Ahol gyermek voltam: Somogy

Gyermekéveimet nem köthetem egyetlen helyhez. És így van ez jól, és így szép ez igazán, mert hogyha ébresztéséhez kezdek, az emlékek felhői között egy egész tájat látok csillámlani. Szülőföldemet, melynek keretén belül egy külön világot vallhatok magaménak. Délről, honnan leghamarabb éri a langyos adriai szél, az Alpok jegéből napfényre siető Dráva határolja. Északról meg tavunk meleg fényű tükre és vadvizes berkeinek síkja. Szélein még annyira sem libbennek fel a dombok, mint az andocsi vörös barátok kegytemplomának tornya, de a bennszülött már így szól: itt kezdődik Baranya, amott meg Zala, a Völgység égbe nyúló lapályán túl Tolna kéklik. Alig száz esztendeje itt még egyetlen dombon-völgyön sustorgó rengeteg borított mindent. A nép szerint magában ebben a rengetegben volt Somogy. Ennek ölén kisföldű irtványfalvak lapultak a patakos völgyekben. A lomb közt a nyájakkal tanyázó külön társadalmú pásztorság népe élte világát, belőle sarjadó vagy hozzá visszatérő betyárok seregével. Védő és mindent gátló őserdő volt ez, melynek közlekedésre alkalmas első útjait, mint az írásos emlékek bizonyítják, egy, a vármegye tömlöcéből szabadított öreg betyár mutogatta végig a német mérnököknek. De ki ismerhette volna jobban ezt a rengeteget, mint a katonának eladott, de a regementjéből megszökött somogyi betyár, ki visszatérve, inkább választotta újra a nyájat vagy a betyáros bujkálást, mint a császár mundérját. Ma már a dombokon a szőlő és a mandula kergeti egyre magasabbra a tölgyet. A Balaton és a Dráva berkeiből a búza űzi el a susogó sást. A hosszú, szép völgyekben, amint a diófás borházból kitekintesz, a malmos patak berke már olyan egyenes, mint egy mérnöki tusvonás. Hajdan, ahány volt Somogyban a völgy, annyi volt a rakoncátlan patak is. Ilyen, itt-ott már hegyvidékbe sötétülő, déli egű kék vidék az én szülőföldem.

Ennek a tájnak az északkeleti részén születtem. Külső-Somogynak jelzik a térképkészítők, de honnan veszik, nem tudom, mert népünk ajkán sohasem hallottam ezt? Közel a tolnai határ. A dombok szinte már hegyek és ott, ahol a legmagasabbak, az Öreghegy, a Csibehegy, és a Kilátópuszta szárnya alatt egy széles völgyben füstölög Tab, az én községem. Itt apai nagyapámnál, az öreg házban születtem. A kémény parázsfogójáról, ha képzeletben egy tíz kilométer sugarú kört rajzolnék, akkor a gyermekévek játszókertjét kanyarítanám ki szülőföldem tájáról. Itt tettem a földre lábam, és itt ágaskodtam a gyümölcs után, amely az ég felől hajolt reám. Az öreg ház aránylag kicsiny volt, de nagy szabadság lengte körül, s az élet értelmének és formáinak titkát eggyé ölelte vastag falai között, udvarán és kertjein. Érthető is, hogy jobban szívemhez nőtt, mint a középütt emeletes tornácú, két végén szélesen elnyúló nagy ház, mely inkább később is az anyagi súlyt és a mentséget jelentette a családnak, de nem a meghittséget, a gyermekévek játszókertjének fészkét. Az öreg ház ott állt az országút mellett, melyen a vásáros szekerek zörögtek át, nagy céhládákkal és ketrecekkel. A kereskedelem és az ipar erősen összefüggött hajdanán, és dédapám után mindkettőt odahozta az út, és ott is fészkelt mindkettő, az öreg házban. Elhűlve hallgattam olykor, amint németről olaszra, majd szlávra váltották a szót és a levelek sorát öreganyámék, ha úgy kívánta az a messzi szál, amely kezükből szétfutott a végtelenbe.

