Művek és mesterek között

Francis Jammes halálára

Valahányszor rám nehezedett a vidéki magány, s úgy éreztem, nincs menekvés, elővettem a verseit. Egyensúlyvesztett óráimban az ő költészete hozta vissza a harmóniát a szívembe és életszemlélete napjaim nyugodt folytatását. És most, mint a naptalan novemberi köd, úgy zuhant rám, halálának híre. Vajon nélküle lelek-e útra, ha visszatérek Berzsenyit emésztő Somogyomba. Igen, mert az ő költészete s életműve örök útitársa a magányosoknak, s minden novemberek fölött a zsendülő tavasz.

Jammes életét vidéken tengette. A mi latinos Pannóniánkkal oly rokon, de naposabb tájon. Ott, ahol a gabonát termő völgyek és szőlős dombok ölelkeznek és a vidéki francia városkát, Orthezt, sötét lombú tölgyesek szegik körül. Itt ügyvédi irodában poros és zsíros aktákat forgatott, és peres panaszokat körmölt. Délután fapipával, puskával sétálta a Pireneusok lábánál elterülő határt. Ez az eseménytelen, alig hatezer lelket számláló kisváros polgári környezete nyújtotta költészetének a tárgyat és életének a szemlélődő, megbékélt derűt. A harmincéves költő A hajnali angelusztól az esti angeluszig című első kötetében verseinek egyszerűségével, naivan is rafinált megfigyeléséivel, derűs természetszemléletével és a prófétákhoz illő alázatával lepte meg a kritikusokat, irodalombarátokat. Sully-Prudhomme, Baudelaire, Verlaine és Rimbaud nagy és összetett lírája után furcsán hatott Jammes, az egyszerű költő. A kritika hidegen fogadta, de a verseiben heverésző, szemlélődő bölcsesség, a szívhez vándorló igazság és verseinek zsoltárosan ömlő zenéje lassan korunk legolvasottabb francia lírikusává tette. Lírájának alapízét, üdeségét a nemes értelemben vett vidéki levegő, hangulat adja. Egyéniségét az a magába forduló lelki alkat, melyet a társtalan lelkek hordoznak. Ihletője az a szeretet, mellyel az emberek, a tárgyak, a természet felé fordult, s az a közelség és megértés, mellyel a táruló végtelen és a teremtés titka előtt térdelt e líra. Jammes kisvárosban élt egyszerűen és szegényen. Életéből a környezet parancsa s lelki alkata kihántott minden hiúságot. „Istenem, én eddig csupa gőg voltam, és ez a gőg megmérgezte életemet. Most már tudom, hogy nem vagyok különb, mint ez a kő a lábaimnál.” Így szólal meg nála vallomásaiban az alázat, mely őt költővé avatta, mellyel a művészethez közelített. Ezért az alázatos egyszerűségért halk imával szól:

Önmagából kilépve éppily alázattal és szeretettel fordul vidéki környezete és a természet felé. Friss pasztellszínekkel tárja elénk impresszionista modorú francia tájait, és villantja föl gondolatait hintáztató képeit. Melankolikus négy ecsetvonásából csak négy sort nézzünk az Ötödik elégiá-ból:

Már-már hedonista az életszeretete. A cseresznye az ő verseiben „sima, mint a kacagó leányhus”. De olvasgatva a „párizsi tehetséges urak verseit”, meghívja őket az Orthez környéki tanyákra.

De nagyszerű portrékat rajzol fiatal leányokról kedvenc virágaitól illatozó hátterekkel, a béna parasztról, bánatos állatairól: a szomorú kisborjúról, mely „szereti a füvecskét, a virágot”, a csacsiról, mely „mindig mereng, a szeme bársony, enyhe csend.” És meghitt enteriőröket vázol föl öreg bútorairól, a családi tárgyakról, melyek között „botolva bolyg a szegény vándor”. Senki úgy nem érti meg a tárgyakat, s úgy nem tudja élővé lelkesíteni azokat, mint Jammes az ő szeretetével. A kakukkos óra, a pohárszék, a borostyán szopókás fapipa, de még a befőtt, kenyér, hús, körte, viasz is mind él körötte. Egyre változnak, mozdulnak és beszélnek is. Ő érti őket. Így szól az ebédlőjében álló almáriomáról:

S e földi vándornak – ki puritánságában nem engedett koporsójára koszorút helyezni s teteme fölött beszédeket mondani –, hűséges barátja volt: a fehér derűvel ezüstözött bánat. „A hó sem gyógyul meg soha – mindig fehér a mosolya.” – Ilyen mindhaláláig derűző lélekkel közeledett a földi és égi világhoz.

Arcát sűrű körszakáll mélyítette el, nagy szalmakalapja beárnyékozta mosolygó szemét. Olyan volt e költő orthezi magányában, mint a bölcs remete, ki ismerte a végtelent, s ki látta az élő és élettelen mindenségben a rendet, az Istent. Számomra ő jelentette a francia katolikus lelket. Valóban színeinek kék, lila pompájára, „cin-színű” hegyeivel, bő ragyogású vidékeivel ő volt a leginkább katolikus költő. Olyanok voltak az ő színei a francia lírában, mint nálunk Vörösmarty költészetének bíbor pompája. Bár Jammes vallásossága majdhogynem érzékinek mondható. Fényes és élettel teli lélek, aki csupa részvét minden élő iránt. A kankalinok gyásza kötetének tizenöt felejthetetlen verse és elégiáinak alázata is a transzcendens titkokhoz viszi a lelket. Rilke és Assisi Szent Ferenc rokona volt ez a virágai, állatai között élő ember. Ma már az oly sokat kísértett végtelenben jár. Biztos az ő kedves szamarainak csapatával megy a Paradicsomba, mert az ő istene „a poklot nem ismerte”. Teteme fölé keresztjére csak ennyit engedett karcolni: Francis Jammes költő.

A költővé koronázott poéta

A magyar irodalomtörténet Balassi Bálint és Zrínyi Miklós előtt, az ismert és ismeretlen szerzőjű himnuszok költőin kívül, csak Janus Pannoniust, családi nevén Csezmiczei Jánost tartja számon, mint jelentős lírikust. Őt is inkább a tudomány művelői, akik irodalom- és művelődéstörténettel foglalkoznak. Irodalmi közvéleményünk, az olvasóközönség alig tud róla egyebet, mint azt, hogy a XV. században élt, verseit latinul írta, és Mátyás reneszánsz udvarának egyik humanistája volt. Néhány lexikális sort hallomásból, vagy esetleg a volt pécsi Janus Pannonius Társaság folyóiratából.

Műveit nem olvasták, hiszen e klasszikus epigrammáknak és elégiáknak szépségét a latin szöveg úgy takarja, mint a gyöngyöt a kagyló héja. Ez természetes is, mert a latinos műveltség hanyatlásával együtt homályosult Janus költői dicsősége is. Századokkal ezelőtt sem volt könnyű olvasmány. Még a latinban és görögben otthonosaknak is magas feladat volt a poeta doctus, „szeráfi férfiú” műve. Gondoljunk csak Berzsenyi mitológiai képeire, melyek a legazúrabb-tisztaságú költeményeinek élvezését is oly sokszor elgondolkoztató emlékezéssel toldják meg. Ez áll Janus Pannoniusra is, de mégse legyünk igazságtalanok hozzá, és nézzük a kor szemével, amikor mindez – ami ma nehézzé teszi –, annak tudása természetes volt.

Képzettsége ma is tiszteletet parancsol az olvasóra. Különösen akkor, ha tudjuk, hogy mindez egy Ferrarában tanuló, alig tizenhárom–húszéves csodagyermek szellemének versekkel játszó villogása. Egy „hegyentúli” magyar ácsmester fiáé, akinek emlékező tehetségét a kortárs Battista Themisztoklésszel, Theodektésszel, Kineásszal és Crassusszal hasonlítja össze, és akit édesanyja, az esztergomi érsek húga, szinte a magyar népdal soraiba illőn, fonással-szövéssel keresett pénzecskéjéből „nehezen tartott” és iskoláztatott.

Ennél a pontnál kínálkozik alkalom arra, hogy Huszti József Janus Pannonius lírájára vonatkozó fejtegetéseit helyesbítsük. Mindezt azért, így elöljáróban, hogy már jó előre eloszlassuk azt az értékcsökkentő hiedelmet, mely Huszti szerint is abban jelentkezik, hogy még ő is költőnk műveiben „az élet és költészet között szakadékot” lát. Rátetéz erre még, hogy szerencsésnek tartja Hegedűs István kifejezését is, „hogy Janus a természet üde forrása helyett a visszaemlékezés benyomásaiból merített”. Az a költő, akinek szívéhez az anya oly közel áll, és aki nem egy meghitt elégiában örökíti meg gyermeki szeretetét, annál bizony „az élet és költészet között” nem lehet oly nagy az űr.

Vegyük csak elő Csorba Győző fordításában a Gyászdal anyjának, Borbálának halálára című elégiáját. Soraiból szinte a József Attila-i mama-vonzalom kétségbeesett ragaszkodását érezzük:

Minden sorából az élet, a szeretet és a Huszti által hiányolt „egész ember” beszél: „Vedd, édesanyám fájdalmam bús jeleit…” Mindezt röviden csak azért vettem előre, hogy ezzel az idézettel és indítással is eloszlassam azt az érzést az olvasóban, mintha Janus Pannonius műve valóban egy retorizáló, hidegen csillogó, tudósoknak való olvasmány lenne. Ellenkezőleg, a magyar irodalom első olyan lírikusával állunk szemben, akinek regényes pályafutása, Európában visszhangzó sikere, verseinek gazdag szépsége méltán kelthet mindenkiben csodálatot.

De vegyük sorjára életét és verseit.

Az idézett elégia így emlékezik meg inaséveiről, melyeket Itáliában töltött, hogy a költői babért és a tudomány doktorsüvegét elnyerje.

Azóta is kevés magyar költő dicsekedhetett ilyen neveléssel, ekkora gazdag tudással és élményekben fürdő dús élettel, mint ez a Dráva menti, szlavóniai születésű, Bonfini szavai szerint „rendkívüli gyermek”. Hét évet töltött Ferrarában. „A szorgalom hérosza”, mindent magába szív, ami a mesterséghez tartozik. Tanul, fordít, elégiákat és epigrammákat ír, irodalmi barátságot köt minden jelentős olasz humanistával, költővel. Az irodalomszervező Kazinczy és a humanista Babits előfutárja. Kitartó céltudatosság ég benne. Verseit kézről kézre adják. Világi és egyházi fejedelmek lelkesednek érte. A „hegyentúli” római földre sereglett cseh, lengyel, német, angol, spanyol és görög ifjak közül egy sem dicsekedhet olyan sikerekkel, mint Janus, az első magyar lírikus.

Epigrammáinak hegyes villámain sziszegnek, mulatnak. Erotikus versei szájról szájra járnak, és az elégiákban felhalmozott tudása lenyűgözi az olaszokat. Petőfit, Tompát és Kerényit megelőzve, költői versenyre hívja Tito Vespasiano Strozzát „A nápolyi király megbízásából a császár előtt – Huszti kutatásai szerint – ő ad hangot Itália békevágyának”. Medici Cosimóval barátkozik. A páduai egyetem, ahol négy évet töltött, és ahol a kánonjog doktora lett, Velencébe küldte a doge elé, mint az egyetem követségének egyik tagját. Huszonnégy éves, és már mögötte van a csodagyermek minden külföldi sikere és az ifjú korai tekintélye. Így állít be „violaszín köpenyében” a híres firenzei könyvkereskedőhöz, Vespasianóhoz, hogy könyvekkel megrakodva térjen vissza a magyar pusztába.

A siker követte. Ám míg Itáliában a Múzsák babérja ragyogta körül, addig itthon a hatalom és hivatali emelkedés kétes fényei övezik. Búcsú Váradtól című remek elégiája Áprily Lajos fordításában, mintegy hattyúdal egy időre a költészettől:

Huszonöt éves és már pécsi püspök. A királyné kancellárja, szlavón bán (mint később Zrínyi), a király tolla és nemegyszer a követek előtt a király szája is. Versek helyett okleveleket javít, Plotinos és az Odüsszeia fordítása helyett, melyre egyre készül, diplomáciai leveleket stilizál, és a Hunyadi-eposz helyett a Firenze küldötte oroszlánokat köszöni meg Mátyás nevében a signoriának.

Tragikus szárnyalás a pályája. Bukolikus verselő, nyugalomra vágyott, és az udvar fortyogó aranyába cseppent. Valamikor a Múzsák és Vitéz János pártfogoltja volt, és most ő lett a mecénás. Gyermekfejjel költői sikerekért küzdött Itáliában, és most a huszonnyolc éves ifjútól maga Firenze és Velence, a Levante ura kéri ügyeinek sikeres elintézését a budai udvarnál. Panaszkodik, elégedetlen, és közben egyre emelkedik. Szinte egy udvari lovagregény hőse lesz. Díszes pajzsot kap ajándékba, s ő öngúnnyal dárdát kér könyv és toll helyett. Közben elveszti szeretett anyját, és a halál angyala őt magát is megérinti. A tüdőbaj erőt vesz szervezetén.

A királytól sarkallva, emlékeitől kísértve 1465-ben újra Olaszországba megy, de nem úgy, mint régen. Zsenge dicsőségének idézése adhatott szárnyat az úthoz, de keserű lehetett ez az utazás. Már nem az újra viszontlátott költőnek szóló fogadtatás ez, hanem a király követének kijáró köteles tisztelet Velencében, Firenzében és a pápa előtt. Pedig azt, ami Petrarcának csak ügyes diplomáciával sikerült, azt is elérte már. Ő volt az első és utolsó költővé koronázott magyar poeta (1461) és mégis, most csak a diplomáciai fondorlatok szüneteiben ér rá a könyvvásárlásra, s a pénzügyi alkudozások árnyékában jut idő fogadni a régi barátok már hízelkedő hangú kedveskedését. A király diplomatája elsősorban, és csak azután a XV. századi Kazinczy, aki nem a pusztába, de az európai műveltség forrása körül szervezte és öregbítette a magyar művelődés ügyét. – Hogy is tehetett volna másképp? – Otthon Kosztolányi Györgyön (Kosztolányi Dezső egyik őse) kívül csaknem egyetlen vérbeli irodalmár volt. Útjáról közel 80 000 dukáttal, gazdag könyvtáranyaggal és Mátyás keleti terveinek erősítésére egy török herceggel lovagolt vissza Rómából Budára.

A római út után visszavonult Pécsre. Emlékeitől s a mulasztott időtől serkentve, könyvtárában az irodalomnak élt. Betegsége is sürgeti.

Most pedig színes életrajza után térjünk vissza Janus Pannonius lírájához.

Minden értekezésnél fényesebb bizonyíték, ha magukat a verseket idézzük. Vegyük csak elő Csorba Győző fordításában a 203 soros elégiát, az Árvízről-t. Egy ilyen hosszabb lélegzetű költemény a legalkalmasabb arra, hogy költőjének minden erejét megismerjük, és megközelíthessük egész lírai művét. Egy nemzeti irodalom kezdő korszakában ha böngésszük, a mai olvasó önkéntelenül is bizonyos naiv és darabos hangra állítja be magát. És íme, milyen hangütéssel kezdi ez a XV. századi költő:

Egyszeriben eloszlat minden kétséget és tartózkodó bizalmatlanságot a vers. A téma magával emeli olvasójának lelkét és képzeletét. És ha még maradna kétsége és a modern hangot a fordító stilizálásának tulajdonítaná, vegye elő a latin eredetit, és győzze meg az, hogy Janus utódja, a pécsi költő-fordító csak hűséges, becsületes tolmácsolója volt e XV. századi költő szavainak. A vers a továbbiakban, mint az árvíz árad szét, és magába öleli a mesterségbeli tudás, a képzelet, a megjelenítő erő és a hangulatvarázsolás, egyszóval a költői erények összességét.

Vajon ezek után is állíthatjuk-e, hogy Janus költészete, az epigrammákat kivéve, csak retorizáló versírás, mint Huszti állítja? Kell-e ennél szebb és érdekesebb költői leírás? Sőt mi több, élettel telibb, amit szintén hiányolt? Mivé foszlik ezután Hegedüs megállapítása, hogy „a természet üde forrása helyett a visszaemlékezés benyomásaiból merített”? Értsük bármint a „természetet”, akár a költő természetére, akár Petőfi „dicső természetére”, én mindenütt élettől duzzadó erővel érzem Janus verseiben, akármelyik költeményét nézem is. Sehol sem találok papírízű világot, de mindenütt gazdag föld felé forduló, vérbő reneszánszot. S azt hiszem, velem együtt a Szelek versenye, Panasz a Holdra, Nyavalyáiról panaszkodik, A kan és a szarvas című művei, bármelyiket vegyük is, egyre ebben erősítik az olvasót is.

A következő sorokban képzeletünkben megjelenik a vadvizes, áradások szaggatta XV. századi Alföld, Petőfi Tiszája és mintegy Szeged jövendő pusztulása.

E „képzeleti költemény” aztán sodrával szétterül az egész földkerekségre és alkalmat nyit költőjének a fantázia, földrajzi, természetrajzi és a „kétes értékű” mitológiai tudás szabad csillogtatására. Szinte az egész emberiség fulladozik már árjában, s ugyanakkor vele együtt szélesül ki a költemény gondolati mélysége. A világ és az emberiség kezdete, sorsa bukdácsol, mint alakuló, majd emelkedő és süllyedő sziget az őskáosz árjában:

Íme, a Vanitatum vanitas sorai első poétánktól, amelyeket korunk, az atomkor gyermeke érthet meg a legkönnyebben. E sorokat a mitológia, mint megnyugtató színes füzér öleli át. Poézisével csak beragyogja a verset. – Hogy nem mindig érthető ez a csodálatos meseszőnyeg? – Ám, aki nem kíváncsi arra, hogy a „nevek bokrának megette” mi lappang, és nem érdeklik a földönjáró héroszok és embertermészetű görög istenek szép históriái, ne nézzen utána e „meséknek”, és akkor sem marad több kétség, izgató sejtés a szívében, mintha a modern szürrealisták verseit olvassa, vagy absztrakt képeket néz. – Vagy nem így áll-e szembe Vörösmarty magyar mitológiájával? – És mégis gyönyörködik hexametereinek és nyelvének színes pompájában. Ami pedig az életét illeti, megírta azt is Janus. Itt már találóbb Huszti hasonlata, amikor Reviczkyt említi. Azonban Reviczky „számlálgatom, találgatom” sorai érzelgősebbek, míg Janus betegségéből fakadó lírája sokkal reálisabb. A lírai realizmus, ha szabad ezt mondanom, nála jelentkezik először irodalmunkban.

