Start a déli folyosóról

Már túl voltam az első olajfesték-készlet okozta megindult örömön és az utcán felállított festőállvány bénító lámpalázán. A háromláb előtt, az utca emberei között olyan volt a helyzetem, mint egy némaságra ítélt, mégis szereplő gyermekszínészé, aki nem szólhat egy árva szót sem és mégis a krétaporos és enyves vászon előtt, apró színes jeleivel egy színpad hőse. Minden gúnynak és az elnéző részvét mosolygó brutalitásának kitett kis színészé. Legalábbis én úgy éreztem, és hiába tűnődtem, hogy is lehetne ott lennem és mégis láthatatlannak, a külvilág felé személytelen alkotónak lenni? Lassan rájöttem, minden hiába! Ettől kezdve már tudtam, hogy ez mindig így lesz. Ha csak le nem teszem a ceruzát, vagy, hogy a szólásmondással éljek, a lantot. Így és ilyen kegyetlenül, hogy mindig beleszóljanak. Sőt, korán meggyőződtem, hogy céltábla is lehet a fölfeszített vászon vagy mű, melyen mint a dobon a dobverő, úgy pufognak az érett szépiavörös vadgesztenyék. A Kapos-parti donneri öreg park sétányában történt ez, amikor a bokrokból és a törzsek mögül nagyobb suhancok dobásainak pergőtüzébe került a művem, s csak egy villás bajszú rendőr közbelépése mentette meg a sárga-rozsdás színekkel tüzelő vadgesztenyefákról festett képemet.

– Ki hozta a rendőrt?

Balázs János, a tragikusan korán elhunyt, zseniális ifjú festő. Ő apám tanítványa volt a polgáriban. Egy favágó tüdőbajos fia, aki azokban az esztendőkben, 1923–26 körül, szakadatlan ott keresett és rajzolt Kaposvár utcáin és határában. Hol itt, hol ott bukkant föl. Utoljára a „Szenvedő emberiségnek” föliratú kaposvári szép empire építésű, sárga tüdőosztály udvarán rajzolta felejthetetlen portréit. Beteg társnőm című műve a Nemzeti Galéria jóvoltából a Rippl-Rónai Múzeum tulajdona. Ő volt nekem a művész. Az idősebb, a lázas ihlető. Az a barát, aki bár sokszor tanyázott nálunk az Iszák hegyen, de akit én csak magázni mertem. Ő, akinek első emlékkiállítását Budapesten Bernáth Aurél rendezte meg, és akit jóval halála után egy gyűjteményes kiállítás megnyitásán mutattunk be a Rippl-Rónai Múzeumban a kaposvári közönségnek. Szomorú kötelesség volt ez, és mérhetetlen veszteség az, ami Balázs Jánossal történt. Ám neve még az új magyar Művészeti Lexikon-ban sem szerepel. És ha már nevénél tartok, meghatottan emlékezve rá, mert hiszen bontakozó képességeimre szerény lényével és vasszorgalmával mély hatással volt, el kell mondanom azt is, hogy nemcsak azt a gesztenyefás képemet mentette meg padlásunk részére, de egy portrét is festett rólam, melynek körülményei érdekesek.

A Róma Villába sétáltunk ki vakáció idején. Én egy vörösbarna cserépedényről készült olajvázlatot mutattam meg a mesternek. Rónai megfordította a vásznat, és az ovális barna foltra mutatva, valahogy ezt dünnyögte Balázs Jánosnak. – Olyan, mint a fiú arca… fejezze be… – És Balázs néhány ecsetvonással, egy-két lila és kék szín felrakásával elkészítette diákkori arcképemet. Rónai lusta nyugalommal a portré hátterébe néhány sárgászöld vonást húzott. Ott van ez a kis emlék, szívemen túl, az íróasztalom mögött ma is.

