„A Magyar Poézis Menetele”

A magyar esszéírást gyakorta csak alkalmiság kényszerítette tollfogáshoz, és döbbentette véka alatti szépségekre. Így hozta fel szobrokban, tanulmányokban alapos étvággyal az 1936-os év Berzsenyi személyét. Valószínűleg még hevesebben pótolná egy időszerű évszám a Csokonai-hiányokat. Ez az alkalmihoz való ragaszkodás sajátosan magyar jegy, s alkalmi retorikát kedvelő lelkiségünkből eredhet. De maradjunk csak Csokonainál és Berzsenyinél, akiknek egyéniségével és műveivel tán sikerül pár lépéssel közelebb jutni a magyar költészet lelkéhez. Hogy mi késztetett épp e két sajátosan magyar és tragikus sorsú poétához, tán mondhatom, az ösztönös ragaszkodás rokonérzésén kívül az a véletlen, hogy emlékük a családi szóbeszédekben gyakorta bukkant elém gyermekkoromban, és később is, somogyi magányomban mind többször menekültem e tájon számkivetve élt költők szelleméhez. Mintegy régi adósságtól szabadulva, könnyítek a lelkemen e sorokkal.

Irodalmunk egyénien különbözik európai társaitól abban, hogy nagyon is összenőtt a nyelvet adó nép sorsával, s ideáljai, szépségkultusza erősen politikai, történelmi virágokkal koszorúzott. Irodalom és nép pajzs-testté nőtt. Sajátos tulajdonsága még, hogy lelke azonos a történelmi nemzetből kizárt „parasztság” pszichéjével. Csupán az államhatalom közigazgatási eszköze volt a latin. Nyelvét pár humanista latin verselőtől eltekintve, a néptől veszi. Legmagasabb szárnyalói líránknak mindig a népi mélyből valók. Nem divatosan népiesek, nem hozzá akarnak hasonulni, de mindről kisüthetjük, hogy ebből a talajból valók. Így beszélhetünk típusköltőkről is, akik népükkel, a gyökérrel azonosak. (Csokonai, Berzsenyi, Petőfi, Arany, Ady, Juhász Gyula, József Attila stb.) A tragikus jelző is gyakran oda kívánkozik irodalmunk elé. A klasszikus görögség úgy vallotta, hogy a költők szenvedése nemzeti nyereség a literatúra síkján. Tán e hiedelem igazságát igazolja líránk európai nagysága is. A szabadság ideálja, az egyénieskedés, az örökös csillogásvágy, a szimbólumok ragyogtatása szintén e jegyekhez sorolható, hisz népdalunk szimbolizmusa felülmúlja a Verlaine-iskoláét.

Mindenesetre ezek csak jegyek, melyeket az olvasó itt-ott lát előbukkanni, mint a karszti patakot, de együtt találni, valamennyit egy költőnél, szinte alig lehet. De nem is azért soroltuk fel, hogy e sémára húzzuk Csokonai és Berzsenyi költészetét. Akkor úgy járnánk, mint éppen Csokonai által oktatott „azok a gyarló fordítók, kik nem az idegen nyelvet a mienkre, hanem a mienket akarják amannak a kaptájára szorítani”. Mennyire gyarló kísérlet lenne az éppen e két, annyira fékezhetetlen s gyermekes költői szellem művészetével szemben, kiknek emberi nagysága s lírája műveikből csak ma kezd teljes nagyságban kibontakozni.

Maga Vitéz Mihály is, korából kinőve látta költészetének és életének értelmét; „Írok a XX. vagy a XXI. századnak, írok annak a kornak, melyben a magyar vagy igazán lesz, vagy igazán semmi sem.” Jóslata kísért századunkban is, mikor nemzetünk s irodalmunk legjobbjai hősi erőfeszítéssel küzdenek népünk emelkedéséért. Költészetünkben a szép tökéletes meghódítására ennek az érzésnek nagy ösztökélő hatása volt. E két poétánkban is tudat alatt ott kísértett az idő réme. Nagyszerűt s nagyigényűt hozni, hisz egykoron tán idegen nyelven kell tovább élniük. Az időt, melynek szárnyán e történelem suhog, a múltat s jövendőt Csokonai az Újesztendei gondolatok című verse formai remekében ütemes trochaeusokkal, váltakozó időmértékes jambusokkal így kísérti:

És Berzsenyi:

Így találkozik e két, annyira ellentétes alkat, és más-más oldalról is egy cél felé közelítő szellem a végtelen kapujában, a sors előtt, melyből mindegyik az elrendelést s az érdemet ostromolja gyötrődő lélekkel.

