Emlékezés vagy irodalom

 

Ahol gyermek voltam: Somogy

Gyermekéveimet nem köthetem egyetlen helyhez. És így van ez jól, és így szép ez igazán, mert hogyha ébresztéséhez kezdek, az emlékek felhői között egy egész tájat látok csillámlani. Szülőföldemet, melynek keretén belül egy külön világot vallhatok magaménak. Délről, honnan leghamarabb éri a langyos adriai szél, az Alpok jegéből napfényre siető Dráva határolja. Északról meg tavunk meleg fényű tükre és vadvizes berkeinek síkja. Szélein még annyira sem libbennek fel a dombok, mint az andocsi vörös barátok kegytemplomának tornya, de a bennszülött már így szól: itt kezdődik Baranya, amott meg Zala, a Völgység égbe nyúló lapályán túl Tolna kéklik. Alig száz esztendeje itt még egyetlen dombon-völgyön sustorgó rengeteg borított mindent. A nép szerint magában ebben a rengetegben volt Somogy. Ennek ölén kisföldű irtványfalvak lapultak a patakos völgyekben. A lomb közt a nyájakkal tanyázó külön társadalmú pásztorság népe élte világát, belőle sarjadó vagy hozzá visszatérő betyárok seregével. Védő és mindent gátló őserdő volt ez, melynek közlekedésre alkalmas első útjait, mint az írásos emlékek bizonyítják, egy, a vármegye tömlöcéből szabadított öreg betyár mutogatta végig a német mérnököknek. De ki ismerhette volna jobban ezt a rengeteget, mint a katonának eladott, de a regementjéből megszökött somogyi betyár, ki visszatérve, inkább választotta újra a nyájat vagy a betyáros bujkálást, mint a császár mundérját. Ma már a dombokon a szőlő és a mandula kergeti egyre magasabbra a tölgyet. A Balaton és a Dráva berkeiből a búza űzi el a susogó sást. A hosszú, szép völgyekben, amint a diófás borházból kitekintesz, a malmos patak berke már olyan egyenes, mint egy mérnöki tusvonás. Hajdan, ahány volt Somogyban a völgy, annyi volt a rakoncátlan patak is. Ilyen, itt-ott már hegyvidékbe sötétülő, déli egű kék vidék az én szülőföldem.

Ennek a tájnak az északkeleti részén születtem. Külső-Somogynak jelzik a térképkészítők, de honnan veszik, nem tudom, mert népünk ajkán sohasem hallottam ezt? Közel a tolnai határ. A dombok szinte már hegyek és ott, ahol a legmagasabbak, az Öreghegy, a Csibehegy, és a Kilátópuszta szárnya alatt egy széles völgyben füstölög Tab, az én községem. Itt apai nagyapámnál, az öreg házban születtem. A kémény parázsfogójáról, ha képzeletben egy tíz kilométer sugarú kört rajzolnék, akkor a gyermekévek játszókertjét kanyarítanám ki szülőföldem tájáról. Itt tettem a földre lábam, és itt ágaskodtam a gyümölcs után, amely az ég felől hajolt reám. Az öreg ház aránylag kicsiny volt, de nagy szabadság lengte körül, s az élet értelmének és formáinak titkát eggyé ölelte vastag falai között, udvarán és kertjein. Érthető is, hogy jobban szívemhez nőtt, mint a középütt emeletes tornácú, két végén szélesen elnyúló nagy ház, mely inkább később is az anyagi súlyt és a mentséget jelentette a családnak, de nem a meghittséget, a gyermekévek játszókertjének fészkét. Az öreg ház ott állt az országút mellett, melyen a vásáros szekerek zörögtek át, nagy céhládákkal és ketrecekkel. A kereskedelem és az ipar erősen összefüggött hajdanán, és dédapám után mindkettőt odahozta az út, és ott is fészkelt mindkettő, az öreg házban. Elhűlve hallgattam olykor, amint németről olaszra, majd szlávra váltották a szót és a levelek sorát öreganyámék, ha úgy kívánta az a messzi szál, amely kezükből szétfutott a végtelenbe.

Az udvar mögött – amelyben legtöbb volt a rezedavirág, amely a pince tetejére is föltelepült a kardos nőszirom közé –, a gyümölcsös terült el. Annyi fa és jól ápolt törzs öntötte a termést, hogy elszámolni ki tudná? A tálca, mint üde, tornyos dísz, mindig roskadozott. A két szoba, a kemencés, szabad kéményes konyha, a műhely és az udvar illatos volt a gyümölcstől és az aszaléktól. Apám pusztuló tekepályáját szegélyező fehér bogyós pattantyús bokrok mögött a Bohuniczky-ház hosszú méhese és a veteményeskert terült el. A kertészkedés nagyanyám szórakozása és művészete volt. Szenvedélyesen űzte mindhalálig. Meszelt törzsű fák és szabályos ágyások néztek egymásra a léckerítésen át. Dinnyék, spárgák, paprikák versenyeztek a legnemesebb fajtájú gyümölcsökkel. Ilyen gazdag föld az én szülőföldem, ahol egyetlen telken is a gyümölcsészet, kertészkedés és méhészet, szőlészet bukolikus mesterségei az életet és a derűt erősítve versenyeztek egymással. A földjevesztett köztelkesek Kármán szavaival: „a nemes mesterségek műhelyeivel” ilyen földből-táplálkozó, meghitt és független életformát teremtettek.

Ebből az öreg házból sok érdekes könyvet és kézzel festett térképet hoztam könyvespolcaimra. Padlásán a füstfaragók Kossuth-emlékekre, korteszászlókra bukkantak, s egy alkalommal A kérők és a Csalódások lemásolt példányait hozták le. Innen a veteményes kert végétől a Csibehegy szőlős és meggyfás házáig futott egyvégtébe a telek. És mi minden nem volt a két ház között? Nádas vadkacsákkal, rét fürjekkel, szilfaligettel, ahová a húsvéti nyúl tojásait rejtették szüleim, és mindezt középütt fürge patak szelte át. Hintázó hosszú hídján vitt át a legrövidebb út a szülőháztól a másikig. Ez a patak volt legkedvesebb játszótársunk. De nemcsak halait és arcunkat kutattuk tükrén, de akaratlan a Somogyság hajdani történelméről is vallott nekünk. Úgy néztük, mintha zavaros fodra rejtené őt és mintha ő, ez a patak lenne a nyelve annak, akinek nevét viselte. Előttünk személy volt már a Koppány-patak. Nyíló értelmünkkel együtt nőtt ez a titkot rejtegető, emberített kerti folyócska. A patak volt maga a hős, kinek kegyetlen sorsát meséinkben örökké szövögettük, és így nem a kedves János vitéz, de egy véres lovas lett meséink hőse. Négyfelé vágott teste tündérkertünk minden égtájában élt. Valamikor csak kertünkön át folydogált ez a Kis-Koppány, de titka belém itatva ma már sokszor kísértet a lelkemben. Ha a ritkás szőlőnkből, a meggyesen át a hegyre futottunk, a hárserdő alól kikukkant Bálványos és a tó. Nem az egyszerű természeti szép volt ez innen, hanem ihlető, igazi tanító. A komolykás kék derű innen szökött rám a tó szilvahamvas vizéből, melyen Tihany, mint rózsaszín-lila hajó libeg. Ott alszik András király – mondogatták –, a hajóként lengő félsziget koporsójában, melyet valóban, mintha a szántódi rév kötött volna partjainkhoz. E helyről a lélek is átveszi a löszből simított, széles hullámzású táj derűs lendületét. Az arányos ívek harmóniája formatiszteletre serkent, és ez a természettel ügyesen küzdő gazdálkodás a biztos keretek kutatására indít. A bujkáló történelem, Kőröshegy tömpe román tornya és Ságvár nagy, köves római temetője mintha az Arno vidékét idézné. Ilyen latin varázsú hajlatok között idézte Berzsenyi az arany középszert, míg a kék és örökös szép magány jósága össze nem roppantotta. Azóta is a niklai méhes a mérték és a forma művészetének temploma. Ilyen présház volt a világvándorlásból meg-megtért Rippl-Rónai műterme is a kaposi Lonka-hegy hajlatán. Veszprém felé a Sió halványzöld tavi vize zárta el gyermekéveim széles játszókertjét.

Itt cseperedve, képzeletemben egy másik része is épült szülőföldemnek. Alapjait anyám annyira szemléletes elbeszélőkészsége rakta le. Történetek voltak ezek anyai déd- és nagyapámék idejéből. Széles jegenyés utak, vályúkban fürdő piros emberek, fenyők mélyén eltűnő lovak népesítették ezt a tájat. Ez az álombirodalom ott épült Kötcse táján, s később, alaposan polgárosult stílussal, a mese fonala Igalra vándorolt át, elvesztve régi ragyogását. Benne Kneipp szabályai szerint harmaton sétáló emberek és Phaedrust fordító mérnökök és prédikátorok éldegéltek. Egy eltűnt életformát láttam képzeletemben, és midőn egy havas télen odakocsiztam, szinte megijedtem a valótól. Zúzmara csillogásától fényesen és a hó púdere alatt ugyanazt találtam és éppen úgy, amilyennek képzeltem. A sárga ormos házak helyükön álltak. A községet színező fenyves udvarok ott sötétlettek, csak a régiek pihentek, és a temető domboldalából, mint földes hátú csőszházaikból figyeltek a falura, ahol már a fenyőket és hársakat ritkítja a fejsze, és egyik-másik ház kettérepedt, vagy iskola lett, vagy éppen szétmállott már az idővel, és az Antal kisasszonyok földjei már a mesék igazságosztó törvénye szerint is a szorgalmas nép kezén virultak. Ám sok öreg bútort, füzéres cserépkályhát, okos lovak képeit és régi arcképeket, vén hangszereket és könyveket őriznek az öreg falusi házak, ahol a szobákat a nagy konyhákból édes, főtt krumpli illata lengi át.

Az út meredek lejtőkön át a városba vitt. Apámat és minket is az iskola kényszerített ide. Apám tanár, mi tanulók lettünk. Így hát Kaposvár a munkás világot, a kötöttséget jelentette. Nem csoda hát, ha öcsémet és magamat is csak hivatalos ügyben, könyvvel, irkával hónunk alatt, kizárólag hivatalos időben látott a város. A kötelességteljesítés íze maradt meg bennem első kirándulásomból is, amikor három hídon át aprítva „A haza kis polgárainak” címzett ódon iskola boltívei közé siettem. Ennek is inkább városban felejtett vén udvarház jellege volt, mint iskolának. Széles udvarán a sok gyerek, mint méhkas döngött a plébániatemplom és a „kastély” között. Később eszméltem csak rá, hogy ami valóban emlék városunkból, azt akkor azon az első napon egy csapásra megismertem. Mert az iskolánkkal összeépült tiszttartó lakást a Hedrehelyen vendégeskedő Csokonai az örökkévalóságba mártotta azzal, hogy az egyetlen magyar vígeposz színpadává tette ezt a régi vár tégláiból épült hercegi házat. Itt farsangolt hajdan Dorottya, és itt aratták Somogy dámái kacagtató diadalaikat.

Amúgy a várost csak madártávlatból ismertük, mert házunk az Iszák-dombon állt. Ez egyike azoknak a zselici dombnyúlványoknak, melyről a malmokat hajtó Malom-árokra és a Kapos völgye fölött a nagytemplomra, a sisakos városházára és a várként uralkodó megyeházára és tiszta időben egész a Balatonig lehetett látni. Az Iszák ekkor még üdülőszámba ment. Volt, hogy tanáraim jó része is itt lakott. Vén cserfákkal tarkított akácerdő szegélyezte. Fagyalbokrokkal szegett nyírfapados utak kacskaringóztak fái között. Nyugaton négysoros fenyősétány és a homokbányák között árnyas teniszpálya volt. Télen a völgy mocsarain ingyen korcsolyapályák kéklő síkjai ragyogtak, s a domb oldalában ródlipályák kanyarogtak. Tavasszal pedig a kiöntő Kapos vágott el a várostól minket. De nem kellett az árvíz. Ilyen világból nem csoda, ha nem kívánkoztunk az aszfaltra, sőt hozzánk jártak át a városból a löszpartokba vágott várainkba a gyerekek, melyeket úgy építettünk, mint hajdan a kelták a Kapos vízvárainak láncolatát e dombok peremén.

