Könyvek, könyveim

Ez a szó: könyvtár, bennem egyszerre ébreszt meghitt homályt és ragyogóan áradó fényt. Egyszerre gondolok szűk ablakok rácsára és szárnyas üvegtáblák sorára, kikopott küszöbre, vásott padlóra, ragyogó parkettre és rézkilincses tölgyfa ajtókra, amelyek mögött mennyezetig nőnek a szakszerűen és kényes biztonsággal rendezett könyvek. Ha ilyen értelemben gondolok könyvtárra, máris meg kell állapítanom, hogy nekem nincsen könyvtáram, csak könyveim vannak. Lassan egy szobára való emlék, alakuló és magamat is folyvást alakító betűbe szorított élet. Szemre szegényes és rendezetlen ez is, de nekem, ha elvitte volna a háború, mégis egy magamhoz mért világ pusztulását jelentette volna. De hogyan is beszélhetnék könyvtárról, amikor ennek gyűjtéséhez nem elég a csodatevő szeretet, de szakszerűség és nem csekély anyagi alap is szükséges. E két utóbbit a könyvek iránti vonzalmamon kívül mindig nélkülöztem. Mégsem lesz talán érdektelen, ha könyveimről beszélek néhány rövid sorban. Annyi biztos, ha nem kértek volna erre, akkor róluk talán sohasem beszéltem volna.

Ennek a könyvesszobának az alapját az a pár száz könyv alkotta, amelyeket még nagyapám, illetve apám vásárolt. Ezek egy tejüveges szekrényben álldogáltak egy tucatnyi zeneszerzőt és filozófust ábrázoló metszet társaságában, abban a csendes szobában, melyet télen ritkán fűtöttek be, és ahol a többi évszakban csak vendégeivel szokott apám beszélgetni. Ennek a szekrénynek a könyvei elsősorban történelmi művek voltak. Több kiadású Magyar Nemzet Története, a Történeti Életrajzok-sorozat példányai, az Egyetemes és Képes Világtörténet vastag darabjai. Mellettük foglalt helyet szépszámú szociográfia és bölcseleti mű között a Deutsches Verlagshaus a Természet csodái három és Blücher Modern technika könyvének két vaskos modellatlasza. Már mielőtt a betűvetés és az olvasás titkait megismerhettem volna, ezek a könyvek, amelyeket alig bírtam el, lettek az én képeskönyveim. Ha csak tehettem, e szobába szöktem, és órákat csudálkoztam színesnek és érdekesnek talált képeiken, amelyekről nem tudtam, miről beszélnek, s így aztán a világ és a magyar történelem valóságát, az emberiség történelembe sűrűlt indulatát a magam kedvére új eseményekkel és magamhoz szabott mesékkel írtam át képzeletemben. Ha ez nem volt elég, mert a gyermeki képzelőerő falánkabb a ragadozók étvágyánál, a fantázia ébresztést és gyakorlást tovább űzhettem a Természet csodái kötetek varázslatosan színes nyomatain. Később aztán, amikor az olvasás e történelmi képekhez fűzött meséimet kártyavárként összedöntötte, még mindig megmaradt a Természet csodái, a nyomdaművészetnek e remek kötete, amely a német szótár megismeréséig a természet titkairól különös, nem értelmi, de vizuális világkép hálóját szőtte körém. Ebben a tarka világképben a gyermek kiteljesült boldogságával és szabadságával kalandoztam. Hol az ásványok és a kőzetek kaleidoszkópszerű birodalmában, hol meg gyors villanással a Mars-tájak felhős rózsaszín csatornáin hajóztam. Ha akartam, a tengeri csillagok lila ernyőinek árnyékában bolyongtam az angyalhalak szivárványszín honában, vagy a mélytengeri szörnyek között rémüldöztem. Elandalogtam a korallerdők élő, toboz- és gombaszerű birodalmának virágállatai között. Máskor pedig a fényképezőgép megörökítette pókhálók, vagy a radioláriák minden absztrakciót felülmúló rajzainak ábráin gyönyörködtem, vagy formáik között tervezgettem. A sarkok jégbirodalmából Madagaszkár óriási pillangói közé repültem, vagy a trópusok pálmaparkjaiban sétálgattam. S ezekhez az utazásokhoz képzeletemnek reális alapot adott a Modern technika modellatlasza, mert kihajtogathatós ábráin a szemléltetés legaprólékosabb részletességével ismerkedhettem meg gyerekfejjel a léghajó vagy tengeralattjárók szerkezetével. Az ábránd a valósággal, a képzelet az értelemmel így kovácsolódott bennem akkor naiv harmóniává, ebben a gyermeki világképben.