Csokonai atyai örökségként kies pannon derűvel, s anyai részről kellemes szellemességgel sziporkázó, „a kenyér sík óceánjáról” való alföldi lélek. A másik, Berzsenyi, „nagy ősi vérrel háborgó” dunántúli. Mindegyik családjával, temperamentumával, életszemléletével magyar alkat. De mennyire különbözők! Csokonai kispolgári család csodagyermeke. Négyéves, már olvas, ötéves, már verseket csinál. A rideg debreceni kollégium professzorai versengve tanítják, öntik bele a tudást, és szokatlan kivételekkel halmozzák el. Nyúlánk, hosszú arcú, hajdúorrú legénnyé serdült, ki egy diáktársaiból alakult irodalmi körben, hogy az olasz versről beszámolhasson, megtanul olaszul. Latinul már jól tud. E latin–olasz szellem, melyben irodalmunk útja fekszik, végleges hatással van életművére. Rolli, Metastasio, Chiabrera, Zappi játékos verstechnikája, a zenélő nyelv, hajló rím meghódította amúgy is a vers formai szépsége felé vonzódó, nagyszerű technikára, szellemességre, könnyedségre hajlamos szellemét. De költészete közel sem merült ki ebben. Tisztán látta a vers és a költemény különbségét. A magyar verscsinálásról közönségesen című tanulmányában bátran vallja a nagyszerű verselő-technikával bravúroskodó költő: „A poéta hát csak poéta vers nélkül is, de akire születésekor Melpomené mosolygó szemekkel nem tekintett, akármilyen szép verseket írjon is a Minerva truccára, de azért nem lesz poéta, hanem csak versjártó. Ezek azok, akiktől már alig fér az ember a Parnassuson.”

Huszonegy éves, s versekkel érzékeltetve Az én poézisom természete című tanulmányában a magyar verselés örök érvényű szabályait rakja le. Irodalmunk első ily igényű tanulmánya. Mint költő, említett művében ábrákkal szemléltette azt, amiben a gyakorlatban mester volt, és a magyar hangsúlyos, ütemes versnek és a magyar ritmikának remekeit alkotta. Ábrákkal szemlélteti a sorok szótagainak (syllabáinak) elrendezését, a megszakasztást, az ütemfordulás kérdéseit, az emelkedő és bukó sorok váltogatását. Rímben szegény nyelvünkben a kadenciák, sarkallatok szenvedélyes összezendítője, variálója volt. Mindig a tökéletes konszonánciára, vagy legalábbis az „atyafias konsonánsokra” ügyelve. Kosztolányi, Babits, Tóth Árpád, Dsida Jenő, Weöres Sándor vitték tökéletesen tovább ezt a hegedűhúron táncoló rímkultuszt.

Csokonai verseinek zenéje volt a magyar rokokó falusi palotájában a csodálatos dallamok, szkíta-motívumos zenélő órák melódiája. Spinéten játszott csárdás-menüettek. Kincsei a hangsúlyos ütemes zenének, melyet robusztus társa, Berzsenyi csak sejtett, de hangjait csupán itt-ott találta el. Kedvenc időmértékes, trochaeikus technikájú rímes sorokban táncoltatja érzéseit csipkés soraiban:

E hajlékony formájú és zenéjű versekre nagyszerű őszi pompát hintett képzelete, a pillangóként lebegő „selyemmadár”, mely mindenütt ott táncol, lebeg a legtarkább és legfurább ültetésű rímek virágain. A tizennyolc éves debreceni diák Békaegérharc című élces travestiájában már együtt találjuk minden költői erényét: természetvonzalmát, éleslátását, élcre kész szellemességét, fantáziáját, mely bájos gyermekképzelettel öltözteti fel az egérhadsereget makk-tok sisakba, dragonyosait dióhéj mellvértbe, gyalogságát piros meggymag bakancsokba. De játszisága mellett nagy, reális érzékkel állítja oda a magyar, e kis Kánaán nemesi társadalmának és szellemének fonákságain is: a családfát, a névkultuszt (Vizellőssy, Lisztnyalóczy), a diétásdit és a hatalmas rendeket, kik más nyakára szavazzák az adót:

Az idegen tisztekkel spékelt hadsereget, a könyvirtózatot s hogy: „meg van az is hazánkban már – Hogy pénzért az ökör s szamár azzá lehet, ami nem.”

Az ily ösztönnel és természettel induló költő hiába volt akármekkora mestere a formának, verscsinálásnak, a l’art pour l’art elv hiába kísért tündöklő verseiben. Ezt az elvet csak természete szerint tudta alkalmazni, és így nem lett elefántcsonttorony költő. A l’art pour l’art a művészetekben elv, de az elefántcsonttorony költészet állásfoglalás, irányzat, majdhogynem olyan, mint a szentimentalizmus, a romanticizmus vagy a naturalizmus.

Legnagyobb költőink mindenkor a teljes értékű művészetért elv alapján dolgoztak. Ám újabban gyakran összekeverik a l’art pour l’art-t és az elefántcsonttornyot, e két fogalmat a Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád iskolánál, persze csak a helytelenül értékelők. Csokonai épp e papíríz, a vér nélküli esztétizálás, a verses tornászmutatvány ellen szól, mikor kimondja: a verscsinálás nem poézis. Ennek az elvnek az alapján állanak költészetünk (gazdag formaérzék ellenére is) legjobbjai Illyésig, József Attiláig, Dsidáig. Ez a kiállása azonban élesen talált Kazinczy s általában „a nagy administrator” köré csoportosuló szonettes verselők csoportjára, akik közül az óklasszikus-germán iránynak a műbírálója, Kölcsey nem is mulasztotta el később a holt Csokonain bátran vágni, s élő társát Berzsenyit, szemmel láthatóan szőrmentében kezelni.