Az Akasztó-dombtól a francia barátok szentjakabi monostora romjáig terjedt ez a birodalom. Dombjainkon száz és száz présház és a hársak, akácok között kápolnák voltak. Ilyen lett ez a táj, ez a zselici ősrengetegek irtványa, az Árpád-házi királyok kanászainak hajdani fészke. A dombokról kifutva, a Zselicben egész napokat bolyongtunk, ott, ahol ma is a völgy mélyére rejtett erdősházak kertjeit ácsolt rönkkerítések védik a szarvasok és vaddisznók elől. Itt az erdők árnyas irtványain később zsendül a vetés, és tovább virágzik a fa. Még ma sem tudják a városiak, hogy Pannóniánk legősibb rengetege szegélyezi telkeik és szőleik határát. A kápolnák alatt a Kaposban pihengető cigányzenészek és gyerekek űzték szenvedélyesen a horgászást. A vár helyén akkor még a Szokolai berek fűzfás nádasai és az emelőhálókkal zaklatott vize rejtette a hajdani vársánc cölöpeit. A berek nevében kísértett csak Szokoli Mohamed nagyvezér és a százharminchárom éves török hódoltság emléke. A bástyák azóta előkerültek, de nemcsak az idő, de a kegyelet hiánya is alacsonyabbra koptatta őket. A vásár és a gabonaraktár árnyékában szerénykedik városunk egyetlen történelmi emléke.

Innen a szőlős dombokról, a rengeteg árnyékából és a vársáncba rekedt halas berektől, folyótól csak lassan hódított el a város. A tágas és jól szabott, nyílegyenes utcák, melyeken sok volt a virág, s melyek fölött egy rövidlátással igazgatott, mesterségesen ipar nélkülire szűkített kisváros álmos varázsa lengett. Parkok, fasorok, virágágyások és nem a kövekből sugárzó emlékek és a gépek és gyárak lüktető városa volt a mienk. Gazdag földek közepén félszeg öntudattal élt. Utcáin, terein kertészkedett tovább. Nyugalma gutaütésesen zsíros volt, s ha lüktető, zsongó napokra gondolok, vásárok, piacok emléke kísért. Szép állatok, erős szekerek, faragott és festett kocsik vonuló sora, könnyű fogatok fürge járása és egészséges magyar beszéd gomolyog bennem. Utánuk napokig jó falusi szag lengett e házak között. A magyar élet sok keserű mélysége és derűje élt e kispolgári világban, ahol a polgárosulás határán egy alakuló új világ kísértett.

Falaink közül a hősök temetője és a kislaki malom között kacskaringózik ki a szigetvári út. Erdős tetőiről a Mecsek kéklő gerince játszadozik az utassal, amíg leér a Zrínyiek mezejére, Dél-Somogy síkjaira. Bajvívások helye, huszártanyák, tüskevárak és mocsárba épült végvárak földje ez. Babócsa, Berzence, Bélavár, Vízvár és Szigetvár, „az Adriai tenger Syrénáját”, a költőt idézik. És Szigetvár falairól úgy röppen fel a Zrínyi Miklós név, mint Hektoré Trója emlékei közül. Ide, Szigetvárra költözött öregségére anyai nagyapám. És e kisváros iparos házain egymást érik a márványtáblák. Roppant múlt görnyeszti kéményeit és mocsárra épült tornyait. A kis házak cégtábláinak neveiről mintha a Szigeti veszedelem ismert hadnagyainak, vitézeinek jól ismert nevei kísértenének. „Itt a hajdani kapunál esett el Juranics és Radivoj” – olvashatod –, és az Almás tája tatár, szerecsen, cserkesz és muzulmán emlékektől, nyomoktól s az ég angyali légiók és a bűvész Alderán furiáinak suhogásától terhes.

Ilyen az én szülőföldem. Eposzok kies hona, bátran nevezhetnénk így is, mert irodalmunk két remeke: a Szigeti veszedelem és a Dorottya választotta földi fészkének. A vidámság és a virtus kedves ikrei lakják. Farsangos téli szánok és hősök kardjának csengése száll szelíden kéklő dombjai fölött, és völgyeiben felemás mezei életünk titka nyiladozik.

 

Az első mester

Nem tudtam, kicsoda. Ott állt, ahol a vasúti hídról lefelé siető út ívei oly szép hajlással bomlanak szét, akárcsak a hajnalkavirágok tölcséres kelyhei. Az út egyik íve a vasútállomás felé, másik pedig a zselici és vízmenti parasztoktól színes piac felé hajlott. Mögötte a vadgesztenyesor olajzöld koronái fölött márványosan ragyogott a megyeház várszerű négyszöge. Kezében színes kréták, s e jelenségszerű képbe rögzítve ott állt előttem egész Kaposvár, egész Somogy. Gyerek voltam. Hogy is gondolhattam volna, ez az az ember, kinek kaposi hagyatékát majdan gondozásomra bízza a jövendő. Egyedül állt, színesen és magányosan. A szép, lila bazalt kanyarodó elágazását szinte besugározta színes egyénisége. Azóta szimbólummá nőtt bennem ez a hídról lehajló lila útelágazás s a benne álló férfi. A Rippl-Rónai életmű jelképévé. – Miért? – Mert mindent megtalálok benne. A megyeházban, a piacban és a „Szarvas”-sal szembenéző vasútban látom a század eleji megyét, érzem az álomból kinyíló század eleji kisvárost. E kettőt, melyek ihlették és megadták műveinek azt a tartalmat és ízt, amelyek képein az újat és a sikert jelentették. Mert Rippl-Rónai sikere, bárhogy is forgassuk életművét, somogyiságában van. Somogyiságában, s ez világot jelent nála és nem provincializmust. Világot, melyet mint a kutató – Emlékezései-ben használja ezt a kifejezést Gauguinról, Maillolról szólva, mint vele „egyidejű kutatókról” –, ihletett beleérzéssel és komoly alapossággal mért föl, s aztán minden kötöttség nélkül, derűs kedéllyel az egyetemesbe emelt.

E kisváros és vidék, e környezet megérzése és megértése – akárcsak Bagnouls környéki képei –, egyik legnagyobb értéke alkotásainak. Nem beszél közvetlen róla, de mindent elmond mégis e tájról, még a történelmi és társadalmi fejlődést is, még akkor is, amikor a Cigli-iskolai tanítólakás szobáit, az Anna utcai ház udvarát vagy a Fő utcai fehér házacska meghitt kerti jeleneteit idézi, vagy Róma-hegy, Ivánfa, Lonka mediterrán ragyogású színei harsognak elénk.

És itt kell leszögeznünk, hogy alapjában téves az a legjobb műtörténészeinknél is divatos fogalmazás, hogy egy festő motívumait jelentős és jelentéktelen csoportba igyekeznek osztályozni, amikor műveiket értékelik. Épp Rippl-Rónainál világos, hogy ilyen nincs, hanem csak világ és élet van és művészet, amely nem kint a világban, a motívumban és tárgyban, hanem bent a lélekben születik, ott nő jelentékennyé, vagy törpül jelentéktelenné. Rónainál így nő belülről világgá a kisvárosi környezet és élet, amely ecsetjét ihlette és igazította. Maga így vall erről a kaposi környezetről: „A család, rokonság, ismerősök szokásait, életét figyeltem meg. Kisvárosi alakok, típusok érdekeltek, ezeket festettem a társadalom minden rétegéből. Engem nagyon érdekelnek a kőműves, a tanár, a pap, a pincér, a suszter, asztalos – mindmegannyi karakterkép. Mindegyik egy-egy külön világ. Egy-egy jellemző vonásuk van, mint a természeti tárgyaknak, kőnek, vasnak, fának.” És ezt a külső világot, amelyet ily reálisan fogalmazott meg, s amelyet mint a kutató figyelt, úgy festette meg, hogy hihetetlenül fejlődőképes érzékenysége és szelleme nemcsak magában, de a szemlélőben is élménnyé varázsolta. Ezért van az, hogy alkotásai állandó sikerre számíthatnak. Egész szemlélete és egyénisége egy olyan éles és nyitott lencséhez hasonlítható, amely az életet, bármerre fordult, nemcsak rögzítette, de képpé lényegítette, s mohó munkakedve virtuóz technikájával gazdag sorozatokban, már-már fecsérlő bőkezűséggel dobta tárlatainak csodálói vagy meghökkent gúnyolói elé. Rónainál, akárcsak újító nyugati társainál, e gúnyos fogadtatás – jöhetett az a hivatásosak részéről is –, évtizedekre előremutató siker egyik kifejezése volt. Mert sokan mondták akkortájt a képeit nehezen érthetőnek, sőt festőietlennek is. De hogy lehetett volna épp az ő műve ilyen, aki – mint fent idézett Emlékezései-ből tudjuk – csak azt festette meg, amit már atomjaira bontott, és amit nagyon is ismert. Amit nem ismert, ahhoz sohasem nyúlt. Világos, hogy épp azért, mert sűrítette a valót, tudott Rónai úgy kontúrba foglalni alakot és tárgyat egyaránt. És mi más ez, ha nem a lényeg?! Így kell értelmezni nála a realizmust is. Ezért röviden kimondhatjuk: nagyon életszerű, sőt érzéki, ha kell, tragikus vagy humoros, szóval olyan, mint az élet a műveiben ez a hamvas, lusta pillantású festő, aki az életszeretet, a meghitt hangulatoknak költői fogalmazású festője volt. Babits Mihály, akiről a legszebb portréinak egyikét festette, halála alkalmával így emlékezett meg erről a Rippl-Rónai alkotta világról A festő halála című versében:

 

Új világ, magyar és méla, s mégis csupa chic s finom, mely mint kövér somogyi kertből egy kecses, halk liliom, szakadt ki bozót szemöldököd és paraszt pillád megül.

 

– De vajon mit ébreszt még föl bennem, mit juttat eszembe még ez a lila bazalt útelágazás középpontjában álló és a vadgesztenyék tavaszi üde zöldjében ujjain a pasztellkréták porával dolgozó magányos ember? –

A híd és az út együtt a magyar és az európai képzőművészet múlt század végi állapotát idézi, Budapestet, Münchent és Párizst és ami mögöttük volt, a szellemi távolságot és ugyanakkor ennek a távolságnak legyőzését is. S mindezt az végezte el, aki ott állt azon a reggelen előttem a virágívű útkeresztezés közepén. Ő volt az a gátlás nélküli, hódító festő, aki somogyi modorával, nyugodt fölénnyel és tiszta ítélet biztosságával lépett át Münchenen, s a kritika s a tisztelet soraival mondott búcsút Munkácsy varázskörének, és minden előd nélkül, a virtus nemes fogalmával lelkében, dadogás nélkül foglalta el helyét a modernek körében nyugaton. A kaposi, városvégi iskola tanítómesterének fia dolgozott ott, akinek szelleme már jó korán Flaubert, Balzac zsenijén és Mallarmé költői képein nemesedett, és aki Párizsban méltán lett Toulouse-Lautrec, Denis, Vuillard, Bonnard, Gauguin, Van Gogh és Maillol egyenrangú társa. Ő volt az, aki Párizs művészi életében soha egy pillanatra sem vesztette el eredetiségét. Egész működését a céltudatos és erős egyéniség és magányos önállóság jellemezte. Így állt akkor is, céllal a lelkében és megjelenésében is színesen, mert Rippl-Rónai soha nem volt hétköznapi. Amihez nyúlt, azt művészi stílusa; amiben élt, azt életstílusa megszépítette, színessé varázsolta. Tarthatta a kisváros és Budapest különcnek. Ő jó ösztöneinek természetes nyugalmával alkotott és élt csodálóinak révült és ellenségeinek gúnyolódó világában egyaránt, mert csak egyetlen feladatot ismert, önmagának, mindig egyéni mód változó lényének kifejezését. „Új és új revelációra van szükség” – írja. Ehhez mérte és így fejezte ki magát! – Mert mi más is a művészet? – Stílus, mely mindent, így a tartalmat is magában foglalja. Márpedig Rippl-Rónainak – akárcsak másik kaposi születésű társának, Vaszary Jánosnak – ugyancsak volt stílusa. A fekete korszakától a „színharsogásig” széles és változatos utat járt meg életlátása, érzése és technikája. Tudott sötét és tarka, dekoratív és egyszerű, hamvas és ragyogó és érzéki lenni egyaránt. Képei, akár a virág, a gyümölcs vagy a szerelem, minden érzékünkkel élvezhetők.