Szóval már túl e mind mai napig is visszatérő emlékeken és visszatérő periodikus festőlázak közepette, akkor újra, az érettségi után, amikor poétának tisztelt már az osztályunk, és a pécsi egyetemen is így tituláltak az egyetemi polgárokká előlépett barátaim, akkor megint csak nyugtalanító élességgel merült föl a kérdés bennem: – poéta vagy piktor? – S ha igen, hogyan? – A család, ha nem is éles fogalmazással, de valami mást szeretett volna faragni belőlem. Ha apám talán túl büszke is volt – szenvedélyes és lelkes egyéniség – a somogyi sajtóban gyakorta megjelenő vasárnapi zsengéimre, mégsem örült, amikor e pályákhoz hajazó tanulás lehetőségeire és a tanári vakációra hivatkozva, úgy határoztam, hogy a pécsi bölcsészkarra iratkozom be. Ráadásul nem is irodalomszakra! Rövid indoklásomat megértette, amikor iszonyú mennyiségű dolgozat-füzetére hivatkoztam, melyeket napról napra javítania kellett. Egyszóval nem a diploma megszerzése, egyszerűen a gyakorlatias számítás, egy olyan lehetőség reménye indított, amelynek segítségével úgy véltem, jobban hozzákészülhetek és majd légkörében hű maradhatok, és csakis neki szolgálhatok: – De kinek?… És melyiknek?… – Hiszen, ahogy a festésnél szörnyű kínokat okozott a pódiumon való szereplés a természet utáni ábrázolásnál, amelyről minden képem után világosabb lett, hogy alig van köze ahhoz, amely előtt szégyenkezve állok, ezt a személytelenség-vágyat, ezt az önmagamat eltüntető lehetőséget még inkább kizárta a vers, amely egyre inkább magához hódított. Szóval az a kényszer, amelynek érdekébe kell mégiscsak állítanom képességeimet és minden időmet. A versnél ugyan csak ritkán – legalábbis akkor még – kellett kiállni az emberek közé, de az még rosszabb volt, hogy az utolsó szakasz vagy sor alá oda kellett írni a nevemet. Így minden vasárnap után valóságos kínszenvedésnek éreztem a kisvárosi utcára való lépést. Úgy tűnt, hogy most nemcsak az állvány mellett elsétálók, de most már aztán mindenki csakis engem figyel. Mezítlen járok az utcán. És ez az érzés nemcsak ébren, de álomban is kísértett. Lassan és egyre követelőbben beleszólva, még írás közben is nyomasztó kísértésként igyekezett alakítani verssoraimat. És mégis ő, aki ezt az érzést fölidézi, s amely lassan fizikai létezésemet is kínossá teszi, mégis arra kényszerített, hogy szolgája legyek. Mégpedig határozott célkitűzéssel és kitartó szorgalommal – akárcsak egy sportoló –, mert úgy éltem, mióta betettem lábam Pécsre, az egyetemre.

De mit hoztam magammal ide, ezen a nyugtalanító és a társaimtól sokszor elválasztó rossz érzésen kívül? – Bizony, csekélyet az akaraton és a képzeleten kívül, amely mindig megvigasztalt szorongásaim között teremtett világával, melyet bármikor körém, a személytelenné, szinte lénytelenné kívánkozó fizikai valóm köré tudott építeni. Nyugtalanságomat ez csillapította. Ám eközben csak azt találtam egyre megdöbbentőbbnek, hogy bárhogy is akartam távolodni magamtól és a világtól, mindaz, amit alkottam, akár a versben vagy rajzban, az mind-mind egyszerre az összes érzékszervre ható valóság lett. Nem elvontság, de élet és szín és olyan kedély, amelytől mi sem áll messzebb, mint a spekuláció, a valóságtól való távolság. Ennek tudatában aztán egyre teljesebbnek kezdtem érezni a napjaimat. – És ezen túl? – Rossz latin tudást. Ám ugyanakkor a klasszikus irodalom és a dél iránti őszinte csodálatot. Közepes német tudást és átlagon felüli vonzalmat az angol költészethez. S hogy mindezek segítségével mi kerekült és mit sikerült elérnem a pécsi bölcsészeti karon, mielőtt elmondanám, talán előtte magáról a környező világról, a dolgokról és arról a második emeleti nagyablakos, tán alig harminc méternyi déli folyosóról kellene szólnom, amely minket, bölcsészeket összekötött a pécsi valósággal és azzal a szellemmel, amely itt lélegzett a Pozsonyból alig tíz éve a Dunántúlra áttelepült Erzsébet Tudományegyetem bölcsészeti karán.