A poézis „a gondolat, képzelődés, s a tűz természetében rejlik”: kicsiben a megszemélyesítésben, és Vitéz Mihály ennek valóban mestere volt. Képeit, poétai világát öt érzékszervünkkel érezzük, hisz A versengő érzékenységek című költeményében Lilla szépségéért „nagy csata lázadott”. A szaglás, látás, hallás, tapintás, ízlés s a költő lelke mindegyik külön-külön versben dicsőíti, azt vitatván, ki serkent fel rajta először. Általában a széttekintgető, alföldi természet volt, a virágok, tájak nagyszerű megfigyelője. Szabad, kalandozó, ösztönös ember. Az ilyen alkatról mondja Berzsenyi:

A kollégiumi tóga egyenruháját sem tűrte. Erdőkre, mezőkre járt. „Inkább három nap szabadon, mint megkötöttségben háromszáz esztendő” – vallotta. Peripatetikus görög lélek s pedagógus, melyhez a magyar szellem oly közel áll, s irodalmunk és szellemünk önigazolását is a hellén–latin szellemben kereste.

E típusnak két tökéletes alakja Csokonai és Berzsenyi, és a debreceni költő-természettudós társaság: Fazekas, Földi, Szentgyörgyi. A hortobágyi pusztában viruló füvészkert s alakjai úgy rémlenek elénk, mint az attikai kopár mészkövek között a hellén Tempék lakói. Ösztönileg vonzódott a latin szellemhez, s hiába tereli Kazinczy a tizenkilenc éves ifjú figyelmét a német lírára, s küldözgeti neki Kleist, Bürger és Herder munkáit. A németet sem bírja még jól, inkább az olaszt tanulta meg, mondván, a németet később úgyis elsajátítja. Ám ugyanakkor ifjan, jól ismeri, fordítgatja Homérosz, Theokritosz, Pindarosz, Apollonius verseit, Szophoklész, Euripidész, Aiskhülosz műveit, Anakreon dalait, Ibycus, Steisichorus, Bakkhülidész munkáit. A sétálva tanító, osztályokban és istentiszteleten nem megjelenő, huszonkét éves elmozdított „professzor” Horatius nyelvén nagyszerű orációval búcsúzik a debreceni kollégium ifjúságától. A latin nyelvben éppoly választékos, mint anyanyelvén. Bohém hitével indul az országnak. Literaturánk ügye lebeg szeme előtt, hordozva kifizetetlen magyar poétasorsát, mely így szólalt meg Földi hadházi bogáncsos sírja előtt:

Elszegényedett nemesek kapcás szűrszabó unokái és jobbágy fuvarosok vásározó szekereken hordozzák szerte hazánkban görög, latin, olasz, francia, angol, német könyveit, kéziratait. Sárospataktól Pozsonyig, Somogytól Erdélyig vándorolja e portyázó lélek az országot. Sokban hasonlít ez Tinódi, Petőfi vagy Erdélyi József országos barangolásához.

Ily területeket „kitapasztalva”, megismerve, ne csodálkozzunk, hogy nem volt nyelvújító neológus, akárcsak Berzsenyi sem, aki Kazinczyról említi a Kritikai levelek-ben: „elég csóragot kelle tűrnünk, míg nyelvünk gazdagságának természetesebb forrását megnyithatnók”, és Csokonaival együtt a közvetlen módot ajánlotta a nyelv szókincsi gyarapítására. Azt a munkát, melyet a finn akadémia végez az új népszótár összeállításával. „Magyarjaim! Literátorok! ne csak a külföldi írókat olvassátok, hanem keressétek fel a robotázó együgyű magyart az ő erdeiben és a scyta pusztáiban, hányjátok föl a gyarló énekeskönyveket, veszekedő prédikációkat, a szűrbibliopoliumon (ponyvairodalom nagyszerű szava) kiterített szennyes románcokat, hallgassátok figyelemmel a danoló falusi lányt és a jámbor puttonost” – s a tőlük tanult szókinccsel kell bővíteni nyelvünket, a „törzsökös eredetű” szavakkal, „melyek mint sok jeles familiák, elvesztették nemes voltokat”, valamint a nyelvünk törvényei szerint szaporodott szavakkal, nem pedig új rossz szavakkal. A „finnyásoknak, az elpallérozott kis aziatáknak, olvasott, utazott uracskáknak” ezt ajánlja, és akkor nem lesz annyi „hallatlan ejtés”.

Mintha csak a jó előre elkészített védősorok lennének ezek Kölcsey ellen, aki szerint a népi szavak voltak azok „a közexpressiok”, melyek a legszebb Csokonai-sorokat elrútították. Épp ezt az újító nagyszerűséget, ami Csokonai költői nyelvében van, nem ismerte fel Kölcsey, Kosztolányi pedig kétlakinak mondja magyar nyelvére nézve s európai műveltségére célozva. Mekkora félreismerése ez az európai magyar szellem helyes harmóniájának!

E vándorló bohém volt irodalmunk XVIII. századi lelkiismerete, a költészet lángjának hordozója. Kazinczy leveleinek ezrével élesztgeti, tüzeli irodalmunkat. Csokonai szabad, bolygó természetével olaj e serkentő tüzekre. Természete együtt él, érez a nagy kozmosszal. Az egészből vett „lelkesedett anyag”. Verseit Flóra hímes subája díszíti. Megfigyelő ereje a természet gyermekéé. Képei gazdag változatban hullámzanak verseiben. A reális tájak újjáteremtett költői világban. Megfigyeléseit felejthetetlen érzékeltetéssel, soha nem halványuló modernség erejével rajzolja olvasója elé.