Ebben a tejüveges szekrényben, amely ma már anyám éléskamrájába vándorolt, s melyhez feledhetetlen gyermeki élmények kötnek, akadt, ha szemügyre veszem, néhány könyvészetileg is érdekes darab. Ilyenek például az anyai dédapám nevével ellátott Kisfaludy Károly, majd Bajza József által szerkesztett Auróra évkönyv példányai. 1822 és 1837 között hagyták el a sajtót. Céljuk az volt, hogy ébredező irodalmunk közönségének ízlését neveljék. Bizony, nem sok példányban jelentek meg annak idején ezek az évkönyvek. Az Aurórá-t felváltó Bajza-Toldy-Vörösmarty Athenaeum-ából is találok egy-két évfolyamra valót. Az Athenaeum kritikai melléklapja, a Figyelmező is megvan 1837-ből. Sajnos, az a könyvgyűjtemény, ahonnan ezek a könyvek származtak, amelyekről annyit meséltek nekem, az enyészetre bízva, ott maradt Biharban a konyári református parókián. Érdekessége még az Akadémia támogatásával 1857-ben megindult Budapesti Szemle. Ezt még Csengery Antal alapította, és később Szulai Pál szerkesztette tovább. A konzervatív irodalom és kritika képviselője volt. Köztük találom Bródy Sándor Jövendő című heti irodalmi folyóiratának mintegy húsz kötetét is. Nagyjából ezek azok a könyvek, amelyek átkerültek Mozart, Weber, Bizet, Voltaire, Rousseau és Marx képei közül az én könyvespolcaimra.

De nem feledkezhetem meg a Magyar Regényírók sorozatáról és elsősorban pedig a Klasszikus Regénytár néhány darabjáról sem. Ezek közül a legkedvesebbek közé sorolhatom Dickens Pickwick Club-ját és mindenekfölött Turgenyev, Gogol és Goncsarov műveit. Az Őstalaj-, Holt lelkek- és az Oblomov-ra gondolok. Első olvasásukkor azon lepődtem meg a legjobban, hogy e műveket nem magyar írók írták. Oly közelinek éreztem e regényekből áradó hangot, olyan természetesen közelítik a táj- és emberszemléletet. Csak az idegen nevek zökkentettek ki egyre-másra ebből a hazainak érzett kelet-közép-európai regényhangból. Minél inkább elmélyültem bennük, annál inkább fokozódó irigységgel töltöttek el, irigységgel, hogy nem találtam másukat, hiába kerestem a Magyar Regényírók sorozatában. Csak később jöttem rá, hogy még a két Arany, János és László epikai műveiben, Az elveszett alkotmány-ban és A délibábok hősé-ben találhatom csak ezt a közel álló hangot és szemléletet, de aztán tovább hiába keressük a napóleoni háborúk, a Bach-korszak és a kiegyezés utáni magyar világ ilyetén ábrázolt megörökítését irodalmunkban. Elillantak, mint a délibáb.

A többi könyv már az én gyűjtésem. Ott sorakoznak a falborító állványokon, és lassan kiszorulva a sorokból, helyet keresgélnek az ablak alatt, szekrények tetején, asztalok lapjain. Annak a könyv- és a nyomdaművészet iránti vonzódásomnak eredményei ők, amely nyiladozó értelmemben egy falusi petróleumlámpás estén ébredt fel bennem először, amikor egy öreg meséskönyv ősi magyar kártyafigurákhoz hasonló, színes metszeteit nézegettem. Később jöttem csak rá, hogy ezek a huszárt, cigányt, hollót és rókát ábrázoló képek a betűvetés mesterségét igyekeztek megkönnyíteni a gyermekeknek.

