A költővé koronázott poéta

A magyar irodalomtörténet Balassi Bálint és Zrínyi Miklós előtt, az ismert és ismeretlen szerzőjű himnuszok költőin kívül, csak Janus Pannoniust, családi nevén Csezmiczei Jánost tartja számon, mint jelentős lírikust. Őt is inkább a tudomány művelői, akik irodalom- és művelődéstörténettel foglalkoznak. Irodalmi közvéleményünk, az olvasóközönség alig tud róla egyebet, mint azt, hogy a XV. században élt, verseit latinul írta, és Mátyás reneszánsz udvarának egyik humanistája volt. Néhány lexikális sort hallomásból, vagy esetleg a volt pécsi Janus Pannonius Társaság folyóiratából.

Műveit nem olvasták, hiszen e klasszikus epigrammáknak és elégiáknak szépségét a latin szöveg úgy takarja, mint a gyöngyöt a kagyló héja. Ez természetes is, mert a latinos műveltség hanyatlásával együtt homályosult Janus költői dicsősége is. Századokkal ezelőtt sem volt könnyű olvasmány. Még a latinban és görögben otthonosaknak is magas feladat volt a poeta doctus, „szeráfi férfiú” műve. Gondoljunk csak Berzsenyi mitológiai képeire, melyek a legazúrabb-tisztaságú költeményeinek élvezését is oly sokszor elgondolkoztató emlékezéssel toldják meg. Ez áll Janus Pannoniusra is, de mégse legyünk igazságtalanok hozzá, és nézzük a kor szemével, amikor mindez – ami ma nehézzé teszi –, annak tudása természetes volt.

Képzettsége ma is tiszteletet parancsol az olvasóra. Különösen akkor, ha tudjuk, hogy mindez egy Ferrarában tanuló, alig tizenhárom–húszéves csodagyermek szellemének versekkel játszó villogása. Egy „hegyentúli” magyar ácsmester fiáé, akinek emlékező tehetségét a kortárs Battista Themisztoklésszel, Theodektésszel, Kineásszal és Crassusszal hasonlítja össze, és akit édesanyja, az esztergomi érsek húga, szinte a magyar népdal soraiba illőn, fonással-szövéssel keresett pénzecskéjéből „nehezen tartott” és iskoláztatott.

Ennél a pontnál kínálkozik alkalom arra, hogy Huszti József Janus Pannonius lírájára vonatkozó fejtegetéseit helyesbítsük. Mindezt azért, így elöljáróban, hogy már jó előre eloszlassuk azt az értékcsökkentő hiedelmet, mely Huszti szerint is abban jelentkezik, hogy még ő is költőnk műveiben „az élet és költészet között szakadékot” lát. Rátetéz erre még, hogy szerencsésnek tartja Hegedűs István kifejezését is, „hogy Janus a természet üde forrása helyett a visszaemlékezés benyomásaiból merített”. Az a költő, akinek szívéhez az anya oly közel áll, és aki nem egy meghitt elégiában örökíti meg gyermeki szeretetét, annál bizony „az élet és költészet között” nem lehet oly nagy az űr.

Vegyük csak elő Csorba Győző fordításában a Gyászdal anyjának, Borbálának halálára című elégiáját. Soraiból szinte a József Attila-i mama-vonzalom kétségbeesett ragaszkodását érezzük:

 

Én téged, bár hatvankét év útja mögötted,   lelkem-anyám sírván, tán ne sirassalak el? Termékeny méhed hordott, mint magzatot engem   mígnem a Hold tízszer körbefutott körein. Tán a nehéz vajudás kárt is tesz gyönge hasadban,   hogyha Juno akkor nem siet ágyad elé. Aztán csöpp fiadat bolyhos pólyákba csavartad,   számhoz nyomkodván édes-erős kebeled. Meg-megöleltél, ajnároztál, mintha egyetlen   lennék, nyájas öled mélye becézve dugott. Ó nem irigységből! de habár még két fiad is volt   jobban kedveltél engemet egymagamat. Jel van a gyermekben? jósképesség az anyákban?   vagy késő sarjat több szeretet melegít? Majd, amikor biztossabbá lett lábam a földön   s nyelvem a selypítést elhagyogatta, legott iskola-mesterhez küldtél a nemes tudományra,   hogy ne mulasztgassam tétlen a napjaimat. És ami hasznot a gyapjúból húztál, s a szövésből,   mind a te kis tanulód kapta a díjaira.