Nem könyörög. Előre lehet e sorokból érezni annak a kemény lelkiállapotnak motívumait, mellyel később a Mátyás elleni összeesküvést a minden mindegy makacsságával szervezi, egészen a Zágráb melletti Medvevárban történt haláláig.

E sorok szavaiba csak be kell helyettesíteni, ha szabad ilyen gondolatot realizálni, a költő-fejedelem gazdagságát a Krőzus szó helyett és a királyi trónt az isteni trón helyébe. Mindenesetre közrejátszott költőnk lázadó szerepénél Mátyás önkénye is. Janus lázadásában és menekülésében van valami a szabad, felvilágosodott lélek irtózásából. A klíma fojtotta testileg és lelkileg egyaránt. Vagy mondjuk így, vágyott Itália és a költőtársak után? Sok volt a megalázó dicsőség és erős a tizenegy év emléke?

Ami még az „életet” illeti, hátralennének epigrammái. Ezek, akárcsak Vörösmarty eddig eléggé mellőzött epigramma-költészete, külön fejezetet érdemelnének. Itt is Husztit kell idézni: „Néha úgy látszik, mintha Janus minden élményalap nélkül, mintegy a levegőben puffantana el egy ötletet.” Aki ismeri az epigramma természetét és születésének az alkalmi tárgyhoz, személyhez, érzéshez vagy közviszonyokhoz való kényszerű kapcsolatát, az ilyent fel sem tételezhet. Legyenek ezek az epigrammák akár erotikus vonatkozású, akár személyre, közállapotra lőtt mérges nyilak, azok mögött mindig megvan az „élménycsíra”. Kár históriai alapon vagy filológiával oknyomozni a hitelességet.

Epigrammáinak minden sora él. Sokszor két sor is elénk varázsolja a kort, a kor szellemét. Aki e sorokat írta, nem a „levegőbe”, de a valóságra lőtte mérges-epés vagy szellemtől ragyogó, csiszolt nyilait.

Röviden és vázlatosan talán sikerült leírnom azt, amit éreztem Janus Pannonius verseinek olvasgatása vagy fordítása közben. Mindez igen csekély megismertetéséhez. Anyaga óriási, de hamarosan elkészül egy kétnyelvű kiadás, mely felidézi szellemét és ragyogó költői tehetségét. Mindez Kardos Tibor érdeme, aki itthon és Janus Itáliájában maga köré gyűjtötte és szaktudásával segítette a fordítók munkáját. A magyar irodalom és olvasó végre majd magyarul ismeri meg azt a költőt, akit egy holt nyelv eddig elzárt azoktól, akikhez elsősorban tartozott.

„A Magyar Poézis Menetele”

Múzeumavatás a niklai házban

E sárga falú udvarház helyén, ennek egy részét alkotva állt Berzsenyi Dániel háza. Öreg, boronafalú épület volt, melynek gizgaz szalmáján sokszor az eső is becsorgott. Gazdája földesúr, aki 1804-ben, huszonnyolc éves korában jött Vas megyéből Somogyba, hogy anyai birtokait átvegye. Birtokainak évi jövedelme 20 000 forintra rúgott, és itt, a szomszédos gombai hegy szőlőjében ősz tájt ezer akó bora is megtermett. Földi javakból gazdagon ellátva és a nemesi Magyarország kiváltságaitól vértezve, mégis szegényes egyszerűségben, állandó lelki vívódások közepette élt. Feljegyezték róla az egykori írások, hogy miközben szántóföldjeit járta, a köszönést alig vette észre.

Vajon min tűnődhetett a niklai földesúr?

A felületes válasz ennyit mondana: versein tűnődött Berzsenyi Dániel. Mert mi mást is tehet egy költő, akit az ég borral és búzával gazdagon megáldott? És ha most megkérdeznénk, itt a kertjének lombjai alatt összegyűlt ünneplő közönséget, hogy ki volt Berzsenyi Dániel, röviden ugyancsak ezt a választ kapnánk: költő, megtoldva a rossz értelmű földesúr szóval.

Legyünk őszinték, kissé irodalmunk is csak úgy tartja számon, mint a magyar Horatiust, ki dörgő és a görög istenek neveitől csillogó ódákat írt. Pedig Berzsenyi Dániel nemcsak ódákat írt. Emberi arcának és műveinek népszerűsítésével – melyeknek egy jelentős része épp parasztságunkkal foglalkozik – adós még irodalomtörténetünk és művelődéspolitikánk.

Törlesszünk ebből az adósságból ma. Berzsenyi falujának népe előtt, és akkor nemhiába gyűltünk össze emlékezni rá e kis múzeum avatására.

Berzsenyi emberi és költői arcához egy évszázad felületes szemlélete két jellemzőnek vélt vonást rögzített. Emberi arcán a rendi, nemesi magyarság jellegzetes vonásait hangsúlyozták. Költői képén pedig a klasszicizmus hideg virágait. A két vonás közül az első valótlan. A második pedig egyoldalú és zavaró. Együttvéve a kettőt, ma értékcsökkentők. Egyrészt, mert a rendi magyar jellegzetes vonásait Petőfi Sándor a Pató Pál úr nemesében rajzolta meg, másrészről, mert a Berzsenyi-versekben a bújócskáló Múzsák és Charisok képes értelmű világában a felszínes olvasó csupán a mától elvont élettelen és haszontalan jelképeket hajlamos látni. E kettős törésű prizmán át látott arc méltatlan Berzsenyi Dániel lényéhez. Szülője maga a nemismerés volt. Pedig, aki verseit, prózai írásait és szépszámú, Nikláról kelt levelét összevetve tanulmányozza, az előtt egy csodálatosan gazdag és igazán korszerű magyar egyéniség bontakozik ki.

Napjainknak izen ez az örökké viaskodó, komorságra hajló költőnk, aki mikor arról értesült, hogy a legnagyobb magyar, Széchenyi meg akarja tisztelni látogatásával, ezt írta jellemző szerénységgel és tömörséggel háza tájáról és önmagáról: „Fájdalom! Nincs itt egyéb, mint görög szegénység, lírai rendetlenség, pipafüst és egy durva demokrata.”

Vajon az előjogokhoz, kiváltságokhoz ragaszkodó nemes jellegzetes vonása volt-e akkor az, hogy magát demokratának vallja, és hogy leveleiben írjon a népgazdaságról, népboldogulásról, népalkotókról, és hogy „az emberképzés nagy munkájáról” értekezzen a szabadságharcot megelőző forró időkben, amikor a nemesi előjogokat döngette a kor? Az átlag rendi magyar jellegzetes alakja nem „a falusi nyomorult milliók” érdekét tartotta szem előtt, hanem a robot napjait és a hajdúkkal kikényszerített dézsma teljesítését.

E Berzsenyi emlékkiállítás megnyitása alkalmából tehát elsősorban ne a költőt nézzük – aki irodalmunk legnagyobbjai közé tartozik –, hanem a nemesi keretekből kinőtt modern mezei gazdát, a magyar mezőgazdasági ideál kutatóját idézzük. Hadd lássa Nikla földműves népe, ki volt Berzsenyi Dániel, s megtudva ezt írásaiból, majd még inkább szívébe zárja a költő verseit is.

1833-ban írta A magyarországi mezei szorgalom némely akadályairul című munkáját. E könyve éppoly időszerű ma, a földreform után, amikor ősi földjei a dolgozó parasztok tulajdonába mentek át, mint volt a jobbágyvilág korában. Időszerű, mert tárgya a magyar föld és hőse, a magyar földműves, akiről így beszél: „Nálunk is a földművelés és a földművelő nép, elég méltatlanul felejtve és megvetve van.” Nézzük át könyvét, mert megérett már népünk arra, hogy nemcsak a föld, hanem vele együtt Berzsenyi Dániel szellemi öröksége is tulajdonába menjen át. Aki végigolvasta, világosan látja, hogy a költőt a görög-római vallás- és regevilágából vett Helikon leányai nem vonták olümpi, elzárt elefántcsonttoronyba.

A „használni és nem csillogni” volt élete derekától írásainak célja. A költeményeiben gyakorta felbukó görög istenségek a magyar parasztság időszerű kérdéseit hordozzák és mutatják fel a költő és olvasói képzeletében. Egyik idézi a másikat, és így magyarosodik át a görög mondavilág Berzsenyi verseiben és ódáiban. Themis, a jog istene és Demeter, a termőföld istene, „a józanabb gazdasági rendet” és a tagosítás földi valóságának sürgősségét adják tollára, mert szérűi közt töprengve, nap mint nap látja saját kárán gazdaságunk rendetlenségeit. Tekintetével felmérte a Duna-medence táját, és a rendi-nemesi ország agrárviszonyairól tömören ilyen, éppen nem hízelgő képet rögzít: – „Nem szólok azon tájainkról, hol egy-két dugadűlt falu annyi élő földet bitangol, mennyi a perzsagyőző Attilának alig volt”, másutt meg: „A legmeddőbb havasokon munka és föld nélkül sorvad a sok nép, leggazdagabb rónáinkon pedig munkás nélkül sorvad a föld. Ott a szükség fogyasztja és aljasítja a népet, s haszon nélkül vész a drága néperő, itt ellenben a nagy bőség rontja a népet, s haszon nélkül vész a gazdag föld.”

Ezek után bátran mondhatjuk, hogy nemcsak versein, hanem a feudalizmus gúzsába kötött magyar föld és nép sorsán töprengett niklai magányosságában Berzsenyi, mert világosan látta, e kettőnek sorsa azonos a nemzet jövendőjével.

A népről mindig a részvét hangján írt. Célja: emelni és emberré nevelni. A „minél butább a nép, annál hasznosabb” rövidlátó nemesi-polgári elvet, mely napjainkig kísértett, elutasította. Ráolvasott az önzők, a saját haszon pecsenyesütőire, és vallja, tanítja az írástudatlan, a barmok és pajták közt, „kalyibák füstös zúgaiban” élő jobbágyoknak, hogy nemcsak a gazdaságnak, „de a földnek egész becse a földművelő nép műveltségével, gazdaságával együtt nő és fogy”. A rövidlátó birtokos osztálynak pedig ezt magyarázta: „A nép ostobasága éhséget szül, és ilyen helyeken a legnagyobb dolog idején a jobbágy csak üres hasát mutatja a hajdúnak.” A józan ész, a tudás, a nevelés, a tudományok és ismeretek tárának állandó idézésével Berzsenyi Somogyot szinte taszította a kor reformtörekvéseinek sodrába. Levelei és a Mezei szorgalom napnál világosabban bizonyítja – amiről eddig hallgatott történetírásunk és irodalomtörténetünk –, hogy Berzsenyi helye ott van a reformnemzedék nagyjainak sorában anélkül is, hogy Somogy követnek választotta volna őt a pozsonyi országgyűlésbe. De hogy is választották volna a magányos és durva demokratát? És kik választották volna? Akiknek elmaradt elveit és gazdaságait pellengérezte, azok küldték volna Pozsonyba? A rossz gazdák, „akik minden földjeik maguk akarván munkálni, nemcsak jobbágyaiknak elegendő földet nem adnak, de azokat kénytelenek gyakran zsarolni s azáltal erőtleníteni és aljasítani”. Vagy az a birtokos, aki földjét s jobbágyát, „egy korhely ispánra, vagy egy rossz, zsivány hajdúra bízza”?

A gráciák és a kedves házi istenek képei mellett prózájában ott követelődzik a hasznos és meghitt háziipar fejlesztésének szorgalmazása is.

A mezei polgár érdekében és nevelésének ügyében felemelte szavát a rendi ország törvényei ellen is. „Szokott törvényeink és rendtartásaink népünk hibáinak orvoslására közel sem elegendők, sőt úgy látszik, azok mellett a néperkölcs naponként romlik, s tapasztaljuk, hogy a szilaj magyart a tömlöc és kínzás nem hogy jobbítaná, hanem inkább rosszabbítja. Mert a tömlöcben száz meg száz gonoszokkal jövén ismeretségbe és barátságba, még inkább ott avattatik egészen a zsiványcéhbe. Példa sincs arra, hogy ilyen emberek megjobbulnának. Azt ellenben Somogyban is több ízben láttuk, hogy több esztendeig raboskodók kiszabadulván a tömlöcből, már a kaposvári határ körül elkezdtek lopni és rabolni.” E fejezettel Eötvös József előtt megüti A falu jegyzőjé-nek alaptémáját, ti., hogy a nemesi vármegye nem szolgálhatja az igazságot.

Felemelte a humánum szavát a durva bánásmód ellen. Emberi méltóságot követelt minden polgárnak, mert „az ember mind a nyeregben, mind az eke mellett érzi a maga méltóságát… a szegényt megvetni és gorombasággal illetni senkinek oka, joga nincs”. Hirdeti: „A népszorgalomnak is egyik fő ösztöne és rugója a becsületérzés. Ez teszi a vitéz előtt a halált könnyűvé, az izzadó munkás előtt a nehéz dolgot játékká, s ez teszi, hogy az, minden nagy terhei mellett is, nem elégszik meg a szükségessel, hanem szünet nélkül többre törekedik.”

Tanulmánya végén a falusi „nyomorult milliók érdekében”, a mezei gazdaságok és polgárok érdekében egy olyan „népszerkezetről” beszél, amelyből nemzetgazdászainkat megelőzve már a XIX. század elején egy mezőgazdasági szövetkezeti rendszer patriarkális alapon nyugvó faluközössége bontakozott ki. Ez a szerkezet „az egész gazdaságot együttes erővel folytatná, melynek minden jövedelméből minden ember a maga közre adott pénze, vagy munkája szerint venné ki részét… Végtelen lenne a nép ereje, ha az egyesítve s mindenkor cél szerint használtatnék és végtelen annak következménye mind gazdasági, mind erkölcsi tekintetben”.

Íme, ilyen vázlatosan a klasszikus cirádákkal árnyékozott Berzsenyi másik arca, a korából napjainkba átnőtt magyar mezőgazda alakja. Ezek után már így és e tanításokon át nézzük Berzsenyi életművét. Annak a költőnek a művét, aki A poétai harmonisztika című írásában – melyet ugyancsak alig méltattak irodalmunkban – világosan kimondta, hogy akárcsak gyakorlati nézetei a gazdálkodásra, a költészet hivatása sem öncélúság, hanem „az élettökély” megvalósításához a legalkalmasabb eszköz.

Berzsenyi csontjai, avagy harmadik temetése

Ez a táj, melynek temetőjében most megilletődve állok, harminckét éven át volt Berzsenyi Dániel földi birodalma. Ez a temető pedig azóta nemcsak az emberi mulandóság, de az emberbe vetett szellem halhatatlanságának is jelképe lett. Itt pihent a költő, ennek az obeliszknek a helyén egyszerű, fölhantolt sírjában huszonhárom éven át, 1859. június 14-ig.

Ekkor emelték Berzsenyi Dániel kriptába helyezett porai fölé ezt a követ. Ez az égre mutató, mohalepte obeliszk akkor 1859-ben nemcsak Somogy vármegye háláját jelentette, hanem ez, a „felsőbb engedelem mellett” rendezett országos ünnepség akkor – a Bach-korszak elnyomásában –, egy nemzet szabadságba vetett rendíthetetlen hitét is jelképezte. Így lett nemcsak Berzsenyi Dániel költői hagyatéka, de mulandó porhüvelye is a magyarság reményének szentelt záloga.

Hogy mekkora jelentőségű volt az 1859-es második temetés – ez a hatalom által kizárólag egyházi jellegűre korlátozott ünnepség –, bizonyítja az egykori meghívó, és a leírás is, amelyek a kezemben voltak. A szép dunántúli táj és a Balaton akkor első és egyetlen gőzhajója, a Kisfaludy, Füredről Boglárra szállította Zala és Veszprém lakóit. Somogy lakossága égtájak szerint Pusztakovácsiban, Öreglakon és Marcaliban gyülekezett. Vonat híján gyalogosok, fogatok és lovas bandériumok sora vándorolt a zöld karszalagos rendezők irányításával ennek az obeliszknek a tövéhez. Horvátország küldöttségét Nagyatád fogadta. Azóta nyolcvanöt évig pihentek békében Berzsenyi csontjai e kő alatt. És most, 1944 telén és 45 tavaszán a költő szentelt táján, kies Tiburján a háború szörnyei tapostak végig. Nikla község és temetője és e kő vésett lantja fölött a háború orgonált. A kripta fölnyílt vermében Berzsenyi látnoki sorai váltak valósággá: „Ott is elszórt csontjaimat kezeid takarják.”

A régi gyümölcsöskert kedves méhese már rég széthullott. És most a front tüzében Berzsenyi Dániel lakóháza düledékre vált, és a költő földi maradványai is az ég alá kerültek. Ekkor határozta el a kaposvári Berzsenyi Társaság, hogy ragaszkodással névadójának szelleméhez, e sírboltot újjáépítteti, a költő maradék hamvait méltóképp, immáron harmadszor örök nyugalomra helyezi, és a lakóházat a magyar irodalom és kultúra számára a pusztulástól megmenti. A kitűzött célt, íme, elértük. Segítségünkre sietett az író, Darvas József újjáépítési miniszter és a megvalósítás munkáit lelkes kitartással szervezte és irányította Vörös Béla közmunkaügyi igazgató, a Berzsenyi Társaság főtitkára. Most már öröm tudni és látni mindnyájunknak azt, hogy e niklai földből nőtt, szilfából készült urna előtt – mely Berzsenyi Dániel csontjait tartja –, ma, a költő százhetvenkettedik születésnapja alkalmából egy háborútól végigszántott ország példaadó, építő lelkiismerete áll.

Csokonai Somogyban

Vikár Béla emléktáblájánál

Itt született 1859-ben Hetes községben. Szülőháza, a volt református lelkészlak, ott állt a hajdan fatalpon álló, majd téglára épült református templom árnyékában. Öreg falusi ház volt, amely 1830-ban somogyi módra fából, sövényfalakkal és zsúptetővel épült. Az ilyen régi épületek sorsát és életkorát a korhadás vagy a tűz szabta meg. Vikár Béla szülőházát a hozzá hasonló parasztházakkal együtt felperzselte a tűzvész 1870-ben. A szülőház elpusztult, de szülöttének neve és műve ma is itt áll előttünk példaként.

Amilyen egyszerű volt ez a szülőház, éppolyan egyszerű környezet, paraszti életforma vette körül Vikárék családi életét is. Apja, Vikár János, nemrég még a pápai református gimnázium nagy műveltségű tanára volt. Egyaránt ismerte a francia, olasz, német, latin, görög és a héber nyelvet. 1856-tól 1867-ig, mint Hetes református lelkésze működött e faluban. Anyja Szomjú Istvánnak, a szorgalmas szőlőművelőnek és méhésznek, Edde község református tanítójának Veron nevű leánya volt. Apja a tudományt és a bort, anyja pedig a vidámságot és a dalt szerette. Éles elmét, vidám lelket örökölt tőlük.