Az Anjou Nagy Lajostól alapított első magyar egyetem, a hatszáz éves múlt emlékeit se kövek, se romok nem sugallták. Csak egy freskó idézte a központi egyetem karzatos aulájában és egy Rinaldó-tanyának csúfolt, kaszárnyaszerű kollégium, amely ingyenes menedéke volt a szegényebb diákoknak. A Mohács után elveszett hajdani diákság lajstromára talán csak a főtéri, győztes török félhold emlékezik a katolikus templom kupoláján. A magyar humanizmust talán Janus Pannonius magyarra áttett versei és a középkori mediterrán magyar város emlékezetét csak a településforma és a zegzugos utcák idézték. A magyarországi román és a reneszánsz stílus Pécsen is épületeiben lassan a Habsburg-barokk álarcába öltözött. És ez a kétszínű álarc akkor is jelen volt, amikor gyerekfejjel e világra, a művészetre és az életre fölkészülni odamentem. Ott kísértett a tárgyakban és formákban, és a tárgyak használóiba ivódott. Szellemi légkörébe. Csak itt-ott volt természetesre egyszerűsített. De ezt is a szegénység okozta. Például a Rinaldó-tanya termeiben és tanulójában, ahol saját szabályú vasfegyelem uralkodott. A szegénység és a célszerűség saját önkormányzatot kialakító okos parancsa szülte. Másutt ennek a légkörnek valami olyan nyomasztó és élettől távoli szaga volt a valóság minden viszonylatában, mint mikor hazánkban bárhol, a szalmatetejű vályogházak között, valaki az egyetlen európai stílusban alapozott, de egyre szűkebb látókörű kegyuraktól évtizedekről évtizedekre meghamisított öreg templom sekrestyéjébe lép. Valami csak félig evilági szag, amely mozdulatlanságot parancsol. Visszatartó, lelassító, és ugyanakkor micsoda más világról beszéltek a Párizsból és Rómából megtért társaink. Szerencsére erre a világra vad és szenvedélyt sugalló kékjével tört rá a dél-dunántúli ég. Mindig, perzselve is a dél kedélyét és életszeretetét sugározva az álarcra és reánk és rám, aki ha kitekintettem, mit is láttam e valóságra nyíló forró bölcsészfolyosóról?

Egy a város, pontosabban a világ végére épült intézmény lábától a Dráva felé terjeszkedő zöld és üres mezőt. Keletről ezt egy kocsibeszálló vendéglő szegélyezte, amelyben később Weöres Sándor lakott. Aztán mögötte egy sárga, düledező kápolna állt és körülötte a füvészkertnek is beillő Balokányi temető, amelynek sírkövein még jól látszottak a géppuska-lövedékek becsapódásai, amelyet a föllázadt bosnyák zászlóaljra zúdítottak az akkor még reáliskola tornyából, ahol az én időmben szalmazsákján egyik meteorológus egyetemi társunk lakott. A temető, sötétzöld fáival, hepehupás kriptáival, lugasos parkjával, dél felől tovább húzódott. Itt tanulásra kibérelt külön kriptáink voltak. És az egészet a Búzatér sivár üressége keretezte, amelybe a Szent Mór kollégiumot varázsolta Vargha Damján egy katolikus Cambridge és a budai Szent Imre kollégium reményével, ám groteszkül és kasztrendszerűen fölépített belső rendjével és éretlen és hagyomány nélküli diákstílusával. A teniszpálya mellé vásározó napokon a drávai kanászok egész disznófalkákat hajtottak be. Egyszer ablakomból az egymás után ismétlődő irtó visításokra, ahogy kinézek, megdöbbenve vettem észre, hogy csizmás lábai közé szorítva, egy szem fekete kanász majd egy egész kondát herélt ki. Csak az volt még meglepőbb, hogy minden műtét után ez a díszbe öltözött pásztor a nyakában lógó tarisznyába mindig beletesz valamit. Mint néprajz után érdeklődő lerohantam, és tőle tudtam meg, hogy itt mindjárt, a hófehér teniszlabdák pattogása mellett pásztortűzön bográcsban pörköltet illatosít. Hetyke ismerősöm menten meg is hívott a lapuló, már bizony kis ártányok között herepörköltre. Biztosított a kollégium árnyékában, hogy még a pécsi püspök se eszik ma különbet. Nem fogadtam el – ma is sajnálom –, pedig tudtam, hogy délre a püspöki erdészettől ajándékozott szarvast tálalják föl nekünk immár negyedszer ezen a héten. Ilyen véres és holt valóságban állt új pécsi otthonom. Álarcok, temetők, szikrázó ég s a fülledt déli folyosóról búzára, salakhegyekre és disznókondákra tekintő világ.