 

Minden sorából az élet, a szeretet és a Huszti által hiányolt „egész ember” beszél: „Vedd, édesanyám fájdalmam bús jeleit…” Mindezt röviden csak azért vettem előre, hogy ezzel az idézettel és indítással is eloszlassam azt az érzést az olvasóban, mintha Janus Pannonius műve valóban egy retorizáló, hidegen csillogó, tudósoknak való olvasmány lenne. Ellenkezőleg, a magyar irodalom első olyan lírikusával állunk szemben, akinek regényes pályafutása, Európában visszhangzó sikere, verseinek gazdag szépsége méltán kelthet mindenkiben csodálatot.

De vegyük sorjára életét és verseit.

Az idézett elégia így emlékezik meg inaséveiről, melyeket Itáliában töltött, hogy a költői babért és a tudomány doktorsüvegét elnyerje.

 

Így történt, hogy olasz tájakra kerültem a bátyád   pénzén: művelném arra tovább magamat. Épp tizenegy évig járkáltam szerte Velence   környékén, s bátyád állta, akármibe jött. Ó, ezalatt mennyit vágyhattál, kedves utánam   mennyi öröm, féltés törte szegény szivedet.

 

Azóta is kevés magyar költő dicsekedhetett ilyen neveléssel, ekkora gazdag tudással és élményekben fürdő dús élettel, mint ez a Dráva menti, szlavóniai születésű, Bonfini szavai szerint „rendkívüli gyermek”. Hét évet töltött Ferrarában. „A szorgalom hérosza”, mindent magába szív, ami a mesterséghez tartozik. Tanul, fordít, elégiákat és epigrammákat ír, irodalmi barátságot köt minden jelentős olasz humanistával, költővel. Az irodalomszervező Kazinczy és a humanista Babits előfutárja. Kitartó céltudatosság ég benne. Verseit kézről kézre adják. Világi és egyházi fejedelmek lelkesednek érte. A „hegyentúli” római földre sereglett cseh, lengyel, német, angol, spanyol és görög ifjak közül egy sem dicsekedhet olyan sikerekkel, mint Janus, az első magyar lírikus.

Epigrammáinak hegyes villámain sziszegnek, mulatnak. Erotikus versei szájról szájra járnak, és az elégiákban felhalmozott tudása lenyűgözi az olaszokat. Petőfit, Tompát és Kerényit megelőzve, költői versenyre hívja Tito Vespasiano Strozzát „A nápolyi király megbízásából a császár előtt – Huszti kutatásai szerint – ő ad hangot Itália békevágyának”. Medici Cosimóval barátkozik. A páduai egyetem, ahol négy évet töltött, és ahol a kánonjog doktora lett, Velencébe küldte a doge elé, mint az egyetem követségének egyik tagját. Huszonnégy éves, és már mögötte van a csodagyermek minden külföldi sikere és az ifjú korai tekintélye. Így állít be „violaszín köpenyében” a híres firenzei könyvkereskedőhöz, Vespasianóhoz, hogy könyvekkel megrakodva térjen vissza a magyar pusztába.

A siker követte. Ám míg Itáliában a Múzsák babérja ragyogta körül, addig itthon a hatalom és hivatali emelkedés kétes fényei övezik. Búcsú Váradtól című remek elégiája Áprily Lajos fordításában, mintegy hattyúdal egy időre a költészettől:

 

Könyvtár, ég veled, itt a búcsúóra, Híres könyvei drága régieknek, Már Phoebus Patarát elhagyta s itt él, Költők isteni pártfogói: Múzsák Többé nem szeretik Castaliát már. Hajrá, fogyjon az út, társak, siessünk.