Vikár Béla jegyzetei szerint anyja még lúdtollal írta le azokat a népdalokat, melyeket mindig el is énekelt Béla fiának. Ez volt az a környezet, amelyben Vikár Béla mint gyermek nevelkedett. A nép, szorgalom, tudás, vidámság és az akarat voltak azok, amelyek rányomták bélyegüket életére és művére.

Mint kisdiákot apja 1868-ban Pápára küldte. Úgy kocsizott át a Bakony rengetegén, hogy a pápai kollégium diákja lehessen. Hamar megbetegedett, és azután három évi somogyi falusi pihenő után felépülve, 1871-től a pécsi „főreáltanodában” tanult tovább.

Nem is tanult, hanem bátran mondhatjuk, hogy tanított, mert apja „lejjebb kerülvén”, maga volt kénytelen magát eltartani. Polgári családok gyermekeit tanítgatta. Ette a házitanítók bizonytalan kenyerét, s mikor betegsége miatt elveszítette ezt is, akkor a pécsi szederfák segítették, mint gleichenbergi levelében írja: „A temérdek szeder, amivel egyéb táplálék híján hétszámra éltem Pécs város madarainak rovására.” Pécsről gyalogosan járt haza Magyarladra. Egy alkalommal farkas elől fára kellett másznia. Hiába szakadt rá a sok baj és gond, egyre feljebb vitte akarata és tehetsége. Nem tellett könyvre! Megtanulta a „gyorsirászatot”! Így jegyezte tanárai előadásait, akárcsak később, faluzása során a népköltészet kincseit.

1876–77 évben mint nyolcadikos diák a pécsi főreáliskolában a gyorsírási tanfolyamot tanította. Közben a tudásvágytól hajtva mint reáliskolás megtanulta a görög és a latin nyelvet is.

Pécs után Pestre ment, és beiratkozott 1877-ben az egyetem bölcsészeti fakultására magyar és német szakosnak. 1880-tól 1919-ig az országgyűlési gyorsirodában kereste kenyerét. Becsülettel dolgozott, de nemcsak ennek a mesterségnek élt Vikár Béla. Pedig a megélhetés és tudomány, kenyér és művészet a századforduló Magyarországának idején bizony gyakorta farkasszemet nézett egymással! A Zenelap 1899. november 25-i számában Népdallam gyűjtésemről című cikkében így ír erről a kérdésről. „A kultúra nálunk, sajna még mindig fényűzés számba megy annál, aki neki él. Ezen kell változtatni, ha azt akarjuk, hogy zenészek és tudósok nálunk meg is élhessenek.”

Márpedig Vikár a magyar kultúráért élt egy hosszú életen át. Biztos, hogy a pesti egyetemi évek iránymutatók voltak tehetségére. Hisz ő volt az a diák, aki Greguss Ágost és Gyulai Pál előadásait jegyezte és sokszorosította. Greguss Ágost esztétikája, Magyar verstan-a, Külföldi Népdalok műfordításai, a balladáról írt tanulmánya már fölvázolja azt az érdeklődési kört, amelyben a tanítvány mozgott és működött Greguss halála után.

Ugyanakkor Gyulai Pál kedves tanítványai közé tartozott. Hatása világos Vikár Bélára. Gyulai Pál volt 1870-től a magyar népköltészet új gyűjtésének szorgalmazója és kiadásának szervezője is. Gyulai és Arany László együtt szerkesztették a Magyar Népköltési Gyűjtemény-t. A népdalról, a balladáról Gyulai jó útbaigazításokat adott a gyűjtőknek e sorozat első kötetében.

Vikár Béla közben mint magyar szakos az egyetemen megtanulta a finn nyelvet is, hogy irodalmunk számára, mint kezdeményező a finn népköltészet tolmácsolásával örök értékűt alkosson.

Egy emléktábla árnyékában elmondott beszéd rövid alkalom arra, hogy Vikár Béla művét csak tömören is összefoglaljuk. Ám két munka: magyar népköltési gyűjtése és a finn népi eposznak, a Kalevalá-nak lefordítása, nevét a magyar néprajztudomány és irodalom lapjain örök értékűvé tették. Nemcsak mint a Magyar Néprajzi Társaság alapító tagja, főtitkára, hanem mint a hagyományokat becsülő és modern szellemű magyar polgár is tisztában volt azzal, hogy „az íratlan irodalom, a nép ajkán tovább élő költői hagyomány” – mintha újra Csokonai szavait hallanánk –, mit jelenthet egy nemzet számára. Tudta jól, hogy nemcsak az irodalomtudomány kincsesháza az ilyen mű, de ez az a tiszta forrás, amelyből a „képzőművészetnek, nyelvtudománynak, nép- és műzenének, és a népies szájhagyományt kutató folklórnak” is meg kell újulnia. Amit elkezdett, nem volt új, de ahogy végezte a népdalgyűjtést, az egész Európában új és első volt. Modern szelleme, mely a gyorsírás bekapcsolásával jelentkezett a mese- és a népdalgyűjtésben, most a gépet, Edison fonográfját állította a népdalgyűjtés szolgálatába.

1896-ban kezdte meg a gyűjtést. A fonográf viaszhengerein rögzítette népdalainkat, amelyek a párizsi 1900-as világkiállítás alkalmával, mikor Sebestyén Gyula bemutatta azokat, óriási sikert arattak.

„A cigány napszámos”, amint hátán az 50 kg-os fonográfot viszi, és a mellette vándorló Vikár Béla, így együtt a magyar népi műveltség apostolának különös jelképe lett. Így járta be esztendőről esztendőre az ország területét „Kriza János vadrózsáinak régi parlagon heverő kertjein” Erdélyben, aztán szülőmegyéjét, Somogy területét is 1879-ben, 1880-ban és végül – ahogy írja – „szülőmegyém támogatásával 1899-ben Kaposmérő, Juta, Szerdahely, Csokonya, Kisfalud, Szob, Ujlak, Csurgó, Csököly, Tab, Nemesdéd, Atád, Edde, Mocsolád, Kötcse, Szilvásszentmárton, Kaposvár, Boglár, Alsok, Berény, Hetes, Kiliti és Szólád községeket”, melyeknek öregjei itt-ott még emlékeznek magas, szikár alakjára és örökké vidám természetére.

Itt Hetesen, szülőfalujában már alig él egy-két nóta- és meseforrás. Ám Csordás Eszter, Tóth Erzsi, Pöttendi Lidi, Pelőcz Ferenc, Sütő József és Zsobrák János népdalai és meséi bevonultak az egyetemes magyar népi műveltség kincsei közé. Ez a gyűjtés Somogy megye népköltése címen jelent meg 1905-ben, mint a Magyar Népköltési Gyűjtemény új folyamának 6. kötete, a Kisfaludy Társaság kiadásában. Előszavában Vikár köszönetet mond édesanyjának és Pete Lajosnak, szintén Hetes szülöttjének, a népdalköltőnek. A kötetet Vargha Gyula, a kiváló költő és még jelesebb műfordító szerkesztette. Sajnos, később Vargha Gyula elvesztette azt a kéziratköteget, amelyet neki 1910-ben átadott Vikár Béla. Ez a kézirat tartalmazta a gyorsírásról átírt teljes magyar népköltési gyűjtését. A kézirat elvesztése után megint csak az a 19 vaskos, gyorsírással írt jegyzőfüzet maradt meg, amely, Gergely Pál közlése szerint 7000 dal szövegét őrizte. Ezt a kincset Gergely Pál később újra folyóírásra átírta, és ezzel megmentette a magyar folklór számára. Az anyagot a Magyar Tudományos Akadémián őrzik.

Az Országos Néprajzi Múzeum Népzene Osztályán vannak az országjáró fonográf hengerei. Szám szerint 754 darab Vikár-henger. Egy-egy hengeren két-három dal, tehát mintegy 2000 dallam, amelyből 27 szlovák és 6 vend.

Népzene-gyűjtésével, hogy mit kezdeményezett, lemérhetjük azon, hogy Bartók Béla és Kodály Zoltán is csak Vikár úttörése után indultak gyűjtéseikre. Kevesen tudják, hogy Bartók Béla Vikár hengereiről saját kezűleg kottázta le Vikár gyűjtését.

Így tehát beteljesült, amiről írt a Zenelap idézett sorai között: „Boldognak vallanám magamat, ha gyűjtéseimnek zenei szempontból való kihasználása is mentől előbb megtörténhetnék.” Világos, hogy Bartók és Kodály sikeréhez, a magyar zene fölvirágzásához Vikár neve és munkája is hozzátartozik, hisz gyűjtése kovásza lett a nagy alkotásoknak. Bartók és Kodály, mint Vikár mondja: „Mindketten követték eljárásomat abban a tekintetben is, hogy nemcsak a dallamokra, hanem a szövegekre is kellő figyelmet fordítottak.” (Kodály-emlékkönyv. 2. oldal). Tény, hogy népköltészetünk dallamkincse áttört minden határt, és Bartók–Kodály művein keresztül a világ zeneirodalmának klasszikus alkotásai közé szárnyalt.

A felgyűjtött magyar népköltészeti anyag, és abban Vikár gyűjtésének mérhetetlen kincsesbányája már jórészt fölmért, de még napvilágra nem hozott kincs. A Magyar Klasszikusok sorozatban megjelent Ortutay Gyula: Magyar népköltészet három kötete, nagy kezdeményezés és lépés, de ennek az anyagnak teljes kiadása parancsoló, mert Vikár szavaival: „Ha legnagyobb költőnket, Petőfit, bajos megértenünk a népköltés titkainak ismerete nélkül, bízvást mondhatjuk, hogy magát a népet még annál inkább is bajos. Népünk érzésvilága hét lakattal elzárt titok, melynek kulcsa a népköltés. Azért nemcsak abból a szempontból érdekel bennünket, mint az irodalom kútfeje, forrása, mint az a forrás, melyből nagy költőink merítettek, s mint eltűnt korok és nemzedékek érzéseinek emléktára, de nem kisebb jelentőséget nyer azáltal, hogy a most élő milliók szívét halljuk benne megszólalni leplezetlen őszinteséggel. Hiszen a nép ezeket a dalokat nem nekünk, hanem önmagának dalolta. Saját szívén könnyített velük. Mindent, ami őt meghatja, mindent, ami fáj vagy örömet okoz neki, dalaiba önti bele, s csak dalait kell megismernünk, hogy ezt az egész érzésvilágot, lelkünk világává össze tudjuk olvasztani.” (Vikár: A népdal titkai. Vasárnapi Újság 1906. 218–219. lap.) Nekünk pedig – így folytatjuk e gondolatsort – más célunk nem is lehet, mint az, hogy népünk érzésvilágát és lelkiségét, tehát magát népünket még jobban megismerhessük. Ennél sürgetőbb és nemesebb parancs alig akadhat. Így e majdan közkézre adott kinccsel, Arany János után irodalmunk új népi-klasszikus megújhodása várható. Népzenénk ihlető segítségével s a magyar népköltészet közkinccsé tételével, ki tudja, irodalmunkba majd nem születnek-e a bartóki műhöz méreteiben is hasonló nagyságú és értékű, s egyben egészen újarcú alkotások?

E művek születéséhez hozzájárul majdan egy másik mű is. Egy rokoni nép eposza, a Kalevala, mely irodalmunkba Vikár szellemével épült. Az ötven ének 22795 sora a hetesi leégett, zsúpos, sövényfalú ház szülöttének olyan alkotása, mely szépségével és ihletével még csak ez után hozza meg igazi termését. Ha áll Lönnrotra, a Kalevala összeállítójára, hogy „ő a legnagyobb finn író”, mit mondjunk akkor Vikár Bélára? A magyar Kalevalá-val legnagyobb költőink sorába lépett! Közel fél évszázada adta ki ezt a művét a Magyar Tudományos Akadémia. Azóta többször is megjelent. Ám a magyar olvasó és irodalom még mindig nem birkózott meg e hatalmas alkotással. Hatása költőink körében, szépségének titka olvasóink között egyre gyarapodik, de a Kalevala még ma sem közkincse irodalmi szellemünknek. Az Olcsó Könyvtár nagyszerű sorozata óriási tartozást törlesztene, ha kiadványainak sorába iktatná, hogy Kalevalá-nk népünk ezreinek olvasmánya lehessen.

Ma itt egy olyan sokszínű és sokoldalú férfinak állított emléket Somogy megye, aki kitartó szorgalmával a munka példája; népszeretetével, költői alkotásával és népi hagyományaink gyűjtésével a jövő építője volt.

A Kalevala és Vikár

Most múlott húsz éve, hogy meghalt Vikár Béla. Halálának évfordulója egybeesett a Kalevala első megjelenésének 130. esztendejével. E két nevet együtt kell említenünk irodalmunkban. Együtt attól az esztendőtől, amikor 1909-ben a Magyar Tudományos Akadémia kiadásában megjelent a Vikár fordítású magyarrá lett Kalevala. Köztudomású az is, hogy Kosztolányi ezt a fordítást Arany János Hamlet fordításával egyenlő értékű remeklésnek tartotta. De hiába volt a kettős évforduló. Alig esett szó róluk. Mégis meg kell említenünk, hogy a pécsi Janus Pannonius Múzeum emléktáblát helyezett el a volt pécsi főreáliskola falán a fordítónak, a hajdani diáknak emlékére, és közös kiállítást rendezett Vikár és a Kalevala címmel. Ezt a kiállítást Vikár szülőmegyéjében a Rippl-Rónai Múzeum is bemutatta Kaposváron. Emlékezzünk meg írásban is róluk, hiszen irodalmi vonatkozásában érdekes kérdéseket rejtenek, és választ sürgetnek.

Mindjárt elsőnek felvetődik egy kérdés. – Vajon honnan vette az erőt Vikár a Kalevalá-hoz, a szöveghűségen túl a magyarrá teremtéséhez? – Ismerjük képességeit, tehetségét, szorgalmát és polihisztor tudását. Mindez bőven elégséges egy költő remekművének átültetéséhez. De itt másról van szó. Egy nép ötvenénekes, ősi alkotásáról. A világirodalom egyik legjelentősebb eposzáról, és ha ehhez mérjük fordítóját és sikerét, érdemes ezen eltűnődni… Ilyen vonatkozásában a szó igazi értelmében egy világról kell beszélnünk. Az abba való beleélésről, az azzal való azonosulásról és újjáteremtésről. A Kalevala Európában észak és dél, Kréta és Pohjola között az egyik legjelentősebb szellemi pólus kontinensünkön. Művelődés- és irodalomtörténeti jelentőségén túl a történelembe is átnőtt ősi formájában is, a nép ajkán, de az 1849-es Új-Kalevala megjelenésétől is egy nép öntudatának és közösségi szellemének forrása volt és ma is az… Ahogy elnézem Parasike Larin karjalai énekes asszony arcát, aki maga 32 000 verssort mondott tollba, vagy Miikhali Perttunent – az öreg, vak finn énekmondóról készült fotót –, önként vetődik fel bennem, hogy észak Homéroszával állok szemben. Nem a köddel, a regével, de a valósággal… És Vejnemöjnen?… Ő a finn Odüsszeus!… Más tájakon és más kalandokkal… Ezek az arcok egy népi emlékezet fényképre vett, nem mitikus, de élő alakjai… És mindezzel velük és ezzel a költői és történelmi emlékezettel, közösségi szellemmel kellett eggyé lenni Vikár szellemének… És ennek a nyitja izgató kérdés. – Hogyan?… A rokoni nyelv?… A rokoni szellem megérzése?… A tárgyi világ ismerete?… Egy olyan élményanyag rögzítése, átélése és visszaadása, amelyet jókor, szerencsés pillanatban ragadott még meg?… Igen!… Bátran mondhatjuk, hogy élő nyelvi valóságában és életformájában is épp az utolsó pillanatban. Akkor, amikor megismerését, közvetlen élményszerű megszerzését, szellemi tulajdonba vételét még a valóságból lehetett az irodalomba is áttenni. Még életmelegen magyar verssé. Annak, akinek szeme és füle volt hozzá. Két rokon nép műveltségi fokának abban a jó csillagállásában, amikor azok között még sok mindenben egyenlőségjelet tehetett a kutató. Ezekben és ilyenekben kell keresni Vikár teremtőerejét és megidéző képességét.

Vikár Béla 1889–90-ben járt Suomiban. Tudjuk, hogy a mi néprajzkutatásainkban is eredetibb ízű a forrásanyag, legalábbis az abból hozott szó és kép a XIX. század végén, mint mondjuk az első, ne is beszéljünk a második világháború után gyűjtöttről. Ez időben kereste fel, mint mondja, „a rengeteg erdők ölében rejtőző falvakat és dalosait”. Neki nem volt idegen, rokona volt ez a világ. Hiszen ugyanezt tette gyorsíró füzetével és a híres fonográffal idehaza, többek között szülőmegyéjében, az akkor még rengeteg erdős Somogyban is, a Zselicben vagy a Balaton mellett, akárcsak ott a Ladoga-tó partjain. A természet gyermeke volt, annak a reális és mondai világnak érzője és megértője, amely a Kalevala egyik lényege. Sokat élt a magyar pásztorok, a magányos hegyi és a mezei emberek között. S amit itt gyűjtött s amit ott, azt ötvözte időt álló anyaggá a művében. Így maradhatott finn, és így lett mégis magyarrá a Kalevala. A családi ház nyelvén túl, gyűjtései közben a magyar szókincs olyan tudására tett szert – megközelítőleg 10000 dalszöveget és dallamot gyűjtött –, mellyel magáénak vallhatta szókincsünk gazdagságát. Ismerte a népi észjárás gondolati és kép-, zenei és színvilágát. Éber és érzékeny látásformáit, megjelenítő érzékletességeit. Mindazt, ami kutatásainak idején még gazdagon virágzott, és ami még ma is megtalálható a természetben élő egyes öregek nyelvén.