Azóta magam is megtanultam a betűvetést, és ezekkel a betűkkel jutottam át a nyomdák küszöbén, és velük szövetkezve kötöttem le életemet a könyvekhez. Könyveim jó részét is nekik, az írásnak köszönhetem. Annak az írásnak, amely egyre mélyült és épült bennem, szinte gyermekkorom és első verseim megjelenése óta, sok gondtalan és keserves esztendőn át. Könyveim gyarapodását tehát úgy nézhetem ma már, mint kedves állomásait annak a megtisztelő, majd meg testvéri barátságnak, amely tanítóim, írótársaim és köztem fűződött. Így természetesen legkedvesebb könyveim közé tartozik az a nagyszámú verseskötet, amely a mai magyar líra talán csaknem minden számottevő alkotását tartalmazza, 1930 óta gyűltek. Kis vidéki nyomdákban és a fővárosban jelentek meg, olykor csak 200, 300 példányban. Sokszor bizony a költők vagy irodalompártoló barátok költségein. Nem egy versük ma már az élő magyar líra gyöngyei közé tartozik. Ezek az ifjú költők azóta sorra beérkeztek. Deresedő fejjel járják a világot. Már csak ezeknek a verseknek lírai képei sugározzák ifjú hevüket és a leveleik, mert sohasem érkeztek magányosan Somogyba. Ha végignézek soraikon, nyomtatott betűiket nem tudom elválasztani azoktól a papírdobozoktól, melyek közös emlékeinket őrzik, egyre fakuló tintáikkal. Könyveim közé sorolom ezeket is. Hajdan a könyvesláda és a levelesláda egymás mellett állt. E kettő könyvespolcaimon ma is egymás mellett áll. Kosztolányi-köteteimhez éppúgy hozzátartozik az az első levél is, melyben halványzöld betűivel megköszönte a boldogult Biczó Ferenc által kiadott első verseskötetemet. Így vagyok Babits Mihály köteteivel is, hiszen még olyan verseskötet is akad ezek között, melyet ismertetésre tőle kaptam, és Babits Mihály nevére dedikálták szerzőik. Itt sorakoznak Ady Endre, Tóth Arpád, Juhász Gyula, Nagy Zoltán, József Attila, Szabó Lőrinc, Nadányi Zoltán, Gulyás Pál és Dsida Jenő könyvei, hogy csak a halottakat említsem, és szép rendben tovább Lányi Sarolta, Várnai Zseni, Kassák Lajos, Füst Milán, Illyés Gyula, Erdélyi József, Berda József, Sinka István, Fodor József, Jankovich Ferenc, Vas István, Rónay György, Hajnal Anna, Keresztúry Dezső, Benjamin László, Zelk Zoltán, Weöres Sándor, Jékely Zoltán, Képes Géza, Dudás Kálmán, Toldalagi Pál, Csorba Győző, Mátyás Ferenc, Kálnoky László és Kiss Tamás kötetei. Természetesen, ha nem is küldték meg mindannyian, de akárcsak az előttem járó nemzedék könyveit, éppoly szenvedéllyel gyűjtögettem a legfiatalabb költői nemzedék írásait. Itt találom kéznél Nemes Nagy Ágnes, Juhász Ferenc, Simon István, Nagy László, Csanádi Imre, Fodor András, Rákos Sándor, Darázs Endre, Kormos István, Pilinszky János és sokak műveit a még fiatalabbak közül. Itt vannak a tragikusan elhunyt segítő barát, Sárközi György versei és Radnóti Miklósé, a Franciaországban elpusztult Forgács Antalé és az alig ismert, tehetséges kárpátaljai Sáfáry László versei. Már egyik sem küld több művet nekem.

Természetesen minden költő könyvét, minden kiadásban gyűjtögettem. Nem válogattam közöttük. Dayka, Batsányi vagy Ányos Pál éppúgy érdekelt, mint Balassa, Zrínyi, Csokonai vagy szűkebb hazám Berzsenyije, vagy Kisfaludy Attalája. A díszkötésű Arany János, Tompa, Madách kiadások mellé megvettem a legsilányabb és salátapéldányokat is, a hírversírók példányaitól a vásári Ludas Matyi-példányokig. Közülük a legkedvesebbek közé tartozik az a rossz papírú Petőfi kötet, amelyből a verset olvasni és megszeretni tanultam meg. Mire mint kisdiák, a poétika tanulásáig jutottam, olyan sárga rongyosra lapoztam, hogy A helység kalapácsá-ig szétomlottak lapjai. Csirízes vászonnal, gyerekfejjel magam kötöttem újra össze, és címlapjára a pálmaág alá nagy gonddal róttam fel: Petőfi Sándor. Aztán érettebb ésszel, kevés pénzzel gyűjteni kezdtem az első kiadású példányokat.