 

Huszonöt éves és már pécsi püspök. A királyné kancellárja, szlavón bán (mint később Zrínyi), a király tolla és nemegyszer a követek előtt a király szája is. Versek helyett okleveleket javít, Plotinos és az Odüsszeia fordítása helyett, melyre egyre készül, diplomáciai leveleket stilizál, és a Hunyadi-eposz helyett a Firenze küldötte oroszlánokat köszöni meg Mátyás nevében a signoriának.

Tragikus szárnyalás a pályája. Bukolikus verselő, nyugalomra vágyott, és az udvar fortyogó aranyába cseppent. Valamikor a Múzsák és Vitéz János pártfogoltja volt, és most ő lett a mecénás. Gyermekfejjel költői sikerekért küzdött Itáliában, és most a huszonnyolc éves ifjútól maga Firenze és Velence, a Levante ura kéri ügyeinek sikeres elintézését a budai udvarnál. Panaszkodik, elégedetlen, és közben egyre emelkedik. Szinte egy udvari lovagregény hőse lesz. Díszes pajzsot kap ajándékba, s ő öngúnnyal dárdát kér könyv és toll helyett. Közben elveszti szeretett anyját, és a halál angyala őt magát is megérinti. A tüdőbaj erőt vesz szervezetén.

A királytól sarkallva, emlékeitől kísértve 1465-ben újra Olaszországba megy, de nem úgy, mint régen. Zsenge dicsőségének idézése adhatott szárnyat az úthoz, de keserű lehetett ez az utazás. Már nem az újra viszontlátott költőnek szóló fogadtatás ez, hanem a király követének kijáró köteles tisztelet Velencében, Firenzében és a pápa előtt. Pedig azt, ami Petrarcának csak ügyes diplomáciával sikerült, azt is elérte már. Ő volt az első és utolsó költővé koronázott magyar poeta (1461) és mégis, most csak a diplomáciai fondorlatok szüneteiben ér rá a könyvvásárlásra, s a pénzügyi alkudozások árnyékában jut idő fogadni a régi barátok már hízelkedő hangú kedveskedését. A király diplomatája elsősorban, és csak azután a XV. századi Kazinczy, aki nem a pusztába, de az európai műveltség forrása körül szervezte és öregbítette a magyar művelődés ügyét. – Hogy is tehetett volna másképp? – Otthon Kosztolányi Györgyön (Kosztolányi Dezső egyik őse) kívül csaknem egyetlen vérbeli irodalmár volt. Útjáról közel 80 000 dukáttal, gazdag könyvtáranyaggal és Mátyás keleti terveinek erősítésére egy török herceggel lovagolt vissza Rómából Budára.

A római út után visszavonult Pécsre. Emlékeitől s a mulasztott időtől serkentve, könyvtárában az irodalomnak élt. Betegsége is sürgeti.

Most pedig színes életrajza után térjünk vissza Janus Pannonius lírájához.

Minden értekezésnél fényesebb bizonyíték, ha magukat a verseket idézzük. Vegyük csak elő Csorba Győző fordításában a 203 soros elégiát, az Árvízről-t. Egy ilyen hosszabb lélegzetű költemény a legalkalmasabb arra, hogy költőjének minden erejét megismerjük, és megközelíthessük egész lírai művét. Egy nemzeti irodalom kezdő korszakában ha böngésszük, a mai olvasó önkéntelenül is bizonyos naiv és darabos hangra állítja be magát. És íme, milyen hangütéssel kezdi ez a XV. századi költő:

 

Honnan e bő víz a felhőkben, felhők a magasban?   Volt-e ilyen dúsan-nedves a dél szele már? Máskor ivott-e olyan habzsolva a tarka szivárvány?   Vagy tán rejtekuton szállt föl a tengeri hab?

 

Egyszeriben eloszlat minden kétséget és tartózkodó bizalmatlanságot a vers. A téma magával emeli olvasójának lelkét és képzeletét. És ha még maradna kétsége és a modern hangot a fordító stilizálásának tulajdonítaná, vegye elő a latin eredetit, és győzze meg az, hogy Janus utódja, a pécsi költő-fordító csak hűséges, becsületes tolmácsolója volt e XV. századi költő szavainak. A vers a továbbiakban, mint az árvíz árad szét, és magába öleli a mesterségbeli tudás, a képzelet, a megjelenítő erő és a hangulatvarázsolás, egyszóval a költői erények összességét.

