Első találkozásom Babits Mihállyal

1935-ben jelent meg Kút című első verseskötetem Kaposváron. Egy dedikált példányt természetesen elküldtem Babits Mihálynak. Ezt a példányt ő valószínű átadta Radnóti Miklósnak, hogy írjon róla kritikát a Nyugat-ban. Így történhetett, mert akkor még személyesen nem ismertem Radnótit, és a Kút-ból sem küldtem neki. Radnóti 1935-ben elismerően írt könyvemről. Ebben, azt hiszem, Babits véleményének is jelentős része volt. Általában szeretettel és részletes, szép írásokkal fogadta kritikánk ezt a kis kaposi kötetet. Jékely a Napkelet-ben, Weöres Sándor pedig a pozsonyi Magyar Minervá-ban ismertette. A bibliográfiákban, érdekes, épp ezeket nem találom mostanában. Verseimet is sorra közölték irodalmi lapjaink.

Mivel Babits Mihályt személyesen még nem ismertem, és a Nyugat-ban sem jelent meg még versem, levelet írtam Kaposvárról Babitsnak, és bejelentettem, hogy Attila utcai lakásán szeretném meglátogatni. 1937 kora tavaszán volt ez, vagy talán még 1936 őszén, pontosan nem tudom. Levelemhez néhány új versemet is csatoltam.

A megjelölt napon vizitidőben, feketében jelentkeztem. Érkezésemkor meglepett a látvány, amely fogadott. Babitsék előszobájában öt-hat tömött aktatáskás fiatalembert találtam, akik látszólag igen nagy szorongással, lelki feszültségben várták az ajtó nyitását. Olyan érzésem volt, mintha újra a pécsi egyetemen lennék, az egyik szigorú professzor előszobájában és a kollokviumra várnék. De itt ennek az előszobai várakozásnak volt valami irracionális, titokzatos hangulata is, ahogy elhelyezkedve ezeket az izzadó, puffadt táskájú várakozókat néztem. A jeles diákokat, én, a nagy vizsgarutinnal rendelkező, épp az irodalom és a festés szenvedélye miatt bizony oly sokszor pótvizsgázott volt gimnazista diák, aki azóta „okleveles tanárrá” léptem elő.

Alig ültem le, nyílt az ajtó, és Babits Mihály kieresztett egy átszellemült arcú ifjút. Az egész jelenetben az volt csak furcsa, hogy a várakozókéval ellentétben ennek a fiatalembernek hiányzott a lobogó haja. Kopasz volt, és úgy hatott, mintha odabent megnyírták volna. Mögötte mosolyogva kihajolt Babits Mihály. A hamvasnak ható, de mégis egyre égő, nagy szemeivel körülnézett, és felállásomra félszeg, elnézést kérő szerénységgel üdvözölt, és újra körülnézve, mosolyogva és dadogva – ami engem is egyre jobban zavarba hozott –, kért, hogy feltétlen várjak még egy kicsit. Ekkora, szinte gyerekesnek ható udvariasságot, szerény félszegséget és ugyanakkor fegyelmezetten mosolygó kíváncsiságot, hamvazó derűt alig láttam még egy szempárból, mint amelyet ott először láttam.

Alig ültem le, Török Sophie jött ki, s vele a másik szobába mentünk. A hosszú utat tett fekete ruhás, bejelentett vidéki tanárnak szólt-e ez a figyelem, vagy csak a társadalmi formaság volt ez az udvariasság, nem tudom, mert szorosabban nem ismertem meg később sem Babitsék életét? Ildikó furulya-tudományának bemutatása után hamar Babits dolgozószobájában ültem.