– Itt pedig latinul tudni kell – ez volt az első mondat, amellyel a dékán fogadott. A célzás érettségi latin elégtelenemre történt. Mi tagadás, örültem Holub József professzorom következetes szigorának. Ő olyan pedáns volt mindenben, akárcsak csokornyakkendőjének kötése és zsebkendőjének elhelyezése a szíve fölött. – De mennyien is voltunk a keze alatt? – Tízen, de sokszor csak öten a szemináriumban, miközben a Gesta Hungarorum, Kézai Simon vagy Brodarics István lapjait olvasgattuk, fordítottuk. Belekényszerített – amit magam is kívántam – a középkori latinba. Köszönet érte annak a családias fegyelemnek, ahogyan a kis intézeti könyvtárban számon kérte a távolmaradást és a feladatot is. Tőle értesültem arról is, hogy Weöres Sándor beiratkozott a bölcsészeti karunkra.

– Takáts úr már nem lesz egyedül… Új költő érkezett… – Eddig se voltam egyedül, mert boldogult Zsikó Gyula ismert költőszámba ment már akkor… De mégse volt a híre akkora, hogy Gyomlay Gyula ne kifogásolta volna minden alkalommal latin kiejtését. Igaz, Gyomlay választékos szépséggel beszélte a magyart és a latint is. Úgy mondta, legtöbbször könyv nélkül a szöveget – mert ifjúkori öngyilkossági kísérlete alkalmával szemidegei megsérültek –, hogy cicerói retorikája, hangsúlyának lírai zengése bizony sokszor nyíltszíni tapsot kapott hallgatóitól. Két évig hallgattam – miközben Zsikó a Dunántúl szerkesztőségébe távozott az örökös kritika miatt – ezt az érdekes már-már anakronisztikus jelenséget. Tartása délceg volt, színészi. Öltözködése választékosan egyszerű. Ő volt az a szinte szakrális mozgású „vak énekes”, akire a legnagyobb sértés az volt, ha valaki a nevét i-vel írta. Ilyenkor operai baritonnal vágott a támadásra. – Az én őseim még a kiflit is ipszilonnal írták! – Meglepő volt ez a profán fölhorkanás épp tőle, s jellemző is, nemcsak reá, de Jókai után száz évvel a korra is, amelyben újra az ipszilonok lándzsája villogott egy neobarokk, ám hagyománytalan külszínes világban.

Valami félszeg patriarkalizmus uralkodott az egész karon. Családi, kicsit lusta és elavult módú. Volt benne olyan tekintélytartó vonás is, amely mintha egy pannóniai Spártára emlékeztetett volna, amely sohasem volt zordon, akkor se, ha kisebb stílű tanáraink a katedrájuk trónusáról az olümposzit kísérelték sugallani.

Ilyen légkörben készülődtem. Egyetemünk céljában ugyan a diploma mércéje is ott állt, de fölötte mérce és szalag nélküli magasabb és távolibb célok lebegtek. Célok, melyekhez talán ez a pálya nem is volt alkalmas építésű. De mégis pálya volt, ha nem is olyan, mint a Delphoi szentélyei fölött épült magas stadion. Jobb híján a pécsi diplomaszerző stadion volt ez, amelynek salakján közben a Bologna–Pécs egyetemi atlétikai viadalok játszódtak akkoriban. Szép mérkőzések, melyek közül a líra hiányzott.

