Múzeumavatás a niklai házban

E sárga falú udvarház helyén, ennek egy részét alkotva állt Berzsenyi Dániel háza. Öreg, boronafalú épület volt, melynek gizgaz szalmáján sokszor az eső is becsorgott. Gazdája földesúr, aki 1804-ben, huszonnyolc éves korában jött Vas megyéből Somogyba, hogy anyai birtokait átvegye. Birtokainak évi jövedelme 20 000 forintra rúgott, és itt, a szomszédos gombai hegy szőlőjében ősz tájt ezer akó bora is megtermett. Földi javakból gazdagon ellátva és a nemesi Magyarország kiváltságaitól vértezve, mégis szegényes egyszerűségben, állandó lelki vívódások közepette élt. Feljegyezték róla az egykori írások, hogy miközben szántóföldjeit járta, a köszönést alig vette észre.

Vajon min tűnődhetett a niklai földesúr?

A felületes válasz ennyit mondana: versein tűnődött Berzsenyi Dániel. Mert mi mást is tehet egy költő, akit az ég borral és búzával gazdagon megáldott? És ha most megkérdeznénk, itt a kertjének lombjai alatt összegyűlt ünneplő közönséget, hogy ki volt Berzsenyi Dániel, röviden ugyancsak ezt a választ kapnánk: költő, megtoldva a rossz értelmű földesúr szóval.

Legyünk őszinték, kissé irodalmunk is csak úgy tartja számon, mint a magyar Horatiust, ki dörgő és a görög istenek neveitől csillogó ódákat írt. Pedig Berzsenyi Dániel nemcsak ódákat írt. Emberi arcának és műveinek népszerűsítésével – melyeknek egy jelentős része épp parasztságunkkal foglalkozik – adós még irodalomtörténetünk és művelődéspolitikánk.

Törlesszünk ebből az adósságból ma. Berzsenyi falujának népe előtt, és akkor nemhiába gyűltünk össze emlékezni rá e kis múzeum avatására.

Berzsenyi emberi és költői arcához egy évszázad felületes szemlélete két jellemzőnek vélt vonást rögzített. Emberi arcán a rendi, nemesi magyarság jellegzetes vonásait hangsúlyozták. Költői képén pedig a klasszicizmus hideg virágait. A két vonás közül az első valótlan. A második pedig egyoldalú és zavaró. Együttvéve a kettőt, ma értékcsökkentők. Egyrészt, mert a rendi magyar jellegzetes vonásait Petőfi Sándor a Pató Pál úr nemesében rajzolta meg, másrészről, mert a Berzsenyi-versekben a bújócskáló Múzsák és Charisok képes értelmű világában a felszínes olvasó csupán a mától elvont élettelen és haszontalan jelképeket hajlamos látni. E kettős törésű prizmán át látott arc méltatlan Berzsenyi Dániel lényéhez. Szülője maga a nemismerés volt. Pedig, aki verseit, prózai írásait és szépszámú, Nikláról kelt levelét összevetve tanulmányozza, az előtt egy csodálatosan gazdag és igazán korszerű magyar egyéniség bontakozik ki.

Napjainknak izen ez az örökké viaskodó, komorságra hajló költőnk, aki mikor arról értesült, hogy a legnagyobb magyar, Széchenyi meg akarja tisztelni látogatásával, ezt írta jellemző szerénységgel és tömörséggel háza tájáról és önmagáról: „Fájdalom! Nincs itt egyéb, mint görög szegénység, lírai rendetlenség, pipafüst és egy durva demokrata.”

Vajon az előjogokhoz, kiváltságokhoz ragaszkodó nemes jellegzetes vonása volt-e akkor az, hogy magát demokratának vallja, és hogy leveleiben írjon a népgazdaságról, népboldogulásról, népalkotókról, és hogy „az emberképzés nagy munkájáról” értekezzen a szabadságharcot megelőző forró időkben, amikor a nemesi előjogokat döngette a kor? Az átlag rendi magyar jellegzetes alakja nem „a falusi nyomorult milliók” érdekét tartotta szem előtt, hanem a robot napjait és a hajdúkkal kikényszerített dézsma teljesítését.