Meg kell vallanom, én általánosságban szürkülést és törést érzek mai irodalmi nyelvünkben használatos szókincs és gondolatfűzés és e között a nyelv között, melyet élő formájában gyakorta köznapi használatban még ma is hallok. És épp ezért feltűnő ez a különbség! Hála Vikár Bélának, ez a nyelv részben itt él ma is a Kalevalá-ban. Ízesen és fényesen. Ezért sikerült, és ebben is egyedülálló az ő fordítása. És ha jobban megnézzük, bátran mondhatom, hogy ez a nyelv egy tőről metszett ugyan, de árnyalataival nem azonos az irodalomtörténeti népiesség, Petőfi–Arany lírájának hangjával, amely ennél a „paraszti” nyelvnél simább. Mondhatnám, irodalmibbá tett. Ez pedig természetibb és így elementárisabb:

Az eltűnő pásztorművészet vonásait, a Bartók–Kodály-i népdal-nép-(paraszt) zene alaphangját és a népmese nyelvét viseli. Néhány esztendeje feljött hozzánk a múzeumba Kodály Zoltán. Együtt néztük a pásztorművészet múlt század végi remekeit. Csak ezeket nézte! És hogyan? Mint aki jól ismeri, és erőt venni újra olvassa azt a kottát, amely alkalmas a teremtés ilyen hangjaira:

És most tegyük fel képletesen a kérdést ismét. Képzeljük, hogy 1849-ben vagyunk, amikor Suomiban és az egész világ ámulatára felragyogott Lönnrot Új-Kalevalája. És nálunk… Nálunk ugyanakkor áldozott le Petőfi csillaga. És kérdezem: – mi lett volna, ha a reménytelenség világosi éveiben a népies költészeti irány nemzeti költészetté emelésének tervei és vajúdása közben Arany János előveszi a Kalevalá-t? És nyelvtanulási kedvét a finnre teszi, és hozzákezd a Kalevala lefordításához?… Egy biztos, sokkal tágabb és egyetemesebb horizontú lett volna líránk lélegzete… Talán még irodalmi nyelvünk szókincsének vegyítési aránya, épp líránk érdekében is, más lett volna. Elméleti kérdés és elméleti válasz?! Valóban, hiszen csak annyi biztos, hogy 1849-től 1909-ig hatvan év múlott el és esett ki, amíg megjelent a magyarrá lett Kalevala…

Már csak azon tűnődhetünk, hogy megjelenése után vajon megtettünk-e mindent, hogy elvégezhesse ezek után is feladatát irodalmunk szellemében? Válaszunk: sokat tettünk! De azt is meg kell vallanunk, hogy a Kalevala kovásza és ihletője máig sem lett szellemi életünknek olyan mértékben, ahogy remélhettük volna. És ebben kevés kivétellel, azt hiszem, nem a tudósaink, akik épp eleget értekeztek róla, de elsősorban a magyar költők, tán épp a jelesebbjei a ludasok. Kivételként Kosztolányi mellett talán csak Gulyás Pál volt ihletett szavú élesztője a régi Válasz idejében, és ma Képes Gézát kell említenem. Igaz, azóta több kiadásunkban is elfogyott. De mi lenne, ha a mind gyakrabban megjelenő Constanzától Cordobáig oly sok mindent felölelő és épp fiatal műfordítóink kitűnő tolmácsolásában napvilágot látó és divattá lett népdalok, balladák, románcok és a népi ihletésű költők verseinek méltó sikerei közben a magyar költők tollából ihlettel és fényesen – a sziporkázások divatja közben –, egy-egy írás és részlet a Kalevalá-ról is megjelenne. Egy-egy költemény a vogulok „igéiből”. Fordítás, vagy akár átköltés a hősi és a medveénekekből. Bízza meg egyik kiadónk vagy az Akadémia ilyen feladattal, bizonyára elfogadja Weöres Sándor vagy Nagy László. Higgyék el, semmivel sem kisebb világ és a világról semmivel sem kisebb alkotói képzelet kincse munkál ezekben az írásokban. Ráadásul rokoni is. Csak gyűrjük le azt a bizonyos háztáji sznobizmust. Bartók–Kodály világsikere is biztosíték arra, hogy ami itt rejlik, olyan nyersanyag lehet, amely csak arra a bizonyos pálcára vár, amelytől mint a zene, itt most tán egy irodalom gazdagodhat meg.

Észak és dél eposzi világa között keresgélve jártam a paraszti Karjala faházai között, és ültem Knosszosz királyi palotájának romjain és közöttük, amíg eddig azt vallottam, hogy líránk többet tanult Hellasztól, ma egyre inkább odahúz a szívem és a valóság is – látva miként kopott ki a görög szó az iskolákból, és olvadt minimálisra a latin –, hogy az Olümposz istenei helyett végre most már a Kalevalá-val kézzelfoghatóbb és rokonibb földre léphetünk. Szomorúan mondom ezt, mint aki látta pompájában és fenségében a Parnasszus hegyeit is, de egyben reménykedve is új lírai távlatokban.

Az iparművész Rippl-Rónai

A Kaposvári Helyiipari Iskola homlokzatára Rippl-Rónai József neve került. A névválasztás és annak elfogadása nagyon sokunkat örömmel tölt el. Örömmel, mert ez a választás úgy sikerült, hogy ez a név a mögötte álló élettel és művel nemcsak nagyságot jelez, hanem példával is szolgál mindennapi szellemi és fizikai munkájukban mindazoknak, akik naponta olvassák. Rippl-Rónai esetében ez így van, mert nemcsak a legnagyobb festőművészek egyike volt, de a századfordulón útmutató munkása volt több magyar iparágnak és újító szellemű művésze a századforduló magyar iparművészetének. Én itt erről a Rippl-Rónai Józsefről írok. Róla, az iparművészről, hogy világosan lássuk, a művészet és az ipar, pontosabban a szép és a gyakorlati élet egyáltalán nem áll egymástól távol, sőt egyenesen csak akkor lehet igazán szép életről beszélni, ha ez a két szó, mint itt e mondatban, az életben is szorosan egymás mellett áll.

Rónai mindig erre törekedett. S ez nem volt könnyű feladat a századforduló Európájában, és kétszeresen nehéz volt hazánkban. Tudniillik a XIX. század végére lassan megszűnt a céhek idejétmúlt, a szépet és közízlést maradi módon szolgáló kisiparos világa. Helyükbe szinte egyszerre jött a vállalkozó és a kapitalizmus. Jöttek a gépek. Velük együtt az üzleti és haszonéhség, de ugyanakkor nem volt olyan iparművészeti fórum itthon, és nem volt olyan fejlett ízlésű közízlés sem, amely itt a gépek ontotta formákat ellenőrizte vagy nemesíthette volna. Így aztán a jó arányú empire és a nyugodt formájú biedermeier és szép parasztbútor helyére nemcsak a nyugati, de a magyar lakásokba is betört a giccs. „Különösen az iparművészet terén az a sok, szecessziósnak nevezett ízléstelen dolog, mely a bécsi műhelyekben és kiállításokon szűrődött keresztül, mielőtt hazánkba került.” Így foglalta össze röviden Emlékezései-ben Rónai az elburjánzott giccset, amely éppúgy elárasztotta a pénzarisztokrácia, mint a polgárság lakásait rafinált, semmit érő, ízléstelen bútorral, kerámiával, szőnyeggel és képpel. Pedig a gépipar lendületével a cél épp az lett volna, hogy kőben, fában, üvegben, vasban és textiliában az ízléses és olcsó tömegcikk jusson uralomra, amely mindennapi látványával és használatával társadalmunkban, a legszélesebb körben ízlést nevelhetett volna. Rónai, aki Párizsban egész lélekkel a művészeti új, az impresszionizmus mellé állt, korán felismerte az iparművészet fontosságát és nevelő lehetőségeit. Ennek a művészetnek, ennek az ismeretlen területnek lehetőségei, az újítás varázsa és a szegénység is – amikor a párizsi festékkereskedők beszüntették a szegény magyar művésznek nyújtott hiteleiket –, arra ösztökélték Rónait, hogy nagy szorgalommal fogjon iparművészeti tervek készítéséhez neuillyi műtermében. Művészetének dekoratív ereje, gyakorlati hajlama, nagyszerű formaérzéke és az Andrássy Tivadar budai palotájának ebédlő megrendelése is csak fűtötte munkakedvét. „Nemcsak a pikturámhoz stílusban közel álló szőnyegeket, hanem ízlésemnek megfelelő módon tányérokat, üvegeket, bútorokat is terveztem, ami ebben az időben nagyon feltűnő, majdnem egyedülálló dolog volt” – írja öntudattal.

Ízlését abban az időben idehaza kevesen értették meg. Festői stílusa olyan újat jelentett, amely gyökerében támadta meg a szép képről és a művészi ízlésről eddig vallott tételeket. – Hát még az iparművészeti tervei? – Ez az időszak 1880 és 1914 között igen zűrzavaros, extravagáns művekkel és elvakult harcokkal teli korszaka volt kialakuló modern iparművészetünknek. Ady Magyar ugar-jának a szóképével élve, valóban ugar volt ezen a téren széles Magyarország. Vadul burjánzott benne minden az ósdi avatagságtól a modern szecessziós giccsig, a lompos primitívségtől a különc ízléstelenségig. Így aztán érthető, hogy e zűrzavarban született újat a polgár, a mecénás és a hivatalos vélemény is rémüldözve fogadta. Érthető, nem tudtak különbséget tenni vállalkozók és vásárlók a rossz és a jó között, mert nem volt „hiteles” minta az újban, amelyik alapján a mű és a giccs között különbséget tudtak volna tenni.

Az Iparművészeti Társulat és a legjobb ízlésű gyárosok is tanácstalanul, a legjobb esetben elmaradt gondolkodásmóddal, de legtöbbször rossz ízléssel tájékozódtak. Hogy is lett volna másképp, amikor Szinyei Merse Pál és Rónai képein derültek. Hát még Rónai bútor- és szőnyegtervein! – „Emlékszem – írja –, különösen az Idealizmus és realizmus című képszőnyegemet nagy ambícióval csináltuk abban a neuillyi nagy szegénységben. Szépnek ígérkezett és igen eredetinek: zöld és sárga harmónia, új színek, merész elhatározással megállapítva. Hittünk abban, hogy nem mindennapi lesz, talán még meg is veszi a kormány. Dehogy vette. Hiszen a hivatalos nagyságok még ilyet nem láttak, és ha nem láttak ők, a mindenlátók, akkor az csak ostobaság lehet. Így volt csakugyan: elküldtem, visszaküldték.” – De mit remélhetett volna ezek után a közönségtől? – Csak akkor értjük meg ezt, ha ma meghallgatjuk egy-egy bútor és újvonalú lakáskiállítás közönségének véleményét, vagy ha rosszalló derűjét végignézzük a sokszor nagyszerűen modern építészeti tervek láttán… Így volt ő is… Újszerű bútor, szőnyeg és selyemhímzés, ablaküvegterveit, „velencei könnyedségű üvegjeit”, tányérdarabjait kimosolyogták. De ő következetes volt. Újra és újra bemutatta azokat az Ernst Múzeum-i kiállításán és a Művészházban is és mindenütt, ahol agitálhatott az újért. Még jó, ha csak mosoly fogadta! De kitartóan harcolt. Kitartóan a kiállítási termekben és az iparosműhelyekben is. Mert minden ipari darabjának kivitelezésénél ott volt, és következetesen végigvitte akaratát az asztalosnál, üvegesnél, gelencsérnél is éppúgy, mint a kőnyomdászoknál, legyenek azok kisiparosok vagy gyárosok. Ezt írja Thék Endréről, a híres bútorgyárosról: „Az Andrássy ebédlő miatt úgy összevesztünk, hogy egymást a sárga földig lerántottuk.”

Mindezt miért? – Mert Rónai nem abbamaradt festőművész volt, akinek jó már az iparművészet területe is, hanem tervező művész, aki nagyon is komolyan vette az elgondolt művet. Egyszerűen azért, hogy „utat-módot mutasson, impulzust adjon a jobb ízlésű, illetőleg erre nevelhető iparosoknak és gyárosoknak”.

Itt álljunk meg, és vonjuk le az eddig mondottakból a következtetést. – Tehát mit üzen Rónai az ifjú iparművészeknek, iparostanulóknak és a magyar iparnak?… – Azt, hogy ne féljen és ne féljenek az újtól és az újítástól. Izeni azt is, hogy terveikért és eszményeikért harcoljanak bátran és következetesen. Csakis így születhet meg egy olyan iparosság és ipar, amely nem marad el az időtől.

Ez a nagy művész a reformerek konokságával hitt abban, hogy az „ártisztikusan berendezett lakás” a lélekre, végsőfokon pedig a társadalmi életre is nemesítő hatással van. Tehát nemcsak azért tervezett, hogy a régi, a megpenészedett kispolgári és az önelégülten lapos polgári, de az önhitt, rosszízlésű vezetők ellenére is új és szebb életviszonyokat teremtsen. Ezt hitte is és nézzünk csak körül, mennyire igaza volt. Valóban az új környezet, új életet teremt. Itt Rónai szavait valamennyien: írók, festők, iparművészek, tervezők, mind megszívlelhetjük.

Ez a tervező és teremtő vágy aztán a Lonka-hegyi Róma Villában nemcsak a tárgyakon, de a természeten is szétáradt. Ízlésének szép példája volt kertje és lakása. Ezt a somogyi dombrészt tört szobrokkal, élő növényekkel és tarka állatokkal derűt sugárzó ligetté varázsolta a kertművész Rónai. Házán pedig egyre gyakorolta a magyar kisipar minden ágának ízléses alkalmazását. Virágainak színeit átvitette a szobafestőkkel műtermébe és szobáinak falára is. A lakásberendezők választékos ízlésével alakította a villa nyugodt otthonosságát. Kedvelt virágai: „a skarlátvörös zsálya, a piros szimpla muskátli mellett a tiszta fehér színű virágok, de még jobban a krómsárga cíniák” és a rózsák, a széles és karcsú gesztenye, kardvirág- és tulipánlevelek most már nemcsak tervein, de visszaemlékezve a párizsi tervezgető világra, itt a Lonka-hegyen a valóságban is körülveszik. Mindaz, amit lelki szemeivel terveiben megalkotott, az itt a „hegyen” már körülötte az életben is megjelent. Gondoljunk csak szép hímzéstervére, az Anyagiasság és eszményiesség-re, vagy a Rózsát tartó nő-re… Igen, Rónai olyan szerencsés volt, hogy álmait életében a fizikai megvalósításban is végigélte. Nem azért hajszolta a szépséget, hogy álom maradjon, hanem hogy életre keljen. Meghatottan vettem kezembe azokat a fényképeket, melyeket ajándékul kaptam, a véletlen folytán épp születésének századik esztendejében. A képen Lazarine, akárcsak a „Rózsát tartó nő”, olyan stilizált, törékeny és beállított mozdulattal emel egy rózsatő fölött arcához egy rózsát. Mellette „szecessziós”, színpadias mozdulattal a szalmakalapos, fehér nadrágos mester áll. Kezében a bicska, mellyel lenyeste azt a rózsát, melyet a fényképész Lazarine kezében örökített meg. Mintha csak ez a megállított és megőrzött ünnepélyes pillanat és ez a rózsa lenne a hála és a köszönet azért a sok munkáért, melyet francia felesége a hímzett falikárpitok és gobelinek szövésére szentelt.

Ma, ha elnézzük borospoharait, konyakoskupicáit és pezsgőspoharait, melyeknek vízfesték vázlatai most itt függnek a Róma Villa falán, ki ne venné észre, hogy ezek virágkelyheket, mákgubókat ábrázolnak. Üvegbe meredt virágszirmok ezek a poharak. Füleik visszahajló levelek és száraik virágok üvegszárai. Bizony, nem mindig olyanok, mint ahogy Bernáth Aurél mondja. Talpon állnak ezek az üvegszirmok, ha dőlnek is, akárcsak a napfény felé hajló virágkelyhek.

És tányértervei? Csak kettőt említek. Egyik a villa emeleti kék halljának falán függ. Fehér, kék és zöld színesceruzával rajzolt öt-hat fából álló gyümölcsöst ábrázol. Mintha e törzsek lombjai e tányéron várnák az almákat és barackokat, hogy rátegyék. Körben a tányér peremén a stilizált kis falu, amely a gyümölcsöt termeli. A másiknak már csak másolatát őrzi múzeumunk. Százszorszépekkel pettyezett füves tisztáson sütkérező fehér kacsák. Csupa hullámzó ritmus a szálas, egyenesen vibráló rajzú fűben, melyet távoli erdők zöld gömbjei kereteznek.

És ezeknek alkotója a szecessziós Rippl-Rónai, a szecessziós iparművész?… Igen, amint mondja oktató időszerűséggel Emlékezései-ben, „senki a saját korát joggal meg nem tagadhatja”. – Valóban benne élt a szecesszióban, de abból egyéniségén átszűrve ezt a stílust olyan jelentős iparművészeti darabokat alkotott, mint a fent említett művek és színes kőnyomatai, mint például az „Újságírók Egyesületének 1896-os meghívója”.

Vagy, ha már itt tartunk, vegyük elő a sok közül a Park aktokkal vagy Intérieur zöld karosszékkel és Lazarine és Anella című alkotásait. Egyszóval mozaikos stílusára gondolok, mellyel Rónai impresszionizmusán belül valóban a legközelebb állott a sokat és méltán „szidott” szecesszióhoz, mégis bátran kimondhatjuk, hogy nála ez a stílusvariáció sem volt hiábavaló, mert általa ebben az alig két évtizedig divatos stílusban is a mi festészetünkben értékes alkotásokat hozott létre… – Miért és hogyan sikerülhetett ez Rónainak? – Azért, mert mozaikkockái mögött nemcsak mesterkélt dekoráció van, hanem élő természet és szikrázó élet. Fordított gyakorlata a fejlődésképtelen stílusnak, amely például Bécsben is csak formákat lopott a természettől.

A szecessziótól Rónai különösen az építészet terén remélt sokat. Nagy falfelületeket, amelyeken dekoratív erejének pályateret választhatott volna. Megépült szülővárosában is az akkor Péccsel vetélkedő kisváros túlméretezett színháza és a Turul Szálló is. A szálló kávéházának öszvérfogatos napi vendége volt, de megrendeléseket nem kapott e falfelületek dekorálására. Sőt elmondhatjuk, a városház tornya alá Deákra és Kossuth arcképére sem kapott megrendelést. A főispánok arcképcsarnokába is csak egyet festetett vele meg a vármegye. Makkfalvay Géza portréját, de legyünk őszinték, azt is eldugatták a vármegye levéltárosával a sok aktaállvány közé, nehogy ez a mozaikos, idegesítően vibráló, remek portré megzavarhassa a nagygyűléseken a törvényhatósági bizottság tagjainak kiegyensúlyozott megyei hangulatát. Onnan, a por közül került elő a Rippl-Rónai Múzeum képtárába, amely az iparművész Rippl-Rónaitól is 30 db asztal, kandalló, lámpa és egy különösen szép pohárszék tervét őrzi.