Párizsban akkor már megszerzett mindent, amelynek alkalmazásával itthon olyan festőzseni lett, akinek színbe villámló látványaival rövidesen sikerült széles e hazában nemcsak közönséget, de közízlést is teremtenie. Ez utóbbi volt talán a legnagyobb Rippl-Rónai életművében. Működésével, ecsettel és tollal, legyen az nád-, lúd- vagy acéltoll, a magyarságnak a művészetről vallott fölfogását formázta át és indította el a nemesebb irányzat felé.

Kell-e ezek után Rónai világnézetéről beszélni? – Modernsége volt világnézete, mely utolsó pillanatáig sebes változásokkal újult, ha szabad mondani, egyre modernebb lett. Így világos, hogy az élet, a jövendő és nem a múlt volt a világnézete. S mily megdöbbentő ennek az örökifjú modernségnek felismerése épp a család és a barátok öregjeiről festett képein.

Ezek jutottak eszembe, amíg képzeletemben újra idéztem gyermekkori emlékeimet a lila bazalt út mesteréről. Ezek villantak elém, amíg sorra szedegettem a múzeum leltárkönyvéből műveinek címeit, a meghatóan együgyű azonosító rajzok mellől, hogy összeállítsam egy füzetben kaposi hagyatékának katalógusát. S ahogy egymás után írtam e művek címét, mintha a látóhatár távlatából egy másik Rónai, az egyre inkább kitáguló sínpár acélragyogásában az aszalói főnök, Rippl-Rónai Ödön alakja közeledett volna felém. Szürke körgallérjában jött a sokszor megrajzolt „Ödön öcsém”, a pénzben szegény, de szívben és hitében gazdag kisvárosi mecénás, a különös gyűjtő, akiről a festő így írt Emlékezései-ben: „Ödön, a vasúti főnök bizony nálamnál jobban tudná életem történetét elbeszélni, kezdet óta gyűjt mindenféle nyomtatványt és egyéb emléket, melyek művészi törekvéseimről a nyilvánosság előtt megjelentek.” És mindezt, az ő körgallér alatt gyűjtött, csereberélt és erős rábeszéléssel ajándékba kapott múzeumát, az 1355 darabban közölt Rónai-hagyatékot is, mellyel képtárunk alapjait vetette meg, ő adományozta az 1920. évi örökösödési szerződésével Somogy vármegyének. Emlékét őrzik egy múzeumi emlékszoba, Bernáth Aurél írói portréja „Ödön bácsiról”, a városban róla keringő, egyre színesedő anekdoták és a Rózsa utcai udvari ház egyik ajtószárfáján, ha még ott van, az ő keze vonásával írt szó: „Múzeum”.

S hogy teljes legyen a kép és hagyaték, melyet Rippl-Rónairól Kaposvár őriz, álljon itt a Róma Villa is és e villában őrzött 53 kép és rajz felsorolása, melyet Lazarine őrzött meg, és Martyn Róbert bővített talán országunkban is egyik legérdekesebb magánkézben levő jelentős emlékmúzeummá. Csak meghatott emlékezéssel tudok szólni e költői helyről, ahová a Kaposon túl, a volt Csalogány csárdánál vezetett fel az út. Igen emlékezetes nekem ez a magas, löszfalú horhóút. Akkortájt már jól tudtam, ki ő. Magam, kréta, víz és olajfestékek lázas spektrumában láttam csak. Minden időmet festéssel töltöttem. Tehát ezen a Csalogány úton mentem kenderhevederrel összepréselt „műveim” tömegével bemutatkozni Rippl-Rónai Józsefhez. Emlékezetes délután. Nyári ebéd után volt. Akkor találkoztam személyesen először vele a vincellérházból átalakított műtermében. Fölkelt a díványról, kényelmesen asztalhoz ült, és minden képemet nagy türelemmel végigdünnyögte, pedig volt vagy 200 darab, és én gyerek voltam még. Ha visszaidézem ezt a délutánt, s a későbbi, egy zsenge szív emlékeit Rónairól, azt kell mondanom, hogy elsősorban a művész és környezetének, az embernek és a tárgyaknak egybeolvadó, mindenben jelenvaló harmóniája, a boldog életstílus sugárzása ragadott meg.

Azóta is, ahányszor ellátogatok ide, ezeket az érzéseket kelti bennem ez a ház, ez a park itt a város fölött. S hogy ma is úgy áll és ott és ugyanaz, mint Rippl-Rónai hagyta, mindezért nevelt fiának, Martyn Róbertnek hálával tartozunk. A hosszú vadgesztenyesor végében ott sárgáll a harmincadik évfordulóra a régi színeibe visszaállított bádogbuzogányos „kastély”, ahogy az ilyen nagyobb épületeket mifelénk a hegyi „polgárok” nevezik. Itt van a méhes, istálló, galambház, pajta. A gazda ízlése szerint ültetett nyíres, mogyorós és szőlő. Csak a rosszul tejelő, de igen festői, vörös foltjaik miatt tartott tehenek hiányoznak és a pávák. Kedvenc virágai a ciniák és a szalviák voltak. A parkot falusi barokk-szobrokkal népesítette, s itt állnak e ligetes füvön a hajdan vendégeskedő Medgyessy szobrai is, melyeket a műteremmé alakított pajtában készített egykor. Ez a park is az ő műve volt. Nem hagyhatom ki emlékei közül. Színes egyéniségét átvitte a tájba is. Rónait idézi ez a múzsai liget, itt a zselici rengeteg lankái között. Bátran mondhatom annak, hisz 1908 óta irodalmunk csaknem minden jelentős egyénisége megfordult virágai között. Szelleme itt él ma is e hegyen, a város fölött.

 

Start a déli folyosóról

Már túl voltam az első olajfesték-készlet okozta megindult örömön és az utcán felállított festőállvány bénító lámpalázán. A háromláb előtt, az utca emberei között olyan volt a helyzetem, mint egy némaságra ítélt, mégis szereplő gyermekszínészé, aki nem szólhat egy árva szót sem és mégis a krétaporos és enyves vászon előtt, apró színes jeleivel egy színpad hőse. Minden gúnynak és az elnéző részvét mosolygó brutalitásának kitett kis színészé. Legalábbis én úgy éreztem, és hiába tűnődtem, hogy is lehetne ott lennem és mégis láthatatlannak, a külvilág felé személytelen alkotónak lenni? Lassan rájöttem, minden hiába! Ettől kezdve már tudtam, hogy ez mindig így lesz. Ha csak le nem teszem a ceruzát, vagy, hogy a szólásmondással éljek, a lantot. Így és ilyen kegyetlenül, hogy mindig beleszóljanak. Sőt, korán meggyőződtem, hogy céltábla is lehet a fölfeszített vászon vagy mű, melyen mint a dobon a dobverő, úgy pufognak az érett szépiavörös vadgesztenyék. A Kapos-parti donneri öreg park sétányában történt ez, amikor a bokrokból és a törzsek mögül nagyobb suhancok dobásainak pergőtüzébe került a művem, s csak egy villás bajszú rendőr közbelépése mentette meg a sárga-rozsdás színekkel tüzelő vadgesztenyefákról festett képemet.

– Ki hozta a rendőrt?

Balázs János, a tragikusan korán elhunyt, zseniális ifjú festő. Ő apám tanítványa volt a polgáriban. Egy favágó tüdőbajos fia, aki azokban az esztendőkben, 1923–26 körül, szakadatlan ott keresett és rajzolt Kaposvár utcáin és határában. Hol itt, hol ott bukkant föl. Utoljára a „Szenvedő emberiségnek” föliratú kaposvári szép empire építésű, sárga tüdőosztály udvarán rajzolta felejthetetlen portréit. Beteg társnőm című műve a Nemzeti Galéria jóvoltából a Rippl-Rónai Múzeum tulajdona. Ő volt nekem a művész. Az idősebb, a lázas ihlető. Az a barát, aki bár sokszor tanyázott nálunk az Iszák hegyen, de akit én csak magázni mertem. Ő, akinek első emlékkiállítását Budapesten Bernáth Aurél rendezte meg, és akit jóval halála után egy gyűjteményes kiállítás megnyitásán mutattunk be a Rippl-Rónai Múzeumban a kaposvári közönségnek. Szomorú kötelesség volt ez, és mérhetetlen veszteség az, ami Balázs Jánossal történt. Ám neve még az új magyar Művészeti Lexikon-ban sem szerepel. És ha már nevénél tartok, meghatottan emlékezve rá, mert hiszen bontakozó képességeimre szerény lényével és vasszorgalmával mély hatással volt, el kell mondanom azt is, hogy nemcsak azt a gesztenyefás képemet mentette meg padlásunk részére, de egy portrét is festett rólam, melynek körülményei érdekesek.

A Róma Villába sétáltunk ki vakáció idején. Én egy vörösbarna cserépedényről készült olajvázlatot mutattam meg a mesternek. Rónai megfordította a vásznat, és az ovális barna foltra mutatva, valahogy ezt dünnyögte Balázs Jánosnak. – Olyan, mint a fiú arca… fejezze be… – És Balázs néhány ecsetvonással, egy-két lila és kék szín felrakásával elkészítette diákkori arcképemet. Rónai lusta nyugalommal a portré hátterébe néhány sárgászöld vonást húzott. Ott van ez a kis emlék, szívemen túl, az íróasztalom mögött ma is.

Szóval már túl e mind mai napig is visszatérő emlékeken és visszatérő periodikus festőlázak közepette, akkor újra, az érettségi után, amikor poétának tisztelt már az osztályunk, és a pécsi egyetemen is így tituláltak az egyetemi polgárokká előlépett barátaim, akkor megint csak nyugtalanító élességgel merült föl a kérdés bennem: – poéta vagy piktor? – S ha igen, hogyan? – A család, ha nem is éles fogalmazással, de valami mást szeretett volna faragni belőlem. Ha apám talán túl büszke is volt – szenvedélyes és lelkes egyéniség – a somogyi sajtóban gyakorta megjelenő vasárnapi zsengéimre, mégsem örült, amikor e pályákhoz hajazó tanulás lehetőségeire és a tanári vakációra hivatkozva, úgy határoztam, hogy a pécsi bölcsészkarra iratkozom be. Ráadásul nem is irodalomszakra! Rövid indoklásomat megértette, amikor iszonyú mennyiségű dolgozat-füzetére hivatkoztam, melyeket napról napra javítania kellett. Egyszóval nem a diploma megszerzése, egyszerűen a gyakorlatias számítás, egy olyan lehetőség reménye indított, amelynek segítségével úgy véltem, jobban hozzákészülhetek és majd légkörében hű maradhatok, és csakis neki szolgálhatok: – De kinek?… És melyiknek?… – Hiszen, ahogy a festésnél szörnyű kínokat okozott a pódiumon való szereplés a természet utáni ábrázolásnál, amelyről minden képem után világosabb lett, hogy alig van köze ahhoz, amely előtt szégyenkezve állok, ezt a személytelenség-vágyat, ezt az önmagamat eltüntető lehetőséget még inkább kizárta a vers, amely egyre inkább magához hódított. Szóval az a kényszer, amelynek érdekébe kell mégiscsak állítanom képességeimet és minden időmet. A versnél ugyan csak ritkán – legalábbis akkor még – kellett kiállni az emberek közé, de az még rosszabb volt, hogy az utolsó szakasz vagy sor alá oda kellett írni a nevemet. Így minden vasárnap után valóságos kínszenvedésnek éreztem a kisvárosi utcára való lépést. Úgy tűnt, hogy most nemcsak az állvány mellett elsétálók, de most már aztán mindenki csakis engem figyel. Mezítlen járok az utcán. És ez az érzés nemcsak ébren, de álomban is kísértett. Lassan és egyre követelőbben beleszólva, még írás közben is nyomasztó kísértésként igyekezett alakítani verssoraimat. És mégis ő, aki ezt az érzést fölidézi, s amely lassan fizikai létezésemet is kínossá teszi, mégis arra kényszerített, hogy szolgája legyek. Mégpedig határozott célkitűzéssel és kitartó szorgalommal – akárcsak egy sportoló –, mert úgy éltem, mióta betettem lábam Pécsre, az egyetemre.