Az udvar mögött – amelyben legtöbb volt a rezedavirág, amely a pince tetejére is föltelepült a kardos nőszirom közé –, a gyümölcsös terült el. Annyi fa és jól ápolt törzs öntötte a termést, hogy elszámolni ki tudná? A tálca, mint üde, tornyos dísz, mindig roskadozott. A két szoba, a kemencés, szabad kéményes konyha, a műhely és az udvar illatos volt a gyümölcstől és az aszaléktól. Apám pusztuló tekepályáját szegélyező fehér bogyós pattantyús bokrok mögött a Bohuniczky-ház hosszú méhese és a veteményeskert terült el. A kertészkedés nagyanyám szórakozása és művészete volt. Szenvedélyesen űzte mindhalálig. Meszelt törzsű fák és szabályos ágyások néztek egymásra a léckerítésen át. Dinnyék, spárgák, paprikák versenyeztek a legnemesebb fajtájú gyümölcsökkel. Ilyen gazdag föld az én szülőföldem, ahol egyetlen telken is a gyümölcsészet, kertészkedés és méhészet, szőlészet bukolikus mesterségei az életet és a derűt erősítve versenyeztek egymással. A földjevesztett köztelkesek Kármán szavaival: „a nemes mesterségek műhelyeivel” ilyen földből-táplálkozó, meghitt és független életformát teremtettek.

Ebből az öreg házból sok érdekes könyvet és kézzel festett térképet hoztam könyvespolcaimra. Padlásán a füstfaragók Kossuth-emlékekre, korteszászlókra bukkantak, s egy alkalommal A kérők és a Csalódások lemásolt példányait hozták le. Innen a veteményes kert végétől a Csibehegy szőlős és meggyfás házáig futott egyvégtébe a telek. És mi minden nem volt a két ház között? Nádas vadkacsákkal, rét fürjekkel, szilfaligettel, ahová a húsvéti nyúl tojásait rejtették szüleim, és mindezt középütt fürge patak szelte át. Hintázó hosszú hídján vitt át a legrövidebb út a szülőháztól a másikig. Ez a patak volt legkedvesebb játszótársunk. De nemcsak halait és arcunkat kutattuk tükrén, de akaratlan a Somogyság hajdani történelméről is vallott nekünk. Úgy néztük, mintha zavaros fodra rejtené őt és mintha ő, ez a patak lenne a nyelve annak, akinek nevét viselte. Előttünk személy volt már a Koppány-patak. Nyíló értelmünkkel együtt nőtt ez a titkot rejtegető, emberített kerti folyócska. A patak volt maga a hős, kinek kegyetlen sorsát meséinkben örökké szövögettük, és így nem a kedves János vitéz, de egy véres lovas lett meséink hőse. Négyfelé vágott teste tündérkertünk minden égtájában élt. Valamikor csak kertünkön át folydogált ez a Kis-Koppány, de titka belém itatva ma már sokszor kísértet a lelkemben. Ha a ritkás szőlőnkből, a meggyesen át a hegyre futottunk, a hárserdő alól kikukkant Bálványos és a tó. Nem az egyszerű természeti szép volt ez innen, hanem ihlető, igazi tanító. A komolykás kék derű innen szökött rám a tó szilvahamvas vizéből, melyen Tihany, mint rózsaszín-lila hajó libeg. Ott alszik András király – mondogatták –, a hajóként lengő félsziget koporsójában, melyet valóban, mintha a szántódi rév kötött volna partjainkhoz. E helyről a lélek is átveszi a löszből simított, széles hullámzású táj derűs lendületét. Az arányos ívek harmóniája formatiszteletre serkent, és ez a természettel ügyesen küzdő gazdálkodás a biztos keretek kutatására indít. A bujkáló történelem, Kőröshegy tömpe román tornya és Ságvár nagy, köves római temetője mintha az Arno vidékét idézné. Ilyen latin varázsú hajlatok között idézte Berzsenyi az arany középszert, míg a kék és örökös szép magány jósága össze nem roppantotta. Azóta is a niklai méhes a mérték és a forma művészetének temploma. Ilyen présház volt a világvándorlásból meg-megtért Rippl-Rónai műterme is a kaposi Lonka-hegy hajlatán. Veszprém felé a Sió halványzöld tavi vize zárta el gyermekéveim széles játszókertjét.