Félszeg házigazda volt. Szinte állandó zavarral küzdő és zavarba hozó udvarias és védekező szerénység mosolygott szeméből és kérdéseiből. Ilyennek láttam. Így rögzíthetem első találkozásom alkalmából, amikor az volt az érzésem, hogy olyan szeretettel fogadott engem, a vidéki tanárt, mintha csak személyemben saját tanárifjúságát fogadná segítő szándékkal. A hangulatban – legalábbis én úgy éreztem –, mégis volt valami, ami rám zavaróan hatott. Talán a Weöres Sándorral korábban, Pécsről „A Fekete Farkas” kocsibeszállóból – ahol akkor Weöres lakott – írt közös levelünk hangulatából kiindulva, engem túlságosan is magányos, elméleti filozopter léleknek gondolt. Az is lehet, hogy Baja vagy Fogaras járt az eszében… Nem tudom… Talán melankóliát, a főváros után vágyódó nosztalgiát, vagy tán fekete ruhám mögé épp egy vidéken szomorkodó tanárt képzelt, s ahogy kérdéseiből ez mindinkább előkandikált, belőlem ez valami – a fiatalsággal együttjáró –, oktalan – s bizony ma már tudom –, erőltetett keménységet váltott ki. S amikor az üres kaszinózások és a lusta dunántúli pinceszerezések kérdezgetése után Kaposvárra esett a szó, ahová a Nyugat csak egyetlen példányban járt, ezek után, amint olvasmányaim és társaságom felől érdeklődött ez unalmas vidéken, feleletemben akkor követtem el az első baklövést, mert egyszerűen azt válaszoltam, hogy bizony nem is olyan unalmas és üres ez az élet. Ráadásul mindjárt Shakespeare-t, Byront és Arany Jánost említettem, mint akik naponta velem vannak – és ha még néha Csokonai is eljön zsebemben hosszú utaimra, vagy borozgatni – folytattam –, akkor bizony különb társaságra nem is vágyom, és Somogynál különb helyet nem is találhatok… Ennyi egyszerre tán sok is nekem… Arcáról e humorba pácolt kesernyés szavaim közben az a jellegzetes védekező és mégis kíváncsisággal párosult, bujkáló derű és az érzéseinek megnyilatkozását rejtő félszeg mosolygása lassan leolvadt… Nem is csodálom… Beszélgetésünk úgy sodródott már, hogy én hamarosan a sízést is többre becsültem már a meddő vitázásnál. Csokonait pedig Vörösmartynál tartottam nagyobbra, és amikor váratlanul egy jó horgászást fölébe helyeztem az irodalmi kávéházak délutánjainak – úgy láttam –, mintha ezekkel magam faragtam volna le arcáról azt a hamvas fényt, amely eddig oly szeretettel nézett felém.

Mindez pedig akaratom ellenére történt, hisz nekem is megvolt a magam bőrén tapasztalt véleményem a vidéki életformáról, akárcsak neki, és mégis, hogy rajtam sajnálják meg ezt, ahhoz túl fiatal voltam és túl magabiztos vizsgázó, hogysem bölcsebben és hasznosabban forgassam nyelvemet, mint ahogy épp szívem és indulatom diktálta. És mintha minden összeesküdött volna ellenem. Amikor Babits túlságosan, már-már a verseimből kicsengőn is a természet gyermekének mondott, és a levelemhez mellékelt verseim után nyúlt, nyilván azért, hogy témánkat leszűkítse, szavaira szerényen megjegyeztem:

– Egy biztos, hogy az emberek bölcsebbek lennének, ha a természethez tanulni járnának és nemcsak vikendezni. – Azt hiszem pontosan így fogalmaztam.

Babits Mihály mintegy felvillanyozva helyeselt, de csak egy pillanatra, mert amint készülő finnországi utazásomra és épp e természet szeretetről a Kalevalá-ra fordítottam a beszédet – melyet Európai irodalomtörténet-ében nem találtam –, már verseimet rakosgatta, mégpedig úgy, mintha kártyát rendezgetett volna egy pasziánszjátékhoz. És e furcsa, a teljesen kiszámíthatatlan okokból a derűből kesernyés mézzé vált alkonyat így folytatódott. Babits Mihály a Somogyi tavasz, Téli készülődés, és a Kosárfonó köszönti a tavaszt című verseimet sorra kifogásolta, mégpedig olyan formában, hogy közölni lehetne ugyan, de túlságosan festőiek, erősen valósághoz kötöttek, vagy túlságosan nyersek, és végül is helyettük egy szerény hangú verset választott ki, azzal a megjegyzéssel, hogy ez valóban igazi líra. Az Elégikus gyerekvers című volt ez. Ezt választotta közlésre a Nyugat-ban. Ezt a versemet később ugyan bevettem a Kakukk a dombon című kötetembe is, melyről Vas István írt szépen a Nyugat-ban – kicsit ugyan tájköltészetre hangolt kritikát –, ám bárhogy is néztem, nem tartottam arra alkalmasnak, hogy ezzel a versemmel jelenjek meg első alkalommal a Nyugat-ban. Ezt meg is mondtam mindjárt Babits Mihálynak.