 

S már a rengeteg erdőknek, csak a csúcsai állnak   szárazon, és szilajul verdesi zöldjük az ár. Fölmenekült a hegyek tetejére a vad s a madár, de   talpuk alá csap a hab, hajtja, riasztja tovább. Hal megy az emlősök vackába, a zord-agyarú kan   barlangjába sötét tinhal uszik nehezen. Körbe-tekergő kígyó nyugszik a zugban, ahol még   nem régen bundás, nagyfülü nyúl remegett. Rák ül rókaverembe: hol eddig a szárnyasok éltek,   s költöttek, most ott tojnak a vízi lakók. Ez mind semmi! De sorsa miatt vacogó sereg embert   nyájjal, akollal visz messze a nedves özön. Kis falu volt? Mocsaras táj most, a hegyekbe bolyongó   pórok a mélybe-merült bérc-csucsokat keresik.

 

Vajon ezek után is állíthatjuk-e, hogy Janus költészete, az epigrammákat kivéve, csak retorizáló versírás, mint Huszti állítja? Kell-e ennél szebb és érdekesebb költői leírás? Sőt mi több, élettel telibb, amit szintén hiányolt? Mivé foszlik ezután Hegedüs megállapítása, hogy „a természet üde forrása helyett a visszaemlékezés benyomásaiból merített”? Értsük bármint a „természetet”, akár a költő természetére, akár Petőfi „dicső természetére”, én mindenütt élettől duzzadó erővel érzem Janus verseiben, akármelyik költeményét nézem is. Sehol sem találok papírízű világot, de mindenütt gazdag föld felé forduló, vérbő reneszánszot. S azt hiszem, velem együtt a Szelek versenye, Panasz a Holdra, Nyavalyáiról panaszkodik, A kan és a szarvas című művei, bármelyiket vegyük is, egyre ebben erősítik az olvasót is.

A következő sorokban képzeletünkben megjelenik a vadvizes, áradások szaggatta XV. századi Alföld, Petőfi Tiszája és mintegy Szeged jövendő pusztulása.

 

Már a Száva, a Dráva, Maros, sőt még a Tiszánk is   és a Dunánk, mely a föld északi főfolyama, Ámbár éppen elég köz van köztük, valamennyi   egybeszakadt és most egy-közös ágyba folyik, Azt sem látni, hol is volt egyszer domb, falu, fák, csak   tengert látni, amely vízbe takarja nyomuk.

 

E „képzeleti költemény” aztán sodrával szétterül az egész földkerekségre és alkalmat nyit költőjének a fantázia, földrajzi, természetrajzi és a „kétes értékű” mitológiai tudás szabad csillogtatására. Szinte az egész emberiség fulladozik már árjában, s ugyanakkor vele együtt szélesül ki a költemény gondolati mélysége. A világ és az emberiség kezdete, sorsa bukdácsol, mint alakuló, majd emelkedő és süllyedő sziget az őskáosz árjában:

 

Hát igazat mondtak hajdanta a bölcsek: az embert   tűz és víz gyakran veszti el, ám valahány romlás, annyi teremtődés, minden megujul, mint   Főnix, melynek a sír életet ad s a halál hozza világra, kinek születés a por és az utolsó   napja megint első. S tudja-e bárki: ugyan hányadik is lehet itt ez a mosti világ, s ezután még   hány lesz és hány volt ennekelőtte maig. Menj, csak menj, kit a talmi dicsőség vágya von, és csak   csaljon örök hírnév csábja! Hiába: neved békén vagy harcon született, nem fogja elérni   úgysem az új kort, és senki se tud, ne reméld többet rólad, mint amit ismer e mostani korszak   arról, melyben a nap nem sugarazta tüzét.