Itt cseperedve, képzeletemben egy másik része is épült szülőföldemnek. Alapjait anyám annyira szemléletes elbeszélőkészsége rakta le. Történetek voltak ezek anyai déd- és nagyapámék idejéből. Széles jegenyés utak, vályúkban fürdő piros emberek, fenyők mélyén eltűnő lovak népesítették ezt a tájat. Ez az álombirodalom ott épült Kötcse táján, s később, alaposan polgárosult stílussal, a mese fonala Igalra vándorolt át, elvesztve régi ragyogását. Benne Kneipp szabályai szerint harmaton sétáló emberek és Phaedrust fordító mérnökök és prédikátorok éldegéltek. Egy eltűnt életformát láttam képzeletemben, és midőn egy havas télen odakocsiztam, szinte megijedtem a valótól. Zúzmara csillogásától fényesen és a hó púdere alatt ugyanazt találtam és éppen úgy, amilyennek képzeltem. A sárga ormos házak helyükön álltak. A községet színező fenyves udvarok ott sötétlettek, csak a régiek pihentek, és a temető domboldalából, mint földes hátú csőszházaikból figyeltek a falura, ahol már a fenyőket és hársakat ritkítja a fejsze, és egyik-másik ház kettérepedt, vagy iskola lett, vagy éppen szétmállott már az idővel, és az Antal kisasszonyok földjei már a mesék igazságosztó törvénye szerint is a szorgalmas nép kezén virultak. Ám sok öreg bútort, füzéres cserépkályhát, okos lovak képeit és régi arcképeket, vén hangszereket és könyveket őriznek az öreg falusi házak, ahol a szobákat a nagy konyhákból édes, főtt krumpli illata lengi át.

Az út meredek lejtőkön át a városba vitt. Apámat és minket is az iskola kényszerített ide. Apám tanár, mi tanulók lettünk. Így hát Kaposvár a munkás világot, a kötöttséget jelentette. Nem csoda hát, ha öcsémet és magamat is csak hivatalos ügyben, könyvvel, irkával hónunk alatt, kizárólag hivatalos időben látott a város. A kötelességteljesítés íze maradt meg bennem első kirándulásomból is, amikor három hídon át aprítva „A haza kis polgárainak” címzett ódon iskola boltívei közé siettem. Ennek is inkább városban felejtett vén udvarház jellege volt, mint iskolának. Széles udvarán a sok gyerek, mint méhkas döngött a plébániatemplom és a „kastély” között. Később eszméltem csak rá, hogy ami valóban emlék városunkból, azt akkor azon az első napon egy csapásra megismertem. Mert az iskolánkkal összeépült tiszttartó lakást a Hedrehelyen vendégeskedő Csokonai az örökkévalóságba mártotta azzal, hogy az egyetlen magyar vígeposz színpadává tette ezt a régi vár tégláiból épült hercegi házat. Itt farsangolt hajdan Dorottya, és itt aratták Somogy dámái kacagtató diadalaikat.

Amúgy a várost csak madártávlatból ismertük, mert házunk az Iszák-dombon állt. Ez egyike azoknak a zselici dombnyúlványoknak, melyről a malmokat hajtó Malom-árokra és a Kapos völgye fölött a nagytemplomra, a sisakos városházára és a várként uralkodó megyeházára és tiszta időben egész a Balatonig lehetett látni. Az Iszák ekkor még üdülőszámba ment. Volt, hogy tanáraim jó része is itt lakott. Vén cserfákkal tarkított akácerdő szegélyezte. Fagyalbokrokkal szegett nyírfapados utak kacskaringóztak fái között. Nyugaton négysoros fenyősétány és a homokbányák között árnyas teniszpálya volt. Télen a völgy mocsarain ingyen korcsolyapályák kéklő síkjai ragyogtak, s a domb oldalában ródlipályák kanyarogtak. Tavasszal pedig a kiöntő Kapos vágott el a várostól minket. De nem kellett az árvíz. Ilyen világból nem csoda, ha nem kívánkoztunk az aszfaltra, sőt hozzánk jártak át a városból a löszpartokba vágott várainkba a gyerekek, melyeket úgy építettünk, mint hajdan a kelták a Kapos vízvárainak láncolatát e dombok peremén.