Ilyesmi hiányérzés kísértett, mert Kaposváron eddig ott élt körülöttem egy egész festőiskola légköre. Rippl, Bernáth, Martyn, Galimberti és az Isten tudja, hová lett Tucic emléke, képeik, akvarelljeik, aztán Balázs János, Bacskay és Kunffy, akik napi jelenségek voltak városunkban. Ám itt nyomát se leltem mindennek. Csupán a város stílusa volt az, amelyik érdeklődést keltett bennem. És pótlásul itt volt a művészettörténet. Mégpedig két kitűnő képviselője Felvinczi Takáts Zoltán és a Zengővárkonyról bejáró Fülep Lajos. Nyolc félévet hallgattam végig esztétikai, művészet-filozófiai és az ázsiai és európai művészet köréből hirdetett előadásaikból. És az volt ebben a tanulásban a szép, hogy még csak árnyéka is távol volt minden kötöttségnek és kötelező következménynek. Beszélgettek, magyaráztak, tűnődtek néha maguk is, és bemutattak annak a két kezemen elszámolható, de legtöbbször csak három-négy hallgatónak, akik közül például én egy személyben két éven át a diavetítője voltam Takáts Zoltánnak. Sokszor esti órákon át a nagy előadóteremben, vagy épp a szabad földrajzi intézet előadójában csak magamnak, magunknak vetítettünk, és szórakozva tanultam. Különös négy év. Sok elmélettel – esztétikáról, stílusról –, sok látnivalóval. Annyira elmerültem a képzőművészet elméleti és történeti vonatkozásaiba, hogy bizony ez idő tájt alig rajzoltam húsz képet. Az érdekesebbek japános, kínai motívumú, absztrahált, magyar tájképek voltak és vízfestékkel készült saját vers-illusztrációim. Aláírás nélkül kerültek gazdájukhoz, mert minden kísérletnek akad gazdája.

Egész másképp volt az irodalommal. A dolgozatjavítások miatt – ha majd mégis tanítanom kellene –, bár nem iratkoztam be irodalomszakra, mégis egyik legszorgalmasabb hallgatója voltam Tolnai Vilmosnak, aki felejthetetlen Arany János-szemesztereket tartott. A gimnázium Toldi-ja, az annyi-annyi memoriter az ő életismeretével és irodalomtudásával, előadókészségével és lelkesedésével csak most emelkedett klasszikussá előttem, éppúgy, mint a klasszikus Horatius vagy Vergilius, Ovidius magyar irodalommá Gyomlay óráin. A legnagyobb csalódást azonban az okozta, hogy nem volt Pécsnek angol tanszéke. Így aztán egy ideig járogattam csak a lektor hirdette haladók tanfolyamára, aztán ahogy lenni szokott, lassan oda jutottam, hogy amíg Kaposváron felelőtlen gyerekfejjel angol irodalomtörténet írásával kísérleteztem, most lassacskán már csak erős szótározással lehetett újrakezdenem az angol líra antológiáját. De csökönyös örömmel legtöbbször mégis eredetiből olvastam, fordítottam. Ám, hogy közben Grazba is elküldtek a szüleim, ez csak beszédkészségem gyarapította, eltekintve néhány művészettörténeti és geológiai tanulmánytól.

E bátran nomádnak mondható szabad életformában, amelyben mindig igen kisszámú közösségben éltem, a szellemi gyűjtögető-gazdálkodás e periódusában a filozófia és a geológia volt az, amely a tanulás és a rendszeres fölkészülés formájában is tornára késztetett. A természettudomány és a technika a gyermekkori német atlaszok korától foglalkoztatott. Most doktorátusom tárgyai lettek. A föld, a földtörténeti idő, a világszerkezet és mechanika és a rajta és a benne álló és élő emberek és a róluk és természetükről és megismerésükről vallott tudásrendszereiknek olvasása talán az öt egyetemi év alatt a legérdekesebb óráimat és napjaimat adta. Prinz Gyula mindig érdekes és mindig többórás szabad előadásokat tartott. Könyveiben – nem úgy, mint Cholnoky –, ő kínosan nehézkes volt, ám mint előadó lenyűgöző. Halasy-Nagy József pedig, miközben a teológia tanáraival hitvitázott, az egyetemen olyan választékos órákat adott, amelyek inkább irodalmi előadások, egész esszék benyomását keltették. Ő volt az, akinek stílusából írói erények hatottak. Nem véletlen, hogy Weöres Sándor A vers születése című disszertációját az ő tanszékén és az ő biztatására és bizalmából készítette. A bölcsészhallgatók közül legtöbben, akik irodalommal foglalkoztak, mindig felvették doktorátusukhoz Halasy-Nagy tárgyait.