Így vagyok az európai lírával is. Ezeknél különösen kedvelem a kétnyelvű kiadásokat. Ha tehettem, az angolon, olaszon és a németen kívül, mely nyelvekben jártasabb vagyok, megvettem az olyanokat is, melyeknek nyelvét nem ismerem. Van izgalom abban, amikor jó fordítás mellett az ismeretlen nyelv zenéjében, a titkosan összecsengő rímek között, mint ismeretlen zenei elemben gyönyörködhet az ember. Összevásároltam a francia, angol, olasz, orosz, finn, román és bolgár antológiák mellé kínai, japán és néger versek magyarul megjelent példányait, a Tauchnitz, az Albatros, Penguin, Pelican könyvek köteteit, melyekben a XIX–XX. századi lírai és novellatermést jelentették meg.

A középiskolák grammatizáló latin tanítása sem tudott elrémíteni a latin lírától. Kaposvárott az egymás után váltakozó latin tanáraim nyelvtani módszerei egyáltalán nem törődtek azzal, hogy irodalmat tanítanak ezeken az órákon. Livius ige- és főnévragozás, Tacitus mondattan, Horatius, Vergilius és Catullus minden lírai szépségétől megkopasztva, korából és a művelődéstörténetből kiemelve, keserű falat volt részünkre. Egyéni vonzódásom és Pannóniánk rokon, latinos arculata mégis egyre közelebb vitt a klasszikus irodalomhoz. Ebben segítségemre voltak a pécsi egyetemen Gyomlay Gyula előadásai, akinek az órákon rögtönzött kristálytiszta magyarságú fordításai eloszlatták bennem a középiskolám kellemetlen latin emlékeit. A középkori latin irodalom kötelező tanulása Janus Pannoniuson át kedves költőimmé tették Vergiliust, Catullust és Horatiust. Ettől kezdve a latin auktorokat, a fordításokat és a kétnyelvű, új kiadású klasszikusokat is gyűjteni kezdtem. Ez Pécsett történt. Aztán Munkácson, a havasok aljában legmeghittebb emlékeim közé tartozik az az esztendő, amikor mint tanár, magányosságomban szinte kizárólag a görög verssel és drámával foglalkoztam. Az Árpád Gimnázium tanári könyvtárában szép gyűjtemény állt rendelkezésemre. Ez a munkácsi környezet természetesen újra fölelevenítette bennem apám könyveiből merített csodálatomat az orosz klasszikusok, és kíváncsiságomat a szovjet irodalom megismerésére. A fiatal és Prágában tanult tanártársaim nagy szeretettel segítettek. Könnyű és érdekes volt ez az ismerkedés Szaltikov-Scsedrin, Solohov, A. Tolsztoj, Gorkij, Nyekraszov, Lermontov, Tyutcsev, Blok, Majakovszkij és Jeszenyin munkáival, hisz ők rajongó szeretettel és szenvedéllyel magyarázták szép magyar nyelven azt, amit én az ismeretlen nyelvből sohasem hámozhattam volna ki. Mindezeket az alkotásokat aztán 1945 után egyre szebben fejlődő könyvkiadásunkban, nagyszerű fordításokban üdvözölhettem újra.

A versek mellett az esszéirodalom és az irodalomtörténet is érdekelt. E gyűjteményben a boldogult Szerb Antal, Halász Gábor, Schöpflin Aladár, aztán Füst Milán, Babits Mihály, Kosztolányi, Németh László, Illés Endre, Sőtér István, Tolnai Gábor, Kardos Tibor és Nagy Péter munkáit említhetem elsősorban. E könyvek között verstani, metrikai, verstörténeti tanulmányok váltogatják egymást írói arcképekkel, művelődés- és művészettörténeti, filozófiai és egyéb esztétikai munkákkal vegyesen. És itt külön foglalkoznom kell a művészettörténettel, elsősorban pedig a festészettel, amely lírai hajlamommal együtt nőtt, sőt gyermekkorom egyes szakaszaiban a verselés ösztökélő vágya fölé terebélyesedett. Hogy így történt, Balázs János nevét kell megemlítenem. Apám tanítványa volt. Sokszor megfordult házunkban. Gyerekember létére kész és jelentős művész volt. Ecsetjének és krétáinak színei és szorgalma magával ragadtak. Együtt jártuk szülőföldem tájait. Ő a tüdővész sürgető lázával műveket alkotott már akkor, és én a formák és a színek harmóniáját gyűjtögettem. Világos tehát, hogy a verskötetek mellett a festészet történetére vonatkozó könyveket is korán kezdtem gyűjtögetni. Szinyei A fiatalok és Lyka Károly Művészet című folyóiratának meglelhető példányai egyre gyarapodtak. Aztán Fülep Lajos pécsi egyetemi előadásai tovább mélyítették bennem ezt a vonzódáson túlnőtt érzést. Majd pedig Róma, Firenze élménye után, amit nem tudtam magamnak megszerezni, megszereztem Kaposvárott a múzeum könyvtárának.