Az elvont fogalmak: hír, szépség, s idő reálissá varázsolva jelennek meg:

Nem volt szobaköltő, hiába értekezett minden költőnket megelőzve a magyar nyelv és az ázsiai poézis természetéről, kínai, tatár, perzsa, szerecsen, arab versek fölépítéséről. Bátorsága, szabadsága ott kísérte nem nagy közbiztonsággal kecsegtető országútjainkon. Nem „dolgozószobájában volt bátor, alkotó és szabad”, mint Kosztolányi mondja. Dolgozószoba! Csak ábránd, e vándorló harminckét évet élt költőnél. Debreceni eltávolításától, huszonkettedik évétől harminc éves koráig az egész ország volt a dolgozószobája. Ősi városok, szekeres utak, ligetek, poros falvak és barlangos kőszálak. Örömét, bánatát, szerelmét, Lilla emlékét vagabund diákként szórta szét hazánkban, s az egész ország siratta Vitézt. A somogyi Atád berkei „s rá jajdul a Balaton” s „a Vértesben és Bakonyban – Már minden kietlenek”, „a Tisza is sajnálja”, beléhullott könnyeit s „poétája sorsát szánja, – A kenyér sík óceánja”.

Szerelmi lírája bájos, érzéki meghittségével és élményiségével ejti meg az olvasót. Violaszínű erek és rukercpiros vér lüktet e költemények ambróziás illatú húsában. A kor szellemi talajába merülő poéta sikerét látjuk e lírában.

A rokokó formássága, cirádája jól érvényesül versei technikájában, s hogy tartalma mennyire nem lesz papírízű e virtuozitás ellenére sem, és hogy élményszerűen érvényesül a fölvilágosodás csípős levegője, Voltaire, Wieland, Rousseau etikája, a kor frivol rózsalugasos szelleme, mindezekben a korát kifejező vérbeli poéta győzelmét láthatjuk. Nézzük csak A reményhez vagy az Édes keserűség sorait:

A Lilla-dalok és a furcsán modern anakreoni versek mai sikere is ebben van. Dayka, Szemere, Kölcsey, Kazinczy és Kisfaludy Sándor szentimentális, csinált, szerelmi dalai is hol vannak Csokonai költeményeinek átütőerejétől! Hogy is érthette volna meg Csokonai véresen reális líráját Kölcsey kritikája! Bennük a tiszta pogány, mai szemmel a hellén-barbár földiség fickándozik a magyar szeméremmel béklyózva. Idézzük csak fel A szeplő című versének finom érzéki és a Balassi-versekben bujkáló, virágénekekkel rokon hangját.

Természete az élet igenlése. A testesült vidámság e földszagú literary gentleman, aki korának vidám házainál, mint Somogyban is, ebben „a nemes megyében”, melyről ő „mindenkor idilliumos elmerüléssel” emlékezett, Széchényi provinciájában szerelmi bánata után, a magányosság karjain fölépülve, vidám tréfáival szórakoztatja a szépnemet. Éles, csípős tréfáin, mely a vendéglátók poharaiba töltögetett derű nektárja volt, s kéziratokban keringő gúnyversein, Dorottyá-ja részein senki sem botránkozott. Irodalomtörténetünkbe ezt a hiedelmet csak Kazinczy klasszikus és modoros szentimentalizmusának védelmezői, vaskalapos irodalomtörténészeink lopták be.

Az én poézisom természete című versében szépen érzékelteti a tartalom és forma párhuzamával természetét. A vers első négy versszakának spondeusokkal fárasztott jambusaiban „a lélek ólomszárnyakon repül”, de a sötét gondolatokból hirtelen bokázik át egy víg trochaeikus, ütemes zenébe.

S bohócos fordulattal:

Ily vidám temperamentummal, optimizmussal éli somogyi napjait, a Dorottya tréfáival szórakoztatván az asszonynépet, s literátori beszélgetésekkel, vaskosabb örömökkel a költői Sárközy Istvánt és Pálóczi Horváth Ádám költőtársát. Itt írta, Somogyban, visszatérő szerelmének melankóliájával telített elégikus versét A magánossághoz címűt, mely irodalmunknak egyik legtökéletesebb alkotása. E költeményben szomorú tájmisztikával ölelkezik egybe Somogy halhatatlan tája és a költő halhatatlan lelke.

Utoljára Csurgóról, fel sem véve fizetését a gimnáziumtól – hol gyertya híján töltötte estéit, fáját maga hasogatta –, lelkében idealizmusának azzal a fizetségével indul haza Debrecenbe, „hogy legalább jobban elszéledni nem hagytam ezt a felette szükséges iskolát, s a velem méltatlanul bánt publikumnak jóval fizettem”.