De mit hoztam magammal ide, ezen a nyugtalanító és a társaimtól sokszor elválasztó rossz érzésen kívül? – Bizony, csekélyet az akaraton és a képzeleten kívül, amely mindig megvigasztalt szorongásaim között teremtett világával, melyet bármikor körém, a személytelenné, szinte lénytelenné kívánkozó fizikai valóm köré tudott építeni. Nyugtalanságomat ez csillapította. Ám eközben csak azt találtam egyre megdöbbentőbbnek, hogy bárhogy is akartam távolodni magamtól és a világtól, mindaz, amit alkottam, akár a versben vagy rajzban, az mind-mind egyszerre az összes érzékszervre ható valóság lett. Nem elvontság, de élet és szín és olyan kedély, amelytől mi sem áll messzebb, mint a spekuláció, a valóságtól való távolság. Ennek tudatában aztán egyre teljesebbnek kezdtem érezni a napjaimat. – És ezen túl? – Rossz latin tudást. Ám ugyanakkor a klasszikus irodalom és a dél iránti őszinte csodálatot. Közepes német tudást és átlagon felüli vonzalmat az angol költészethez. S hogy mindezek segítségével mi kerekült és mit sikerült elérnem a pécsi bölcsészeti karon, mielőtt elmondanám, talán előtte magáról a környező világról, a dolgokról és arról a második emeleti nagyablakos, tán alig harminc méternyi déli folyosóról kellene szólnom, amely minket, bölcsészeket összekötött a pécsi valósággal és azzal a szellemmel, amely itt lélegzett a Pozsonyból alig tíz éve a Dunántúlra áttelepült Erzsébet Tudományegyetem bölcsészeti karán.

Az Anjou Nagy Lajostól alapított első magyar egyetem, a hatszáz éves múlt emlékeit se kövek, se romok nem sugallták. Csak egy freskó idézte a központi egyetem karzatos aulájában és egy Rinaldó-tanyának csúfolt, kaszárnyaszerű kollégium, amely ingyenes menedéke volt a szegényebb diákoknak. A Mohács után elveszett hajdani diákság lajstromára talán csak a főtéri, győztes török félhold emlékezik a katolikus templom kupoláján. A magyar humanizmust talán Janus Pannonius magyarra áttett versei és a középkori mediterrán magyar város emlékezetét csak a településforma és a zegzugos utcák idézték. A magyarországi román és a reneszánsz stílus Pécsen is épületeiben lassan a Habsburg-barokk álarcába öltözött. És ez a kétszínű álarc akkor is jelen volt, amikor gyerekfejjel e világra, a művészetre és az életre fölkészülni odamentem. Ott kísértett a tárgyakban és formákban, és a tárgyak használóiba ivódott. Szellemi légkörébe. Csak itt-ott volt természetesre egyszerűsített. De ezt is a szegénység okozta. Például a Rinaldó-tanya termeiben és tanulójában, ahol saját szabályú vasfegyelem uralkodott. A szegénység és a célszerűség saját önkormányzatot kialakító okos parancsa szülte. Másutt ennek a légkörnek valami olyan nyomasztó és élettől távoli szaga volt a valóság minden viszonylatában, mint mikor hazánkban bárhol, a szalmatetejű vályogházak között, valaki az egyetlen európai stílusban alapozott, de egyre szűkebb látókörű kegyuraktól évtizedekről évtizedekre meghamisított öreg templom sekrestyéjébe lép. Valami csak félig evilági szag, amely mozdulatlanságot parancsol. Visszatartó, lelassító, és ugyanakkor micsoda más világról beszéltek a Párizsból és Rómából megtért társaink. Szerencsére erre a világra vad és szenvedélyt sugalló kékjével tört rá a dél-dunántúli ég. Mindig, perzselve is a dél kedélyét és életszeretetét sugározva az álarcra és reánk és rám, aki ha kitekintettem, mit is láttam e valóságra nyíló forró bölcsészfolyosóról?

Egy a város, pontosabban a világ végére épült intézmény lábától a Dráva felé terjeszkedő zöld és üres mezőt. Keletről ezt egy kocsibeszálló vendéglő szegélyezte, amelyben később Weöres Sándor lakott. Aztán mögötte egy sárga, düledező kápolna állt és körülötte a füvészkertnek is beillő Balokányi temető, amelynek sírkövein még jól látszottak a géppuska-lövedékek becsapódásai, amelyet a föllázadt bosnyák zászlóaljra zúdítottak az akkor még reáliskola tornyából, ahol az én időmben szalmazsákján egyik meteorológus egyetemi társunk lakott. A temető, sötétzöld fáival, hepehupás kriptáival, lugasos parkjával, dél felől tovább húzódott. Itt tanulásra kibérelt külön kriptáink voltak. És az egészet a Búzatér sivár üressége keretezte, amelybe a Szent Mór kollégiumot varázsolta Vargha Damján egy katolikus Cambridge és a budai Szent Imre kollégium reményével, ám groteszkül és kasztrendszerűen fölépített belső rendjével és éretlen és hagyomány nélküli diákstílusával. A teniszpálya mellé vásározó napokon a drávai kanászok egész disznófalkákat hajtottak be. Egyszer ablakomból az egymás után ismétlődő irtó visításokra, ahogy kinézek, megdöbbenve vettem észre, hogy csizmás lábai közé szorítva, egy szem fekete kanász majd egy egész kondát herélt ki. Csak az volt még meglepőbb, hogy minden műtét után ez a díszbe öltözött pásztor a nyakában lógó tarisznyába mindig beletesz valamit. Mint néprajz után érdeklődő lerohantam, és tőle tudtam meg, hogy itt mindjárt, a hófehér teniszlabdák pattogása mellett pásztortűzön bográcsban pörköltet illatosít. Hetyke ismerősöm menten meg is hívott a lapuló, már bizony kis ártányok között herepörköltre. Biztosított a kollégium árnyékában, hogy még a pécsi püspök se eszik ma különbet. Nem fogadtam el – ma is sajnálom –, pedig tudtam, hogy délre a püspöki erdészettől ajándékozott szarvast tálalják föl nekünk immár negyedszer ezen a héten. Ilyen véres és holt valóságban állt új pécsi otthonom. Álarcok, temetők, szikrázó ég s a fülledt déli folyosóról búzára, salakhegyekre és disznókondákra tekintő világ.

– Itt pedig latinul tudni kell – ez volt az első mondat, amellyel a dékán fogadott. A célzás érettségi latin elégtelenemre történt. Mi tagadás, örültem Holub József professzorom következetes szigorának. Ő olyan pedáns volt mindenben, akárcsak csokornyakkendőjének kötése és zsebkendőjének elhelyezése a szíve fölött. – De mennyien is voltunk a keze alatt? – Tízen, de sokszor csak öten a szemináriumban, miközben a Gesta Hungarorum, Kézai Simon vagy Brodarics István lapjait olvasgattuk, fordítottuk. Belekényszerített – amit magam is kívántam – a középkori latinba. Köszönet érte annak a családias fegyelemnek, ahogyan a kis intézeti könyvtárban számon kérte a távolmaradást és a feladatot is. Tőle értesültem arról is, hogy Weöres Sándor beiratkozott a bölcsészeti karunkra.

– Takáts úr már nem lesz egyedül… Új költő érkezett… – Eddig se voltam egyedül, mert boldogult Zsikó Gyula ismert költőszámba ment már akkor… De mégse volt a híre akkora, hogy Gyomlay Gyula ne kifogásolta volna minden alkalommal latin kiejtését. Igaz, Gyomlay választékos szépséggel beszélte a magyart és a latint is. Úgy mondta, legtöbbször könyv nélkül a szöveget – mert ifjúkori öngyilkossági kísérlete alkalmával szemidegei megsérültek –, hogy cicerói retorikája, hangsúlyának lírai zengése bizony sokszor nyíltszíni tapsot kapott hallgatóitól. Két évig hallgattam – miközben Zsikó a Dunántúl szerkesztőségébe távozott az örökös kritika miatt – ezt az érdekes már-már anakronisztikus jelenséget. Tartása délceg volt, színészi. Öltözködése választékosan egyszerű. Ő volt az a szinte szakrális mozgású „vak énekes”, akire a legnagyobb sértés az volt, ha valaki a nevét i-vel írta. Ilyenkor operai baritonnal vágott a támadásra. – Az én őseim még a kiflit is ipszilonnal írták! – Meglepő volt ez a profán fölhorkanás épp tőle, s jellemző is, nemcsak reá, de Jókai után száz évvel a korra is, amelyben újra az ipszilonok lándzsája villogott egy neobarokk, ám hagyománytalan külszínes világban.

Valami félszeg patriarkalizmus uralkodott az egész karon. Családi, kicsit lusta és elavult módú. Volt benne olyan tekintélytartó vonás is, amely mintha egy pannóniai Spártára emlékeztetett volna, amely sohasem volt zordon, akkor se, ha kisebb stílű tanáraink a katedrájuk trónusáról az olümposzit kísérelték sugallani.

Ilyen légkörben készülődtem. Egyetemünk céljában ugyan a diploma mércéje is ott állt, de fölötte mérce és szalag nélküli magasabb és távolibb célok lebegtek. Célok, melyekhez talán ez a pálya nem is volt alkalmas építésű. De mégis pálya volt, ha nem is olyan, mint a Delphoi szentélyei fölött épült magas stadion. Jobb híján a pécsi diplomaszerző stadion volt ez, amelynek salakján közben a Bologna–Pécs egyetemi atlétikai viadalok játszódtak akkoriban. Szép mérkőzések, melyek közül a líra hiányzott.

Ilyesmi hiányérzés kísértett, mert Kaposváron eddig ott élt körülöttem egy egész festőiskola légköre. Rippl, Bernáth, Martyn, Galimberti és az Isten tudja, hová lett Tucic emléke, képeik, akvarelljeik, aztán Balázs János, Bacskay és Kunffy, akik napi jelenségek voltak városunkban. Ám itt nyomát se leltem mindennek. Csupán a város stílusa volt az, amelyik érdeklődést keltett bennem. És pótlásul itt volt a művészettörténet. Mégpedig két kitűnő képviselője Felvinczi Takáts Zoltán és a Zengővárkonyról bejáró Fülep Lajos. Nyolc félévet hallgattam végig esztétikai, művészet-filozófiai és az ázsiai és európai művészet köréből hirdetett előadásaikból. És az volt ebben a tanulásban a szép, hogy még csak árnyéka is távol volt minden kötöttségnek és kötelező következménynek. Beszélgettek, magyaráztak, tűnődtek néha maguk is, és bemutattak annak a két kezemen elszámolható, de legtöbbször csak három-négy hallgatónak, akik közül például én egy személyben két éven át a diavetítője voltam Takáts Zoltánnak. Sokszor esti órákon át a nagy előadóteremben, vagy épp a szabad földrajzi intézet előadójában csak magamnak, magunknak vetítettünk, és szórakozva tanultam. Különös négy év. Sok elmélettel – esztétikáról, stílusról –, sok látnivalóval. Annyira elmerültem a képzőművészet elméleti és történeti vonatkozásaiba, hogy bizony ez idő tájt alig rajzoltam húsz képet. Az érdekesebbek japános, kínai motívumú, absztrahált, magyar tájképek voltak és vízfestékkel készült saját vers-illusztrációim. Aláírás nélkül kerültek gazdájukhoz, mert minden kísérletnek akad gazdája.

Egész másképp volt az irodalommal. A dolgozatjavítások miatt – ha majd mégis tanítanom kellene –, bár nem iratkoztam be irodalomszakra, mégis egyik legszorgalmasabb hallgatója voltam Tolnai Vilmosnak, aki felejthetetlen Arany János-szemesztereket tartott. A gimnázium Toldi-ja, az annyi-annyi memoriter az ő életismeretével és irodalomtudásával, előadókészségével és lelkesedésével csak most emelkedett klasszikussá előttem, éppúgy, mint a klasszikus Horatius vagy Vergilius, Ovidius magyar irodalommá Gyomlay óráin. A legnagyobb csalódást azonban az okozta, hogy nem volt Pécsnek angol tanszéke. Így aztán egy ideig járogattam csak a lektor hirdette haladók tanfolyamára, aztán ahogy lenni szokott, lassan oda jutottam, hogy amíg Kaposváron felelőtlen gyerekfejjel angol irodalomtörténet írásával kísérleteztem, most lassacskán már csak erős szótározással lehetett újrakezdenem az angol líra antológiáját. De csökönyös örömmel legtöbbször mégis eredetiből olvastam, fordítottam. Ám, hogy közben Grazba is elküldtek a szüleim, ez csak beszédkészségem gyarapította, eltekintve néhány művészettörténeti és geológiai tanulmánytól.