Így készülődve, zsákmányolva mindenből, egyre világosabb lett előttem, hogy mint író a bújócskát tovább alig játszhatom. Hiába a visszafogó már-már neurotikus szégyenérzetféle, hogy más is megtudja, hogy én írtam ezt és azt, világos, így tovább nem élhettem. Versem és novellám szerepelt az egyetem Kazinczy-emlékünnepén és a kollégiumban más alkalmakkor is. A Napkelet is hozott és a Dunántúl napilap is. Közben a Pécsre le-leutazgató orvosszigorló és író, a kedves Marék Antal megnyugtató, szinte pszichológus modorával és módszerével egyenkint kérte el a lassan összeállt Kút című első kötetem verseit, és ekként közöttünk olyan néma megegyezés született, amely szerint nem én, de ő egyre-másra küldte írásaimat a pozsonyi Magyar Minervá-nak, sőt Prágába, Kassára és Nyitrára is. A Magyar Minerva a csehszlovákiai magyar irodalom jelentős, havonta megjelenő, igen szép kiállítású folyóirata volt. Később Weöresnek is több verse, sőt kritikái jelentek meg Pozsonyban. De ez már elmélyült pécsi barátságunk korszakából való.

Egy ember pedig minderről mindent tudott. Tudott, mert mindent elolvasott, ami irodalom. Egyetemi magántanár volt az irodalomtörténeti tanszéken. Az egyetlen, aki, úgy tudom, sohasem hirdetett előadást, hallásának korlátozottsága miatt. Várkonyi Nándor az Egyetemi Könyvtárban élt. Tudásával és szervező akaratával európai színvonalra emelhette volna a tanszéket és hallgatói szellemét. És megmaradt nekünk! Mindenkinek, akinek sorai e hazában nyomtatásban megjelentek. Sziszifuszi munkát végzett, mert igen egyedül volt. Akárcsak mi. Memóriája és jegyzetei, szíve, hivatala és otthona tárva volt minden órában íróknak és kezdőknek. Hogy hány nyelven és mit olvasott és dolgozott föl és levelezett és tárgyalt, szervezett és milyen sokoldalú tájékozottsággal, arról érdemes lenne, Rajnai László az Életünk-ben megjelent kitűnő tanulmányán kívül is írni, mert Várkonyi az egyik utolsó magyar polihisztor.

Mikor szobájába léptem, nem vett észre. Álltam az ajtóban sokáig. Szikár, borotvált arcéle úgy mozgott, mintha rágógumit forgatott volna a fogai között. Keményen szorítva állkapcsát, hogy szinte ropogtak fogai. Arcizmai rángatózva tornásztak. Lázas szenvedély és makacs fegyelem, befogadásra és ellenvetésre ajzott kíváncsi figyelem áradt tekintetéből arra a nagy garmadából kivett könyvre, amely épp előtte pihent. Aztán észrevett. Mint a labda ugrott föl. Szemét tágra nyitva, mintegy a füle helyett híva segítségül, sietett elém, s mikor megértette a nevemet, heves lendülettel szétcsapta karjait, és – szervusz, foglalj helyet – kiáltással két könyökömet összeszorítva megölelt. Már le is ültetett. Elém tolta a jegyzetfüzetét, mint a műtét utáni Babits, de ő fordított céllal, nem felelettel, de kérdést várva, hogy társalogjunk. Én írtam. Zavartan, olvashatatlan. Ő mosolyogva silabizált, és rövid, magas hangú, szaggatott hangsúlyával kis előadásokkal, mondatokkal válaszolt, különös hangján. És minden mondata végén választ váró, ismételten kitáguló pupillákkal nézett ránk. Mert mért beszéljek magamról. Nála futottunk össze mindig, később is, ha írtunk valamit, ha írni akartunk, ha forrást kerestünk, lett légyen az holt nyelv klasszikusa, vagy ma írója, szerkesztője, folyóirata, külön lenyomata, periodikája, vagy csak akár nyúlfarknyi tanulmány is, amelyről valamit szerettünk volna tudni. Nem volt szaktudós. Nem egy vagy két évszázadban, nem is egyetlen témában gondolkodott. Sokszor úgy mentem be a nagy sárga dór oszlopok és vésett latin feliratú kőtáblák között hozzá, mint a görögök Püthiához. Nem túlzás, hiszen hozzá viszonyítva hol volt egy húszéves, önmagát kereső, hangját kialakító és egyéniségét, író voltát csak lassan, igen kínosan megszokó fiatalember szelleme? És ez az utca, e szűk kaptató hozott össze Weöres Sándorral is. Ő is hozzá ment. Pável Gusztáv után Várkonyi Nándorhoz, az emberhez. Emlékszem, majdnem merev térdekkel, erősen sarkára lépve közeledett. Állát leszegte, ajkait összeszorítva, feszes belső indulattal, látszott rajta, hogy semmit se lát. Csak jön, kezét hol háta mögött, hol maga előtt kulcsolva össze. Aztán karjait váratlan karba téve, így ment be az Egyetemi Könyvtárba… – És Tatay Sándor?… – Egy viharos egyetemi tüntetés nagyhangú szónoka elé ugrott valaki. Sapkáját csattanva vágta a vegytan-fizikai előadóterem kísérleti asztalára. Mindenkit megdöbbentő szónoki fogással, és ez a piros arcú ifjú kijózanítóan az ágáló szónok és a meglepődött egyetemi polgárok arcába kiáltotta az ormánsági magyar egyke tragédiáját és a magyarság pusztulására éhesen szervezkedő baranyai Volksbund szerepét. Ebben a dermedt hangváltásban ismertem meg a Sopronból eltávolított teológusban Tatayt.

