Francis Jammes halálára

Valahányszor rám nehezedett a vidéki magány, s úgy éreztem, nincs menekvés, elővettem a verseit. Egyensúlyvesztett óráimban az ő költészete hozta vissza a harmóniát a szívembe és életszemlélete napjaim nyugodt folytatását. És most, mint a naptalan novemberi köd, úgy zuhant rám, halálának híre. Vajon nélküle lelek-e útra, ha visszatérek Berzsenyit emésztő Somogyomba. Igen, mert az ő költészete s életműve örök útitársa a magányosoknak, s minden novemberek fölött a zsendülő tavasz.

Jammes életét vidéken tengette. A mi latinos Pannóniánkkal oly rokon, de naposabb tájon. Ott, ahol a gabonát termő völgyek és szőlős dombok ölelkeznek és a vidéki francia városkát, Orthezt, sötét lombú tölgyesek szegik körül. Itt ügyvédi irodában poros és zsíros aktákat forgatott, és peres panaszokat körmölt. Délután fapipával, puskával sétálta a Pireneusok lábánál elterülő határt. Ez az eseménytelen, alig hatezer lelket számláló kisváros polgári környezete nyújtotta költészetének a tárgyat és életének a szemlélődő, megbékélt derűt. A harmincéves költő A hajnali angelusztól az esti angeluszig című első kötetében verseinek egyszerűségével, naivan is rafinált megfigyeléséivel, derűs természetszemléletével és a prófétákhoz illő alázatával lepte meg a kritikusokat, irodalombarátokat. Sully-Prudhomme, Baudelaire, Verlaine és Rimbaud nagy és összetett lírája után furcsán hatott Jammes, az egyszerű költő. A kritika hidegen fogadta, de a verseiben heverésző, szemlélődő bölcsesség, a szívhez vándorló igazság és verseinek zsoltárosan ömlő zenéje lassan korunk legolvasottabb francia lírikusává tette. Lírájának alapízét, üdeségét a nemes értelemben vett vidéki levegő, hangulat adja. Egyéniségét az a magába forduló lelki alkat, melyet a társtalan lelkek hordoznak. Ihletője az a szeretet, mellyel az emberek, a tárgyak, a természet felé fordult, s az a közelség és megértés, mellyel a táruló végtelen és a teremtés titka előtt térdelt e líra. Jammes kisvárosban élt egyszerűen és szegényen. Életéből a környezet parancsa s lelki alkata kihántott minden hiúságot. „Istenem, én eddig csupa gőg voltam, és ez a gőg megmérgezte életemet. Most már tudom, hogy nem vagyok különb, mint ez a kő a lábaimnál.” Így szólal meg nála vallomásaiban az alázat, mely őt költővé avatta, mellyel a művészethez közelített. Ezért az alázatos egyszerűségért halk imával szól:

Önmagából kilépve éppily alázattal és szeretettel fordul vidéki környezete és a természet felé. Friss pasztellszínekkel tárja elénk impresszionista modorú francia tájait, és villantja föl gondolatait hintáztató képeit. Melankolikus négy ecsetvonásából csak négy sort nézzünk az Ötödik elégiá-ból:

Már-már hedonista az életszeretete. A cseresznye az ő verseiben „sima, mint a kacagó leányhus”. De olvasgatva a „párizsi tehetséges urak verseit”, meghívja őket az Orthez környéki tanyákra.

De nagyszerű portrékat rajzol fiatal leányokról kedvenc virágaitól illatozó hátterekkel, a béna parasztról, bánatos állatairól: a szomorú kisborjúról, mely „szereti a füvecskét, a virágot”, a csacsiról, mely „mindig mereng, a szeme bársony, enyhe csend.” És meghitt enteriőröket vázol föl öreg bútorairól, a családi tárgyakról, melyek között „botolva bolyg a szegény vándor”. Senki úgy nem érti meg a tárgyakat, s úgy nem tudja élővé lelkesíteni azokat, mint Jammes az ő szeretetével. A kakukkos óra, a pohárszék, a borostyán szopókás fapipa, de még a befőtt, kenyér, hús, körte, viasz is mind él körötte. Egyre változnak, mozdulnak és beszélnek is. Ő érti őket. Így szól az ebédlőjében álló almáriomáról:

S e földi vándornak – ki puritánságában nem engedett koporsójára koszorút helyezni s teteme fölött beszédeket mondani –, hűséges barátja volt: a fehér derűvel ezüstözött bánat. „A hó sem gyógyul meg soha – mindig fehér a mosolya.” – Ilyen mindhaláláig derűző lélekkel közeledett a földi és égi világhoz.

Arcát sűrű körszakáll mélyítette el, nagy szalmakalapja beárnyékozta mosolygó szemét. Olyan volt e költő orthezi magányában, mint a bölcs remete, ki ismerte a végtelent, s ki látta az élő és élettelen mindenségben a rendet, az Istent. Számomra ő jelentette a francia katolikus lelket. Valóban színeinek kék, lila pompájára, „cin-színű” hegyeivel, bő ragyogású vidékeivel ő volt a leginkább katolikus költő. Olyanok voltak az ő színei a francia lírában, mint nálunk Vörösmarty költészetének bíbor pompája. Bár Jammes vallásossága majdhogynem érzékinek mondható. Fényes és élettel teli lélek, aki csupa részvét minden élő iránt. A kankalinok gyásza kötetének tizenöt felejthetetlen verse és elégiáinak alázata is a transzcendens titkokhoz viszi a lelket. Rilke és Assisi Szent Ferenc rokona volt ez a virágai, állatai között élő ember. Ma már az oly sokat kísértett végtelenben jár. Biztos az ő kedves szamarainak csapatával megy a Paradicsomba, mert az ő istene „a poklot nem ismerte”. Teteme fölé keresztjére csak ennyit engedett karcolni: Francis Jammes költő.