Debrecenben végre pihenni térne a tervekkel teli lélek, s betegségét sem veszi észre. Új lendülettel akar munkába fogni kedves, bukolikus egyszerűségben. Baráti köre, a természet szépségeiben s a kertészetben gyönyörködő Fazekas, és édesanyja egyszerű háza lett volna Tiburja. Mert hányatott életének ideálja azért egy Tusculanum volt mindig, hol nyugodtan és az áldott békében alkothatott volna. E béke volt néki is, akárcsak a magányban bomló Berzsenyinek az ideálja:

Ezért fordult Csokonai felségfolyamodvánnyal Pozsonyba Ferenc királyhoz egy darabka föld adományozását kérve, „melyet saját kezével mivelne, abból szűkölködő édesanyját táplálná, s a Múzsáknak függetlenül áldozhatna”. Ugyanez a természet és földvonzalom – ősi örökségként – kísért a Kalevala ízeiben.

Képzeletében már bontakozott a nagy magyar hősköltemény – a honfoglalás vörösmartyi árnyai –, a töredékeiben is a Zalán futása részeivel vetekedő eposz, mely miatt a költő Kijevig akart vándorolni, hogy igazán írhassa meg azt. De a betegség testét, s házát a tűzvész dúlta szét.

A szikrákat hozó szélhez irodalmunk alig méltányolt, de talán leghatalmasabb lélegzetű ódáját írja. Először szomorúan űzi, majd lelkesen hívogatja a szellőt, s zúgásában egyszerre a szörnyű múlt rémeit hallja meg, majd meg a nemzetébresztők dalát, a Széchényi nevet. Verse formailag is érdekes, nagyjában szabályos aszklepiadészi versszak, melynek harmadik sora egy spondeusszal bővített adoniszi sor, a negyedik pedig marad glikoninak. Ebben az ódában láthatjuk, mennyivel zordonabb s földhöz kötöttebb lesz a dal a magyar tájon, ha távoli kortársak ugyanegy témáról énekelnek is. Vegyük csak egymás mellé Percy Bysshe Shelley Óda a nyugati szélhez, és Csokonai A szélhez című versét.

Harminckét éves testét az „aszkór” égette el. Ám sírján örök tulipán, rózsabimbó, viola és babérkoszorúk nyílnak, és rokokó koncertecskék zengenek. Nevét „Gyémánt kopáccsal a komor történelemnek termetes angyala” roppant betűkkel vágta be irodalomtörténelmünk táblájába, mint ő mondotta Széchényi Ferencére.

Csokonaival egyidőben, magányban, egy ifjú földesúr, kizárva a nyilvánosságtól, írta verseit. Már huszonhét éves, mikor Kis János pap tőle pár verset kér és küld, csaknem Csokonai halálesztendejében, a széphalmi mesternek. Visszavonult, remeteköltő, kazlak, szőlőhegyek, gazdasági udvarok között. Ősi magyar törzs hajtása, Csokonai párja, de mindenben két ellentétes alkat. Életük, temperamentumuk, egyéniségük merő különbség, s hivatásuk tragikusan egy volt korukban, s egy lesz literatúránk jövőjében.

Földesúri, gazdag famíliából született. Szellemét atyja kezdte bontogatni, későn. Inkább a testi ügyességben s erőben alapozta gyermeke első tíz esztendejét. Tizennégy éves korában kerül először nyilvános iskolába, a soproni liceumba, 1790 őszén.

Izmos, vad, hirtelen haragú ifjú, de lelke leányosan ábrándos. Válogatva tanul. Az első három esztendőben kitűnően megtanul latinul Horatius, Vergilius, Ovidius munkáin. Németben is szépen halad, bár épp e nyelvbéli szűkös tudása és Berzsenyi József rokona huncutsága miatt került bajba, mikor is érdeklődve a szemközt jövő németek beszéde után, meghallja Józseftől, hogy azok a magyarokat „szidják”. Féktelen dühében a keze ügyébe kerülő faeszközzel széjjelverte őket, majd pedig egy másik alkalommal, kalapjának véletlen meglökése miatt egy csomó németet a soproni sétatér tavába hányt. Kitörő, hirtelen haragja miatt máskor is összeütközésbe került a liceum szabályaival. Így hirtelen tűnik el a liceumból 1793-ban, majd a következő esztendőben jelmondatát: „Video meliora proboque, tamen deteriora sequor”, beírva az iskola anyakönyvébe, a retorika növendéke lesz újra. Érdeklődését teljesen a múzsáknak szenteli. A német lányok körében a szentimentális német versek barátja a fiatal diák, aki „mores non probavit” bejegyzéssel hamarosan Keszthelyre szökik katonának. Innen Festetich szénásszekerein Somogy felé indul, s Niklára már rokoni négyesfogaton érkezik.

Húsz-huszonharmadik esztendei között élete még eléggé hányatott. Atyja és az ő makacs temperamentuma éles összeütközésekbe kerül a Múzsák miatt, és ezért Sömjén, Nikla, Hetye között váltogatja lakását, míg huszonhárom éves korában a tizenöt éves Takács Zsuzsannát nőül nem veszi. Ettől kezdve birtokának magánya és csendje üli meg esztendeit. Meghitt, szemlélődő nyugalom önti el egyéniségét. Alacsony, izmos, hízásra hajlamos alkat, ki a sors elrendelésében Buddha – Kálvin bölcsességgel nyugszik meg. Gyarapodó birtokainak gondja és családja között a magány és a melankólia sátrában boldogan él. A költészet így lesz nála életstílus, gondjai között vigasztalója, s a „mezei gazda” egy különös életformája.