Az Akasztó-dombtól a francia barátok szentjakabi monostora romjáig terjedt ez a birodalom. Dombjainkon száz és száz présház és a hársak, akácok között kápolnák voltak. Ilyen lett ez a táj, ez a zselici ősrengetegek irtványa, az Árpád-házi királyok kanászainak hajdani fészke. A dombokról kifutva, a Zselicben egész napokat bolyongtunk, ott, ahol ma is a völgy mélyére rejtett erdősházak kertjeit ácsolt rönkkerítések védik a szarvasok és vaddisznók elől. Itt az erdők árnyas irtványain később zsendül a vetés, és tovább virágzik a fa. Még ma sem tudják a városiak, hogy Pannóniánk legősibb rengetege szegélyezi telkeik és szőleik határát. A kápolnák alatt a Kaposban pihengető cigányzenészek és gyerekek űzték szenvedélyesen a horgászást. A vár helyén akkor még a Szokolai berek fűzfás nádasai és az emelőhálókkal zaklatott vize rejtette a hajdani vársánc cölöpeit. A berek nevében kísértett csak Szokoli Mohamed nagyvezér és a százharminchárom éves török hódoltság emléke. A bástyák azóta előkerültek, de nemcsak az idő, de a kegyelet hiánya is alacsonyabbra koptatta őket. A vásár és a gabonaraktár árnyékában szerénykedik városunk egyetlen történelmi emléke.

Innen a szőlős dombokról, a rengeteg árnyékából és a vársáncba rekedt halas berektől, folyótól csak lassan hódított el a város. A tágas és jól szabott, nyílegyenes utcák, melyeken sok volt a virág, s melyek fölött egy rövidlátással igazgatott, mesterségesen ipar nélkülire szűkített kisváros álmos varázsa lengett. Parkok, fasorok, virágágyások és nem a kövekből sugárzó emlékek és a gépek és gyárak lüktető városa volt a mienk. Gazdag földek közepén félszeg öntudattal élt. Utcáin, terein kertészkedett tovább. Nyugalma gutaütésesen zsíros volt, s ha lüktető, zsongó napokra gondolok, vásárok, piacok emléke kísért. Szép állatok, erős szekerek, faragott és festett kocsik vonuló sora, könnyű fogatok fürge járása és egészséges magyar beszéd gomolyog bennem. Utánuk napokig jó falusi szag lengett e házak között. A magyar élet sok keserű mélysége és derűje élt e kispolgári világban, ahol a polgárosulás határán egy alakuló új világ kísértett.

Falaink közül a hősök temetője és a kislaki malom között kacskaringózik ki a szigetvári út. Erdős tetőiről a Mecsek kéklő gerince játszadozik az utassal, amíg leér a Zrínyiek mezejére, Dél-Somogy síkjaira. Bajvívások helye, huszártanyák, tüskevárak és mocsárba épült végvárak földje ez. Babócsa, Berzence, Bélavár, Vízvár és Szigetvár, „az Adriai tenger Syrénáját”, a költőt idézik. És Szigetvár falairól úgy röppen fel a Zrínyi Miklós név, mint Hektoré Trója emlékei közül. Ide, Szigetvárra költözött öregségére anyai nagyapám. És e kisváros iparos házain egymást érik a márványtáblák. Roppant múlt görnyeszti kéményeit és mocsárra épült tornyait. A kis házak cégtábláinak neveiről mintha a Szigeti veszedelem ismert hadnagyainak, vitézeinek jól ismert nevei kísértenének. „Itt a hajdani kapunál esett el Juranics és Radivoj” – olvashatod –, és az Almás tája tatár, szerecsen, cserkesz és muzulmán emlékektől, nyomoktól s az ég angyali légiók és a bűvész Alderán furiáinak suhogásától terhes.

Ilyen az én szülőföldem. Eposzok kies hona, bátran nevezhetnénk így is, mert irodalmunk két remeke: a Szigeti veszedelem és a Dorottya választotta földi fészkének. A vidámság és a virtus kedves ikrei lakják. Farsangos téli szánok és hősök kardjának csengése száll szelíden kéklő dombjai fölött, és völgyeiben felemás mezei életünk titka nyiladozik.