Művészi terveinek és harcainak megvolt az eredménye. Végül is a gúnyolódó közízlés közeledett hozzá. Befogadta, és megnemesedett az új által, amelyért Rónai harcolt… Ha már eddig jutottunk, záró soraimban el nem mulaszthatom megjegyezni: bizony, fontos lenne összeállítani színes kőnyomatainak teljes katalógusát és reprodukciós teljes gyűjteményét. Fellelhető pasztelljeinek színes diapozitívre vett gyűjteményét pedig kötelezővé tenném, mert amint az újra és újra átjátszott magnetofonszalag az időben a hangot, úgy őrizhetnénk meg a pusztulástól e diapozitívekkel Rónai lepkeszárny-finomságú, évről évre színei himporát vesztő pasztellműveit.

Az ecset poétája

A háború előtt találkoztam vele először. Süllőzés közben, szép tavaszban, amikor Badacsony alatt rezeg a víz és nyárfarügyszagú minden. Aztán a háborús évek után, a vitorlás időkben, találkoztunk sokat, amikor még nem jártak a Balatonon a fölrobbantott hajók, csak a vitorlások, a „széllelbélelt” emberek. Aztán, hogy Kaposvár „örökbefogadott”, mint írót, és én Fonyódon laktam, attól az időtől kezdve szinte hetente találkoztunk hosszú időkön át. Nem a festészet, de a művészetek és a horgászat fűzött össze minket, s minthogy róla írok, a legnehezebb az lesz, mint kapcsoljam ki e sorokból személyemet, hisz mégiscsak élményeimet, az ő szavait és együttlétünk alkalmával e tetteiből és lényéből bennem kialakult képet akarom itt leírni.

Kezdetben amolyan ősemberi, legfeljebb a halász-vadász kultúra nívóján mozgó szókincsen és gondolatkörben folyt eszmecserénk: halfogó szerszámokról, csalikról, horgászravaszságokról, fittyet hányva minden társadalmi szokásnak. Hosszú vitáink voltak arról, vajon a gilisztára vagy a kishalra kap-e jobban a süllő? A gyakorlat döntötte el. Badacsonyban eredményesebb a giliszta, amelyre Egry esküdött. Sokáig a művészetről alig esett szó. Lakásán sem voltam. Ott találkoztunk a parton, és hiányzott, ha nem találtam szokott helyén, a köveken. Összeszoktunk, mert magam nem vagyok bőbeszédű, meg aztán akkor már ő igen unta a gilisztaszedést – talán sajnálta is, erről majd később –, s én kitűnő somogyi, nagybereki bőrgilisztákat hoztam, s közösen használtuk. Egyszer aztán elkísértem a házukig, mert felajánlotta, hogy a nyeleket ne szereljem le, hanem hagyjam náluk. A kapuban akkor megkértem, hogy mutassa meg a képeit.

Szeme kitágult. Szorítóba került. Tudvalevőleg nem szívesen mutogatta a képeit. Mint később elmesélte, unta a sok beszédet, a gátlás nélkül osztogatott festészetre vonatkozó tanácsokat, vagy az esetleges otromba gúnyt, mert abban is volt része a hercegi borospince alatt. Aztán apránként azt is megtudtam, hogy azt sem szerette, ha rajongói, kis számmal azok is voltak akkor már, dicsérik. Aztán a festők körében észrevettem, nem szerette, ha nagyon peckesen ültek előtte a festők. Tudta, mit csinált, és amit alkotott, arra egyre mélyebb badacsonyi magányában igenis, némán, rátarti volt. Beszélgetés közben a festőkről véleményt se pro, se kontra nem nagyon mondott, legfeljebb legyintett. Nagy szeretettel emlegette mindig Ferenczy Károlyt, Lyka Károlyt, Keresztúry Dezsőt, Borsos Miklóst és Pátzay Pált, aki az ügyeit őszinte barátsággal intézte Budapesten, a hivatalos fórumok előtt.

Egész tartózkodó lényében volt valami önmagára is sújtó plebejusi nehézkesség. Heves indulat és konokság és nehéz évek gyötrelmei szabdalták át az arcát, s mert a szegénységből indult, és mindig tiszta ember maradt, tehát a gonoszság, igazságtalanság és butaság, emberi kicsinyesség láttán vagy hallatán egyszerre komorult el az arca, lobbant föl zsörtölődő természete, lett sárgás és szürke a szeme, hogy aztán zöld derűre, kékre változzék, vagy kitáguljon, mint a macska pupillája. A vagyont megvetette. A hatalmat és a nagy jólétet lelki züllesztőnek tartotta. – Ronda pofa! – Micsoda banda! – gyakori kifejezése volt egyes személyekre és társadalmi „rétegekre”, pl. a hercegen élősködő badacsonyiakra és a műveletlen falusi előkelőségekre, lettek légyen azok földbirtokosok, kézművesek vagy értelmiségi műveletlen „alakok”. – Miért utálta ezt az úgynevezett „előkelő és művelt” réteget? – Egyszerűen azért, mert a művészetek iránt süket volt ez a falusi réteg, mellyel Zala kis falvaiban és itt Badacsonyban is érintkezett. Hamar rájuk unt. Alighogy megismerte őket, gyorsan szelektálta a társaságot, és konok gőggel, a mai szóval élve, leépítette őket. Nem volt könnyű dolog! Nagy határozottságot, következetességet igényelt ez a rendtétel a portája, avagy mondjuk így, műterme körül, hisz az államapparátus vezetésében is az előkelő Pauler atyafiságnak szerteágazó kapcsolatai voltak, s ezek látogatták felesége, Juliska révén.

Bizonyos mértékű rátarti, várúri magányban élt a badacsonyi „lakótorony” emeletén. Ez az épület alapjában véve egy mérnökileg elfuserált, lakásra nemigen alkalmas épület volt, amelybe később szélfogó falakat kellett behelyezni. Bazaltból és téglából készült, és igen hideg volt. Szinte kívánkozik a hasonlat, hogy a most renovált nagyvázsonyi vár lakótornyára gondoljunk, amikor Egryéknek erről a lakásáról beszélek. Itt élt, de nem aszkéta módon, melyet többször hallok róla említeni. Több volt Egryben az indulat és a konokság és igenis, a szeretet is, semhogy aszkétának mondhatnám. És ráadásul érzéseit sem igen fékezte. Kitört, ha nem is szóval minden esetben, de arckifejezésének fegyelmezetlen grimaszával. De nemcsak zsörtölni, ítélkezni, hanem derűs humorral böllenkedni is tudott. Ilyenkor l’art pour l’art élvezte a szerepét a játékban. Jókat nevetett azzal a szarkasztikus arcvonással, amely végül is nem a derű, de a keserű gúny vonásait tolta az arcára, mint egy maszkot.

Ez a keserűség egész arcát összeszabdalta, és ha nem is ideges rángatózással, de méla komolysággal ott ült mindig az arcán. A derűs ember szinte csak pillanatokra bukkant ki sok színben játszó szeméből. Oka bőven megvolt, hogy ilyen legyen. Gyermekkori első emlékeiből indultak ezek a vonások. Apjáról és édesanyjáról merőben másképp beszélt. Olvastam, hogy apját földművesnek írják. Én úgy emlékszem, hogy Egry kis falusi kézművesnek, kis falusi vargának, nem is cipésznek mondta. Amolyan kötekedő, önfejű, „ki, ha ő nem”-típusú embernek, aki az igazához, vagy vélt igazához hepciásan ragaszkodik. Világosan kifejtette, hogy apjával se lakni, se élni nem lehetett, vagy csak igen nagy áldozat árán. Édesanyjáról ezért nyilatkozott mindig nagy szeretettel, de szófukar rövidséggel, nehogy az elérzékenyülés megrendíthesse. Ezért lett édesanyja a badacsonyi szőlőhegyi házban szinte olyan, mint egy néma házitücsök. Csupa alkalmazkodás, rettenet és csupa szerénység. A megindító szeretet sugallta remek portréja, az Édesanyám című kép, most a Balatoni Múzeumban van. Ez a mű mindennél ékesebben beszél mesterének mély, de a világ előtt rejtegetett érzésvilágáról. Az Egry-képek emberi és érzelmi világának, lelki vonásainak kutatásánál a kiinduló pont csak az Édesanyám lehet!

A család Zalaújlakról való fölvándorlásáról – mert szó szoros értelemben gyalog történt – s az út árokszéli és éjszakai történeteiről megrázó szavakat ejtett Egry József. Aztán a pesti proletárlakásról és az ő későbbi lakásairól is sok komor képet festett. Fiatalkorában esztendőkön át egész éjszakákat töltött, pénz nélkül, kávéházakban vagy ligeti padokon, mert lakásán annyi volt a kiirthatatlan poloska, hogy egy percre sem tudta volna lehajtani a fejét. Legfeljebb nappal, villanyfény mellett. Elsősorban a piszok tudata bántotta, űzte ki ezekből a lakásokból ezt az igen pedánsan öltöző és természetétől fogva igen tiszta embert. Ez a tisztaság nemcsak külsejére, de lelkivilágára is igen jellemző volt. Egyszerűen és könnyen szeretett öltözni. Szerette a pasztellszínű, könnyű szöveteket, a jól szabott, egyszerű férfidivatot. Nemcsak magán, de más ruhájában is elgyönyörködött. Könnyű csontú és légies lénye nem bírta a nehéz, plump ruhákat, a dupla talpú cipőket, az ordító színeket. Pasztellszínű volt lénye is, aki egy maga barkácsolta sima, ízléses somfafütykösre támaszkodott – még Juliska is ilyennel járt templomba –, miközben könnyű füstöt fújt. A szalmakalapot és vászonsapkát is kedvelte és a könnyű, keskeny cipőket. Megható volt, amint mutogatta megőrzött régi cipőit, hogy már egyiket sem tudja felhúzni, mert a badacsonyi köveken úgy szétment a lába.

Egész haláláig, rossz tüdeje ellenére, nagyon szeretett a természetben járkálni. A horgászáson kívül gyakran látogatta a badacsonyi csepőtés, bokros erdőt. Mikor lehullott a lomb, végigjárta, kutatta a somos erdőrészeket. Kiválogatta a sétabotnak valót és külön a göcsös, bogos somtöveket, gyökereket. Ezeket aztán alkalomadtán kifürészelgette, kipiszkálta a sziklák közül. Később pedig megbízott valakit ezzel a munkával. Otthon ezekből, akárcsak a zalai és a somogyi pásztorok, olyan eljárással – trágyalé és pörkölés, zsírozás – készítette a szép fényes, szépiaszínű botjait és szobrait. A gyökérben és a göcsökben a természet alakította formákat pár késvágással fejlesztette tovább, és így emelte ki a természet alkotásaiból a meglátott szépségeket. Ezek a művei sokban hasonlítanak a primitív népek nagyon is rafinált ízlésű alkotásaira. Sohasem pihenő természete állandóan barkácsolásra ihlette. Összeszedte a hegy lyukacsos bazalttufa bombáit. Ezekből nagy szorgalommal hamutartókat vagy primitív, darabos kisplasztikát kalapált vagy pattintgatott. Jó lenne ezeket is összegyűjteni és megőrizni a badacsonyi emlékkiállítás helyiségeiben. Így volt horgászfelszerelésével is. A hozzávaló kellékeket megvette, és ő maga órákat elpiszmogott, mérgelődött a szerelék összeállításán, mindig a legprimitívebb egyszerűségre törekedve.

Mint zalai, falusi származék, jól beleélte magát a balatoni életbe, amelybe, amint jól tudjuk, Pauler Juliska révén cseppent. Juliskával a „Hableány Vendéglőben” berendezett hadikórházban ismerkedett meg az első világháború utolsó éveiben. Juliska, ahogy mesélte, jóval idősebb volt, mint ő. Kertelés nélkül elmondta, hogy házasságra sohasem gondolt. Érdekes, hogy ezt a házasságkötést a hosszú barátság közben épp a buzgón katolikus Juliska és Egry József barátai igyekeztek révbe hozni. – Hogy Juliska miért? – Csakis lelki indítékai lehettek. Csakis a szeretet és a szerelem. Hisz Juliska egy ezredes jómódú felesége volt, és Egry? Azt hiszem, nem szükséges részleteznem Egry akkori „közlegényi” állapotát és helyzetét. Mindenesetre az is örök titok marad, hogy tudta vakbuzgó katolicizmusával összeegyeztetni Juliska a válást, hogy Egryné legyen. Az tény, hogy az 1920 körüli, a vesztett háború után újraszülető félbalkáni és a bécsi volt monarchiát utánzó félfeudalizmusunkban Juliska részéről ritka bátor és forradalmi tett volt otthagyni a rangot, lerakni egy állás fényét és egy beteg festő mellé állni. Juliska kitartó volt, és Egry engedett a buzdításnak. A „beteg” hozzáment „ápolónőjéhez”, aki eltekintve apró-cseprő kicsinyességeitől, egy életen át volt támasza, és bátran mondhatjuk, az egyik legnagyobb magyar mester kialakuló művészetének elősegítője.

Juliska vagyona ráment arra, hogy Egry szabadon dolgozhassék. Ez a szeretet és ez az anyagi alap biztosította a kezdeti időt, a külföldi utazásokat, és Juliska diplomáciai érzéke a siker előkészítésében is jelentős volt. Az a társadalmi réteg, amelyből jött, kimosolyogta Juliskát az ő festőjével. Ezért is utálta őket Egry. De csak azokat, akik a születés jogán a fejükbe automatikusan megjáró szellemi magasabbrendűséget is beképzelték. Ennél a rétegnél a tapolcai borkereskedőket is százszor többre tartotta. Badacsony, Szigliget, Szentgyörgyhegy címeres, bortermelő előkelőségeinél több támogatást adtak Egrynek ezek a borvásárló kereskedők. Ha megszorult – mert a keszthelyi ház és a badacsonyi szőlő eladása után és közben is gyakran voltak ilyen idők –, csak hóna alá vett pár olajpasztellt, bement Tapolcára, és volt mit tejbe aprítaniok, ha szűkösen is. Igen sajnálta, hogy a deportálások alkalmával csak Tapolcán is – amint számította – legalább harminc–negyven képe tűnt el a gettóból. Meg volt győződve, egyet sem úgy loptak el, hogy megbecsüljék azokat, hanem mint a semmit, a kacatot, úgy pusztította el őket a hozzá nem értés. Igaz, még 1953-ban a Vízitükör című kötetünk is azt a lektori „véleményt” kapta, hogy „illusztrációi (?) közlésre alkalmatlanok”. Mindezt, mindkét esetben a nevelés hiánya okozta. A művelt és generációkon át lelkileg a művészetekhez hangolt embertípust igen tisztelte és szerette, jöjjön az bármelyik társadalmi osztályból. Szeretettel emlegette a Forgách családot, akiknél Balatonmárián és a Vág völgyében, és egy hercegi családot, akiknél Arad megyében dolgozott és vendégeskedett.

Feleségével, akit szeretett és tisztelt, a maga módján, állandó leintős stílusban zsémbelt. De ez a leintés mindig Juliska gyerekes, vidám és egyáltalán nem sértődött kuncogásába fulladt. Harminc éven át ez az idősebb, főkötős és a főkötő alól kis frufrukat fésülő kövér és kedélyes asszony a szeretet odaadó bölcsességével mindent elnézett, és semmit sem vett komolyan a férjétől. Végeredményben igen bölcs asszony volt. Jóskának – ahogy ő hívta férjét – egyéni útja volt a társadalmi és a művelődési fokozatok lépcsőin. Neki, mármint Egrynek a sixtusi kápolna freskói is a mészárszék jelzőt hozták a szájára. Tehát Juliska vitatkozni sohasem vitatkozhatott Egryvel olyanról, amit az lényegesnek tartott a művészetben. Legfeljebb társadalmi és modorbeli kérdésekről, férje egyes kijelentéseiről csattant fel, hol az egyik, hol a másik. Egry leintésein egyenesen derült. Tetszett neki ez az érdekes ember, akiért katonatiszt urát otthagyta. Sokszor úgy éreztem, Juliskának kellettek ezek a napi kis villámlások. Különben feleségére sok kérdésben hallgatott, mert egyben biztos lehetett, mindent megtett művészi fejlődése érdekében. Erre ment rá a keszthelyi szép ház, a badacsonyi szőlő és présház, Juliska készpénz öröksége is, mert Egry szabadságvágya fékezhetetlen volt. Egyetlen percig sem bírta a kötöttséget. – Inkább egyenek a poloskák, mint egy hétre egy hivatal – mondta nemegyszer. Ha kötöttségről vagy aktáról volt szó, máris összeborzadt. Kerekre csucsorította a száját, köréje futottak ráncai, arca elkomorult, és összehúzta magát. Csak szeme villogott acélosan szúrva. Mintegy védőállásba kapta magát. Általában csak legyintett a közhivatal és az önadminisztráció művészeire, akik egyvégtében a fazék körül gőzölték hajlékonyra lelküket és műveiket. Sokszor szívből, fényes derűvel nevetett helyzetükön, sőt olykor még a káröröm ördöge is belebújt, ha valami mosolyra ingerlőt hallott olyanvalakiről, akinek a szerepét utálta. Mert érzéseiben sem volt középutas. Festőkre vagy legyintett, ez volt a rosszallás, vagy elkomorodott, homlokát jellegzetesen dörzsölve tenyerével, s ez volt az elismerés. Ezzel mintegy azt jelezte: ezen érdemes törni a fejünket. – Ez valaki. – Ingerült, elhamarkodott legyintéseivel, ha nem ellenkeztek mindjárt, hanem meggyőző értelemmel – bár érzéseire többet adott – és nyugalommal beszéltek vele, lassan kiderült, meghallgatta és igazságérzetének engedve, két-három hét múlva alkalmat ejtve rá, helyesbítette a legyintő véleményét.

A vizitelőket sem szerette. Ha Juliska beszólt, és neki nem tetsző valakit jelzett, arcát görcsös fintorok zsugorították össze, szinte dührohamot kapott, melyet nem is igyekezett magába fojtani, kitört: – Ha nem zavarja valahogy el, jegyezze meg, én inkább kilépek az ablakon. – Második emeleten volt a műterme! Juliska ilyenkor is csak mosolygott, és valahogy távoltartotta a nem kívánt vendéget a férjétől. Ilyenkor egyre idegesen csak cigarettázott. Mindaddig tartott ez, amíg a látogató el nem távozott. Akkor hirtelen megkönnyebbüléssel mosolyra derült. Legtöbbször ilyenkor, hogy levezesse indulatait, egy sétát ajánlott a „Hableány” előtti parkba, vagy pedig meglátogattuk a horgászokat.