Minderről a munkájáról senki sem tud. Kizár tartózkodóan minden kíváncsi szemet. Bezárkózik a percegő gyertya mellé, s szépet szépért alkot, mégsem elefántcsonttorony-költő. Minden verse szervesen kapcsolódik az életbe. Szűkebben a magyar politikához, tájához, s költészetének lelkisége a magyar vérmérséklet, alkat és a klasszikus latin emlőkön nevelkedő, retorizáló XIX. századi művelt rétegünk poétai vetülete. Önmagára, okfejtéseire utalt lélek. Ez a visszavonultság határozza meg Berzsenyi későbbi tanulmányírói szerepét, ragaszkodását is az öntapasztalathoz és elveihez, leírt soraihoz, melyek önmagát ölő-igazoló harcra késztették. Természetének és nagyszerű ösztönének bátor követője. Így fordult el lassan „a romantika vázlelkeitől”, a szentimentalizmustól, melynek stílusát kóstolja ajka, s amelynek szószólója, korának mestere, a nagy administrator, Kazinczy és köre volt. Kazinczy, mint Csokonait, erre igyekezett terelni Berzsenyit is, akihez ezeket írta: „A német írók munkáinak ismerete nélkül haszontalan igyekszik valaki hazai literatúránkat boldogítani.” De e két tragikus költőnk ösztönös alkotásokkal, társ nélkül is szétverte e kiépített irodalompolitikai csoport esztétikai rendszerrel dolgozó, műbírálóktól támogatott, gót szellemű invázióját. Csokonai az olasz irodalom és a magyar alkat latinrokonságából eredő dinamikával, Berzsenyi a tripartitumos ősöktől örökölt érzéseivel és nyelvével. Kedvenc Vergiliusuk eclogái, melyek a magyar művelt gazdálkodók lelkéhez szabott szépségektől vemhesek, és Horatius magyar sorshoz közel álló ódái indították el e lángelméket a magyar literatúra vonalának folytatására.

Berzsenyi egészséges nehézkességétől, reális életmódjától, szemléletétől mi sem állott távolabb, mint a szentimentalizmus. Még Csokonai színészi lelkéhez, vesztett szerelmének kesergő ábrándjaihoz sem tudott hozzáérni Berzsenyi szavaival „e gót íztelenség mesterkélt” világa, s mily távol esett a mezei gazdától, ki Somogyba átköltözése után, egy Nikláról keltezett levelében írja: „Földem annyi, hogy én sohasem tudom felét is megszántani.” Évi húszezer forint a jövedelme, és gombai szőlőjében ezer akó bora is terem, mégis puritán egyszerűségben él. Háza ósdi, boronás falú épület. Fedélszékére szórt gizgaz szalmáján sokszor az eső is becsorog. Egy, a látszatra mindjobban tunyaságba merülő harmincéves földesúr alakja rajzolódik elénk, ki Turcsi lován jár atyja látogatására Somogyból Vasba. Valósággal gazdasága határába süpped.

Míg Csokonai, a föld nélküli poéta, a víg társalgó és poharazó bohém, az országot szövi képeibe, addig Berzsenyi, a komor társ, ökrei, cselédei között mezsgyéjét járja furcsa pantallóban, kvéker kabátban, fején cilinderrel, és zsebéből sallangos kostök, szájából tajtpipa lóg. Köszönést észre sem vesz. Méhek rajzanak merengő gazdájuk magas cilinderére, s csak súlyuk riasztja föl olümpi világából.

Környezetéhez tapadva, azt remek magyar-szapphói verseiben, e kedves magyar formában énekli reális egyszerűséggel:

Élete a józan középszeré. Családjának, gyermekeinek, birtokának örül, s e környezet aranyozza be visszafojtott szenvedélyeibe mélyülő költészetét és mélabúba boruló lelkét. Bort nem iszik, szőlőjében csak gyönyörködik, akár gebe kocsilovai mellől remek ménesében. De kedvenc ételének, a tavaszi csigának náddal kerített helyet ad és csigapásztort tart, ki kommenciós cselédje, s gazdasági naplójában külön szerepel.

Jámbor örömök és roppanásra kész szenvedélyek között andalog. Sokszor szinte nincs magánál. Erőltetve szól:

Huszonhét éves, mikor felfedezik. Ekkor nagy alkotásai, ódái már mögötte vannak. De egyetlen verse sem jelent meg. Lassan mind több a hamu a fején, mikor végre a harminckét éves költő verseit a rajongó Kazinczy „a furcsa helyesírás” miatt másolgatja, hogy sajtó alá adhassa. Csokonai ekkor már halott, és a nyilvánosság nélküli költőről Kazinczy ekkor még így nyilatkozik: „Újabb poétáink között egy sincs, aki Berzsenyit utolérje.” A költőt fenyegetően kísérti minden érzéseket felülmúló szenvedéllyel a hírnév angyala. Mind többször gondol élete delén versei kiadására. Megszokott életformájának falát bontogatta. Költészetének világát, a magyar–görög faragású obeliszkeket a világ elé szeretné állítani. Múzsája és a hírnév így emészti mindjobban niklai hordójában. Élete lassan tragikus kettősségbe megy át. A költészet Helikonjának nyájasabb szüzei mind ritkábban kísértik, s a háborgó vér feketedik benne, keserűség, idegláz gyötri.