– Olvastad Az eké-t? – kérdezte néhány nap múlva Weöres. – Most dedikálta csak Tatay – válaszoltam. – Hát, ha nem tudnám, mit írt Szabó Dezső, akkor legalább akkorának, ha nem nagyobbnak tartanám – folytatta. Weöres Sanyi azok közé tartozott, akit levelet írni, verset másolni, sőt verset írni is sokat, de olvasni annál kevesebbet láttam, ám ő mégis mindenről tájékozott volt… – És hogyan írt? – Mint a középkori diákok, olyan olvasható, még a gépírást is megszégyenítően könnyen olvasható minden sora. És ijesztően precíz. Az az érzésem, hogy kéjjel korrigál. Kakukk a dombon című kötetemet, megjelenése után szórakozásból korrigálta újra végig. Ott őrzöm fiókomban a visszaküldött példányt. Legalább ötven pont, vessző, pontosvessző, gondolatjel, sőt mi több, egy-egy kimaradt névelő vagy szórend változtatásával, ritmuskorrekciót ajánlva. Igen, Várkonyi mellett ő, Tatay, Holler-Bajcsa András volt az a kör, amelyben végérvényesen költő lettem. A bölcsészkari évek gyűjtögetése, a következetes tréning, a sok megírt és elsüllyesztett vers után a vele kötött barátság, a szinte mindennapos kapcsolat és az ő szívesen ellenkező vagy mindenről nagyot kiáltó, talpáról a dolgokat zseniálisan feje tetejére szívesen állító szellemének serkentése érlelte be és határozta meg nálam, hogy mit és sokban, hogy miként cselekedjek. Lassan megszűnt az én bújócskája, bár Várkonyi még sokáig „rejtőzködő”, a természet, a tárgyak mögé vagy azokkal azonosuló költőnek tartott. Sanyi két évvel volt fiatalabb, s mégis ő volt az idősebb a lírában. Azt hiszem, nemcsak pécsi viszonylatunkban, de nemzedékünkben is. Különös, hogy amilyen képtelenül választotta meg lakásait, éppoly céltudatos, már-már gyakorlati volt minden irodalmi lépése. Maga körül még erőltetett különcségeivel is sugározta az alkotásra serkentő erőt. Összeállított első kötetének minden versét, átalakulásaik hosszú variációit egyaránt ismertem. Könnyen tehettem, hiszen versírási módszerének titkait, az alkotás hogyanjait nemhogy bátorsággal, de már-már feltűnést keltő módon tárgyalta a társaságban, ahol szokása volt, hogy szívesen bagatellizált minden zseniálisat.