Badacsonyban egy szép kis kávéház hiányzott neki. Fonyódra sokszor átjött csak azért, hogy a volt Porkoláb-féle vendéglőben a biliárdozókat nézegethesse. Olykor egy-egy partit el is játszottunk. Jól, de igen körülményesen, lassan, megfontolva játszott. Ha nem sikerült egy elgondolása, asztalt, dákót, a kezét és ügyetlenségét egyaránt és együtt szidta. Badacsonyban ezt hiányolta. A hétvégi, víkendező emberek tömegében szeretett cigarettázva nézelődni, figyelni. Ilyenkor, aki megfigyelte, arca kisimult. Az értelemtől megszépült. Órákig csak nézett, elcsitult arckifejezéssel. Ha rajtakapták elmosolyodott, ha barát volt az illető, vagy pedig mindjárt görcsbe rándult, és dúlt lett ez az arc, ha nem kívánt ember szólította meg. Indulatai, lelkiállapota és érzései arcára voltak írva. Aligha mondhatjuk fegyelmezett egyéniségnek. Így volt a dohányzással is, melyre mindig el lehetett csábítani. Mint alkoholista a poharat, ő mindig elfogadta a cigarettát. Legfeljebb hamarabb elnyomta. Szinte szétreszelte a lyukacsos, általa kalapált bazalttufa hamutartóban. Azután keserű, undorodó képpel szidta, nem magát, de az átkozott, „édes nikotint”, melyről sohasem tudott leszokni, pedig súlyos asztmája és tüdőbaja is egy életen át ezt diktálta volna az elsősorban érzelmi tájékozású művész értelmének.

Ha már itt tartok, el kell mondanom, hogy Egrynek a műveltségről valóban furcsa nézetei voltak. Ezen sem nagyon csodálkozhatunk. Mindenben saját útja volt. Már nyomora és négy vagy tán hat elemije is, hogy magasabb szintre léphessen, egy saját iskolával saját igazságkeresésre kényszerítette. A mindenség értelmének és minden jelentőségének meghatározásában helyzeténél és életérzésénél fogva is igen bizalmatlan volt. Így lett végül is szemléletében, művészetében rengeteg gyötrődés után annyira egyéni, önálló.

Sokszor úgy hatott, hogy a tanultságnak ellensége volt. Pedig nem így állt a helyzet. Nem az iskolázottságnak, hanem pontosabban csupán a hozzá kötődő szabályoknak és előírásoknak, a műveltséget adó út kötelező szolgálati szabályzatainak volt az ellensége. Egy azonban biztos, a művelt ember előtte a művészt jelentette. A tanult ember pedig sok esetben csak a műveletlen „alakot” képviselte, aki még nem jutott el az élet és a műveltség igazi értelméhez, a művészethez és a széphez. Világos, hogy így gondolta, hiszen Juliska előtt is többször így nyilatkozott a Pauler családról: – Micsoda család?… Legalább ilyen műveletlen társaságba ne kerültem volna magával! (Szóról szóra így!) A négy, legfeljebb hatelemis, ösztönösen tájékozódó művész nyilatkozata és véleménye volt ez Pauler Tivadarról, a jogtudós, többszörös miniszterről, Pauler Gyuláról, a történelemtudósról, és sógoráról Pauler Ákosról, a filozófia és logika jeles tanáráról. – Juliska sértődöttség nélkül, szívből nevetett ezeken a kitörésein. Ahogy az emberre nézett, egyre kuncogva, mintha csak azt mondta volna: – Hát nem volt érdemes hozzámenni?… Hát nem eredeti alak ez a Jóska?… Mindent megér, ahogy ez zsörtöl, amiket ez a Jóska kitalál… – És hamarosan Egry arca is felderült, hogy újra kezdhesse: – Csak maga ne beszéljen… Csak maga ne mondana legalább véleményt intelligens emberek között… Mit gondol maga az én barátaimról… – És Juliska újból csak kuncogott, beszélt, beszélt, nagy humorral, körültekintéssel; kivéve egyet, mert abban nem ismert pardont, és ez a vallás kérdése volt. Egry csak rázta a fejét. Fuldoklott az asztma, a méreg és a cigarettafüst fojtogatásától. Villogtatta kékeszöld szemét, de soha életében káromkodni nem hallottam ezt az indulatos művészt. Sőt, még tiszteletlenül nyilatkozni sem valaki meggyőződéséről, érzésekről vagy transzcendentális vonatkozású dolgokról, Istenről, égről.

Nem volt bizalmaskodó sem. A trágár vagy kétértelmű viccekre is elkomorodott. Nem szerette, egyenesen utálta a kíváncsiskodást, a pletykát vagy mások, vagy a nagyvilág szerelmi pikáns ügyeit, azokban való turkálást. Mindez nemcsak tiszteletre méltó, de tiszteletet parancsoló volt benne. Egész lényében volt valami puritán tisztaság. Volt a próféta örök zsörtjéből. A mindig jobbat kereső nyugtalanságból. Valami átlátszó és fényre sóvár karcsúság, mint a sohasem pihenő csírák szívós és sápadt magasbaszökése.

Hogy nem szerette volna az irodalmat, vagy hogy „a költészet számára gyanús szépelgés vagy stílus machináció” volt-e, mint Bernáth Aurél írja az Utak Pannoniából könyvében? Igen, olyan lehetett a harminc–harmincöt éves Egry Keszthelyen. Az új házas és az új környezettel ismerkedő Egry. Igen érdekes ez a portré. Valóban bizalmatlan volt mindennel és mindenkivel szemben. De harminc év nagy pallér. Harminc év nagy tanító, és harminc év sokat épít, és sokra megtanít. Sokat faragott Egry szobrán is. Sok éles szög lecsiszolódott róla. Bölcsebb lett emberrel és világgal szemben. A próféta sündisznó bundája sem állt már mindig tüskésen támadóállásban, és éles szeme is sokkal megértőbben nézelődött e tüskék alól a mindenségre. Világos bizonyítéka ennek 1920 utáni művészetének átalakult téma- és formavilága, hangulata, íze és stílusa is. Bernáth épp a lelki forduló táját rögzítette, hogy annál jobban láthassuk a különbségeket.

– Versek? – Akkor mind többször kérdezgette a véleményemet erről és arról a költőről. Költőkről és nem írókról. Verses antológiákat kért olvasásra. Talán, hogy ne legyen olyan egyoldalú hatévi barátságunk beszédtémája, amelyet röviden így sűríthetnék: indult a horgászás dicséretével, a cigaretta szidása következett, azután festészetről és a versekről való beszélgetés, majd pedig a bor, a nép és a természet köréből vett, szertecikázó témák és újra megint sok elégedetlenség, és befejezésül ismét a horgászás dicsérete… Nem hiszem, hogy csak udvariasság lett volna, hogy verses antológiákat kért. Hiszen ilyesmi, mint a formaság, nem érdekelte, és nem is volt sok érzéke hozzá. Ebéd után vagy vacsora előtt a műtermében mind többször kért arra, hogy olvassak föl a magam és más költők verseiből. Arany és Petőfi között alig tudott választani, de érdekes, hogy Gyónit Adyval egyenrangúnak tartotta. Hogy miért, azt sohasem indokolta meg, pedig többször visszatértem erre a kérdésre. Ilyenkor is csak simogatta a homlokát… Egry abban az időben igen megszerette a modern és kísérletező muzsikájú és témájú, a villogó képekkel fényes és egyben magvas verseket. Csak a kákabélű dolgokat nem szerette a művészetben. Azt, ami mögött nem volt se íz, se szín, se pedig valóság. Gyűlölte az ilyen műveket s az eunuchhangú bölcselkedést.

Irodalmárkodásunk emléke a Vízitükör című kötetünk, melyet nagy szeretettel állítottunk össze hosszú vers- és rajzválogatások és címadások közepette. Életében, az akkori művészi és irodalompolitikai szituációban, sajnos, nem jelenhetett meg a kötet. Csak 1954-ben sikerült elfogadtatni. Addig a halott Egry mappájában két dekli közé kötve vártak a rajzai, melyekről a „szakértők” véleménye az volt, hogy közlésre alkalmatlanok. A Vízitükör-ről beszélve, nézzük csak meg, mit jelentett Egrynek a víz, a Balaton, a hal és a horgászás.

A tóhoz ösztönösen vonzódott. Szinte átöröklött szenvedéllyel. A régi szép horgászidőkről a legnagyobb elérzékenyüléssel beszélt. Arca átszellemült. A rajongás szépítette meg. Vérbeli zalai, balatoni horgász volt, aki ismerte az időjárást, a vizet, a halat és a horoggal való halfogás minden csínját és bínját. A nagyszámú halfogó között az aránylag kisszámú, meditáló, a nádnyéllel, a nylon vékony morzéján át egy másik elemmel társalkodó szekta kiválasztott tagja volt. Nem halpusztító hús-szákoló. Vérbeli, idegein át dolgozó horgász volt. Abból a fajtából, amelynek a vadászok körében Bársony István és az ő műveiből kirajzolódó magyar vadász a típusa. – Bizony, jó lenne Bársony műveit is újra olvasgatni. – Nem a trófeagyűjtő és méregető, mindent puskacsőre vevő, a vadban csak a zsákmányt látó, robbanógolyós „ősember”. Neki szép élmény volt a nád közt töltött délután vagy alkonyat. Szemlélődő teljes idegzettel kézből és érzékkel és nem ébresztő racsnival horgászó típus volt. Neki valamikor és még ekkor is a hal szépen való megfogása és ügyes szákolása volt az öröm. Egrynek sohasem segíthetett senki, bármekkora is volt a hal. Ketten viaskodtak. Megadott a horogra vett halnak minden „lovagias” lehetőséget a menekülésre. Ki az ügyesebb elv alapján állt! Egyszer a badacsonyi mólón valaki megakasztott egy szép pontyot. Szorult helyzetében az épp ott álldogáló Egryt kérte meg, hogy merítse be a halat. Egry a legnagyobb nyugalommal szólította fel az ideges és kapkodó horgászt, hogy adja át neki a nyelet is. A meglepődött horgász, aki csak a halra gondolt, oda is adta, és ő nagy ügyességgel vezette jobb kezével az öt kilós halat a baljába tartott merítőhálóba. Így adta át a halat, nyéllel együtt a meglepett horgásznak. Ilyen volt. A félmunkát nem szerette. Nem bízott mások, csak a saját ügyességében.

Pedig, amint mesélte, akkor még voltak a keszthelyi öböl ősnádasaiban nagy halak. – Hogy mekkorák? – Egy történetét mondom el a sok közül, amikor emberéletet mentett. Embert szabadított meg a haltól.

Közvetlen 1918 után a Zala-torok nádasai között már a húshiány és az üzlet miatt is igen sok volt az orvhalász. Ezek egy része a nádi kis víztükrök tisztásain éjszakára hosszú szál zsinórra fenékhorgokat raktak. Pintér-gyékény pótákkal jelezték a helyet, és az erős zsineget egy nyaláb nádhoz rögzítették. Egryt, aki csónakkal horgászott köztük, ismerték. Sokszor összeakadtak hajnaltájban, amikor szedegették fel a horgaikat, hogy még korán reggel bevihessék a halat a keszthelyi családokhoz. Egyik alkalommal egy orvhalász dolgozott nem messze tőle.

– Arra figyeltem fel – mesélte –, hogy egy loccsanás után hangtalan, sistergő vergődésfélét hallok. Mint mikor a nádast cibálja a vihar… Az utolsó percben érkeztem az üres csónakhoz. Csak azt láttam, hol rángatódzik a nád. Odaeveztem, és csak nagy kínnal sikerült az „ipsét” felcibálnom a csónakba… Egyik oldalról én ráncigáltam, a másikról egy húsz kiló körüli ponty. Tragédiáját kis híján az okozta, hogy a horgos zsineget a nagy zsákmány miatt az „ipse” a csuklójára csavarta, és így akarta odaerőltetni a csónakhoz a halat. Közben egyensúlyt vesztett. Kibillent a mély vízbe. Akkor már a csuklójára hurkolódott zsinegtől és az iszonyú erőt kifejtő kapitális pontytól nem tudott szabadulni… Szóval, ilyen pontyok is voltak akkor még bőven – mesélte az életmentő Egry József…

Ilyen helyeken és ilyen emberek között horgászott 1920 körül Egry József. Így kell nézni a halszigonyozó, kócsagos, gémes és vadkacsás olajpasztelljeit. Nádsikátoros, szittyószigetes és nádfalas képeit. E nagyszerű és festészetünkben új élményt nyújtó képei közé tartozik A horgász, 1925; Nap a vízitükörben, 1937; Kacsák a nád közt, 1940; Halszigonyozó, 1941 és a boldog öröm sárgalila ragyogásában a hátán óriás pontyokkal Hazatérő horgász 1941-ben festett képe és a sok-sok hasonló témájú őszi madárgyülekezést ábrázoló alkotása, amelyeket annak idején Firenzében láttam kiállítva 1948-ban. Elmondhatom azt is, hogy alkotásainak sajtó- és közönségsikere is nagy volt Itáliában. Nem egy újságot és folyóiratot hoztam haza és adtam át Egrynek, akit ezek az írások egyhangúan „az ecset poétájának” mondottak. Szerette Egry a lírát! Egész lénye érzékeny lant volt. Ezért is tartózkodott annyira minden olyan érzelem ütéstől, amely által – a képen kívül – érzelmi életét elárulhatta volna. E képek értékének igazi megértői csak azok lehetnek – a bólogatók és divatos elismerésen túl –, akik ismerik és megsejtik ezt a világot.

Lakásán, a műtermében se szívesen látott mindenkit. De horgászpadján senkit sem fogadott. Beült háttal a földnek, és a deszkapad-trónról, amíg fel nem kelt, megszűnt létezni barátnak, rokonnak, még a hír és a segítség hozójának is. Ha észrevette, hogy valaki keresi, legfeljebb hátrafordult, ajkára tette szilenciumot jelezve az ujját, és mint egy karthauzi szerzetes órákig ült tovább némán, míg el nem távozott a partról a látogató.

1946 óta már csak horgászgatott. Se csónakja, se padja nem volt a vizen, Badacsony alatt. Etetett helye sem. Inkább számon tartotta, mi újság, mi hír a „horgászfronton”. A konyhájukban ott állt haláláig a két régi nyele. Ezeket rendben tartotta. Orsói is jók voltak. Mindig készenlétben. Állandó bedobásra kész szereléssel. Ekkortájt már főleg csak süllőzött, csukázott. A horgászás igazi, szép aranyidejének emlékeit élte át újra és újra ezekben a kisebb-nagyobb kiruccanásaiban a badacsonyi móló kövein és nádasai előtt.

Ekkor már a nyéllel együtt magával vitte a pepita fedőlapos füzetét is. Ceruzával vázlatokat készítgetett. Hangulatokat rögzített. Sőt, gyakran naplót vezetett. Több füzetre gyűlt ez az anyag vázlatokkal és nagyszerű művészetfilozófiai és lakonikusan magvas megállapításokkal. E füzetekbe készült rajzaiból, ha jó barátnak megtetszett egy-egy vázlata, menten térdére fektette, és kirepítette a lapot… Sokszor még a naplót sem kímélte. Egy rész abból is a rajz mellé került. Sok volt benne a nagyvonalú könnyelműségből. Képeit, sajnos, nem katalogizálta, nem őrizte úgy, mint majdan bankjeggyé váló anyagot. Kassák Lajos közlése szerint egyik alkalommal arra hivatkozott, hogy már ő is úgy van a hallal, mint az az öreg „vidra” – egy badacsonyi nyugdíjas vasutas –, aki csak azért nem horgászik már, mert sajnálja a szegény kukacokat a horogra tűzni.

Egrynek igen jó humorérzéke volt. Szívesen üldögélt a kis vendéglőkben. Élvezte a délutáni árnyas és langyos napsugarat. A tiszta abroszú terítéket, és nagyon szerette, erősen kritizálva ínyével a jó bort, melytől este hamar hangulatba jött, ha neki való ritka társaságra akadt. Egy alkalommal érdekes dalt dúdolt el. Nevetve vallotta be, hogy a szöveget és a dallamot is ő komponálta. Én sajnos, akkor nem jegyeztem le. Egy varjúról, a télről és a borról volt benne szó. Kurucos, bordal íze volt. Később Juliskától is megtudtam, hogy Egry még fönt a hegyen, mikor megvolt a szőlő és jó boraik voltak, sokat dudorászott, és kotta nélkül szíve szerint komponálgatott. Az italt sohasem vetette meg, sőt szerette, de csak a javát. Ha nem volt, elvolt nélküle is. Nem úgy, mint a nikotinnal…

Egry József érzelemvilágáról mit mondjak még ezek után? – Egy vershasonlat – azt hiszem Weöres Sándoré – jut eszembe, egy hentesről, aki a szívét, mint a zsírt, úgy méri. Igen, lett volna neki is mit mérnie, de gyűlölte a kimért szívet és érzelmeket, a kirakatot. Mint ember és művész az érzelmek megnyilatkozásában életében és a képein is egyaránt tartózkodó volt. Pedig szíve irányította. Aki az igazságot az egész létezés konstrukciójában minden síkon annyira kereste és igényelte, mint ő, annak érzelemvilága igen fogékony.

Teste beteg volt, de sohasem kímélte magát. Lélekben sohasem vonult vissza a világtól. Mindig kiállt az igaz, a méltányos mellett. Ez állandó zaklatottságban tartotta. Egyszer valahogy így rögzítette ezt: – Elborzadok a gondolattól, hogy mindent meglássak, és ez a sok látvány, úgy álljon belém, hogy soha többet szabadulni ne tudjak tőlük. – Itt a látottakat kísérő részvétre, a kötelező szeretetre, a parancsoló kötelességre célzott, mert semmit sem tudott flottul venni, felelőtlenül csinálni. Csak teljes szívvel és lélekkel. Pontos és kínosan lelkiismeretes volt. Egy kirándulásomra emlékszem vissza. Csak azért említem, hogy őt jellemezzem, mert csak arról beszélhetünk hitelesen, ami velünk történt, amit láttunk.

Kemény január volt. A tó beállt Fonyód és Badacsony között. Sít kötöttem, és a pattogó, fiatal jégen átsiklottam Zalába. Először Tatay Sándor vendége voltam, majd lejövet Egryéké. Közben egyik napról a másikra meglágyult az idő. Az olvadó jeget centis víz borította már, amikor kikísért a badacsonyi mólóra, hogy visszatérjek. Sürgetett az idő. Rohamosan olvadt a jég, s előttem nagy tavak fénylettek Fonyód felé, a jég hátán. Sehogy sem akart a jégre engedni, hogy elinduljak. Hiába igyekeztem meggyőzni, hogy még baj nélkül átjutok. Mintha őt terhelné minden felelősség, konokul kitartott véleménye mellett, hogy nem mehetek. Én már annyira benne voltam az indulásban, hogy bár éreztem a kellemetlen szituációt, mely indulásommal adódott a vendég és vendéglátó között, de nekivágtam. Jól emlékszem, kezet sem fogtunk. Pár méter után utánam kiáltott: – Azonnal táviratozz, ha átértél. – Többször hátranéztem, és Egry még mindig ott állt a mólón, és mozdulatlanul figyelt utánam. Biztos vagyok benne, hogy addig nézett, amíg látott. Egy lezúduló alkonyi szél gyorsan áttolt a jégen, és én azonnal táviratoztam. Ilyen volt. Nem ismerte a félérzéseket, a félmunkát és az „utánam az özönvíz” mondást.