E bátran nomádnak mondható szabad életformában, amelyben mindig igen kisszámú közösségben éltem, a szellemi gyűjtögető-gazdálkodás e periódusában a filozófia és a geológia volt az, amely a tanulás és a rendszeres fölkészülés formájában is tornára késztetett. A természettudomány és a technika a gyermekkori német atlaszok korától foglalkoztatott. Most doktorátusom tárgyai lettek. A föld, a földtörténeti idő, a világszerkezet és mechanika és a rajta és a benne álló és élő emberek és a róluk és természetükről és megismerésükről vallott tudásrendszereiknek olvasása talán az öt egyetemi év alatt a legérdekesebb óráimat és napjaimat adta. Prinz Gyula mindig érdekes és mindig többórás szabad előadásokat tartott. Könyveiben – nem úgy, mint Cholnoky –, ő kínosan nehézkes volt, ám mint előadó lenyűgöző. Halasy-Nagy József pedig, miközben a teológia tanáraival hitvitázott, az egyetemen olyan választékos órákat adott, amelyek inkább irodalmi előadások, egész esszék benyomását keltették. Ő volt az, akinek stílusából írói erények hatottak. Nem véletlen, hogy Weöres Sándor A vers születése című disszertációját az ő tanszékén és az ő biztatására és bizalmából készítette. A bölcsészhallgatók közül legtöbben, akik irodalommal foglalkoztak, mindig felvették doktorátusukhoz Halasy-Nagy tárgyait.

Így készülődve, zsákmányolva mindenből, egyre világosabb lett előttem, hogy mint író a bújócskát tovább alig játszhatom. Hiába a visszafogó már-már neurotikus szégyenérzetféle, hogy más is megtudja, hogy én írtam ezt és azt, világos, így tovább nem élhettem. Versem és novellám szerepelt az egyetem Kazinczy-emlékünnepén és a kollégiumban más alkalmakkor is. A Napkelet is hozott és a Dunántúl napilap is. Közben a Pécsre le-leutazgató orvosszigorló és író, a kedves Marék Antal megnyugtató, szinte pszichológus modorával és módszerével egyenkint kérte el a lassan összeállt Kút című első kötetem verseit, és ekként közöttünk olyan néma megegyezés született, amely szerint nem én, de ő egyre-másra küldte írásaimat a pozsonyi Magyar Minervá-nak, sőt Prágába, Kassára és Nyitrára is. A Magyar Minerva a csehszlovákiai magyar irodalom jelentős, havonta megjelenő, igen szép kiállítású folyóirata volt. Később Weöresnek is több verse, sőt kritikái jelentek meg Pozsonyban. De ez már elmélyült pécsi barátságunk korszakából való.

Egy ember pedig minderről mindent tudott. Tudott, mert mindent elolvasott, ami irodalom. Egyetemi magántanár volt az irodalomtörténeti tanszéken. Az egyetlen, aki, úgy tudom, sohasem hirdetett előadást, hallásának korlátozottsága miatt. Várkonyi Nándor az Egyetemi Könyvtárban élt. Tudásával és szervező akaratával európai színvonalra emelhette volna a tanszéket és hallgatói szellemét. És megmaradt nekünk! Mindenkinek, akinek sorai e hazában nyomtatásban megjelentek. Sziszifuszi munkát végzett, mert igen egyedül volt. Akárcsak mi. Memóriája és jegyzetei, szíve, hivatala és otthona tárva volt minden órában íróknak és kezdőknek. Hogy hány nyelven és mit olvasott és dolgozott föl és levelezett és tárgyalt, szervezett és milyen sokoldalú tájékozottsággal, arról érdemes lenne, Rajnai László az Életünk-ben megjelent kitűnő tanulmányán kívül is írni, mert Várkonyi az egyik utolsó magyar polihisztor.

Mikor szobájába léptem, nem vett észre. Álltam az ajtóban sokáig. Szikár, borotvált arcéle úgy mozgott, mintha rágógumit forgatott volna a fogai között. Keményen szorítva állkapcsát, hogy szinte ropogtak fogai. Arcizmai rángatózva tornásztak. Lázas szenvedély és makacs fegyelem, befogadásra és ellenvetésre ajzott kíváncsi figyelem áradt tekintetéből arra a nagy garmadából kivett könyvre, amely épp előtte pihent. Aztán észrevett. Mint a labda ugrott föl. Szemét tágra nyitva, mintegy a füle helyett híva segítségül, sietett elém, s mikor megértette a nevemet, heves lendülettel szétcsapta karjait, és – szervusz, foglalj helyet – kiáltással két könyökömet összeszorítva megölelt. Már le is ültetett. Elém tolta a jegyzetfüzetét, mint a műtét utáni Babits, de ő fordított céllal, nem felelettel, de kérdést várva, hogy társalogjunk. Én írtam. Zavartan, olvashatatlan. Ő mosolyogva silabizált, és rövid, magas hangú, szaggatott hangsúlyával kis előadásokkal, mondatokkal válaszolt, különös hangján. És minden mondata végén választ váró, ismételten kitáguló pupillákkal nézett ránk. Mert mért beszéljek magamról. Nála futottunk össze mindig, később is, ha írtunk valamit, ha írni akartunk, ha forrást kerestünk, lett légyen az holt nyelv klasszikusa, vagy ma írója, szerkesztője, folyóirata, külön lenyomata, periodikája, vagy csak akár nyúlfarknyi tanulmány is, amelyről valamit szerettünk volna tudni. Nem volt szaktudós. Nem egy vagy két évszázadban, nem is egyetlen témában gondolkodott. Sokszor úgy mentem be a nagy sárga dór oszlopok és vésett latin feliratú kőtáblák között hozzá, mint a görögök Püthiához. Nem túlzás, hiszen hozzá viszonyítva hol volt egy húszéves, önmagát kereső, hangját kialakító és egyéniségét, író voltát csak lassan, igen kínosan megszokó fiatalember szelleme? És ez az utca, e szűk kaptató hozott össze Weöres Sándorral is. Ő is hozzá ment. Pável Gusztáv után Várkonyi Nándorhoz, az emberhez. Emlékszem, majdnem merev térdekkel, erősen sarkára lépve közeledett. Állát leszegte, ajkait összeszorítva, feszes belső indulattal, látszott rajta, hogy semmit se lát. Csak jön, kezét hol háta mögött, hol maga előtt kulcsolva össze. Aztán karjait váratlan karba téve, így ment be az Egyetemi Könyvtárba… – És Tatay Sándor?… – Egy viharos egyetemi tüntetés nagyhangú szónoka elé ugrott valaki. Sapkáját csattanva vágta a vegytan-fizikai előadóterem kísérleti asztalára. Mindenkit megdöbbentő szónoki fogással, és ez a piros arcú ifjú kijózanítóan az ágáló szónok és a meglepődött egyetemi polgárok arcába kiáltotta az ormánsági magyar egyke tragédiáját és a magyarság pusztulására éhesen szervezkedő baranyai Volksbund szerepét. Ebben a dermedt hangváltásban ismertem meg a Sopronból eltávolított teológusban Tatayt.

– Olvastad Az eké-t? – kérdezte néhány nap múlva Weöres. – Most dedikálta csak Tatay – válaszoltam. – Hát, ha nem tudnám, mit írt Szabó Dezső, akkor legalább akkorának, ha nem nagyobbnak tartanám – folytatta. Weöres Sanyi azok közé tartozott, akit levelet írni, verset másolni, sőt verset írni is sokat, de olvasni annál kevesebbet láttam, ám ő mégis mindenről tájékozott volt… – És hogyan írt? – Mint a középkori diákok, olyan olvasható, még a gépírást is megszégyenítően könnyen olvasható minden sora. És ijesztően precíz. Az az érzésem, hogy kéjjel korrigál. Kakukk a dombon című kötetemet, megjelenése után szórakozásból korrigálta újra végig. Ott őrzöm fiókomban a visszaküldött példányt. Legalább ötven pont, vessző, pontosvessző, gondolatjel, sőt mi több, egy-egy kimaradt névelő vagy szórend változtatásával, ritmuskorrekciót ajánlva. Igen, Várkonyi mellett ő, Tatay, Holler-Bajcsa András volt az a kör, amelyben végérvényesen költő lettem. A bölcsészkari évek gyűjtögetése, a következetes tréning, a sok megírt és elsüllyesztett vers után a vele kötött barátság, a szinte mindennapos kapcsolat és az ő szívesen ellenkező vagy mindenről nagyot kiáltó, talpáról a dolgokat zseniálisan feje tetejére szívesen állító szellemének serkentése érlelte be és határozta meg nálam, hogy mit és sokban, hogy miként cselekedjek. Lassan megszűnt az én bújócskája, bár Várkonyi még sokáig „rejtőzködő”, a természet, a tárgyak mögé vagy azokkal azonosuló költőnek tartott. Sanyi két évvel volt fiatalabb, s mégis ő volt az idősebb a lírában. Azt hiszem, nemcsak pécsi viszonylatunkban, de nemzedékünkben is. Különös, hogy amilyen képtelenül választotta meg lakásait, éppoly céltudatos, már-már gyakorlati volt minden irodalmi lépése. Maga körül még erőltetett különcségeivel is sugározta az alkotásra serkentő erőt. Összeállított első kötetének minden versét, átalakulásaik hosszú variációit egyaránt ismertem. Könnyen tehettem, hiszen versírási módszerének titkait, az alkotás hogyanjait nemhogy bátorsággal, de már-már feltűnést keltő módon tárgyalta a társaságban, ahol szokása volt, hogy szívesen bagatellizált minden zseniálisat.

Verseinket ugyanígy boncoltuk szét. Formabontásaimra, ha nem ellenkezett – mert a versforma kérdéseiben az idő tájt kortársaim legtöbbje eléggé konzervatív volt –, Debussyt, Ravelt emlegette. Véleményét mindig meggyőződéssel nyilatkoztatta ki. Tény, hogy extravagáns véleményei is mindig kitűnő ösztönéről tanúskodtak. Kötete akkor már készen volt. Disszertációmat akkor adtam oda egy kisebb pécsi nyomdának. A Mayerék cégének, az úgynevezett Kultúra Könyvnyomdai Műintézetnek. Új volt ez a lépésem. De rákényszerültem, mert a Pécsi Egyetemi Nyomda drága volt, és akkor még saját költségen kötelező volt a bölcsészdoktori értekezések kettőszáz-háromszáz példányban való megjelentetése. A Geographica Pannonica sorozatban jelent meg ez a dolgozatom a somogyi Nagyberekről. Az első kiadvány volt ebben a sorozatban, amely nem az Egyetemi Nyomda betűivel hagyta el a sajtót. Ezek után Weöres Sándor is verseskötetével – melynek sokáig Madártávlat volt a címe – velem együtt jelent meg Mayeréknál. Így történt, hogy olcsó áron és igen szép szedéssel, hagyta el a Hideg van a kis Perczel utcai sajtót. A nyomdatulajdonos tőlem is, mint aki hozta az új megrendelőt, „biztosítékul” aláírást kért. Sándor az első kész példány után első kötetének egész kéziratát ajándékul át akarta adni nekem. Nem fogadtam el, csupán az első példányok egyikét „egy közös élmény emlékéül” dedikációval és egy dedikált fényképet, mely ezekre az induló esztendőkre utal. Később, ha jól emlékszem, úgy mesélte, hogy a Hideg van számláját Csönge természetben fizette ki. Az is tény, hogy a Mayer nyomda beindult. Egymás után jelentek meg a Kultúra Nyomdában a pécsi földrajzi intézet sorozatának doktori értekezései és más kiadványok is. Ilyen volt a könyvkiadás a mi időnkben, de tény, hogy igen gyorsan készült el az a sok verses füzet, melyet saját költségen adtunk ki.