E Berzsenyi emlékkiállítás megnyitása alkalmából tehát elsősorban ne a költőt nézzük – aki irodalmunk legnagyobbjai közé tartozik –, hanem a nemesi keretekből kinőtt modern mezei gazdát, a magyar mezőgazdasági ideál kutatóját idézzük. Hadd lássa Nikla földműves népe, ki volt Berzsenyi Dániel, s megtudva ezt írásaiból, majd még inkább szívébe zárja a költő verseit is.

1833-ban írta A magyarországi mezei szorgalom némely akadályairul című munkáját. E könyve éppoly időszerű ma, a földreform után, amikor ősi földjei a dolgozó parasztok tulajdonába mentek át, mint volt a jobbágyvilág korában. Időszerű, mert tárgya a magyar föld és hőse, a magyar földműves, akiről így beszél: „Nálunk is a földművelés és a földművelő nép, elég méltatlanul felejtve és megvetve van.” Nézzük át könyvét, mert megérett már népünk arra, hogy nemcsak a föld, hanem vele együtt Berzsenyi Dániel szellemi öröksége is tulajdonába menjen át. Aki végigolvasta, világosan látja, hogy a költőt a görög-római vallás- és regevilágából vett Helikon leányai nem vonták olümpi, elzárt elefántcsonttoronyba.

A „használni és nem csillogni” volt élete derekától írásainak célja. A költeményeiben gyakorta felbukó görög istenségek a magyar parasztság időszerű kérdéseit hordozzák és mutatják fel a költő és olvasói képzeletében. Egyik idézi a másikat, és így magyarosodik át a görög mondavilág Berzsenyi verseiben és ódáiban. Themis, a jog istene és Demeter, a termőföld istene, „a józanabb gazdasági rendet” és a tagosítás földi valóságának sürgősségét adják tollára, mert szérűi közt töprengve, nap mint nap látja saját kárán gazdaságunk rendetlenségeit. Tekintetével felmérte a Duna-medence táját, és a rendi-nemesi ország agrárviszonyairól tömören ilyen, éppen nem hízelgő képet rögzít: – „Nem szólok azon tájainkról, hol egy-két dugadűlt falu annyi élő földet bitangol, mennyi a perzsagyőző Attilának alig volt”, másutt meg: „A legmeddőbb havasokon munka és föld nélkül sorvad a sok nép, leggazdagabb rónáinkon pedig munkás nélkül sorvad a föld. Ott a szükség fogyasztja és aljasítja a népet, s haszon nélkül vész a drága néperő, itt ellenben a nagy bőség rontja a népet, s haszon nélkül vész a gazdag föld.”

Ezek után bátran mondhatjuk, hogy nemcsak versein, hanem a feudalizmus gúzsába kötött magyar föld és nép sorsán töprengett niklai magányosságában Berzsenyi, mert világosan látta, e kettőnek sorsa azonos a nemzet jövendőjével.

A népről mindig a részvét hangján írt. Célja: emelni és emberré nevelni. A „minél butább a nép, annál hasznosabb” rövidlátó nemesi-polgári elvet, mely napjainkig kísértett, elutasította. Ráolvasott az önzők, a saját haszon pecsenyesütőire, és vallja, tanítja az írástudatlan, a barmok és pajták közt, „kalyibák füstös zúgaiban” élő jobbágyoknak, hogy nemcsak a gazdaságnak, „de a földnek egész becse a földművelő nép műveltségével, gazdaságával együtt nő és fogy”. A rövidlátó birtokos osztálynak pedig ezt magyarázta: „A nép ostobasága éhséget szül, és ilyen helyeken a legnagyobb dolog idején a jobbágy csak üres hasát mutatja a hajdúnak.” A józan ész, a tudás, a nevelés, a tudományok és ismeretek tárának állandó idézésével Berzsenyi Somogyot szinte taszította a kor reformtörekvéseinek sodrába. Levelei és a Mezei szorgalom napnál világosabban bizonyítja – amiről eddig hallgatott történetírásunk és irodalomtörténetünk –, hogy Berzsenyi helye ott van a reformnemzedék nagyjainak sorában anélkül is, hogy Somogy követnek választotta volna őt a pozsonyi országgyűlésbe. De hogy is választották volna a magányos és durva demokratát? És kik választották volna? Akiknek elmaradt elveit és gazdaságait pellengérezte, azok küldték volna Pozsonyba? A rossz gazdák, „akik minden földjeik maguk akarván munkálni, nemcsak jobbágyaiknak elegendő földet nem adnak, de azokat kénytelenek gyakran zsarolni s azáltal erőtleníteni és aljasítani”. Vagy az a birtokos, aki földjét s jobbágyát, „egy korhely ispánra, vagy egy rossz, zsivány hajdúra bízza”?