Ha vendégségről esik a szó, akkor erről is meg kell emlékeznem. Homlokegyenest ellenkezője volt a sok mindenben kicsinyes Juliskának. Egry, akiket szeretett, azokhoz szívesen rándult ki. Örült, és igen jól érezte magát másoknál a megszokott társaságban. Juliska nem járt vendégségbe, és ha otthon kínált is, de valahogyan igen körülményesen tette. Igaz, mindig nagyon előírásszerűen. Egry legtöbbször meg sem várta, míg felesége nagy nehezen belekezdett volna a meghívást jelző mentegető félmondataiba. Már rendelte is a reggelit. Előre bejelentette, hogy mi van a kredencben, és valósággal kiprovokálta a ház minden kincsét az asztalra. Juliska végül ezen is csak nevetett, s már meg sem várva a folytatást, ebédre is meghívta azt, akit „Jóska” szeretett. A feketefőzésnél pedig, hogy Egry ne kifogásolhassa esetleg a takarékosságát a koffein körül, előtte mérte ki hamis kuncogások között a babkávé adagot, de akkor is valahogy nem az igazi magyaros, hanem „pauleros” vendéglátással. Férje, a zalai szegény magyar ember szívével látta vendégül azt, aki a házába tért. Mert Zalában is, akárcsak Somogyban a szegény ember mindig jobb házigazda és vendéglátó, mint a módosabbja. De ez, azt hiszem, nemcsak a parasztoknál és a polgároknál, de így van a művészek házatája körül is. Sok-sok pikáns példával lehetne szórakoztatni az olvasót e téma köréből is, amely oly jellemző, mind az egyes emberek, mind pedig a családok jellemére és életére is.

Lakásuk az utolsó három évtizedben a szép keszthelyi ház és a badacsonyi, parasztos présházlakás után, amint említettem már, amolyan modern kivitelű, nagyvázsonyi Kinizsi lakótorony volt. Földszinten a konyha, első emeleten a szoba és a másodikon a „várúr” műterme. Mestert nem mondhatok, mert erre sohasem tartott igényt. Ő egyszerűen csak a nevére volt igényes. Ez a műterem a végtelenségig puritán volt. Négy fehér fal, egyetlen kép nélkül. Legfeljebb egy rajzszegekkel falra feltűzött, félig kész kép kartonja. Egy kis festett, kerek parasztasztal, mellette két falusi, egyenes hátú, kényelmetlen szék. Magának egy gyalult asztallap, egy festőállvány, pár könyv és két kemény fedelű mappa. Egyik a kisebb, másik a nagyobb méretű, már kész, kartonra festett képeknek, rajzoknak. Az asztal, az asztalon levő és az asztalt fedő lapok telerajzolva apró kis képekkel. Ezek a bélyegnagyságtól a 10×10 centis méretig százával gyűltek össze az Egry-hagyatékban. Megannyi első és továbbfejlesztett terv, vázlat, variáció a nagyobb méretű alkotásokhoz.

Ebben a tiszta és magas, cellaszerű környezetben dolgozott. Állandó idegességben, lázban, mint az új életeket költő kotlós. Hol pilledten, hol pedig féltő, csőrös berzenkedésben. Ebbe a badacsonyi emeleti műterembe zárkózott be harminc év tájaival, a valóságból ébresztett látomásaival, amelyeknek szenvedő hőse és teremtője is az a legtöbb képén szereplő egyetlen ember, aki az alkotó művésszel azonos. Ez az egyetlen személy, aki művein a végtelenül szép és hatalmas természetbe szorult embert jelképezi, mindig egy kicsit tragikus alak.

Hogyan alkotott? – Arra igen jellemző A festő című, 1937-es képe. Az a rémült döbbenet, amely a vászon előtt álló művész arcáról sugárzik, szinte azonos az „Uram, nem vagyok méltó” ijedtségével a látomás előtt. Sőt, mintha a menekülés gondolatáig fokozná ezt a lelkiállapotot a meglelt „kincs” vásznon felvillanó, váratlan megjelenése.

Ő mondta el, mint hullott egyszer egy ilyen lelkiállapotban az égből, ha nem is a földre, de szerencsére egyenesen a tengerbe… Belgiumban, egy hajókikötő fölötti állványzaton festett. Amint mondtam, olyan volt ilyenkor, mint egy meghúzott ideg, szinte merevre dermedt. Szögletes mozdulatokkal dolgozott a részegséghez hasonló állapotban. Szokása szerint hátralépett, és a tengerbe zuhant. Úgy mondta, hogy toronymagasságból. Csak a gyorsan megjelenő mentőcsónak segített rajta. Bizonyos humorral mesélte, hogy mert ez a képe sem lett jobb, mint a többi, ez is hozzájárult ahhoz, hogy lemondjon a természetben való festésről. – Elég volt egyszer az égből a földre hullott festő példája – élcelődött.

Inkább beült a műtermébe. Eleget látott a világból, és úgy csinált, mint egy öreg kaposi tengerész barátom, aki mikor ötven év után megjött az óceánokról, három méter magas kerítéssel vetette körül a házát és a kertjét is, hogy biztosabban „lássa” a világot…

Általában egész lényében volt valami rácsodálkozás a szigorú világra és eseményeire. Örökké kutató, hol rémült, hol éhes, hol ellágyuló volt a szeme. Olykor pedig az önmagába forduló visszafelé nézéstől szinte üres kerekséggel tágult szét a mindenség útjai előtt. Néma elmerüléssel tudott órákat, napokat ülni messze a parttól a zuhogó fényben, az áhítatos csendben. Az igazi „horgász” megfeszített, csendes figyelmében van annyi elmélyültség, mint a szentek hajdani meditációs tűnődésében. Egry művészete, azt hiszem, többet érlelődött, és valójában is többet „festett” horgászás közben, mint a műtermében. 1925 után kialakult egész festői világára igen jellemző az a története, amelyet egy hajnalon pillantott meg.

– Kora hajnalban egy Balatonra tartó pásztort láttam. A csorda előtt ment. Utána a tehenek. Amikor a vízhez ért, a kelő nap eléje ragyogott. Engem nem láthatott… Megállt, hosszan csak a napot nézte. Szája valamit mormolt, miközben akkurátusan lehajolt, s mint a templomban, ujját a Balaton vizébe mártotta, mint a szenteltvíztartóba, és a nap felé fordulva magára keresztet vetett. Megdöbbentett ez a látvány. Egy napimádó pásztor… Azóta se tudtam elfelejteni… –

Nagyjából ezekkel a szavakkal mondta el a történetet. Azt hiszem, Egry műveinek is van valami ilyen reális tartású, pannóniai pogány-keresztény és naptól ihletett földműves-pásztor hangulata. A festő tekintete is ilyen révületet sugárzik s a Betlehemesek, a Keresztelő Szent János mozdulata. A szegény halászok, a Szent Kristóf és a Szivárvány ihletése is ide, ebbe a félig keresztény-pogány, kissé latin tógákkal aggatott világba tartozik, melynek istene a nap, amely a természet templomába a fényt zúdítja, és amelyben a Balaton csak amolyan zalai pásztor kis „szenteltvíztartója”… Azt is tőle hallottam, hogy az igazi balatoni halászok a legnagyobb szentségtörésnek tartották, ha valaki a Balaton vizébe köpött. Igazi halászivadék ezt sohasem tette. Aki igen, annak ezt tápláló anyja, a víz – aki a halat adja –, ezt később biztos visszafizette…

Így élt Badacsonyban haláláig, amelyet Juliska így mondott el: – Pár napig az influenza gyötörte a tbc-vel állandóan küzdő Jóskát. Aránylag hirtelen legyöngült. Vékony arca olyan volt, mint a szellem. Izzadtságát sokat kellett törölnöm, de a halálra egyőnk sem gondolt… Feltűnő csak az volt, hogy nem volt türelmetlen. Az utolsó nap, amikor a homlokát megcsókoltam, hideg, áttetsző szemének ellentéteként az érzelmes értelem hangján megkérdezte: – Nem fél tőlem? – Juliska kérdőn nézett rá: – Hát nem fél a haláltól?… Nem fél a tbc-től?… – Nem!… Harminc éven át nem féltem tőle, Jóska. – Egry József e szavak után felült, hátát a falnak támasztotta, Juliskát nézte, azután az ablakon át az eget, újra Juliskát, és igen nyugodtnak, nagyon boldognak látszott felesége vallomásától… Pár óra múlva, 68 éves korában meghalt.

Végül is meg kell állapítanunk: ez a Budapestről, a műterméből és lakásából is kibombázott mester egész életében nagyon egyéni utakon járt. Nem csodálkozhatunk hát azon, hogy azt, amit teremtett, senkiéhez sem hasonlíthatjuk!

A Balaton festője volt? – Ez primitív leszűkítés. Egy kis horizont rosszul értelmezett jelzője. Firenzei kiállításán az angolok, olaszok és a tengerek népei mit tudtak a Balatonról? Eszük ágába sem jutott, hogy egy tóhoz vagy a vízhez kapcsolják művészetét. Egyszerűen egy nagyszerű festőt csodáltak benne. Latin szellemességgel, amint már mondtam, „az ecset poétájának” írták az olasz lapok.

Mondjuk talán azt – hogy kiemeljük a Balaton horizontból –, hogy az, amit csinált európai színvonalú? – Ez is csak szűkítés. Ha művészetről beszélünk, mérjünk csak, és mérjük őt is az egyetemes művészet színvonalához. Ez méltó hozzá! Általában, azt hiszem, ideje lenne leszokni arról, hogy a színvonalmérce alatt egyszerűen Európát értsük. Az effajta összehasonlítások alkalmával mindig nyugatról beszélünk. S ott minden egyszerre oszlop, alap és boltozat lesz, amihez mérni „kell”… – Pedig miről van szó? – Egyszerűen csak a nyugati kultúra egyes jeles műveiről. Mindez, ha előre kikiáltott minta vagy alap, akkor ebben a formában csak öncsonkítás lehet, vagy szemellenző fölhelyezése. Mert mit mondjunk akkor pl. az indiai, a kínai, a keleti kultúra oszlopairól? Azok talán nem lehetnek a művészetben mértékeink?… Az igazi művészet és a mi művészeink horizontja is csak az egyetemes művészet lehet.

Valahogy így nézte Egry József is az alkotás horizontját. Így járta végig útjait, mindig saját szellemére hallgatva és figyelve.

Így születhetett meg művészettörténetünkben az igen egyéni Egry-stílus.

Kép Kassák Lajosról

Régóta ismertem Kassák Lajost, és ő volt és ma is az az ismerős, akire mindig szívesen gondol, s akivel mindig örömmel találkozik az ember. Mármint a műveivel, mert ismeretségbe csak harmincöt éves fejjel kerültem vele. De azóta is és annál inkább is, mert ritkán szoktunk találkozni, megmaradt nekem annak, akiről kezdtem e sorokat. Az ifjúkori különös ismerősnek, akit valahogy úgy képzeltem, és úgy is láttam, mint aki mellén páncélként villogó tiszta képekkel és könyvek bordáival, homlokán versek tüzével vágja át magát országhatárok és izmusok határain. S ahol nem értenék anyanyelvét, ott képeinek tükrét teszi a házak küszöbére, hogy megértsék, miről és miért beszél. Mert Kassák a vándoriparosok szemét és lábát, praktikus eszüket és bátorságukat örökölte. Így történt aztán, hogy olyan újjal jött haza, amely a kétkeziek, a munkások tapasztalatával esztétikába és alkotásba alakulva újat jelentett Adyék után és Babitsék mellett. Igen, mert ő nem úgy utazott, mint a hajdani vándorfestők, akik kastélytól kastélyig, a malmostól a bankárig vándoroltak, de metropolisból metropolisba nagy mesterektől zsenikig lépett tanulni. Így vette fel a kapcsolatot mestertársaival. Így aztán szava művészetünk akkori állásában esztétikai síkon sokszor merő tagadás lett. Műve, hangjában, szerkezetében, formájában és eszközeivel is támadó jellegű. És ezzel nemcsak lenyűgöző jelenség, de hasznosan nagy dolog is történt irodalmunkban. S aki felnézett rá, nemcsak hinni kezdett neki, de örülni is annak, hogy találkozott vele.

Nekem meg kétszeresen is öröm volt, hogy korán összetalálkoztunk, mert én már gyerekfejjel a képek felől indultam el az irodalom felé. Úgyannyira, hogy egy alkalommal Babits Mihálynak verseimről meg is jegyezte Basch Lóránt, olyasmiként nyilatkozva, hogy Babits röviden csak így fordította vissza Baschnak verseimet a képzőművészet felé terelő szavait: – Úgy vélem, épp ellenkezőleg, mert ezek a képek csak használnak annak a kötetnek… – Szóval az volt, és ma is az a szép az ő munkásságában, hogy ha mindig más izmusban és anyagban és dimenzióban is tárja elénk világát, de mindig ugyanarról és ugyanannak az érdekében szól hozzánk rokoni közelséggel. Mindig a művészetről és az emberről. A művészetről, amelyről azt vallja, hogy abban „nincs új és régi. Csak művészet van”. És az emberről ezt mondja: „Minél tökéletesebb az ember, annál tökéletesebb a művészete.” Mindkettő művészetének és állásfoglalásának sarkalatos pontja. És mindezekről „a modern emberi élet forró, lüktető ritmusával” beszél. A képek és szavak és színek és formák eszközeivel „egy magasabbrendű egyetemes művészi kifejezés érdekében”. Műveiről már igen korán éreztem azt, amelyről így ír A pásztor elkíséri nyáját című utószavában, az 1956-ban megjelent válogatott versei végén: „állandóan költeményekről beszélek és nem versekről, mert valóban, ezek a művek nem felelnek meg a versek ismert és elismert követelményeinek”. Mert abban az időben költők, irodalmi fórumaink és a versolvasók is egyre inkább csak azt tekintették versnek, amelyik „előírt” formában jelentkezett. Ez a feléledő „konzervativizmus” a század eleji kísérletek ellenére is egyre kötelezőbb parancsolat lett. Nemzedékemben már egyenesen a költőiség olyan alapállása a versírásban, mint a terc a klasszikus vívás indításában. A formaművész jelző, ha elmaradt egy-egy 1930 utáni első kötetünk kritikájában, ez bizony kényelmetlen érzést szült. Rím, ütem és időmérték és versformák bírálata vagy dicsérete egyértelműen azonos volt a költő és műve értékelésével. Akik ezen tudatosan is, de lazítani vagy vele kísérletezni próbáltunk – még ha a poétika formai szabályainak keretén belül is színeztünk és frissítettünk –, pályatársainktól már intő sorokat kaptunk irodalmi fórumainkon. Legnagyobb dicséret a formaművész volt, még a rövid kritikákban is.

A szabad vers lett lassan az egyetlen, amely egyre inkább kivívta Kassák, Füst, Kosztolányi, Babits tekintélyével a maga külön jogait. Lassan nem mint valami újítást, hanem mint valami új „klasszikus” formát tekintették, amelyet a régiek közé kell állítani.

Kassák előbbi idézete a költemény és a vers viszonyának fölvetésében nem új. Ezt a kártyát Csokonai 150 évvel ezelőtt irodalmunk asztalára tette e szavakkal: „a versírás nem poézis.” Ám az új abban volt Kassáknál, hogy ő a költeményeit nem az eddig kötelezőnek hitt verstani szabályokkal, hanem épp elvetésükkel teremtette. Mások is kísérleteztek ezzel előtte és vele egyidőben is, de ő volt a legkövetkezetesebb. Így lett nyolcvan évére – mit mondjak? –, konzervatív vagy klasszikus újítója annak a szabad versnek, amely a kassáki költemények, illetve egyetlen költemény egyik lényege s tartószerkezete. A „fejünk fölött” – nem az elrepülő „nikkel szamovár” –, de inkább a „mankón járó papagájok”-tól napjainkig, amikor már a fényes és szinte kopár egyszerűség verseinek erénye és ereje.

Guillaume Apollinaire „a szimultanista költő” művének magyarra fordítása előtt, ha csak Kassák egyetlen életrajzi költeményét A ló meghal a madarak kirepülnek-et vesszük is, ez maga is egy olyan méretű költői stílus és kép „kelléktára” lett líránknak, hogy mind mai napig minden költőnk, így legtöbbet József Attila tanult belőle. Műfordítóink szemelgetéséről ne is beszéljünk. Ha pedig tudomásul vesszük, hogy minden nagy egyéniség nemcsak feltaláló, de egy személyben mester is – mint Kassák is vallja –, akkor könnyen megértjük a tollal és ecsettel összeolvadó szimbiózisát és a teremtésnek ezt a nemcsak kettős lázú, de sokoldalú igényét és természetesnek vesszük gazdagságát is.

Ezért örültem minden találkozásunknak, de mennyire annak, amikor még ismeretségünk előtt Családfa helyett kötetem megjelenéséhez gratulált a kiadónak. És az ezt a levelet elküldte címemre. Azt látta volna, amiről Babits beszélt?… Nem tudom. De az biztos, hogy bár távol állt tőlem elméleti természetével, kinyilatkoztatásaival, de igen örültem, mert tudtam és mindig éreztem, hogy itt, közöttünk egy olyan költő él, akinek soraiból, ha mindegyik sora külön vers is, de mint ahogy a népdalokból a népeposz, itt az ő soraiból összességében egy eposzian épülő és méretű mű áll elénk. Egy költészet a hétköznapok (Ma) és a tettek (A Tett) világából. Sokan úgy mondták, hogy egy túlméretezett egyéniség „Wagner maszkja” mögül az élet kipreparált mozaikdarabjai állnak össze egy óriás kaleidoszkóp absztrakt ábráiba meredve. Még annak ellenére sincs ez így, hogy sok esetben elméletet, tételt illusztrált műveivel. Nincs, mert műve darabjaiból és összességéből is nem más, mint „a világkép összbenyomásának szigorú komponálás által való új egységbe foglalása” tárul elénk. Az egyes verseknek „önmagában kereken lezárt világai” állanak össze szinte szervesen, sejtszerűen egyetlen cím nélküli költeménnyé. A címeket nyugodtan helyettesíthetnénk a római és arab számok sorával. A „Versek cím nélkül” kötetének folytatásaként.