Verseinket ugyanígy boncoltuk szét. Formabontásaimra, ha nem ellenkezett – mert a versforma kérdéseiben az idő tájt kortársaim legtöbbje eléggé konzervatív volt –, Debussyt, Ravelt emlegette. Véleményét mindig meggyőződéssel nyilatkoztatta ki. Tény, hogy extravagáns véleményei is mindig kitűnő ösztönéről tanúskodtak. Kötete akkor már készen volt. Disszertációmat akkor adtam oda egy kisebb pécsi nyomdának. A Mayerék cégének, az úgynevezett Kultúra Könyvnyomdai Műintézetnek. Új volt ez a lépésem. De rákényszerültem, mert a Pécsi Egyetemi Nyomda drága volt, és akkor még saját költségen kötelező volt a bölcsészdoktori értekezések kettőszáz-háromszáz példányban való megjelentetése. A Geographica Pannonica sorozatban jelent meg ez a dolgozatom a somogyi Nagyberekről. Az első kiadvány volt ebben a sorozatban, amely nem az Egyetemi Nyomda betűivel hagyta el a sajtót. Ezek után Weöres Sándor is verseskötetével – melynek sokáig Madártávlat volt a címe – velem együtt jelent meg Mayeréknál. Így történt, hogy olcsó áron és igen szép szedéssel, hagyta el a Hideg van a kis Perczel utcai sajtót. A nyomdatulajdonos tőlem is, mint aki hozta az új megrendelőt, „biztosítékul” aláírást kért. Sándor az első kész példány után első kötetének egész kéziratát ajándékul át akarta adni nekem. Nem fogadtam el, csupán az első példányok egyikét „egy közös élmény emlékéül” dedikációval és egy dedikált fényképet, mely ezekre az induló esztendőkre utal. Később, ha jól emlékszem, úgy mesélte, hogy a Hideg van számláját Csönge természetben fizette ki. Az is tény, hogy a Mayer nyomda beindult. Egymás után jelentek meg a Kultúra Nyomdában a pécsi földrajzi intézet sorozatának doktori értekezései és más kiadványok is. Ilyen volt a könyvkiadás a mi időnkben, de tény, hogy igen gyorsan készült el az a sok verses füzet, melyet saját költségen adtunk ki.

Így indultunk Pécsről, elég sokan, s ha visszagondolok, talán nem is volt olyan szűk az a déli folyosó. Falán egy hosszú-hosszú, keskeny asztallap húzódott végig, amelyhez a székek és a hallgatók az intézetekből ki- és bevándoroltak. A kis vendéglőkön kívül ez volt minden terv műhelye. Most is visszafénylik. Járnak-kelnek rajta, és ahogy nőnek ismerősei, mégse szűkül, mégse távolodik, hanem újra elér hozzám melegével és puritán egyszerűségével. E folyosó kis zöldajtós, egyszobás intézeteinek mennyezetig zsúfolt könyvtáraiból nyíltak a szerény és igen szűk tanári szobák is. Mindegyik csak akkora, mint egy cella, és sokszor bizony a Pestről lejáró professzorok évről évre laktak bennük. Manó bácsi és Kovalovszky, a régi pozsonyi altisztek, takarítottak rájuk. Közülük nem egy, így Hodinka Antal is örökké rezgő, láncos cvikkerével nemcsak a héber, görög, ószláv, latin, perzsa szövegekre figyelt, de hallgatóinak mindennapjaira is. Még pénztárcájához is gyakran nyúlt, ha a menzák költségeinek rendezéséről esett szó, de a Corsó Kávéházban üldögélő hallgatóinak számláit is gyakran feltűnés nélkül kiegyenlítette, ha velük néha a Gorka, Pekár és Hodinka trió találkozott. Ilyenkor másnap nemcsak Iksz, Ipszilon szultán háremhölgyeinek neveit sorolta száz számra végig, de a Karagyorgyékról és az ebédutánonként nadrágtartóban kártyázó Nikita montenegrói fejedelem udvartartásáról is déli derűvel fénylő epizódokat mesélt. Máskor gyakorta szólította föl apáca-hallgatóit, hogy most fogják be a fülüket, mert egy-egy történetnek nem szenteknek való csattanója következik. Mindennek a kissé ugyan unalmas, de egy életre hasznos családi kapcsolatnak titka valami kényelmes bizalom volt. Akkora bizalom, hogy nemcsak a szemináriumokhoz volt kulcsunk, de most már elárulhatom, az egyetem délkeleti szárnyának kis kapujához is megvolt az öregebb hallgatóknak a saját kulcsa. Három kulccsal jártunk Pécs utcáin. Egy a lakás, egy a déli folyosó intézeteihez szólt, a harmadik pedig bármikori szabad belépést biztosított az egyetemre. Most a Jelenkor felhívására kulcs nélkül tértem ide vissza, ahol immár harminc éve nem jártam.

Mi tagadás, szívesen írtam le, amit találtam, válaszul nemcsak a levélre, de az időnek is.