 

Íme, a Vanitatum vanitas sorai első poétánktól, amelyeket korunk, az atomkor gyermeke érthet meg a legkönnyebben. E sorokat a mitológia, mint megnyugtató színes füzér öleli át. Poézisével csak beragyogja a verset. – Hogy nem mindig érthető ez a csodálatos meseszőnyeg? – Ám, aki nem kíváncsi arra, hogy a „nevek bokrának megette” mi lappang, és nem érdeklik a földönjáró héroszok és embertermészetű görög istenek szép históriái, ne nézzen utána e „meséknek”, és akkor sem marad több kétség, izgató sejtés a szívében, mintha a modern szürrealisták verseit olvassa, vagy absztrakt képeket néz. – Vagy nem így áll-e szembe Vörösmarty magyar mitológiájával? – És mégis gyönyörködik hexametereinek és nyelvének színes pompájában. Ami pedig az életét illeti, megírta azt is Janus. Itt már találóbb Huszti hasonlata, amikor Reviczkyt említi. Azonban Reviczky „számlálgatom, találgatom” sorai érzelgősebbek, míg Janus betegségéből fakadó lírája sokkal reálisabb. A lírai realizmus, ha szabad ezt mondanom, nála jelentkezik először irodalmunkban.

 

Szúrós dárda-hegyek szaggatják-tépik a bordám,   véres nyál buggyan bőven a számon elő. Ehhez járul még, hogy alig lélegzik a mellem,   s közben a sorvasztó láz se hagy el…

 

Nem könyörög. Előre lehet e sorokból érezni annak a kemény lelkiállapotnak motívumait, mellyel később a Mátyás elleni összeesküvést a minden mindegy makacsságával szervezi, egészen a Zágráb melletti Medvevárban történt haláláig.

 

Mért vergődjem ihol, vegyetek magatokhoz az égbe,   Ó, ha a földi panaszt hallja az isteni fül. Ily nyomorúságban Krőzus birodalma se kéne,   ily nyomorúságban isteni trón se idéz. Jól esnének-e tán durván kínpadra feszítve   dús lakomák vagy akár mézes-izű italok?

 

E sorok szavaiba csak be kell helyettesíteni, ha szabad ilyen gondolatot realizálni, a költő-fejedelem gazdagságát a Krőzus szó helyett és a királyi trónt az isteni trón helyébe. Mindenesetre közrejátszott költőnk lázadó szerepénél Mátyás önkénye is. Janus lázadásában és menekülésében van valami a szabad, felvilágosodott lélek irtózásából. A klíma fojtotta testileg és lelkileg egyaránt. Vagy mondjuk így, vágyott Itália és a költőtársak után? Sok volt a megalázó dicsőség és erős a tizenegy év emléke?

Ami még az „életet” illeti, hátralennének epigrammái. Ezek, akárcsak Vörösmarty eddig eléggé mellőzött epigramma-költészete, külön fejezetet érdemelnének. Itt is Husztit kell idézni: „Néha úgy látszik, mintha Janus minden élményalap nélkül, mintegy a levegőben puffantana el egy ötletet.” Aki ismeri az epigramma természetét és születésének az alkalmi tárgyhoz, személyhez, érzéshez vagy közviszonyokhoz való kényszerű kapcsolatát, az ilyent fel sem tételezhet. Legyenek ezek az epigrammák akár erotikus vonatkozású, akár személyre, közállapotra lőtt mérges nyilak, azok mögött mindig megvan az „élménycsíra”. Kár históriai alapon vagy filológiával oknyomozni a hitelességet.

Epigrammáinak minden sora él. Sokszor két sor is elénk varázsolja a kort, a kor szellemét. Aki e sorokat írta, nem a „levegőbe”, de a valóságra lőtte mérges-epés vagy szellemtől ragyogó, csiszolt nyilait.

Röviden és vázlatosan talán sikerült leírnom azt, amit éreztem Janus Pannonius verseinek olvasgatása vagy fordítása közben. Mindez igen csekély megismertetéséhez. Anyaga óriási, de hamarosan elkészül egy kétnyelvű kiadás, mely felidézi szellemét és ragyogó költői tehetségét. Mindez Kardos Tibor érdeme, aki itthon és Janus Itáliájában maga köré gyűjtötte és szaktudásával segítette a fordítók munkáját. A magyar irodalom és olvasó végre majd magyarul ismeri meg azt a költőt, akit egy holt nyelv eddig elzárt azoktól, akikhez elsősorban tartozott.