Így indultunk Pécsről, elég sokan, s ha visszagondolok, talán nem is volt olyan szűk az a déli folyosó. Falán egy hosszú-hosszú, keskeny asztallap húzódott végig, amelyhez a székek és a hallgatók az intézetekből ki- és bevándoroltak. A kis vendéglőkön kívül ez volt minden terv műhelye. Most is visszafénylik. Járnak-kelnek rajta, és ahogy nőnek ismerősei, mégse szűkül, mégse távolodik, hanem újra elér hozzám melegével és puritán egyszerűségével. E folyosó kis zöldajtós, egyszobás intézeteinek mennyezetig zsúfolt könyvtáraiból nyíltak a szerény és igen szűk tanári szobák is. Mindegyik csak akkora, mint egy cella, és sokszor bizony a Pestről lejáró professzorok évről évre laktak bennük. Manó bácsi és Kovalovszky, a régi pozsonyi altisztek, takarítottak rájuk. Közülük nem egy, így Hodinka Antal is örökké rezgő, láncos cvikkerével nemcsak a héber, görög, ószláv, latin, perzsa szövegekre figyelt, de hallgatóinak mindennapjaira is. Még pénztárcájához is gyakran nyúlt, ha a menzák költségeinek rendezéséről esett szó, de a Corsó Kávéházban üldögélő hallgatóinak számláit is gyakran feltűnés nélkül kiegyenlítette, ha velük néha a Gorka, Pekár és Hodinka trió találkozott. Ilyenkor másnap nemcsak Iksz, Ipszilon szultán háremhölgyeinek neveit sorolta száz számra végig, de a Karagyorgyékról és az ebédutánonként nadrágtartóban kártyázó Nikita montenegrói fejedelem udvartartásáról is déli derűvel fénylő epizódokat mesélt. Máskor gyakorta szólította föl apáca-hallgatóit, hogy most fogják be a fülüket, mert egy-egy történetnek nem szenteknek való csattanója következik. Mindennek a kissé ugyan unalmas, de egy életre hasznos családi kapcsolatnak titka valami kényelmes bizalom volt. Akkora bizalom, hogy nemcsak a szemináriumokhoz volt kulcsunk, de most már elárulhatom, az egyetem délkeleti szárnyának kis kapujához is megvolt az öregebb hallgatóknak a saját kulcsa. Három kulccsal jártunk Pécs utcáin. Egy a lakás, egy a déli folyosó intézeteihez szólt, a harmadik pedig bármikori szabad belépést biztosított az egyetemre. Most a Jelenkor felhívására kulcs nélkül tértem ide vissza, ahol immár harminc éve nem jártam.

Mi tagadás, szívesen írtam le, amit találtam, válaszul nemcsak a levélre, de az időnek is.

 

Első találkozásom Babits Mihállyal

1935-ben jelent meg Kút című első verseskötetem Kaposváron. Egy dedikált példányt természetesen elküldtem Babits Mihálynak. Ezt a példányt ő valószínű átadta Radnóti Miklósnak, hogy írjon róla kritikát a Nyugat-ban. Így történhetett, mert akkor még személyesen nem ismertem Radnótit, és a Kút-ból sem küldtem neki. Radnóti 1935-ben elismerően írt könyvemről. Ebben, azt hiszem, Babits véleményének is jelentős része volt. Általában szeretettel és részletes, szép írásokkal fogadta kritikánk ezt a kis kaposi kötetet. Jékely a Napkelet-ben, Weöres Sándor pedig a pozsonyi Magyar Minervá-ban ismertette. A bibliográfiákban, érdekes, épp ezeket nem találom mostanában. Verseimet is sorra közölték irodalmi lapjaink.

Mivel Babits Mihályt személyesen még nem ismertem, és a Nyugat-ban sem jelent meg még versem, levelet írtam Kaposvárról Babitsnak, és bejelentettem, hogy Attila utcai lakásán szeretném meglátogatni. 1937 kora tavaszán volt ez, vagy talán még 1936 őszén, pontosan nem tudom. Levelemhez néhány új versemet is csatoltam.

A megjelölt napon vizitidőben, feketében jelentkeztem. Érkezésemkor meglepett a látvány, amely fogadott. Babitsék előszobájában öt-hat tömött aktatáskás fiatalembert találtam, akik látszólag igen nagy szorongással, lelki feszültségben várták az ajtó nyitását. Olyan érzésem volt, mintha újra a pécsi egyetemen lennék, az egyik szigorú professzor előszobájában és a kollokviumra várnék. De itt ennek az előszobai várakozásnak volt valami irracionális, titokzatos hangulata is, ahogy elhelyezkedve ezeket az izzadó, puffadt táskájú várakozókat néztem. A jeles diákokat, én, a nagy vizsgarutinnal rendelkező, épp az irodalom és a festés szenvedélye miatt bizony oly sokszor pótvizsgázott volt gimnazista diák, aki azóta „okleveles tanárrá” léptem elő.

Alig ültem le, nyílt az ajtó, és Babits Mihály kieresztett egy átszellemült arcú ifjút. Az egész jelenetben az volt csak furcsa, hogy a várakozókéval ellentétben ennek a fiatalembernek hiányzott a lobogó haja. Kopasz volt, és úgy hatott, mintha odabent megnyírták volna. Mögötte mosolyogva kihajolt Babits Mihály. A hamvasnak ható, de mégis egyre égő, nagy szemeivel körülnézett, és felállásomra félszeg, elnézést kérő szerénységgel üdvözölt, és újra körülnézve, mosolyogva és dadogva – ami engem is egyre jobban zavarba hozott –, kért, hogy feltétlen várjak még egy kicsit. Ekkora, szinte gyerekesnek ható udvariasságot, szerény félszegséget és ugyanakkor fegyelmezetten mosolygó kíváncsiságot, hamvazó derűt alig láttam még egy szempárból, mint amelyet ott először láttam.

Alig ültem le, Török Sophie jött ki, s vele a másik szobába mentünk. A hosszú utat tett fekete ruhás, bejelentett vidéki tanárnak szólt-e ez a figyelem, vagy csak a társadalmi formaság volt ez az udvariasság, nem tudom, mert szorosabban nem ismertem meg később sem Babitsék életét? Ildikó furulya-tudományának bemutatása után hamar Babits dolgozószobájában ültem.

Félszeg házigazda volt. Szinte állandó zavarral küzdő és zavarba hozó udvarias és védekező szerénység mosolygott szeméből és kérdéseiből. Ilyennek láttam. Így rögzíthetem első találkozásom alkalmából, amikor az volt az érzésem, hogy olyan szeretettel fogadott engem, a vidéki tanárt, mintha csak személyemben saját tanárifjúságát fogadná segítő szándékkal. A hangulatban – legalábbis én úgy éreztem –, mégis volt valami, ami rám zavaróan hatott. Talán a Weöres Sándorral korábban, Pécsről „A Fekete Farkas” kocsibeszállóból – ahol akkor Weöres lakott – írt közös levelünk hangulatából kiindulva, engem túlságosan is magányos, elméleti filozopter léleknek gondolt. Az is lehet, hogy Baja vagy Fogaras járt az eszében… Nem tudom… Talán melankóliát, a főváros után vágyódó nosztalgiát, vagy tán fekete ruhám mögé épp egy vidéken szomorkodó tanárt képzelt, s ahogy kérdéseiből ez mindinkább előkandikált, belőlem ez valami – a fiatalsággal együttjáró –, oktalan – s bizony ma már tudom –, erőltetett keménységet váltott ki. S amikor az üres kaszinózások és a lusta dunántúli pinceszerezések kérdezgetése után Kaposvárra esett a szó, ahová a Nyugat csak egyetlen példányban járt, ezek után, amint olvasmányaim és társaságom felől érdeklődött ez unalmas vidéken, feleletemben akkor követtem el az első baklövést, mert egyszerűen azt válaszoltam, hogy bizony nem is olyan unalmas és üres ez az élet. Ráadásul mindjárt Shakespeare-t, Byront és Arany Jánost említettem, mint akik naponta velem vannak – és ha még néha Csokonai is eljön zsebemben hosszú utaimra, vagy borozgatni – folytattam –, akkor bizony különb társaságra nem is vágyom, és Somogynál különb helyet nem is találhatok… Ennyi egyszerre tán sok is nekem… Arcáról e humorba pácolt kesernyés szavaim közben az a jellegzetes védekező és mégis kíváncsisággal párosult, bujkáló derű és az érzéseinek megnyilatkozását rejtő félszeg mosolygása lassan leolvadt… Nem is csodálom… Beszélgetésünk úgy sodródott már, hogy én hamarosan a sízést is többre becsültem már a meddő vitázásnál. Csokonait pedig Vörösmartynál tartottam nagyobbra, és amikor váratlanul egy jó horgászást fölébe helyeztem az irodalmi kávéházak délutánjainak – úgy láttam –, mintha ezekkel magam faragtam volna le arcáról azt a hamvas fényt, amely eddig oly szeretettel nézett felém.

Mindez pedig akaratom ellenére történt, hisz nekem is megvolt a magam bőrén tapasztalt véleményem a vidéki életformáról, akárcsak neki, és mégis, hogy rajtam sajnálják meg ezt, ahhoz túl fiatal voltam és túl magabiztos vizsgázó, hogysem bölcsebben és hasznosabban forgassam nyelvemet, mint ahogy épp szívem és indulatom diktálta. És mintha minden összeesküdött volna ellenem. Amikor Babits túlságosan, már-már a verseimből kicsengőn is a természet gyermekének mondott, és a levelemhez mellékelt verseim után nyúlt, nyilván azért, hogy témánkat leszűkítse, szavaira szerényen megjegyeztem:

– Egy biztos, hogy az emberek bölcsebbek lennének, ha a természethez tanulni járnának és nemcsak vikendezni. – Azt hiszem pontosan így fogalmaztam.

Babits Mihály mintegy felvillanyozva helyeselt, de csak egy pillanatra, mert amint készülő finnországi utazásomra és épp e természet szeretetről a Kalevalá-ra fordítottam a beszédet – melyet Európai irodalomtörténet-ében nem találtam –, már verseimet rakosgatta, mégpedig úgy, mintha kártyát rendezgetett volna egy pasziánszjátékhoz. És e furcsa, a teljesen kiszámíthatatlan okokból a derűből kesernyés mézzé vált alkonyat így folytatódott. Babits Mihály a Somogyi tavasz, Téli készülődés, és a Kosárfonó köszönti a tavaszt című verseimet sorra kifogásolta, mégpedig olyan formában, hogy közölni lehetne ugyan, de túlságosan festőiek, erősen valósághoz kötöttek, vagy túlságosan nyersek, és végül is helyettük egy szerény hangú verset választott ki, azzal a megjegyzéssel, hogy ez valóban igazi líra. Az Elégikus gyerekvers című volt ez. Ezt választotta közlésre a Nyugat-ban. Ezt a versemet később ugyan bevettem a Kakukk a dombon című kötetembe is, melyről Vas István írt szépen a Nyugat-ban – kicsit ugyan tájköltészetre hangolt kritikát –, ám bárhogy is néztem, nem tartottam arra alkalmasnak, hogy ezzel a versemmel jelenjek meg első alkalommal a Nyugat-ban. Ezt meg is mondtam mindjárt Babits Mihálynak.

Ekkor jött be Török Sophie, és teára invitált bennünket. Babits nem a legjobb hangulatban vette tudomásul felesége hívását, de ezzel mintegy örülve a téma lezárásának, ironikus mosollyal jegyezte meg:

– Ha már ilyen szigorú saját magával szemben, és ilyen határozott a véleménye, írjon kritikákat a Nyugat-nak. – Szavának nem is csípős, inkább olyan íze volt, mint aki kíváncsi.

– De ki közli le azokat? – kérdeztem.

– Én – válaszolta –, sőt a verseit is, csak küldjön majd legközelebb is.

A tea ragyogása és melege feloldotta ennek a délutánnak ezt a félszeg hangulatát. A további beszélgetésből két olyan adatra emlékszem, amelyeket azt hiszem, érdemes, hogy megemlítsek. Kisült ugyanis akkor, amikor magyar tanárom után érdeklődött, hogy Krebsz Ernő kaposvári volt tanárom Babitsnak tanártársa volt Fogarason. Mindjárt ez volt az első szava.