Lírája életével mindkevésbé azonosul. Béke, jámborság, hajdani ábrándjának szapphói, aszklepiadészi sorai már csak itt-ott csillannak elő. A megbékélés öldöklő dohogássá lesz. A versírás idegcsillapító brómja, a görög patika jó szerei nem használnak, és a természet, a magány kietlen valóságainak ormai tűnnek elő élete delén, a kész, de még ki nem adott kötetének megjelenése előtt. A Múzsa sátorából, a csendes erdők boltjaiból az idő, e kétes kísértet, gonosz sugallatokkal száll eléje. Rombolását érzi lelkén és testén. Eddig is az elmúlás bánatosa volt teli perceiben is. Kemény, férfias melankóliája hellén-tárogatószó zengése a „hagymázas” holdvilággal szemben. Semmi szentimentális nyafogás, epekedés, csinált íz a hangjában, csak az egészség bánata a szépség hervadásán, az erő hanyatlásán. Komoly szembetekintés:

Ez a hang a tavasz zöldje között is, és szerelmében is ott kísért. Tiszta lírája az enyészet küszöbéről tekinget mély megindulással a világrend törvényeit ölelve szerelmében is.

Egyik legférfiasabb s egyben legreálisabb megjelenítése az érzések és örömök pusztulásának. Általában, akárcsak Csokonainál, képei erősen reálisak, érezhetők. Az elmúlásban is élet, érzékiség van, de míg Csokonainál tobzódó táncban, lobogásban, finom gáláns rímekben zeng ez, addig Berzsenyinél fojtott lobogással, a forma szorításától izzik parázzsá. Minden hangban „égő szívét mutatja – mint vergődik vérében”, mely egyre sötétül az esztendőkkel.

Hiába kandikál már elő egyik sorából az epikureista-hedonista görög elv, hiába vallja a carpe diemet, e kiegyensúlyozott világot csak ábrándjaiban, verseiben látta már, mikor szinte testétől betegesen távol volt.

Már csak elv, csak filozófia ez életében, mely a romokon virágzott. A hasadás az élet és mű között lassan mind észrevehetőbb. Ezért kísérti a hírnév remeteségében. Versei sorsa zaklatja. Idegállapota romlik, csapás csapásra jön. A francia hadak, pénzromlás, jég, rokoni zaklatás, háza összedől, s mikor versei nyomása miatt Pestre indul beteg kedéllyel, kezét töri egy rozoga somogyi hídnál, amely alól a niklai néphit szerint a fekete kutya ugrott lovai elé, s így visszakényszerül bénán, őrjítő egyedüllétébe, Niklára. Ekkortól mindent képzelgősen felnagyítva lát.

1813-ban versei végre megjelennek, s e művében látja egyensúlyát vesztett életének harmóniáját, a hajótörésből kimentett kincset, az életművet, melyre áhítozott. A szép és jó, a költészet és a természet ölelkezésében született életet, mely életének szobra. És ekkor, az elismerések közepette, a lelki gyógyulás útján érte Kölcsey kritikája a negyvenéves, költői erejében már hamvadó Berzsenyit. Érdemeire büszke! Magányos öntudata makacs gőggel áll a legsötétebb elhagyatottságban az életmű védelmére.

Kiállása ekkor már nemcsak egyéni, hanem Csokonai, és kettőjükön keresztül a magyar irodalom, a „magyar poézis menetelének” védelme. Tételeinek élét egyenesen a Kazinczy, Kölcsey, Szemere, Vitkovics irodalmi csoport tételeinek szegezi, kik, mint írja, munkásságukkal „a magyar poézis menetelét, mely a nagy rómaiak és görögök felé vala indulva, az íztelen trovátorok útjára fordíták”. S a két életstílusban, egyéniségben, költészetben oly ellentétes alkat: Csokonai és Berzsenyi, műveikkel mintegy egymás hiányát kitöltve, vasajtóként állanak ennek a német, szentimentális-romantikus, álhellén irányzatnak az útjában. Mindkettő a lángelme, az alkat ösztönével, népükbe gyökerezve védekezett. Hajdan udvarias levélváltások közepette is tartózkodóak voltak Kazinczyval, s „furcsa viszonyban” éltek.

Hol volt a Kazinczy-csoport és a két magányos költő között az ellentét csírája? Nézzük csak Kazinczy, Kölcsey tanácsosztogató levelezését fölfedezettjeikhez! Kazinczy a klasszikust a hellén-németben, Goethében látta, a goethei germán-latin-hellénségben, s ami a német klasszicizmusnak sikerült a görögből, annak német kézből való átültetése lett volna célja a magyar irodalomban. Már maga ez is nemes értelemben vett ízléstévelyedés s a magyar lelkiség félreértése. Kazinczyék költői munkássága így kapott e tételes alaptól papírízt, sápadtságot.