Az élő irodalmat a folyóiratok képviselik. Számomra, a vidéken élő írónak, ezek jelentették és jelentik ma is a postás kezével közvetítve azt a szellemi légkört, amely nélkül sokszor fullasztóan nehéz lenne egy kisváros élete. Huszonöt év vibráló, majd szorító és emelő atmoszférája áradt e gyűjteményből. Budapest, a Vajdaság, Kassa, Pozsony és Erdély, az Alföld és a Dunántúl irodalmának sugárzása érkezett e füzetekkel. Ha csak öt legnagyobb folyóiratunkat veszem, számonként négy íves, azaz 64 oldalas tartalommal, akkor egy hónap anyaga öt folyóiratnál 320 oldal. Egy év alatt ez 3840 oldal. Huszonöt év alatt 96 000 oldal. Ha ezt 300 oldalas könyvekbe átszámítom, akkor is ma már 320 vaskos kötettel kell számolni. És mennyivel többen vannak, és milyen rossz gazdájuk vagyok. Sok örömteljes szolgálatukért még vászonruhát sem kaptak, nemhogy bőrkötést. Jellegzetes szegénynegyede könyvtáramnak, ahol ezek a folyóiratok sorakoznak.

Legszűkösebb azonban az a rész, ahol a magyar regények állanak. Még talán a volt Válasz, a Márciusi Front írói közösségének és a Kelet Népe falukutató csoportjának munkái és társadalomtudományi könyvei is többen vannak, mint ezek. Ami van, jó részük éppúgy a baráti kapcsolat ajándéka, mint a versek nagy része. Itt Asztalos Istvántól Veres Péterig sorolhatnám azt a névsort, amely mégiscsak a mai magyar prózát képviseli. Természetesen a régiek közül is gyűjtögettem. Így többek között Cholnoky Viktor és Krúdy Gyula köteteit. Vele kapcsolatban megemlíthetek egy kedves véletlent, amely Kaposvár volt Kozma antikváriumához fűződik. Az itt vásárolt egyik fölvágatlan példányban, mint kedves ajándékra bukkantam Krúdy aláírására és merített papiros névjegyére. Ilyen volt Krúdy Gyula, a magyar költői próza mestere, a nyírségi gavallér. Még halála után is könyvbe rejtett névjegy bájos eleganciájával mutatkozott be ismeretlen tisztelőjének.

A szakember, aki a bibliográfia mestere, talán túlságosan rendszertelennek minősítheti ezt a kis gyűjteményt, de én tudom, hogy minden összevisszasága ellenére is van benne rendszer. Pontosan úgy gyarapodott és fejlődött, mint a növény. Él és a hozzáfűződő emlékek egyre frissítik életét. Mindenesetre nem úgy tekintek könyveimre, mint a kiadó és az író üzleti viszonyának termékeire. Olyan könyv nincs is köztük, amelyik csak divatos. Még közismert könyv is kevés akad köztük, hacsak nem Petőfire, Arany Jánosra gondolok, vagy Dante Isteni színjáték-ára, vagy a Sancho Pansától kísért spanyol lovag furcsa kalandjaira. Ezeknek a könyveknek mindegyikét személyes vagy belső lelki szál köti hozzám. Lassan gyarapodva maholnap leszorítják a falról Egry műveivel együtt a császári hadimérnökök rajzai után készült egykorú somogyi erődök: Szigetvár, Kaposvár, Berzence és Babócsa metszeteit is.