– Megtanult-e azóta a Krebsz kolléga magyarul?

– „Hát ezt tanítottalak én tibenneteket!” – válaszoltam gyorsan, volt magyar tanárom egyik jellegzetes „magyar” mondatát idézve.

Jót derültek válaszomon Babitsék Krebsz Ernőn, aki 1959-ben halt meg, mint nyugalmazott gimnáziumi magyar tanár, mégpedig Somogyban – anélkül hogy valaha is megtanult volna magyarul. Aztán Babits mesélte el, hogy Fogarason többször megfordult Krebszéknél. Egy ilyen alkalommal Ernő tanár úrnál még németesebben beszélő felesége megkérdezte Babits Mihályt:

– Montya, Papits, miért nem írja maga németül? – mármint Babits verseire célozva. És akkor Babits Mihály két sor rögtönzött német versben adta meg a válaszát. A két sort már németül elfelejtettem. Nem tudom pontosan, de magyar „fordítás”-félébe áttéve, lényegében ezt válaszolta:

 

„Ha én német nyelven írnék Biztos, hogy rossz költő lennék”.

 

Ti. arra értette, hogy annyira mégsem tud németül, hogy verseljen Goethe nyelvén. Ezt a történetet később elmeséltem Krebsz Ernőnek is Kaposváron. Mereven mosolygott rajta, és fanyar germán humorával megjegyezte:

– Teszem keményen, hát még most se hagynak békén, még most is az a magyar irodalom üldöz…

A Fogarasi-havasok alól a barackfás Mecsek alá fordult a beszéd, és amikor a felidézett közös ismerősök között megemlítettem, hogy Decleváék rokonaim, Babits Mihály nagy szeretettel emlékezett meg a Mária utcai házról, melynek földszintjén, mint kis gimnazista lakott Decleváéknál egy esztendőn át.

Az udvari diákszoba ablaka előtt egy kékakácfa állt – mesélte. – Azt hiszem, ennek kék fürtjeihez írtam egyik első versemet az egyik tavasszal… A falak közé zárt virágról… Később egy pécsi látogatásom alkalmával bementem a Mária utcai Decleva udvarba, de már nem találtam meg a fát… Úgy eltűnt, mint az a vers…

Így végződött, így történt első találkozásom Babits Mihállyal, de mielőtt befejezném írásomat, még meg kell említenem, hogy a később küldött verseim közül is csak az első alkalommal kiválasztott Elégikus gyerekvers című versemhez hasonló jellegűeket közölt tőlem a Nyugat-ban. Következetes volt… De amikor megírtam, hogy Munkácsra neveztek ki tanárnak, Török Sophie-val íratott, hogy átutazóban feltétlen látogassam meg. Fel is kerestem.

– Maga most megy Fogarasra… – S hirtelen, az ő zavarba hozó szerénységével engedelmet kérve, tegezésre váltotta a szót. – Egyet ajánlhatok neked… Biztos sok ott a görög és latin klasszikus a gimnázium régi könyvtárában. Olvassad őket, és tanulj meg görögül, mert jobbat ott úgysem tehetsz…

Most már oldott derűvel, első találkozásunkra célozva válaszoltam.

– Megpróbálom, de sok a pisztráng is, és „akad” hó is… – Be sem várva mondatom befejezését, hamvas mosolya közben búcsúzott. Aztán már csak a következő évi Baumgarten-díjkiosztáson találkoztam vele Basch Lóránt lakásán. Utoljára… Már szokásos díjkiosztási beszédét nem tudta elmondani…

 

Könyvek, könyveim

Ez a szó: könyvtár, bennem egyszerre ébreszt meghitt homályt és ragyogóan áradó fényt. Egyszerre gondolok szűk ablakok rácsára és szárnyas üvegtáblák sorára, kikopott küszöbre, vásott padlóra, ragyogó parkettre és rézkilincses tölgyfa ajtókra, amelyek mögött mennyezetig nőnek a szakszerűen és kényes biztonsággal rendezett könyvek. Ha ilyen értelemben gondolok könyvtárra, máris meg kell állapítanom, hogy nekem nincsen könyvtáram, csak könyveim vannak. Lassan egy szobára való emlék, alakuló és magamat is folyvást alakító betűbe szorított élet. Szemre szegényes és rendezetlen ez is, de nekem, ha elvitte volna a háború, mégis egy magamhoz mért világ pusztulását jelentette volna. De hogyan is beszélhetnék könyvtárról, amikor ennek gyűjtéséhez nem elég a csodatevő szeretet, de szakszerűség és nem csekély anyagi alap is szükséges. E két utóbbit a könyvek iránti vonzalmamon kívül mindig nélkülöztem. Mégsem lesz talán érdektelen, ha könyveimről beszélek néhány rövid sorban. Annyi biztos, ha nem kértek volna erre, akkor róluk talán sohasem beszéltem volna.

Ennek a könyvesszobának az alapját az a pár száz könyv alkotta, amelyeket még nagyapám, illetve apám vásárolt. Ezek egy tejüveges szekrényben álldogáltak egy tucatnyi zeneszerzőt és filozófust ábrázoló metszet társaságában, abban a csendes szobában, melyet télen ritkán fűtöttek be, és ahol a többi évszakban csak vendégeivel szokott apám beszélgetni. Ennek a szekrénynek a könyvei elsősorban történelmi művek voltak. Több kiadású Magyar Nemzet Története, a Történeti Életrajzok-sorozat példányai, az Egyetemes és Képes Világtörténet vastag darabjai. Mellettük foglalt helyet szépszámú szociográfia és bölcseleti mű között a Deutsches Verlagshaus a Természet csodái három és Blücher Modern technika könyvének két vaskos modellatlasza. Már mielőtt a betűvetés és az olvasás titkait megismerhettem volna, ezek a könyvek, amelyeket alig bírtam el, lettek az én képeskönyveim. Ha csak tehettem, e szobába szöktem, és órákat csudálkoztam színesnek és érdekesnek talált képeiken, amelyekről nem tudtam, miről beszélnek, s így aztán a világ és a magyar történelem valóságát, az emberiség történelembe sűrűlt indulatát a magam kedvére új eseményekkel és magamhoz szabott mesékkel írtam át képzeletemben. Ha ez nem volt elég, mert a gyermeki képzelőerő falánkabb a ragadozók étvágyánál, a fantázia ébresztést és gyakorlást tovább űzhettem a Természet csodái kötetek varázslatosan színes nyomatain. Később aztán, amikor az olvasás e történelmi képekhez fűzött meséimet kártyavárként összedöntötte, még mindig megmaradt a Természet csodái, a nyomdaművészetnek e remek kötete, amely a német szótár megismeréséig a természet titkairól különös, nem értelmi, de vizuális világkép hálóját szőtte körém. Ebben a tarka világképben a gyermek kiteljesült boldogságával és szabadságával kalandoztam. Hol az ásványok és a kőzetek kaleidoszkópszerű birodalmában, hol meg gyors villanással a Mars-tájak felhős rózsaszín csatornáin hajóztam. Ha akartam, a tengeri csillagok lila ernyőinek árnyékában bolyongtam az angyalhalak szivárványszín honában, vagy a mélytengeri szörnyek között rémüldöztem. Elandalogtam a korallerdők élő, toboz- és gombaszerű birodalmának virágállatai között. Máskor pedig a fényképezőgép megörökítette pókhálók, vagy a radioláriák minden absztrakciót felülmúló rajzainak ábráin gyönyörködtem, vagy formáik között tervezgettem. A sarkok jégbirodalmából Madagaszkár óriási pillangói közé repültem, vagy a trópusok pálmaparkjaiban sétálgattam. S ezekhez az utazásokhoz képzeletemnek reális alapot adott a Modern technika modellatlasza, mert kihajtogathatós ábráin a szemléltetés legaprólékosabb részletességével ismerkedhettem meg gyerekfejjel a léghajó vagy tengeralattjárók szerkezetével. Az ábránd a valósággal, a képzelet az értelemmel így kovácsolódott bennem akkor naiv harmóniává, ebben a gyermeki világképben.

Ebben a tejüveges szekrényben, amely ma már anyám éléskamrájába vándorolt, s melyhez feledhetetlen gyermeki élmények kötnek, akadt, ha szemügyre veszem, néhány könyvészetileg is érdekes darab. Ilyenek például az anyai dédapám nevével ellátott Kisfaludy Károly, majd Bajza József által szerkesztett Auróra évkönyv példányai. 1822 és 1837 között hagyták el a sajtót. Céljuk az volt, hogy ébredező irodalmunk közönségének ízlését neveljék. Bizony, nem sok példányban jelentek meg annak idején ezek az évkönyvek. Az Aurórá-t felváltó Bajza-Toldy-Vörösmarty Athenaeum-ából is találok egy-két évfolyamra valót. Az Athenaeum kritikai melléklapja, a Figyelmező is megvan 1837-ből. Sajnos, az a könyvgyűjtemény, ahonnan ezek a könyvek származtak, amelyekről annyit meséltek nekem, az enyészetre bízva, ott maradt Biharban a konyári református parókián. Érdekessége még az Akadémia támogatásával 1857-ben megindult Budapesti Szemle. Ezt még Csengery Antal alapította, és később Szulai Pál szerkesztette tovább. A konzervatív irodalom és kritika képviselője volt. Köztük találom Bródy Sándor Jövendő című heti irodalmi folyóiratának mintegy húsz kötetét is. Nagyjából ezek azok a könyvek, amelyek átkerültek Mozart, Weber, Bizet, Voltaire, Rousseau és Marx képei közül az én könyvespolcaimra.

De nem feledkezhetem meg a Magyar Regényírók sorozatáról és elsősorban pedig a Klasszikus Regénytár néhány darabjáról sem. Ezek közül a legkedvesebbek közé sorolhatom Dickens Pickwick Club-ját és mindenekfölött Turgenyev, Gogol és Goncsarov műveit. Az Őstalaj-, Holt lelkek- és az Oblomov-ra gondolok. Első olvasásukkor azon lepődtem meg a legjobban, hogy e műveket nem magyar írók írták. Oly közelinek éreztem e regényekből áradó hangot, olyan természetesen közelítik a táj- és emberszemléletet. Csak az idegen nevek zökkentettek ki egyre-másra ebből a hazainak érzett kelet-közép-európai regényhangból. Minél inkább elmélyültem bennük, annál inkább fokozódó irigységgel töltöttek el, irigységgel, hogy nem találtam másukat, hiába kerestem a Magyar Regényírók sorozatában. Csak később jöttem rá, hogy még a két Arany, János és László epikai műveiben, Az elveszett alkotmány-ban és A délibábok hősé-ben találhatom csak ezt a közel álló hangot és szemléletet, de aztán tovább hiába keressük a napóleoni háborúk, a Bach-korszak és a kiegyezés utáni magyar világ ilyetén ábrázolt megörökítését irodalmunkban. Elillantak, mint a délibáb.

A többi könyv már az én gyűjtésem. Ott sorakoznak a falborító állványokon, és lassan kiszorulva a sorokból, helyet keresgélnek az ablak alatt, szekrények tetején, asztalok lapjain. Annak a könyv- és a nyomdaművészet iránti vonzódásomnak eredményei ők, amely nyiladozó értelmemben egy falusi petróleumlámpás estén ébredt fel bennem először, amikor egy öreg meséskönyv ősi magyar kártyafigurákhoz hasonló, színes metszeteit nézegettem. Később jöttem csak rá, hogy ezek a huszárt, cigányt, hollót és rókát ábrázoló képek a betűvetés mesterségét igyekeztek megkönnyíteni a gyermekeknek.

