somogy megye népköltése címen jelent meg 1905-ben, mint a Magyar Népköltési Gyűjtemény új folyamának 6. kötete, a Kisfaludy Társaság kiadásában. Előszavában Vikár köszönetet mond édesanyjának és Pete Lajosnak, szintén Hetes szülöttjének, a népdalköltőnek. A kötetet Vargha Gyula, a kiváló költő és még jelesebb műfordító szerkesztette. Sajnos, később Vargha Gyula elvesztette azt a kéziratköteget, amelyet neki 1910-ben átadott Vikár Béla. Ez a kézirat tartalmazta a gyorsírásról átírt teljes magyar népköltési gyűjtését. A kézirat elvesztése után megint csak az a 19 vaskos, gyorsírással írt jegyzőfüzet maradt meg, amely, Gergely Pál közlése szerint 7000 dal szövegét őrizte. Ezt a kincset Gergely Pál később újra folyóírásra átírta, és ezzel megmentette a magyar folklór számára. Az anyagot a Magyar Tudományos Akadémián őrzik.

Az Országos Néprajzi Múzeum Népzene Osztályán vannak az országjáró fonográf hengerei. Szám szerint 754 darab Vikár-henger. Egy-egy hengeren két-három dal, tehát mintegy 2000 dallam, amelyből 27 szlovák és 6 vend.

Népzene-gyűjtésével, hogy mit kezdeményezett, lemérhetjük azon, hogy Bartók Béla és Kodály Zoltán is csak Vikár úttörése után indultak gyűjtéseikre. Kevesen tudják, hogy Bartók Béla Vikár hengereiről saját kezűleg kottázta le Vikár gyűjtését.

Így tehát beteljesült, amiről írt a Zenelap idézett sorai között: „Boldognak vallanám magamat, ha gyűjtéseimnek zenei szempontból való kihasználása is mentől előbb megtörténhetnék.” Világos, hogy Bartók és Kodály sikeréhez, a magyar zene fölvirágzásához Vikár neve és munkája is hozzátartozik, hisz gyűjtése kovásza lett a nagy alkotásoknak. Bartók és Kodály, mint Vikár mondja: „Mindketten követték eljárásomat abban a tekintetben is, hogy nemcsak a dallamokra, hanem a szövegekre is kellő figyelmet fordítottak.” (Kodály-emlékkönyv. 2. oldal). Tény, hogy népköltészetünk dallamkincse áttört minden határt, és Bartók–Kodály művein keresztül a világ zeneirodalmának klasszikus alkotásai közé szárnyalt.

A felgyűjtött magyar népköltészeti anyag, és abban Vikár gyűjtésének mérhetetlen kincsesbányája már jórészt fölmért, de még napvilágra nem hozott kincs. A Magyar Klasszikusok sorozatban megjelent Ortutay Gyula: Magyar népköltészet három kötete, nagy kezdeményezés és lépés, de ennek az anyagnak teljes kiadása parancsoló, mert Vikár szavaival: „Ha legnagyobb költőnket, Petőfit, bajos megértenünk a népköltés titkainak ismerete nélkül, bízvást mondhatjuk, hogy magát a népet még annál inkább is bajos. Népünk érzésvilága hét lakattal elzárt titok, melynek kulcsa a népköltés. Azért nemcsak abból a szempontból érdekel bennünket, mint az irodalom kútfeje, forrása, mint az a forrás, melyből nagy költőink merítettek, s mint eltűnt korok és nemzedékek érzéseinek emléktára, de nem kisebb jelentőséget nyer azáltal, hogy a most élő milliók szívét halljuk benne megszólalni leplezetlen őszinteséggel. Hiszen a nép ezeket a dalokat nem nekünk, hanem önmagának dalolta. Saját szívén könnyített velük. Mindent, ami őt meghatja, mindent, ami fáj vagy örömet okoz neki, dalaiba önti bele, s csak dalait kell megismernünk, hogy ezt az egész érzésvilágot, lelkünk világává össze tudjuk olvasztani.” (Vikár: A népdal titkai. Vasárnapi Újság 1906. 218–219. lap.) Nekünk pedig – így folytatjuk e gondolatsort – más célunk nem is lehet, mint az, hogy népünk érzésvilágát és lelkiségét, tehát magát népünket még jobban megismerhessük. Ennél sürgetőbb és nemesebb parancs alig akadhat. Így e majdan közkézre adott kinccsel, Arany János után irodalmunk új népi-klasszikus megújhodása várható. Népzenénk ihlető segítségével s a magyar népköltészet közkinccsé tételével, ki tudja, irodalmunkba majd nem születnek-e a bartóki műhöz méreteiben is hasonló nagyságú és értékű, s egyben egészen újarcú alkotások?

E művek születéséhez hozzájárul majdan egy másik mű is. Egy rokoni nép eposza, a Kalevala, mely irodalmunkba Vikár szellemével épült. Az ötven ének 22795 sora a hetesi leégett, zsúpos, sövényfalú ház szülöttének olyan alkotása, mely szépségével és ihletével még csak ez után hozza meg igazi termését. Ha áll Lönnrotra, a Kalevala összeállítójára, hogy „ő a legnagyobb finn író”, mit mondjunk akkor Vikár Bélára? A magyar Kalevalá-val legnagyobb költőink sorába lépett! Közel fél évszázada adta ki ezt a művét a Magyar Tudományos Akadémia. Azóta többször is megjelent. Ám a magyar olvasó és irodalom még mindig nem birkózott meg e hatalmas alkotással. Hatása költőink körében, szépségének titka olvasóink között egyre gyarapodik, de a Kalevala még ma sem közkincse irodalmi szellemünknek. Az Olcsó Könyvtár nagyszerű sorozata óriási tartozást törlesztene, ha kiadványainak sorába iktatná, hogy Kalevalá-nk népünk ezreinek olvasmánya lehessen.

Ma itt egy olyan sokszínű és sokoldalú férfinak állított emléket Somogy megye, aki kitartó szorgalmával a munka példája; népszeretetével, költői alkotásával és népi hagyományaink gyűjtésével a jövő építője volt.