És Csokonai, Berzsenyi? Mindkettő kikapcsolva a portási germán szellemet, a közvetlen utat választotta a hellén-latin forráshoz. Ezen az úton sikerült Goethének és nálunk Berzsenyinek, Csokonainak, „váteszi” voltuk mellett az eredetiség. De Kazinczy irányának kritikusa volt Kölcsey. Ő tette most „perkritika” tárgyává líránk történelmi küzdelmének s nemzeti céljainak e két ösztönös nagyságát. Mielőtt érintenénk az elhallgatott, sokszor szépítgetett pert, meg kell emlékeznünk, hogy Schedel-Toldy, Váczi, Heinrich, Jancsó, Benedek naiv szemlélete után irodalomtörténetünkben még ma is jórészt egyoldalúan, Berzsenyi elkeseredését s hatalmas készülődését, tanulását, sértett hiúságának minősítik a „nem személyeskedő”, de magas szempontú, elfogulatlan Kölcsey-kritikával szemben. Így a közvélemény is legtöbb esetben a kritikust helyezi nyeregbe a válaszában is puritán és körültekintő Berzsenyivel szemben. Viszont a kritikus ösztönét és képzettségét az utókor szokta igazolni, s e kritikák meglepően hasonlítanak melléfogásaikkal az Adyt támadók meddő viaskodásához.

Kölcsey, kezében méterrel, a külföldi nagyságokhoz centizi Csokonait és Berzsenyit. Csokonairól így nyilatkozik: „Ki leginkább prédikálta literatúránkban az originalitást, legtöbb darabot idegenek után készített” (?). „A német literatúrát vagy nem ismeri, vagy nem igyekezett a németeket követni.” Berzsenyi „poétai charaktere a Matthisson-Horác egyesült studiumának szerencsés resultátuma”, és többször finnyásan említi műveikkel szemben „a nagyvilág csinosabb tónusát”.

Kritikája nem volt időtálló, szempontjait az elfogultság hályoga borította. A Lilla-dalokat mélyen a Himfy-versek alá rakta (tűzijáték-vulkán). Csokonait „az érzés és kultúra tekintetében” Daykához tenni sem merte, Virág ódáiban Olimp a bámuló előtt. Elítélte, hogy „Földi által vezetve kezdette kiabálni, hogy a köznéptől kell magyarul tanulni”. Berzsenyinél a „kifejezések egzaltáltak”, másutt „értelemtől üres expressiókat” említ, és hogy sok verse „minden érzelemtől és minden értelemtől általában üres”.

E kritika megjelenésével Berzsenyi a Múzsák számára meghal. Hosszú esztendőkre a tanulásnak szenteli életét, „használni, s nem csillogni” akar, s kényszerből lesz irodalompolitikussá, s készíti elő Észrevételek Kölcsey recensiójára című válaszát 1825-re. Célja már nem önvédelem, de irodalmunkban a kritikai morál hangoztatója lesz, s a perkritika ellen küzd. Stílusa könnyen folyó, gyökeresen magyar, Kölcsey fordításnak ható kritikai stílusával szemben. Nagy munkával, előtanulmánnyal készült esszéjében végig a költői emelkedettség síkján mozog, háborgó érzéseit a logika és nemesség rácsaiba zárva, csupán a vers és az alkotás egész harmóniáját látja csak maga előtt. Klasszikus s annyira magyar jellegű szimbolizmusát, repülő, előretörő, türelmetlen poétai újításait nem mentegeti, csak magyarázza.

Fájdalmasan szép hasonlata: „a poétai mű nem egyéb, mint szobor”. Keserűen érezte, hogy Kölcsey nem erről az egészről beszélt, de széttörte azt, s külön tört füléről, orráról, csonkított részeiről mondott méltatlan kritikát. Így jut az esztendőkkel előre A versformákról című kis tanulmányán át A poétai harmonisztika 1833-ban megjelent s alig ismertetett prózai remekéhez. E munkájában fejti ki mindazt, amiért egy életen át harcolt.

Alátámasztja költői művét, verseit és irodalompolitikai harcát filozófiai mélységű esztétikával. Fölvázolja azt a hatalmas torzót a magyar hellén klasszicizmusról, melynek, mint költői iránynak, megalapozója és holtig harcosa volt. Csokonai, Berzsenyi versei ebben az egészben látszanak igazán hatalmasnak, tündöklő kincseknek. E mű befejezetlen alakján az eljövendő századok magyar költői lesznek még hivatottak dolgozni, és így költészetünk nagy ihletője ma is és biztos, az is lesz egy eljövendő, tökéletes magyar költői stílus lerakásánál.

Életet és művet akart egyesíteni. A költészet hivatását nem öncélúnak látja, de az élettökély megvalósításához a legalkalmasabb eszköznek. Szépség és hasznosság így találkoznának harmóniában. Nem „hangicsálni”, hanem használni, tanítani a feladata a magyar-klasszikus lírának, mint hajdan a görögségnél, hol religio volt. „A költészeti szép így legyen a szépnek, jónak, hasznosnak, célirányosnak harmóniás vegyülete.” Emberit, természetest hozni, az ideálist és reálist összehangolni, anélkül hogy az ideális romantikus és a reális szobrászat, festészet legyen. Ez a poétai cél: életstílus, mely a köznépnek is kenyér lenne, s így egy nemzet alapozója, akárcsak a finneknél a Kalevala. E szellem felé a görög alapozású és természetű irodalmunknak, szűkebben líránknak, meg kell találnia az utat, hisz műveltségünk gyökerei a görög-latin mellett, mint Kosztolányi mondja, a Kalevala televényébe nyúlnak vissza.

1941