Azóta magam is megtanultam a betűvetést, és ezekkel a betűkkel jutottam át a nyomdák küszöbén, és velük szövetkezve kötöttem le életemet a könyvekhez. Könyveim jó részét is nekik, az írásnak köszönhetem. Annak az írásnak, amely egyre mélyült és épült bennem, szinte gyermekkorom és első verseim megjelenése óta, sok gondtalan és keserves esztendőn át. Könyveim gyarapodását tehát úgy nézhetem ma már, mint kedves állomásait annak a megtisztelő, majd meg testvéri barátságnak, amely tanítóim, írótársaim és köztem fűződött. Így természetesen legkedvesebb könyveim közé tartozik az a nagyszámú verseskötet, amely a mai magyar líra talán csaknem minden számottevő alkotását tartalmazza, 1930 óta gyűltek. Kis vidéki nyomdákban és a fővárosban jelentek meg, olykor csak 200, 300 példányban. Sokszor bizony a költők vagy irodalompártoló barátok költségein. Nem egy versük ma már az élő magyar líra gyöngyei közé tartozik. Ezek az ifjú költők azóta sorra beérkeztek. Deresedő fejjel járják a világot. Már csak ezeknek a verseknek lírai képei sugározzák ifjú hevüket és a leveleik, mert sohasem érkeztek magányosan Somogyba. Ha végignézek soraikon, nyomtatott betűiket nem tudom elválasztani azoktól a papírdobozoktól, melyek közös emlékeinket őrzik, egyre fakuló tintáikkal. Könyveim közé sorolom ezeket is. Hajdan a könyvesláda és a levelesláda egymás mellett állt. E kettő könyvespolcaimon ma is egymás mellett áll. Kosztolányi-köteteimhez éppúgy hozzátartozik az az első levél is, melyben halványzöld betűivel megköszönte a boldogult Biczó Ferenc által kiadott első verseskötetemet. Így vagyok Babits Mihály köteteivel is, hiszen még olyan verseskötet is akad ezek között, melyet ismertetésre tőle kaptam, és Babits Mihály nevére dedikálták szerzőik. Itt sorakoznak Ady Endre, Tóth Arpád, Juhász Gyula, Nagy Zoltán, József Attila, Szabó Lőrinc, Nadányi Zoltán, Gulyás Pál és Dsida Jenő könyvei, hogy csak a halottakat említsem, és szép rendben tovább Lányi Sarolta, Várnai Zseni, Kassák Lajos, Füst Milán, Illyés Gyula, Erdélyi József, Berda József, Sinka István, Fodor József, Jankovich Ferenc, Vas István, Rónay György, Hajnal Anna, Keresztúry Dezső, Benjamin László, Zelk Zoltán, Weöres Sándor, Jékely Zoltán, Képes Géza, Dudás Kálmán, Toldalagi Pál, Csorba Győző, Mátyás Ferenc, Kálnoky László és Kiss Tamás kötetei. Természetesen, ha nem is küldték meg mindannyian, de akárcsak az előttem járó nemzedék könyveit, éppoly szenvedéllyel gyűjtögettem a legfiatalabb költői nemzedék írásait. Itt találom kéznél Nemes Nagy Ágnes, Juhász Ferenc, Simon István, Nagy László, Csanádi Imre, Fodor András, Rákos Sándor, Darázs Endre, Kormos István, Pilinszky János és sokak műveit a még fiatalabbak közül. Itt vannak a tragikusan elhunyt segítő barát, Sárközi György versei és Radnóti Miklósé, a Franciaországban elpusztult Forgács Antalé és az alig ismert, tehetséges kárpátaljai Sáfáry László versei. Már egyik sem küld több művet nekem.

Természetesen minden költő könyvét, minden kiadásban gyűjtögettem. Nem válogattam közöttük. Dayka, Batsányi vagy Ányos Pál éppúgy érdekelt, mint Balassa, Zrínyi, Csokonai vagy szűkebb hazám Berzsenyije, vagy Kisfaludy Attalája. A díszkötésű Arany János, Tompa, Madách kiadások mellé megvettem a legsilányabb és salátapéldányokat is, a hírversírók példányaitól a vásári Ludas Matyi-példányokig. Közülük a legkedvesebbek közé tartozik az a rossz papírú Petőfi kötet, amelyből a verset olvasni és megszeretni tanultam meg. Mire mint kisdiák, a poétika tanulásáig jutottam, olyan sárga rongyosra lapoztam, hogy A helység kalapácsá-ig szétomlottak lapjai. Csirízes vászonnal, gyerekfejjel magam kötöttem újra össze, és címlapjára a pálmaág alá nagy gonddal róttam fel: Petőfi Sándor. Aztán érettebb ésszel, kevés pénzzel gyűjteni kezdtem az első kiadású példányokat.

Így vagyok az európai lírával is. Ezeknél különösen kedvelem a kétnyelvű kiadásokat. Ha tehettem, az angolon, olaszon és a németen kívül, mely nyelvekben jártasabb vagyok, megvettem az olyanokat is, melyeknek nyelvét nem ismerem. Van izgalom abban, amikor jó fordítás mellett az ismeretlen nyelv zenéjében, a titkosan összecsengő rímek között, mint ismeretlen zenei elemben gyönyörködhet az ember. Összevásároltam a francia, angol, olasz, orosz, finn, román és bolgár antológiák mellé kínai, japán és néger versek magyarul megjelent példányait, a Tauchnitz, az Albatros, Penguin, Pelican könyvek köteteit, melyekben a XIX–XX. századi lírai és novellatermést jelentették meg.

A középiskolák grammatizáló latin tanítása sem tudott elrémíteni a latin lírától. Kaposvárott az egymás után váltakozó latin tanáraim nyelvtani módszerei egyáltalán nem törődtek azzal, hogy irodalmat tanítanak ezeken az órákon. Livius ige- és főnévragozás, Tacitus mondattan, Horatius, Vergilius és Catullus minden lírai szépségétől megkopasztva, korából és a művelődéstörténetből kiemelve, keserű falat volt részünkre. Egyéni vonzódásom és Pannóniánk rokon, latinos arculata mégis egyre közelebb vitt a klasszikus irodalomhoz. Ebben segítségemre voltak a pécsi egyetemen Gyomlay Gyula előadásai, akinek az órákon rögtönzött kristálytiszta magyarságú fordításai eloszlatták bennem a középiskolám kellemetlen latin emlékeit. A középkori latin irodalom kötelező tanulása Janus Pannoniuson át kedves költőimmé tették Vergiliust, Catullust és Horatiust. Ettől kezdve a latin auktorokat, a fordításokat és a kétnyelvű, új kiadású klasszikusokat is gyűjteni kezdtem. Ez Pécsett történt. Aztán Munkácson, a havasok aljában legmeghittebb emlékeim közé tartozik az az esztendő, amikor mint tanár, magányosságomban szinte kizárólag a görög verssel és drámával foglalkoztam. Az Árpád Gimnázium tanári könyvtárában szép gyűjtemény állt rendelkezésemre. Ez a munkácsi környezet természetesen újra fölelevenítette bennem apám könyveiből merített csodálatomat az orosz klasszikusok, és kíváncsiságomat a szovjet irodalom megismerésére. A fiatal és Prágában tanult tanártársaim nagy szeretettel segítettek. Könnyű és érdekes volt ez az ismerkedés Szaltikov-Scsedrin, Solohov, A. Tolsztoj, Gorkij, Nyekraszov, Lermontov, Tyutcsev, Blok, Majakovszkij és Jeszenyin munkáival, hisz ők rajongó szeretettel és szenvedéllyel magyarázták szép magyar nyelven azt, amit én az ismeretlen nyelvből sohasem hámozhattam volna ki. Mindezeket az alkotásokat aztán 1945 után egyre szebben fejlődő könyvkiadásunkban, nagyszerű fordításokban üdvözölhettem újra.

A versek mellett az esszéirodalom és az irodalomtörténet is érdekelt. E gyűjteményben a boldogult Szerb Antal, Halász Gábor, Schöpflin Aladár, aztán Füst Milán, Babits Mihály, Kosztolányi, Németh László, Illés Endre, Sőtér István, Tolnai Gábor, Kardos Tibor és Nagy Péter munkáit említhetem elsősorban. E könyvek között verstani, metrikai, verstörténeti tanulmányok váltogatják egymást írói arcképekkel, művelődés- és művészettörténeti, filozófiai és egyéb esztétikai munkákkal vegyesen. És itt külön foglalkoznom kell a művészettörténettel, elsősorban pedig a festészettel, amely lírai hajlamommal együtt nőtt, sőt gyermekkorom egyes szakaszaiban a verselés ösztökélő vágya fölé terebélyesedett. Hogy így történt, Balázs János nevét kell megemlítenem. Apám tanítványa volt. Sokszor megfordult házunkban. Gyerekember létére kész és jelentős művész volt. Ecsetjének és krétáinak színei és szorgalma magával ragadtak. Együtt jártuk szülőföldem tájait. Ő a tüdővész sürgető lázával műveket alkotott már akkor, és én a formák és a színek harmóniáját gyűjtögettem. Világos tehát, hogy a verskötetek mellett a festészet történetére vonatkozó könyveket is korán kezdtem gyűjtögetni. Szinyei A fiatalok és Lyka Károly Művészet című folyóiratának meglelhető példányai egyre gyarapodtak. Aztán Fülep Lajos pécsi egyetemi előadásai tovább mélyítették bennem ezt a vonzódáson túlnőtt érzést. Majd pedig Róma, Firenze élménye után, amit nem tudtam magamnak megszerezni, megszereztem Kaposvárott a múzeum könyvtárának.

Az élő irodalmat a folyóiratok képviselik. Számomra, a vidéken élő írónak, ezek jelentették és jelentik ma is a postás kezével közvetítve azt a szellemi légkört, amely nélkül sokszor fullasztóan nehéz lenne egy kisváros élete. Huszonöt év vibráló, majd szorító és emelő atmoszférája áradt e gyűjteményből. Budapest, a Vajdaság, Kassa, Pozsony és Erdély, az Alföld és a Dunántúl irodalmának sugárzása érkezett e füzetekkel. Ha csak öt legnagyobb folyóiratunkat veszem, számonként négy íves, azaz 64 oldalas tartalommal, akkor egy hónap anyaga öt folyóiratnál 320 oldal. Egy év alatt ez 3840 oldal. Huszonöt év alatt 96 000 oldal. Ha ezt 300 oldalas könyvekbe átszámítom, akkor is ma már 320 vaskos kötettel kell számolni. És mennyivel többen vannak, és milyen rossz gazdájuk vagyok. Sok örömteljes szolgálatukért még vászonruhát sem kaptak, nemhogy bőrkötést. Jellegzetes szegénynegyede könyvtáramnak, ahol ezek a folyóiratok sorakoznak.

Legszűkösebb azonban az a rész, ahol a magyar regények állanak. Még talán a volt Válasz, a Márciusi Front írói közösségének és a Kelet Népe falukutató csoportjának munkái és társadalomtudományi könyvei is többen vannak, mint ezek. Ami van, jó részük éppúgy a baráti kapcsolat ajándéka, mint a versek nagy része. Itt Asztalos Istvántól Veres Péterig sorolhatnám azt a névsort, amely mégiscsak a mai magyar prózát képviseli. Természetesen a régiek közül is gyűjtögettem. Így többek között Cholnoky Viktor és Krúdy Gyula köteteit. Vele kapcsolatban megemlíthetek egy kedves véletlent, amely Kaposvár volt Kozma antikváriumához fűződik. Az itt vásárolt egyik fölvágatlan példányban, mint kedves ajándékra bukkantam Krúdy aláírására és merített papiros névjegyére. Ilyen volt Krúdy Gyula, a magyar költői próza mestere, a nyírségi gavallér. Még halála után is könyvbe rejtett névjegy bájos eleganciájával mutatkozott be ismeretlen tisztelőjének.

A szakember, aki a bibliográfia mestere, talán túlságosan rendszertelennek minősítheti ezt a kis gyűjteményt, de én tudom, hogy minden összevisszasága ellenére is van benne rendszer. Pontosan úgy gyarapodott és fejlődött, mint a növény. Él és a hozzáfűződő emlékek egyre frissítik életét. Mindenesetre nem úgy tekintek könyveimre, mint a kiadó és az író üzleti viszonyának termékeire. Olyan könyv nincs is köztük, amelyik csak divatos. Még közismert könyv is kevés akad köztük, hacsak nem Petőfire, Arany Jánosra gondolok, vagy Dante Isteni színjáték-ára, vagy a Sancho Pansától kísért spanyol lovag furcsa kalandjaira. Ezeknek a könyveknek mindegyikét személyes vagy belső lelki szál köti hozzám. Lassan gyarapodva maholnap leszorítják a falról Egry műveivel együtt a császári hadimérnökök rajzai után készült egykorú somogyi erődök: Szigetvár, Kaposvár, Berzence és Babócsa metszeteit is.