Ekkor jött be Török Sophie, és teára invitált bennünket. Babits nem a legjobb hangulatban vette tudomásul felesége hívását, de ezzel mintegy örülve a téma lezárásának, ironikus mosollyal jegyezte meg:

– Ha már ilyen szigorú saját magával szemben, és ilyen határozott a véleménye, írjon kritikákat a Nyugat-nak. – Szavának nem is csípős, inkább olyan íze volt, mint aki kíváncsi.

– De ki közli le azokat? – kérdeztem.

– Én – válaszolta –, sőt a verseit is, csak küldjön majd legközelebb is.

A tea ragyogása és melege feloldotta ennek a délutánnak ezt a félszeg hangulatát. A további beszélgetésből két olyan adatra emlékszem, amelyeket azt hiszem, érdemes, hogy megemlítsek. Kisült ugyanis akkor, amikor magyar tanárom után érdeklődött, hogy Krebsz Ernő kaposvári volt tanárom Babitsnak tanártársa volt Fogarason. Mindjárt ez volt az első szava.

– Megtanult-e azóta a Krebsz kolléga magyarul?

– „Hát ezt tanítottalak én tibenneteket!” – válaszoltam gyorsan, volt magyar tanárom egyik jellegzetes „magyar” mondatát idézve.

Jót derültek válaszomon Babitsék Krebsz Ernőn, aki 1959-ben halt meg, mint nyugalmazott gimnáziumi magyar tanár, mégpedig Somogyban – anélkül hogy valaha is megtanult volna magyarul. Aztán Babits mesélte el, hogy Fogarason többször megfordult Krebszéknél. Egy ilyen alkalommal Ernő tanár úrnál még németesebben beszélő felesége megkérdezte Babits Mihályt:

– Montya, Papits, miért nem írja maga németül? – mármint Babits verseire célozva. És akkor Babits Mihály két sor rögtönzött német versben adta meg a válaszát. A két sort már németül elfelejtettem. Nem tudom pontosan, de magyar „fordítás”-félébe áttéve, lényegében ezt válaszolta:

 

„Ha én német nyelven írnék Biztos, hogy rossz költő lennék”.

 

Ti. arra értette, hogy annyira mégsem tud németül, hogy verseljen Goethe nyelvén. Ezt a történetet később elmeséltem Krebsz Ernőnek is Kaposváron. Mereven mosolygott rajta, és fanyar germán humorával megjegyezte:

– Teszem keményen, hát még most se hagynak békén, még most is az a magyar irodalom üldöz…

A Fogarasi-havasok alól a barackfás Mecsek alá fordult a beszéd, és amikor a felidézett közös ismerősök között megemlítettem, hogy Decleváék rokonaim, Babits Mihály nagy szeretettel emlékezett meg a Mária utcai házról, melynek földszintjén, mint kis gimnazista lakott Decleváéknál egy esztendőn át.

Az udvari diákszoba ablaka előtt egy kékakácfa állt – mesélte. – Azt hiszem, ennek kék fürtjeihez írtam egyik első versemet az egyik tavasszal… A falak közé zárt virágról… Később egy pécsi látogatásom alkalmával bementem a Mária utcai Decleva udvarba, de már nem találtam meg a fát… Úgy eltűnt, mint az a vers…

Így végződött, így történt első találkozásom Babits Mihállyal, de mielőtt befejezném írásomat, még meg kell említenem, hogy a később küldött verseim közül is csak az első alkalommal kiválasztott Elégikus gyerekvers című versemhez hasonló jellegűeket közölt tőlem a Nyugat-ban. Következetes volt… De amikor megírtam, hogy Munkácsra neveztek ki tanárnak, Török Sophie-val íratott, hogy átutazóban feltétlen látogassam meg. Fel is kerestem.

– Maga most megy Fogarasra… – S hirtelen, az ő zavarba hozó szerénységével engedelmet kérve, tegezésre váltotta a szót. – Egyet ajánlhatok neked… Biztos sok ott a görög és latin klasszikus a gimnázium régi könyvtárában. Olvassad őket, és tanulj meg görögül, mert jobbat ott úgysem tehetsz…

Most már oldott derűvel, első találkozásunkra célozva válaszoltam.

– Megpróbálom, de sok a pisztráng is, és „akad” hó is… – Be sem várva mondatom befejezését, hamvas mosolya közben búcsúzott. Aztán már csak a következő évi Baumgarten-díjkiosztáson találkoztam vele Basch Lóránt lakásán. Utoljára… Már szokásos díjkiosztási beszédét nem tudta elmondani…