De mi fogja egyetlen költeménybe ezt a betűiből rajzlapot varázsló, a feketéből színes rajzok mozaikját építő lírát? – Elsősorban épp ez a lírai képírás, mely gazdagságával és jeleivel, jelképeivel egyetlen végtelen freskóba fogja műveit. Ezentúl pedig e freskó vagy eposz szakaszainak lázadó és forradalmi tisztasága. A részletekben az a vágy, hogy ez minden művészeti és társadalmi vetületében fényt jelentsen. Ahogyan egyszerűsödött, még inkább világosabb lett forradalmiságának ilyen lényege. Összetartja „megszállottsága”, amely arcára és idegeibe merevült, és amellyel tételeihez, formáihoz ragaszkodik. Az az éberen beszélő panteizmus, amellyel rajzolja és mondja a világ dolgait, kozmikus méretekbe feszítve szellemi izomzatát. „Fájnak a távolságok, amik köztem és magam között vannak.” Összetartja egy a mutatványostól a bibliai hangig táguló hang, amely az izmusok minden stílusán, birkózásán végigpróbálta erejét és fogásait. Néha annyira stílus, hogy sorai mögött, bármi groteszkül is hangzik, nincs ott a kézzelfogható valóság. Az elmélet és a forma és az újításakarás az élet és a tartalom fölött áll. Azt hiszem, itt kell keresnünk annak okát, hogy a kassáki életmű köre szinte csak napjainkra feszült teljes nagyságában körénk, s hogy minden modernsége ellenére is, akkor, a nagy Nyugat nemzedék tagjainak sikere mögött maradt. Szerepével és művével páratlan jelenség életünkben. Egzotikumát sokszor a jelei körül celebrálók köre is növelte csak. Úgy vélem, akarata ellenére is. Új volt mindig és ma is az, ahogy párizsi kiállítására készül. Új, ahogy az izmusokkal egymást váltva alapozott és épített, és ismét tovább vonult, és mindig magasabbra és távolabbra, egész napjainkig. Oly következetes és oly kemény kísérletező és felfedező alkotónk e nyolcvan évben egy se volt, és ma sincs szinte, mint Kassák, aki képarchitekturáit most állította ki a Fényes Adolf-teremben. Én nem ismertem gesztusaiban, mondhatnám érintkezési stílusában az akkori, a dadán, szürrealizmuson át a konstruktivista absztrakcióig eljutó költőt. Ám művészetének stílusait igen, és jó volt éreznem azt, hogy ha nem is volt Apollinaire-ünk, de van Kassákunk, és ha nem volt Léger- vagy Piet Mondrianunk, de akkor is kimondhatom bátran az ő nevét azzal a jó érzéssel, hogy ez a művészünk óriás palettája mellett az ecsetet és tollat nemcsak szimbolikusan tartja.

Személyesen csak 1945-ben ismertem meg. Az újjászervezett minisztériumban és az Új Idők, Kortárs szerkesztőségében találkoztam vele. A vér és rom, a könny és öröm és újrakezdés éveiben azt az embert ismertem meg, akit iszonyú megpróbáltatások, tanulságok faragtak igen egyszerűre. Első beszélgetésünk és későbbi kapcsolatunkban is egyszerre és mindig akkora közvetlenséggel és egyszerűséggel, hogy el sem tudnám képzelni már másnak. Mint akik mindig ismerték egymást. Előttem ez a Kassák fog állni már mindig, nemcsak szavaiban, de egész lényében, ez a „külső pátosz nélküli” ember.

Az a Kassák, akinek olvasásakor – bármit nyilatkozzék is, és épp minél élesebben, épp azok bizonyítják – ráérezünk, hogy ő az, aki költészetében mindenkor érzelmesen volt kemény és ábrándosan forradalmár és romantikusan modern alkotó. Akinek 1945-ben derűje és bátor kedve volt megint, ahogy ott, a hosszú párizsi tartózkodás után a háború miatt hazatért Martyn Ferenc új szín- és vonalkompozícióit nézegettük Pécsen 1946-ban, mint az újra induló Janus Pannonius Társaság meghívott vendégei. Kassák még fekete, Martyn piros ingben volt. És jobb tárgyi környezet nem is lehetett volna, mint Martyn művei, a képek, költemények és a művészet céljairól és értelméről folyó vitához, mint ez a műtermi találkozás. S ha tovább folytatom, föltehetem ismét és örökké, hogy hová tart, mit akar elmondani végső fokon minden művész és alkotás? Szűkebb körre szorítva az az erő, ihlet és akarat, amely Kassák sok száz művéből sugárzik.

E sorokat egy vonással továbbtéve, világos, hogy a művészet célja e varázslatban megmutatkozó értelem megörökítése. Műve ennek kutatásában állandó mutatványhoz hasonló, mely a stílus és tartalom és cél egyre más-más vetületében fényes és izgalmas. És végső fokon érdekessége az is, hogy akárcsak egy magyar Francis Jammes, felelősségtudattal párosult érzelemgazdagságával vesz le a lábáról mindnyájunkat.

Akkor, Pécs után nemsokára meghívtam a Balatonhoz. Könnyű volt rávenni, mert hiszen a végtelen, vagy legalábbis a mindig titokrejtő vizek azok, amelyek előtt szívesen elüldögélnek, akik mindig újat és ismeretlent keresnek és remélnek, akárcsak a felfedezők vagy a horgászok. Kassák pedig az, így is, úgy is. A vizek alatt és túl és fölött sok olyan rejlik, ami a látványon túl is teremtést ihlető. „A nyugtalan víz színén kipattan a gondolat.” Kassák mint horgász és költő hamar megérkezett. Talán azért is, mert akkor, a háború után elvadult berkekből, vadvizekből halállományában felgazdagodott tavon sokat ígértem neki. Jött és én a fonyódi Paulini villában foglaltam részükre lakást. És mekkora szenvedéllyel és derűvel feszült neki már az első nap is. Örülök, hogy láttam és vele voltam, és figyelhettem hosszú időn át, nap mint nap ezt a kitartó, edzett fegyelmet. Pedig nem volt szerencséje. Nem, pedig minden lehetőség megvolt hozzá a természet és a világ részéről. Csak épp az nem, ami a legszebb a horgászatban, az a megmagyarázhatatlan és kiszámíthatatlan, hogy miért épp azt a horgot veszi fel a hal? A szerencse és a hal, a vers és a múzsa kérdései? Így horgásztunk, mindig nappal. Este süllőt ettünk badacsonyival, és néha új verseimből olvastam fel.

Így folytattuk nap nap után, és ő mindig ugyanazzal és ugyanakkora komolysággal ült a horgásznádak mellé, akár egy filozófus. Akkora kimértséggel, mint képeiben és verseiben. Az üres napokon is hittel, mint az igazi horgász, aki valamennyi egy „szekta” tagja. Ez a már-már l’art pour l’art élvezete a horgászatnak adott nekem is néha erőt, aki pedig abban az időben a profik gyakorlatával dolgoztam a legjobb eszközökkel, tudva azt is, mit várhatunk és mit nem ezen az annyira jól ismert terepen. Azóta és sokszor eszembe jut, ha kint ülök, komoly nyugalma és kitartása. Közben persze volt időnk arra is, legalábbis nekem, hogy a meg se rezdülő zsinór és úszó mellett a kassáki versalkotó módszerről gondolkodjam és beszélgessünk. Azt hiszem egyszerűségében az Összemosott partok című költeménye talán a legvilágosabb példája ennek a szimultanista költői módszernek. Ahogy a „lányka” és az égen a „felhőcske” látványa fölveti az „elaggott karosszékben” üldögélő költőben a „melyiket szeressem” csak látszólag naiv kérdését, amelyre a felelet egy varázslattal olyan remekbe torkoll, amely egyben a vers születésének szimbóluma lesz.

És a tó partján egyszerre csak ott álltunk, illetve ültünk egyetlen versszak után, már nem is a tűre várt halak, de a művész és a világ és az alkotás éles viszonylatánál. Vajon feleletet ad-e rá az ilyen frappáns találat is? És mert Kassák ült mellettem, eltűnődhettem a társadalom és a líra különös kölcsönhatásáról, folytatva az ő szimultanista módszerét. Hiszen ugyancsak mindig ezekről beszél egész én-eposzában. És felelete a tárgyak és a költők, a líra és a civilizáció viszonyáról mit mond? Mert erről van szó minden versben, mert minden költő köztük és velük él… És a lírikus e viszonylatban, még ha nem is szól a 2×2 = 4 tisztaságával róluk, akkor is filozófus a maga eszközeivel, ha egyszer a versét leírta már. Mert minden vers, hogy miért épp olyan lett, válasz a világnak és a társadalomnak. És ez a lírai filozófia már nemcsak az esztétika, de annak titkos ajtóin át ugyancsak a szociológia területére vezeti át az alkotót és magát a verset is… De horgásztunk tovább… És tovább tűnődhettem, mert a harmincas, igen érzékeny nylon szálak mit sem jeleztek. Csönd volt, de tudtam, hogy ez a kérdés épp Kassák költészetében nem is olyan egyszerű kérdés, aki maga is így szólt közbe:

Idézhettem volna még, miközben Kassák makacsul horogra akarta venni a szerencsét, és csak hallgatott a fonyódi hegy alatt. Oly rendületlenül, mint ahogy lelkiismerete és felelőssége teljes tudatában állt mindig a szavai és a tettei mögött. Ahogy hisz heves viták közepette is a művészet emberi társadalmat alakító egyedülálló szerepében. „Mert nemcsak a cél, hanem az út is fontos” – idézhettem volna abban a kemény fényben, amikor reménytelen a fogás. És eszembe jutott épp ezekből adódóan magány-szakaszainak sziklája, amely olykor börtönbe zárta, máskor pedig olyan kilátója volt, amely köré ligeteket varázsolt.

Ott pihentünk meg rendszeresen a kis sziget nyárfaerdejében, amely mindig nyugtalan volt, és sohasem pihent, akárcsak Kassák, aki talán hogy közeledett a távozás napja, vendégeket hívhatott meg barátai közül asztalához. Nem „mézet kanalazni” és „gyönyörködni a kiszállt rajokban”, hanem halászlére, melyhez a halat, hitte, Fonyódról viszi majd… És hiába?… Ám ami a legszebb a versben is, a váratlan kép és a ritkán hallott hang, most képletesen arra hallgattam ott két órával vonatjának indulása előtt. Arra, mert Kassák még mindig ott ült a vízparton, és várta a szerencsét. Akkor feltűztem egyetlen kis halamat, és a mohaszín hínárszigetek közé vetettem. Hogy mekkora csuka akadt azonnal, azt helyettem mondja el Kassák Lajos. A befutott motoroshajó halászai is megálltak a hálók szárítóra rakásával egy pillanatra.

És ezek után úgy állt ott az állomáson a pesti gyorsot várók között, mint egy szürrealista kép. A költő a sárgán villogó háromszögű állomásfal előtt, sötétkék ég alatt, két karjában mereven tartva a hosszú csukát. Kassáki arc, állás és kalap és az egész helyzet körül indulásra kész komolyság. A költő karjai közt a tigrissárga és tűfogú szenvedély. A ragadozó, „aki” mindig újra és tökéletesebbre vadászik. Olyan arccal búcsúzott, mint amikor a Váci utcai presszóban mondta: – „Már csak a legnagyobbak érdekelnek… Az időtlen és a szerkezet, a létezés és az ember…” Miközben és azóta is egyre, hogy szavaival fejezzem be „az építés törvényeit hirdette”. Vagy, mint ahogy kiáltványában írta: „Az új rend szintézisét” kutatta, mert verse szerint „éjjel és nappal időnk ábrázatán dolgozunk”…

A vízmenti piktor

A festő, Somogy határán, Gerényesben született 1886-ban. Szülőháza egy kis falusi őrház volt. Innen került hatéves korában szüleivel együtt a Dombóvár melletti Kapospulára, egy másik vasúti őrházba. Itt, a szép Kapos-völgyben – avagy a Vízmentén –, szerette meg korán a természetet és a szabadságot. Itt virágzott ki gyermeki képzelete, s mert a gyermekévek tündérkertjét és emlékeit nincsen halandó, aki ne szívesen idézné, vagy el tudná feledni, tehát Deli Antal is ezt a vízmenti tájat érezte igazi szülőföldjének. Még életében úgy rendelkezett, hogy Szentendréről – ahol a művésztelep halottjának tekintette –, hozzák haza Somogyba. 1960-ban tehát családja, szülei mellé, a kis pulai sírkertbe temettette el.

De nemcsak ezért idézem Deli Antal művészetét, mert sok szállal fűződik élete a mi vidékünkhöz, hanem elsősorban azért, mert igen jelentős művész volt, és ennek ellenére is kevesen ismerik.

Utolsó óráiban – húgának, Deli Anna iparművésznek emlékezéseiből tudom –, a 74 éves, halállal harcoló művész utolsó szavai ezek voltak: – Festő vagyok! Dolgozni akarok! – Igen jellemzők ezek a szavak. Jellemzőek, mert életének célja valóban a művészi munka volt, de az élete nem volt könnyű. A kis Kapos menti faluból saját erejéből, kemény kétkezi munkával, szívós akarattal emelkedett egyre feljebb ez az önmagához igen szigorú és a munkájával szinte utolsó percéig elégedetlen mester. Első rajzait édesanyja vasalószenével freskóméretekben rajzolta az őrház falára: mozdonyt és állatokat. Aztán jött a kapospulai elemi. Onnan pedig Pécsre került, ahol a ferencesek akarták kitaníttatni a tehetséges gyereket, de szabadság hiányában a kertészlétrát a falhoz támasztva, hamarosan megszökött a rendházból. Így aztán Dombóváron szobafestő inas lett. Innen tizenhét éves korában került Budapestre. Először a technológiára iratkozott be, mert élete végéig egyre kísérletezett új találmányokkal és gépek szerkesztésével. Célja az volt – mai szóval –, hogy ezek az újításai, találmányai biztosítsák majd részére a nyugodt alkotó napokat. Aztán beiratkozott az iparrajziskolába, és 1912-ben, 26 éves korában végre a Képzőművészeti Főiskolára. Ekkor is napi megélhetését még mindig a mázolás és a szobafestés biztosította. Mindaddig, amíg aztán ezt és tehetségét, nagy akaraterejét észre nem vette mestere, Ferenczy Károly, aki ezután ösztöndíjat biztosított a részére, majd a nagybányai művésztelepre is meghívta. 1913- és 1914-ben Nagybányán dolgozott. 1914-ben Kapospuláról vonult be az első világháborúba, amelyet végigharcolt. A háború után 1919-ben újra itt festette a Kapos menti, umbriai jellegű völgyi tájakat. 1922-ben Münchenben tanult. 1924-ben ismét Nagybányán, 1927-ben pedig Párizsban tanult és dolgozott. 1928-ban már Itáliában festi tüzes szépia- és akvarellképeit és nagyszerűen tömörített monumentális hatású fekete krétarajzait. Aztán 1935-ben Barcsay Jenő meghívására Szentendrén telepszik le, és hamarosan a művésztelep tagja lett. Ettől kezdve 1960-ban bekövetkezett haláláig itt dolgozott.

Élete és művészi pályafutása, valamint művének továbbélése is tipikus példája a reklám nélküli, szerényen dolgozó kitűnő mesterek sorsának. Bár 1914 óta kiállító művésze volt nagy tárlatainknak – Ernst Múzeum, Nemzeti Szalon –, és volt olyan is, ahol egyszerre 16 képpel szerepelt, mégiscsak a festészet avatott mesterei, mint például Ferenczy Károly, Réti István, Szőnyi István, Barcsay Jenő és a szűkebb szakmai kör ismerte azt, hogy kicsoda is Deli Antal?… A nagyközönség alig. Igen, mert egész életén át Deli Antalt csak maga a mű érdekelte. A jó kép, az alkotás és nem a képeinek sorsa, egyszóval: a művészi hírnév. Így történt aztán az, hogy a Nemzeti Szalon-beli kiállítása után állandóan csak készült egy nagy életmű-bemutató kiállításra. Közben az évek múlásával jeles alkotásai műkereskedők kezén és anélkül is ismeretlen helyekre, elsősorban pedig külföldre kerültek, és így történt, hogy az 1946. évi Fényes Adolf-terem nyitó kiállítása után ez az önmagával elégedetlen mester anélkül halt meg, hogy megérte volna gyűjteményes kiállítását. Így aztán a tervezett kiállításból halála esztendejének évfordulójára Szentendrén, tisztelői és művésztársai rendezésében csak egy kisebb emlékkiállítása lett.

Ebben az életműben mi a legmegragadóbb? – Röviden: képalkotásának az utolsó percéig táguló ereje és festői stílusának állandó frissülése. Ez a mester évei számával nem öregedett, de fiatalodott. A hetvenedik év után, szinte utolsó óráiban lett a legmaibb. Az 1957–1960 között készült képein – akárcsak korábbi, bronzfiguráknak ható aktjain a formák tömörítését –, éppúgy a tájképein annyira leegyszerűsítette a lényeges mondanivalót, hogy a valóságnak szinte már csak a felépítését vetítette elénk. A nagybányai stílusú és felfogású természet és táj az új Deli-stílushoz hangolódott, s már csak a színek és formák lényegét adta. E művek realitásából elvonva a mellékeset, az értelem által követhető egyszerűsítéssel, absztrakcióval adják a világ és ember látványát. A valóság olyan festői átköltéséről van itt szó, amelyben a kép lendületét a vonalak egyetlen lehető, biztos elhelyezése adja. A kép életét, ritmusát pedig a színek, a síkok és szögek szép mértana. Ezek a művek lettek Deli Antal festői mondanivalójának igazi tükrei.

Egy idős korra beérett festői világ újszerű, igen egyéni alkotásai ezek, melyeket művészettörténetünk csak most kezd felfedezni és méltányolni. E képek szépségét – amelyek a halál árnyékában születtek –, már az elmúlás aligha győzheti le. Krétarajzai – akárcsak festőnk élete – nagy egyszerűséget sűrítenek. Monumentalitás és erő a jellemzőik. Az az erő és hit áll előttünk e sötét tónusában is színes művekben, amely Deli Antalt életében és művészetében is vezette. A pasztell lett végül is kifejezésmódjának jellemző műfaja. Egyéni technikával, smirglipapírra nagy foltokban húzta fel fojtott kék, lila és rózsaszín, zöld színekben mondanivalójának jellemző témáit. Színei és grafikáinak fénye olyan intenzitást sugároz, mint a holdfény ritka világítású varázslata a tárgyakon.

E művek szépségénél Deli Antalnak csak a szerénysége és az embersége volt nagyobb.