A gráciák és a kedves házi istenek képei mellett prózájában ott követelődzik a hasznos és meghitt háziipar fejlesztésének szorgalmazása is.

A mezei polgár érdekében és nevelésének ügyében felemelte szavát a rendi ország törvényei ellen is. „Szokott törvényeink és rendtartásaink népünk hibáinak orvoslására közel sem elegendők, sőt úgy látszik, azok mellett a néperkölcs naponként romlik, s tapasztaljuk, hogy a szilaj magyart a tömlöc és kínzás nem hogy jobbítaná, hanem inkább rosszabbítja. Mert a tömlöcben száz meg száz gonoszokkal jövén ismeretségbe és barátságba, még inkább ott avattatik egészen a zsiványcéhbe. Példa sincs arra, hogy ilyen emberek megjobbulnának. Azt ellenben Somogyban is több ízben láttuk, hogy több esztendeig raboskodók kiszabadulván a tömlöcből, már a kaposvári határ körül elkezdtek lopni és rabolni.” E fejezettel Eötvös József előtt megüti A falu jegyzőjé-nek alaptémáját, ti., hogy a nemesi vármegye nem szolgálhatja az igazságot.

Felemelte a humánum szavát a durva bánásmód ellen. Emberi méltóságot követelt minden polgárnak, mert „az ember mind a nyeregben, mind az eke mellett érzi a maga méltóságát… a szegényt megvetni és gorombasággal illetni senkinek oka, joga nincs”. Hirdeti: „A népszorgalomnak is egyik fő ösztöne és rugója a becsületérzés. Ez teszi a vitéz előtt a halált könnyűvé, az izzadó munkás előtt a nehéz dolgot játékká, s ez teszi, hogy az, minden nagy terhei mellett is, nem elégszik meg a szükségessel, hanem szünet nélkül többre törekedik.”

Tanulmánya végén a falusi „nyomorult milliók érdekében”, a mezei gazdaságok és polgárok érdekében egy olyan „népszerkezetről” beszél, amelyből nemzetgazdászainkat megelőzve már a XIX. század elején egy mezőgazdasági szövetkezeti rendszer patriarkális alapon nyugvó faluközössége bontakozott ki. Ez a szerkezet „az egész gazdaságot együttes erővel folytatná, melynek minden jövedelméből minden ember a maga közre adott pénze, vagy munkája szerint venné ki részét… Végtelen lenne a nép ereje, ha az egyesítve s mindenkor cél szerint használtatnék és végtelen annak következménye mind gazdasági, mind erkölcsi tekintetben”.

Íme, ilyen vázlatosan a klasszikus cirádákkal árnyékozott Berzsenyi másik arca, a korából napjainkba átnőtt magyar mezőgazda alakja. Ezek után már így és e tanításokon át nézzük Berzsenyi életművét. Annak a költőnek a művét, aki A poétai harmonisztika című írásában – melyet ugyancsak alig méltattak irodalmunkban – világosan kimondta, hogy akárcsak gyakorlati nézetei a gazdálkodásra, a költészet hivatása sem öncélúság, hanem „az élettökély” megvalósításához a legalkalmasabb eszköz.